Gyökér és vadvirág

 

Hopposi legények

Sokan azt mondják, s magam is tapasztaltam, hogy a János nevű emberek élete igen változatos. Egyszer a szerencse szekerén ülnek, máskor pedig makrancos szamárnak a hátán. Ha például nyáron által mezei utakon vagy éppen parlagi földeken járnak, a bogáncsok jobban megragadnak a lábszárukon, mint a Pál vagy éppen Dániel nevű emberek lábi ruháján. Másfelől azonban, mint ahogy mondám is, nemcsak a sors bogáncsai kedvelik ennyire őket. Hanem vidám és kalandos történetek is gyakrabban esnek meg velök, mint az előbb nevezett személyekkel avagy éppen a Salamon vagy Márkus nevű példás emberekkel.

Ennek folytán sohasem tudhattam, s most sem tudom, hogy a szerencse fiának tekintsem-e magam, vagy éppen ellenkezőleg.

Mert ugyanis Jánosnak hívnak engem is.

Bár ez a név egymagában is nyughatatlan valóság, jelenleg a beszédet mégis meg tudnám valahogy állani, annál is inkább, mert hiszen drága kincs az emberi szó. Hanem egyebütt van a baj. Ott ugyanis, hogy a bennem levő Jánoson kívül még két olyan ember is ösztökél, akit ugyancsak Jánosnak hívnak. Ezek Jánosok ugyan, testi mivoltukban, jelenleg nincsenek velem, mert hiszen az egyik nem is él már a földön, s bizonyosat a másik éltéről sem tudnék mondani. Ez pedig a baj mellé megint baj. Ugyanis, ha ők élnének, s mellettem lehetnének, az ösztökélésről talán le tudnám beszélni; így azonban, mint mások is, akik megülepednek az emlékezetben, makacs természetükkel ők is igen kényszergetnek engem.

Ha már így van tehát, hogy Jánosnak hívnak engem, s hogy eme ingatagság mellé Jánosok ők is, hát elmondom, ahogy tudom, ezt a kalandos történetet.

De hát hol is kezdjem?

Mert kezdhetném akárhol, ha már János vagyok, mert hiszen a nevem mindenre mentség. Így tehát pajzs lenne nekem akkor is, ha a végén kezdeném, és pajzs lenne akkor is, ha nem az elején, hanem az eleje előtt bárhol kezdeném. De hát nemcsak neve van az embernek, hanem a neve alatt takarékosan őrzi az emberi tisztességet is, amely más halandókkal, legalább a közönséges szokásokban, testvériségbe fűzi.

Azt teszem tehát én is, amit mások szoktak ilyenkor tenni; vagyis az elején kezdem a történetet.

S ezzel, nevezetesen a történet elejével, szerencsém is van. Ugyanis igen erős tél volt akkor, amikor ez a Jánosok története kezdetét vette. Olyan erős tél volt, hogy azt a telet még akkor sem tudnám elfelejteni, ha az emlékezetem, mint ahogy sok embernél látom, igen meggyengülne. Az ilyen szigorú télre mondják az írók, hogy megfagyott a tintájok, szegényeknek; a szűkölködő emberek, hogy a madarakkal együtt dideregnek; és az erdei favágók, hogy igen hegyesen néznek a csillagok.

De mit mondjon ilyenkor egy katona?

Talányos ez a kérdés, mert egy kicsit a katona is olyan, mint a János nevezetű emberek. Egyszer amott fújja a hidegben a markát, máskor pedig a lányok között kell a melegét apasztania. S ezt nem az ő változékony sorsa miatt mondom, hanem azért inkább, mert abban az időben én is katona voltam. Jobban mondva, már csak úgy voltam katona, mint ahogy a róka téli bundája még bunda tavasszal. A füstnek is van annyi esze, hogy kimenjen a kéményen; az ember eszét pedig a füsttel nem lehet egy napon emlegetni. Tehát a róka bundájáról könnyű kitalálni, hogy én éppen abban az időben vedlettem le a katonaságot. Ennek pedig örvendetes oka volt. Nevezetesen az volt az oka, hogy vége szakadt a háborúnak.

Búcsúzásom a hadi világtól egy vidéki városkában történt, melynek Taplóvár volt a neve. Itt székelt ugyanis, ahogy még tudott, annak a hírneves ezrednek a parancsnoksága, amelynek én katonája voltam. Mégpedig elég vitéz katonája, mások szerint; magam azonban inkább szerencsés mivoltomat ültettem a reménységem ágára, s az nem is törött le alattam semmi viharban, mert hiszen János gyanánt úgy szabadultam a háborúból, hogy elöl-hátul épségben voltam. Ennek a szerencsének aztán nemcsak magamat köszönhettem, hanem neki köszönhettem a barátomat is, akiről már annyit említettem, hogy úgyszintén Jánosnak hívták. S nem is olyan egyszerű Jánosnak, mint engem, hanem Soók Jánosnak. Ha meggondolom, hogy ebből a névből egy is elegendő, hát bizony az első időben merő balsorsnak tetszett egy olyan barát, aki egymagában nem egyetlen János volt, hanem sok.

De hát a felhőből nem lett eső.

Sőt, úgy jártam Soók János barátommal, mint a szerelmesek járnak a csókkal, amiről azt mondják ők, hogy az egynél jobb a sok. Vagyis hamarosan megbarátkoztam vele; s ahogy mostani eszemmel látom, ez nem is lehetett másképpen. János ugyanis mindenben illendő barát volt énhozzám, lévén korban is huszonegy esztendős, akár én magam; azonkívül pedig embernek reményteljes és bajtársnak szilárd. A tudománya ugyan nem volt olyan látványos virágoskert, hogy annak az egyik sarkán a szerelmes lányok s a másik sarkán a szamarak megálljanak, de hát annyit bizonyosan tudott, mint mások. Mármint olyan mások, akiket véle azonegy tudományra oktattak az iskolában. Vagyis tudta nagyjából a nyelvtani szabályokat; tudta, hogy az állatokat csúszómászókra, hüllőkre, madarakra és emlősökre osztályozzák; tudta, hogy a földrészek öten vannak; s mindezeken kívül tudott a torkából tetszetősen énekelni és bátran játszani orgonán.

Kérdezzem-e, hogy mi volt hát, a foglalkozását tekintve?

Nyilván fölöslegesen tölteném ezzel a kérdéssel az időt; valamint azzal is, hogy ismét a füstöt emlegessem. Mert hiszen úgyis kitalálja mindenki, kérdés nélkül és tüstént, hogy mi volt az én János barátom.

Hát valóban az volt, kántortanító.

S nem is akármilyen, vagy helyesebben szólva: nem kálvinista módra, hanem a katolikus vallás szerint. S ez bizony nagy szerencséje ennek a történetnek, mert különben nem fonhatnám a szálait szabad akaratom szerint, hanem úgy kellene elbeszélnem, ahogy eleve rendeltetett. Így azonban, a szentek segítségével, kedvem szerint terelhetem a történetet. Kedvem szerint, de hazugság nélkül, amit meg is tehetek könnyen, mert hiszen nem jártunk mi olyan úton, amelyet mások elől rejteni kéne. Nem titkolom hát, hogy abban az időben, amikor a barátságunk javában növesztette a pelyheket, Szemerkéről szomorú hír érkezett. Szemerke egy falu volt, ama falu mégpedig, ahol én megszülettem; s a hír arról szólott fekete gyásszal, hogy a faluban meghalt a kántortanító, akit Barabásnak hívtak.

Ismertem Barabást, s szerettem is.

– No, ez nagy bánat nekem – mondtam Jánosnak.

Nehéz és nagy fekete szemei voltak a barátomnak: igen alkalmasak arra, hogy a szomorúságban valóban szomorkodjék mellettök az ember. Szomorkodtam is a gyászhír napján tiszta szívemből. Másnap azonban olyan gondolatom támadt, ami az angyali sugalmazást és a szamaritánus lelket egyaránt dicsérheti.

– Te, János! – mondtam a barátomnak.

– No, mondjad! – válaszolt.

– Tegyünk próbát!

– Tegyünk.

Ilyen könnyen folyt közöttünk a beszéd, bár az lehetett volna akadékosabb is. De hát ezzel a könnyűséggel én nem magamat akarom dicsérni, aki mégiscsak tudtam, hogy mit gondolok, s hogy minő szándékkal gondolom azt. Hanem a dicséret egészen illesse Jánost, aki szándékomat nem is sejdítette, s mégis bizalommal szállott rá a szavamra, akár a faág árnyékára valami révedező nagy madár. S igaza volt, ha madár módra, mert abban az órában éppen úgy állott az égen a nap, hogy a faág árnyéka egybekelt az ággal.

– Légy kántor nálunk! – folytattam a szót.

– Jó volna! – felelte János.

Egyszerre úgy meglelkesültem magam is a gondolattól, hogy hevületemben a kántorságot szinte bizonyosra vettem. Már láttam is János barátomat, ahogy bevonul a szemerkei templomba, melyet Nepomuki Szent Jánosról neveztek el; s hallani véltem a szentnek a szavát is, mellyel a Jánosok között egy hosszú életre megalapítja a segítő barátságot. Valamint láttam az orgona mellett a barátomat, amint bugyogtatja vagy csörgedezteti az ájtatos szándék elé az orgonaszót.

De hát a buzgalom mellé, gondoltam magamban, valamit tennünk is kellene; s már arról kezdettünk beszélni, hogy a tervünket miképpen vigyük keresztül. János nem tudott egyebet mondani, csak annyit, hogy ő a világon mindent megcsinál, ha megmondják neki, hogy mit csináljon. Ez a jószándék nem mozgatta meg ugyan a köveket, de azért nem volt értéktelen. Elvette ugyanis azt a haszontalan reményemet, hogy a kántori vállalkozásban két János fog versenyezve küzdeni; s erős hitté érlelte bennem azt a gyanakodást, hogy helyette is nekem kell gondolkoznom. Igen vigasztalónak, sőt, bölcsnek láttam ezt az eredményt, mert ennek a fényességében tisztán látszott, hogy legalább veszekedés nem lesz közöttünk.

Így hát aggodalom nélkül és tüstént munkához láttunk.

Elsőnek azonban nem azt tettük, amit a galambok tesznek, amikor gondolnak valamit, s már szárnyra is kelnek; sem azt nem tettük, amit a balga emberek, akik egyedül csak a hiszékenységgel üldözik a célt. Hanem elmentünk a taplóvári nagy paphoz, akinek elmondottuk, hogy Jánost megfelelő bokorban költötte a Gondviselés, mert ugyanis az édesapja sokáig a püspöki udvarban szolgált, ahol az iratokat hozta-vitte. Adjon hát az iratos ember szépreményű fiának egy hathatós levelet, amivel vonatra ülhetünk, s bizakodással mehetünk el Szemerkére.

A nagy pap adott is.

Mi pedig, az említett bizakodással, felültünk ketten a vonatra, s abban a nagy hidegben elmentünk Szemerkére. Pontosabban szólva, csak a szomszédos városkáig tudtunk eljutni a vonattal, onnét pedig gyalogosan közelítettük meg a kívánatos falut. Bár csikorgott a lábunk alatt a hó, olyan nagy hideg volt, bajunk mégsem történt semmi, pedig a János füle is megfagyott, az egyik. Ott aztán, vagyis Szemerkén, a pártfogó levéllel mindjárt megjelentünk a papnál. Kövér ember volt a plébános, de ugyanakkor igen szíves is hozzánk. Megvendégelt magyaros szívvel, majd utána elküldötte a harangozót, hogy a kántori lakban gyújtson tüzet, hátha estére, legalább némileg, meleg lenne ottan. A megyebírót is elhívatta, aki nagy hasú és nagy bajuszú ember volt, de különben elég fukar a szóval. Ott üldögélt velünk az asztal mellett, de mivel a plébános, a mi ügyünk dolgában, sokáig várt a szóval, a nagydarab megyebíró csak a szemével méricskélt minket. Végre azonban mégis felfedte célunkat a pap, s nagy akadozások között megszületett az egyezség:

– No, jó – mondta a pap.

– Hát akkor holnap – szólt a megyebíró.

Bár kurták voltak ezek a szavak, mégis sok mindent jelentettek. Mert először jelentették azt, hogy Isten neki, legyen meg a kántori próba; másodszor jelentették azt, hogy már másnap, vagyis vasárnap, történjék meg a próba; s harmadszor pedig azt a szokást is a jövő egére vetítette, hogy a próba után megejtik a gazdák a választást.

Vagy igen lesz, vagy nem lesz.

Elérkezvén az idő, a János lelkét feltarisnyálta a plébános, vagyis adott neki egy énekeskönyvet és egy olyan könyvet is, amely a mise folyását tartalmazta. Aztán a harangozó oltalmába vette Jánost, akihez hozzátartoztam én is, miképpen veszedelem idején az őrzőangyal; s amúgy mint a szárnyasodó szél a leveleket, a Jánosok sorsa bésodort minket a kántori lakba. Jajgattak vékony hangon a falépcsők, amikor felmentünk a házba, bent pedig nagy buzgalommal kongottak a falak. De nem vastagon és bágyadtan kongottak, mint nyáron szoktak kongani, hanem hegyes hangon, és élesen metszve a csendet, mintha a tél mérgesre fente volna őket is.

– Hideg van! – mondta János.

– Nincs nyár – feleltem én.

Ami takarókat hozott a harangozó, azokat én szorgalmasan magamra szedtem, egyet szentelvén Jánosnak csupán. Azt az egyet ő magára terítette, s hol az énekeskönyvvel, hol pedig a misemondó könyvvel járni kezdte a hideg nagy szobát, fennszóval kántorkodva szüntelen. Én pedig meghúzódtam az egyik sarokban, akár egy óriási cseremakk vagy talányos, nagy gubó.

Így múlt el az éjszaka.

Aztán felvirradott a nevezetes nap, amely az én barátom napja volt valóban. De nemcsak azért, mert a nagymise alatt kántorrá kellett válnia, hanem a Jánosok nehéz sorsa miatt is, mely azon a napon csakugyan méltóvá tette arra, hogy a világ előtt is igazságosan Soók Jánosnak lehessen őt nevezni. Talán keveset mondok, ha annyit mondok, hogy folyton igyekezett, és állandóan szenvedett: nyomta lelkiből az orgonát, és eresztette teljes erejéből a hangot.

Vagyis vitézül nyomult előre, akár a háborúban.

– Ne hagyd magad! – biztattam.

– Nem is! – mondta János.

Így hát mindent elkövettünk, én így s ő amúgy, csakhogy a szégyenvallást valahogy elkerüljük, és a kántorságot megszerezzük. S ahogy maradoztak a hátunk mögött a percek, egyre nagyobb bizakodással törtettünk tovább a göröngyös úton, melynek a hepehupái között néha megfutamodtak ugyan a szent énekek, hogy rokonok módjára a katonanótákat meglátogassák. De hát azokat János még idejében megtérítette mindig. Kezdtük is már egészen elbízni magunkat, ami nem is csoda, mert hiszen a misének már a vége felé járt a pap, s a mi dicsőségünk bizonyosnak látszott. Hanem akkor, a misének a vége és a legvége között, akkor mégis meglebbent a balszerencse. Nevezetesen azokban a percekben, amikor régi szokás szerint és lelki nyomatékul a déli imádságot a kántornak kell fennhangon mondania. Hiszen jól van, elkezdte szépen, s mondta is János hiba nélkül, de valahogy történt, a Miatyánk közepén egyszerre megtorpant, s nem találta a szót amely továbbvezette volna.

– Add meg! – súgtam a szót.

– Mit? – kérdezte János.

Nem tudtam megmondani, hogy „a mi mindennapi kenyerünket”, mert olyan bugyuta rémület volt az arcán, hogy nevetnem kellett. Erre a János szeméből még jobban kiserkedt az ijedelem, de annyi esze mégis volt, hogy ne a kátyúban kaparásszon, hanem újra kezdje a Miatyánk-ot. Elölről kezdte hát ismét, mégpedig olyan ügyesen, mintha nem is szorultságból tenné, hanem csak vastagítaná az áhítatot. Fogyasztotta is hibátlanul a szavakat, de amint elérkezett volna az előbbi szakadékhoz, hát akkor ismét ráugrott az ijedelem, és megtorpant újból. Nagy kínjában megbökte az oldalamat, hogy segítsek rajta. De hát a rémület és a nevetés zagyvaléka úgy megzavart engemet is, hogy segítő barát helyett csupán egy bugyuta János lett belőlem is.

Béütött a csend.

S abban a csendben mi csak vártunk, fent a kórusban és béhúzott nyakkal, hogy most immár mi lesz. A némaság hulláma elöntötte a templomot, majd lent a padokból kezdtek az emberek reánk fölnézegetni, hogy vajon élünk-e még, vagy talán elsüllyedtünk. S látván, hogy ott ül János, bár egészen elnémulva, egy öregember magához vette bölcsen a szót, és elmondott minden imádságot, amit olyankor szokás volt elmondani.

Azt hittem, a kántorságnak ámen.

De hát a falu bölcsebb volt az én hitemnél, mert a gazdák számításba vették a három esztendőt, amit János a katonaságnál felejtésben töltött. Vagyis megbocsátottak neki, s kántornak megválasztották.

Fényesre derült mindjárt az ég.

János piroslott, s a száját sem tudta a nagy örömben összefogni. De csak az első napokban. Mert ahogy telt s múlt az idő, abban a kongó kántori lakásban egyre közelebb jutott az árvasághoz. A színe megfakult, mint a vadalmának, ha föléje nő valami árnyékot vető lombozat; lógott a feje, és a sötét felhők bélepték kedvének egét, amely oly fényes volt azelőtt.

– Így nem jó – mondta.

– Te tudod – szóltam.

De hát, valóban, mint ősszel a madárfészek, olyan sivár volt a kántori tanya. A nyár melege ebből is, abból is égbe szállt, az otthagyott tollakat szél vitte el, a köd mohát költött benne, majd jégborsót a tél.

– Egér van! – vigasztaltam.

– S denevér – mondta János.

Ha macska lett volna, nyilván felderült volna szavamon; de mivel kántor volt, ki az angyalokról naponta énekelt, csak az egeret szárnyasította meg. S a szárnyas egérrel magam is szárnyra keltem, hátha ki tudnám találni, hogy mi adhatna Jánosnak némi nyugodalmat. Kenyere volt, mert hiszen a falu gondoskodott róla, s nem is szűk marokkal. A lakás kőből épült, módos volt és tágas, csűr hozzá és jókora kert. Személyemben egy jó barátot is érezhetett maga mellett, s a lakosságról sem mondhatta, hogy barátságtalan lett volna hozzá.

– Mi kéne? – kérdeztem.

– Ami Ádámnak – mondta.

Egyszerre eloszlott a homály, amelyben eleddig szárnyasan tévelyegtem; s kinyílt előttem a Paradicsom, melynek a bokrai között egyedül ténfergett János, gondűző nő után vágyakozva. Hamar röpködni kezdtem lányok után, hogy vajon nem találnék-e olyant a faluban, akibe a reménység horgát belé tudnók vetni. Tanult lány tudtommal nem volt; s a gazdák szépreményű lányait nem akartam kecsegtető módon felsorolni, mert nem tudtam, hogy milyen bonyodalmat indítok el. A környéken sem ismertem olyan szép és alkalmas személyt, aki a János számára leszakítsa az almát.

– Gyere velem! – mondtam.

– No, ebből lesz valami – felelte János.

Elindultunk ketten, s mendegéltünk az utcán. Nagy hó volt, de mivel az idő megereszkedett egy kicsit, nem csikorgott a lábunk alatt a hó, hanem csak ropogott. Ilyenkor szólni sem kell, mert szól a hó. Úgy mendegéltünk hát, a ropogás fölött némán; bár igaz, hogy János néha-néha reám nézett, hogy vajon mi okból járatom őt a télben. Egyszer egy vénasszony s máskor egy gyermek halad el mellettünk, hétköznap ellenére nagyot köszönve. Végre egy alkalmas embert láttam közeledni, aki köszönés után meg is állt velünk, hogy néhány illendő szót váltani tudjunk.

– Hogy s mint? – kérdezte.

– Csak, csak – mondta János.

Gondoltam, magamra veszem a szót mint helybéli jó barát; s el is mondtam az öregnek, hogy a kántori megélhetés immár megvolna, de hát Ádám is búsan bolyongott a Paradicsomban, amíg egyedül volt. Nagy megértéssel bólogatott az ember, majd fél szemmel jól szemügyre vette Jánost. Nem tudom, hogy a sóvárgásnak még tűrhető vagy pedig már végső állapotát akarta-e látni rajta, avagy szálában ítélte meg a legényt. Úgy látszik azonban, hogy mind a kettőt megtette, mert eredményül azt mondta, hogy leány dolgában ne sokat gondolkozzunk, hanem menjünk el Hopposra.

– Oda kihez? – kérdeztem.

– Oda a paphoz – mondta.

Ismertem a falut, Hoppost. Nagy község volt, igen jóravaló és módra törekvő emberekkel. De úgy emlékeztem, hogy katolikus hívek lakják; s nem tudtam, hogy kálvinisták is oly számosan vannak ottan, hogy még papjuk is van. De hát, gondoltam magamban, ilyen a világ: ami van, idővel megapad; s ami nem volt, egyszer lesz. Nem is baj ez, hadd forogjon törvényében az emberi világ, amint az időjárás is váltakozva hömpölyög. Csak hát János, az ő állapota szerint, nem illett a hopposi paphoz, mivel katolikus is volt, és kántor is volt, ki a szabályzat szerint csak hitbéli lányra szállhatott.

– A református paphoz? – kérdeztem.

– A katolikushoz! – mondta az öreg.

János reám függesztette a szemét, mintha kérdezte volna, hogy miféle keverék világ van! Én válaszul csak somolyogtam magamban, majd az öregnek megköszöntem a jó tanácsot, s mintha találkozást soha többé nem remélnénk, nagy körülményesen elbúcsúztunk. Utána még nyomorgattuk egy ideig a havat, majd elmentünk haza, abba a kongó kántori lakba. Ott János leült a katonaládára, mely egyszer széknek s máskor asztalnak lépett elő; én pedig a tervezés borús felhői között sétálni kezdtem a szobában. A lábam alatt néha megnyikkant, néha pedig reccsent a deszkapadló; s valahányszor megszólalt, János mindig reám tekintett, hogy nem én akarok-e valami okosat szólani.

– Hát menjünk el! – mondtam végre.

– Menjünk – felelte János.

Másnap üzentünk is a hopposi plébánosnak, hogy mi, két legényember, elmennénk az ő házához látogatóba, hogy illendő módon tiszteletünket megtegyük.

Mint a galamb, úgy jött a válasz, hogy bármikor szívesen látnak, de mégis legjobb lesz, ha szombaton estére megyünk, olyan-amilyen vacsorára. Hát erre meggyúlt bennünk is a fáklya, majd fogadtunk egy fuvaros embert, aki szombaton estefelé egy bakszánnal megjelent a kántori laknál. A két gyapjas lovacska után felültünk a szánra, bégubóztunk a pokrócokba, és a szívünkben egy-egy kérdőjellel megindultunk Hoppos felé. Mire kisiklottunk a faluból, a fákra már leszállt a sötétség, s körül a hómezőkre is leszállott volna, csak nem tudott.

– Hogy hívják a papot? – kérdezte János.

– Kapitány János – mondtam.

A derengésben, melyet a hó lehelt a csendes világba, jól látszott a pára, amit a pokrócok közül szavak helyett fújtunk; s egy-egy pöffentés között a gőz pókhálóját is láttuk, mely a lovacskák gyapjas hátán lebegett. Az erdős hegyek feketén hömpölyögtek, ahogy ide-oda fartatott velünk a bakszán; de a mezők és a lenge gerincek fehér színnel ápolták bennünk a nemes szándékot. A hold sarlója aratást jövendölt, a csillagok pedig nagy buzgalommal tanítottak arra, hogy miképpen nézzük majd Hopposon a pap leányait.

– Hát az öreget, a tanácsadót? – kérdezte János.

– Demény János – mondtam.

Erre már János is elnevette magát, pedig mint a sátoros ünnep, oly ritka volt nála a nevetés. De hát nem csoda, hogy ennyi Jánostól kifutott az ő fazeka is, mert ami sok, az valóban sok. Hogyne, hiszen János volt ő, s János voltam én; János volt a Hopposra igazító öregember, János volt a hopposi pap, s János volt a szemerkei védőszent, maga Nepomuki.

– Magát hogy hívják? – szólt előre János.

– Egyes János – mondta a fuvaros.

Hát erre úgy megijedtem én is, hogy nem szóltam Hopposig egy szót sem. Ott azonban köszönni kellett illedelmesen, sőt, a szíves szavakat felsorakoztatni valahányat, mert hiszen a pap, neszét hallván a jövésnek, maga nyitotta ki nekünk a kaput. Minket bétessékelt rögtön a házba, amit tizenhárom kilométer után gyorsan meg is tettünk. Maga pedig elrendezte gondosan a lovakat, s a fuvaros embert is melegre vitte. De hát dobogott is a lábával szaporán, s a kezét is igen dörzsölgette, amikor végtére a szobába lépett, ahol mi immár nagy megbecsülésben üldögéltünk.

– Mindenki mindenkit ismer? – kérdezte.

– Részesültünk a szerencsében – mondta János.

Háziasszonyul egy kedves asszonyt ismertünk meg, akit dús haja őszbe vegyülve koronázott, a termete finom termet volt, és a szemében az értelem vidámsága csillogott. Ott ült begyesen a két leány is, akik inkább még csak leányocskák voltak, a kisebbik ugyanvalóst. Ez barna volt, egy kicsit hetyke, s meg-megvillanó pillantásaival a lelkünk gyökeréig fúrt. Ha valakire, akkor a ház asszonyára, vagyis az anyjára ütött inkább. A nagyobbik leány azonban nem hasonlított sem a papra, sem az asszonyra. A bőre patyolat volt, és a haja szőke, testben virágzó s természetre házias.

– Annuska, teríthetsz – mondta az asszony.

– Ó, ne fáradjanak! – szóltam én.

Annuska azonban nekilátott, s puha mozdulatokkal ügyesen megterítette az asztalt, úgy lengedezve előttünk, patyolat bőrével és bodros szőke hajával, mint egy hullámzó virágos bokor. Mindjárt asztalra került az étek is, a gerjesztő disznótoros vacsora s nemkülönben az aranyló borital, két metszett üvegben, melynek csillogó tornyos dugója volt, mind a kettőnek. Az asszony az asztal fejénél ült, s szembe véle a másik végén a pap. Az asztal hosszán pedig, az asszony jobbja felől, mi Jánossal ketten; velem szemben a kisebbik lány, akit Gizellának hívtak, s Annuskával szemben pedig az én nagy reményű barátom.

– Hasznos állat a disznó – szólalt meg János.

– Hát csak használja! – mondta kuncogva Gizella.

A zavar füstje rögtön megcsípte a szemünket, János pedig bugyuta szorongással s mint a beteg bikaborjú, olyan szemekkel nézett a hetyke kisleányra. Én azonban nem vesztegettem az időt, mint ama nevezetes Miatyánk idején, hanem a nevetség kertjéből rögvest kihajtottam a disznót, felemlítvén a zsidókat és a mohamedánokat, akik a disznó hasznosságáról másképpen vélekednek. Ehhez a pap is okos magyarázatokat fűzött, úgy annyira, hogy a Gizella kuncogását jó mélyen eltemettük, Jánost pedig úgy megcsiszoltuk, hogy a végén példás magyar ember és jó katolikus lett belőle. Hanem ez a baráti munka és a papi tudomány fel is emésztette jól az időt, mert a vacsorának végire jutottunk, s megbontottuk az asztalt.

– No, Annuska, zongorázzál egy kicsit! – mondta az asszony.

– Ajh, de jó lenne! – nyájaskodtam nyomban.

S ránéztem Jánosra, hogy egy kicsit népszerűsködjék ő is, de hát ő csak üldögélt mellettem, s mint két szamarat, legeltette a két szemét. Annuska azonban nem hervasztotta le magát a szótlanság miatt, hanem odaült a zongora mellé, s a két fehér kezét, melyre János igen tapadozott, jártatni kezdte a billentyűkön. A pap nagy gyönyörködéssel hallgatta a tisztelendő muzsikát, az asszony belé-beléjavított a szemével, Jánosnak rózsaszínbe lábadt a két füle, én pedig ide-oda pillangóztam a csörgedező patak fölött. S amint éppen javában szálldostam volna, hát János fészkelődni kezdett, majd odabújt a fülemhez.

– Ez a nagyobbik kéne nekem – mondta halkan.

– Várj, szólok neki – súgtam vissza.

De ugyanakkor, vagyis a súgott szó után, a háziak számára nagyot sóhajtottam, mintha a játékban akkora gyönyörűséget lelnék, ami már nem férne el a kebelemben. A pap arcáról atyai dicséret szállott felém, Gizella pedig egy bizserítő mosollyal borította le a sóhajomat. Ebből megértettem, hogy jobb lenne nekem, ha a muzsikát Gizellánál keresném; s én bizony kerestem is volna szívesen, de a barátom sorsa annyira bennem lakott, hogy a bimbó illata helyett neki kellett virágot hajlítanom. Felálltam hát lassan a helyemről, mintha csak ártatlanul tenném s csupán a játék bűvöletében, majd alvajáró léptekkel az Annuska háta mögé játszottam magamat. Ott álltomban alább és alább hajlottam, míglen elkövetkezett az alkalmas pillanat.

– Ez a János barátom szeretne megházasodni – mondtam akkor.

– Hát maga nem akar megházasodni? – felelte Annuska, majd pajkos pillantással még hozzátette: – Hiszen maga is János!

Egyszerre úgy megzavarodtam, hogy a fülem is kongott. Kongott, és benne a hártya feszült, mintha valami barlangnak az ajtaja lett volna, melyet a Jánosok sorsa feszít. S abban a nagy zavaromban nem tudtam egyebet tenni, csak azt, hogy az eddigi lábamról a másikra álltam.

– De ez a János barátom elvenné magát – mondtam.

– Előzze meg! – felelte Annuska.

Gondoltam, ezt már baj nélkül és mások előtt nem lehet folytatni. Ahogy tudtam, visszavonultam hát a helyemre, ahol a parazsaim hervadni kezdtek. De a gyenge hamuliszt alatt még forrón sütöttek, amikor a fuvaros ember belépett a szobába. Az ostor is a kezében volt már, s a lovak befogva. S mivel láttam, hogy a borital már fényesre tömörült a két szemében, nagy hálálkodással megejtettük a búcsút, s elindultunk Szemerkére haza. Benn Hopposon még fogta a lovacskákat az öreg, de a falun kívül már nem poroszkálva mentek, hanem röpdöstek valósággal, mintha rajtuk a hosszú szőr tollazattá vált volna, s szárnyakká a vágyuk.

– Beszéltél a lánnyal? – kérdezte János.

– Igen – feleltem.

A hold sarlója búcsúzásra készülődött, a mezők világítottak, mi pedig a pokrócok között a tanulság szoros vértezetében ültünk.

– S mit mondott? – kérdezte János.

– Nagy a világ – feleltem neki.

Megértette János a szót, mert nehezet sóhajtott. Nem is kérdezett semmi többet, s nem szóltam én sem. Csak ültünk, mint az árva csalán virágai, akiket éltet a remény; s a reményt pedig éltette a vigasz, hogy amíg feleséget találunk, legalább megismerjük az egész környező világot.

Bujdosó katona

Éjfél után a szarvára dőlt a növendék hold, s az erdő háta mögött elmerült nemsokára. Nyilván párás volt nagyon a lég, mert a csillagok is csak a tej halovány színében hunyorogtak. Vidámság semmi nem volt az éjszakában, sem az erdő életében valamicske szeszély.

Így van ez nyárutón.

Komolyan ül ilyenkor az erdő, kedv és kíváncsiság nélkül. Úgy ült azon az éjszakán is, a szurok fekete lelkébe egészen elmerülve. Nagy ritkán csak egy ág reccsent meg valahol, s hullott vakon a földre.

Egyedül a szimat órája járt.

Lassan túlhaladta a négyet, mert a sötétség, mely éjfél óta oly sűrűn és makacsul ült, kezdett megingani. A sejtelmet, hogy a nap győzni fog, az állatok mindjárt megérezték. A madarak tollászkodtak, az őzek ásítottak, s vakaródzott a róka. Aztán a fennsíkon keresztül, mely az erdő mellett keleten elterült, megindult óvatosan a fény. Először csak lebbedezve jött, a gyönge sóhajtás próbáival; majd ezüstté vált a derengés; s azután pedig, mint a győzelem, az erdőbe is betört a fény.

Bükkös erdő volt, nagy vadon. Az öreg fák között buján tenyészett benne a virág, a páfrány és az indás növény, s gazdagon az állatok is. A keleti szélen, egy kiáltásra a terjengő mezőtől, nagy tisztás rejtőzött; vagy talán nem is tisztás volt az, hanem afféle havasi kaszáló. Kövér hely volt és gondozott is. Három hatalmas sarjúbuglya feküdt rajta, s negyediknek a maradék sarjúból egy kicsi. Néhány naposok lehettek csupán, a kaszálás is azt mutatta.

Ott aludt a katona.

A kisebbik buglyából ágyat csinált magának, s ott aludt a sarjún. Bal oldalán feküdt, a két térdét felhúzva valamicskét. A feje alatt egy szürke pokróc, párnának gondosan összehajtogatva; a bal tenyere a füle alatt, miközben a jobbal a fegyverét szorította, amelyik hosszában feküdt a melle előtt. A felhúzott lába fölött az ölében feküdt a tarisnya, mely tömöttnek látszott. Egyedül a sapkája bontotta meg a fegyelmet, mert az a könnyű barna sapka elbúcsúzva csücsült a feje fölött, mintha éppen fel akart volna szállni valamelyik öreg bükkfára, akár a bagolyfiú vagy egy mogyorótyúk.

Édesen aludt a katona.

A haja barna volt, s tincsei a sapka után nyújtózkodtak, mintha lesve figyelték volna a sapka szándékait. Az arca is barna volt a katonának, eléggé frissen borotválva, de bajusza nem volt.

Huszonöt éves lehetett, olyanformán.

Messze a fennsík szélén lilás fénybe borult az ég. Valahol, két faluban is, harang szólt. Néha elhalt egészen a harangszó, máskor pedig gyengén tovaillant az öreg fák között, akár a szemnek a pillangó, amely tünedezik a föld felett. Vadgalamb búgott, több helyen is; fent a magasban vákogva holló repült; majd egy piros harkály apró rikkantásokkal és bíboros hullámokban a karó tetejére szállt, mely a sarjúbuglyából az égre mutatott.

A katona felébredt.

Egyszerre kapta fel a fejét, mint a veszélyben rögtön a vad; s ahogy hirtelen levegőbe pendült a feje, a harkály már el is szállt, rikkantva megint.

– Annyi baj legyen – mondta a katona.

Aztán felült, és nyugalmasan, szemlélődve nézegetett körül, mint akinek van arra ideje bőven, hogy felfedezze újra a világot. Így ült egy darabig, majd nagy figyelemmel megvizsgálta a fegyverét, számba vette a katonai tarisnyában a portékáit, s utána előmatarászott a sarjú alól egy kulacsot.

Öntött a kulacsból, s megmosdott, mint a cirmos; egy csorba kis fésűvel a haját is elrendezte, legényesre csapta a fején a sapkát, s aztán a sarjúágyat a buglyába szépen visszarakta.

Rendes fiú volt.

Vállra akasztotta, szokás szerint, a tarisnyát s a nyakába a fegyvert. S akkor körülnézett ismét. Nem oly nyugalmasan, mint új tájon és hegyes fülekkel a szarvas, hanem repdeső szemekkel, akár a ritka madár, aki nem tudja még, hogy hol rakhatna fészket. A kaszáló nyugati szélén nagy vadalmafa állott, melynek a gyümölcsei, a reggeli fényözönben, a vadrózsa színében tündököltek; s néha le is pottyant egy-egy vadgyümölcs, mintha a gyönyörű fa így akart volna bókolni a felkelő napnak. Nem ragyogott a kaszáló földjén cseppekben a harmat, csupán a harmat lelke szállta meg pirkadatkor a selymes zöld szőnyeget, melynek vidám zöldje emígy csak ezüstről álmodott.

Utat keresett a katona.

Ha kaszáló van, gondolta magában, nem lehet lelketlen vadon ez a hely; s ha a munkáról gyümölcsök is beszélnek, könnyen lakhatik is a közelben valaki. Nagy kérdés volt azonban, hogy az erdő széle merre van közelebb. Nyugatra nem lehet, mert ott hűvös és homályos borongásba merül mindenütt az erdő. Inkább délkelet felől szűrődik a biztató fény.

Hát elindult arra.

Rügyezve haladt, hogy nem gondolt rosszat. A fény gazdagabb lett egyre, ahogy haladt; s hamarosan ott állt az erdőnek a szélén. S akkor a rügyei rögtön virágba bomlottak, mert a szabad fennsíkon egy házat pillantott meg. Örömét azonban, mint felhő a csillagot, elborította rögtön a kétely.

Bujdosott a katona.

Mosoly volt látni egy házat, végre öt nap után; s emberi szívvel, mely mindig társakra vágyik, arra gondolni, hogy laknak is talán abban a házban. De az idők sebeiből gazdagon ömlött a vér, a zavar szelében forogtak az emberek és a rémek árjában a népek.

Tombolt a harc.

S mint a viharban a fáról a makk, úgy eshetik a katona is, ha bemegy egy házhoz, melynek a lakóit csak az Isten tudja talán. Meleg tenyerükbe veszik esetleg a makkot, de meglehet az is, hogy disznónak dobják. Jobb lesz hát, ha nem zörget a ház ajtaján, hanem csak szemébe meríti az emberi hajlékot, s az emlékezet ágyán puhán elfekteti.

Meg is fordult a katona.

Visszament a sarjús mezőre, s annak a szegélyén kereken járva, figyelő szemmel nézelődött. Úgy látszik, valamennyi időre meg akart telepedni, s alkalmas helyet keresett magának. A keleti részen állapodott meg, szemben a vadalma fájával, mely a kaszáló nyugati peremén állt, s amely olyan messze volt tőle, hogy a pottyanó almák vadrózsa színe már nem villant odáig, csak a puha koppanás hallatszott halkan, akár a szívdobbanás. Néhány öreg fa le volt ott vágva, ahol a katona megállt; fűrésszel és gondosan vágták le a törzset, s ami ottmaradt, a törzsök, azon pompásan lehetett ülni.

Leült a katona.

S amikor otthont vett a fatörzsök sima lapján, mindjárt levette fegyverét, és a csutak mellé támasztotta, jobb keze felől. Aztán a tarisnyából valami maradék sajtot halászott elő, a sajtból vékonyka szeleteket vágott a bicskájával, s csemegézni kezdett. Nagyon lassan s inkább a lélek örömével ette a szeleteket, akár a jámbor az ostyát. Aztán a felét a sajtnak még visszatette a tarisnyába, s a bicska kisebbik élével mogyorót kezdett törni, amely láthatólag bőven volt a tarisnyában.

Így múlt az idő.

Aztán, amikor a nap fénye már a fák törzsét is elöntötte, a mogyorót is abbahagyta a katona. Visszatette a zsebébe a bicskát, s maga körül a föld világát kezdte nézegetni. Növényt és virágot buján tenyészett ott a föld. Amíg álltak az öreg fák, nyilván örökös homályban sínylődtek valahányan; amikor pedig azt a néhány vén zsarnokot levágták az ég alól, örömre riadtak mind. S nőni és pompázni kezdtek. S buja tenyészetben most ott virított minden erdei nemzetség, aki csak növényben és virágban lakja az erdőt. A boszorkányok ellen ott fente leveleit a szeszélyes sátánlőtte fű, a kérkedve-sárga bakszaka, a szendén fehér és szűzi piros bornyúvirág, a magas és hetyke kékvirágú sarlóvirág, a méhek sárga szerelme, a somkóró; az óriássá nőtt kakukkvirág, melynek a kelyheivel a szellő harangoz; a lila pézsma és a kékcsengő; a ragadozó saskörmű fű és a templomi kék gyertyagyökér, és sűrű fürtjeivel a sárga rontófű.

Hivalkodtak valahányan, mint teljében a lány.

Gondolt is valaki lányra a katona; egy szelíd és árva kisleányra, aki abban a falusi iskolában tanított, ahol ő. Szőke rügyecske volt az a lány, minden vasárnap térdre borulva hallgatta végig a misét, s az iskolában is mindig révedezett, mint a gyertya lángja. Nem akart ő soha melegedni annál a halovány lángnál, de most a bujdosásban, mint a pihenő szélnek a pihe, eszébe jutott a lány.

Szedett a virágokból egy csokrot.

S azzal a csokorral a kezében, visszaült a fatörzsökre ismét. Céltalan szemekkel elmerengett a fényben, mely a fák között önmagával játszott és a sarjús mezőben megpihent. S ahogy elmerengve a reménység szárnyain időzött, valami nesz libegett a fülébe.

Balról egy lány jött.

A fennsík irányából jött, nyilván abból a házból, melynek a lakóit az Isten tudja egyedül talán. Lassan és vidáman jött; könnyedén és otthonosan, mint ahogy őz vagy ünő járhat a fák között. Néha eltakarta egy-egy öreg fa, s máskor előbukkant, mint egy szívdobbanás; s olyankor, amennyire látni lehetett, kecses volt és karcsú. Piros szoknyát viselt, fekete pettyekkel, s felső ruhának könnyű zöldet; a haja pedig bodros volt és fekete.

Nem volt falusi lány.

Jött volna inkább egy farkas vagy akár a medve, mert azok egyike sem lett volna oly veszedelmes. A szíve, mint a csirke, amikor a héjamadár elsuhan fölötte, úgy megrebbent a katonának. S aztán meglapult a szív, mintha azt várta volna, hogy mit mond az ész. De az értelme sem tudja hamarjában, hogy helyénvalót mit lehetne hamarjában tenni; s csak a csokrot szorította, mint a görcs, a katona.

S a lány, egy kosárkával a kezében, egyre közeledett.

– Az istenbe, hát nem eszik embert! – mondta a katona, hogy biztassa magát.

S rögtön felállt, és maga elé tartotta a csokrot, hogy azzal a lány felé induljon. De ahogy lépett egyet, a neszre odapattant a két fekete szem, s ijedten felsikított a lány, eldobta a sikítás hangjával a kosarat, s szaladni kezdett visszafelé, mint csakugyan az ifjú szarvasünő.

– Kisasszony! – kiáltott a katona.

A szóra megállt a lány, ami olyan csoda volt, mint amikor megáll a háló előtt a hal, és gyöngyszemeivel a halász nevét kérdi. Megállt, de nem fordult meg, hanem várt. Talán arra várt, hogy a szívébe visszatérjen az erő; vagy egy új szóra esetleg. Isten ha tudja egyedül, de a katona megzavarodott egészen. Mit csináljon, ha a világ tündérrel küld neki üzenetet, amelyben ott rejtőzhetik, bár hét burokban, a jövendő! Menjen utána, mint a virág után a dongó; vagy várjon idejére, akár a gyümölcs a fán?!

Elindult a katona.

De akkor a lány is, mihelyt neszre kélt a régi avar, könnyű és lassú léptekkel menni kezdett, előre tovább. Újra szólt a katona, s a hangjában talán lélek volt vagy esdés, mert hirtelen megfordult a lány, és így szólt:

– Maga nem ellenség?!

– Katona vagyok – hangzott a válasz.

Álltak mind a ketten, olyan messzire egymástól, hogy egyedül labdázni tudtak volna talán. Olyan labdával, amelyen rajta ülnek mind a színészek, és bolondul forognak a labdával a légben, ahogy forog az ember is röptében a jövendő felé.

– Akkor felveszem a kosaramat – mondta a lány.

Ugrott rögtön a katona, s odanyújtotta a kosarat a lánynak. S úgy álltak ott egy ideig szótlanul, örvendő és fényes szemekkel a katona s kissé még riadt tekintettel a lány.

– Magyar katona? – kérdezte végre.

– Magyar – mondta a katona.

S félénk mosollyal átnyújtotta a csokrot, melyet a lány elfogadott, és belétett gyöngéden a kosarába.

– S miképpen kerül ide? – kérdezte a katona.

– Bujkálok – mondta a lány.

– Abban a házban, künn a nagy mezőben?

– Abban.

– S mért bujkál?

– Keresnek a németek – mondta a lány.

– Csinált valamit?

– Én nem.

– Hát ki?

– Akit szeretek.

Gyöngéden és gyorsan, mint a tavaszi szellő, megérintette a lány karját a katona. Az érintés a kéz intő sóhaja volt csupán, hogy lépjenek az öreg fa törzsökéhez, ahol le is ülhet talán a kislány, s ahol várakozik a fegyver, s ahol növényben és virágban buja is a tenyészet. Megértette a lány a kéz sóhaját, s odaléptek a fa törzsökéhez.

Ott egymásra néztek ismét, hódolva a katona, de kérdő szemekkel még mindig a lány.

– S maga miképpen kerül ide? – kérdezte is.

– Bujdosom – mondta a katona.

– Vétkezett valamit?

– Én nem.

– Hát?

– Akik romlásba döntötték hazámat – mondta a katona.

Ismét hallgattak mind a ketten. A katona egyik lábáról a másikra állt, majd a szavakat kereste, hogy az öreg fa törzsökére miképpen ültesse le a kislányt. De éppen akkor a virágot kivette a kosárból a lány, és meleg, szomorú mosollyal nézegette. Közelebb hajolt a katona is, hogy együtt ámuljanak az erdő álmain, de akkor hátrább lépett a lány, és tüzes intelem villant meg a fekete szemében.

– Nem bántom – mondta a katona.

– Akarom is! – szólt a lány.

– Virágot kívánt a kosárba szedni?

– Vadalmát.

Hát majd megszedik együtt a kosarat, gondolta a katona, s odanézett, ahol állott az almafa. S az arcára rettenet szállott rögtön, mert abban a percben egy agyaras fekete disznó bukkant a fánál elő, s a nyomában három vadmalac. Gyanútlan nyugalommal megállt az almafa alatt a vad, csámcsogva kezdte ropogtatni a lehullott vadgyümölcsöt, s az agyaras ormányával néha odagurított egy-egy vadalmát a malacoknak is.

A katona felvette óvatosan a fegyvert.

– Mit lát? – kérdezte a lány.

– Egy disznót – mondta halkan a katona.

Megnézte a lány is a vadat, amelyik gyanútlanul és recsegve csámcsogta a vadalmát. Nyilván az éhség temette el benne a gyanút, s nyilván az almák reccsenései az emberi szót.

– Nem tudtam, hogy itt valakinek disznója is van – mondta a lány.

– Pedig – szólt a katona.

– Ni csak, agyara is van! – csodálkozott a lány.

– Van.

– Kié lehet?

– Az Istené – mondta a katona.

Valahogy volt, most már nem tetszett a kislánynak a szó; s a szó után már az agyara sem tetszett a disznónak, sem az a durva fekete színe, sem a malacok vadóc tarkasága.

– Hát akkor az milyen disznó? – kérdezte.

– Vaddisznó – mondta a katona.

S abban a pillanatban egy tompa sikollyal megbillent a lány, az arca viaszszínbe váltott rögtön, és lepilledt a szemén a héj. De mielőtt ájultan a virágos és buja tenyészetbe hanyatlott volna, a katona karjába ölelte, a fegyverrel együtt, melyet a jobb kezében tartott. Alig megemelte a lányt, s amikor az ölében tartotta már, egy pillantást vetett az almafa felé.

A vaddisznó mereven nézte őket, de nem mozdult semmit, csak nyögve röffent egyet-kettőt, rozsdás mély hangon, mintha a föld alól jött volna az a hang.

Lassan és vigyázva, félig a vaddal szemben s a másik felével a fennsík felé, úgy óvakodott egy-egy lépést a terhével tovább. A vad még mindig meredten nézte őket, maga alá gyűjtve a három malacot, de mozdulni nem moccant semmit.

Nőtt a távolság egyre.

Aztán gyorsabbra fogta a katona a járást, s arccal is előre már, a lelkiből igyekezett. Végre elérte az erdő peremét, s ott megállt. Visszanézett az erdőbe, ahol csend volt; s aztán megkereste a szemével a nagy mezőben a házat. Elég messze volt onnét, de legalább látta. Megnyugodott, és forrót sóhajtott. Érezte, hogy a homlokán és a hátán gyöngyözve csorog a verejték; s arra gondolt, hogy leteszi talán a lányt. Az arcára nézett, amely hűvös és halovány volt, de a szíve dobogott, bár gyenge pihegéssel.

Tovább vitte mégis.

Majd a fennsík nyitott tenyerén, ahol legnagyobb volt a fű és legtöbb a virág, ott lefektette szépen a füvek közé a földre. Elrendezte a formás lábakon a piros szoknyát, s gyöngéden elsimogatta a homlokáról a fekete hajat.

Aztán várt, és figyelt.

Végre, mint pirkadatkor a nap, eszmélni kezdett a lány. Az arcára visszatért a gyönge pír, majd a két szemén, mint az ébredő pillangó, megmozdult a két szirom. A két lábát szorosabbra zárta, nagyot lélegzett, és a mellén megfeszült büszkén a két halom. Aztán kinyitotta a szemét, amely tompa fényében fülledten fénylett, mint az emberi szem szerelmi nász után. A beteljesülés bársonyával nézte a katonát, aki melegen mosolygott rá, akár a nyári nap.

Aztán, s egészen hirtelen, elváltozott a lánynak az arca. Az ámulat és a megdöbbenés keveréke látszott rajta, s a szemében is a megvetés és a riadtság keveredett.

A messzi eget nézte, s nem szólt.

De látszott, hogy kutatva gondolkozik a lány, miközben minden érzéke riadalomban állt. Álmodott talán, gondolta magában, s virágok között vitte álmában valaki, akinek erős volt a karja, forró a lehelete és tűz a szíve. De álmodta csakugyan?! Hiszen látta az agyaras vadat, s látta a katona szemében is a vágy agyarát. Talán az övé volt az a forró röffenés is, mely után a karok ereje tűzbe ragadta őt, s mint a vad a gyümölcsöt, áldozatul vette.

Megmozdult a lány.

S ahogy félig az oldalára fordult, el a katonától, az ölében meleg nyirkot érzett. Az álom harmata talán, tűnődött magában a lány; de aztán a tűz, mely az álmot és a vágyat a hőség hamvába keverte, az agyát egészen felgyújtotta. S akkor, mint csakugyan a vad, pattanva térdre ugrott, és arcul ütötte a katonát.

Azután felugrott, és elfutott a ház felé.

A katona ámulva nézte, ahogy vadul és kecsesen szaladt a fű között. S amikor elnyelte a távolban a ház, szelíden a katona is felállt, és megindult vissza az erdő felé. Nagyon szerette volna megtalálni a vaddisznót, és elvinni ajándékul a lánynak.

De a vad nem volt már sehol.

A katona visszaült az öreg fa törzsökére, és szomorú mosollyal nézte, hogy mily buján termett színt, illatot és nedvet a föld. S ahogy nézte a virágok lakodalmát, meggyűlt lassan a szemében a könny. Ott rezgett egy ideig, csillogva, mint a harmat, majd játékosan lefutott az arcán.

Czincziri Hám

Volt egyszer egy szegény ember; úgy hívták, hogy Czincziri Ábrahám. Vagyis Czinczirinek hívták, de Ábrahámnak keresztelték. De nagyon szegény ember lévén Czincziri, azt mondták róla, hogy a módos Ábrahám helyett elég lesz neki a Hám.

Így aztán csak Czincziri Hámnak ismerték mindenütt.

Mondom, nagyon szegény ember volt ez a Czincziri Hám; olyan szegény, hogy párja messze tájon nem is akadt. De veretlen volt abban a másik dologban is, hogy nagyon sok gyermeke volt. Olyan sok, hogy ami név a kalendáriumban akadt, az már mind elfogyott a gyermekekre; s a közeli és a messze vidéken már komát sem talált.

S ez volt a legnagyobb baj.

Hát búnak ereszkedett szegény Czincziri, hogy ezen a világon már komát sem lehet találni. Búsult és senyvedezett egy darabig, de hát mit csináljon, valamit mégis próbálni kell. Elindult tehát, hátha valahol mégis találna megbújva egy embert, aki még nem komája, s esetleg megnyerhetné. Ment, mendegélt szegény Czincziri, s hát egyszer látja, hogy a néptelen úton szembejön véle a halál. Ejh, vakarni kezdte a feje oldalát a szegény ember, hogy most immár koma helyett vége az életinek. Gondolta, legjobb lenne visszafordulni talán, mintha valamit otthon felejtett volna, de aztán zúzmarás lett a nyakán a haj, hogy a hátába eressze a halált. S nem fordult vissza. Inkább letér az útról, gondolta másodiknak, s valahogy eloldalog, mintha jó gazda módjára a földjeit vizsgálgatná. De hát addig bizonytalankodott, hogy a halál már közel is ért.

– Jó napot, Czincziri! – köszönt is oda neki.

Ismét nem tudta a szegény ember, hogy megijedjen-e vagy éppen reményt vegyen. Mert a szíve megborzadott attól, hogy lám, kiszemelte őt már a halál, hiszen a nevét is tudja; másfelől azonban jól is esett neki, hogy barátságosan a nevén szólította, s gondos kurtasággal, vagyis Hám nélkül. S úgy küllemre is inkább a reményt táplálta a halál, mert alig volt csúnyább, mint egy megaszalt vásáros ember, akinek tarisnya lóg a horpac bordái fölött.

– Szerencsés jó napot! – köszönt vissza Czincziri.

A halál enyhe mosollyal tekintett reá, hogy neki is jutott valakitől egy jó szó, s így folytatta:

– Látom, úton vagy te is.

– Úton, kis reménnyel – mondta a szegény ember.

– S mi a célod?

– Komát keresnék, valahol.

– Hát azt nem nehéz találni, úgy gondolom.

– Nem is könnyű – folytatta Czincziri –, mert olyan sok gyermekem van, hogy ezen a világon immár mindenki komám lett.

Bólogatott a halál, hogy mennyire osztja a gondot, majd a szegény embernek a vállára tette komásan a kezét, s azt mondta neki, hogy nem kell csüggedni. Hát erre Czincziri nagy bátorságot vett, s így szólt:

– Ha szépen megkérnélek, te vállalnád-e?

– Miért ne! – mondta szíves szóval a halál.

No, jól van, megfordult a szegény ember, s a halál társaságában elment haza. Otthon elvégezték, amit olyankor szokás, s utána nagy ünnepséget csaptak, amit gavallérosan a halál állott. Amikor pedig eljött a búcsúzkodás ideje, akkor a halál félrevonta Czinczirit, hogy még akarna valamit. Leültek hát egy dugott sarokba, s ott a halál elővett a tarisnyából egy hosszúkás dobozkát, ami szivárványos színű volt. A dobozkát, mint nagy ajándékot, átnyújtotta Czincziri komájának, s melléje így szólt:

– Látván, kedves komám, hogy csakugyan nagyon szegény ember vagy, s hogy a gyermekek is egészen elleptek, a megélhetésed dolgában segíteni akarok neked, s egy jó tanáccsal is szolgálni szeretnék.

S azzal kinyitotta a szivárványszínű dobozkát, amiben nem volt egyéb, csak egy rozmaringszál. Amikor azt megmutatta Czinczirinek, a dobozkát s benne a rozmaringot ajándékul adta a szegény embernek, s melléje így szólt:

– Ha már ilyen járó-kelő ember vagy, mától kezdve foglalkozzál gyógyítással. Ha beteghez fognak hívni, először mindig nézd meg, hogy én ott állok-e a beteg fejénél. Ha ott állok, akkor mondd azt, hogy mindnyájan Isten kezében vagyunk; de ha nem állok a beteg fejénél, akkor a rozmaringszálat húzogasd el a beteg orra alatt, s attól meg fog gyógyulni.

Czincziri igen bólogatott, hogy nagyon köszöni, s hogy mindent úgy fog cselekedni. S amikor pedig a halál azt a jó tanácsot adta neki, de a lelkire kötve, hogy aztán soha és semmi állapotában el ne bízza magát, akkor nem győzött eléggé bólogatni, egyre mondogatván is melléje:

– Dehogy, komám, dehogy!

Ennek utána, mint jó komákhoz talál, nagy istenkedéssel búcsúztak egymástól. S nemsokára, hogy ez történik vala, hírét vette Czincziri Hám, hogy a hetedik faluban valami nagy nyavalyába esett egy gazdag báró, szegény; s amennyi orvos van a tartományban, azt mind fuvarozzák a bárói lakba. No, gondolta magában Czincziri, most ő megpróbálja, hogy a halál igazat mondott-e vagy nagyot hazudott. Vette hát a szivárványszínű dobozkát, belétette a zsebébe, s elindult a célja felé. Amikor elérkezett a kastélyba, hát bizony mindenkinek lógott a feje; a beteg bárót pedig úgy megszállották az orvosok, hogy a közelibe férkőzni is bajosnak látszott. Czincziri azonban nem tágított, hanem egy alkalmas percben s nagy vakmerőséggel bérontott az ajtón, hogy ő gyógyítani jött. Mivel igen hevült volt s nagyon rongyos is, a beteg ágya mellől mindenki arra utasította, hogy takarodjék rögvest. A báró azonban meghallotta, hogy gyógyítani akar, s nagy bajában azt gondolta, hogy utolsó szalmaszálnak ez a szegény ember is jó lesz. Intett, hogy eresszék az ágyhoz.

Czincziri odament, s hát a beteg feje mögött hiába keresi a halált. Erre elővette szépen a szivárványszínű dobozkát, s a rozmaringszálat meghuzigálta a beteg orra alatt. S amikor ezt megtette, rá egy óra múlva már talpon volt a báró, az orvosokat mind elkergette, a szegény embertől pedig azt kérdezte:

– Mit kérsz?

– Az úrra bízom – mondta Czincziri.

Hát adott neki a báró egy szekér cipót s egy zacskó aranyat. A szegény ember a cipót mind elosztotta a gyermekei között, a zacskó aranyból pedig vett nekik ruhát s magának egy jó szürke lovat. Attól az időtől kezdve lóháton járt gyógyítani, de gyalogosan nem is győzte volna, mert úgy rákaptak az emberek, hogy folytonosan s mindig sürgősen hívták. Nagy módjában s a hírneves doktorságában kezdett lassacskán a jó tanácsról is megfeledkezni, mert bizony el-elbízta magát, s olyanokat üzent a betegnek, hogy fohászkodjék a védőszenthez vagy mondjon el egy Miatyánk-ot.

Hanem történt abban az időben, hogy messze földről egy hírnök érkezett, aki elmondotta, hogy ő egy királyi herceget szolgál, aki nagy betegségbe esett. S tisztelettel felkéri Czinczirit, hogy fáradjon el a herceghez, és gyógyítsa meg. Ha meggyógyítja, tejben fürödhetik egész életiben, s máskülönben megkapja a kellő díjazást.

– Elmegyek, hogyne! – mondta Czincziri.

Fel is ült szürke lovára még azon a napon, s elindult a célja felé. Ahogy ment volna keresztül egy nagy mezőn, szép őszi időben, hát látja, hogy az egyik mogyoróbokor mellett ott áll a halál, s ímmel-ámmal mogyorót szedeget a bokorról. Gondolta Czincziri, hogy ez a komaság már úgyis bételt, s ügyet sem vetett a halálra, hanem köszönés nélkül elment mellette, de amikor megérkezett a hercegi palotába, s odavezették a beteghez, hát a halál már nem mogyorót szed, hanem ott áll a herceg fejénél. De azért mégis elővette a rozmaringot, mert immár egészen elbízta volt magát, s azt az árva rozmaringszálat egész nap huzigálta a herceg orra előtt.

De az bizony áment mondott a világnak.

No, felült szégyenszemre Czincziri ismét a szürke lóra, s elindult hervadozva hazafelé. Amint haladott volna által azon a bizonyos mezőn, hát látja, hogy ismét ott áll a halál a bokor alatt, s szedegeti a mogyorót.

– Jó napot, komám! – köszönt neki Czincziri.

A halál intett, hogy szálljon le arról a szürke lóról, mert beszélni szeretne vele. Czincziri már ennyiből is látta, hogy mindent tud a halál, s jámbor engedelmességgel leszállt a lóról. Akkor a halál elejébe állott, s azt mondta neki:

– Elbíztad magad, Czincziri Hám. A komádat nem ismerted meg, s a rozmaring becsületét is lejárattad. Ezért meg kell halnod!

– Mikor? – kérdezte Czincziri.

A halál egy tükröt vett elő, s azt mondta a komájának, hogy nézzen abba a tükörbe belé. A tükörben gyertyák égtek, s a halál megmutatta Czinczirinek, hogy a számos gyertya közül melyik az övé.

– Mikor alszik el? – kérdezte Czincziri.

– Hét nap – mondta a halál.

Gondolkozott még Czincziri, hogy kegyelmet kérjen a komájától vagy legalább némi haladékot, de aztán megátalkodott mégis, felült a lovára, és elment haza. Otthon igen főtt a feje, hogy immár mitévő legyen; gondolta azt is, hogy keresztényi módra megadja magát, s bevárja, amíg elszakad a gyertya lángja; de gondolta azt is, hogy vagy komája neki a halál, vagy nem. Ha pedig komája, akkor megmutatja, hogy meg tud ő nála nélkül is halni.

S negyednapra látszólag meghalt.

Az ötödik napon a legszebb ruháiba öltöztették Czincziri Ábrahámot, kincseket aggattak reá, s a templomba állították a ravatalát. Amikor aztán a hetedik napon eljött a halál, s megtudta, hogy a komája nála nélkül meghalt, hát akkor majdnem megölte a méreg. Dühös pulyka módjára kerülgette a ravatalt, éjszakára pedig megbújt a szenteltvíz mellett, s onnét leskelődött, hogy vajon nem történik-e valami.

S szerencséje volt.

Mert ugyanis, úgy az éjféli órákban, tizenkét rabló settenkedett valahonnét elő, s a tizenkét rabló mind bément a templomba. Ott a gyér világosságnál kirakták a rablott pénzt a kőre, hogy az osztozkodás megtörténjék. Miközben mindegyik kirakta, ami a zsebében volt, maga a rablóvezér tapogatni kezdte a ravatalon a díszes halottat, hogy a kincseket és a drága ruhákat talán leszedje róla.

Czincziri lapult, amíg tudott; de amikor a nyaka körül matatott már a rablóvezér, egyszerre és pattanva felült, s elkiáltotta magát:

– Halál a komám!

Hát abban a percben úgy megijedtek a rablók, hogy egymást verték le, csak éppen kimehessenek valahogy a templomból. Amikor pedig mind kimentek, s a csend beállott ismét, hát akkor a szenteltvíz mellől előjött a halál, s így szólt:

– Itt vagyok, komám!

– Én is – mondta Czincziri.

A halál megbocsátotta a komájának, hogy túljárt az eszén, s Czincziri is feledést ígért a nagy szigorúság miatt. Aztán ismét komaságot fogadtak egymásnak, s ma is élnek.

De hogy holnap mi lesz, azt nem lehet tudni.

Aranyegér

Mint a könnyű pehely, ez a történet is a messzi múltban úgy lengedez. Föléje szivárvány hajlik, melyben a lila és a zöld szín már megette a többit. A zöld az emlékezés patakjából iszik, lehet; a violaszín azonban a valóságról beszél, amelyben éltünk azon időben.

Mert gyászosan éltünk, annyi bizonyos.

Hogyne, hiszen nemcsak az állapotunk volt mostoha, hanem a természet rúdja is ránk járt, abban az esztendőben különösen. Már a tél is oly hosszan és annyit idétlenkedett, hogy alig győztük Szent Györgyöt várni. Azt reméltük ugyanis, hogy a bátor Szent György a neveletlen szeleket majd rendre tanítja, s a nap sugarait végre az első padokba ülteti. De csalódtunk benne is, mert amikor megérkezett, mostoha sorsunkon úgy eltátotta a száját, hogy még májusban is tátva volt. Ilyenformán, s éppen a virágok nyílása idején, a maradék reményünk is csüggedni kezdett. Ha valaki, végső biztatásul, Pétert és Pált említette, már arra is úgy tekintettünk, mint aki szépet álmodik. A szemünk bársonya alatt csak a lila szín borongott, s abban a borongásban rongyosan húzta Péter és Pál a lovát, ámbár más esztendőkben vágtatva jöttek egymás mellett, s csillag helyett pipacsot rúgattak a lovaikkal.

Amikor a hajnal fájához mégis odakötötték azt a két gebét, azoknak mindjárt abrakot kértek s maguknak ennivalót. Mondtuk, hogy abrakot nem adhatunk, mivel az abrak mi vagyunk magunk; őket azonban tehetségünk szerint megvendégeltük. Nem nehezedtek el azonban a vendégség után, s így nem is dőltek álomra, hanem tőlünk kérdezősködni kezdtek. Amit lehetett, azt kurta szavakkal megmondtuk nekik, de közben bizony oly nagyokat hallgattunk, mint a szegény gyümölcsfa, amelyiken csak egy-egy gyümölcs van, imitt-amott.

Így múltak a napok.

S amilyen az ember, már kezdtük is megszokni az egyforma és örökös bajt, ami olyan volt, mint az árva pusztaság. Vagyis, ha végigtekintettünk rajta, csak az árva nyomorúságot láttuk, ameddig csak leborult a végire az ég. Eszünkbe sem jutott, hogy a szomorúságnak ezen a pusztáján még hegy is emelkedhetik valamikor.

Pedig a hegy titokban már emelkedett.

Az egerek ugyanis kezdtek elszaporodni.

S úgy mondom, ahogy van: mi is elkövettük azt a balgaságot, hogy az elején nem sok ügyet vetettünk az egerekre. Szívesen gondoltunk arra, hogy a szokott mértéket számban talán nem is haladják túl, csak éppen fürgébbek, mint máskor. De hát az adószedők és a fináncok is fürgébbek voltak, mint máskor; s úgy hittük, hogy az egerek is csak azt csinálják, amit azoktól látnak; s majd elmennek, ezek is, azok is.

S ez csalt meg minket, ez a gondolat.

Mert az egerek bizony nem csalóka dolgot műveltek, hanem szaporodtak, sebesen. Annyira féket vesztve szaporodtak, mintha a föld undorodásában éjjel-nappal csak egeret bökkedezett volna elő; vagy mintha a derült égből egyéb nem potyogott volna, csak egér. Hamarosan tele lett likkal mindenütt a föld, s ahol elhaladt az ember, ott minden lik használatban volt: az egyiken iramlottak bé egymás után, s a másikon jöttek kifelé. Cincogott már az egész határ; s a rozstáblák, mintha gyenge szellő rezegtette volna, úgy inogtak mindenütt.

Igen, mert az egerek rágták a tövén!

No de, akkor már a riadalom is nőni és terjedni kezdett az emberek között. Némelyek gyorsan aratni kezdték a gabonát, s menekítették; mások büdös kővirágot törtek, s annak porát az egérutakra szórták vagy csipetnyi mértékben is likakba eresztették. Bottal is verték őket, ami nagy mulatság volt a gyermekeknek, akik játéknak tekintették az elemi veszedelmet. Akadtak olyanok is számosan, akik nemcsak maguk mentek a csatába, hanem vitték a macskát is a tarisnyában, s nemkülönben a kutyákat, ha nem is tarisnyában. A macskák azonban mind gomolyagra híztak három nap alatt, s kezdtek elnyúlni a napmelegben; s bizony beléuntak a kutyák is az aprózásba, s kivetett nyelvvel és nagy babasággal szemlélték az egerek lakodalmát.

Mi pedig hümmögtünk, tehetetlenül; s csak a méreg és a rettenet váltakozott bennünk, hogy nem tudunk diadalt venni az egereken, akik egyre sokasodtak. Némelyek azt mondták, hogy hagyjuk is abba a harcot, hadd legyen, ami lesz. Mások azonban hallani sem akartak arról, hogy a lelkünkben is letegyük a fegyvert.

– Gyűlést kell egybehívni! – mondta valaki.

Hát jól van, gyűlésbe sereglett a falu népe, hogy mit lehetne csinálni. Az egyik is szólt, s a másik is szólt valamit; s addig csobogott és hömpölygött a beszéd, amíg két pártra szakadoztak az emberek. Az egyiken levők úgy vélekedtek, hogy forduljanak az államhoz, hadd küldjön rögtön egy egérirtó tudós embert; a másik párt azonban úgy gondolta helyesebbnek, ha Istenhez folyamodnak, mint ahogy őseink is tették, elemi veszedelmek idején. Az egyik nem engedett, s a másik nem hagyta magát. Amikor a fenekedés már a legnagyobb volt, felállt a megyebíró, s azt mondta:

– Emberek!

Mindenki elhallgatott, mert a jámbor öreget, mint az egyházközség fejét, tisztelettel övezték. S a megyebíró így folytatta:

– Mind a két oldalon igazságot látok. Éppen azért azt mondom, hogy menjünk el Bodza Pálhoz, aki tudós elme is, nemkülönben istenes ember.

No, jól van, ebben megegyeztek.

S öt választott emberrel mindjárt el is indult a megyebíró, hogy Bodza Pált felkeressék, s tőle az egerek dolgában tanácsot kérjenek. Magukba szállva, szótlanul mentek végig a falun, s majd egy kicsi utcán keresztül a gyümölcsösdombok felé. Ott lakott, kopogó egyedül, az a nyugdíjas Bodza Pál, aki rabkísérő katona volt valamikor, s majd irathordozó a törvényszéken. Egy fekete szalmakalapban éppen ott üldögélt a diófa alatt, amikor az egeres emberek megérkeztek. Leültette őket Bodza Pál, akinek nagy, csavaros bajusza volt; s várta, hogy ebből a dologból ugyanbizony mi lesz. Neki is szánakozott hamarosan a megyebíró, aki tudta, hogy Bodza Pál azt szereti, ha profósznak tisztelik őt.

– Hát, profósz úr! – kezdte felemelt hangon. – Nagy baj van.

Mivel Bodza Pál, mint afféle mutatós ember, szeretett szólásmondásokkal élni, okosan így szólt:

– Kicsiből lesz a nagy.

Ezzel a mondással a szájába is adta a megyebírónak a szót, mert hiszen két egérből lesz csakugyan a sok egér. De a szaporodásban még a valóságot is legyőzte az okos öreg, mert percek alatt millió számra szaporodtak a szavaiban az egerek, s olyan pusztítást vittek véghez, hogy a gabona után már őket is szinte-szinte enni kezdték.

– Aki Istenben bízik, nem csalatkozik – mondta Bodza Pál.

– Egyfelől – folytatta a megyebíró. – Másfelől azonban azt is gondoltuk, hogy a profósz úr, okos ember lévén, valami orvosságot tudhat az egérveszedelem ellen.

Csend lett.

Az emberek várták a szót, Bodza PáI pedig magába merülve bólogatott. Istenem!, mit kéne csinálni! Mert ha nem mond valami hathatós orvosságot, akkor leesik most a magasból, s odalesz a profószi tisztelet, nemkülönben az okosság. De az egerek irtására olyan módot sem javallhat, ami az ő lombjait verje le, ha nem sikerül.

Végre megcsillant a szeme, s így szólt:

– Veszünk egy aranyegeret!

Megriadtak az emberek, hogy még Bodza Pál is szaporítani akarja, ha aranyban is, az egereket. De hát, gondolták, egy ilyen okos ember tudni fogja, hogy mit beszél.

– S azt minek? – kérdezte mégis a megyebíró.

– Körülhordozzuk a határon, körmenetben – szólt Bodza Pál.

Hát ez csakugyan mond valamit, gondolták az emberek, mert hiszen a dologban benne van az ijesztési tudomány s az Istenhez való folyamodás ugyancsak.

– De hamar! – mondta is az egyik.

Béfogta hát a megyebíró sebesen a két lovát, hogy induljanak is késedelem nélkül a városba, ahol megvásárolják az aranyegeret, vagy ha kifogyott volna az eleven egerek bősége miatt, akkor megcsináltassák. Epedve, hogy szerencsés legyen az útjuk, sokan körülállották a szekeret, amelyre Bodza Pál is fellépett, s okosan leheppent a megyebíró jobbja felől. Már indítottak is a lovak, amikor a profósz váratlanul felkiáltott:

– Hó, álljunk meg!

– No, mi baj? – kérdezte a megyebíró.

– Minta nélkül nem mehetünk! – szólt Bodza Pál.

S igaza volt neki, mert aranyegeret a boltban aligha fognak találni; ha pedig az aranyművesnél kell azt megcsináltatni, akkor üdvös lesz egy valódi egér, amelyikről a mintát levegye a mester.

– Hát akkor fogjunk egyet! – mondta a megyebíró.

Régen volt, amikor a mi falunkban az emberek egeret fogtak, kivált a korosabbja. Most azonban, szükségben is lévén, újabb serkentést senki sem várt, hanem egérfogáshoz láttak valahányan. Sokan a csűrökbe mentek, mert azt gondolták, hogy ott lehet a legkönnyebben egérhez jutni. Ismét mások a kertekbe, ahol hevert némi gabona; de voltak olyanok is, akik a pajtákba orozkodtak bé, vagy éppen felmentek a szuszék mellé a házpadlásra. Vagyis mindenki lesben állott valahol, s hegyezte a szemit s a fülit, hogy rögtön lecsaphasson a kalapjával, amikor elérkezik a pillanat.

Bodza Pál és a megyebíró a szekér mellett várták az eredményt, hogy menten indulhassanak is, mihelyt hozzák az egeret.

De késlekedtek hozni.

Egy félórát is vesztegeltek már.

Mégiscsak furcsa, gondolta Bodza Pál, hogy a falut eszik meg az egerek, s egyet mégsem tudnak fogni! Ügyetlenkednek nyilván, vagy pedig kényesen visszahőkölnek, ha kéz alá megy valamelyik játszi egér.

– Huncut állatok – mondta a megyebíró.

– Ki keres, talál – felelt Bodza Pál.

Hát ez szólás-mondás volt ugyan, mit a raktárából okosan választott a profósz; okosan, mert olyanformán hangzott, mintha bugyuta népségnek tartaná a falu népét. A megyebíró egy kicsit szívére is vette a fátyolos bizonyítványt, s leugrott mindjárt a szekérről, hogy ő a késedelemnek a végire jár. Egyik helyről a másikra ment, s mindenütt serkentette az embereket, hogy csak rajta, van egér bőséggel, s mintának lenni kell! Serkentek is az emberek, leselkedtek szemfüles módon, likba néztek, és ügyes csalfasággal cincogtak is. De huncut az egér, s a veszély foltjairól nevetve szaladt el valahány. Úgyannyira, hogy némelyek már tréfára váltották magukban a buzgalmat vagy éppen a dühösséget. Az egér is olyan, mondta az egyik, akár a pénz, ami örökké oda megy, ahova nem kéne; a másik lelkiből fogadkozott, hogy macska sem lenne semmiért; a harmadik pedig elbeszélte, hogy neki három kedvese volt legénykorában, de a hármat együttvéve sem leste annyit, mint mostan egy egeret.

S Bodza Pál is, a hosszú várakozásban, már igen fészkelődött a szekéren. Mindjárt leszáll, berzenkedett magában, s elmegy haza. Jobb a diófa alatt, abban a békességes csendben, ahol az Isten megrostálja a jámbor értelem gondolatait, hogy a rosszak kihullván, a jók a rostában maradjanak.

– Ki mit főzött, egye meg! – durrant meg egészen.

S már éppen mozdult is, hogy leszáll és hazamegy, de éppen akkor, s nagy diadallal, megérkezett a megyebíró, kezében egy eleven egérrel, két ujjal fityegtetve, nyakszirten a bőrénél fogva.

– Ímhol, a minta! – mondta boldogan.

– Ki keres, talál – bólintott Bodza Pál.

Hamar egy uborkásüvegbe belé is tették az egeret, s a megyebíró magasra emelve körülhordozta az üveget, hogy mindenki lássa a mintát, s örvendezzen. Nagy is lett erre a bizakodás, s annak a párája mind Bodza Pál felé szállt, aki mosolyogva az ölébe vette az egeres üveget, s nagy hangon így szólt:

– A nép szava Isten szava!

A nagy zajongásban a megyebíró is felszállt a szekérre ismét, s a lovak elindultak.

– S aztán az egér kinek a költségire lesz? – kiáltott utánuk valaki.

– A falu költségire – felelt vissza a megyebíró.

– S ha nem használ?

– Akkor eladjuk.

Hát az úgy jó is lesz, gondolták az emberek, miközben tovazörgött a szekér. Talán még nyernek rajta, mert ha sikeredik az irtás, akkor az aranyegérnek egyszerre felszökik az ára. Az irtásnak pedig sikerülnie kell, mert ha Bodza Pál mond valamit, akkor ő mond valamit.

Emígy buzogtunk hát, s várakoztunk nagy reménységben. Lassankint azonban a szivárvány zöld színe kezdett halványulni, mert a nap leszállt, s a szekér még nem jött vissza.

– Éjjel önti az aranyműves! – mondta valaki.

S igaza is lett neki, mert elmúlván virrasztásban az éjszaka, a szekér csakugyan megérkezett. Nagy rivalgással fogadtuk őket, s türelmetlenül sokan azt kiabálták:

– Hol az egér?

Bodza Pál leugrott a szekérről, s a jobb kezét a zsebébe mélyesztette, mintha azt mondta volna, hogy: no, várjatok, mert cukrot hoztam nektek. Aztán egy gyönyörű skatulyát húzott a zsebéből elő, fekete bőr volt a burkolata; s ahogy felnyitotta a skatulya fedelét, hát csakugyan ott feküdt az aranyegér! Egyszerre mindenkinek fülig futott a szája, s egyik fej a másikat nyomta félre, csakhogy jobban láthassa az aranyban megörökölt rágcsálót, ami igen tündökölt, legkivált a farka.

– S most mi lesz? – kérdezte valaki.

Bodza Pál a fekete szalmakalapot feljebb taszította a fején, majd azt mondta, hogy nem egér vonja maga után a tervet, hanem a tervhez vették az egeret. Vagyis vasárnap reggel körmenetben megkerülik a határt, s abban a körmenetben körülhordozzák az aranyegeret.

Vasárnap reggelig még másfél napjuk volt a pusztító egereknek, de azt a másfél napot mindenki szívesen ráadta nekik. Szinte kellett is annyi idő, hogy mindent gondosan elrendezzenek. Egy öreg faragómesterrel hosszú rudat csináltattak, amit az öreg szépen kifaragott. Annak a rúdnak a tetejébe felszerkesztették az aranyegeret; s amikor eljött a magasztos idő, Bodza Pál magasra emelte maga előtt az egeres rudat, s úgy haladt a körmenet legelején. Két keze felől egy-egy lobogót vittek, majd a lobogók mögött a falu népe hömpölygött lassan, énekelve szebbnél szebb éneket, s könyörögve hő lélekkel, hogy adjon az ég pusztító esőt és hirtelen halált az egereknek.

Körmenet után még meghallgatta mindenki a vasárnapi misét, s akkor hazament minden lélek. Megbékélve ültünk asztalhoz, magasztalván Bodza Pált, aki az egerekkel szemben védekezésbe vitte a népet. Délebéd után csoportokba verődtek az emberek, s miközben találgatták az eljövendőt, különös szél kezdett fújni, egyre erősebben; majd felhők jelentek meg, s csapni kezdett az eső.

Három napig fújt a szél.

S három napig szakadt az eső.

A negyedik nap pedig, körül végig az egész határban, már nem lehetett egyetlen egeret sem látni. Örömben úszott az egész falu, s hála övezte Bodza Pált. De nem is maradtunk adósok neki, mert a megyebíró lakomára gyűjtötte az embereket, hogy a profósz fejére rátegyék a dicsőség koronáját.

Vagyis nekiajándékozták az aranyegeret.

Amikor vége lett a lakomának, már úgy keresztben állt a Bodza Pál szeme, hogy szinte ölben kellett őt hazavinni. De szerencsésen hazavitték, az aranyegerével együtt. Őt szépen lefektették, a tündöklő egeret pedig az asztalra tették, a skatulya tetejére, hadd uralkodjék éjjel is onnét.

Aztán csendesség borult a falura.

Másnap azonban, valahonnét idegen faluból, emberek jöttek, akik elbeszélték, hogy őket is megtámadták az egerek nagy sokaságban. Ha tehát istent ismernek, adják kölcsön a védelmező aranyegeret, ők a használatot bő kézzel megfizetik.

– Mi nem adhatjuk – mondta a megyebíró.

– Hát ki?

– Csak Bodza Pál.

Hát elindultak, hogy az egerek ostorát felkeressék, s véle az alkut valahogy megkössék. Amikor az ajtóig érkeztek, már ott künn levették a kalapjukat, hogy a tisztelet hathatós legyen. De ahogy beléptek a szobába, egyszerre meghőköltek valahányan. Meg, s az irtózat is megütötte őket, mert az egerek áradata öntötte el a szobát! Ugráltak hegyin-hátán ezer és ezer számra, cincogva hullámoztak és marakodva gomolyogtak. Ott feküdt az aranyegér is az asztal tetején, szégyenbe dőlve a cincogó árban; s ott feküdt az ágyban, az egerek bosszús leple alatt, holtan Bodza Pál, kiben már nem volt annyi hit és okosság, hogy feltámadjon. S az pedig kár, mert okulván a történetből, nyilván elmondta volna az embereknek, hogy az értelem tanyáján úgy rágcsál a babona, akár a termőföldeken az egér; s hogy varázsnak csak rozsda a csalfa arany.

Ragya kettő

Egyszer volt, hát hogyne lett volna, volt egyszer egy Rozsda nevű közkatona. Szegény feje nem a legjobb időben került katonasorba, mert éppen háború volt. Rozsdának azonban eszébe sem jutottak a halál fullánkjai, hanem úgy élt az angyalbőrben is, mintha soha meg nem tudna halni az ember, hanem örökké élne. Tréfás kedvű volt és pajzán; s ha kellett, bizony furfangos is. S ami nagy kedvezés holt és eleven számára egyaránt, ott bujkált mindig Rozsda körül a szerencse is, hogy a végső szükségben megérlelje a gyümölcsöt a furfang ágain.

Így történt a katonaságnál is.

Volt ugyanis Rozsdának egy Ragya nevű bajtársa, szintén közkatona. Hanem ez a Ragya merőben más ember volt, nem olyan, mint Rozsda. Vagyis szelíd és engedelmes ember, istenfélő és szamaritánus hajlamú. Hát ebben a Ragyában bujkált a Rozsda szerencséje. Mert ugyanis, ahogy azt mindenki tudja, a katonaságnál mindennap számba veszik az embereket, olvasván név szerint őket, nagy fennhangon és betűrend szerint. Egy bizonyos Butyka nevű őrmester szokta volt ezt csinálni, s mivel Ragya a betűrendben megelőzi a Rozsdát, hát bizony Butyka őrmesternek a Ragya után megint csak Ragyára futott a nyelve.

Vagyis Rozsda helyett is Ragyát olvasott.

A közkatonák feszes vigyázzban hallgatták a keresztelést, mert tudvalevő, hogy a sorból szót igazítani nem szabad. Kilépni pedig egyik sem akart, mert egy kicsi jóakarattal a rozsda és a ragya csakugyan egyre megy. Maga Rozsda pedig ugyanvalóst hallgatott, mert a furfangos eszivel azt gondolta magában, hogy annak a jámbor Ragyának a bőriben lenni nem lesz rossz dolog. Okosan is gondolta, amit gondolt, csakhogy a pihenők alatt és esténként a közkatonák kezdték őt ragyázni. Egy ideig könnyen vette Rozsda a tréfát, majd nehezebben tűrte, majd pedig tövisek nőttek belőle. Egyszer aztán, s elég oktalanul, olyan dologra határozta magát, amellyel a szerencséjét szinte megölte örökre. Ugyanis kilépett a sorból, s így szólt:

– Jelentem alásson: nem Ragya, hanem Rozsda!

Az őrmester szeme Rozsdára ugrott menten, utána visszapillantott a nevek listájára, majd végzés gyanánt csak ennyit mondott:

– Ragya Kettő. Visszalépni!

Hát így lett Rozsda közkatonából Ragya Kettő, s ezáltal és ugyanakkor a fia egy olyan szerencsének, amely nemcsak e rövid földi útján kísérte végig, hanem a másvilágon is édes gondjába takarta. Történt ugyanis, hogy csatába vitték a közkatonákat, mint ahogy háború idején azt tenni szokták; s ama katonák között ott volt Ragya közvitéz, nemkülönben Rozsda, vagyis Ragya Kettő. Egy alkalommal aztán, amikor éppen hasadt volna a hajnal, akárcsak a mindenség dühös anyamedvéje, megmordult a föld. A mordulás lángot okádott, reccsent a föld, és a levegőt megemésztette a tűz.

Utána sötét lett és csend.

Aztán hajnalodni kezdett; s Rozsda közkatona is, a hajnallal együtt, mintha pirkadott volna szegény. Hideg szellő lengette, mint a gyenge levelecskét, mely ezüstpárából van talán; majd addig illegett és imbolygott, amíg valami útra talált. Elindult az úton, s ahogy ment, mendegélt, hát nemsokára látja, hogy szembejön vele egy közkatona. Ahogy egészen közel értek egymáshoz, Rozsda rögtön megismerte, hogy Ragyával hozta össze az égi szerencse. No, abban a végtelenségben igen megörültek egymásnak, s tanakodni kezdtek.

– Hát merre induljunk? – kérdezte Rozsda végre. Ragya jámborul felelte:

– Én megyek a mennyek országába.

Rozsda azt mondta erre, hogy ő is vele tart, mert hiszen nem is Rozsda ő, hanem Ragya Kettő, a Ragyák pedig tartsanak össze. Hát jól van, gondolkodni kezdett az a jámbor fő Ragya, hogy miképpen csinálják a dolgot. Mert egy az, hogy Rozsdának annyi bűne van, mint a galagonyának tövise; de a másik az, hogy szeresd felebarátodat, mint ahogy a szamaritánus tette. Pusmogott egy ideig, bőrödzött bőr nélkül, s ette a savanyú uborkát. De aztán azt mondta mégis, hogy jól van, induljanak együtt a mennyek országába, de legyen kinek-kinek a maga érdeméből a lába.

Elindultak s mentek; a rengeteg úton csak mentek. Az a jámbor Ragya jobban bírta az utat, mert hiszen nagyobb érdemből voltak a lábai; de Rozsda bizony leült volna szívesen, ha lett volna mire. Így azonban menni kellett, s mentek. Végre aztán s nagy sokára meg is érkeztek a mennyország kapujához, mely bévilágította a közeli félvilágot. Vagyis fényességből állott az egész kapu, csak csupán egy óriás nagy retesz állott rajta, cserfából faragva.

Ragya, akár a mézbe esett szelíd lélek, magába esve várakozott.

– Zörgesd meg! – biztatta Rozsda.

Igaza lehet, gondolta Ragya, s zörgetett a kapun; és hála legyen, mert a zörgetésre csakugyan mozdult a retesz. Hamar a Ragya háta mögé húzódott az a fortélyos Rozsda, s onnét figyelt, akár a kocsonyából a béka. Látta, hogy nyílik a kapu; s látta azt is, hogy egy fehér szakállú kapus a fényes nyílásban megjelenik. Megismerte nyomban, hogy Ábrahám az a fehér szakállú kapus, de nem szólt, hanem csak ott hát mögött lapított.

– Mit akarsz? – kérdezte a jámbortól Ábrahám.

– Kérek bébocsátást – mondta Ragya.

– Mi a neved?

– Ragya Vencel, közkatona.

Gondolkozott egy kicsit Ábrahám, számítgatott magában valamit, majd azt felelte, hogy rendben van, béereszti. S ahogy lépett volna bé az a szerencsés Ragya, hát Rozsda is tolult és iparkodott a háta mögött. Hanem Ábrahám észrevette a lopakodást, s ráförmedt:

– Hát te ki vagy?

– Ragya Kettő – mondta Rozsda.

A névre megenyhült egészen Ábrahám; annyira meg, hogy félig-meddig a Rozsda dolga is jóra dőlni látszott. Utolsó hajszál gyanánt-e, vagy csak a rend kedviért, megkérdezte még a másik nevét is.

– Ragya Kettő, Máté – mondta Rozsda.

Ábrahámnak rögtön összefutott a szemöldöke, s mintha nem hallotta volna jól, azt kérdezte:

– Mátét mondtál?!

Hij, eb oda kutya, ijedt meg Rozsda: most mit csináljon! Mátét hazudni balga dolog volt, de nem mondhatta az igaz Árpádot, mert afféle szentről nem hallott soha. No, nem baj, gondolta magában, legyen, ami lesz, s így felelt:

– Mátét mondtam, azt.

– Márknak a rokona?!

– Szegről-végről – felelte Rozsda. – Mert ugyanis volt nekem egy ősöm, kinek a mostohaapja rokona volt a Márk sógorának, mármint, az evangélista sógorának.

Ábrahám legyintett, hogy ő azt nem számítja rokonságnak, s bébocsátotta Rozsda közkatonát is. Hát Rozsda nagyot könnyebbedett abban a boldog megnyugvásban, s elindult befelé. Jobban mondva, vánszorgott inkább, mert a hosszú úton úgy elfáradott volt, hogy falábnak érezte a két lábát, ha ugyan a faláb zsibbadni tud. Leült hát egy fénybuckára, s bizony ott helyben elaludt. Ábrahám azonban, ki szemmel tartotta, hogy a Ragyák merre lesznek el, nemsokára felfedezte a magába huppant közkatonát. Hamar odament hozzá, s amikor látta, hogy Rozsda nemcsak elaludt az örök boldogság közepében, hanem még fűrészel is a fülibe, hát akkor nagy haragra gerjedt.

Intett, hogy dobják ki azt a méltatlan közkatonát.

S már vitték is, buzgón taszigálták, s a kapunál még lódítottak is egyet rajta. Künn megvakarta Rozsda a fületövét, s fogadalmat tett magában, hogy ezt a csorbát, bárhogyan is, de ki fogja köszörülni. Füstölgött a feje, úgy gondolkozott; s közben telt az idő, egyre múlt. Egyszer aztán valami kereskedő, akit ugyancsak kirekesztett Ábrahám, azt a hírt hozta s botránkozva azt beszélte, hogy odabent vegyeskereskedés nyílt, minek a cégtulajdonosa maga Ábrahám. Hát erre gondolt egyet Rozsda közkatona, s kerített valahonnét egy dobot; s azon a dobon, úgy uzsonna tájban, éktelenül dobolni kezdett, mintha valakit árvereznének. Nagy pezsdületet okozott a dobszó, de még nagyobbat a lárma, amit teli tüdőből vertek azok, akik ugyancsak kiszorultak a mennyek országából. Hamarosan nagy csődület keletkezett, mert hiszen a dobszót nem akasztotta meg semmi, s így messzire elhatolt. S ahogy gyűlt a meggerjedt árverésre a sokadalom, egyszer csak megnyílt a nagy kapu, s hát Ábrahám is igyekszik a dobszó felé, hogy hátha az üzletét jutányos áron gyarapítani tudná az árverésen. Annyira iparkodott, hogy a nagy kaput nyitva is felejtette; s az pedig nagy hanyagság volt, mert a szabad úton a konkoly is belékerült a zsákba, vagyis a kirostált emberek mind bészökdöstek a mennyországba.

Rozsda fürdött a kárörömben, úgy nevetett.

De volt is a kedvre oka, mert Ábrahámot, mint nagy hanyagot, elcsapták a kapusi jó állásból, s olyan munkára osztották, hogy mannát kellett neki szedni. Nagy gond volt, hogy kit lehetne a helyébe tenni, de mégis a legjobbat találták, mert Szent Józsefet tették a kapu mellé. Szelíd és bölcs ember volt József, s volt benne szamaritánus hajlam is elegendő. Ez a jóravaló természete már az első érkezőnél megnyilvánult, mert ugyanis egy pap érkezett, kinek a nevét és más körülményeit nem is firtatta, hanem nyájasan béeresztette. Egy kövér asszony is nyomult a pap után, de úgy sietett, hogy párát szuszogott, s a verejtéke is csorgott a párán keresztül.

– A poggyász, asszonyság, a poggyász! – kiáltotta valaki.

S csakugyan, ott feküdt valami háti poggyász az úton, mert a kövér asszony oda leeresztette, s otthagyta, hogy teher nélkül gyorsabban nyomulhasson a pap után. Okosan is tette, amit tett, mert látván Szent József a kicsorduló buzgalmat, akadály nélkül eresztette az asszonyt, gondolván magában, hogy nyilván a pap szakácsnéja. De akárki volt, áldotta Rozsda a poggyász miatt, amit az úton hagyott a boldog. Áldotta bizony, de nem azért, mintha a maga mulandó hasznára akarta volna fordítani a rejtett javakat.

Nem azért, hanem a gondolatért!

Mert abban a percben ugyanis, amikor Rozsda megpillantotta az árva poggyászt, egy gondolattal fel is kapta a vállára rögtön, hogy viszi sebtiben a pap után. Törtetett is kézzel-lábbal, mintha lemaradt volna nagyon, s az a pap hiányt találna szenvedni szegény.

– Ki vagy? – kérdezte József.

– Ragya Kettő – mondta Rozsda.

– Mit viszel?

– A pap után a poggyászt.

Erre megtapogatta József a háti csomagot, hogy legalább látszatra a tisztét megtegye. De valamit gondolt tapogatás közben, a csomagot kibontotta mégis; s bizony gondosan kirakott belőle mindent, csak a bort és a kenyeret hagyta benne s egy darab földet.

– No, vigyed, fiam! – mondta.

Rozsda a hátára vette a csomagot, s mint örökös Ragya Kettő, úgy lépett bé ismét a kapun.

S még most is viszi a bort, a kenyeret s azt a darab anyaföldet.

Igazak álma

Mint a lenge kakukkvirág, olyan színe volt az ég peremének.

Leszállt a nap.

– Eddig is megtehette volna – mondta az öreg Matyó.

Meg sem gondolta, csak úgy hirtelen gondolta. De hát nem csoda, mert bolondos nap volt, ami volt. Amikor felhők jártak, pezsgett a fény a föld felett; amikor tisztára takarodott az ég, akkor homály szitált a fák között; s amikor nem fújt a szél, rezegtek a levelek; s amikor fújt, ellenszegültek.

Ilyen az április.

S az április mellé még csütörtök is volt, ami az öreg Matyó szerint, ebben a Mustár gazdaságban, sohasem volt kedvező nap. Lám, az udvari vályúnál most is csak prüszköli a vizet a két ló, s nem issza szokás szerint. Pedig ihatná, mert kényes ugyan a vízre a ló, de ő tisztára mosta a vályút. Ugye, a tehén jól megitta, amit megprüszkölt a ló; majd utánuk a két ökör még puha karikákat is fújt az új víz tetejére, úgy elöntötte őket a lusta élvezet.

A gazda, vagyis Mustár Imre, éppen akkor jött ki a csűrből.

– Látom, az időt is lopja – szólt oda az öregnek.

Matyó bácsi megütközött a szón, mert mindenki láthatja, hogy a két ökör lassan fújdogálja a vizet, miközben lusta élvezettel iszik; s nógatni nem szokás őket, hogy no: siessetek, az áprilisát, mert itt a gazda, s valami okból dúlja magát.

Az öreget is kifente egyszeriben az áprilisi alkonyat.

– S még mit lopok?! – kérdezte.

– A szénát – mondta a gazda.

Hát ez rágalom, annak is pénteki. Huszonhat esztendeje szolgál ennél a Mustárnál, de még szénát nem lopott soha. Ha a szabályosnál többet adott a marháknak, azt is a marhák érdekiben tette, amiben benne van a gazda is. S akkor ő kapjon ilyen hegyes szót, aminek a hegyére még a becsületet is odaszúrja a gazda, mint egy alkonyati gébics!

– Nem hiszem, hogy loptam volna – mondta nehezen az öreg.

– Hát?

– Lehet, hogy megettem.

– No, szarva ne legyen tőle!

– Akkor döfök – nyugodott belé Matyó bácsi.

Ennyivel aztán el is végezték ezt az áprilisi csütörtököt, mert a gazda félünnepit öltött, s elment a faluba, nyilván a hitelszövetkezet kocsmájába; az öreg pedig megbújt az istállóban, mert az ágya ott volt, s cserélt a csillagokkal. Vagyis, amikor felbuzdultak fényre a csillagok, akkor ő szépen elaludt. Mély nyugalomban aludt, csak az ökrök kérődztek álma fölött, akár a meleg és fekete párában egy-egy kis malom; de aztán, valamikor egyszer, arra merült álmából eszméletire, hogy a kutya nagyon ugat, s valaki titkolatlan lépésekkel közeledik.

S már ki is nyitotta az istálló ajtaját.

– Matyó bácsi! – szólt a hang, mint a göröngy.

Az öreg megismerte, hogy maga Mustár, aki ily szokatlan időben rá jött; s mivel a növekvő hold a felin már túl volt, látni vélte a derengésben azt is, hogy a gazda jobb kezében lóg valami, feketén s elég nagy darabon. Valami nagy baj lehet, gondolta mindjárt, de csak ennyit mondott:

– Nocsak.

– Hol van a méteres? – kérdezte a gazda.

A feje fölött a polcon, ott volt a méteres mérő, vagyis a „collstokk”, amilyent az ácsok és az asztalosok használnak. Ott volt, ámbár bent kellett volna lennie, szokott helyén, a házban. De hát az ökör kitörte a közfát, ami a tehéntől őt elválasztotta, s új közfát kellett csinálni, mérték szerint, ha már az ember is ott tölti az éjjeleket.

– Itt van a fejem fölött – mondta az öreg.

Felállt a heverőágyon, s miközben fehérre meszelte a beszitáló holdvilág, matarászott a polcon.

– No, megvan-e? – kérdezte mohón a gazda.

– Megvolt; minek kell?

– Mérünk.

– Azt hittem, oroszlánt lövünk.

Megtalálta a mérőszerszámot, s odaadta a gazdának. A gazda a küszöbre húzódott, ott leült, s a térdén elfektette, amit eladdig a kezében lógatott, azt a nagy lebernyeget. Az öreg is közelebb húzódott a küszöbhöz, s felülről kandikálta, hogy vajon mi készül, egy kicsit oldalra döntött fejjel, mint a varjú. A holdvilágon csak annyit látott, hogy valami bőr, amit a gazda a két térdére terített. Borjúbőr nem lehetett, mert a fényhíre akkor fehér lett volna, vagy legalábbis tarka; s fekete bárány sem lehetett, mert hiszen az sötéten lapult volna.

– Ammi? – szólt végre.

– Rókabőr – mondta a gazda.

Többet nem szólt az öreg, hanem várt. A gazda nyitani kezdte a méteres szerszámot, s ízületről ízületre kinyitotta. Aztán mérte volna véle a rókabőrt, de egyszer a szerszám csuklott össze, máskor pedig a bőr huppant ki alóla.

– Fogja meg! – szólt rá az öregre.

Matyó bácsi leült balról a gazda mellé, s megfogta a rókának a fejét. Úgy a kezével bátran fogta, mert hiszen a fejhez már csak bőr volt a többi; de a lelkével bizony nem a legszívesebben, mert a holdvilágon élő módjára vigyorgott a fej.

– Harminckilenc – mondta a gazda, s pusmogva megvakarta a fejét.

Aztán megmérte a rókának a farkát is.

– Harminchárom – mondta, s ismét megvakarta a fejét.

Talányosnak látszott az egész, kivált így a hajnali holdvilágon, de az öreg hagyta, hadd folyjék mentire minden; s csak azt kérdezte:

– A fejét mért vakargatja?

– A húsz pengő miatt – mondta a gazda.

Csend lett; s miközben ártatlanul úszott a hold, a csendben úgy lebegett a húsz pengő, mint a hajnali ökörnyál. Aztán a gazda, egyszerre s hirtelen, lesöpörte a térdéről a rókabőrt, s a méreg parazsán így szólt:

– Este fogadtunk, a korcsmában. Némelyek azt mondták, hogy a róka farka rövidebb, mint a törzse; s én azt mondtam, hogy fele-fele.

– De nem fele – mondta az öreg.

– Nem. Ezen nem.

– Pedig ez valódi róka volt.

A gazda szembefordult az öreggel, s nagy nyomatékkal így szólt:

– Hát maga a rókát pártolja?

Nem volt mit tenni, az öreg a válla közé húzta a fejét, s hallgatott. Magában gondolta ugyan, hogy jaj, milyen keserves a szegény szolga élete, mert hát egyszer lop, pedig nem is lop; máskor pedig még a róka is a farkával rajta takarékoskodik.

– Most mit csináljunk? – mondta a gazda.

– Állani kell a szót – felelte az öreg.

– Fizessek?

– Mondja tovább is, hogy fele-fele.

– De rám bizonyítják!

– Mivel? Fogjanak rókát.

– Nekem van.

– S tudják?

– Tudják.

Ismét csend lett. Ültek ketten szótlanul, s a rókabőr is félelem nélkül lapult a földön. Végre felállt a gazda, s látszott az arcán, hogy likat talált a kerítésen.

– Készüljön fel, hamar! – mondta.

– Hova?

– A városba. Elviszi ezt a rókabőrt, s eladja. Bányai tímárnak, vagy annak a Sultéti szőcsnek. Itt a bőr, s induljon még világodat előtt. S ha aztán nem lesz rókabőr, fogjanak ők rókát. Addig fele-fele, no, gyerünk!

– Mi az ára?

– Negyven. Ha muszáj, harmincöt.

Kellő ruhát öltött az öreg, s a rókabőrt belétette egy hatalmas tarisnyába; kenyeret is az útra, nagy darab szalonnát, s vereshagymát is, két fejet. A tarisnyát a nyakába akasztotta, s nagy elszánással, mint amikor háborúba vagy ritka nagy vállalkozásra indul a falusi ember, megemelte ájtatosan a kalapját.

– No, az Isten segítsen meg minket! – mondta melléje.

S elindult.

– De aztán titkon viszi! – szólt utána a gazda.

– Titkon, titkon.

Éppen javában virradt, s ráért a menéssel az öreg, mert hiszen tíz kilométerre feküdt a városka, s annyi utat pedig, öt órától nyolc óráig, még az andalgó búcsújárók is könnyen megtesznek. Elmerengett hát a felkelő nap dicsőségén s a távoli hegyek aranysapkáján; nézegette a korai madarakat s az út két oldalán a zsendülő határt. Egy forrás mellett falatozott is valamit, majd elment egyenesen Sultéti szőcshöz, aki negyvenegy pengőért meg is vette a rókabőrt. Az öreg meglapogatta a zsebiben a pénzt, s betért hízott lélekkel egy városvégi csárdába, ahol maga elé terítette az elemózsiát, s kért egy liter borocskát is. Ráérő módon fogyasztott, s illogatott lassan.

Aztán, úgy délfelé dudorászva hazament.

– No, megvették-e? – kérdezte a gazda.

– Nem volt mit – mondta az öreg.

– Hát?

– A finánc elvette a bőrt, elkobzotta.

Szólni sem tudott a gazda, úgy megfülledt rögtön. Hegyes lett a szeme is, mint a bicska éle, amit sokat használtak immár. Valamit összetör mindjárt, úgy látszott, de akkor a mérgire ismét rácseppentett egyet az öreg.

– A likat is felfedezte a bőrön – mondta.

– A golyó nyomát?!

– Azt. S megkérdezte, hogy ki lőtte a rókát.

– S maga?!

– Én pedig – folytatta az öreg –, mivel lopni s hazudni nem szoktam, hát megmondtam a fináncnak, hogy Mustár Imre lőtte a rókát. Erre azt kérdezte a finánc, hogy van-e annak a Mustár Imrének fegyvertartási engedélye; mert ha van s bémutatjuk, akkor visszaadja a rókabőrt.

– S ha nincs? – kérdezte Mustár.

– Akkor bírság, a duplája.

– Minek a duplája?

– A rókabőrnek, vagyis amennyit ér a bőr.

Hát erre az ég felé emelte Mustár a két karját, s a két szemével is verdeste a gerendás mennyezetet, ahogy kérte azt a mennybéli felséges Atyaistent, hogy amennyi róka van ezen a széles világon, azt mind döglessze meg, még azon a pénteki napon, hogy szombatra egy se maradjon.

Utána csend lett.

– Most már így van – szólt végül az öreg; s aztán elment, hogy a gazdaságban ezt-azt megtegyen, s majd aludjék is a fináncra egyet.

Elmúlt a délután, s az este leszállt. Az öreg is nyugovóra bújt az istállóban, s mivel a rágalmat, hogy ő szénát lopott volna, az áldott róka lemosta róla, hát olyan édesen aludt, mint a gyermekben a tej.

Hajnalig.

Mert úgy a hajnali időben ismét ugatott a kutya, s titkolatlan lépésekkel valami ismét közeledett.

– Matyó bácsi! – szólt a hang, mint a kegyes harang. Az öreg megismerte, hogy maga Mustár, aki szólt.

– No, mi van ismét? – kérdezte. – Még egy róka talán?

– Csend, csend! – mondta a gazda.

Közelebb ment az öreghez, úgy lépegetve jámbor módra, s a hangjában is töredelem settenkedett. Az öreg felült az ágyban, s oly kegyesen várta a szót, mintha ő lett volna Jézus Krisztus első tanítványa.

– Üsmeri maga azt a fináncot? – kérdezte.

– Hogyne! – mondta az öreg. – Égei származás.

– Vajon, nem lehetne bédugni a száját?

– Nagy van neki – egyengetett az öreg.

– Egy tízes, mit gondol?

– Ahhh! – botránkozott meg az öreg. – Húsz pengő sem elég neki.

Olyan esetten nézett a gazda, mintha abban a percben omlott volna rá a gondolat, hogy elvétette az egész életét, mert hiszen fináncnak kellett volna lennie. Megnehezült lélekkel elővett mégis egy húszast, s odaadta az öregnek.

– Hát akkor megteszi?

– Megpróbálom.

Még a tarisnyába is maga a gazda csomagolt, sok jó ennivalót s bőségesen. Matyó bácsi pedig a nyakába akasztotta a tarisnyát, s virradattal elindult. Ahogy kimehetett a faluból, jobbra átalvágott egy úton, Kodoz község felé, ahol egy komája élt, bizonyos Firkó Mihály. Elment hát ahhoz a komájához, s mivel a lopás vádjában pénze volt elegendő, hát nagy lakomát csaptak. Utána pedig hazabandukolt az öreg, a tarisnyát az ágyra dobta, s nagyot szusszant; majd az ujjával legyezgetni kezdett a gazda orra előtt, s így szólt:

– Rókát többet ne lássak, s fináncot ne ismerjek. Hallotta-e?

– Olyan nehéz volt?

– Olyan.

– De meglett.

– Meg – mondta az öreg. – Hanem a húsz pengőn túl még innom is kellett véle, a magaméból. Amit meg kell nekem téríteni. S a fejem is fáj attól a fináncbortól.

A gazda megölelgette az öreget, úgy köszönte a nagy szívességet. Megígérte azt is neki, hogy a bor árát megtéríti; majd azt ajánlotta, hogy menjen Matyó bácsi, s aludjék egyet a fájós fejivel. Sanyarún bólogatott az öreg, majd a kertben kifeküdt egy virágzó almafa alá, s a langy tavaszban nemsokára már aludta is az igazak álmát.

Legendás disznótor

Alkonyat előtt, mint a juhok a mezőről, a téli égről is mind hazamentek a felhők. Csak a hegy fölött állt meg egy hamuszín alakzat, mely addig gomolygott magában, vastagon s szinte morogva, amíg medve lett belőle. Aztán a medve orra elé egy alma gömbölyödött, melyet a szem határa alól enyhe pirosra festett a nap. A medve megette lassan az almát, mely semmibe fogyván, illata az alkonyba szállt.

S mint az alma illata, elszállt a téli nap.

A völgy felől, a puha csendben, homály közeledett a falu felé. De nem is homály volt talán, hanem legendás óriás, aki fekete csizmákban jött és együgyű kedéllyel a bozontos arcán. A kucsmáját letette az egyik kert végében, s maga beléveszett az esti sötétbe: nyilván, hogy a falu fölött lebegjen reggelig, védőburka gyanánt Nepomuki lelkének, ki őriző szentje volt a csintalan falunak.

De a kert szélén, mint a valóság, ott maradt a kucsma.

Vagyis olyan volt egészen az a ház. Égett is már benne a lámpa, minek gyenge fénye három ablakon kiviláglott. Kettő dél felé nézett, egy öreg eperfára, mely a fekete ágaival játszott, egymás orra alá dugdosván azokat, hogy ne unja magát a hosszú téli estén. A harmadik ablak az utcára szolgált, mintha ő lett volna a gazda éjjeli szeme, mely véleményre változtatott mindenkit, aki elsuhant a kiderengő fényben az utcán.

Ilyen volt, ily nagy vélekedő, Bagoly Elek, a gazda. Ha ugyan állat a pünkösdi galamb, mely léleknek jelent meg a zavarodott tanítványok számára. Vagyis csak ilyenformán volt Bagoly Elek is gazda, mert különben otthon megülő, fúró-faragó mester volt, s legfőképpen harangozó. Nem a gabonában való s a pénzbeli járandóság vonzotta őt erre a hivatalra, hanem a lélek, mely a tömjénillatú csendben fehéret oly könnyen virágzott, s amely éles is lett mindig az érces harangszóban. Kellett is neki, mint a diónak a héj, borongós lelkére a kemény burok. Kellett, mert különben mi lett volna belőle! A sok baj között, ami gyakran éri a szegény embert, puhára romlott volna könnyen; két cimborája között a bor mellett is elmállott volna már nemegyszer; s mint a méz, oly megesett és ragadós lenne a felesége mellett, s megolvadva folyna el, mert paradicsomi parázs az asszony, ki mellett csak folyton pirosat szeretne nyílni a virág.

Piroskának hívták.

Asszonynak hároméves volt, eléggé zsenge még; hevületben megnyúlt a dereka, s olyankor a barna szemében is zöldbe vegyült a barna szín.

Nézte a kecses formáját, ahogy a lámpa mellett a fény felé ágaskodva, egy tűbe cérnát fűzött az asszony; lelki bizsergéssel nézte Bagoly Elek.

– Olyan vagy, mint egy csengettyű – mondta.

Egy harangozó szájából könnyű dicséret volt, mert a csengettyű csak unokája a harangnak. Ráhunyorított hát Piroska a tű fokára, miközben így szólt:

– A juh nyakán.

– Kos vagyok én, nem suta juh! – kérkedett Elek.

– No, ha tudtam volna – folytatta Piroska –, két kicsi szarvat is ültettem volna a fejedre.

Megrezzent Bagoly Elek, s meg is zavarodott talán, mert erre a kertészkedésre nem talált hirtelen szót. A csendben, játszi módon, meg-megrebbent a Piroska szeme, mint az ingerlő selymes lepke; a fertály hold pedig bédugta két aranyszarvát az ablakon.

– Attól nem félek – szólt végre Bagoly Elek.

– Kacskaringós lenne – ingerkedett az asszony – s rózsabimbó rajta.

Nevetgéltek mind a ketten, s miközben így szagolták lélekben a rózsabimbót, Elek felvette az ujjasát, majd a kalapot is forgatni kezdte a kezében.

– Kicsit elmegyek – mondta.

– Hova?

– Hát a cimboráimhoz.

Két cimborája volt Bagoly Eleknek: Recés az egyik, s Büllents a másik. Ragadéknév volt mind a kettő, mert valódi néven Márton volt az egyik, s a másik Benke. De hát a katonaságnál, ahol együtt szolgáltak mind a hárman, egy bolondos este fogadást tett Benke, hogy amikor Márton aluszik, a füle cimpáját álmában lemetszi neki. Le is metszette recésre, de Márton a véres fülével úgy az ágy vasához nyomta Benkét, hogy a jobb lábára billegős maradt.

Az érzelem szellője meglebbent Piroskában.

– Ha elmégysz, kinek csilingeljen akkor a csengő?

– Szóljon csak – mondta Elek –, mert meghallom én azt messziről is.

Ahogy ezt kimondta, abban a percben ugatni kezdett egy kutya. Valahol a kertben ugatott, a gyümölcsfák között. Hármat vakkantott, majd utána kettőt, s a végire egyet.

Elek odafülelt.

– Egyszer agyonütöm! – mondta. – Én egyszer agyon, ennek a szomszédnak a kutyáját.

Piroskának kisebbre húzódott a szeme.

– Honnét tudod, hogy a szomszéd kutyája? – kérdezte.

– Honnét! Hát üsmerem a hangját. A harangszóról is meg tudom mondani, hogy melyik faluban melyiket húzzák.

S elindult kifelé, de az ajtóból még visszaszólt:

– Különben hadd ugasson. Legalább őrködik a ház körül, hogy ne félj egyedül. Nem igaz?

– Igaz – mondta Piroska. – Majd vetek is neki egy jó falatot.

Bagoly Elek elment.

S ahogy betette maga után a kaput, Piroska fésülni kezdte a haját, majd új kontyba csavarta. De közben-közben mindegyre megállt, s olyan szomjasan figyelt, hogy szinte világítva fénylett a szeme is, akár a macskának, ha ajzottan leselkedik.

Egyre közelebb s közelebb ugatott a kutya, majd ott hangzott egészen a ház falánál, mely kifelé nézett a kertbe. Ott egy kisebb szoba volt, annál a falnál; s a szobában a fúró-faragó szerszámok, gyümölcs és vetemény; s rengeteg juhbőr, puha gyapjasok, mint a mesében a bodros bárányfelhők, melyeken tündérek heverésznek.

Piroska kinyitotta az ajtót, mely a kis szobába nyílott, majd a hízelgő lámpavilágon, mely átszűrődött a másik szobából, odament egészen a falhoz. Puhán meghajolt egy kicsit, s odabújt egészen az egyik gerendához, mert abból volt építve a fal, puha és illatos fenyőfa gerendákból, vakolat nélkül.

– Te vagy, aranyom? – kérdezte halkan.

– Én vagyok, Paskál – mondta egy hang.

A kántor hangja volt, annyi bizonyos, a Kandi Paskál hangja.

– Jöhetsz – mondta Piroska.

Túlfelől matarászott a kántor; a fogantyút kereste nyilván, melyet két gerendába még a tavaszon mesterkedett belé. Úgy van, közel egy méternyi darabot még májusban fűrészelt ki a második és a harmadik gerendából, s azoknak a daraboknak a közepébe fogantyút eresztett, melyet ott túlfelől csak meg kellett fogni, s már húzhatta is kifelé, mint a fiókot.

Ki is húzta mind a kettőt, s gondosan odaállította a ház oldalához. Aztán az alkalmas nyíláson bébújt a szobába, s köszönt:

– Jó estét, virító virágom!

– Láttad, hogy elment?

– Láttam.

Kedves hangja volt a kántornak, s folyton mosolygott, szinte csordulásig. Hamar a bodros bőröket a padlóra leteregette, majd azokon elheveredtek. A lámpa áthunyorgott a másik szobából, a percek pedig szálltak, mint a pillangók. Aztán lépések zaja hallatszott.

– Nem szokott ilyen hamar hazajönni – mondta Piroska.

De a kántor, mint a mókus, a nyíláson már átbújt, a két gerendafiókot gyorsan visszatette, s a gyümölcsfák között odalett.

Csírázott a csend.

Piroska ott állott már az ágy mellett, amikor Elek benyitott. A haja a hátára omolva csillogott, miközben vetette az ágyat. Vissza sem fordult az ajtó felé, hanem csak ennyit mondott:

– Micsoda rendes ember vagy!

Bagoly Elek nem felelt a szóra semmit, hanem a kalapját mordul a szegre akasztotta, s valami okból benézett a kisebbik szobába, ahol a bodros bőrök, szokásuk szerint, rakáson feküdtek, s ahol a falak is úgy álltak, mint az erődítmény. Akkor sem szólt semmit, hanem béhúzta az eredménytelen ajtót, majd lassan körüljárta a lakószobát, miközben szimatolt folyton, mint a kutya, s szaglászott, mint a nyúl.

– Füstöt érzel? – kérdezte Piroska.

– Nem.

– Hát?

– Kántorszagot.

Piroskában megrezzent a nyárfalevél, de nem felelt a méltatlan szóra semmit. Alább húzta a lámpában a fényt, s nagy illedelemmel lefeküdt. Elek, mint a mezőben a fa, gondolkozott álltában egy darabig, majd odaállt az ágy elé, s téli hangon így szólt:

– A kántor hol van?

– Miféle kántor?

– Kandi Paskál.

– Te vagy Isten szolgája: kérdezd meg tőle – mondta Piroska.

Azzal befelé fordult, hogy immár legyen a baglyoké tovább a szó. S nem is felelt semmi beszédre többet, pedig ilyen s amolyan kérdésekkel Elek oldalgott még egy darabig. De aztán véget vetett ő is a hangos haszontalanságnak; levetkőzött, elfújta a lámpát, s Piroska mellé lefeküdt. Egy ideig a csend fenekén feküdt, majd egyszer nagyot sóhajtott, s utána így szólt:

– Vasárnap hajnalban megöljük a disznót.

Elaludtak.

Másnap, szombat lévén, várni lehetett, hogy a disznóra fény derül. Derült is, mert estefelé azt mondta Elek, hogy hajnali háromra, asszonyi részről is, minden rendben legyen, mert a disznót megölik; s majd utána olyan tort csapnak, ami emlékezetben marad sokáig.

– Ketten? – kérdezte Piroska.

– Többecskén – mondta Elek, szúrósan röhintve. – Mert hát, vagyis: Márton Recés egy, Büllents Benke kettő, s a harmadikat találd ki.

Nem szerette Piroska, hogy ilyen idétlen módon piszkálódik az ura. Nehezen állotta meg, hogy valamit oda ne szúrjon neki, de nyelt egyet, s nem szólt.

– No, kolompom! – folytatta Elek. – Ha kitalálod annak a harmadiknak a személyét, kapsz tőle egy csókot.

Hát a kolomp miatt, mely tegnap még csengettyű volt, hát amiatt kicsordult Piroskában a pohár. Legyen, aminek lennie kell, gondolta magában, s odadobta az égő parazsat:

– Kandi Paskál!

– Ördögöd van – mondta Bagoly Elek.

Többet nem is beszéltek egész nap, hanem mindenki tette-vette a maga dolgát. Éjszakára is magukba fülledtek, s hajnal előtt, három órakor, megölték a disznót. Mint a négy ujjam, olyan szalonnája lett; s a cimborák ittak is rá abból az erős pálinkából, amit Büllents tűz lángjának nevezett. Piroskába is beléerőltettek egy pohárkával, de elég rosszul tették, mert az asszonykában úgy felgyújtotta a tüzet, hogy Kandi Paskált, amikor belépett az ajtón, egyenesen nyakon ölelte.

Büllents és Recés, kik az Elek fülébe a harasztot zörgették, oly nagy diadallal voltak, hogy örömükben döngették a padlót. Bagoly Elek az indulat szájába még egy dugót belényomott, töltött egy pohárral a kántornak is, majd azt kívánta melléje neki, hogy akit szeret, elnyerhesse.

Hát arra ittak.

– Könnyen ide talált? – kérdezte akkor Elek.

– Tudtam, hogy hol laknak – mondta Kandi Paskál.

Büllents röhintett egyet, s így szólt:

– A kecske a zöld ágat megtalálja.

A kántor körülnézett, hogy ez micsoda beszéd, de Piroska kecsesen beléugrott a zavarosba, mint csakugyan egy zöld ág.

– Ilyen alkalommal – mondta ugyanis – beszél az ember mindenfélit, de aztán helyre büllenünk.

A légy leszállt.

Feszengtek egy kicsit a csendben, majd Piroska asztalhoz ültette a férfiakat. Ismét ittak a pálinkából, nagyocska pohárból, s Kandi Paskál egy borosformából.

Enni kezdtek s ettek.

Az illatos húsdarabokat úgy szurkálta Bagoly Elek a villájára, mintha szárnya lett volna a húsnak, s éppen abban a pillanatban el akart volna repülni. A szeme is, mint a villa, oly hegyesen járt; de hát Piroska zavar nélkül virult, mint a hétfejű sárkány keresztfia.

– Érezze magát itthon! – biztatta a gazda, mire Recés cimbora is odadobta a maga fáját a tűzre, mondván:

– Ilyen asszony mellett nem nehéz, ugye, kántor úr?

– Úgy van – mondta Kandi Paskál, majd így folytatta: – Csak hát, mialatt az ember a pillangóban gyönyörködik, könnyen rátapos egy békára.

Büllents röhintett egyet.

Bagoly Elek töltött.

Piroskának pedig fényből virág nyílt a szemében.

Megint ittak, s megint ettek.

Recés bamba lett lassan, Büllentsnek gúvadozott a szeme, de Bagoly Elek még elszántan állott a kígyóverem előtt, s Piroska is ügyesen illatosította a szerelem nyilait.

Megteltek ismét a poharak.

– Köszönöm, többet nem iszom – mondta a kántor.

– Igyék, mert kiöntöm az ablakon! – fenyegette Elek.

Hát erre mégis ittak, de a bódult zajongásban, hogy szorul a vadkan, Piroska odasúgta a kántornak:

– Legyen eszed!

A Kandi Paskál fejében röpködni kezdtek a madarak, hogy vajon mit lehetne csinálni. Enni többet nem tud, s tovább az ital sem lesz jó, mert a pálinka vérré válhatik könnyen. Mit tegyen hát?! Elszökni sem lehet, mert akkor hátulról agyonmarják, s örök szégyen is lenne, hogy Kandi Paskál az egerek útját választotta.

– Igyék! – mordult rá Bagoly Elek.

– Mondtam, hogy nem iszom – felelte a kántor.

– Hát akkor ugasson!

Megborzadt Kandi Paskál. Mint a forró füst, úgy csapta szembe a szó. Hát ez mindent tud, gondolta magában; de az is lehet, hogy tudatlanul csak egy otromba szót vágott hozzá. Mindegy, valamit rögtön tenni kell. Rájuk borítja talán az asztalt, vagy leüti gyorsan a lámpát. De hát Piroska! Ezt az édes angyalt nem lehet bajba keverni!

Nepomukihoz fohászkodott, majd az Istenhez egyenesen, s végül az okos eszéhez.

S akkor egyszerre, mint akit megsújt a villám, cuppanva az asztalra dőlt, rá a poharakra, s rá a disznótoros minden maradványra. Piroska felsikoltott.

– Megdöglesz, kakukk! – recsegte Bagoly Elek, majd részeg dölyffel odaszólt a cimboráknak: – Fogjátok meg, s vessétek bé a szerszámos szobába!

Büllents és Recés megragadták a kántort, s tántorogva, mint valami zsákot, a kicsi szoba felé vitték. Ott lecuppantották a földre, majd Bagoly Elek rázárta az ajtót, a nagy kulcsot a zsebébe tette; aztán a győzelemre ismét töltött, s felemelte a poharat.

– Most igyunk, cimborák! – kiáltotta.

A maradékot tűz helyett Piroskára öntötte, majd belécsapott egy dalba, amit nagy döngetéssel énekeltek végig. Utána egy másikat is elfújtak, s aztán egy harmadikat. De ennél a harmadiknál, úgy nóta közben, egyszerre felugrott Bagoly Elek.

– Megnézzük, hogy megdöglött-e?! – harsant a hangja.

A nagy kulccsal kinyitotta az ajtót, de hökkenve kezdte forgatni a fejét. A cimborák is. Piroska bevitte a lámpát is nekik, hadd keressék. Tapodtak, tapogattak, meregették valahányan a szemüket, de nem találták Kandi Paskált.

Az ámulatból lassan rémület lett.

S a disznótorból legenda.

Jégvirág vőlegény

Azon a hajnalon, amikor a kicsi Jézus világra született, Öcsérden havazni kezdett. Nem volt Öcsérd búzaszem az emberiség magtárában, mint ahogy az volt Betlehem. Inkább csak egy pihe volt a korpából, mely a szitán fennmaradt.

Vagyis kicsi és szegény falu volt Öcsérd.

S olyan volt Hetfű Mihály is, az öcsérdi lakos, kinek az istállójában a betlehemi párás ökrök helyett csak két sovány tehenecske merengett; s akinek a pajtájában a híres szamár helyett csak egy árva kecske eresztette búnak a szakállát.

De a szelídség, hogy valaminek történnie kell, itt is erjedt.

Hát havazott, azon a hajnalon.

Először puhán és lassan pilinkézett. Mint patyolat pillangók, a játszi pelyhek úgy szállták meg a szegényke udvart s nemkülönben a csűrt, mely fakó és borzadt zsúpfedelével mint egy óriási róka, olyanformán lapult. S a ház zsindelyfedelére is hulltak a pihék, a füstös zsindelyekre, melyeket kunkori módon magasztalt az idő.

De nem volt még hideg.

Hanem, ahogy világra nyomult az ünnepi nap, a pelyhek puhasága kezdett múltba veszni. Gömbölyű módon tömörödtek is a pihék, aztán hódarává mérgesedtek, s majd úgy zizegtek le az égből, mint a patyolat mák.

S kezdett a levegő is szigorodni.

Másnapra törésig fagyott a csűr fedelén a szalmaszál, az udvar kopogott a fehér mák alatt, az idétlen zsindely néha rimogva pattant, s jégvirágok nyíltak az ablakon.

– Kutya hideg van – mondta Hetfű Mihály.

Az asztal mellett ültek, délebéd után, megenyhülve a tegnapi maradékkal. Az öreg, mint a megsárgult gyümölcs az őszi ködben, dohánya füstjében úgy hunyorgott. Az asszony, két ujjal és ráncolt homlokkal, az asztali morzsákat szedegette, gondolván magában, hogy jó lesz a tyúknak, amelyik hűséggel tojik mostanában.

Timót, a legény, a jégvirágot gyomlálta az ablakon.

– Hát elméssz-e? – kérdezte az asszony.

Timót meg sem fordult, csak úgy szólt vissza:

– Tőlem kérdi-e?

– Nem, mert a kicsi Jézustól – mondta az anyja.

A csendnek egy hulláma átloccsant a gáton. Az öreg Hetfű felütötte a fejét, a legény hátrafordult. Egymásra néztek, hogy most immár ki szóljon.

– Kutya hideg van, asszony! – mondta az öreg.

A vénasszony ajka élbe összeszorult, majd szétrebbent, mint a szárnya valami riadó madárnak. Szinte suhogva mondta, hogy tovább a nyomorúságot ő nem hímezi falra, hanem a türelmét tűz lángjába veti. Készüljön hát Timót, s induljon Tákodra; ott kérje meg annak a tolvaj Buzogánynak a lányát, s fele vagyonát hozza el.

– Egy-kettő! – tette hozzá.

Úgy hangzott, mint csatára a harsona.

– Maga mit szól, édesapám? – kérdezte Timót.

Az öreg a jobb szemét összehúzta, s a másikat kettő helyett is kinyitotta. Emígy a feleségére szállt, majd a fiára enyhült vele.

– Tudnál-e vele élni? – kérdezte akkor.

– Ha nyelnék mellette – mondta Timót.

– Naponta hányat?

– Legalább hármat.

– Akkor nem érdemes, fiam – eresztette le a fülét az öreg.

Hanem mindjárt hegyesre emelte ismét, mert az öregasszony megmarkolta az asztal lapját, s a szeme szikrát szórt. Rippadozott valósággal, hogy ebben a házban csak ámmognak a férfiak; tű fokán kandikálnak ki a nyomorúságból, s úgy lesik ezt a kotlós világot, hogy mikor hullat mannát nekik. S legtöbb, amit tesznek, hogy a nyúl farka után kapdosnak, pedig az olyan semmi, hogy meg sem lehet fogni. Ne a nyúl farkát űzzék tehát, hanem ragadják meg a rókáét, s a róka majd elvezeti őket.

– Hova? – kérdezte az öreg.

– Tyúkhúsra! – vágta ki az asszony.

Tekergette az öreg a fejét, hogy nem lesz az jó, mert a róka hamis úton vinné őket, s könnyen tolvajt csinálna belőlük. Hanem hát sokkal jobb egyenes úton menni, s úgy repeszteni valamit.

– Maga mire gondol? – kérdezte gyanakodva az asszony.

– Lázadjunk fel, arra! – mondta az öreg.

Hát erre még jobban lobbot vetett a vénasszony, hogy az ő nyakára ne lázadjon senki, mert arra a nyakra neki szüksége van. S találjanak lázadásra csak moccanni is, mert úgy leveri őket, mint két Rózsa Sándort. Egy szó se legyen többet tehát, hanem készüljön Timót, s induljon Tákodra. Útközben pökje ki azt a szemérmetes természetét, s alkudja ki a hozományt.

– Mennyi vagyona lehet annak a Buzogánynak? – kérdezte az öreg.

– Erdő tíz hold – sorolta a vénasszony –; kaszáló is legalább annyi; gazdag csűr és nagy ház s a tetejében a fűrészmalom. Legalább ötvenezret ér, pengőben, ötvenezret; s annak a felit kösse ki. Legalább a felit, ha már úgy neszít Timótra az a lány.

– De csúnya, édesanyám! – mondta Timót.

– Bé van takarva pénzzel, indulj!

Ide-oda villáncsolt a férfiak szeme, mintha a róka farkát keresték volna. Csakugyan. Elő is rozsdállott talán a borza, mert az öreg megkérdezte:

– Megfogod-e, Timót?

– Ha annyira muszáj – mondta a legény.

Szépen felöltözött tehát; tiszta gyolcsinget vett, mely a harisnya korca alatt, szokás szerint, kurtára szabva feküdt; a lábára fényesre kefélt fekete csizmát, s a fehér harisnyanadrág fölé rövid és szürke ujjast, melynek a gyapjúszőre selymesen lapult, mint a paripa szőre, s amelynek a szegélye fekete volt. A fejére felültette legényesen a báránybőr sapkát, a karjára akasztott egy hosszú nyelű baltát, vaddal ha netalán találkoznék; s elindult.

A nap erőtlenül átsütött a jéglelkű légen, melynek a színe tejjel vegyült; de éppen nyugodni nem akart még. A porka hó, mely a pelyheket is apróra rágta már, siseregve sírt fel a talpa alatt, mint a kerék alatt az apró kövecs.

Senki nem járt az úton.

Túl a falun, mikor a hegyek fehéren sajdultak át a tejszínű légen, s ahol a mezők lehelete fagyba dermedt, hát ott a fülére húzta Timót a sapkát. Védekezve vonta a szemét is össze, melyet könnyesre szúrt hideg fénytűkkel a tél. Két öklét a zsebébe rejtette, s apró és gyors hullámokban haladt, villadozva a mezei úton.

Fehér lepel alatt holtan feküdt mindenütt a föld.

Hát egy óra Tákod, gondolta magában, annyi a lábnak. S valóban annyi lehetett, mert hetedfél kilométerre feküdt, fent a hegyek közt. Nem volt régi és szabályos település, hanem jószeriben erdei tanyák gyűlték meg ottan a helyet, s a szükség Tákodot úgy tákolta össze. Fából élt, aki Tákodon élt, erős munkával a Zungód hegyi folyócska mellett, nyáron gyakori viharokban, villámok között fokhegyen állva; s télen a nyár fonákjában, amikor a hideg csattog a villámok helyett.

Zsírban csak Buzogány Márton élt.

– Hát úgy lesz, ahogy a róka mondja – szólt magában Timót.

S ahogy ezt magában kimondta volna, hát az ösvényre, mely az erdő között kanyarogva vezetett, hát abban a percben, az erdő sűrűjéből kiugrott oda egy róka. Hatalmas róka volt, rozsdaszínű dús bundában, s akkora lompos farka neki, hogy fölöző seprűnek is megfelelt volna. Nagy volt és vakmerő, a szeme sütött, és az ínyét vicsorítva mutatta, s dühödten nyálazva elállta az ösvényt.

– Velem akarsz?! – mondta Timót.

Hálát adott az eszinek, hogy a baltát magával hozta, ámbár az ember, különösen télen, nem jár az erdőn kézbeli nélkül. Marokra is kapta rögtön a balta nyelét, s már ugrott is a róka felé, hogy egyetlen sújtással az örökéletre megtanítsa. De hát a rozsda martalóc serényebb volt, s mérget nyiffanva elugrott. Az ösvényről azonban akkor sem akart letérni, hanem a legény előtt sirengett, hátra-hátralesve folyton s meg-meg is állva, hogy vicsorogjon rá, s az útjában akassza.

Így fogyasztották az utat, egyszer ólálkodva lassan, s máskor előrelükkenve gyorsan. Hanem aztán, s egész hirtelen, a róka szimatot vett valamitől, mert a szőre egyszerre mind felállt, s a szőrével együtt maga is egész testében harcra feszült.

S akkor, mint a fehér havon valami suhanó homály, egy farkas villant elő. De abban a percben már rá is ugrott a rókára, s azok ketten a porhóban vicsorogva kezdtek forogni. Nyiffogott a róka, mint az ecetfában a kés; s a farkas pedig bugyogó hörgésekkel harapta a nyakát.

Lüktetett Timótban is a vér.

S mint a parázs a szél sodrában, úgy izzott benne az ész, hogy a fejszével hova csapjon. Nem a rókára talán, mert hiszen annak elég a farkas; de hát az a bestye farkas oly hömpörögve forog, hogy a fejét eltalálni szinte lehetetlen.

Mégis elszánta magát.

– Te is utamba álltál?! – feszült neki a szóval is.

S már sújtott is volna, de abban a pillantásban valami nagy madár, a hangra s a vérszagra talán, a feje fölött széjjelcsapta a fák ágait, melyekről a fejére zúdult porozva a hó. Megingott Timót, a fejét megrázta, s vaktában hátraugrott. Mire a szeméből kitörölte a havat, s látása biztosra tért, a róka már megadta magát, s elfeküdt a halálban. A farkas pedig konnyadtan leült a győzelem mellé, szembe a legénnyel, akit számba sem vett. Roggyantan ott ült, lefittyedt és véres állkapoccsal, amely kiugrott a horgából talán, s amit idétlen mozgatással a helyére akart zökkenteni.

Nézte Timót, s megémelyedett egészen.

S ahogy az émelyedés elömlött benne, a verejték is lefutott a két fülinél, s az arcán jéggé körmödzött rögtön. Hát minden ellene van, gondolta magában; mert ellene van állat és világ, az ég és a föld egyaránt.

Az Isten sem akarja talán, hogy Tákodba menjen.

– Mégis elmegyek! – mondta.

S emelte is már a fejszét, lendült egyet előre, s a farkas feje reccsenve kettőbe hasadt. A fejsze élét megtörölte a hóban, s elindult Tákod felé. Egy fertály óra múlva megérkezett.

Amikor belépett a házba, csak Buzogány Mártonnét találta elő. Öreg asszony volt már Buzogányné, hiszen a lányának a leánysága is jószerint már lejárt. Iparosra volt öltözve s csípőre hízva, különösen a jobb csípőjére, mert azzal a jobb lábával biccentett is. Friss lámpavilágnál éppen a vacsora asztalt terítette, valami nyolc személynek.

– No, megjött? – neki csak annyit mondott.

– Meg, ha vártak – felelte Timót.

Erre nem is válaszolt az asszony, hanem Hélit kiáltott, aki Heléna néven a leánya volt. Héli ott is termett hamarosan, s nyilván a főzés mellől jött, mert afféle kötényesen volt. Szinte lángba borult Hélinek az arca, amikor Timótot megpillantotta. S ez oly furcsa volt, hogy szánakozni és nevetni egyaránt lehetett volna rajta. Igen, mert Héli olyan gyümölcs volt, aki novemberben is ott csüng még az ágon. De különben magas és csontos lány volt, szinte zizegő szalmahaja neki, s az orra alatt bátortalan bajusz, mely a szája szegeletén szinte vakmerőségre vetemedett.

Szelíd szavakat váltottak.

Azt sem valami sokat, mert Buzogány Márton előjött a fűrész mellől, hogy a vendégek vajon megérkeztek-e. Amikor látta, hogy csak Timót jött meg egyedül, akkor kartőn ragadta, s így szólt:

– A vőlegényt elviszem.

El is vitte a nagy szín alá, ahol a fűrész abban a nagy hidegben s lámpavilág mellett akkor is harsogott. Két gép mellett öt munkás vágta-rakta a deszkát, az öt között egy helyre cigány, s hatodiknak Timótot is közéjük állította Buzogány.

Az a nagy fekete ember.

Éjfél is közel járhatott már, amikor egy sebesült szekéren megjöttek a vendégek, s abbaszakadt a munka. Az egyik vendég az asszony testvére volt, valami kertészkedő sánta ember, a feleségével; a másik pedig a Buzogány testvére volt, egy bazsarózsa mészáros, szintén a feleségével.

Asztalhoz ültek.

S mire Buzogány kitöltötte volna a gerjesztő pálinkát, a leves már az asztalon volt, két mély öblű tálban. Buzogányt azonban nem akasztotta meg a leves, mert a pálinkás pohárral felállt, s irányt vett Timót felé, aki Héli mellett ült, összehúzott bőrben. Kettőt kívánt Buzogány, vagyis végét a háborúnak, s a mátkáknak pedig nagy boldogságot, sok gyermekkel.

Hát erre ittak.

Timótnak, nagy kedvezéssel, Héli merte a levest, nagy bőséggel s legalább hat darab galuskával, mert az örömünnepre húslevest főztek, galuskával.

No, enni kezdtek.

Ette Timót is becsülettel a levest, de amikor az egyik galuskát kettőbe akarta volna vágni, hogy azt is kezdje fogyasztani, hát akkor a galuska a kanál alól tovaszökkent, meg is loccsantva kicsit a levest. Gyere csak, mondta magában a legény, de bizony a galuska ismét tovaszökkent. Érezte, hogy a füle vörösödni kezd. Istenem!, mit csináljon! Arra nagy a galuska, hogy egészében megküzdjön véle, s kettőbe vágni nem lehet.

– Ajh, a mindenit neki!

Titkon ügyelni kezdte, hogy a többiek miképpen győzik le a galuskát; s hát látta, hogy Buzogány és a mészáros úgy kapja bé egésziben, a kertész ellenben késsel kettőbe vágja, s az asszonyok ide-oda taszigálják. De hát ő egészben nem kaphatja bé, mert könnyen elakasztja benne a szuszt, s akkor csak annyi szerencséje lehet, hogy a falu nyelvére kerül. Késsel sem állhat neki, mert még azt mondanák, hogy sóvár ugyan a pénzre, de olyan bugyuta paraszt, aki még galuskát sem evett soha életében.

Ismét megpróbált egyet kettőbe vágni.

De mint a kő!

A homloka gyöngyözni kezdett, s kívánatosan villant meg előtte bármi akadály, az egy galuskán kívül. Jött volna inkább ismét a vicsori róka vagy a hóomlasztó ragadozó madár, avagy a vérbe füdült martalóc farkas.

Bármi.

S mégsem hátrál meg, gondolta magában, mert ha erővel nem is lehet legyőzni a galuskát, majd ésszel véget vet neki. Ügyesen kigombolta hát a mellén az inget, s a gombolást nem is vette észre senki. Akkor közelebb csusszant az asztalhoz, s a tányér fölé is borulva egy kicsit, az egyik galuskát kivette a kanállat, mintha vitézül meg akarná enni. Még a száját is készítette hozzá, hanem útközben, ahogy emelte volna a karját, a galuskát a kebelébe eresztette, s a szájához csak az üres kanállal érkezett.

Melegecske volt még a galuska, s nedves is egy kicsit, de azért jó helyen volt végre.

S hamarosan a többi is, mind a hat.

– No, hála a kőkeresztnek! – sóhajtotta Timót.

– Én is teli vagyok hálával – súgta oda Héli.

Látta Timót, hogy szívbéli háláról van szó, mert a Héli savószemei azt jól mutatták; de hát hadd legyen boldog, gondolta magában. Van, akinek csak egy percet ad a boldogság; s van olyan, akinek egy egész estét. Mert egy esténél több ebből nem lesz, azt érezte valahogy. De hogy a boldogság kereke miképpen fog szakát vetni, azt el sem tudta gondolni még.

Lesz, ahogy lesz.

Az angyalok őrködtek-e, vagy a Buzogány szerencse, de baj nélkül folyt a vacsora, s vidáman tovább az idő. Igaz, ugráltak elég gyakran a poharak is, mert Buzogány mondogatta, hogy no vegyük fel; s áhította a harmatot az a bazsarózsa mészáros is.

Az idő futott.

S amikor gondolta a hajnal, hogy már pitymallani kezd, akkor Buzogány azt a helyre cigányt is oda mozgósította, a klárinétjával együtt. Először csak afféle édesbús nótákat fújdogált a cigány, de aztán táncra melegítette a muzsikaszót, s a mészáros forgatni is kezdte a Buzogányné farsangi csípőjét. Utána Buzogány is, ábra céljából nyilván, jól meglógatta a lányát; majd a kertész is büllögtetni kezdte a mészárosnét.

Egyre hágott a kedv.

S ha már annyira bégyúltak, gondolt a cigány is egyet, s lüktetni kezdte azt a döngölős nótát, hogy a csizma disznóbőr. Hát erre Timót is felállt, s döngölni kezdte csínján a pádimentumot. Mivel egyedül járta s igen nekivaló mozgással, a többiek abbahagyták a táncot, hogy a szemüket valahányan a boldog vőlegénynek szentelhessék. S Timót, kinél ital is volt már elegendő, s kinek a szíve el is szeretett volna száguldani onnét, hát abban a búsédességben tüzesedni kezdett. S ahogy mindjobban hajladozott, s ahogy forgószelesen forgott, s egész testével facsargott, hát az inge kezdett a korc alól kicsúszni, s kezdtek a galuskák a padlóra kipotyogni.

Egy, kettő s mind a hat.

S a galuskákkal együtt mindenkinek koppant egyet a szeme, annyira nézték, hogy micsoda váratlan potyogás, ami sorjázva koppan a földön.

– Állj meg! – kiáltotta Buzogány.

Timót megállt.

– Hát ez mi dolog? – folytatta Buzogány. – Hiszen csak az előbb etted meg?!

Timót megpillantotta a galuskákat a földön, s szégyenültében nem tudott szólni. A tövises csendben Héli egyszerre sírni kezdett, Buzogány pedig a galuskákat, egyiket a másik után, rúgódozta a ház sarka felé.

– Engedelmet kérek – mondta Timót.

S azzal kiment, vette a baltát, s gyors léptekkel elindult hazafelé. Az elején, egyszer-kétszer, még hátratekintett, de nem jött utána senki. Jobb fülire vágta a sapkáját, s fütyörészett. A hajnali fénnyel együtt ereszkedni kezdett a hideg is; s mire világodat lett, már oly enyhére fordult az idő, hogy a madarak vígan szálltak, és ujjongva szóltak; s a fákról is olyan puhán szakadozott a hó, mint a vatta. A vadak is eltűntek, mint a tegnapi nap; csupán két őzet látott az egyik befagyott pataknál. Az őzek megvárták, hogy egészen közel érjen, s azzal a fényes szemükkel esdve néztek reá.

Tudta, hogy mit óhajtanak.

A jeget, két helyen is, felvágta tehát a patak vize fölött, hadd ihassanak az őzek s a madarak is talán.

Aztán a bal fülére vágta a sapkát, s úgy érkezett nagy kedvvel haza. Az öregek éppen az asztalnál ültek, mert akkor itták a reggeli tejet.

– No, fiam, hát meglett? – kérdezte az anyja.

– Meg, édesanyám – mondta Timót.

– S miképpen?

– Úgy, hogy mind meghaltak szegények. A lányt egy vicsorgó róka ijesztette halálra, az asszonyt farkas ette meg, s Buzogányt pedig valami legény agyonhajigálta kőgaluskával.

Az asszony megértette a szót, s kiment.

– Hát ha így lett, akkor miképpen legyen? – kérdezte az öreg Hetfű.

– Inkább lázadni kell, úgy – mondta Timót.

S a szó után, melyben egyek voltak immár, az ablak felé fordult a legény; s mosolyogva nézte, hogy az üveget miképpen önti el a reggeli fény; s hogy a jégvirágok, mint a vőlegénység, hogyan olvadnak el a fényben.

Fehér zimankó

Manapság már sok mindent tudnak az emberek. Azt is tudják, példának okáért, hogy mihelyen fekszik és minő kedves falu Zanót, mely ennek a derűs-borús történetnek a fészke. Ilyen jártasok lévén az emberek, könnyű dolgom van nekem is, mert csak azt kell elmondanom, hogy sok-sok fa van Zanót faluban; s az a sok fa nem is rokon egymással, oly különbözők. Egyesek gyümölcsöt teremnek, ilyen-olyan és amolyan gyümölcsöt; de vannak afféle fák is, amelyek semmit nem teremnek, hanem csak kedvet lopnak az emberbe; s ismét mások, amelyek virágzás idején ingyen illatban fürdetik a falut; nemkülönben olyan fák is vannak, amelyek szemet hökkentő ága-boga játékot űznek egész esztendőben; s van afféle fa is, s nem is csak egy-kettő, amelyik merészen égre sugárzik, hogy ámulatot keltsen, szólván az ember:

– Ah, milyen nagy csapás a vakság!

Hát ilyen sok fa van ebben a Zanót nevű faluban; s az a rengeteg fa, három nap alatt, zöldbe borult valamennyi, s a türelmetlenek virágot is bontottak a harmadik napon. Már nem is az ég alatt járt, aki járt, hanem a zöld boltozat alatt, melyet kezdtek kiverni egyre jobban a virágcsillagok.

Szellő futamlott néha, de különben enyhe volt a lég.

Az este leszállt.

Szerda volt, április utolsó napja. A zsenge levelek boltozata fölött a hold már nagy reménnyel gömbölyödött. Az aprócska felhőket útjában mind megette, s szerette volna a fényével megenni azt a három éjszakát is, amely hiányzott még, hogy egészen kerek legyen.

Vidám koppanásokkal jött valaki az úton, az elgazdagodott lombok alatt. Legény lehetett, mert kevesebb selyem és több erő volt a koppanásokban, mint a lányokéban lenni szokott. De ha legény volt is, ifjú lehetett még, hiszen a járása tavaszi volt.

Csakugyan fiatal legény volt.

A koppanások dallama mellett ezt mondta a hang is, ahogy énekbe kezdett. Dudorászva énekelt, ingó-lengő hangon, melyet a szellő, ahogy lebbent, táncra is vitt. De annyit az énekből mégis ki lehetett halászni, hogy valami ludat lop éppen valaki, s nagy rettegésben van a világ, hogy a lúd el találja gágintani magát. De hát nem gágintotta el, mert a legény bement egy házba.

– Jó estét kívánok! – mondta

– Jó estét, Lőrinc! – fogadta a gazda, akit Timóti Pálnak hívtak, s aki nagy kedvesen mindjárt parolázott is az ifjú legénnyel.

Pillogott Lőrinc a fényben, úgy állt.

– Hát ülj le! – biztatta a gazda.

– Köszönöm – mondta Lőrinc, s leülhetvén, utánatette: – Ha ugyan beléférek ebbe a pohárba.

S széttekintett a szobában.

Timóti Pálné valami inget foltozott, egy töpönke széken ülve. Timóti Orsolya pedig, aki tizenhét éves volt, a karos padon ült, pírral az arcán; s Orsolya mellett ott feszített Kánya Kristóf, mint aki egyedül is alig fér a pohárba.

Somolygott Kristóf.

Különben csend volt.

– No, szóljatok valamit! – mondta a folt mellől az asszony.

– Az öregebbet illeti a szó – nyilatkozott Lőrinc.

Kristófnak nem nagyon tetszett a mondás, mert hiszen öregecske legénynek tekintették már a faluban, s Orsolya mellé éppen öregnek. Gondolta is magában, hogy ennek a csemete Lőrincnek füstöt kéne fúvintani az orra alá, de hát hamarjában semmi olyan nem jutott eszibe, ami okos is lett volna, s csípős is lett volna.

– Van időnk – csak annyit mondott tehát.

– Az jó, ha van – szólt a gazda.

– S az magának miért jó? – kérdezte az asszony.

– Azért, édes lelkem – felelte Timóti –, mert az idő pénz.

Kristóf dicsőséggel nevetett, hogy íme, pénzt hozott a házhoz; Lőrinc pedig azt mondta, hogy legyenek hát rajta valahányan, s hallgassanak össze annyi pénzt, amivel az Orsolya lakodalmát ki lehet állani. A könnyű örömön kívül némi haszna is volt ennek a beszédnek, mert hát Orsolyára torkollottak végre a szavak, s így valamit szólnia kellett.

– Nekem nem sietős – mondta is a lány.

– Addig én is ráérek – csatlakozott Lőrinc.

Kristóf úgy megszorult ismét, hogy szó helyett csak fészkelődött a padon; ajh, pedig milyen jó lett volna azt mondani, hogy az ő idejéből is futja még a várakozás! De hát azt nem mondhatta, mert bárki a korosságát kérdezhette volna akkor, vagy pedig a pazarlással nevetséget aratott volna. Gondolta hát, hogy inkább visszatereli Lőrincre a szót, s azt mondta:

– Ismertem egy kislányt, aki zöld gyümölcsöt evett. De aztán szinte beléhalt szegény.

Az asszony nagyot sóhajtott a folt mellől, mire Timóti így szólt:

– A feleségem mindjárt meg is siratja.

Valahogy volt, mindenki nevetett a Timóti szaván, pedig egy ártatlan betegen derülni nem illendő. Vagy talán csak a Kristóf szüleménye volt az a kislány, s valójában nem is létezett?! Egyedül Lőrinc tudná megmondani, úgy lehet. Rá is néztek hát valahányan Lőrincre, hogy fejtené meg a nagy talányt. S a fiú meg is fejtette, úgy fordítván a szót, hogy az a kislány, akivel Kristóf megetette a zöld gyümölcsöt, nem is akármilyen leány volt, hanem egy kedves őzike. Az őzike pedig, azt mindenki tudja, csak a zöldet szereti, a zsenge zöldet.

– Ugye, Orsolya? – kérdezte is mindjárt a lányt.

Az Orsolya szeme úgy ugrott Lőrincre, mint a parázs, s miközben rajta csillogott, pajkosan így szólt:

– Ó, bizony!

Csak szivárvány volt, amit mondott, s a hangjában egy röpke csillám. De Kristófot mégis oly gerjedelemre gyullasztotta, hogy vörös lett belé, mint a répa. Először vörös lett, s majd a fékje is eltörött mindjárt. s így szólt:

 

Lőrincből lett Lőrke, Bőriből lesz bőrke.

 

Mindenki tátotta a száját, mert hiszen ilyeneket csak azok szoktak mondani, akik a porban játszanak még. Kerek szemekkel nézték Lőrincet, hogy erre ugyan bizony mi lehet a válasz. De a fiú csak nevetgélt, mintha a versikének nem lett volna semmi tövise; de aztán egy cseltevéssel azt mondta, hogy ne kerülgessék egymást, se azt a félénk kicsi őzikét.

– Én nem félek! – libbent meg Orsolya.

Mint egy hirtelen lángocska, mely belévilágít az eddigi homályba, olyan volt a hangja. A szájára is tette rögvest a kezét, hogy ő nem szólt semmit; ó, dehogy szólt! Hiszen nem ama őzike ő, akit kerülgetnek a vadászok; s nem is az a kislány, aki zöld gyümölcsre vágyik. Hanem Timóti Orsolya, senki más.

Csend lett.

– No, mondjad, Lőrinc! – szólt Timóti.

– Hát én csak azt akartam mondani – folytatta is a fiú –, hogy ne kerülgessük, amit gondolunk, hanem viduljunk azzal, hogy találós kérdéseket mondunk. Én ugyan szegényes vagyok az ilyen elmejátékban, de azért elsőnek kérdeznék valamit.

– Nocsak! – biztatta a gazda.

– Ha Kristóf bátyám is akarja – mondta Lőrinc.

– Nem bátyád, de mondjad! – szólott Kristóf.

Lőrinc megjártatta a szemét, majd a figyelem közepén így szólt:

– Krisztusnak indult, de aztán vizitába ment. Mi az?

Timóti elnevette magát, s örömiben nagyot csapott a térdére.

– Hát maga tudja? – kérdezte a felesége.

– Tudom.

– Hát mondja akkor!

– Kri… Kri… – nevetett Timóti. – De aztán vizitába jött, ide hozzánk. Nem érted?!

– Stóf… Stóf… – segített Orsolya.

– Most sem érted? – düledezett Timóti, mire az asszony, mintha megsúgta volna neki a Szentlélek, Kristófra meresztette a szemét, majd összecsapta a két kezét, s nagy fohásszal így szólt:

– Jézusom, hát Kristóf!

Abban a percben elöntötte őket a kacagás hulláma, valamennyit. Ültükben úgy düledeztek, hogy a hullámba magukkal rántották magát Kristófot is, aki mérgiben-e vagy csakugyan a sodrás alatt, de a kacagásban túltett mindegyiken.

Aztán megnyugodtak.

S miközben a szemüket törölgették, Lőrinc felállt, s további jó mulatságot kívánván, okosan elment.

S majd Kristóf is el.

A Timóti család kövér lélekkel nyugovóra tért, s Orsolya álmában nyújtogatta a nyakát a zsenge zöld után. A hold is jóllakott lassan az aprócska felhőkkel, s nyugtára ment.

Aztán pirkadni kezdett a hajnal.

A pillámló fényben, vidám koppanásokkal, ismét jött valaki. Legény lehetett, mert több erő és kevesebb selyem volt a koppanásokban, mint a lányokéban lenni szokott. De ha legény volt is, ifjú lehetett még, hiszen a járása tavaszi volt.

De most nem énekelt, s a füttye is aludt. Csendesen jött a Timóti kapuja felé, a derengő zöld boltozat alatt. De mintha együtt jött volna azzal a boltozattal, mely meg volt rakva patyolat pontokkal, fehér virágokkal.

Lőrinc volt a legény.

S a zöld lombot, a patyolat pontokkal, az ölében hozta azt a sokat. A kapunál megállt, s a földre szépen lefektette a virágos lombokat. Onnét a földről egyenként szedegette az ágakat vissza, s úgy kötözte a kapufára. Az egészet elborítja, úgy gondolta; akár szerelme lombjaival a lányt.

Timóti Orsolyát.

S félig már el is borította a kapufát, amikor terhes nagy léptekkel valaki közeledett. A derengésben, melyet immár igen kezdett enni a fény, Lőrinc a lombok közé lapult, szorosan a kapufához. Majd elmegy, aki jön, gondolta magában; de bizony jött, aki jött, egyre közelebb.

S odaért a kapuhoz.

De nem szólt, aki jött, hanem szuszmorgott, mint a medve, s ügyelgette a meglombosodott kapufát. Ügyelgette jobbról, s ügyelgette balról. Hát ez igen vastag, gondolhatta magában, ez a kapufa igen vastag. Aligha nem, de valaki búvik ott a lombok között. Tette-vette magában, hogy hirtelen megragadja-e azt a rengeteg lombot, vagy pedig szóval riassza meg. Jobb lesz a szó, gondolta, s odakiáltott:

– Hé, ki az?!

S akkor Lőrinc, a lombok közül, hirtelen szembebukkant vele, s így szólt:

– Ki lenne más?!

Széjjelvetett lábakkal állott Kristóf, s a vállán egy hatalmas ágat tartott. Nem is ágat, hanem mondhatni, egy fát, amely a virágoktól egész valójában patyolat volt.

– Te itt mit keresel?! – kérdezte Kristóf.

– Nem téged – mondta Lőrinc.

Egyet-kettőt csámcsogott Kristóf, mint a sárkány; majd odamurrant Lőrincnek, hogy az ága-bogait szedje le a kapufáról, s aztán ne is lássa.

– Azok jó helyen vannak – mondta Lőrinc.

Mint az ágyú, kétszer megdörrent Kristóf:

– Egy! Kettő!

– Számolni én is tudok – mondta Lőrinc.

– Agyoncsaplak, te!

– Igen, a legyet.

– Te szálltál az én szívemre, mocsok!

– Nincsre nem száll a nincs – mondta Lőrinc.

Hát a két nincs miatt-e, mely Kristóf fülét loccsanva lapította meg, vagy a pohár kicsordulása folytán, de a szó egyszerre megsült a hajnali fényben. Már nem hallatszott egyéb, csak egy reccsenő mordulás; s azzal a mordulással megmozdult a Kristóf vállán az irdatlan virágos ág, és a Lőrinc fejére zúdult az egész. Hallotta is a fiú, hogy recsegve törnek az ágak; s a szeme keskeny résein azt is látta, hogy fehér zimankóban pozdorjáznak a virágok. Egy-egy ágat, mint a csapkodó sas, ugyan megragadott ő is, de azok az ágak reccsenve maradtak a kezében, s maga a hatalmas ág tovább csattogott a fején, s a virágok tovább záporoztak.

Igen, mert az ág vastagabb végén Kristóf uralkodott. S röffent is nagyokat hozzá, mint az agyaras kan.

– Megdöglessz! – acsargott Kristóf.

S csakugyan, már a hatalmas ágnak csak a rúdja maradt, ami a fejnek nem jó. Valahogy meg kéne ragadni azt a rudat, vagy cselt vetni rögvest.

– Ha meg, meg – mondta Lőrinc.

S már el is terült a földön, hogy ő most meghal, ha már egyéb mód a győzelemre nincs. Nagy megadással feküdt, ahogy az utolsó szusznál feküdni szokás. Rúgott is még egyet, majd a fejét elengedte a világba.

Kristóf melléje térdepelt, s úgy hallgatta, hogy szuszog-e még. Mozgatta s hallgatta, de Lőrinc végső megadásban volt.

– Phi, ez meghalt, a kutya mindenit neki! – mondta Kristóf.

S éppen akkor kilépett Timóti Pál a kapun.

– Itt mi van? – kérdezte.

– Meghalt ez a fiú – dönnyögte Kristóf.

– Meghalt-e?!

– Ez meg.

Nézte Timóti, hogy a fényben és a virágok patyolat ágyán ott fekszik Lőrinc. De nem akarta hinni azt a nagy borzalmat. Megmozgatta hát maga is a fiút, majd a páráját leste.

– Hát ez csakugyan meghalt – mondta Timóti.

Kristóf összehuppant egészen, s a félelemtől meg is bambult egészen.

– Akkor jó reggel is este van – mondta.

– Hát neked igen – szólt Timóti.

Fel is állt Lőrinc mellől a gazda, s nézte a fényes világot, hogy most immár mi legyen. Valahogy a hír szárnyára kéne adni a holtat, ámbár… No, még egyszer megnézi, gondolta haladékul, s ismét odabújt a fiúhoz. Furcsa, a színe egészen megvolt, akár egy élő bárkinek; s maga a test is tartotta még a meleget. A reménye megmozdult. Csak hát, asszony kéne ide, aki ecetes vízzel megdörzsöli.

– Hátha! – biztatta magát.

Fel is állott, s békiáltott a házba, hogy Orsolya!

Hanem erre az Orsolyára úgy megreszketett Kristóf, mint a kocsonya, ha indul a föld. Ahogy tudott, el is indult, hogy ő nem várja meg a lányt.

– Hova indultál? – kérdezte Timóti.

– Megyek a rendőrszobára, s feladom magam – mondta Kristóf.

– Mondd meg nekik – folytatta Timóti –, hogy három napig csak vizet adjanak neked.

– Vagy még azt se – szólott Kristóf.

S ahogy tudott, elment.

Timótiné is kijött a házból, s véle Orsolya, egy kicsi szoknyácskában és mezítláb. Amikor meglátták Lőrincet, ott a patyolat esőben és holtan a földön, azt sem tudták hirtelen, hogy a világon vannak-e, vagy csak álmot látnak. Orsolyának a színe is egészen elfutott, majd odaomlott a fiú mellé, s a lelkiből úgy lelkendezte:

– Szerettem… Szerettem!

Hát erre Lőrinc egyszerre felült, s így szólt:

– Akkor feltámadok.

Az égi fényességben átölelték egymást, s úgy szorították. Timótiék sem tehettek egyebet, bólogattak az örömben. Timóti le is hajtotta szemérmesen a fejét; s az asszony pedig, ahogy illik is ilyenkor, sírni kezdett.

Tokodi atyafiak

Kezdjem az elején.

Vagyis hadd mondjam el, hogy egyszer egy véckei ember, akivel atyám barátos volt, eljött a házunkhoz. Baromvásár napja volt, nyár végi időben, mintha úgy emlékezném; s nyilván vásárolt is atyámmal, aki szerette csereberélni a barmainkat. A véckei embert Üstökinek vagy Füstökinek hívták, valahogy úgy. Én még zsendülő korban voltam, de nagyos módon, ahogy nálunk szokásban volt, ott ültem mégis az asztal mellett.

Madárlátta ember volt Üstöki bátya, s anyám igen vendégelte őt. Hamarosan jókedve is lett a véckei embernek, mert hát a poharat is szorgalmasan emelgette, biztatván is mindegyre atyám, aki úgyszintén nem volt ellensége az italnak. Jó medret ásván a szavakkal maguknak, egyszer felém biccentett a véckei ember, s azt kérdezte tőlem:

– No, barátom fia, mit tudsz?

– Verébfában fűzfiat – mondtam neki.

Tetszett Üstöki bátyónak a felelet szó, s gondolván magában, hogy ez a legényke az ész ágain már elég mókus, azt találta kérdeni:

– Hol lakik az Isten, azt mondd meg nekem!?

Tekergettem a fejemet mások helyett is, ami azt akarta jelenteni, hogy az Isten lakóhelyét bizony senki sem tudja.

Hanem a véckei ember a tudatlanságot nem vállalta velünk, mert okosítva így szólt:

– Tokodban lakik, kisöcsém!

– Tokodon, azt úgy mondják – javítottam ki a szót.

Nem haragudt meg az öreg, hanem örömében rácsapott az asztalra, s ugyanakkor olyant mondott, hogy kedves anyám, aki igen szemérmetes asszony volt, az egyik fali szentképre tekintett mindjárt. Hanem a tokodi javításomat az öreg Üstöki mégsem tette a maga szólásának a helyébe, hanem csak keményen erősítette, hogy igazam van. Igazam van, mert aki az ő falujában lakik, az Tokodon lakik; s ha pedig Tokodon baj van, akkor csakugyan Tokodon van a baj. De tudjam meg, s tudja meg mindenki a világon, hogy van valaki, az egyetlenegy, aki nem Tokodon lakik, hanem Tokodban.

– Az Isten! Megértetted?! – borult rám egészen.

Hát én béhúztam a fejemet, ha már az a véckei ember annyira el volt szánva, s úgy tettem, mintha az egész életemre lenyeltem volna a tanítást.

Lenyeltem, bár nem értettem.

De mindenhez idő kell, azt mondják.

S ez igaz is, mert idő teltével kezdett az Üstöki igazsága virradni bennem. Egyikfelől azon kezdettem ámulni, hogy mily csodás kehely az eszünk tokja, melyben a hit számára, akinek olyan hite van, az Isten is benne van. Ha pedig benne van, akkor nem a tokon van, hanem a tokban van.

Vagyis, valóban, nem Tokodon lakik az Isten, hanem Tokodban.

Egyikfelől.

S másfelől pedig, idő teltével természetesen, elmentem Tokodba. S aki egyszer elmegy oda, ezt bátran mondhatom, az bizony elmegy ismét s újból. Mint ahogy én tettem, életem folyásán többször is. Pedig Tokod nem hírneves hely, ahol aranyat leltek volna bármikor is, vagy ahol született volna legalább egy csodalúd, kinek a zsírjából balzsamírt lehetett volna olvasztani.

Hát igen, Tokod csak egy egyszerű község, a holdudvari járásban.

Egyszerű, de csodás.

Nekem például úgy tűnt, valahányszor ott jártam, hogy Tokodon van a világ közepe. Nyilván az alakja miatt tűnt úgy, s nemkülönben a fekvése miatt. Mert ugyanis alakzatra, akár a föld és a világ, a tojás alakját formálja Tokod; s feküdni pedig nem völgyben fekszik, hanem csak lankában. De az a lanka annyira szabályos, mintha nem a természet hullámozta volna gyöngéden oda, hanem maga a falu, mint egy óriási aranymadár, ő maga csinált volna egy szelíd fészket magának, be is szegve azt a tojásdad fészket, köröskörül, egyforma és gyönge peremmel.

Valóban, mint a madár, tojásdad fészkén úgy fekszik Tokod. S mialatt a teste melegével gyönyöríti a világ közepét, azalatt a fejével, a gyönge perem fölött, vigyázhatja az égtájakat.

Ahogy a madarak szokták is.

Hát ilyen csodás falu Tokod: eszünknek kelyhe s fészkén ülő aranymadár. Ez is valami, csupán egy községről lévén szó, bár egy kicsit légben lebeg, amit idáig mondtam, s talán csalóka is. Nyilván nem is beszéltem volna el ezt a csalóka lebegést, ha tokomban egyéb nem rejtőznék Tokodból. Talán nem, mert hiszen libbenve tünedező szavaim csak olyanok voltak, mint a pillangó helyett csak annak repülése.

No de leszáll a lepke, s leszáll véle a szó.

S Tokod már ábra is.

Emberek laknak benne, akik szorgalommal és békességben élnek, mint ahogy éltek az elődeik. Nincs azonban olyan dajkáló meleg idő, amelyet meg ne szaggatna vihar; s bár szelíden füröszt a holdvilág, egyszer egy csillag mégis végighasít az égen, szikrázva és intelemmel. Így történt Tokodon is.

S mondván, hogy történt, már a pillangó földi virágra szállt, s véle a valóságra a szó. El kell mondanom tehát, bár vihart idézek, s talán hullatok csillagot is, de hát el kell mondanom mégis, hogy élt Tokodon két ember, ki az esztelenség példája lett. Ha nem tudnám a valót, el sem hinném talán, hogy mit tudtak művelni, nem tudnám elhinni, mert hiszen a tokodi nép, s közöttük ez a két ember is, gyarapodásban élt és huzamos békességben. Nagyobb perpatvar, ami sorsukon rontott volna; vagy éppen erőszakos halál, melynek a hírét apa a fiára örökítette volna, hát olyan Tokodon emlékezet óta nem volt. Felhők ugyan jöttek néhanapján a tokodi égre is, de hiszen akik ama ég alatt éltek, azok is emberek voltak, viaskodásban a természettel, egymástól elütő értelemmel, s ami a legtöbb bogot vetette: a szívnek ilyen és olyan érzelmeivel.

De mondom, az ördög Tokodon vért nem szagolt.

S hogy ez így volt, mindenkit dicséret illet azért, nőt és férfiút egyaránt; s ha valakinek mégis, valahány közül, dukálna nagyobb érdem, akkor az igazság ujja ama két emberre mutatna éppen, aki azt cselekedte, amit esztelenül megtett.

Értő és szorgos gazdák voltak mind a ketten, s az eszük tokjában is tiszta volt, ami abban volt; s a tetejében még példás barátságban élt egyik a mással. Ahol a madárnak a farka van, lévén Tokod alakzatra egy tojásdad alakú, tömzsi madár, hát ott a madár farkának a táján élt az egyik.

Ennek Csiga Péter volt a neve.

Nohát, gondolhatná bárki, az a másik bizonyosan a szomszédja volt Csigának. Gondolhatná, kétség nélkül, de a valóság nem bólogatna mégsem neki, mert a Csiga barátja a falu másik végiben lakott, vagyis a madár begye körül valahol.

S annak Biga Pál volt a neve.

Nem lehet tudni, hogy a nevük honnét származott, mert a tokodiak mind azt mondják, hogy eme néven oly régi mind a két család, hogy a csigabiga játéknál sokkal öregebb. Hát lehet, hogy ez így van, nem tudom. Annyit azonban gondolok, hogy a gyermeki csigabiga mondóka részes abban, hogy ők jó barátok lettek; ugyanis addig s addig permetezik a köd, amíg eső lesz belőle: vagyis addig s addig csigabigáztak a gyermekek, amíg ezt a két embert is barátságban összemosták, ahogy a mondókában is vannak ők.

Valahogy így van talán.

De ha nem volna így, akkor is kár volna ennél a hajlatnál gyökeret ereszteni. Ne firtassuk tehát, hogy a pipára honnét került a kupak, hanem inkább gyújtsunk reá. S rágyújtván, hadd idézzem fel azt az őszi reggelt, amelynek szontyolú borújában gondolt egyet Csiga Péter, s elindult Biga Pálhoz.

– Borong az idő, komám – mondta neki.

– Kedvit vesztette – felelte Biga.

– Megcseppen-e, mit gondolsz?

– Könnyen.

S valóban, azon a reggelen semmi derű nem volt a világban, hacsak annyi nem, hogy a borúban egyetértettek. S az egyik szót követvén a másik, arra egyeztek ketten, hogy maradjon az erdő-mező abban a borongásban magára, s ők menjenek el a vásárra. Az egyezség nem volt egészen a szükség szülöttje, mert titkon lesték már az alkalmas őszi napot, amikor vásárba mehetnek gangos lovaikkal. Nagy gonddal ugyanis két-két csikót neveltek, s mégpedig olyan számítással, hogy virágjukban és alkalmas időben eladják azokat. Hát a csikók virágjukban voltak éppen, mert a harmadik évüket elrúgni fogják vala hamarosan, vagyis pénzben is a tetőn állottak; s az idő is alkalmas volt egészen, hiszen ősszel kell eladni az állatot, hogy télen által a drága kóstot ne fogyassza.

– Fáj a szívem értük – mondta Csiga Péter.

– Ha fáj, tartsuk meg – felelte Biga Pál.

Csakugyan fájt Csigának a szíve, s fájt Biga Pálnak is. Ami nem is volt csoda, mert gond és öröm nevelte a csikókat, míglen oly pompázatos állatok lettek. A Csiga Péteré fekete volt az egyik, s a másik pej; s a Biga Pálé pedig pej az egyik, s a másik is pej.

– Hát akkor menjünk! – mondta Csiga.

– S majd nevelünk mást – szólott Biga.

Feltettek két rossz kalapot, s elindultak a városka felé, ahol a barmok számára minden héten fungált a piac, egy bizonyos napon. Csiga ült a fekete csikóján, s Biga ült a pejen. Bárkivel ha találkoztak, láttukra megállt az úton, s úgy ámulta őket, hogy mily feszes derékkal ülnek a büszke lovon.

– Mi legyen az ár? – kérdezte Csiga.

– Egyformán; amit érnek – mondta Biga.

A köd úszkált és vastagodott egyre, de elég magasan gomolygott, s permetet nem eresztett. Úgy értek a vásárba, száraz kalappal, s fényes szőrrel a lovak. Lett is udvaruk mindjárt; megvenni a négy paripát. Akinek kevés volt a pénze, csak a füle tövét vakargatta nagy kínjában; s akinek pedig lett volna, neki-nekigyulladva alkudozott. Valahány között két égei ember vetekedett a legjobban; s azoknak csakugyan addig csorgott a kedvük, amíg az egyik a Csiga Péterét s a másik Biga Pálét megvette.

Emlékezetes perc volt, a sok pénz miatt; s lélekbe is hullt, mint a rög.

– Bánatra neveltük őket – mondta Csiga.

– Ilyen az élet – felelte Biga.

Lógó fejjel elrendezték a zsebeikben a rengeteg pénzt, s majd elindultak a város között. Gondolták, megülnek valahol egy kicsit, ahol a ború, bennük is, fel tudna verődni talán; s ahol enni lehetne valamicskét, s inni egy kortyot.

S majd aztán hazamennek.

Hát kezdett is úgy lenni, ahogy egyetértésben elgondolták. Vagyis betértek egy fogadóba, mely a „Szomjas Vándorhoz” volt megcímezve. Ahogy átlépték a küszöböt, éppen akkor kondult meg a déli harangszó. A fogadó miatt-e vagy a bongó harangszóra, de a kalapjukat rögtön levették. Csiga Péter odavetette valahova a kalapot, s nagyot fújt; Biga Pál azonban szépen az asztalra tette a kalapját, s nehéz bánattal széjjeltekintett a fogadóban. Nagy terem volt, ahol álltak. Olyan nagy, hogy szólván a harang, egy aprócska faluban templomnak is megfelelt volna. Két hosszú asztal nyújtózott a teremben, az éhes és szomjas vándorok számára. Az egyik mellett két bőrkötényes férfi üldögélt, valami ital mellett, s egy kicsit egymás felé dőlve az asztal fölött. S ott ült egymagában egy öreg és szomorú kalaposmester; s nemkülönben egy szakállas óraboltos, szintén egymagában. Ezen a két asztalon kívül még csak egy kárlátó volt a teremben. Nagy pereme volt annak a kárlátónak; s a perem mögött, csak hogy valami legyen, gyéren lécek meredeztek, nyilván elkerítő falnak; s a léceken túl egy ajtó nyílt valahova.

A két bőrkötényes susmogott, az öreg kalaposmester felhő gyanánt ült egy poharacska fölött, a bozontos órás pedig két ujjával az asztalon babirkált.

A harang még szólt.

Csend volt.

– Itt kihalt a világ – mondta Csiga.

– Fújd meg a harsonát! – felelte Biga.

Csiga Péter mordult is valóban egyet, s a lécekkel is kelepelt. Hát erre valaki jönni fog, gondolták magukban; egy félszemű korcsmáros talán vagy egy hájas-szuszogós öreg, ahogy a fogadókban gyakran lenni szokott. Nagyot kattant azonban hamar a szemük, mert mamós helyett egy langos menyecske lükkent a kárlátóba, az ajtón keresztül. A fekete haja alatt tüzesen virított az arca, s a szeme pedig fényből szikrákat szórt. Mindjárt a lécajtót egy lobbanással kinyitotta, de nem tudta az ajtót a sarkáig hátravágni, mert a léceket akasztotta a peremen egy kalap. A menyecske lobbant megint egyet, s megragadta a fejbelit.

– Kié ez a becstelen kalap?!

S az ajtón keresztül kivágta a kalapot a terem közepire.

Csiga ránézett Bigára, hogy most immár mi legyen. Tagadja meg talán azt a rossz kalapot, amelyik mégis az övé; vagy védje meg inkább, dicsérvén a múltját?! Ha megtagadja, a kalapok istene könnyen megverheti; ha pedig megvédi, akkor gebére mondja, hogy paripa.

S a menyecske is, mint a forró szél, csapja a szívet.

– Az enyim – mondta mégis Csiga Péter.

De ahogy kimondta, maga is úgy belérúgott a kalapba, hogy mint a vedlett kutya, rögtön bébujt a kalap a hosszú asztal alá.

A szikra azonban nem aludt el.

Csak a menyecske csendesedett mosolygósra, mintha a kalap miatt bűnbánatot akart volna tartani. Kedves szavakkal meg is kérdezte Csigától, hogy ételt és italt mit kívánnak. A kalap és a menyecske között morajlott Csiga, szégyenben és tűzben; s égett a füle is, mind a két felén.

Tojást ajánlott Biga Pál.

– Mennyit? – kérdezte a menyecske.

– Tízet, szalonnával! – mondta Csiga Péter.

– Nekem öt elég lesz – szólott Biga.

A csend leült, az óra megállt. S megrezzenve ámuldozott a világ. Hát hogyne: Csiga Péter tíz tojást kért, s Biga Pál csak ötöt. Ilyen szakadás a tokodi atyafiak között még nem volt. A szikrát, amit a kalap szült, megfújta a gonosz szellem, s a csigabiga mondókában sírni kezdett egy gyermek.

– S bort mennyit? – kérdezte a menyecske.

– Egy litret! – mondta Csiga Péter.

– Nekem egy fél elég lesz – szólott Biga.

A szikra egy másikat szült, s miközben asztalhoz ültek, kezdte égetni Csiga Pétert, s kezdte sütni Biga Pált. De megették a tojást, ki-ki mennyit, s töltöttek is. Csiga a literesből s Biga a felesből. Fogták a poharat, s azon süllögtek mind a ketten, hogy koccintás legyen-e vagy ne legyen. Várt az egyik is, s várt a másik is.

– No, az öt tojásra! – mondta végre Csiga Péter.

– A tízet csalja az egy – szólott Biga.

S nem koccantak a poharak, csak ittak.

És hallgattak.

Biga Pálnak el is fogyott hamarosan a bora, s hát a fél után nem felet kért ismét, hanem egészet.

– Nekem kettőt! – mondta Csiga Péter.

– Magának még van – szólt a menyecske.

– Elfér az asztalon – mondta Csiga.

A két szikra harmadikat szült.

– Nem tud egy kalapost, virág asszony? – kérdezte Csiga.

– Itt ül egy – mondta a menyecske.

Fel is állt mindjárt az öreg, odament Csiga Péterhez, és ajánlotta magát, hogy ő valóban kalapos. Csiga megkérdezte tőle, hogy volna-e egy olyan kalapja, amit a király is feltehetne, ha ugyan volna király. Az öreg kalapos valahogy szimatot vett, s úgy tátogott örömében, mint a vízparton a napmelegben a béka.

– A világ ura is feltehetné! – mondta.

– Hozza el! – szólott Csiga.

Ahogy kifelé indult az öreg, lobbot vetett Bigában a szikra, s utánikiáltott a kalaposnak, hogy hozzon neki is egyet.

– Amit az Isten is feltehetne! – tette még hozzá.

Olyan szó volt ez, ami az égre kiáltott. Gondolkozott is Csiga Péter, a maga tüzében égve, hogy micsoda választ adhatna erre. Gorombát nem szólhatott, mert az törpítette volna őt; s az üveget sem vághatta a mennyezetre, mert azt mindenki meg tudja tenni. Nőni szeretett volna, észben és hatalomban. De mivel az istennél feljebb nem talált szót, megragadta a poharát, s a borával együtt átalment a másik asztalhoz.

S azzal a két bőrkötényessel, áruló módon, kezdett is mindjárt cimborálni. S ha már erre vetemedett, gondolta Biga Pál, hogy akkor ő is szerez valami hívet magának. S intett a szakállas óraboltosnak, hogy jöjjön átal az ő asztalához, mert szívesen látja. Átal is ment az öreg, s megmondta Bigának, hogy ő óramester, akinek árverezni akarják a boltját. Kezdte is volna éppen elmondani, hogy miképpen szorult ennyire meg, de akkor megérkezett a kalapos, de nem üres kézzel, hanem két kalappal.

Az egyik zöld volt, s a másik dohányszínű.

A zöldet odaadta Csiga Péternek, aki alku nélkül kifizette a kalapot, majd a fejére felvetette, s így szólt:

– No, Biga!

A dohányszínűt pedig átnyújtotta Biga Pálnak, aki ugyanvalóst nem alkudott semmit, hanem a régi kalapját az idegen asztal alá vágta, az újat feltette legényesre, s így szólt:

– No, Csiga!

A kalapos ott állott egy ideig a két asztal között, majd leült a szakállas mellé. Így aztán hárman voltak itt is s hárman voltak ott is. S mivel hajlani kezdett már a nap, új emberek is jövögettek, sűrűbben egyre. Jöttek, s a két asztal között megálltak; megnézték a zöld kalapos Csigát, s meg a barna Bigát, majd ki ide s ki oda szépen leült.

Gyűltek a hívek, s a két tábor forrósodott.

Csiga egy teli hordót rendelt az asztal mellé, a maga híveinek; s Biga is egy másikat, a maga táborának.

Füstölgött a levegő.

– Békára való a zöld kalap! – kiáltotta valaki.

– S csutakra a barna! – harsant vissza egy másik.

Csorgott a bor, s áradt a zaj. Majd az egyik percben Csiga Péter felállt, nagyot rikkantva csendet kért, s magasra emelte a zöld kalapját.

– Minden hívemnek zöld kalapot! – mondta.

– Barnát a tábornak! – felelt vissza Biga.

Futott rögtön a kalapos, s nem sok időre ott volt minden zöld kalap, ami csak feküdt várakozva a boltban; s ott volt minden barna kalap is. S osztani kezdte a kalapokat, erre zöldet s amarra barnát, majd a végén így szólt:

– No, mindenki fel van szerelve!

Csapkodva örült mindenki, s nagy hevületben. Bogozódtak a harsány szavak, s mindenkinek lebegett a haja, mint a nagy szélben a sörény. S bolond kedvében valaki magasra dobta a zöld kalapját, de oly hevülten valahogy, hogy a zöld kalap átrepült a barnák asztalára. S ahogy leszállt ott a kalap, az áradásban reccsent is már a gát, s kezdtek a kalapok röpdösni.

Majd az üvegek is.

Aztán megfortyant a pokol, s majd sötét lett.

A többiről aztán nem tudott Csiga Péter semmit, sem Biga Pál. Csak arra ébredtek másnap reggel, hogy feküsznek a kórházi ágyon, egymás mellett, ketten egy szobában. A fejük kötésbe csavarva sajgott, s kínban volt egész testük is.

– Sült bolond, az voltam – mondta Csiga.

– Mind a ketten – szólott Biga.

Köd ereszkedett a szemükre, mint ahogy künn is köd ült, a világban. S a köd alatt a kalapokról gondolkoztak, amelyek mind eltűntek valahova.

Nyilván a múltba.

Babra és Ibolya

Egy porszem is valami, habár messze van a csillagtól.

Hát ilyen volt Füved faluja is Betlehem mellett. Együtt említem mégis őket, mármint a porszemet és a csillagot, s nemkülönben a két falut; együtt említem, mert ahogy Betlehem fölött egy fényes csillag ragyogott, Füved fölött is úgy lebegett egy porszem. A csillagról tudjuk valahányan, hogy a kerek földnek mily nagy vigaszt jelentett, de a füvedi porszemről csak én tudom, hogy egy történet.

De egy történet is valami.

Különösen akkor, ha mond is valamit annak, aki a világ dolgaiban nem akar nagyokat döccenni. A világ dolgai helyett mondhatnám azt is, köznapi szóval, hogy életünk folyása: s a döccenés helyett is használhatnék bukdácsolást. De hát a világot említem mégis, mert ez a füvedi történet is úgy kezdődött, mint maga a világ.

Vagyis kezdetben nem volt sehol semmi.

Csak a nap sütött, hegyes fénnyel és csípősen villantva sugarait, ahogy tavasz kezdetén szokása neki. Haladt is már a nyugta felé, s emiatt s igen ingerkedett. Teliszurkálta fénnyel az udvart, melyen a háznépe, szombat lévén, éppen szorgoskodott. Számban nem volt tömérdek az a háznépe, mert mindösszesen hárman voltak csak csupán. Vagyis a gazda, egy hallgatag s nem kedvetlen ember, bizonyos Bürök Pál nevű; s másodiknak, mint első személy, ott volt Bürökné asszony, aki Jozéfa nevet viselt; s ott volt maga Ibolya is, huszadik esztendejében a fénnyel csiklandozó napon, lengő szoknyácskában s dióbarna szemében tömörű fénnyel, s olyan dereka neki, mint a kecses korsó, melybe három piros rózsánál többet nem tehettél volna.

S no, még volt valaki.

Bár ugyan csak egy tyúk volt, akit valakinek mondok. De hát mit tegyek, ha oly nagy személy volt az a tyúk! Kettyegett és kottyogott folyton, borzas indulatában meg nem állt egy percre, hanem megereszkedett szárnyakkal csak keresgélt, s őgyelgett szegény, kottyot hullatva folyton.

Bőséges ösztönével szeretett volna megülni már.

– Kuporítsátok már meg! – mondta a gazda.

Megfortyant menten Jozéfa, ami nem is volt csoda. Hát hogyne, hiszen tudta Bürök Pál is, hogy várják és várják Mosódról a tojást, amit a tyúk alá akarnának tenni. De nem jön az a mosódi asszony, aki hozná a tojásokat, azokat a hírneveseket, amelyekből ha tyúk lesz, tojik az háromszázat is egy esztendőben. Nem jön az a mosódi Borka asszony, pedig a jóságos istenre fogadta, hogy délidőre itt lesz azzal a harminc tojással.

– Nem hallod, hogy kuporítsátok meg azt a tyúkot! – szólt megint a gazda.

– Mire kuporítsuk meg? – kérdezte Jozéfa.

– Bármire!

– Burgonyára talán?

– Tőlem köveket is tehettek alája.

Ibolya nem szólt, nem is hallotta talán a fortyanásokat, mert derűs arccal és a napsugarak villadozó ágai között az udvart söpörte. Bizonyára az ábrándok virágain időzött, vagy a vágyak meleg fuvalmaiban fürdött.

Ki tudja?

– Biztosra mondta Borka néni? – kérdezte megint a gazda.

– Egészen biztosra.

– S mit mondott?

– Azt, hogy azt.

Bédugultak s vártak. S no, végre megérkezett Borka néni, a karján egy vesszőkosárral, ami piros kendővel le volt takarva.

– Hányat hozott? – kérdezte Jozéfa.

– Harminchármat.

– Ráadásnak azt a hármat?

– Nem.

– Hát?

– A szerencsét hoztam ráadásnak.

Somolyogva hallgatott egy kicsit, majd Ibolya felé kandikálva, nagy csemegének így szólt:

– S hoztam még valamit.

– No!

– Babra Károlytól egy üzenetet.

Ibolya odavillant, s megállt. A gazda is kerekre nyitotta a szemét, s Jozéfa pedig a kötényét markolászta. A tojások egy percre elmerültek, s a kotlóstyúk kottyogása pedig olyan lett, mint a buzgó és töredelmes imádság, melyet az Isten ha meghallgat egyedül. Mindez nem is volt csoda egyáltalán, mert az a mosódi Babra Károly sok levelet írogatott Ibolyának, s azokból a levelekből sohasem hiányzott a szívbéli eltökéltség, mely szerint, ha az Isten őt megsegíti, hát akkor…

– Rang van? – kérdezte Bürök Pál.

– Őrmester! – mondta Borka néni.

Jozéfa is mindjárt csámcsogott egyet, s felemelte még az egyik karját is.

– Halljunk oda!

– S nem is akármilyen őrmester – folytatta Borka néni. – Hanem… No, Ibolya, találd ki!

– Nem tudom – mondta a lány.

– Csendőr, édes gyöngyöm, csendőr! Tudod, mi az? Szép ruha, villogó csákó, jó megélhetés s nagy hatalom! Tudod, milyen híre van neki? Mint egy uralkodónak! Ahol elmegy, mindenütt tágítanak; s úgy félnek tőle, hogy még az oroszlán is egérlikat keres.

Ámulva hallgatták, hogy milyen nagy rettenet Babra Károly. Bürök Pál nyakángatott, hogy mit hozott a perc; Jozéfa az ajakát csipdeste a két ujjával, Ibolya pedig pírba borulva állott, zaklatott szívvel és egy kicsit borzadállyal.

Csak a tyúk kottyogott, változatlanul.

Végre Bürök Pál helyre rázta magát, s meglükkent benne az indulat, hogy ő sem akárki, a kutya mindenit neki!

– No, Babrából nem élünk meg! – mondta.

Mind ránéztek, hogy vajon mit jelent ez a hirtelen szó. Borka néni úgy ereszkedett a pillantásával Bürök Pálra, oldalból, s egy kicsit felülről is, mintha öreg kakast látott volna, kinek megrebbent a szárnya. Jozéfa feddőleg tekintett reá, Ibolya pedig ijedelemmel ingott a rózsaágon.

– Egy-kettő! – mondta Bürök.

– Maradjunk az egynél – szólt Jozéfa.

– Akkor rakjátok le a tojásokat!

Hát jól van, a tojásokat mind belérakták egy nagy kosárba, rá a fészekre, amely elő volt már készítve, gondosan.

– Ibolya, fogd meg a tyúkot! – mondta akkor Bürök.

Már mozdult is a lány, de abban a percben Babra Károly belépett a kapun. Henye módon szalutált az egész családnak, majd sorjában parolázott is. Büröktől megkérdezte, hogy miképpen szolgál az egészsége. Jozéfának dicséretet vetett, hogy minő pirospozsgás az ábrázata; Ibolyát pedig hátban meglapogatta, mint húsvét előtt a bárányt, hogy lám csak, ebből lesz aztán a jó falat.

– Vártál, szentem? – kérdezte is tőle.

– A szentek a templomban vannak – mondta Bürök.

– Azt hittem, hogy a mennyek országában – nevetett Babra.

Gondolta Borka néni, hogy ráhúzza a zöld levelet a tövisre, s így szólt:

– Ki hol akarja.

Csend lett. A tyúk a kerítés deszkája mellett borzosan futkosott, szorgosan kottyogva és ijedten is egy kicsit. A hangja bepettyezte a csendet, s a fülekben is elült, mint a nyugtalankodó tavaszi mag.

– Ibolya, fogd meg a tyúkot! – mondta ismét Bürök Pál.

Mozdult is a lány rögtön, de ahogy közelített volna a tyúkhoz, az bizony továbbiramodott, s majd ismét tovább. Nézték a buzgalmat, s feddőleg ingatták a fejüket a tyúkra, aki nem akart megkuporodni, hogy Ibolya megfoghassa.

Nézték.

Bürök Pál hümmentett mindegyre, hogy micsoda oktalan állat ez a tyúk; a két asszony pedig Babra Károlyt nézte, hogy micsoda vitéz az olyan ifjú, aki csak áll, s aki csak nézi a szíve választottját, miközben az oly lelkiből és hasztalanul törekszik. Észre is vehette Babra a késztető pillantásokat; vagy az is lehet, hogy a hatalom tüze kezdett pattogni benne. Így volt, avagy úgy volt, de az egyik percben s egy kicsit dölyfösen így szólt:

– Megfogom én!

Oda is lépett menten Ibolyához, akit derékon fogva, a háta mögé állított; majd elindult a tyúk felé. A tyúk azonban igen szaporán kezdett futni, és nagy ijedelemmel kottyogott is sűrűn. Néha hátratekintett, de meglátván olyankor a Babra fején a kakastollas csákót, bizony rebbenve iramodott előle, mert nem kakas kellett neki, hanem csirkét szeretett volna költeni.

– Fél a kakastollutól! – mondta is Bürök.

Igaza lehet Bürök Pálnak, gondolta Babra, s odaadta a csákót Ibolyának, hogy tartsa addig, amíg ő megfogja a tyúkot. S hajadonfővel nekiindult ismét, hogy a markát rátegye a tyúkra. Nem mondom, az okosság csakugyan segített valamit, mert amikor a tyúk ismét hátratekintett, lejjebb eresztette a szárnyát, s a kottyogásában nem volt már oly sok rémület, mint azelőtt. Szinte-szinte el is érte már Babra a tyúk farkát, de abban a pillantásban, nyilván az érintés miatt, rebbenve szökött odább a tyúk.

– Az anyád irgalmát! – mondta Babra.

Megvonogatta az izmait a vállán, s megigazította a derékszíját is, mint aki nagy és vitézi tettre készül. S utána ugrott egyet a tyúk felé, de abban a pillantásban a tyúkban is fellobbant a rémület, s egy rebbenéssel a kerítés tetejére repült, s a kerítés tetejéről be mindjárt a kertbe, amely tele volt virágzó fákkal s a virágzó fák mézgás lüktetéssel; s tele volt mindenféle bokrokkal, amelyek a tavasz mámorában mind meg voltak dúsan bolondulva.

– Az anyád paradicsomát! – mondta Babra.

S nekibőszült a kerti terepen. Ugrott nagyokat, de rebbent a tyúk is lelkiből. Máskor meggondolta Babra, s cselvetéssel mászott a tyúk után, aki ott rejtőzködött valahol a bokorban. Lassan és okos ésszel hajtogatta az ágakat, de a tyúk odalett egészen. Nem hallatszott még a kottyanása sem; s ha pedig mégis szólott egyet, akkor onnét szólt, a másik bokorból.

– Csak vitézül! – biztatta Bürök.

Hátranézett Babra Károly, s hát a feje a kerítés fölött van mindenkinek, s úgy lesik onnét a hadjáratot. Hát ez nagy baj, gondolta magában, mert különben abbahagyná talán ezt az oktalan tyúkot. Így azonban, vélte mégis, szégyen lenne tyúk nélkül maradni.

Még a fogát is megvicsorította.

– A tetves mindenit neki! – mondta.

S nekirugaszkodott ismét. Törtetett a zsenge fűben, s ugrott nagyokat: ha kellett, belé egyenesen a bokorba. A tyúknak azonban szárnya volt, akármilyen gyatra is, s rebbenni tudott a végső veszélyben. Rebbent is, egyre messzebb, s Babra utána, bolondabbul egyre, káromkodva és véres kezekkel.

Odaveszett, oly messze járt már.

S a háznépe várt.

S egyszer aztán, úgy alkonyat előtt, csakugyan megjelent Babra Károly. A haja csapzott volt, a ruhája tépett, s fürdött a verítékben.

– S a tyúk? – kérdezte Bürök.

– Húzza az ujjára – mondta Babra.

Úgy szuszogott, hogy a szava is csak töredezve jött; s oly gyámoltalanul állt, hogy az ember könnyei majdnem megeredtek. Az Ibolya kezéből elvette a csákót, de nem tette a fejére vissza. Hanem lassan és szinte vánszorogva, s köszönés nélkül is, kiment a kapun.

Ibolya siratta magát.

A többiek is szomorúak voltak valahányan. Csak a lenyugvó nap lobogott örömben.

Antalosi szivárvány

Nyele is van a kalapácsnak.

El kell mondanom tehát, a kalapács nyele gyanánt és illedelmesen, hogy ez a történet már régen szendereg egy antalosi faragott bölcsőben. S ha már antalosi az a bölcső, akkor azt is el kell mondanom, hogy Antalos egy nevezetes helység, ámbár a tágabb világban senki sem ismeri. A maga tájékán is, jószerint, csak ama szólásmondásokból ismerik, amelyek a derű szellőjében, mint egy-egy játszi levél, szálldosnak róla. De hát azok a tréfás mondások is, ha ugyan jól gondolom, csak meg-megrezzennek az emberek fülében, s a nevetéssel együtt már el is úsznak a semmibe.

S Antalos ismét nincsen sehol.

Pedig ott fekszik a Zendes nevű mezőnek a szélén, vagy aki a kuporgást jobban szereti, hát annak ott kuporog a Gebehát nevezetű hegynek a tövében. Van neki egy hegyi folyócskája is, bizonyos Tiba nevű, mely úgyszintén szereti a mókát, mert hol a Zendes mezejének a szélén kanyarog, hol pedig a Gebehát lábainál.

Egyébként pedig, akik lakják, azok mindig szegény emberek voltak. Valahogy történt, abból a Zendes nevű termékeny mezőből kevés jutott nekik, mert a síksági falvak kaparintották meg; s ha jól gondolom, olyan alkalommal, amikor az antalosi embereknek éppen az ágak hegyin járt az eszük.

Így aztán mindig nehezen éltek, no.

A szükség még arra is rávitte őket, hogy Tiba vizéből halat és rákot fogdossanak, már amikor annak ideje. Nem mondom, jobb ugyan a hal és a rák, mint az utolsó kenet, de megélhetésnek, ott a Gebehát alatt, inkább csak szivárvány. De a szivárvány alatt, mely a lélekkel játszadozik, ott volt a Gebehát rengeteg erdeje, a maga változatos vadjaival és számos gyümölcseivel, s legfőképpen magával a fával. Hát az a fa, s olyan sokféle fajtájával, már nem volt csalóka dolog, hanem reggel-este, s legfőképpen holdvilágon, éltető valóság. Igen, mert az antalosi emberek jól ismerték az ilyen-amolyan fák hajlandóságait, s így aztán oly ügyesen tudtak azokból hasznos és furfangos szerszámokat gyártani, hogy a csoda ölte meg azokat, akik látták s megvették.

S tudtak kereskedni is a tüzelőfával, ámbár csak suttyomban.

Mert az erdő ugyanis nem volt az övék.

Hát így éltek azok a szegény antalosi emberek, foltozva a bajt a bajjal. S abban a foltozásban a tű lehetett volna-e más, mint az ügyes lelemény, mely könnyen eltűnik a szó hasadékai között?! Ha nem lehetett, akkor a cérna sem volt egyéb, csak egyedül a furfang, mellyel a gombot mindig oda varrták, ahol legjobban béfújt a hideg szél.

S ha kellő időben mégsem talált eltűnni a tű, vagy ha a furfang cérnája alkalmatlan időben szakadt el, hát ama szerencsétlen órákra is tartogattak valami menedéket.

Magát a szentet, a pádovait.

Antalosok is azért lettek, eme szent miatt; amit nem is lehet egyáltalán csodálni, mert a sűrű bajban és a nagy szegénységben embernek és szentnek oly gyakran kellett tanakodniok, hogy idővel Szent Antal meg is honosodott Antaloson egészen.

Nevezni is már antalosi Antalnak nevezte mindenki.

Hát így éltek, mint a nyél a kalapácsban, e helyen az emberek, s hogy a nyél után rátérjek magára a kalapácsra is, hát élt közöttük néhány olyan ember, aki a neve után a madárvilággal tartott rokonságot, s másfelől pedig, a madarak világán kívül, a napkeleti bölcsekkel. Nem akarom eme játékos embereket mind elsorolni, de Varjú Gáspárt, Károgh Menyhártot és Madaras Boldizsárt mégis meg kell említenem. De sőt, rájuk kell bíznom magát a történetet is, mely az egyik őszi napon kezdődött, vasárnap estefelé.

Egészen estefelé, mert a Gebehát kezdte már a lábait takargatni.

Akkor, a fátyolos estében, csak ment haza Madaras Boldizsár, a napkeleti bölcsek legifjabb ivadéka, aki már annyira elszegényedett az időszámítás szüntelen hullámain, hogy már egészen antalosra zsugorodott. Aki látta, hogy mily pogányul lépked hazafelé az úton, s hogy milyen hegyes pillantásokkal szurkálja a szelíd alkonyatot, az bizony nem találta volna ki, amit különben tudott.

Mindenki tudta.

Elsőnek azt, hogy a templom nem is ott van, ahol van, hanem a Madaras Boldizsár gondjaiban. Ugyanis ő volt a pádovai szentnek a személynöke, aki a sekrestyét gondozta, a templomot tisztogatta és a gyertyákat gyújtogatta; s talán még az egereket is ő fogdosta meg macska helyett, s helyezte függelékbe a denevéreket.

S másodiknak tudta mindenki azt is, hogy nemcsak templomi személy Madaras Boldizsár, hanem világi apród is ugyanakkor, mert a szükséges hirdetményeket a faluban ő dobolja ki, s a törvényes iratokat és a leveleket sem kézbesíti senki más.

Mondom, igen ajzott volt a kedve, úgy ment hazafelé.

Ahogy belépett otthon, a felesége csak rátekintett, s mindjárt így szólt:

– Te ittál, Boldizsár!

– Kicsit – mondta Madaras.

– S hol?

Ez már megcsípte Boldizsárt, ez a kérdés. Mert a korcsmán kívül hol tudna egy kicsit illogatni az ember, vasárnap délután! Hiszen nem jár ő dugott helyekre; s a Zendes mezejét neki, sem szeretője nincs, akivel együtt borral öntözhetné a piros szavakat!

– A községháza előtt – mondta – áll egy nagy jegenyefa.

– Áll, áll – bólogatott az asszony.

– Nohát, ott ittam, annak a tetejében!

Mondott volna erre az asszony is legalább egy tövisbokrot, de mielőtt az a bokor lombot hajtott volna benne, eszébe jutott az idézés, mely a kézbesítés utolsó óráit élte már, fent a szekrény csücske sarkán, ott lapulva a lajstromos könyvben, sárgán és kétrétűleg hajtva szegény.

S már reszketett is nyilván, hogy elkésik.

– Ki viszi az idézést? – kérdezte is nyomban.

– Miféle idézést?!

– A kihágásit.

Hát csakugyan, jutott eszébe Madaras Boldizsárnak, van egy idézés, hogyne volna, még a hét közepiről; s azt igazán kézbesíteni kell, mert úgy képzik, mintha hétfői megjelenésre szólna, a városi kihágási bíróságra, s oda még el is kell menni, annak az idézettnek, tizenhárom kilométert, hajnalban felkelni s bizony menni.

– Ma milyen nap van? – pillogott Boldizsár.

– Vasárnap.

– Akkor csakugyan el kell vinni.

Az asszony le is vette a szekrény csücskiről a kézbesítő könyvet, s Boldizsár pedig a hóna alá csapta.

– Benne van?

– Benne, benne.

Meg is indult Madaras Boldizsár, de aztán hirtelen visszafordult, s ismét pillogva megkérdezte:

– Kinek is szól, te?

– Varjú vagy Károgh. Nézd meg.

– Arra már nincs idő – mondta Boldizsár. – Aki Varjú, az bizonyosan károg; de aki Károgh, hát az…

– Az is varjú – mondta az asszony.

– No, akkor jó – könnyebbült meg Boldizsár. – Aki károg, varjú, s ha károg, varjú. Tehát elvisszük Varjú Gáspárnak.

S elindult.

– Azért mégis nézd meg! – kiáltott utána a felesége.

– Hogyne, hogyne.

Gondolt is arra, hogy csakugyan megnézi, de aztán füstöt vetett hirtelen, és úgy legyintett, mintha ezen a dolgon nem lehetne már segíteni. Nem lehet, mert amióta ismerte Varjú Gáspárt és Károgh Menyhártot, azóta összekeverte mindig őket. Pedig istenem, hányszor mondogatta magában, hogy Varjú bácsi nem Károgh, s hogy az a Károgh messze elüt Varjútól! De minél többször akarta az esziben széjjel választani őket, azok annál inkább egymásba bonyolódtak; úgyannyira, mint akinek két kutyája van, s amikor azok verekedve gyorsan hemperegnek, már nem tudja a gazda sem, hogy melyik kutya van alól, mert amelyik felül van, már az van alól.

Hát így törekedett ismét és ismét, s abban a nagy igyekezetben gyúlt is néha valami kicsi világosság, de aztán azt is elnyomta az a napkeleti nevezet, a Gáspár és a Menyhárt, akikről hogy melyik másik, azt már maga a kicsi Jézus sem tudná ajándék nélkül megmondani.

Érezte azonban, hogy ő is hibás ebben, hiszen Boldizsárnak hívják.

– No, nem szóltam semmit – mondta is magában.

S bement az öreg Varjú Gáspárhoz.

– Mit csinál, Gáspár bácsi? – kérdezte.

– Eszem – mondta az öreg.

– Mit eszik? – lesett a kanál alá Boldizsár.

– Valami aszalt vad gyümölcsöt. Azt főzött az asszony, s azt enném.

– Nocsak egye, mert egy kicsi vadulás most nem lesz szükségtelen.

Ez már nem tetszett a szelíd öregnek, ez a szó; s el is tolta magától a tányért, mint a gonosz lelket.

– Mit szorongatsz ott a hónyod alatt? – kérdezte.

– Ott a kézbesítő könyvet s benne egy idézést.

– No!

S Madaras Boldizsár már ki is terítette a könyvet az asztalra, s az idézést melléje tette a mezőbe. Aztán megnyálazott egy ceruzát, a mutatóujjával keresgélt a papiroson, s majd a kellő helyen úgy csapott le az ujja begyével, mintha bolhát toppantott volna meg.

– Itt írja alá! – mondta.

Az öreg nyújtóztatta erre-arra a betűket, mert a szeme sem fogott már jól, s bizony írni-olvasni is gyengén tudott. De valami lett belőle mégis, s csak akkor kérdezte meg:

– S mi van abban az idézésben?

– Erdei kihágás – mondta Boldizsár. – Reggel kilencre, a városi bíróságra.

– S nekem szól?

– Magának.

Az öreg a lámpavilágba nézett, mintha várta volna, hogy a lámpa szégyenletiben elaludjék.

– Ártatlan vagyok! – mondta.

Boldizsár is a másik lábára állt, mert a szíve sajnálatot sóhajtott. De hát vigye most az idézést az ádáz Károgh Menyhárthoz! Most, amikor a darabosán már túl is vannak, s öreg este is van! Hát nem viszi. Végtére is nem ő keresztelte egymásba őket, s azonkívül pedig neki is korán kell felkelnie, mert a mezei munka előtt még a templomot is rendbe kell tenni, hiszen nagymise volt, és vecsernye volt.

– Nem én ítélek – csak annyit szólt.

Aztán elment haza; s reggel, amikor annyira virradt, nekilátott a templomnak. Söprögetett a hajóban, s majd a sekrestyében és az oltár körül matarászott rendet. A nagy módos szobrot, azt az újat, mely a pádovai szentet ábrázolta, s amely ott állott jobbról a hajó elején, hát azt a végire hagyta. De a végén nagy gonddal állott neki, hogy a port és a fohászok nyomát letörölje róla. S ahogy ezt szépen kezdette volna, belépett valaki az ajtón, s a lábbelije kopogni kezdett előre. Arra kukkintott Boldizsár a szobor mögül, s hát az öreg Varjú Gáspár jődögél, tisztes öltözetben. S ahogy ezt látta Boldizsár, visszahúzódott a szobor háta mögé, s várt.

Közeledett az öreg.

Aztán megállt a szobor előtt, s így szólt:

– Te, pádovai! Engem megidéztek a kihágási bíróságra, s én most odamegyek. Tudod jól, hogy ártatlan vagyok, így tehát segíts meg engem. Mert ha ártatlan létemre te meg nem segítesz, akkor én visszajövet úgy összeváglak téged, hogy az utolsó ítélet napjáig nem állasz össze.

S elment az öreg.

Boldizsár pukkadozott, úgy nevetett egy darabig. De aztán eszébe jutott, hogy Varjú Gáspár mindig embere volt a szónak; s most is, ha meg találják büntetni, márpedig megbüntetik, akkor csakugyan összevágja a drága szobrot.

Kezdett gondolkozni.

S ahogy gondolkozott, egyre kisebb helyre szorult benne a lélek. Hogyne szorult volna, hiszen a Károgh idézőjét ő vitte Varjúnak, s így a szobor darabjait is, ha csakugyan összevágja az öreg, addig fogják ide-oda rakosgatni, amíg a kár rajta marad.

– Hijj, az antalát neki! – mondta.

S már indult is gyorsan a paphoz, s elmondta neki az egész közelítő veszedelmet. A papnak azonban mindjárt váltott egyet az esze, s így szólt:

– Cseréld ki. Azt a régi, kicsi Antalt, amit kiszuperáltunk, hát azt a rossz szobrocskát állítsd ennek az újnak a helyére. S ha úgy akarja az öreg, hát vágja össze, nagy kárt nem vallunk véle.

– Igaz! – mondta Boldizsár.

Valahol a sekrestyében, a limlomok között, meg is találta azt a kiszolgált kicsi szobrot, s a nagynak a helyére oda is állította ügyesen. A szíve esett meg, úgy nézte szegényt. De aztán megnyugodott, a templomot bezárta, s elment.

Dolgozott délig.

De aztán kezdett nyugtalankodni, egyre jobban. Varjú Gáspár előtte röpdösött folyton, majd a vállára szállt, és onnét károgott a fülibe, s folyton azt károgta, hogy Boldizsár, zsár, zsár!

– Bajban van az öreg – mondta magában.

Elindult, s elment ismét a templomba. Ott tett-vett, rendezgette a gyertyákat, de a füle az ajtón volt örökösen.

Várta az öreget.

S úgy estefelé Varjú Gáspár meg is érkezett csakugyan. Ugrott ki a szeme Boldizsárnak, úgy leste az oltár mögül az öreg lépteit. De kézbeli nélkül jött Varjú Gáspár, lassan imbolyogva s vidáman láthatólag. Ide-oda ingatta a fejét, mint aki rágyújtana egy nótára szívesen, de hát a templomban mégsem teheti. Előrejött egészen a szoborig, s ahogy ránézett arra a kicsike, rossz szoborra, egyszerre és hökkenve megállt.

Álltában a fejét is rázta, egy ideig.

Mert hihetetlen volt, amit látott.

De aztán, ha így van, így van, gondolhatta magában, s így szólt:

– Antika!

A kicsi pádovai csak állt, mint egy szelíd, megkopott gyermek; s mivel csak állt és nem mondott semmit, az öreg így szólott ismét:

– Kicsi Antika! Mondd meg nekem, hol van apád, mert egy kicsi bajom lenne véle.

Antika ismét hallgatott.

Az öreg pedig várt egy darabig, aztán bólogatott egy kicsit, s majd pedig megfordult, és elment haza.

No de Boldizsár is nála volt nemsokára.

– Hát megjött, Varjú bácsi? – kérdezte.

– Meg én! – mondta az öreg.

– S hogy-mint volt a bíróságon?

– Hát az úgy volt, Boldizsár öcsém – mondta nyájasan az öreg –, hogy a bíró azt kérdezte tőlem, hogy maga károg? S amikor azt kérdezte, akkor én már tudtam, hogy ez a jóságos pádovai az idézést a Károgh Menyhárt nevire javította. De gondoltam, ha már ilyen jót tett velem, akkor Menyhártot én sem hagyom a bajban, hanem az ő személyiben küzdök a büntetés ellen. Mondtam tehát a bírónak, hogy károgok biza, ha már úgy kereszteltek engem; s megesküdtem mind a három személyre, hogy erdei kihágást nem követtem el.

– Milyen három személyre?

– Atya, Fiú, Szentlélek.

– S a bíró elfogadta? – kérdezte Boldizsár.

– Csak az Atyát, mert unitárius volt – mondta az öreg.

S nyomatékul elővette az idézést is, amelyre csakugyan rá volt írva, Károgh Menyhárt mentesül a bírság alól.

– De ezt ingyen nem adjuk – mondta Boldizsár.

– Én is úgy gondoltam – bólogatott az öreg.

– S mit kérjünk Károghtól?

– Hát egy bárányt, gondolom.

– Én kettőt gondolok – mondta Madaras Boldizsár. – Mert hallgasson ide: ha magát az a jóságos pádovai ilyen szépen megsegítette, akkor neki is dukál egy bárány, amivel a kicsi Antika el tudjon játszadozni. S Gáspár bátyám, magának is kéne egy, hiszen az egész napját Károgh miatt vesztegette el, s a nagy bírságtól még meg is szabadította.

– Legyen kettő, no! – egyezett belé az öreg.

S ilyen jól megegyezvén, vidáman útra keltek, s elmentek egyenesen Károgh Menyhárthoz. Nagy fortéllyal mindjárt azt mondta Boldizsár, hogy baj van, Menyhárt bátyám, mert legalább egy tulkot el kell adni. Az erdőpásztor ugyanis az erdei kihágásokat mind észrevette, amiből kifolyólag idézést küldtek Menyhárt bátyámnak, ötszöri kihágás miatt.

– Hol van az idézés? – kérdezte Károgh.

– Megvan – mondta Boldizsár.

Igen vakarta Károgh Menyhárt a fejét, de titkon örvendezett is annak, hogy csak öt kihágást jegyzett fel az erdőpásztor.

– Nem lehetne kéz alatt valahogy elintézni? – kérdezte végre.

– Három bárány – mondta Boldizsár.

– Kettő – szorította ki Károgh.

Hát ebben a kettőben meg is egyeztek, olyan toldással azonban, hogy a két bárányt Károgh Menyhárt még megszerzi három liter borral, amit a jótevők együtt fognak meginni. S amikor így békére jutottak, az öreg Varjú is elővette az idézést, mely Károgh Menyhártot mentesítette minden bírság alól. A nagy örömben előkerült mindjárt a két bárány is, mely kettő közül az egyiket elvitték egyenesen a templomba, s ott a pádovai Antika szobra előtt letették a földre, hogy Boldizsár a pásztora legyen neki; s a másikat pedig Varjú Gáspár hazavitte magának.

Közben az este is leszállt, ők pedig, a jótevők, nemsokára beültek az antalosi szivárvány alá, hogy bor mellett dicsérjék az Urat.

Virágszál gyökere

Megsárgul a gyümölcs, egy kicsit gondolkozik, s azután lehull. Ilyen volt már a nyár is. Az út mellett immár sárgába vonta mindenütt a határt, s talán gondolkozott is azon, hogy az idő tengerébe nemsokára le kell hullnia.

Szél nem járt, az öreg föld felett puha fészekben nyugodott a fény. A nap szállásra készült lassan, itt-ott tenyérnyi felhők várták a sorsát.

Szomorúság illata érzett.

A csendet valami szekér zörgése zavarta csupán. Lassan döcögött a rossz úton, ahol a kövek között vastagon lapult a por. Kicsi volt a szekér, rozoga módon és unottan zörgött. Ingatag nádfedél borította, s olyan rongyos volt szegény, hogy mint a százlábú bogárnak, száz szeme volt a nádfedélnek. Egyetlen lovacska vonta a szekeret. Apró hegyi ló, sovány pejgebécske, dús szőrzetű, szomorú állat.

Vásáros fogat volt.

A gyapjas lovacska mögött, félig a kóber alatt s félig a ló farka fölött, ott ült az öreg Tószegi, akinek Ferenc volt a másik neve, de unalomból csak Feren bácsinak mondta a nép. Ott ült az öreg magába görnyedve, mint egy régi madár. Fakó kalapja, mint lehullás előtt a tölgyfa megszáradt levele, kajla vonalban úgy borította a fejét. Kenderből volt az ostora, amely itt-ott kibomlott immár; s mint a kibomlott helyeken a kender, olyan volt a bajusza is az öregnek.

De a szeme tavaszi volt, mint az ibolya.

– Buglya, ne! – szólt kedvesen a lovacskának.

De Buglya eltette szépen a biztató szót, s nem lebbentett még a fülén sem egyet. Hanem hát annyiba maradt az egész, s döcögtek lassacskán tovább. Nemsokára azonban valami emelkedés aljába érkezett a szekér. S mint máskor is ilyen alkalommal, leszállt az öreg, hogy könnyítsen valamit a lovacska terhén.

A vedlett ostorral és a két leffentyűben, melyet a bakancs és a bocskor együtt nemzettek, csendesen mendegélt a szekér mellett. A poros út fölött szelíden lebegett szemének ibolyatekintete; a felhőket is megnézte, amelyek egy-egy nagyobb mezőben egybejöttek, majd a napot is elnézte s el a puha fényözönt, mely a láthatárt egészen megfestette.

A lovacska még lassabban haladt az emelkedő úton, már-már alig is ment. S akkor valami gyenge suhogást s lépések puha lappanásait neszelte az öreg. A háta mögött mezítláb jött valaki. Fülelt és szimatolta a szagot az öreg, de nem nézett hátra. Megérző természete volt: levelek suhogásáról megismerte a fát, s a leheletéről a világot. Most is kitalálta, hogy cigány, aki jön.

– Gyere, Döme, gyere! – szólt a semmibe belé.

Ejnye, gondolta a cigány, csoda ez a vénember; s miközben meggyorsította lépteit, előreszólt, hogy látatlanban hogyan lehet őt megismerni. Az öreg nem vett magára semmi érdemet, hanem keresett hamarjában egy szólásmondást, mert az volt a szokása, hogy ilyenekkel élt.

– A vak tyúk is talál szemet – mondta ártatlanul.

S Döme bé is érte már a lassú szekeret, odalépett a vénember mellé, s mint ahogy kihull egy szőrszál a macskából, köszönt is valahogy úgy. Java korát élte még, erős jobb vállán, egy botra akasztva, bőrtarisnyát lógatott.

– Fuvar? – kérdezte.

– Vót – mondta az öreg.

– S micsoda?

– Hát ami addig jár a kútra, amíg eltörik.

Mindjárt kitalálta Döme, s harsányan nevetve mondta:

– Fazék, fazék!

Csakugyan, valami fazekas szövetkezetnek fuvarozott az öreg, s efféle edényekkel minden héten megjárta valahol a vásárt.

– A korsó jár a kútra – javított szelíden az öreg.

– Fazék nem vót? – kérdezte Döme.

– Vót, kétszáz.

– Aja-jajj! – buzgott a cigány. – Sok tőtött káposztát lehet annyi fazékban főzni!

– Makkal álmodol, Döme.

– Röff-föff, úgy gondolja?

Hát ennek van esze, gondolta az öreg, van, mert a szólásmondást bent a szavak bokrában is mindjárt megtalálta. Jutalmul le is vette Döméről a gondolatot, mert így szólt:

– Nem én állítom, hanem a mondás.

Miközben így szitálták az időt, kiérkeztek szépen a tetőre, ahol egy percre megállott Buglya. De az a nehéz, bozontos feje olyan csüggedten lógott, mintha pénzt keresett volna az út porában. A cigány nem vette észre a fejlógatást, de az öreg előbbre lépett, megsimogatta a gebe homlokán a bozontot, és így szólt:

– Ilyenkor gondolkozik.

– Mennyi idős? – kérdezte Döme.

– Tizenegy.

Döme levett egy szalmaszálat a gebe farkáról, majd a lőcs felálló orrát marokkal megfogta.

– Ilyen kéne nekem is – mondta. – Egy ilyen szekér s egy ilyen lovacska.

Az öreg Tószegi megnógatta Buglyát, hogy indulni kéne. S amikor meg is indult nehezen az állat, ismét hátramaradt a cigány mellé, és megkérdezte, hogy mondjon valamit:

– Mennyit adnál érte?

Döme megmondta, hogy mennyit, de azzal a pénzzel bizony csak két juhot lehetett volna venni. Vagy esetleg, nagy szerencsével, hármat. Nem is tudta hamarjában az öreg, hogy mire vélje a dolgot: tréfának-e vagy szándéknak csakugyan. De a cigány messze járt a tréfától, mert elővette rögtön a pénzt is.

– Adsza, s nesze! – mondta.

A vénember babrálni kezdte a bajuszát, de mielőtt szólhatott volna valami riasztót, ibolyaszeme a lovacskára szállt. Nem jól lát, azt hitte. Mert a pejgebe szőre mindenütt riadtan állt, csupa háborgó bozontban; s maga a lovacska imbolyogva mendegélt, egyre lassabban, s jobbra-balra kottyanva nagyokat.

Nagy baj van, látszott.

Ölbe kellett volna venni, mint egy őskori gomolyagot, vagy beteg módjára valahova lefektetni. Arra a tisztásra talán, amelyik éppen kínálta magát, ott az út mellett mindjárt, egy vadrózsabokorral a pázsit fejénél. Az út árkán keresztül, néhány szál fából rögtönözve, híd is vezetett oda.

Hát ez lesz a legjobb.

Az öreg Tószegi megfogta a lovacska álla alatt a gyeplő szárát, s szerencsésen a tisztásra vezette a szekérrel együtt. Ott kifogta Buglyát, s kivette a zabolát is a szájából. S éppen jókor, mert a bokor alatt mindjárt elhanyatlott a bozontos gebe. Fejét a földre fektette, a két szemét lehunyta félig, s a hátsó lábait kinyújtotta jól.

Döme ott állott, egykedvűen nézte az egészet, de nem értett semmit.

– Tán beteg? – kérdezte.

– Hadd pihenjen – mondta az öreg.

Aztán leült ő is a bokor alatt a földre, nem messze a lovacskától, hogy szemmel tarthassa annak a sorsát. Nem szólt sokáig semmit, s ülni is nagyon maradó módon ülte meg a helyet. Így hát Döme megbökte a kalapját, hogy ő nem vesztegel tovább, hanem elmegy. El is indult, de aztán mégis meggondolta magát, s az út túlsó szélére leült.

Nem járt senki, csend volt.

Az öreg várakozva ült, a szomorúságában megguzsorodva. Nézte a lovacskát, aki mereven feküdt; s csúnya volt, riasztó módon. A bozont alól kiütköztek keményen mindenütt a csontok, dibdáb módon és kuszáltan; a hátsó lábai porosan döftek a világba, s az elsők patája, mint egy-egy darab görcs, göröngyösen visszahajlott. A feje megnőtt, mint a gyászban a baj; a szemei pedig, melyeket még mindig takart félig a héj, csigás módon előrenyomultak.

De az orrlyukakból szabályosan pöffent a pára.

Mint a tó vizén az árnyék, nehéz sorsán időzött az öreg Tószegi gondolata. Az idő már eljárt, s Buglya is itt fekszik az elmúlás küszöbén. A napok csak a bajokat gyűjtik, s nehezítik az utat a sírig.

Még egyszer ránézett a lovacskára, s azután így szólt:

– Elég volt!

Rögtön felállt, és a fák felé kandikált, melyek a bokor háta mögött kínálkozva álltak. Kivett a szekérből egy kötelet, s indulni akart az erdő felé. De akkor a rózsabokor árnyékában megpillantott egy virágszálat. Ott lengett közel a lovacska fejéhez. Kövér szára volt a virágnak, váltig tele dús nedvekkel. A levelei is kövérek voltak, bőséges számban és nagyok. Kicsi ágacskákat is szaporán eresztett magából, s azokat az ágakat gazdagon ülte meg a virág. Mint az apró kelyhecskék, olyanok voltak a virágok; a színük pedig, mint legszebb nyári napokon az egeké, kék volt mélységesen, bársonyos módon és szüntelen.

Csodás virágszál volt.

Lassan derűbe enyhült az öreg, ahogy nézte; majd az élet öröme mosolyban kezdett muzsikálni. Le is hajlott az öreg, s mint üdítő gyermeket a nagyapa, úgy nézte a virágot. S miközben ámulva nézte, hogy mit teremtett a föld, a napfény és az eső, hát egyszer megmozdította nagy fejét a lovacska, a szeméről felhúzta a héját, s meglátta ő is a virágot. Eszmélkedve, majd merengve nézte, egyre fényesebb szemekkel és vágyakozva.

Aztán felemelte lassan a fejét, a térdére támaszkodott, és a nyaka megnyúlt. Hirtelen kanyarított a habarójával egyet, a virágszálat a szájába térítette, ott magának egybegyűjtötte, és tőből leharapta.

– Hé, Buglya! – kiáltott rá az öreg.

De a szó nem használt immár, mert a virágszál dús nedvű törzse, a kövér levelek és a bársonyos, égikék kelyhecskék mind a szájában voltak, s a nagy sárga fogak hersegve dagasztották.

Sokáig ette a gebe, nagy élvezettel. Néha megcsordult habaróján a nyál is, a bozontos szőre pedig a bőréhez simult. Aztán felállt, s mint a fészkében a vihar egy bőrzsákot, nagy erővel megrázta magát. Utána megkapálta az egyik lábával a földet, és nagyot nyerített.

A hang riadtan oszlott széjjel, mint a szélben a füst.

Aztán kelyhébe visszaült a csend.

– Hé, Döme! – szólt az öreg.

A cigány visszajött.

– Mi van, Feren bácsi? – kérdezte.

Az öreg feljebb rázta vállán az ujjast.

– Hol a pénz? – mondta.

Döme odament a gébéhez, megfogdosta a sörényét, majd az öklével olyan erősen belébökött a hasába, hogy megnyivant a lovacska.

– Hát mégis eladja? – kérdezte.

– Mondom, hogy el – szólt keményen az öreg.

– Az előbb még nem akarta.

– Akkor még nem.

– S mostan mért igen?

– Azért, mert megutáltam – mondta a vénember.

A cigány kifizette azt a kevés pénzt, visszafogta a gebét a szekérbe, kivezette az útra, ott felült a kóber alá, és elhajtott.

Élénken zörgött tova a szekér.

S miközben egyre távolodott, a virágszál törzsökét kereste az öreg. A patyolat vér, mely bevonta a csonkot, már megszáradva védte a maradékot. Bicskát vett elő az öreg, és a gyökér körül kereken ásta a földet. Aztán a földdel együtt belétette a gyökeret a tarisnyába, és egy gyalogúton megindult hazafelé.

Éppen nyugodott a nap.

Hűvös szél lebbent, s az öreg fütyörészni kezdett. S miközben fütyörészve bandukolt az ösvényen, a virágszál gyökerével a tarisnyában, az idő tengerébe, megsárgulva, lehullt a nyár.

Húsvéti nyúl

Sokan ingerkednek, ha valami bizonytalannak látszik; de vannak olyan emberek is, akik ugyanakkor reményt látnak mosolyogni.

Nehéz megmondani, hogy kinek van igaza, mert hiszen beszédes példát, úgy az egyikre, mint a másikra, könnyen találhat bárki. Én mégis azt mondom, hogy a bosszúság és a remény vegyülve fekszik a bölcsőben, mint ahogy némely patak medrében a homok és az arany.

Itt van, példának okáért, ennek a csalafinta nyúlnak a története, amely Illód községben esett meg, az egyik húsvét alkalmával.

Vagyis mi történt?

Szombat este lévén, jókedvű társaság mendegélt a falu utcáján. Csacska beszéddel és nevetgélve mentek, úgy tíz óra tájban. A foszlányos felhők megszűrték a hold világát, de az utcai lámpák, bár elég gyéren állottak, adtak némi világosságot. Hát ahogy mentek ebben a takarékos fényben, egyszer csak elkiáltotta magát valamelyik:

– Ni, egy nyúl!

– Hol van?!

Abban a pillantásban valahányan megálltak, és a hirtelen szavak öröm szelében úgy forogtak, mint a szélmalom. De a nyúl már elfutott, ha ugyan volt.

Ha nem volt, akkor csak tréfa volt.

Ha ellenben mégis volt, akkor az Üstöki Gábor kapuján ugrott ki s a derengő világosságban úgy odalett egy szempillantás alatt, hogy csakugyan nem volt.

Az eset mindenképpen talányos.

Ellenben egészen bizonyos, hogy a kapu mögött, ahonnét a nyúl kiugrott volna, ott valóban Üstöki Gábor lakott. A faluban, sőt, a környéken is, mindenki ismerte ezt az Üstökit, aki jó hírben állott. Mint embert is becsülték, s mint bognár mestert ugyanvalóst.

S volt neki egy lánya is.

A lány tizennyolc évet töltött márciusban, vagyis eme történet előtt valamivel. Különben szőke volt, a szeme a mély forrás zöld és kék színében változott, s aranyló haját lobogva szerette viselni.

Kedveskedve Zsókinak nevezték.

Hát ennek a Zsókinak, nagyon helyesen, sokan tették a szépet. Voltak eme széptevők között, akik csak álmodoztak róla, de kegyeibe furakodni mulasztották. Olyanok is voltak, akik palástolván érzelmeiket, csak hetyke és kurta szavakat vetettek oda neki, ha az útjuk éppen összeakadt. Akadtak holdvilágos lovagok is, akik a ház előtt sétálva a szívük kelyhét úgy töltötték teli boldogsággal.

Mindezek reménye pókfonálon függött.

Zsinórt, zöldből és pirosból, csak ketten tudtak Zsóki körül fonni. Az egyik Dobosi Péter volt, lovász a közeli állami gazdaságban; s a másik egy Csinódi Pál nevű, ki a bányászati iskolát éppen abban az időtájban végezte el. Péter bizony már a harmincadik évében feszített, Palkó azonban még eléggé zsenge ifjú volt.

Hát ezek ketten versenyben voltak.

Zsóki pedig ott a verseny közepén, bizonytalanul lebegett. Néha Péternek s máskor Palkónak lobogtatta aranyló haját, s a szeméből a zöldet és a kéket is váltogatva osztogatta.

Bajban volt hát Péter.

S Palkó még jobban.

Így közelgett az a nevezetes húsvét, amikor mind a ketten azt mondták magukban: Vagy, vagy.

Valahonnét kerített Péter egy nyúlfiút, hogy ő azt a nyulacskát, nagyszombaton este, elviszi Zsókinak. Nagy titokban. S kerített Palkó is egy nyúlfiút, hogy ő azt a nyulacskát, nagyszombaton este, elviszi Zsókinak. Nagy titokban.

Először Péter érkezett meg, este fél kilenc tájban. Zöld kendővel letakarva, úgy vitte a kezében a nyulacskát, kinek a nyakára piros szalag volt kötve, szépen csokrosan. Az öröm is, mint a nyúl a bokorban, úgy lapult az arcán, ahogy megállt Zsóki előtt s így szólt:

– Találd ki, mit hoztam.

Nézte Zsóki a zöld kendőt, s gondolt ő piros tojásokat egy hosszúkás kicsi tálban, s gondolt finom csokoládét is, selymes és tarkabarka csomagolásban.

De hát a zöld kendő mintha mozdult volna néha.

– Valami mókás dolog – mondta Zsóki.

Ott állott Üstöki is, a bognár mester, s az Üstöki felesége ugyancsak. Törték azok is a fejüket, hogy mi lapulhat a zöld kendő alatt, de szó helyett inkább csak a mosoly futkorászott a szájuk körül.

– No! – nógatta Péter a családot.

– Holnap megmondom – felelte Üstöki.

– Én sokkal hamarább – mondta az asszony.

S miközben a mosoly szárnyán így libegtek, a kíváncsiság parazsa egyszer csak lángra lobbant a lányban, s a zöld kendő már két ujján fel is rebbent.

– Ó, egy nyuszi! – kiáltott fel.

Hirtelen megnyugodtak valahányan, bár az öregek restelkedtek egy kicsit, hogy a nyulacskát, húsvét is lévén, nem tudták kitalálni. De az a gyenge bosszúság is hamar tovaszállt, mert Zsóki olyan örömmel babusgatta a nyúlfiút a mellén, mintha nem is kéne már vőlegény neki, hanem csak egy kis nyulacska örökké.

Gyönyörködtek az örömben.

S miközben a szívük-lelkük így andalodott, hát kopogtattak az ajtón, s Palkó belépett. Kurta és könnyű kabát volt rajta, afféle viharkabát, aminek rettentő nagy félszámú zsebei vannak. Tavaszi jókedvvel köszönt Palkó; jobban mondva a köszönés vége benne rekedt, mert meglátta a Zsóki keblén a nyulacskát. A jókedve is rögtön meghervadt egy kicsit, s az a tündér kislány már oda is rebbentette neki:

– Péter hozta nekem!

– Ló mellett megterem – mondta Palkó.

Mi tagadás, az irigység barlangjából fújt a szél; s nem is feleltek rá semmit, hiszen zsenge levél helyett ilyen irigy szavakkal táplálkozik a nyúl, minden ilyen alkalommal. De a zsenge levél kesernyés volt mégis egy kicsit, mert a Palkó bal zsebében is lapult egy nyulacska, szintén piros pántlikával a nyakán. Csak hát okos volt és óvatos a fiú, s rejtve hozta a kicsi nyulat. Hiszen nem lehet tudni, gondolta magában, hogy miképpen adódik a dolog; s csak amikor úgy adódik, akkor hozza napvilágra a húsvéti megemlékezést.

Csendesen üldögélt tehát, s egy kicsit titkos örömben.

– Nem teszed le a kabátodat? – kérdezte az asszony.

– Köszönöm – mondta Palkó. – Nem maradok sokáig.

S a derekához szorította a kabátot, különösen balfelől, mert hiszen abban a bal zsebben várta a dicsőséget a nyúlfiú.

– Akkor is tedd le! – szólt a lány is.

A szóban a ragaszkodás, sőt, az érzelem parancsa is benne volt. S melléje a nyulacskát is letette Zsóki az öléből, mintha azt akarta volna mondani ezzel, hogy te szamár Palkó, neked is örülök, nem csak a nyuszinak. Jó jó, gondolta a fiú, de azért a kabátot mégsem teszem le, hogyisne!

– Csodaszép nyúl! – mondta inkább.

S éppen jókor mondta, amit mondott, mert a nagy dicséret miatt-e vagy egyéb tapsifüles rejtelemből, de abban a pillantásban a földre ugrott a nyúl s besurrant a karospad alá, amelyen Péter nagy dicsőségben üldögélt.

– Jaj, a nyuszi! – rebbent meg a lány.

A többiek is oda tömörödtek valahányan, s nyomozni kezdték a nyulacskát. Középen Péter és Zsóki kaparásztak, s a két szélén a két öreg hasalt a földön, hogy hova bújt meg az a huncut nyúlfiú. Palkó is izgett-mozgott, mintha az üdvösségit keresné egyenesen, de valójában csak a többieket biztatta inkább. S amikor látta, hogy valahányan s annyira megbújva kaparásznak, ügyesen kinyitotta az ajtót, mintha arrafelé is keresni kéne a nyulat. Utána visszajött a szoba közepire, s a maga nyulacskáját, ki a zsebében kuksolt, ügyesen készenlétbe helyezte.

– Itt van, ni! – kiáltott fel.

Rögtön odapattant mindenkinek a szeme, s megborzadva látták valahányan, hogy a Palkó lába mellett ugrik egyet a nyúlfiú, s egy villanással kifut az ajtón.

Utána is iramodtak, de nem érték utol.

A lány pityeregni kezdett, a két öreg meghervadott, s Péter pedig így szólt:

– No, Palkó!

– Mi az, hogy no, Palkó?! – kérdezte a fiú.

– Az, hogy kiengedted.

– Mit?!

– Hát a nyulacskát!

Palkó úgy tett, mintha az egészet nem értené. Ámuldozva tekingetett, hol az egyikre, hol a másikra. S amikor magyarázni kezdték annak a buta fejinek, hogy a nyulacska elfutott a nyitott ajtón, akkor így szólt:

– Én nem láttam, hogy elfutott volna.

– De elfutott! – mondta a lány.

– Nem hiszem.

– Hát ez bolond! – ámult el Péter.

Még egy jó darabig így mondták-mondták, hogy az ajtón kifutott a nyúl, a két szemükkel látták, s megesküsznek akármire. Palkó még mindig úgy nézegetett, mintha megzavarodtak volna, akik futni látták a nyulat; s majd végül így szólt:

– Fogadjunk, hogy nem futott el!

– Most már fogadhatsz – mondta a lány.

Hát erre Palkó odalépett Zsóki elé, s ünnepélyesen így szólt:

– Hozzám jössz-e feleségül, ha nem futott el?

A lány ámulva nézett a fiúra.

– Mondhatod, hogy igen – legyintett Péter.

A könnyek harmata még ott csillogott a Zsóki szemében, amikor a biztatásra így szólt:

– Igen.

Hát erre Palkó ledobta a kabátját és a karospad előtt a padlóra bújt. Aztán a pad alá nyújtotta azt a hosszú jobb karját, s egy kicsit matarászott, s majd előhúzta onnét a nyúlfiút, a nyakánál fogva.

– Hát ez mi?! – mutatta fel.

A lány átölelte a fiú nyakát és megcsókolta. Péter kiment az ajtón. Zsóki gyöngyözve nevetett, s az anyja is mosolygott. Az öreg Üstöki azonban csak a fejét tekergette, mondván:

– Hát ez csalafinta nyúl volt.

Karácsonyi pásztorocskák

A szabadtűzhelyen, a betlehemi majorban, hajladozik a tűz aranylángja. Csordapásztorok melegednek a tűznél, melynek a fénye átvilágít az időn, és emlékezni serkent engemet is.

Tizenhárom éves voltam, s vezére a zsenge pásztoroknak. Ezek a zsenge pásztorok mind korombéli fiúk voltak, akiket gondosan megválogatva vettünk fel a nyájba. Amikor a kör bezárult, kiosztottuk a szerepeket. Elsőnek vezért választottunk, aki majdan, karácsony este, a belső beköszöntőt is mondani fogja, mindama leányos házaknál, ahova behatolunk. Aztán választottunk külső beköszöntőt, aki az ajtón kívül fog szólni, és hát meg is küzd azzal a másik nyájjal, amelyiket ott találnánk esetleg a háznál. Utána kijelöltük a tűzmestert, aki vezényli az üdvözlő puffantásokat; majd megválasztottuk az énekvivőt és a mókamestert, nemkülönben a nagymondót, aki mindenkit le fog torkollni, szükség esetén még lódítva is éktelenül.

S aztán tanulni kezdtünk.

Így készültünk a szent hadjáratra, a karácsonyi kántálásra, s vártuk a napot és tele lélekkel az estét, amikor aranyfénnyel felragyog a betlehemi csillag.

S végre a föld örömet kiáltott az égre, és az ég örömet kiáltott a földre.

Karácsony este lett.

Az áradó örömben úgy ringott a völgyben a falu, mint a békesség tava. S a tóban egybegyűlt a tizenkét zsenge pásztor, mint tizenkét aranyhal. Elindultunk kövér örömmel, s miközben úsztunk a patyolat estében, felzengett szívünkből az ének. Szállott az ének, és zengedezve hirdette, hogy a betlehemi hírmadár a mi falunkba is hullatott egy tollut. Hullatott egy tollut a kicsi nép ismeretlen falujába; s öröm nyugodott azon, ami hullt, és piros megemlékezés a szegények felől.

Így énekeltünk, s haladtunk lassan a falu között, a fehér holdvilágon; s miközben haladtunk, imitt és amott is felzengett az örömnóta, s úgy világított valahány ének az éjszakában, mint a pásztortűz lobogása.

A falu is megbolydult egészen.

Megbolydult, mert a reménység öröme szállotta meg az embereket, s kisöpörte szívükből az esztendő gondjait. Csak éneket termett a száj vagy jó szót. A vérből sem hullott indulat azon az este, hanem megnyugodva csörgedezett a vér, akár Betlehemben a patak, minek a vizéből szelíden ittak a csordapásztorok gazdátlan juhai. A házak tetején a hó világított, bent a szobákban pedig szelíden a lámpa. S amikor valahonnét, úszva a holdvilágon, felhangzott az ének, leányocskák fürkésztek az ablakon át, s úgy várták madaras szívvel a zengő sereget.

Megálltunk egy ház előtt, mely első volt a tervezetben. Lázár gazda lakott a házban, s volt neki egy lánya is, aki két bimbót a rózsabokorról már leszakított. Hát azon a kapun, örömhír énekszóval, bátran bevonultunk, s még fent az ereszben is, az ajtó előtt, énekeltünk egyet. Amikor ezt sikeresen elfújtuk, hagytunk módosan egy kevés csendet, majd felcsendült a külső beköszöntő hangja, mondván a megkívánt harsány hangon:

 

Örülj és örvendezz, nemes házigazda: Kigyúlt a világnak Betlehem csillagja. Örülj és örvendezz, kedves háznak népe, Hogy ide vezérelt a csillagnak fénye.

 

A csillag fénye szerencsés csendbe merült. Vagyis, bent a szobában, nem volt egy másik nyáj, amelyik belülről, valami elmés kérdéssel, rögtön megtámadott volna. Így aztán csak Lázár gazda szólt ki nekünk ünnepélyesen, mondván:

 

Jónál jobb hírt hoztok, halljuk valahányan: Gyertek azért beljebb, akármilyen bátran.

 

S a szó végére meg is nyitotta nekünk az ajtót; s mi pedig egyenes cérnasorban, mint a vadlibácskák, bévonultunk az ünnepi szobába. Nekem mint belső beköszöntőnek a sor fejénél kellett állnom, s állottam is mily szívesen! Katonás léptekkel előrevezettem a sort, úgyannyira, hogy a sor végi pásztorocska az ajtón belül még helyet vehessen. Akkor megvártam, hogy a léniát, ha valami hiba lenne benne, gyorsan kiigazítsák; s majd egy negyed fordulattal, egyszerre és valahányan, frontot vettünk pattanva a ház gazdája felé, ki a feleségével és a leányocskával ott állott várakozva az asztal mellett. S abban a percben, amint a csizmácskánk szára megcsattant a fordulatban, jobb kézzel és egyetlen villanó mozdulattal levettük a fejünkről a kucsmát, és én pedig hangzatosan megszólaltam, mondván:

 

Ahol a nap felkél, ama tájról jöttünk. Hírmondás kedviért nagy utakat tettünk. Mert szólott egy csillag, éppen felkelőben, Hogy gyorsan induljunk éjféli időben. Napkelet országból így el is indultunk, S ezen kedves házba hozott el az utunk. Dicséretét zengjük Júda nemzetének, Mert kinyílt virága Dávid vesszejének. Származásunk felől sem hagyunk kétségben, Vagyis bajban nőttünk, s tartós szegénységben; S kik a juhnyáj után vénen vánszorognak, Fiai vagyunk mi csordapásztoroknak. De hát ez voltunkat az Úr nem tekinté, Hanem angyalával nékünk megjelenté, Hogy földre lejőve világ megváltója, Kinek a mi nyájunk igaz szószólója. Ámen.

 

S erre az „ámen”-re, de abban a pillantásban, puskaporos pisztolyával, a lábszára mellett a pádimentum felé, oly nagyot puffantott a tűzmester, hogy a lámpában a láng és a pironkodó kislány megriadt egyaránt.

Mi pedig harsanva mondtuk a lövésre:

– Szent jó estét kívánunk!

Ezzel aztán a szertartás madara el is szállt. A sor megbomlott, mosolyra derültek a szemek és örömre az arcok. Szíves szóval a gazda is biztatni kezdett minket, hogy vegyük közre az asztalt, s üljünk le. Köszöngettük a szíves szót, s mint nagyra becsült férfiak, ki-ki a megillető helyre le is ült. A kislány pedig, mint nyíló háziasszony, kolbászt hozott az asztalra, s egy cserépfazékban töltött káposztát. A kolbász még cserszegett a forró zsírban, s rotyogott majdnem a káposzta is. Szokás szerint, s hogy az étek is csillapodjék még valamicskét, a gazda szilvapálinkát töltött, s a kisded Jézusra köszöntötte, aki éppen akkor nagyon fázódott a barmok között.

Aztán enni kezdtünk.

S evés közben egyre jobban megeredt a szó, mely a betlehemi pusztáról lassankint hazarepült, s kezdett megtelni derűvel. Vagyis az ideje megjött a játéknak, melyet előre megbeszéltünk. Ránéztem hát a mókamesterre, s így szóltam:

– Messze van még az idő, amikor szakálla lesz.

– Kinek? – kérdezte a kislány.

– Aki ma született, annak – feleltem.

Tudván, hogy a Kisdedről beszélek, pírba borult a kislány arcocskája. Mi kedvesen nevettünk a rózsaszínű zűrzavaron, a mókamester pedig színre lépett, s így szólt:

– Hát én megelőztem az időt, hallják-e!

– No; s az hogy történt? – kérdezte a gazda.

A mókamester helyzetet vett, s kanyarítani kezdte a történetet, mondván:

– Hol van az a harcsafűrész, te legény? kérdi apám a tegnapelőtt reggel. A helyin van, mondom neki, mire apám szól ismét: Hát ha a helyin van, akkor kondorítsd össze, mert megyünk s levágjuk azt a nagy fát a Csorgónál.

Itt megereszkedett egy kicsit a szóval, s folytatta:

– Hát mi el is mentünk, s egy óra alatt megérkeztünk, abban az irgalmatlan nagy hóban. Megkerültük a nagy fát, s a töviről széjjelpallottuk azt a rengeteg havat. Aztán térdre ereszkedtünk, s neki a fűrészt a fának; s oly lelkünkből húztuk, hogy a fa ágain reszketett a hó. No de, haladtunk is dicséretesen, mert egy félóra múlva, mint egy recsegő zuhatag, földre döndült a fa. S a döndülés után, ahogy a verejtéket le akarnám vala törölni a homlokomról, hát odapillantottam a fa csonka törzsökére, de fel is akadt rögtön a szemem, mert a fatörzsök fehér lapján nem semmit láttam, hanem az elszomorodott Jézus szakállas fejét.

– Jaj, igazán?! – mondta a kislány, mire a mókamester még bizonykodott is, mondván:

– A béka a hitetlenek nyelvire rakja a tojásait, ha nem így volt.

Éppen tettük volna, hogy tünedezünk a nagy csodán, de akkor megszólalt a nagymondó, s tiszte szerint így szólt:

– Assemmi, hallják-e! Hanem János keresztapám a múlt héten egy vaddisznót lőtt, jó nagy vadkocát. Otthon neki is állott mindjárt, hogy felhasítja; s ahogy ott előttünk éppen felvágja vala a hasát, hát a hasadékból két vadmalac szökött elő.

– Jaj, csakugyan?! – mondta ismét a kislány.

– Bizony – fűzte tovább a nagymondó. – De keresztapámnak is volt esze bezzeg, mert hogy megjegyezze azt a két vadmalacot, a fülit mindjárt béhasította mind a kettőnek; s aztán elcsapta őket az erdőre, hogy majd jövőre meglője őket, mint kész disznókat s jogos tulajdonait.

– Aj, beh okos volt! – ámult a kislány.

– Okos-okos – nézett a kislányra a mókamester. – De aki elbeszélte, az sem ingyen tette, mert igen nézi a maga fülit.

Megrebbent rögtön a kislány, s a két tenyerével letakarta mindjárt a két fülét; s a két szeme pedig fényben röpdösött, mint két cseppecske madár.

Mosolyogtunk is rajta, de szerettük is.

S kedvelt ő is minket, úgy emlékszem, mert elmenőben virágot tűzött a sapkáinkra. S mi azokban a virágos kucsmákban rázendítettünk egy új énekre; s a patyolat estében zengedezve haladván egy másik lányos ház felé, ragyogott nyilván a mi szemünk is, mint a betlehemi csillag.

Ugyebár Tallér

Most ment el.

A beszélgetés, s kivált a történet, olyan izgalmas volt, hogy mindjárt le is jegyzem magamnak.

Délután háromra járt az idő. Éppen készülődtem, hogy elmenjek hazulról. Van ugyanis egy asztalos, aki szegről-végről rokonom is. A múlt héten nálam járt, hogy ő nagy újságot mond. A nagy újság abból állott, hogy meg akar házasodni. Istenkedve kért, hogy a mai napon, korán délután, menjek el hozzá, mert nekem kell döntenem.

– Miben? – kérdeztem.

– A házasság dolgában – mondta.

Látván, hogy furcsállom az ügyet, s hogy szakértelem híján bizonytalankodom is, bővebbre fogta a szót. Vagyis elmondotta, hogy a lány szép és ügyes ugyan, de igen hetykélkedik, ami mögött alighanem ravaszság rejlik. Hát én nézzek a természetibe annak a lánynak, s utána mondjam meg neki, hogy elvegye-e.

– No jól van; ott leszek – mondtam végül.

Most azonban kezdek már késni. De nem nagy baj, úgy gondolom, hadd fürkéssze egy kicsit maga az asztalos is a lányt. S ha baj, akkor sem tudok menni, mert ezt a történetet, így melegiben, le kell magamnak jegyeznem.

Tehát épen készülődtem az asztaloshoz, amikor betoppant hozzám egy ember. Úgy korombéli, olyanforma. Ahogy megpillantottam, vissza is hőköltem egy kicsit, mert az embernek az álla egy pettyes kendővel fel volt kötve. Nem tudtam, hogy kicsoda lehet, ámbár derengett bennem, hogy valahol már láttam. S éppen ezért, hogy a bennem lappangó ismerőst meg ne bántsam, így szóltam hozzá:

– Tessék, csak tessék!

Beljebb lépett, s akkor vettem észre, hogy az egyik füle kibukkanva áll a kendő alól. Pirosan állott a fül, s meg is dagadva jócskán.

– Nem ismersz meg? – kérdezte.

Bennem a derengés, a kiléte felől, a hangra világosabbra váltott. Valósággal a nyelvem hegyin volt, hogy kicsoda; de a füle miatt-e, vagy az én elgyarlódott emlékezetem miatt, nem tudtam kimondani.

– Nem gondoltad, ugyebár…

Nem tudta kimondani, amit akart, mert az „ugyebár” szóra úgy kiugrott a neve az eszemből, ahogy a kakukkos órából is, ütés közben, kiugrik a figura.

– Tallér Gyula! – kiáltottam fel.

– No, látod! – mondta Tallér, boldog mosollyal.

S ahogy mondta, a mosolytól-e vagy mitől, de a szája ferdére húzódott egy kicsit. Istenem, gondoltam magamban, vajon mi történhetett vele?! Ezt gondoltam, de a gondolat függönye mögött egy pillantás alatt lepergett az ismeretségünk története. Nem volt ugyan hosszú történet, mert az emlékezet fényének egyetlen futamában el tudta mondani a film. A villanások sorozatában először egy pufók arcú fiút láttam, akivel néhány évig együtt jártam a gimnáziumban. A fiú egy Gyéres nevű helységből való volt, ahol a szülei vegyeskereskedést űztek. Nagy, kerek feje volt, s álmatag kék szemében a kékség vízzel vegyült. S mindig kalandos regényeket olvasott, az őserdők szerelmeseiről, az aranyásókról s más effélékről.

– Nohát, te Gyula! – mondtam neki.

A füle után, az elfacsarodott szája után, s nemkülönben az emlékezetem diákja után, talán nem is mondhattam mást.

– No, ülj le – szóltam neki.

Leült, s ragaszkodó és szelíd pillantást vetett reám. S mintha valami restelkedés is lett volna abban a pillantásban. Az egit, gondoltam magamban, ott valami nagy baj lesz! Mert ezt megverte valahol valaki. S talán éppen miattam verték meg, amikor ócsárolták a könyveimet, vagy a vélekedéseim miatt szidalmaztak engem.

Különben nem jött volna el.

– Hogy vagy? – kérdeztem.

– Látod.

– Látom – mondtam.

Itt egy kicsit megakadtunk, de az apró szünet jó volt Tallérnak arra, hogy elszánja magát. Azzal az elszánással azt mondta nekem, hogy alapítsunk mi ketten egy „Irodalmi Termelő Irodát”. Akit én ajánlok ebbe az irodába, azt ő is felveszi, minden további nélkül.

– S mit csinálnánk abban az irodában? – kérdeztem.

– Mit?! – ugrott egyet Tallérnak a válla. – Hát először is: lenne annak az irodának három szobája. Az elsőben kitaláljuk a történetet, a másodikban megállapítjuk a műfajt és a szerkezetet, s a harmadikban megírjuk.

– Mindegyiket mi magunk? – kérdeztem.

– Dehogy! – mondta Tallér.

– Hát?

Megfészkelte Tallér magát a széken, s így szólt:

– Hát ugyebár: vannak kitalálók, s azok kitalálják a történetet; vannak szerkesztők, s azok megszerkesztik; s ismét vannak írók, s azok szépen megírják.

– Értem – mondtam neki.

– No, ugyebár! – felelte Tallér.

Itt ismét megakadtunk, s abban az apró szünetben most már én gondoltam, amit gondoltam. Vagyis azt, hogy első hallásra célszerűnek látszik a találmány, de aztán, ha jól utánagondol az ember, mégsem célszerű.

– Ezért jöttél? – kérdeztem.

– Nem ezért – mondta.

S utána megfogta térd alatt az egyik lábát, s jobb helyzetbe segítette. Közben egy fintor is átfutott az arcán.

– Fáj talán? – kérdeztem.

– Kicsit – felelte Tallér, majd hozzátette: – Ellenőrzés csupán, azért jöttem.

Gondoltam, valamit az eszemen most nekem is mozdítanom kéne, mert különben nem értem azt az ellenőrzést. Mozdítottam is rajta, de akkor sem értettem. Mit akar ez ellenőrizni?! Fogadott valakivel, hogy élek-e, vagy meghaltam már? Vagy abban esetleg, hogy milyen színű a szemem. Valami efféle lesz. Igen, valamilyen karóhoz nagyon köthette a kutyát, mert láthatólag meg is verték: a fülit megdagasztották és a lábát is érintették.

– Hát tessék! – mondtam.

– Magamat akarom ellenőrizni – folytatta Tallér.

– Értettem – feleltem könnyebbülve.

– Nem érted!

– Hát akkor nem értem.

Itt ismét megakadtunk, s abban a csendben hirtelen eszembe jutott az asztalos, aki már lesi nyilván az ajtót, hogy kifürkésszem a lányt. Ha sokat késem, házasság lesz a dologból, mert a meghitt együttlét nagy kerítő. De ha pontosan megjelentem volna, akkor is csak házasság születik, mert ki venné a lelkire, hogy egyebet tanácsoljon!

Vegye csak el – gondoltam.

S úgy látszik, hogy mondtam is, mert Tallér riadtan tekintett reám, s valahogy úgy, ahogy a csendes bolondokra szokás. Meg akarván őt nyugtatni, kedves vigyorral szóltam oda neki:

– Semmi, semmi. Csak mondjad.

– Köszönöm – felelte Tallér.

Aztán nekihelyezkedett egy kicsit, vagyis előbbre hajlott valamicskét, reám ugrasztotta a két szemét, minek a kékségében a víz láthatólag forrni kezdett.

– Tudod, ugyebár – kezdte igazán –, hogy én a Kavicsozó Vállalatnál dolgozom, a Dunán?

Most hallottam először, de így szóltam:

– Hogyne, hogyne!

– Hát én – folytatta Tallér – figyelem a vizet, a folyó vizet, ott a Dunán. Régóta figyelem. S arra jöttem rá, hogy a folyam vize naponkint változik. Nemcsak a színében változik, hanem az iramában is. Sőt, az ízében is változik!

– Természetes – mondtam.

– Ha pedig így van – folytatta a szót –, akkor nyilvánvaló, hogy az összetételében is változnia kell. Ugyebár?!

– Nyilvánvaló.

– Hát én, ebből a tényből, levontam egy gondolatot. Vagyis: a víz változásához nemcsak az időjárásnak van köze, hanem köze van a talajnak, s köze van a folyási zónák hőmérsékletének. Sőt, a víz változásában szerepet játszik az élet is, mely a folyamon s annak a környékén zajlik.

– A társadalmi élet?

– Dehogy! – legyintett Tallér. – Az emberi élet! Az állati élet! És a növényi tenyészet!

Érdekes, gondoltam, ez mond valamit. S magam is közelebb hajoltam, hogy a szikrákat jobban fel tudjam fogni.

– Ha pedig így van – fújta Tallér a szikrát –, akkor egy pohár vízből, melyet a folyamból merítünk, abból a pohár vízből, kellő vizsgálat útján, meg tudjuk állapítani, amire éppen szükségünk van.

– A teremtésit! – lelkesedtem.

– De csak visszafelé! – mondta Tallér.

– Hogyhogy visszafelé?

– Hát a kimerítés helyétől visszafelé. Csak arra a területre érvényes.

– Természetes, hogyne!

– Nohát! – folytatta Tallér. – Amikor én erre a gondolatra rájöttem, akkor mindennap hazavittem egy üveg vizet, egy héten keresztül. A nyolcadik napon aztán nekiálltam, hogy megvizsgáljam a vizeket. Általában s a különbséget a hét nap vizei között. Neki is ültem, s elkezdtem a munkát. Furcsa érzés járta át egész valómat, s egyre melegítőbb nyugtalanság.

Már kezdtem izzani én is.

– Meghiszem, meg! – mondtam.

– De akkor történt valami – szólt riadtan Tallér. – Egészen kicsi dolog. Úgyszólván semmiség. Vagyis észrevettem, munka közben, hogy az asztal fölött ott ül egy pók. Ott ült a falon. Valahányszor odanéztem, ott ült a pók. Aztán észrevettem, hogy ő is néz engem. A pók. Egy helyből, állandóan. S csak nézett és figyelt engem folyvást. Makacsul figyelt, s gúnyolódva.

– A nyavalyás! – mondtam.

– Szemtelenül figyelt.

– Üsd agyon!

– No, ugyebár! – lobbant fel Tallér Gyula. – Hát tehettem egyebet?! Pedig szeretem az állatokat. De akkor s végül úgy elfogott az indulat, hogy kerestem gyorsan egy lécet, hogy agyonüssem. De a kezem remegett, s nem találtam el. De az ujjaim, itt a görbületnél, beléütődtek a falba, s lement róluk a bőr. A pók pedig elfutott, fel a mennyezet felé. S megállt odafent, a sarokban, s onnét röhögve nézett engem.

– Arcátlan alak! – mondtam.

– De a kutya mindenit! – vicsorgott Tallér – felugrottam én is az asztalra, hogy onnét agyoncsapjam. Hanem a pók igen magasan volt. Vettem hát gyorsan egy széket, azt fel az asztalra, s én pedig fel a szék tetejére. De ahogy sújtani akartam a léccel, hát megcsuszamlott alattam a szék, s én rázuhantam az asztalra. A vizesüvegek közé, s onnét le a földre. Hanem már folyt az arcomból a vér. De a pók még ott volt, láttam jól. Mint a bolond, olyan voltam már. A vérem folyt, s a fogaim dühömben csikorogtak. Nem válogattam hát, hanem ami a kezembe akadt, azt mind dobálni kezdtem a pók után, fel a sarokba, egymás után. Hullott a törmelék, recsegett és ropogott minden.

– A mindenit!

– Hanem a pók is megijedt, az átkozott dög, mert rohanni kezdett. Lerohant a falon, s az asztal mögé bújt. De félrevágtam én is az asztalt, hogy most már rátaposok. Csakhogy nem találtam sehol. Egyszerre eltűnt. Nem mehetett máshova, csak le a nyíláson a padló alá. A gyáva mindenit: előlem akarsz elbújni?! No várj, mert te megdöglesz, akárhol vagy! S megragadtam a fejszét, s vágni kezdtem a padlót. De akkor már-már csak forró köd volt előttem. Csupán arra emlékszem, egészen homályosan, hogy emberek törtek a szobába, s aztán mintha megkötöztek volna, s majd mintha vittek is volna valahová robogva.

– S hova vittek? – kérdeztem.

– Oda! – mondta Tallér.

Megbántam rögtön, hogy feltettem ezt a kérdést. Igen, mert meg kellett volna értenem, hogy a bolondokházába vitték szegényt.

– Értem – bólintottam.

Tallér megnyugodva nézett reám, s meleg ragaszkodással kérdezte:

– Ugyebár, igazam volt?

Nem tudtam, hogy valóban a vizet kérdezi-e vagy a pókot. A pók dolgában egy kicsit ingadoztam, de a vízi találmány egészen tetszett nekem.

– Igazad.

S ezt olyan komolyan mondtam neki, mint aki szentül hiszi, hogy egyik sem bolond a kettőnk közül.

Leszáll a dér

A játékot, néha legalább, szereti az okos ember.

Kedves napomat tehát, ezt a mait, okos játékból a bajok tetejére teszem, hogy ott, az apró gondok fölött megteljék örömmel. S érzem is már, hogy a jelenből, de főleg a jövendő felől, csillogva érkezik az öröm. Csillog az öröm, ami nem is csoda, mert hiszen fényben fürdik, amely nem csalóka.

Nem, mert a tudás fénye, amiben fürdik az öröm.

Nyilván oktalanság is, bár igen enyhe módon, ha ebből a megejtő csillogásból a múltba visszatekintek. Nem szívesen teszem, de hát él még bennem is az oktalan angyalok emléke, akik a csillogás ellen, a szent adoma szerint, egyszer fellázadtak. Küzdöm velük; s ha hamarjában egyebet nem is tehetek, egy kicsit borsot török az orruk alá. Vagyis Mihályhoz pártolok, aki legyőzte őket.

Mármint Szent Mihály.

Némileg ugyan, s éppen a tudományos fénye miatt, mentséget kell keresnem arra is, hogy Mihályt emlegetem. Legyen ez a mentségem, ha már egyéb nincs, az a jelképes beszéd, hogy a népnek, melynek az ágán magam is termettem, a főangyala nem Gábor, se nem Rafael, hanem Mihály. Most hirtelen nem tudnám megmondani, hogy a népet mi késztette arra, hogy így válasszon. Lehetséges, hogy a Pál apostol szigorúságának köszönhetik Mihályt; de lehet az is, hogy így akartak egy követ fújni a zsidókkal, akik ugyancsak sok bajt láttak, idejük teljessége alatt.

Mondom, nem tudom.

Bizonyos csak az, hogy a nép Szent Mihály hetének mondja azt a hetet, amely a főangyal napját megelőzi. Bár a tárgyilagos naptár felé halad a világ, a kalendárium most is azt mondja, hogy szeptember huszonkilenc az ő napja, s ilyenformán huszonkettedikén kezdődik Mihálynak a hete.

S mily nevezetes az a hét!

Itt vannak mindjárt, példának okáért, a barmok. Mert hát a gazdálkodás törvénye szerint, melyet ember és időjárás együtt fundált, ez idő tájt a szabad mezőktől elbúcsúznak a juhok, el a lankás kaszálóktól az üdülő lovak és a lófiúk, s a hegyi tisztásoktól a meddő fehér barmok. S ha a kedvező idő késik is valamicskét a búcsúval, a törvényt akkor is megtartja Mihály és elteszi jövőre. S amíg öregesen ezen szöszmötöl, azalatt örül, aki csak él, hogy az áldott nap még oly meleg. Elsőnek örvendezik az állat, mert az őszi derűben a szabadság aranykorát élvezi, kedvét töltvén a föld zsengéiben is, melyek szerfölött finomak, mint a gyermekek közül is azok, akik elkésve születnek. S miközben így szöszmötöl Mihály, és örvendezik a barom, szorgosan búzát vet az ember, mert hiszen tudja jól, hogy abból a magból lesz a legjobb búza, amely Mihály hetében kerül a földbe.

De hát, ha melegen aranylik is nappal a nap, estére elmegy. Kiverődnek lassan a csillagok, s kezd a fényük hegyesedni. S minél hegyesebb a csillagok fénye, annál bizonyosabb, hogy a hóharmat lehull. A hajnal csendjében titkon és nesztelenül száll, mint az emberi fejre is a dér. Az ezüst intelemre sárgulni kezdenek a falevelek; s megadja magát az okos paszuly is, habár idegen lombok-levelek közé rejtette magát a földön vagy karóra kúszott hetykén magabízva. Elpityeredik a sarjú is a szigorú harmat alatt, s nem különben megretten a törökbúza rőt szakálla; s az inda is úgy elszenderül, hogy a végiben okkersárga lesz nagy bánatában a tök.

De hát, ha így van, így van.

Mit tegyünk?!

Legjobb lesz talán, ha ebben az őszi gondban magam mutatok példát, s egyenesen megmondom, hogy Illódra bizony így köszöntött be Szent Mihály. A falu népe, mármint az illódi nép nyilván nem fogja megköszönni nekem, hogy éppen a hóharmat volt az első, amit Illódról mondani tudtam a világnak. Könnyen meglehet, hogy emiatt duzzogni fognak reám. De ha a dér miatt nem is, a falevelek miatt bizonyosan, hogy éppen Illódon sárgítottam őket. Az okos paszulyt sem kellett volna szájra adnom, mert ők megengedték neki, hogy rejtőzködjék a földön vagy felfusson bármire. No, a sarjú még hagyján, mert ha hóharmatos gyenge szálaira rásüt reggel a nap, valóban pityereg valahány; de hát a vitéz törökbúza, az illódi, az bizony nem szokott hólisztes Mihálytól megrettenni; s a tök is, mely az illódi földeken terem, hát az sem az indája miatt sárgul meg, mert jófajta tök az; hanem vaddisznók járnak éjjelenkint, s azoktól hogyne sárgulna meg szegény.

Mondom, számíthatok arra, hogy az illódi emberek meg fognak neheztelni reám. De hát akkor is így van, ahogy van. Vagy igazságot mondok, s akkor a sárgát nem festhetem zöldre; vagy a szél hátára ülök, s akkor csendben maradok.

De legjobb lesz mégis, ha megfaragjuk a szót.

Magam is, ők is.

Nem akarnék ugyanis az igazságban úgy vitézkedni, hogy a szavam rontsa, ami a bozót mögött ott virul. Csakhogy akkor, a törökbúza rőt szakálla miatt, akár rettegve reszket, akár nem, az illódiak se duzzogjanak reám.

Hiszen Mihálynak sem esnék jól.

S azonkívül tudják jól az illódiak, hogy nem a szellő fodraiba vetik a tökmagot, ha békességben lesznek velem. Aminthogy tudom én is, hogy a hűségem indája, ha magam megsárgulok is, ehhez a faluhoz köt.

Mert én Illódban születtem ugyanis.

De többet mondok.

Vagyis elmondom, hogy a tudomány csillogásából, mely örvendeztet engem, nem oktalanul kacsintottam Szent Mihályra vissza. Nem oktalanul, mert én Mihállyal a helyszínén találkoztam.

Illódon tehát.

Innét tudom az emberek és a barmok őszi dolgát; látván a hóharmatot is, a maga ezüstös valójában, különösen a kerti szabad mezőcskék zsenge szőnyegén, mert ahol a fák állottak, ott a falevelek elhalászták a harmatot. Az okos paszulyt is, az illódit, akkor láttam ismét, nemkülönben a juhok hazaballagó jámbor népét, s más egyebet is, oly sokat, amire csak ezután kerítek szót.

Ahogy mondám, akkor vitt a jó szerencse Illódra, Szent Mihály hetében; s nem is oly régen, mert a fél század után már hat esztendőt írtunk. Vonat és szekér helyett jó szerencse vitt valóban, mert azon a héten, abban a hegyek közé illasztott faluban, nemcsak rőt szakállú törökbúzát és okkersárga tököt találtam, hanem két bátor virágszálat is.

Bátrakat, akiken nem fogott a hóharmat.

S mivel oly bátrak voltak, és virítottak a dérben is, hát gondoltam, hogy tovább nem tartogatom az emlékezetem ládikójában, hanem kiteszem gonddal a világ elé, hadd legyen illódi üzenet ez a két virág.

De azért, lelkem rajta, Mihályt sem hagyom el.

S mint az illódi paszuly, talán oly játékos ez a szó is. Mert ugyanis, ha el akarnám hagyni Mihályt, akkor sem hagyhatnám el. Nem tehetném, mert az én illódi létemnek olyan látszata van, mintha versenyben állottunk volna ketten. S ebben a versenyben, hát ebben… Ejh, nehezen mondom ki. De hát, ha már eltökéltem, hogy minden dologban igazat mondok, akkor ebben sem lapulhatok. Úgy gondolom. S ha úgy gondolom, akkor mondja ki a szó, hogy ebben a versenyben én győztem bizony.

De nem egészen a magam érdeméből.

Azt akarom ezzel mondani, hogy az angyali szárny, amelyen Mihály elindult, megbízható eszköz ugyan az utazásra, de bizony az emberi tudomány már gyorsabb szárnyakat ad a halandónak. Így történt aztán, hogy én hamarébb érkeztem meg Illódra, mint Szent Mihály. Ő ugyanis, a maga hetével, abban az esztendőben szombaton érkezett; én pedig már pénteken, úgy alkonyat tájban, Illódon voltam.

Enyhe volt az alkonyati lég, bár a tisztaságában egy kicsit éles is ugyanakkor. Egyszerre felbozsorgott az emlékezetemben a múlt; s felkeltek bennem az elmúlt idők őszt üzenő alkonyatai. Néha szellő lebbent a tiszta légben, s kelet felől, gyéren az égi mezőben, felhők úsztak nyugat felé. A nap meghízva, mint valami lángoló aranykerék, a csalóka felhők háta mögött törtetni látszott, hogy elmerüljön a fekete föld mögött.

Lángba borította a peremet, s majd el is merült.

Én pedig, mint a hal a hegyi patakban, úgy aludtam.

S másnap hajnalban, a szombat kapuján keresztül megérkezett Szent Mihály is. Fényes volt és szigorú. A szellő csendre ült, mintha nem is lett volna soha; s a felhők is, talán ijedtükben, eltakarodtak az égről.

S lehullt a hóharmat.

De rezgő fénnyel feljött a nap, s a harmatról lenyalta az ezüst színt. S a sugarait, mint millió futárt, elküldötte a juhoknak, a fehér barmoknak és a lófiúknak. S küldött a kukoricacsöveknek is, mindegyiknek, a töknek és a paszulynak s a megrettent gyümölcsöknek, amelyek csökönyösen még a fákon maradtak.

Mozgalmas volt a világ.

S magam is, mint ismét illódi újszülött, elindultam a buzogó napfényben, hogy lássam itt-ott a rokonokat.

Atyafi volt Sófalvi Domokos is. Tornácos házban lakott, de a ház nem volt éppen olyan állapotban, hogy ujjongott volna rajta a szem. A tornác fáján azonban, mely elég magasan kerítette a házat, hosszú ládikókban még mindig virágok díszelegtek. A nagykapu két nagy szárnya meg volt tottyanva bizony. S a kapu mellett, belől az udvaron, szomorkás készségben állott egy hatalmas eperfa. Ahogy kinyitottam a kiskaput, hogy belépjek az udvarra, éppen akkor lepilinkézett az eperfáról egy halovány levél.

– A többi is készül – mondta nekem.

– Még várjanak egy kicsit – szóltam.

Aztán beléptem az udvarra, melynek a végében, arccal a belépő felé, ott állott a szénacsűr; s a csűr mögött a gyümölcsöskert, mely messze rúgott, s amelynek a túlsó határán egy nagy diófa őrködött.

Csendben időzött a ház.

Megálltam, s úgy füleltem.

S ahogy ott álltam az udvaron, hirtelen rebbenést hallottam. Valahonnét egy kakas röppent rá a tornác fájára. Megfente piros-fekete szárnyát, s teli torkából kukorékolt egyet a világba.

Ezzel jelezte nyilván, hogy ezen a falusi portán csak most kezdődik igazán a történet.

Hétszínű virág

A lélek fészkén még ott ül a madár. Hogyne, hiszen csak a nyáron szállt oda. Nem is a nyáron, hanem már a végén a nyárnak. Egy meleg napon, amikor majdnem együtt kelt a nap a holddal. A nyugalom és a nyugtalanság, mint a tűz és a víz, úgy küzdött egymással. A szellő s néha a szél csipkét teregetett a levegőben, egyszer aranyszínűt, s máskor az ólom színéhez hasonlót. A föld szomjasan várta, hogy a csipkéken keresztül vizet öntsenek a felhők; de bizony a felhők, mint a lompos égi kutyák, falkában ődöngtek leginkább, s eget szimatolva csak néha szakadoztak széjjel.

Most is látja őket a megülő madár.

S gyöngykerek szemével engem is lát, aki üldögéltem az almafa alatt. Van ott egy asztal, az almafa alatt. Gonddal illesztett deszka a lapja, melyet négy faragatlan láb tart, mint négy őstehetség a vastag pergament, mely betűkre vágyik. Künn az udvaron, a nyári sütőház mellett, ott áll ez az ódon alkalmatosság; de nem öreg a fa, mely fölötte terjengene, ha tudna. Nem tud azonban, mert a levelei szomorúságban szenvednek a permettől. Kamaszgyermekek hivatalból lőtték rá a permetet, egy bohókás tavaszi napon.

Ott ültem az asztal mellett; notesz könyvecske előttem, s valami asztali bor, melyet a Noé torozásán nem illenék elővenni. Az idő délutánba hajlott már. A kert fölött, valahol az országúton, pufogva futott egy teherkocsi. A szomszédban a csűr tetejére kuvik szállt: néhányat kuvikolt nagy hegyesen, s majd szelesen tovaszállt. Az eperfán, mely vesztére tele volt gyümölccsel, szarkák serege csörgött irgalmatlanul; s a fa alól két macska vérszomjasan nézte őket.

Különben csend volt.

S magam a csendben, melyet emígy pettyezett a hang, tűnődve ültem. Azon gondolkoztam, hogy mily konokul működik a nagy gépezet, s milyen irgalom nélkül. Hemperegnek egymáson a színek, s az egyik hang marja a másikat. S az örökös küzdelemben ott izzik mindig a vágy, hogy az összhang ölébe vegye a világot.

Így tűnődtem.

S majd bent a fészekben megborzolta magát a madár. Tudni szerette volna talán, hogy az embert otthon, szülötte helyén, miért fodrozzák mindig körül a lét hullámai. Nem is a hullámai, hanem a lét vize maga. Úgyannyira, hogy könnyen a mélybe süllyed, ahol a mélyvízi lények színei kápráztatják, miközben a teremtés egész súlyát kell éreznie.

Kápráztam valóban, ott a tenger fenekén.

Arra riadtam fel, hogy a kapu, melyet a ház elfödözött előlem, hirtelen megcsattant. Valaki bejött. Nem tudtam, hogy kicsoda; s bennem egy pillanat alatt nagy gyötrelem lett abból, hogy nem tudom. Ha látnám, tudnám; de az volna öröm, ha nem látnám s mégis tudnám. Kínban vártam s türelmetlenül. S mintha tudta volna, aki jött, csak lassan lépegetett. Sűrű és rengeteg lett az idő. Beborított és nyomasztott.

– Ki jön?! – kiáltottam vaktában arrafelé.

S jól tettem, hogy kiáltottam, mert ha szóval nem is felelt senki, abban a pillantásban előbukkant egy férfi. Öreg, falusi ember volt, mezei pálcával a kezében. Lassan közeledett, mint ahogy jár az óra. De a szemem visszaadta a türelmet, s eltelve békével, úgy vártam. S a békesség mellé melegség is költözött belém, hiszen ismertem is a férfit. Kicsi gimnazista voltam, amikor daliásan feszített, mint példás katona; s a későbbi időben mesét is több ízben mondott nekem.

Kezet fogtunk, s egy ideig bólogatva nézett engem. A szeme kicsire húzta magát, de a nézése olyan volt, mint aki jól tud még szeget verni. Az ábrázata is igen őszi volt már; s az a kis bajusza hasonlatos a kos szőréhez, melyet a vadrózsafák és a kökénybokrok között a kos elhullatott.

– Hát hogy van, Árgus bátyám? – kérdeztem.

Ákos volt ugyan, de valami okból Árgusnak mondta mindenki.

– Köszönöm – mondta.

Aztán feljebb taszította a fején a rossz kalapot, s így folytatta:

– Ha maga jól van, akkor törekszem én is, hogy jobban legyek. Ha pedig nem volna jól, akkor abba járok, hogy jobban legyen.

– Köszönöm – mondtam én is.

Leült az almafa alá, kicsi mezei botját a két térde közé fogta, a bot fejét babusgatva a két tenyerébe fogta, s úgy az állát arra támasztotta. Hozattam neki egy poharat, s ittunk egy kortyot. Ami illendő volt, szép sorjában elkérdeztem tőle; s majd ismét ittunk egy kortyot. S miközben, mint ősszel a makk, egy-egy szó pottyant emígy, két macska is odajött a szomszédból. Látták nyilván a mozgást, s azt gondolhatták, hogy lakmározni fogunk. Hízelkedve kerülgették a lábunkat, puhán hozzá is dörzsölődve néha.

– Ideszoktak? – kérdezte az öreg.

– Ide – mondtam.

Hanem a ház macskája még ennyit sem szólt; csak hevert egykedvűen az asztal alatt, s a pillantása libbenés nélkül lógott a semmiségben. Nyugalmát a kakas sem ingatta meg, pedig bódult tyúkjaival ide-oda térengett az udvaron, s mindegyre oly hévvel kotyogott, nyilván valami morzsaléknak vagy füvi bogárnak, mintha felfedezte volna Amerikát. S a mennyei mannát nagy buzgalommal kutatták a tavaszi csirkék is, akik már igen kamaszodtak.

Néhány légy ájtatosan sétált az asztalon.

– Vajon mit gondol a légy? – kérdeztem.

Az öreg Árgusnak reám röppent a szeme, s így szólt:

– Egyszer a légy azt gondolta a mesében, hogy ő elmegy a püspöki udvarba. Hát oda el is ment, s felkereste a püspököt, aki jóságos ember hírében állott. Mondta neki, hogy lakhassék ott, amit a püspök neki meg is engedett. Amikor azonban eljött az ebédelés ideje, a légy folyton ott szemtelenkedett. Kérte szépen a püspök, hogy viselkedjék tisztességesen, de bizony hiába kérte, mert a légy folyton az étekre szállt. De sőt, amikor ették a csöröge süteményt, akkor még a püspök ujja hegyire is odaröppent; s oda az orrára is, amikor a püspök, ebéd végeztivel, a puha székben szundítani akart. Egyszer-kétszer ellegyintette onnét az atya, de a légy ismét és ismét odaszállt; s majd pedig, Isten bocsássa meg, a feleségit is odahívta, hogy ott berzenkedjenek. Hát ez aztán a soknál is több volt, mert a paráznaság ugyanvalóst nem volt neki megengedve. Fel is gerjesztette nagyon a püspököt, úgyannyira, hogy a szundítás visszájára ment. Vagyis a püspök kiátkozta a legyet, s körlevelet küldött a papoknak, hogy a hívek vásároljanak légypapirosat.

– Nekünk is van – mondtam.

– No, ugye! – röppent rá az öreg szava, amiben két dolog is benne volt. Mert benne volt egyfelől az, hogy lám, a mese igazat mondott; s másrészt benne volt az is, hogy mi jó hívek vagyunk.

A kakas riadót rikkantott a tyúkoknak, akik a kerítés oldalába bújtak, figyelvén a lapulásból, hogy rikongás közben miképpen harmonikázik a kakas csillogó nyaka.

– Valami madár jár! – mondta Árgus bácsi.

Nyújtottam én is a nyakamat, de nem láttam semmiféle nagy madarat. Már azt gondoltam, hogy a kakas csupán ugratja a tyúkokat, amikor az öreg az udvar felé mutatott, ahol a selymes füvön nagy madár árnya suhant végig.

– Előre tudta – szólt is a bátya.

– Honnét? – kérdeztem.

– Arra csak a mese tudna megfelelni.

– Vagy a tudomány – mondtam.

– Az is, hogyne. De a mese elöl jár.

Gondoltam, védi az öreg, amit tud. De a gondolatom mindjárt rügyeket is hajtott, melyek a rügytelen időre emlékeztettek. A szunnyadó időre, melynek mesebeli méhéből megszülettek aztán a valóság rügyei.

– Fiadfalva is abból lett, a meséből – mondta az öreg.

Szinte felkaptam a fejemet, hogy mit hallok. Mert hát Fiadfalva községet jól ismertem. Ott fekszik a hegy mögött, erdők zugában. Ha reggel elindul az ember, délebédre komótosan ott van. Mint ahogy gyermekkoromban mi is reggeliben indultunk el egyszer, amikor az atyám komájához búcsúra mentünk. Úgy ült akkor is egy erdős lankában, mint a fészkén a szép tollú vadmadár, amelyiknek sok tojása van.

– Hát az hogy volt? – kérdeztem.

– Az úgy volt – kezdte Árgus bátya –, hogy élt ott, egyszer s valamikor, egy szegény ember. S annak volt egy Gyurka nevű fia, aki iskolába járt. Az iskola messzecske volt, s kicsit rozzant is volt, mert hát a község kicsire sikerült, s benne az emberek nyomorogtak. Innét is nyerte a nevét, mivel a falut, abban az időben, még Nyomoródnak hívták.

– No, szegénykék! – mondtam.

– Hát, ahogy említém – folytatta az öreg –, Gyurka ebbe az iskolába járt. De igen jó esze volt a fiúnak, s akarat is benne. Azt mondta hát az iskola végeztivel, hogy ő bizony elmegy mészárosinasnak. Az iskolamester adott neki egy kicsi bárdot, s Gyurka elindult. Ahogy egy tisztáson ment volna keresztül, hát egyszer csak látja, hogy ott fekszik egy döglött ló. Igen, de a ló nem enyészetben feküdt, mert a tetején hárman is marakodtak. Egy oroszlán mégpedig, egy sasmadár és egy hangya. Látván a fiú, hogy azok hárman nem tudnak megegyezni, igazságot tett.

– Nocsak! – mondtam.

– Nem kellett nagyon biztatni Gyurkát – értette meg a szót az öreg. – Mert ugyanis nem lamentált semmit, hanem a lónak a húsát adta az oroszlánnak, a belső részit a sasnak, s a csontját a hangyának. S már ment volna is tovább, de akkor szólt az oroszlán, hogy egy percre álljon meg, mert az igazságtételivel igen meg vannak elégedve. S ezért hálásak is akarván lenni, adott Gyurkának az oroszlán a sörényiből egy fényes szőrszálat, a sas adott a szárnyából egy tollút, s no, a hangya is igen cseszletett a csonton, hogy ő vajon mit adhatna.

– Hát igen – vizsgáltam én is a hangyát –, mert az mind kell neki, amije van.

– Találékony volt azonban a hangya – örült meg az öreg. – Mert egy velőscsontikának a csatornájába hangyasavat eresztett, s azt adta jutalmul. Mikor aztán Gyurkánál volt mind az ajándék, akkor azt is megmondták, hogy szükség esetén éljen is azokkal, a kívánalom szerint. Vagyis legyen belőle oroszlán vagy sasmadár, vagy ámbátor hangya. Nagy szerencse, hogy így történt, mert a fiú hamarosan elérkezett egy rettentő nagy víz partjára; s ott bizony nézhette volna az eget, hogy miképpen menjen által a vízen. De hát ott volt a sas tolluja, amit hamar elővett, s szépen átalrepült a vízen. S túlfelől, ahogy szállt volna egy tisztás fölött, hát a sas szemivel egy palotát pillantott meg, minek a tornyos részin nyitva volt az ablak. Odarepült Gyurka, s bénézett az ablakon. S hát, az egit neki, patyolat ágyában ott feküdt egy világszép leány, s édesdeden aludt. Az asztalon pedig, az ágy mellett, mindenféle finom ételek voltak, nyilván a leány ebédje, mert éppen délebéd ideje volt. Gyurka nagyon megkívánta, amit látott, bérepült hát az ablakon, s bizony mind megette az ebédet.

S ahogy ezt éppen mondja vala az öreg, hát a macska kaparászni kezdte a lába szárát, s kérő módon nyávunkolt fel az arca felé.

– Ez tudja, hogy miről beszélünk! – mondtam ámulattal.

– Tudja hát! – felelt az öreg; s a nyelvét egy kicsit megforgatva mindjárt hozzátette: – De én is megkívántam!

Abban a percben én sem mondhattam volna egyebet. Étket hoztam hát az asztalra, sült csirkét a déliből, s valami sajtot. Adtunk a macskának is, ha már megértette a mesét; s magunk is falatozni kezdtünk.

– S a vacsorával mi lett? – kérdeztem.

– Hát azt is megette Gyurka – folytatta Árgus bátya. – Hanem ámult-bámult a kislány, hogy ki eheti meg az ő finom étkeit; s gondolta, hogy meglesi. Tette hát magát, hogy aluszik, de amikor másnap ismét ebédre ment Gyurka, akkor rajtacsípte a fiút. De ahogy meglátta, mindjárt meg is szerette; s meg Gyurka is istenigazában a kislányt, aki éber mivoltában még szebb volt, mint álomba merülve. A bizalmába is úgy befogadta a fiút, hogy a sorsát is mindjárt elbeszélte. Vagyis a Mikulás király leánya volt, késői gyermek, s a neve Zsuska. Az országot leigázta a Fekete király, aki a szomszédban lakik; a kedves atyját, vagyis Mikulás királyt, bérekesztette valahova, s csak egyedül őt hagyta meg itthon a palotában. Ebben a tornyos részben őrizteti, sok fegyveres rablókkal, s ő maga minden pénteken eljön, hogy basáskodjék vele.

A kakas felrepült a kerítés tetejére, s nagy bőszen kukorékolt egyet.

– Nem rólad beszélek! – szólt oda az öreg.

Furcsa volt, ami így közbejött; nagyon furcsa, mert éppen a tegnap történt, hogy abba a magas ketrecbe, ami ott áll a csűr oldala mellett, hát oda becsalta a kakas az egyik jércét, s nagy kerregés után ráhúzta az ajtót.

– Ez sem jobb a Fekete királynál – mondtam.

– Ellátom én az ő baját is – szólt az öreg, s így folytatta: – Mert hát Gyurka fogadalmat tett, hogy Zsuskát megszabadítja, s mindent rendjibe tesz. Felültette tehát a kislányt a maga sastollas hátára, s kirepült véle az ablakon. Amikor elérkeztek a szomszéd országba, ott az erdő között leszálltak, s mentek egymás mellett, nagy szerelemben. Zsuska meglátott egy hétszínű virágot, s ahogy azt elgyönyörködve nézte, hát beléesett egy nagy feneketlen kútba, s ottan eltűnt. Nem tudta Gyurka, hogy imádkozzék-e vagy pedig káromkodjék. De aztán okosabbat csinált, mert hangyává változott, s elindult lefelé a feneketlen kútba, amelyiknek valahol mégiscsak volt valami feneke. Amikor oda, a feneketlen kútfenékre, nagy sokára elérkezett, hát ott meglátta Zsuskát, akit egy fehér szakállas öregember az ölében tartott. Gondolta mindjárt, hogy a fehér szakállas maga a Mikulás király, vagyis Zsuskának az atyja. Jól gondolta, amit gondolt; s hozzá megtudta azt is, hogy az öreget a Fekete király süllyesztette a föld méhibe, hogy onnét soha ne tudjon kivergődni. Volt ugyan egy irdatlan vasajtó, de annak a kulcsa a sárkány fejiben volt, akit a Fekete király a kulcs miatt tartott, ámbár a sárkány nagyon fogyasztotta a Fekete király disznóit. Istenem!, istenem!: sóhajtoztak hárman, hát most immár mi legyen?!

Abban a percben egy tarka madár szállt az eperfára, s ahogy gyors röptéből leszállhatott, kettőt rikkantott is mindjárt.

– Hangya! Hangya!

Árgus bátya egy cseppet sem lepődött meg a találó rikkantáson, hanem így folytatta a szót:

– Igaza van a madárnak, mert Gyurkából hangya lett ismét, s kimászott a kútból. Aztán elindult, s jelentkezett a Fekete királynál, hogy ő lenne disznópásztor szívesen. Gondolta a király, hogy majd megeszi a sárkány; vagy pedig hátha. S felfogadta a fiút, aki sebesen kiment a csordához. No de nemsokára jött a sárkány, s Gyurkát lenyelte abban a percben. Ott aztán, bent a sárkányban, elévette Gyurka a kicsi bárdot, amivel szétvagdosta a sárkányt, s a kulcsot is kivágta a fejiből. Azzal otthagyott mindent, s vitte a nagy vasajtóhoz a kulcsot. Zsuskát és Mikulás királyt szépen kiszabadította, s nagy boldogságban elmentek haza, a tornyos palotába. Ott a fegyveres őrzőket Gyurka, mint bősz oroszlán, mind megölte; s majd Zsuskát megkérte feleségül.

– Legyenek boldogok! – mondtam.

– Lettek is – mosolygott az öreg. – De nem úgy, ahogy maga gondolja.

– Hanem?

– Hanem úgy, hogy Gyurka, mint várományos, lemondott a királyságról. Ellenben kért egy hintót és egy zsák aranyat. Arra a hintóra aztán felültette Zsuskát, s elmentek a zsák arannyal haza, Nyomoródra. Ott nagy lakodalmat csaptak, s három napig vigadtak.

– Jól tették – mondtam.

– De még nincs vége – szólt az öreg.

– Hát?

– Hát az történt, hogy a vigalom után Gyurka csináltatott a községnek egy fényes templomot, egy szép nagy iskolát s ismét egy módos népházat. Amikor ezeket felavatták, akkor nagyon magasztalták Gyurkát mint Nyomoródnak hű fiát; de sőt, neki az apját is egy első ember felköszöntötte, mondván neki a köszöntőben, hogy ez a falu, kedves barátom, már nem is Nyomoród, hanem fiad falva.

– Így lett hát Fiadfalva! – kiáltottam fel.

– Így!

– Csakugyan szebb így a vége – ismertem el.

– Nem így szép – mondta Árgus bátya.

– Hát?

– Úgy, ahogy a valóságban is történt. Mert Gyurka sas képiben elvállalta a fiadfalvi postamesterséget, a csontlikával csinált egy hangyasavgyárat; s a feleségét pedig, a mézes idők után, úgy őrizte, mint egy oroszlán.

– S most mi van velük? – kérdeztem.

– Boldogan éltek – mondta az öreg. – S nagy egyetértésben. Született három gyermekük, s majd aztán hat unokájuk. S aztán a közeli múltban s ugyanegy esztendőben meghaltak mind a ketten.

– Meghaltak?!

– Meg.

Elhallgattunk. Az ég kezdett beborulni, s kezdett a szél is hullámokban fodrozni. S egyszer csak, ahogy ott ültünk a borulatban és szélben, az almafáról egy levél lepilinkézett, s az asztalra szállt. Pontosan kettőnk közé, az asztal közepére. Néztem a falevelet: sápadt volt már egészen, nyugalmas és magába tömörült, mint a holtak. S ahogy eszembe jutott a halál, ijedten néztem meg, hogy csakugyan a középre hull-e a levél. Úgy láttam, igen. De egy mozdulat, mint a hirtelen szél, mégis meglebbent bennem, hogy messzibbre húzódjam a levéltől. Ha nem lett volna a mese, talán meg is teszem. Így azonban mozdulatlan maradtam.

Forog a föld

Nem okos dolog ugyan, de most mégis megmondom, amit oly régen titkolok. Vagyis, hát igen; no, mindegy. Egyszóval, az igazság az, hogy nem hagy nyugton a kétség. Magam felől vagyok kétségben: vagyis nem tudom biztosan, hogy azonos vagyok-e azzal az emberrel, akinek gondolom magam. Ha mégis azonos lennék, akkor az emlékezetemben ott hintázik egy különös alak, akit Bodza Zsigának hívtak.

Ott hintázik, annyi bizonyos.

Csak éppen azt nem találom az emlékezetemben, hogy miképpen ismertem meg ezt a Bodzát.

De ha már ismerem, ami vitás nem lehet, akkor valakinek az emlékezetében a kezdet is meglesz; s hogy kiében, azt most ne keresgéljük, azt hiszem.

Vegyük úgy, hogy számomra kezdete nem volt.

De ha kezdete nem is volt, bezzeg a folytatása annak, ami nem volt, hát az annál vaskosabb lett. Jobban mondva, ami történt, annak csak az egyik oldala lett vaskos; míg a másik oldala oly könnyű-könnyed volt, hogy megirigyelhetné akár egy pillangó vagy egy lenge árny is.

Ez nem is csoda, mert maga Bodza is ilyen ember volt.

Vagyis vegyes.

Rejtődön lakott: abban a takaros faluban, amely az emlékezetem egyik sarkában ma is úgy csillog-villog, mint egy cseppecske gyöngy. Ott is született Bodza Zsiga, Rejtődön. Mivel ínséges család sarjadéka volt, bészegődött egy nagygazdához, szolgalegénynek. S mikor a gazdát a munka és a fukarság sírba vitte, akkor Bodza Zsiga rászállt a hátramaradott asszonyra, s így szőrszálon birtokba ült. Dolgozott is mohón, az igaz, különösen a zsírba cseppenés elején; de aztán kezdett hálni benne a hő, s a malmán fogyni a víz. A jó éteknek nagy híve lett lassan, s az italnak hű barátja. Hájat eresztett és nagy hasat, s egyre lassabban járt, bár igen pöffeszkedve. S ezt az asszony, aki már hullatta lombjait, bizony nem szerette. Étkét zsírtól fölözni kezdte, s italának útját állotta, ha tudta. De legfőképpen azt szorgalmazta, hogy járna fürgébben Bodza.

De nem járt.

S azzal a lomha járásával, mint valami bivaly, a sírba vitte az asszonyt. Maradt a birtok s benne Bodza; s múlván egy kicsit az idő, elfoszlott fürgén a gyász. A gyász helyén pedig pézsmaszag borongott, s a fény sugarai is nagy néha csubbantak, mint a csók.

S kezdett fürgésedni Bodza Zsiga; majd egy pénteki napon így szólt:

– Hát én megházasodom!

Szándékát, úgy látszik, maga az Isten is jónak találta, mert az egyik éjjel beszédes álmot küldött Bodza Zsigára. Abban az álomban egy lomha bivalyt látott Bodza, s nézvén az ördögnek ezt a jámbor állatját, hát csuda módon színt és alakot kezdett a bivaly váltani, s majd megburjánzott a szarva is neki.

S ott állott egy bömbös szarvasbika.

Megértette Bodza, hogy aki vaskos bivaly volt eleddig, most a léte szarvasbika lett. El is bődült benne mindjárt a vágy, s az agancsának ágain kivirágzott a bakszag. Törtetve járta a női rengeteget, s majd akiért legjobban küzdöttek a nemes hímek, annak meleg párás udvarában megállott ő is.

Abban a meleg párás udvarban Dinom Zsuzsánna volt a hold. Zsuzsánnát zsengének nem lehetett már mondani, s három ízben mátkás is volt immár. Tudta tehát, hogy a tavasz igája alatt nemcsak a fűzfa vesszeje lesz mézgás, hanem a cserfa is a kérge alatt. A tudása mellett szép is volt Zsuzsánna, ádáz módon szinte. A haja fekete, s termete édenkerti: úgyannyira, hogy ami merőben lehetetlen volt, az édenkerti hiedelmet is igaznak vélhette bárki. Nevezetesen azt a szóbeszédet, hogy annak a szőrös Ádámnak is, a Paradicsomban, Zsuzsánna volt a felesége.

S az volt a baj, a buja szépsége neki.

Mert hát mindenki akarta volna Zsuzsát, szőke és barna egyaránt; csak éppen feleségül venni nem akarták a gyáva vágyakozók, gondolván bizonyára, hogy őrséget állani, éjjel és nappal, Zsuzska mellett megfáradnak.

Csak Bodzának nem jutott eszibe, hogy majdan őrködni kell.

– Ha szerencséltetnél, elvennélek – mondta is Bodza.

Zsuzska felült az agancsra, s Bodza a birtokon letette.

S éltek.

Bodza Zsigán kezdett odalenni a háj, s a színe gyertya színéhez rokonult. Gondolta hát az egyik napon, hogy szolgalegényt fogad, nehogy éjjel szent legyen abból, aki nyúzza magát napvilág.

Így került Bimbó Gyárfás a házhoz; s okos legény lévén ez a Gyárfás, látta mindjárt, hogy a baj rettentő nagynak ígérkezik. Olyan nagynak, hogy elkerülni sem lehet. Teleírta hát, már az első napon, a szemével az asszonyt, s majd utána az Istenhez fohászkodott.

Az Úr kegyes volt.

Nem úgy, mint Bodza, a gazda, aki maga evésben-ivásban mohó volt, akár a kan; de bezzeg zsugori mással, ülvén is a hordalékán, mint a hörcsög.

Különösen a szalonnát féltette nagyon; bár igaz, hogy már tavaszra is járt az idő.

S ó, jaj, Gyárfás legjobban a szalonnát szerette.

Lopta tehát.

Bodza azonban hümmögni kezdett, hogy jobban fogy a szalonna, mint ahogy ő fogyasztja. Nyilván orozza valaki, gondolta magában; s az egyik este felment a padlásra, ahol a szalonna, mint egy óriási érdemjel, lebegve lógott a félhomályban. S ott a padláson, az egyik sarokban, megfészkelte magát Bodza gazda, s várta, hogy jöjjön a tolvaj. Valahol szólt a kuvik; a feje fölött puhán a denevér motoszkált, s alul az egerek.

Bodza figyelt.

Majd elszenderült; s hamarosan horkolászott is bizony. Így aztán nem csoda, hogy Gyárfás könnyedén rábukkant az éjjeli holdvilágon. Hadd aludjék, gondolta magában Gyárfás, a szolga; majd egy kellő darabot lekanyarított a szalonnából, s lejött a padlásról. A lajtorját azonban, ami az ereszből oda a padlásra felvezetett, okos ésszel elvette, és a fal tövében elfektette szépen, hogy szenderegjen az is. S mivel az ereszbe békandikált a huncut holdvilág, a fény a szolga csónakját a hullámaira vette. S Isten bocsássa meg, de hála legyen a holdvilágnak, bément Gyárfás a szobába, mint otthonába. A gazda képiben letette a szalonnát az asztalra; s a férj képiben odafeküdt az asszony mellé, aki falnak fordulva aludt, akár a kalács.

Megpiroslott a hold.

Aztán, úgy hajnal felé, kívülről valahonnét és a magasból, Zsuzskát kiáltott Bodza Zsiga. Az asszony felült az ágyban, s így szólt:

– Valaki kiáltott valahol.

– Igen – mondta Gyárfás.

Azt hitte Zsuzska, hogy nem azon a világon van, amelyiken este lefeküdt.

– Te ki vagy? – kérdezte.

– Én vagyok a te urad – mondta Gyárfás.

– Hát a másik, aki kiáltott?!

– Az a tolvaj, aki lopja a szalonnát.

Csodát tett a hold, mert az asszony egyszeriben megnyugodott, s így szólt:

– No, hála Istennek!

S akkor ismét kiáltott egyet Bodza Zsiga.

– Menjünk, s fogjuk meg azt a tolvajt – mondta Gyárfás.

– Fogjuk – felelte Zsuzska.

Fölkeltek hát mind a ketten. Zsuzska gyertyát gyújtott, mert éjnek idején rendes ember gyertyavilág nélkül nem szokott tolvajt fogni. S no, gyerünk! Az asszony az égő gyertyával s Gyárfás a gazda gondjával, hát ők ketten s összefűződve holtomiglan, kimentek az ereszbe. Zsuzska a magasba nyújtotta az égő gyertyát, hogy úgy-ahogy lássák a tolvajt, aki csakugyan ott kuporgott, a derengő rámában, a mélység fölött.

– No, tolvaj, most megfogtunk! – mondta neki Gyárfás.

Bodza hápogott, mert azt hitte, hogy nem azon a világon van, amelyiken az este felment a padlásra.

– Ugye, meg vagy ijedve? – kérdezte Gyárfás.

– Hát, hát… – csavargott Bodza.

– Mi az, hogy: hát, hát?!

– Hát nem én vagyok a gazda? – nyögte ki Bodza.

Gyárfás nagyot kacagott, majd nyakon ölelte Zsuzskát, s úgy mondta, hullámos habosan:

– Hallod, feleség?

– Hallom – mondta Zsuzska.

– Hát vállalnál férjedül egy ilyen tolvajt?

– Nem én!

Hát erre fülit-orrát tapogatni kezdte Bodza, hogy vajon létezik-e, bárha tolvaj képiben is. Úgy találta, hogy bárki legyen is, de valaki, mert hiszen mindene van, ami egy embernek lenni szokott. Ha pedig úgy adta az Isten, hogy csakugyan tolvaj lett belőle, akkor nincs mit tenni, meg kell az árat fizetni.

– Bocsánat… – mondta.

– Könnyű mondani – felelte Gyárfás.

– Megfizetem a kárt – ajánlotta Bodza.

– Miből, te semmiházi?! – kérdezte Gyárfás.

Hát erre Bodza nem tudott felelni semmit, mert nem emlékezett arra, hogy neki kezdete lett volna valamikor, s akinek pedig nincs eleje, annak honnét lenne pénze!

– Leszolgálom – mondta Bodza.

Gyárfás az asszonyra nézett, aki okosan így szólt:

– Úgyis kell nekünk egy szolga.

S valóban, a nagy birtok mellé szükségesnek látszott egy szolga, mert hiszen Bimbó Gyárfás, vagyis a gazda, nem ölhette minden erejét a munkába egy ilyen feleség mellett. Megegyeztek hát, hogy Bodzát szolgának veszik, s majd a béréből levonják az elorzott szalonnának az árát. S meglévén az egyezség, Gyárfás visszatette a létrát, s még segített is Bodzának, hogy mint járatlan szolga le tudjon a padlásról jönni. S amikor lejött, megmutatták neki az istállóban a fekvőhelyét; ők pedig, Zsuzska és Gyárfás, visszafeküdtek a módos ágyba.

Aztán a hold elmerült, és felbukkant a nap; bizonyságul arra, hogy csakugyan forog a föld.

Mákodi nagy vitéz

Ahány fűszál, annyi szokás.

Nálunk például, abban a hegyi világban, van egy ritka különös dínomdánom minden esztendőben. Ugyanis az a büszke szarvasbika, amelyik az őszi viadalban győztes marad, annyira nem fér a bőriben, hogy mesébe illő lakodalmat csap. Ebbe a lakodalomba aztán meghív egyes embereket is, de hogy minő érdem szerint válogatja azokat össze, azt csak akkor tudnám megmondani, ha egy díszes agancsom nekem is volna.

De hát nincs.

Így aztán csak annyit tudok mondani, hogy az egyik esztendőben magam is hivatalos voltam egy ilyen lakodalomra. Nem kérkedni akarok ezzel, mert hiszen, ahogy mondám, nálunk az efféle nem ámulatos esemény.

Meg sem említeném tehát, ha csupán magamat akarnám szóba hozni; de sőt, ez alkalommal még az a vágy sem ösztökél, hogy a szarvasbika menyegzőjét elbeszéljem.

Ellenben.

Ellenben az a Mákodi Gergely, akivel együtt voltam azon a lakodalmon! Hát az csudám nekem, s a felesége ugyancsak. Már az elején, amikor megláttam, már akkor megpercent valami bennem, hogy jobban megnézzem; s a feleségét ugyancsak. Úgy ült Mákodi egy hegyes fülű zerge mellett, mintha Jézus Krisztus fogadott fia lett volna; s a felesége, kit különben Bariskának hívtak, olyan volt egészen, mint a mezők lilioma, ámbár a bibéjének az aranyporát valami dongó már megbolygatta.

A rezit neki!

Nem akármilyen emberek voltak.

– No, Mákodi – szólt egyszer valaki; s ahogy éppen szólt, hát éppen akkor egy bükkfalevél, mint valami libegő rézpillangó, leszállt a Mákodi orra elé. A baráti bökkentést és a bükkfalevelet jól megértette Mákodi Gergely, mert belékezdett mindjárt egy történetbe, amely véle esett meg és az ő Bariska feleségével, s no még, hogy ne rejtsek semmit, részes volt abban a történetben két másik személy is, kik azonban, nevüket illetőleg idejükre várnak.

A csodás történet, melyen ringani lehet s tanulni is belőle, a Mákodi szerelmes szívével együtt indult útnak. Vagyis Mákodi elvette Bariskát; s aztán éltek, mint a mezők szerelmes virágai, kik a bajban is virítanak valahogy, mert a reményük lankadatlan, és a hitük nem ingatag. A harmadik esztendőben vettek egy juhot is, s annak a juhocskának, a tél végire, született egy fekete báránya, kinek a homlokán egy kicsi holdacska volt. Hanem a holdacska csak hópehely volt a bárány másik nevezetessége mellett, melyet kimondani is fél, aki látja; s aki csak hallja, talán el sem hiszi, oly nagy ritkaság. Nem csoda hát, hogy Mákodi és Bariska is csak kerülgették a báránykát, s ámuldozva nézegették.

Végre mégis megszólalt Mákodi, s azt mondta:

– Szívem Bariskám, hány lába van egy báránynak?

Mint a csillag, melyben pillog a fény, a Bariska szeme is olyan volt. Egyszer lobbanni látszott benne a lélek, mely utána szinte kihunyt.

– Jaj, nem tudom! – riadtan így szólt.

– Négy van. Nem négy van?

– Nincs négy.

– Hát?

Nem merte kimondani Bariska, hogy három. Pedig nézte, megolvasta, s a negyediket hiába kereste. Három volt, három. Ennek a holdas báránykának, az övéknek, a gazdaság magjának. Nem merte Bariska kimondani, mert ha szerencsétlenséget találna jelenteni, akkor a szó marasztja; s ha pedig szerencsét, akkor talán elriasztja.

Bizony, megzavarodva álltak, s szótlanul. A remény szárnya csattogott felettük, de néha jajongott is a remény, mintha a gonosz végzet beléharapott volna. Mákodi látni is vélte a viadalt, annyira viharzott a két füle. Futkosott benne a jel, s messziről zúgott a jövendő. De az értelem sziklája erősen állott benne, s a szikla tetején, mint a piros madár, ott énekelt a szív.

– Három lába van – mondta.

Úgy hangzott a szó, hogy legyen, aminek lennie kell.

Hát legyen.

Múltak a napok, s az idő tavában fürdött a jel. Alámerült néha, a máskor a tó színén játszva ficánkolt; de a tó vize mindig csillogó, tiszta maradt. Még a csodalátók sem tudták megzavarni. Pedig hamar elfutott a három lábról a hír, s jöttek az emberek, hadd lássanak csodát. Meresztették a szemüket, harangoztak a fejükkel, s hümmögtek valahányan.

– Három van, bizony – mindenki azt mondta.

De egyre többen jöttek, s babráltak és fogdosták is a báránykát; s némelyek még neki is feküdtek, s gyömöszölve keresték, hogy vajon hova bújhatott el az a negyedik láb.

– Zárd bé a kaput, szívem Bariskám! – mondta Mákodi.

A zárat is elrontották.

– Én eladom – szólt Mákodi.

– A szerencsét, angyalom? – kérdezte Bariska.

– Sok pénzért adom el.

– Te tudod.

Így történt, hogy nagypénteken az ölébe vette Mákodi a holdas báránykát, s elindult véle a városkába, amelyik három óra oda s három vissza. Állatkert lett volna jó, de a városban állatkert sem volt. Így elvitte elsőnek a patikába, ahol ámultak ugyan a báránykán, de azt mondták, hogy orvosság gyanánt használni nem lehet. Onnét az iskolába ballagott véle, ahol ugyancsak megcsodálták, de végül mégis így szóltak:

– Csak kitömve, kitömve!

Hova menjen, gondolkodott magában. Bévitte egy bankba, de azok csődben voltak, s inkább eladták volna, mint vették volna. Elviszi az apát úrhoz, jutott eszébe, mert hiszen éppen itt van a húsvét, s Jézus maga is bárányos volt. A papok szívesek is voltak hozzá, s megvették volna ugyan a bárányt, de a hiányzó lábát le akarták alkudni.

Hova menjen; Istenem!, hova menjen!

Valaki a mészárost ajánlotta, de Mákodi úgy megbotránkozott a mészároson, hogy így szólt:

– Magát hogy hívják?

– Barabás.

– Úgy hívták azt a nagypénteki latrot is – mondta Mákodi.

Hamar megbánta azonban, hogy latrozta Barabást, mert a mérges ember rendőrt szólított oda; s bár az a rendőr a passióból ismerte Barabást, mégis azt mondta Mákodinak, hogy a nyomorék báránnyal tűnjék el, mert ahol csak jár, mindenütt csődületet kelt.

– Megértette?!

– Meg; de nem nyomorék!

– Hát?

– Ritkaság.

– Hát akkor ritkuljon!

Nem volt mit tenni, elindult Mákodi a báránnyal hazafelé. Az úton háborgott még egy darabig, de aztán lassan megnyugodott. S ahogy kezdett leszállani az este, virágzásnak indult még az öröme is, hogy hála Istennek, megmaradt a bárány. Viduló szívvel betért egy útszéli csárdába is, ott evett és ivott valamicskét, s megenyhítette a báránykát is. Aztán szundított rendesen egyet, s majd elindult ismét.

Bizony, már éjfél körül járhatott az idő, mire hazaérkezett. Mi tagadás, amikor belépett a kapun, egy kicsit a szégyen pírja elöntötte, hogy a bárányt haza kellett hoznia.

– Ajh, milyen szomorú lesz Bariskának a szeme – mondta magában, s abban a percben észrevette, hogy bent a szobában nagyra eresztve ég még a lámpa. A fénye a nyitott ablakon keresztül kifolyt puhán az udvarra.

Szokatlan dolog volt.

A holdvilág is.

Ejnye, gondolta Mákodi, betegség talán, vagy ki tudja, minő hirtelen balgaság. Az ablak alatt puhán rálépett a puha fényre, s nagy vigyázattal bétekintett a szobába.

S megtorpant benne a lélek.

Hát hogyne, hiszen egy ősz öregember állott Bariska előtt. Módosan öltözött bátya, s a nyakában finom borztarisnya. Ott állt, s mintha esedezne; de nicsak, nem is állott már, hanem térdre ereszkedett a liliom előtt, s így szólt:

– Könyörgöm, égi csillag: a bárányt, a bárányt!

– Mondtam, hogy elvitte az uram – felelte Bariska.

– Papolczi kéri, könyörögve!

– Nem jött még haza, szívem bátya.

– De egy zacskó arany, égi csillagom!

Bariska pityeregni kezdett, de nem lehetett tudni, hogy a zacskó arany miatt-e vagy pedig azért, hogy az ura valahol odaveszett. Papolczi pedig az asszony térdére ejtette a fejét, s úgy szenvedett ottan, mintha búcsúzna ettől az egyetlen élettől.

Mákodi majdnem tűzbe borult az ablak alatt. De csak a bárányt szorította az ölében, s oly lelkiből, hogy az a szegény bárányocska el sem tudta sírni magát.

A hold pompásan uralkodott.

Csepp ideig csend volt.

Aztán ismét beszédet hallott Mákodi, de csak szottyanó szavakat, mintha nagy fekete felhőből darabok tördöstek volna le. Azokból a fekete felhőrongyokból annyit mégis ki tudott csiholni Mákodi, hogy a siralom a fekete bárány miatt van; s hogy most el kéne valahova rejteni Papolczit, hogy a halál ne tudná megtalálni.

A rezit neki! – mondta magában Mákodi.

Mert nagy dolog volt, ami volt.

Gondolta, bétekint megint az ablakon; de azon a pillantáson majdnem rajta vesztett, mert éppen akkor az ablak mellett haladtak el, Bariska elöl, s Papolczi utána.

Mentek az ajtó felé.

Megvillant Mákodiban is a kérdés, hogy most mit csináljon. S valahogy történt, sugalmazásra talán, a fal mellé lapult Mákodi Gergely; s onnét a fal mellől nézte végig, hogy azok ketten miképpen osontak el az istálló felé. Bariska a téli subát is vitte a karján, nyilván azért, hogy Papolczi alája rejtse, ott valahol az istállóban, talán a jászolban éppen.

No, jól van.

Bariska vissza is jött hamarosan, s bément a házba. S ahogy bément oda, Mákodi is kibújt a lapulásból, s ügyesen az istálló felé orozkodott, s ott benn a jászol sarkában megbújt. A báránykát a feje alá tette, s várta, hogy mi lesz.

Csend lett, mint a kútban.

S megnehezültek a percek.

Aztán, egyszer csak, az istálló ajtajában meglebbent a holdvilág, s utána pedig… Hát igen, a jászolból jól látta Mákodi, hogy utána bélépett az ajtón, mégpedig lehajtott fejjel, mert igen magas volt, bélépett a halál. A kaszát a jobb keziben fogta, megállt az ajtón belől, s így szólt:

– Papolczi, hol vagy?

Szegény Papolczi nem szólt.

A halál azonban tudhatta, hogy a jászolban lapul az üldözött Papolczi, a túlsó sarokban, a suba alatt. Mert lépett előre egyet, s így folytatta:

– Megmondtam, hogy éjfélkor eljövök. Dugd ki a fejed!

Papolczi nem dugta ki a fejét, de a halál megint lépett feléje egyet, s így folytatta:

– Megmondtam, hogy éjfélkor eljövök. Dugd ki a fejed!

Papolczi nem dugta ki a fejét; de a halál megint lépett feléje egyet, s harsányan szólt:

– Hol van a háromlábú fekete bárány?!

No, gondolta Mákodi, most már érti az egészet, s fel is emelte a fejét, mondván:

– A bárány itt van.

– Te ki vagy? – kérdezte a halál.

– Mákodi Gergely.

De okosan hozzátette, hogy máskülönben pásztor, aki őrzi a Papolczi fekete bárányát. Meg is mutatta mindjárt a bárányt, kit a halál jól megtapogatott, hogy valóban nincs-e több lába, csak három. S mivel látta, hogy igaz, ami igaz, fennszóval megkegyelmezett Papolczinak, aki a kegyelemre ki is bújt a suba alól, s azt mondta:

– Köszönöm szépen.

A halál azt felelte erre, hogy neki nem elég a köszönöm, hanem hát, ha van asszony a háznál, akkor a bárányból készítsen egy istenes vacsorát, mert Papolczival és a pásztor Mákodival együtt akar lakmározni. Nagy ijedelem volt ez a baráti buzgalom, de Mákodi ismét okosan szólt, mert azt mondotta, hogy van asszony a háznál, s a vendég kedvire meglesz a vacsora. Bé is mentek mindjárt a házba, s amikor Mákodi a lelket is visszatette Bariskába, odasúgta neki, hogy az áfonyapálinkát vegye elő, s aztán a vacsorát mindig csak csinálja, de a bárány megmaradjon.

Bariska oda is lett sebtiben; s ők pedig hárman az asztalhoz ültek. Mákodi töltött a pálinkából, s igen nyájasan a halálra köszöntötte, aki felhajtotta egyből az egészet. A tiszta havasi íze miatt-e vagy az ereje miatt, de nagyon jólesett neki, mert utána csámcsogva kocogtatta a fogait.

– Tölts még egyet, pásztor! – mondta is.

– Nem lesz sok? – kérdezte Mákodi.

De csak azért kérdezte, hogy hegyezze a halál legénykedésit; s célt is ért, mert a dölyfös halál így szólt:

– Az egészet is megiszom, ha kell!

– Isten ments! – mondta Mákodi.

S ugyanakkor az asztal lábához tette az üveget, mintha féltené és dugná a drága italt. A halál úgy fellobbant erre, hogy nagyot csapott az asztalra, s így szólt:

– Ide azt az üveget!

Odaadta Mákodi; s a halál pedig nekivetemedett, s addig bugyogtatta az üveget, amíg az áfonyapálinkát mind megitta. Akkor az üres üveget a csontos lába mellett leeresztette a földre, s majd a száját megtörölte, de bizony a cimborái már ködben imbolyogtak.

– Készül a vacsora! – lépett bé Bariska.

A halál ránézett az asszonyra, hogy mit beszél ez a kicsoda; s miközben igen lókonyázott már a széken, bugyután így szólt:

– Bacsora vészül?!

S utána úgy lefordult a székről, hogy a csontjai megkondultak. Fejtől Mákodi s lábtól Papolczi megragadták, hogy felemeljék.

– Hosszú ágy kell ennek – mondta Papolczi.

– Ott a jászol – felelte Mákodi.

Kivitték hát a hosszú ágyba, vagyis a jászolba fektették, s a téli subát a fejére borították. Aztán Papolczi bátya odaadta Mákodinak az aranyat, s a hajnali szellővel elment. Mákodi pedig reggelig virrasztott; s majd amikor nagy ragyogva kibukkant a nap, kiment az istállóba, hogy vajon alszik-e még a halál.

Nem aludt, mert ott sem volt.

Nyilván a reggeli fénnyel kereket oldott; s mégpedig oly sebesen, hogy a kaszáját is ottfelejtette Mákodinál.

Susogó fenyő

Kezdem talán azzal, hogy Üstökinek Mihály volt a másik neve. Úgy külsőre elég megnyerő embernek lehetett mondani. Középtermetű, sovány volt; s időre harmincegy éves csupán. A fekete haja bozontosan állott, s bogárszeme fölött busa volt a szemöldöke. A feleségét ügyes-bajos dolgokban Brigittának nevezte, de ha kedveskedni akart vele, mindig Gittát mondott neki. Egyébként Brigitta szőke volt, mint a dió. Öt évvel azelőtt hámozta ki Üstöki a héjából, s már volt egy négyéves fiacskájuk, Üstöki Pisti, decemberi születésű.

Különben puzduri volt Üstöki.

Ott lakott Hódváron, ami tudvalévőleg kedves kisváros. De a fekvése Hódvárnak igen kies, s a környező erdős hegyek jóvoltából a levegője aranyat ér. Ott, a Fellegi utca kilenc alatt, borbélyüzlete volt Üstökinek.

Szép borbélyműhely volt, azt kell mondanom. Tiszta és tágas, pompásan fölszerelve. Nagy szorgalom és sok pénz feküdt benne. Odajárt a java nép, tanárok, boltosok, udvarlós férfiak, s még a plébános is. Ez mondta neki egyszer, a főtisztelendő:

– Maga többet keres, mint én, Üstöki mester.

– Mert haja és szakálla mindenkinek van – felelte Üstöki.

– S lelke nincs?

– Azt nem mondtam – nevetett Üstöki.

Pedig a szó mögött mondta, csak éppen hangosan s éppen egy pap előtt nem akarta elvenni az emberiségtől a lelket.

– Ha van is, sokan elvennék – szólt inkább.

– A lelket-e?

– Azt.

– Amit nem adtál, nem veheted el – mondta a pap.

Hangzatra igaz volt ez is, mint sok minden ezen a világon, de az élet oly szeleburdi, hogy néha nemcsak a hangzatokat röpíti el pihe gyanánt, hanem olykor azt is megteszi, hogy a szokott igazságot, mint a szemfényvesztő, egy másik igazsággal cseréli fel.

Ahogy Üstökivel is tette.

Vagyis mi történt?

– Ah-jaj!

Mert lelkemre mondom, hogy bár inkább semmi se történt volna, mint az a váratlan dolog, ami történt. Szinte restelkedem is elmondani, mert hiszen szívvel vagyok Üstöki iránt, bár egyébbel nem tartozom neki, csak csupán emberséggel. De hát ha már igazságos és hiteles szóbeszédre vállalkoztam, el kell mondanom, hogy december huszonhárom volt éppen, csütörtöki nap. Úgy ebéd után közvetlenül. Künn az út mellékin s fent a háztetőn kevés hó szigorkodott. Sem elolvadni nem tudott szegény, mert a hideg pára, ami rajta ült, nem engedte mozdulni, de megmaradni se igen tudott szegény, mert a hideg párán keresztül mégis biztatta a nap. S éppen akkor, miközben ez a huzavona folyt, három ember lépett be a műhelybe. Az egyik városi ruhát viselt, nem valami módosat, de hát kisvárosban s többnyire így van ez. Ellenben a másik kettő rendőr volt.

Köszöntek, s Üstöki fogadta.

Többet is szólt volna talán, ha egyedül magára lett volna, de éppen egy üvegkereskedőnek a haját nyírta, s a vendég előtt nem akarta firtatni, hogy miért jöttek, akik jöttek.

S amazok sem szóltak semmit, a jövevények. Hanem csak egy kicsit körülnéztek, s aztán egy-egy székre leültek.

No, jól van – mondta magában Üstöki.

De azért oda-odalopott egy-egy pillantást, hogy csakugyan: van-e indokolt szakálluk vagy ollóra érett hajuk. S miközben pattogott benne a labda: hol zöld színben, hogy szakálluk – nagy hajuk lenni látszik, s hol pedig feketében, hogy mégsem elégnek látszik, hát azalatt belépett egy vendég, nagy, bozontos kucsmával a fején. Köszönt, s éppen emelte volna a karját, hogy a tornyos sapkáját levegye, de abban a pillanatban eléjbe állt a rejtelmes civil, s így szólt:

– Többet nem nyír.

– De borotválás lesz.

– Az sem.

A kucsmás megvonta a vállát, s hümmögve elment.

Hej, Üstökiben most már feketén tátongott a labda, s úgy érezte, mintha perzselné is a lelke szőrit. A vendég, a kereskedő, mukkanás nélkül fizetett, s szinte maga előtt vitte az irháját, nehogy belékeveredjék valamibe. S ahogy kiléphetett, a rejtelmes ember bezárta belülről az ajtót, s ránézett a két rendőrre, akik pattanva felálltak.

S akkor így szólt:

– A maga üzletét, ezt, az állam bérbe elveszi.

– Nem adom! – mondta Üstöki.

– Adja, nem adja, veszi.

A tükrök megpárásodtak, a pamacsok megizzadtak, s az illatos vizek ecet gyanánt fintorogtak.

– S maga kicsoda? – szólalt ismét Üstöki.

– Városháza!

Igazolványt is vett elő, s odadugta az Üstöki orra alá, aki nézegette az írást, egy kicsit megdöntött fejjel és borzolódva, mint a kakas az ölyvöt. S onnét, az igazolvány tükre mögül, ráintett a két rendőrre.

– S ezek kicsodák? – kérdezte.

– Lehet látni.

Csak ennyit mondott a városházi, majd egy írást húzott elő, hogy azt Üstöki írja alá. Emberséges hangja volt az írásnak, vagyis nyájasan az állott benne, hogy Üstöki felajánlja a borbélyműhelyt az államnak, kisipari szövetkezet céljára, természetesen megbecsült érték ellenében.

– Ki becsüli meg? – kérdezte Üstöki.

– Kisipari osztály.

– S ki fizet?

– Másik osztály.

Nem tetszett Üstökinek ez a sok osztály; topogni kezdett, vakarta a bozontját, s majd így szólt:

– Nem ajánlom fel!

– Fogja ajánlani, nohát! – mondta a hivatalos ember. – Fogja, bizon Isten fogja!

– Adja ide az írást! – gondolta meg magát Üstöki.

Már verejtékezett, úgy írta alá. Aztán vette a cókmókját, s hogy sírva ne fakadjon, gyorsan kiment a műhelyből. A feje nehéz volt, az agya fortyogott. S ahogy bandukolt lassan s már roskatagon, hát egyszer, a hideg, téli fátyolon keresztül, valaki mintha a nevét kiáltotta volna:

– Miska, Miska!

Megállt Üstöki, s hirtelen megborzongott a hidegben. Egykedvűen nézett a hang felé, a szitáló párán keresztül, amelyből Kapcza Gergő bukkant elő. Kurta és avatag bőrkabát volt rajta, s a fején egy fakó piros hálósapka.

– Nem veszel egy kutyát? – kérdezte Kapcza.

Ha lett volna ideje Üstökinek, csak egy pillanat, amelyben meggondolhatja a dolgot, a kérdés nem lett volna különös. De sőt, természetes is lett volna, mert hiszen Kapcza mint városi gyepmester igen dúskált kutyákban, s azokkal üzletelt. Csakhogy ideje Üstökinek a meggondolásra nem volt, mert a kérdés úgy fintorodott belé, mintha hirtelen egy valódi kutyát pillantott volna meg, amelyik az akasztófa tövét, felemelt lábbal, éppen öntözi.

– Fújd fel a kutyádat! – mondta rögtön.

– Bocsánat, uram! – felelte megrezzenve Kapcza, gyorsan a fakó piros hálósapkához emelte a két ujját, s elvitte magában a töviset.

Továbblépett Üstöki is, s egy kicsit eszire billenve vadszamárnak nevezte magát, aki oktalanul rúgta meg Kapczát. Mint a szél, mely tele van az idő porával, elfutott előtte a múlt: a kis mihaszna Kapcza, akivel a helybéli gimnázium első osztályában együtt ült. Kibukott már az elsőből Kapcza, s aztán eltűnt, mint a veréb. Csak akkor rebbent vissza hozzá, amikor a negyedik osztályból ő is kibukott. Abban az időben gyakran tekeregtek együtt, majd aztán Kapcza a sintértelepre került, mert mindig kutyabolond volt, s hamarosan gyepmester lett belőle, ki emberségesen sinkófált a kutyákkal.

S íme, biztos a kenyere.

Neki pedig?

– Jaj, mit mondjak otthon! – lépett be a kapun.

Egyszerre kibökni, úgy gondolta, talán nem lenne jó. Hanem cseppekben inkább, a szóval kóvályogva, nehogy szíven üsse Brigittát a rettenet.

– Nem vettem meg a kutyát – mondta tehát.

– Miféle kutyát? – kérdezte az asszony.

– Kapcza kínált egyet.

A kisfiú, ki a játékait matarászta, felütötte a buksiját a szóra, és ugrándozni kezdett:

– Vegyük meg a kutyát, a kutyát!

– Meg is bántottam azt a Kapczát – folytatta Üstöki.

– Nem illik, lefelé bántani – mondta az asszony.

– Hogyhogy lefelé?

– Hát az a Kapcza mégiscsak egy pecér. Hol vagy te tőle, mindenképpen!

Kidugta a pofáját a fekete szó, hogy bizony nagyot fordult a dolog, mert a gyepmesternek biztos kenyere van, de őt a semmibe lógatták. Lúdbőrözött is, Brigittát is féltette, s restelkedett is. Így aztán csak ennyit mondott:

– Rossz kedvem volt.

A kisfiú egészen megbokrosodott, hogy vegyék meg a kutyát, de nem ügyeltek a kisfiúra.

– Miért volt rossz kedved?

– Az idő is rossz, nyirkos és szontyolú.

– S még mi rossz?

– Egyéb is.

Rágyújtott Üstöki, de két szál gyufa eltörött, s csak a harmadikkal tudta a cigarettát meggyújtani.

– Reszket a kezed – mondta az asszony.

– Hát reszket.

Szorongani kezdett Brigittában a szív, közelebb lépett a férjéhez, s úgy kérdezte:

– Mi történt?

Üstöki az ablakhoz lépett, kinézett a ködös téli világba, s úgy mondta, háttal az asszonynak:

– Megjelent egy városházi s két rendőr.

– Micsoda?!

– A városházáról egy ember.

– Mit akartak?

Üstöki keresgélte a szót, ami kíméletes legyen, de a valót se takarja el. S valahonnét, talán a gimnáziumi latinból, akár a fekete bogár a talajból, előbukkant az ige.

– Konfiskáltak – mondta.

Brigitta nem ismerte ugyan a szót, de a szó értelme mégis beléje pattant a félelem tüzéből.

– Az üzletet? – kérdezte.

– Azt.

Az asszonynak tátongott egy darabig a szeme, aztán lassú ereszkedéssel a pamlagra ült, félig eldőlt a pamlagon, s mintha rémet látott volna, mely vigyorog feléje, úgy kezdett sírni.

A kisfiú az anyjához bújt, s ijedten kezdett hüppögni.

Üstöki kiment a szobából, kabátot s fejbelit sem vett a hideg ellen, hanem csak elindult. Az alkony színei már kezdtek megvegyülni a nappali ködös párával, majd a párából is este lett.

Amikor hazament Üstöki, az asszony egy kicsit öreg volt, s a kisfiú már aludt.

Csend honolt.

A lámpa, a sarokban, egész éjjel égett.

Másnap fonnyadt szemekkel keltek, lassan és egy kicsit imbolyogva jártak, mintha a gond lecsüngő ágait kerülgetnék. A reggeli köd lassan fogyogatott, majd a pára is örülni látszott, hogy a téli fényben üdvözülhet.

– Szép karácsony lesz – mondta Üstöki.

Brigitta úgy nézett rá, ahogy a szomorú kutya néz a gazdájára, aki a bajtól nem tudta megóvni. Hűség, csodálkozás és szemrehányás egyaránt volt a szemében.

– Szép, szép – folytatta Üstöki. – Szép, csillagos karácsony este.

Alig-alig, de mintha szomorú mosoly derengett volna az asszony arcán. Látszott, mondani is akar valamit, de aztán, úgy látszik, olyan gyenge volt még benne a lélek szellője, hogy nem hullt le a szó.

Üstökiben azonban tovább tápászkodott a lélek.

– Elmegyünk az éjféli misére – mondta.

Hát erre mégis megszólalt Brigitta, nagy sóhajtással:

– Istenem, mennyire meg tud változni az ember!

Csakugyan, a nagy változás óta, már négy esztendeje, Üstöki nem karácsonyozott. Brigitta hiába akarta kiszorítani belőle a világ örömét, mert a módos mesternek nem volt kicsi Jézus.

Sem Atyaisten.

– Karácsonyfát is állítunk – mondta Üstöki.

De ahogy kimondta a szót, rögtön úgy érezte, hogy nagyot ugrott mégis a mennyei ló; s ezért enyhítésül hozzátette:

– A kisfiúnak, egy szép karácsonyfát.

– Kutyát is, kutyát is! – mondta a gyermek.

Nem vetettek ügyet most sem a kisfiúra.

– Már késő – szólt Brigitta szomorúan.

– Mi késő?

– Nincs már fenyőfa.

– Nincs-e?! – lobbant meg Üstöki. – Vágok magam. Künn az erdőn, Rókaliknál. Olyan szépet vágok, hogy olyan nem lesz még a plébánosnak sem.

– Kutyát is, kutyát is! – ugrándozott ismét a kisfiú.

– Tudod, hogy nem szabad – mondta az asszony.

– Nem szabad?!

– Szigorú rendelet van.

Csak ezt ne mondta volna Brigitta, mert a „rendelet” egészen megvadította Üstökit. Lázadva rázta a bozótját, hogy ő egy rendeletet már lenyelt, s neki nincs több rendelet!

Mint a tanítványok hálójában a hal, úgy fickándozott.

Brigitta sajnálta is, de örült is nagyon a buzgalomnak. Hagyta, hogy pöfögjön, mint Szent Péter a karddal az Olajfák hegyén. Hagyta, hadd öltözzék a betlehemi csatamezőre, bújjon bakancsba, s nyomjon a fejébe kucsmát.

S elindult Üstöki.

Itt-ott, a hajlatokban inkábbat, csücsült már némi hó. A napsütésben, mely ugyan egy kicsit fátyolos volt, csillogtak a parányi patyolatkristályok. A kietlen tájon azonban csak sóhajtásnak tetszett a hófoltok csillogása, s az uralgó, nagy csend is olyan volt, mintha nem is a földön járt volna Üstöki, hanem a holdon inkább.

De ebben a szigorú tisztaságban mind kihullt a lelkiből a szőr.

Új lett a világ.

Vidáman közelített a Rókalik oldalához, ahol álltak a fenyők. A nagy fenyők, mint zöld és céltalan óriás dárdák, csupán a létükkel hivalkodva; s a kisebb fenyők és a susogó csemeték, mint akik reménykedve csodálják a nagyokat.

Sokáig keresgélt és válogatott, de végül kiválasztott egy gyönyörű kölyökfenyőt, mely olyan volt, mint zöld szoknyában egy nagy, illatos gyertya. Melléje térdelt, hogy szépen kivágja; s ahogy a térde megérintette a földet, akkor villant az agyába, hogy kést hozni elfelejtett, s bicskája sincs.

– No, most mi lesz?! – mondta bugyuta képpel.

Felállt, és bambán körülnézett, mintha tündéreket várt volna, akik bicskát hoznak; vagy egy angyalt a betlehemi fölöslegből, aki kihúzza neki tőből a fenyőt.

– Úgy van, kihúzom! – mondta.

Nekiveselkedett a csemetének, de csak a kezét vérezték össze a tűlevelek; s még annyi istenes ereje sem volt, hogy a gyökér legalább sóhajtson. Ismét felállt, talán segedelemért újból, de inkábbat mégis azért, hogy a két kezéről a vért, amit a tőlevelek le nem nyaltak, valahogy letörölje. S ahogy a bekecsben, amit Brigitta okosan rátukmált, keresgélte a zsebkendőt, hát egy bőrtokban borotvát talált.

– Ujjé! – ugrott egyet.

S menten, mint egy zöld szoknyához, a fenyőhöz térdelt ismét, s ahogy a rovások nyomán gyúlni kezdtek a kisded forgácsok, a borotván kezdett gondolkozni, mely elkísérte, mint a kutya. Három hete volt igen-igen. Éppen egy pénteki napon, az is egy pénteki napon. Úgy estefelé jött egy diák az üzenettel. Az igazgató üzent, aki osztályfőnöke volt valamikor; s azt üzente, hogy Üstöki mester fáradna el hozzá, és borotválná meg, mert betegen fekszik. Elment, hogyne ment volna. Megborotválta az öreget, ki azon éjjel a világból el is ment, s a borotva pedig a bekecs zsebében maradt.

S ahogy idáig gondolja vala, abban a pillantásban eltörött a borotva csontnyele.

– Hűha! – mondta Üstöki. Ami még hátra volt, a nyeletlen késsel nyiszitelte, s valahogy sikerült. Akkor a borotvát az avartűk alá rejtette, bele a földbe, hadd emlékezzék az anyaföld is arra a napra, amikor egy Üstöki nevű borbély eltemette a borotvát. Aztán a vállára vette a kamaszfenyőt, s elindult hazafelé. De ahogy éppen kiérkezett volna az erdőből, éppen a borókacsemeték között, hát abban a percben valami gyors zizegést hallott hirtelen. Gyorsan hátratekintett, s hát egy farkas iramlik feléje. Hijj, a mindenit, úgy megijedt Üstöki, hogy a fejéből az esze rögtön a fenyőbe futott, amit lekapott a válláról, s odanyomott a farkas orra elé, aki beléfúrta a fejét a zöld bozótba, még az ágakat is rángatta, mintha szilaj módra bár, de csak játszott volna.

Küzdött Üstöki.

A két kezét már egészen véresre szúrták a tűk; de a farkas orra is annyira vérzett, hogy a fenyő ágait-leveleit, ahogy meg-megrázta a fejét, mind telefröcskölte vérrel.

S akkor, végső elszánással, a fenyő fölött rávetette magát a farkasra, hogy a nyakát megkaparintsa. De a marka csak szőrt fogott a bozontból, mert az állat ügyesen elugrott.

De abban a pillanatban, az erdő felől, egy erős kiáltás hangzott:

– Ádáz!

Az állat alázatosan megfordult, s egy kicsit szédelegve ugyan, de megindult a hang felé.

Üstöki felállt.

– Szentséges Isten! – mondta.

Mert hát látta, hogy Kapcza lépeget feléje, a vállán egy kutyafogó hálóval, s a háló mellett egy fegyverrel.

– Mi volt itt? – kérdezte.

Üstöki földig szégyenülve tisztogatta magát, s csak ennyit szólt:

– Játszottam a kutyával.

Kapcza röhintett egyet, s rámutatott a kivágott fenyőre:

– S ez?

– Karácsonyfának.

– Tilos kivágni!

– Nem kutya – mondta Üstöki.

Rosszul tette azonban, hogy így felelt, mert Kapcza megértette a szót. Vagyis az odabökést, hogy a gyepmester ne bajlódjon a fenyőkkel, hanem maradjon csak a kutyaszakmában.

– Hát akkor menjünk! – szólt csendesen Kapcza.

S elindultak.

A kutya mellettük inalt, hol jobbról s hol pedig balról, néha pedig előrefutott. De akárhol járt, minduntalan rá-rápillantott a fenyőre, amit Üstöki megszentülve vitt a vállán.

– Megváltozott a világ – mondta egy idő múlva Kapcza.

– Meg – felelte Üstöki.

– Mert némelyek már a kutyát is farkasnak nézik.

– Állat: állat – mondta Üstöki.

– De nem akarják megvenni – folytatta Kapcza.

A piros nap előtt, mely éppen áldozni készült, egy varjú repült át. Röptében hosszan elnézte a varjút a kutya, majd somolyogva rájuk pillantott, mintha azt mondta volna, hogy nicsak, mit tud az a kócifer varjú.

Üstöki a kutyára intett a fejével.

– Ez lett volna eladó? – kérdezte.

– Ez.

– Vitéz kutya, s kedves.

– Juhász-farkas keverék.

– Mennyi az ára?

Megegyeztek, s hazavitte Üstöki a kutyát. Ott buzgólkodott végig, mialatt készítették a karácsonyfát.

– Itt járt a városházi – mondta Brigitta.

– Mit akart?

– Állj be, azt mondta, a kisipari szövetkezetbe, ha akarsz. Elsején megnyílik.

Gondolkozott Üstöki, majd a karácsonyfán meggyújtották a gyertyákat. A kutya ámulva nézte a fényt; s ájtatosan nyalogatta az orrát, amelyből még mindig szivárgott a vér.

– Azt hiszem, beállok – mondta Üstöki.

Az asszony felelni sem tudott, mert a kisfiú annyira vizsgálgatta a fenyőt, vagy inkább a tűleveleken a vért, hogy majdnem magára döntötte a fát.

– Ez milyen fa? – kérdezte végre.

– Fenyő, fiacskám.

– Milyen fenyő?

– Susogó fenyő.

– Mit susog? – kérdezte a fiú.

– Az idők változását – felelte Üstöki.

Valóban susogott is a fenyő, mert az emberi és az állati vér, mint a föld sava, pezsegve csillogott a zöldön. S a vér fölött szelíd énekszóval lobogott a fény. És talán boldog volt az Üstöki család is, hogy nemcsak ők vannak együtt, hanem a fenyőfán együtt van vér-verejtékével a föld és a dallamos ég is, melyek mégsem hagyják el soha az embert.

Csipogó madárka

Duzzadó nyári éjszaka volt, s nyugtalansággal teli. A hamuszín éjben, mint a tengeri cápa, megbújva lapult a falu. Illatok buggyantak a légben, s mint a tarka parázs, a derengésen át illatoztak a kerti virágok szirmai. A csűr zsúpfödele alatt egy denevér surrogott, és a rongyos szalmában madarak motoszkáltak. Szimatolva róka lopakodott a gyümölcsöskertben, s rezzenve állt meg, valahányszor gyümölcs pottyant a fáról.

Duzzadott minden.

S feszengett a nyugtalanság.

Maga a gazda sem tudott aludni, a fiatal Szálka Lukács. Csak lapult az ágyban a felesége mellett; s miközben arra ügyelt, hogy a sóhajtásai ne merüljenek fel a szorongás kútjából, göröngyösen szuszmorgott a párnán. Az asszony azonban észrevette, hogy Lukácsban is duzzad és nyugtalan a nyár, s váratlanul megkérdezte:

– Nem tudsz aludni?

Úgy tett Lukács, mintha édes álomból rezzent volna a világra.

– He-hi-he… Te szóltál, Borica?!

– Nem tudsz aludni, azt kérdeztem.

– Nem, a csoda vigye el – mondta Lukács.

– Gondolkozol valamin?

– Volna, volna.

– Mi volna?

– Amin gondolkozzék az ember.

Hát bizony, vélte magában az asszony, van gond elegendő, s talán lesz még több is. De ha mégsem lenne több, mint ami van, ezt a meglevőt még elbírnák valahogy, mert hiszen csak három éve házasok, jó egészségnek örvendenek, s szeretik is egymást.

Ő legalább úgy véli.

– Hány óra lehet? – kérdezte Lukács.

– Most-e?

– Nem, mert holnap.

Az asszony felemelte a fejét, s az ablak felé kémlelt; s miközben, mint a nyári éj, az ő keble is derengve és nyugtalanul duzzadott, egy ideig méregette a meleg légi tengert, mely beáramlott az ablakon keresztül.

– Mintha mozdulna már a hajnal – mondta végre.

– Akkor felkelek – szólott Lukács.

– Éj közepén?!

– Hát te mondtad, hogy mozdul már a hajnal.

– Csak úgy képzik.

Lukács meg is nézte az ablakot, de valami annyira kapirgált a lelkében, hogy nem tudott mégsem ágyban maradni.

– Akkor is felkelek! – mondta.

– Maradj még!

Ígéret volt a szóban, s a Borica keblein paradicsomi derengés.

– Nem lehet! – szólt mégis Lukács.

Pedig lehetett volna, még egy órácskát legalább. Csak hát, ha marad, könnyen meglobbanhat benne is a természet, s akkor a tűz elharapódzik esetleg, hogy meghervasztja az ágat, melyre aztán nem száll, ha kedvezne is az alkalom, más madár.

Úgy elszégyellte magát, hogy a fejét is megrázta belé.

– Hát gyerünk! – mondta.

S meztelen talpával a padlóra lappant.

– Mi ütött beléd?! – kérdezte az asszony.

– Semmi.

Alakos volt a szó, érezte az asszony is. Alakos és üres, mert hiszen vasárnap hajnalán voltak, amikor a hitvesek is el-elportyáznak a Paradicsom táján. De ha nem lett volna vasárnap, akkor is csak pirkadat volt még, mely időszak, elejétől fogva, a legalkalmasabb arra, hogy a madár csicseregjen, s hogy szóljon, legalább egyet, a kakas.

– Ne mondd, hogy nem – folytatta Borica.

– Semmi, ha semmi – szólt megint Lukács.

Mint a kertből a rózsafa, a teteje alatt két nagy labdarózsával, úgy hajolt ki az asszony az ágyból.

– Gyere, súgd a fülembe! – mondta.

Hogyne, gondolta Lukács, most egyéb sem kéne neki, mint éppen az, hogy odamenjen a feleségéhez, és a fülibe súgja, ami nem igaz. Talán az Isten is megverné, hogy miközben mardossa egy emlék, azon a hajnalon úgy cirmoskodjék, mintha két évvel ezelőtt, ezen a napon, semmi sem történt volna. De történt, s nem tudja feledni. Hej, ha nem történt volna! Akkor most nem kellene hajnalban fölkelnie, mert nem ígérte volna meg, amit megígért. De hát nem tehetett mást: törleszteni kell valahogy, törleszteni. Lecsiszolni valamit az emlék fogából, mely egyre élesebb; süllyedt volna el az a hely is, amely megtermette, mint egy mérges gombát, azt a bizonyos emléket.

– Majd egyszer, egyszer máskor – mondta.

– Akkor súgsz a fülembe?

– Igen, igen.

Könnyen és kedvesen belenyugodott Borica. De hát nem is egészen azért mondta, amit mondott, hogy a szót tett kövesse. Inkább csak játszott a reménységgel, akár egy hajnali kis cicával, kinek a farka ide-oda kunkorodik a derengésben, s talán még dorombol is, mint ilyen nyári pirkadat idején maga a föld.

– Nyílik a reggel – mondta.

– Igen, már nyiladozik – felelte Lukács.

Már javában öltözködött, s talán mert vasárnap volt, igen körülményesen. Nagy gonddal meg is borotválkozott, majd az ágy felé ment, s Borica előtt megállt.

– Megígértem a szomszédasszonynak – mondta.

– Milyen szomszédasszonynak? – kérdezte Borica.

– Hát Annának.

– A Mózsa özvegyének?

– Annak.

Borica rögtön felült az ágyban, a hálóingét följebb húzta a vállán, s a haját megigazította.

– S mit ígértél meg?

– Hogy lecsapom neki azt a kicsi füvet.

– A kertben?

– Nem, hanem Guzsorban.

– Azon az eldugott helyen?!

– Eléggé szem előtt van – mondta Lukács.

Az asszony messze kidugta a bal lábát a takaró alól, de nem szólt, hanem elgondolkozott, miközben szinte lebegni látszott. Valami furcsa szellő, úgy érezte, meglebbent a szobában. Nem volt duzzogás a szellőben, csupán nyugtalanság. Ámbár duzzoghatott volna, mert hiszen Borica észrevette, hogy oldalog Lukács a szóval. Valahogy úgy tett, mintha lúdtojásból madártojást akart volna csinálni. S az minek való?! Hiszen mindenki tudja, s maga Lukács a legjobban, hogy nagyon eldugott hely az a Guzsor. Erdők karéjában fekszik és ciheres helyen, ahol maga az Isten sem veszi tán észre, történjék kettejük között bármi.

– Anna is ott lesz? – kérdezte.

– Délfelé, nyilván – mondta Lukács.

Borica lelépett az ágyról. Nagy, barna haja aranyszínt fogott a virradó fényben, s ahogy nyújtózkodott, a hálóing pihegni látszott rajta.

– Hát a rendet valakinek el kell rázni – szólt csendesen.

– Azt el – mondta Lukács.

– S délebédet is kell vinni a kaszásnak.

Lukácsban készen volt a felelet, hogy szokás bizony délebédet hozni, de ebben a hajnali duzzadásban olyan szép volt Borica, hogy a torkán akadt a szó. Ha nem hallgat semmi másra, csak a vágyra, tűzre is vetette volna mindjárt az egész guzsori tervet, de legbelül a mélyben, ahol a lelkiismeret honol talán, a vágy ellen mordult egy hang. S a mordulás partján, a fojtogató párában, megjelent Annának az arca is, melyet vádló szomorúság lengett körül.

– Vagy nem? – kérdezte Borica.

– Mit nem? – rezzent oda Lukács.

– Anna nem visz délebédet?

– Nyilván.

– Mit nyilván? Szokás.

Megint nem felelt Lukács. A titok, amit magában rejtegetett, eltorlaszolta a szót. Milyen jó lett volna egy hirtelen elszánással szétvetni a torlaszt, s a pirkadat szűz fényénél szépen elmondani, hogy mi történt negyvennégy nyarán, abban az átkozott erdőben, ahol az Anna férjével együtt lapult. Lapultak, igen; széjjelszóródott a század, s ők ketten, mert szomszédok s jó barátok is voltak, egy erdőbe menekültek. Az erdőben mehettek volna tovább, s kellett is volna menniök, de hát szegény Mózsa sebesült volt a lábán, s meg kellett nyugodniuk. Nyugvóhelyükön elaludt Mózsa, s elszundított ő is. Ha nem lesz vala az a madár, amelyik a feje fölött oly szorgosan csipogott, talán ő is álomba esett volna egészen. De a madár serényen szólt, a piros fejét sűrűn billegette, miközben a haloványkék hasa és a zöld háta egyre villogott.

– Kérdeztem valamit – mondta Borica.

– Mit is kérdeztél? – szólott Lukács.

– Hogy te akkor mit csinálsz!

– Mikor akkor?

– Amikor ott lesz az ebéd.

– Hát megeszem.

– S gondolsz reám?

– Gondolok.

Elhallgatott az asszony, mert úgy vélte, hogy ennyi elég lesz ahhoz, hogy a Lukács gondolatában annál az ebédnél s a virágos fűben ő is ott legyen. Ha pedig ott lesz, közöttük lebegve, talán az ördög hiába incselkedik; ámbár Lukács nehezen fog szót találni, ha az ördög azzal találja biztatni, hogy rajta, nohát, hiszen annak idején úgyis Annát akartad elvenni feleségül!

– Valamikor a tiéd lehetett volna – mondta Borica.

– Csak volna – felelte Lukács.

– De most már késő.

Későnek nem lenne késő, vélte magában Lukács, de ezt a gondolatát is titkolta. Megette inkább szó nélkül a reggelit, s vette a kaszát és a szükséges szereléket.

– No, én megyek.

– Eredj, ha megígérted.

– Belső kötelességem volt – mondta Lukács.

Azzal elindult, s kiment a kapun. Csak akkor villant az eszébe, hogy meg sem csókolta búcsú gyanánt a feleségét. Pedig meg kellett volna csókolnia, ez alkalommal kivált, mert hiszen békétlenség fodrozott az asszonyban, bár okosan s csak szelíden. S lett volna derűs nyugalomban, akkor is szívvel búcsúzik az ember, mert azt szokták mondani, ami igaz is, hogy egy kicsit meghal az ember, amikor elmegy.

De nem fordult már vissza: inkább a szomszéd ház előtt beszólt az ablakon:

– Anna, fölkeltél-e?

A hangra mindjárt megjelent Anna az ablakban, barna arcán, mint a pára, a tisztaság hamva ült, s kökényszemében szomorkás derű. Kecses, hosszú nyaka volt, s a kontya fekete.

– Már indulsz? – kérdezte.

– Elindulék – mondta Lukács.

– Aztán én is megyek.

– Mikor?

– Délfelé.

– Jó lesz.

Dehogy lesz jó, gondolta Lukács, korábban kellene, minél korábban. De nem mondta ki a szót, mert kicsiből sokat értenek a nők, s esetleg elriadnak, vagy már előre váracskát építenek a szívük körül. Egy mosoly lebbent meg csupán az arcán, s azzal továbbment.

A reggeli fény már elöntötte a mezőket, de a nap még nem bukkant fel. Ragyogó csend volt, nem járt senki. Az úton belül két szarka csörögve játszott, bukdácsolva a levegőben, s egy óriási tök árnyékából valami kóbor macska sóvárogva nézte őket, abban reménykedve talán, hogy tréfából leszállnak a tökre. A törökbúza levelei zöld fényben villogtak, a learatott búzaföldeken már barnulni kezdett a tarló, s a zab között zizegve fészkelődött valami szellő.

Párás meleg volt.

Duzzadott minden, s feszengett a nyugtalanság.

Lukács is dagadozott, miközben haladt a mezei úton, s majd egy gyalogösvényen Guzsor felé. Mint két puha szőrű és vérmes állat, henteregve úgy játszott benne a múlt és a jelen, meg-meg is hevülve néha, hogy nem lehetett tudni, mikor kezdik harapni egymást. A gondolatai is üldözték érzelmeit, akár a kutya a macskát; ha Borica volt a macska, ő puhán megbarátkozott a kutyával, kinek még a hátára felugrani is merészelt; Anna azonban megborzolta magát, s úgy villogott a kökényszeme, mintha nem is dorombolt volna soha.

Ajh, gondolta Lukács, milyen körülményes ez a világ! Minél többet méricskéli, annál ágasabb-bogosabb, jobb volna tehát, ha egyszer Boricát s máskor Annát nem mártogatná a vágyaiba, s nem viaskodnék a jelennel s különösen a múlttal, hanem inkább a két szemére bízná magát, hadd nézelődjenek ebben a fényes, reggeli világban.

Jó percben gondolta éppen, hogy szemlélődni volna jobb, mert a termő határ azon a helyen véget ért, s a bokrok ritka pettyeivel következtek a szénafüvek. A kettő határán, a gyalogösvény mellett, egy régi keresztfában akadt meg elsőnek a szeme. Korhadó keresztfa volt, minek a kalapját a szél vagy az idő már el is vitte magával. Az általfa bal szárnyán, mely sötétbarnán és mohásan lengett bele a reggeli fénybe, azon mintha egy madár állott volna. S csakugyan, ahogy lassan közeledett, egyre bizonyosabb lett, hogy egy madár áll ottan. Akkora volt csupán, mint egy fecske, s azzal a két kicsi rubinszemével úgy nézte Lukácsot, mintha azt mondta volna, ha szólni tud vala, hogy lehetetlen, hiszen ez Szálka Lukács! Különben karcsú madár volt, a szárnya, a farka és a csőre hegyes és nagyocska, a hasa gyenge kék, a háta zöld és a feje rozsdavörös.

Lukácsban megakadt a szusz.

– Az is ilyen volt! – mondta.

Csakugyan, az a régi madár is ilyen volt, negyvennégy nyarán, abban az átkozott erdőben, ahol az Anna férjével együtt lapult. Amelyik szendergő álmából oly nagy csipogással felébresztette őt. Mintha egy kis csengőt nagy veszélyben félrevertek volna: olyan volt az a csipogás. Mint a bokor ágai zúzmarával, úgy tele lett félelemmel akkor. Mit csináljon, gondolta, menekülni kéne. De Mózsa ott aludt mellette, lázverten és sebesült lábbal. Fölébressze, hogy gyorsan bujdokoljanak tovább?!

Az új madár megrebbent a keresztfán.

Fel is ébresztené, görgött az emlék tovább. Föl, hogyne! Hiszen Mózsa katonabajtársa s a szomszédja is. De szegény csak vánszorogni tudna, ha tudna. Vánszorogni pedig a veszélyben nem lehet!

A madár körberepült, s csipogni kezdett, mint akkor az erdőben az a másik.

Nem, nem ébresztette fel. Hanem maga lassan fölkelt, s a fegyverét fel sem emelte a földről, hanem nesztelen sompolygással elindult egyedül.

Már a madár szűkítette a kört a feje körül.

Úgy volt, úgy: elindult egyedül, sompolyogva. S egyre messzebbre jutott Mózsától, kinek a hangját mintha hallotta is volna. Azt a riadozó hangot, hogy Lukács, hol vagy?! De ő már nem fordulhatott vissza, hanem ment, csak ment…

S ahogy az emlék erdejében ment, a valóságban már a szelét is érezte a madár szárnyának, oly közel körözte a fejét. Szinte a fülinél csapkodott már, s közben csipogott, élesen csilingelt, sírt, és ríva rítt.

Lukács futni kezdett.

Amikor Guzsorba megérkezett, már csorgott róla a veríték. Virágos füvet tépett, és azzal törölgette magáról az izzadságot. Aztán, hogy a madarat kiverje a fejéből, ide-oda futkározott, majd szorgosan munkához látott. Olyan gyorsan gyűltek a rendek, hogy mire Anna az ebéddel megérkezett, a virágos fű nagyjából a földön hevert.

– Hűh, de lelkedre vetted! – mondta Anna.

Egy öreg cserefa állott a kaszáló közepén, magas és terebélyes fa. Annak a tövében letette Anna a kantáros fazekat és szatyrot, amikben a délebédet hozta. A kontyán megigazította a kendőt, s a szoknyáját meglebegtette, mint pillangó a szárnyát.

– Nem jössz ide egy kicsit? – szólt ismét.

– Odamehetek – felelte Lukács.

Egy marék lekaszált fűvel megtörölte gondosan a kaszát, s odament Annához. A cserefa egyik ágának a tövére akasztotta a kaszát, szokás szerint olyanformán, hogy a kasza nyele hosszában simuljon a fa törzséhez. A fenő szerszámot a gyökerekhez tette, a haját és derékban az ingét megigazította, s azután Annára nézett és így szólt:

– Virágos a fű.

– Mégis szomorúnak látszol – mondta Anna.

– Sokat gondolkozom.

– Magad felől?

– Nagyrészt – bólintott Lukács.

Csend szállott hirtelen rájuk. Az asszony azon gondolkozott, hogy vajon kérdezze-e Lukácstól a másrészt; Lukács pedig azon tusakodott, hogy kérdezés nélkül vajon mondja-e azt a másrészt. De mielőtt szólhatott volna bármelyik, kelet felől furcsa szél hulláma lebbent rájuk. Vadkapor szaga volt a szélnek, s a párája hűvös.

– Hűha! – mondta Lukács.

A keleti ég majdnem fekete volt, s hajtotta a szelet.

– Ebből vihar lesz! – szólott Anna.

– Félsz? – kérdezte Lukács.

– Te itt vagy.

– Hozzám bújsz?

Erre nem felelt semmit az asszony, s nyilván, hogy ne is feleljen, vagy talán azért, hogy az ebédhez friss víz is legyen, gyorsan felvette a cserépkorsót, és elindult az erdő felé. Tudta Lukács, hogy a forráshoz akar szaladni, s utánakiáltott:

– Nehogy ott fogjon a vihar!

– Repülök – szólt vissza Anna.

Nagy libbenésekkel csakugyan úgy repült a szélben, mint egy madár. Hamar végigsuhant a mezőn, s eltűnt a fák között. Lukács a földre bújva cigarettára gyújtott, s leült a fa tövébe. Hátát a háborgó szélben a fa törzsének vetette, s lüktető szívvel azon gondolkozott, hogy vajon mi lesz, ha Anna, mégis és valahogy, a mellére bújik a nagy viharban. De a vihart Mózsa kormányozta talán, mert nem várta meg Annát, hanem percek alatt elkomorult az ég, a felhők, mint a háborgó tenger árja, a fákra nyomultak, s hasogatni kezdett a villám.

Aztán, az egyik pillanatban, tűzbe borult a mező, s az öreg cserefa füstölögni kezdett utána.

Majd tovahömpölyögtek a felhők.

Amikor Anna megérkezett a korsóval, a fa kérge és a kasza nyele még mindig füstölgött. Lukács pedig a fához dőlve, s egy kicsit megbillent fejjel ült. A haja hamuvá égve takarta a fejét, a cigaretta vége a szájában szenesedett meg, s a bal füle fekete volt, mint a korom.

Anna megrázkódott, amikor meglátta. A fogait összeszorította, s nézte egy ideig a holtat. Aztán letette a korsót, s megrázta a fejét, hogy az erejét valahogy rendbe szedje. Utána pedig, nehéz és lassú léptekkel, elindult hazafelé, hadd mondja meg otthon, hogy Szálka Lukácsnak húzzák meg a harangot.

Gyökér és vadvirág

Sok vadóc botja volt Bajkó Timotheusnak, akit csak Timának ismert a környező világ. Vadócok voltak a botok, mert jó részükben vadfának ágából-gyökeréből származtak; s mivel azokat az ágakat-gyökereket nem az emberi kéz készítette görbületekre s más botos formákra, hanem maga a természet játéka, hát azért is vadoncok voltak az öreg Tima botjai.

A szoba sarkában tartotta őket, a díszes nagyszobában, melynek két déli ablaka a nagy hegyi mezőre nézett. Ha nem volt nagyon párás a lég, vagy ha nem ereszkedett köd a mezőre, hát akkor a Bojókás gyors patak vonulata is látszott ezekből a déli ablakokból. Látszott a hegyi folyócska vonulata, mert hiszen szép sorjában mind a két parton magas égerfák hallgatták a csobogást. A másik ablakon, mely a ház keleti bütüjében állott, onnét nemcsak a nagy mező látszott, hanem az erdő is, mely északról ráborult a havasi rétre. Csakugyan ráborult, mindjárt nagy fákkal és gerjedten, mintha ádáz szerelemben nászkodni akart volna a mezővel. Nem csoda hát, hogy a helység nevét, melynek eredetét senki sem tudta megfejteni, az öreg Tima ezzel a násszal magyarázta.

Mert Bagzosnak hívták ezt a havasi részt.

Régen volt, amikor Timotheus megépítette itt a maga tanyáját; a tisztes házat zsindelytetővel, a tágas csűrt szalmával fedve, s a láncos kerekes kutat, melynek olyan vize volt, hogy a görbék, ha ittak belőle, utána kiegyenesedtek. Azt mondta akkor, az első háború végén, az ifjú Timót, hogy Paradicsomot épít magának. Későbben, amikor meghalt a vadmadár-természetű felesége, akkor a dér leszállt az Édenkertre; s amikor, negyvenegyben és huszonhat éves korában, az egyetlen és csodalátó lánya is meghalt, akkor mordra vadult a Paradicsom; s majd amikor ötvenegyben csak a tanya és a mezőnek egy kicsi része maradt meg, hát akkor kiment az erdő szélire, onnét rámutatott a házra, és így szólt:

– Hát az erdő ezt a tanyát bagzotta a mezővel.

A szemfüles leányka, az egyetlen unoka, aki kilencesztendős volt akkor, valahogy meghallotta a szót.

– Begazolta, papó? – kérdezte.

– Igen, aranyom, begazolta.

Mosolyogva nézte most a lányt, egészen elgyönyörödve. Hát ez volt, aki kedves együgyűséggel így szólott akkor. S íme, most itt van, ősszel huszonhárom éves lesz. Fekete bojtos piros papucs van a lábán; zöldes szoknyáján piros pettyek virítanak, mint a zöld mezőben a földieper; ingblúza patyolat, s a vállán egy gyapjú mellényke. Sugár és kecses, mint a vadkecske. A szeme, mint egy mákszem tengerszem; s a haja, mint őszi fényben a vadkörtefa lombja. De hát ez is olyan, mint az anyja volt: ok nélkül elborul és ok nélkül kiragyog, a sötétben gyakorta fényt lát, s a napvilágon néha a feketét; hirtelen könnyei erednek, s máskor rikkant, mint a rigó; ha imádkozik, reszket a fájdalom a tagjaiban, s máskor a kos hátán lovagol, mint egy boszorkány.

– Mért néz úgy engem?! – kérdezte Tézi, a lány.

– Csak – mondta az öreg Tima.

– A nyakán vagyok?

– Ott.

Az öregre villant a Tézi szeme. A gazdag szemöldök alól sötétzöldben fénylett a szem; könny és tűz gyanánt rejtőzött mögötte.

Mint az alkonyati nap, oly lágyan mosolygott az öreg.

– Sokszor volt úgy, az éjszaka sűrűjében, hogy valami csillag a nyakamon ült.

– Úgy ülök a nyakán?

– Úgy.

A tengerszem színe egyszeriben csillogóra változott.

– Maga miket mond!

– Csak mondom, valahogy.

A nagy vaskályhában duruzsolt a tűz. Sütője is volt a kályhának, s a tetején két jókora és kerek főzőhely, amit karikák födtek. Tézi az elsőről elvett két karikát, s egy fazékban vizet tett a láng fölé. S ahogy odatette, jókedve szelével, a fazékból víz loccsant a kályhára, s a forró vason gőzzé cserszent egy pillantás alatt.

– Ma már nem mondanak ilyeneket – szólt a lány.

– A maiak?

– Azok.

– Sok minden változik, az igaz – mondta az öreg. – De az ilyen mondások, talántán, nem változnak.

– Nekem nem mondtak ilyeneket.

– Mert te nem tűrnéd.

– Nem is!

Úgy mondta Tézi, egy fényes villanással; s ebből a villanásból mindjárt a pajkosság bugyogó vizébe ugrott, mert énekelni kezdte:

 

Mikor a lány gatyát mos, Akkor bizony nem álmos. Gondolkozik felőle, Hova lett, mert odalett Az uracska belőle.

 

Az öreg már a szó elején tekergetni kezdte a fejét, s majd a végén, szinte pironkodva, így szólt:

– Ejnye, ejnye!

– Mit, ejnye?!

– Holnap vízkereszt van!

Tézi egy szökellő mozdulatot tett, majd alkalmas áhítatba esett, és mondá:

– „Kelj fel és világosulj meg, Jeruzsálem, mert eljött a te világosságod. És a népek a Te világosságodban járnak, és királyok jönnek a támadott fényességben. Hozzád özönlenek a tengerpart lakói, és hatalmas pogányok jönnek hozzád. Mind eljönnek, aranyat és tömjént hoznak; és az Úrnak dicséretét.”

Kérkedve nézett a nagyapjára, hogy íme, mennyire eszében maradtak Izaiás próféta vízkereszti szavai. De hát nem is csoda, gondolta az öreg, hiszen három évig volt Tézi az apácakolostorban mint irgalmas növendék. S már fel is volna szentelve, ha fakóra nem hervad a szent életben, s ha nem lett volna olyan féktelen, hogy megtépje istenesen Felíciát, az apácafőnököt.

Mindjárt megtépi az öreget is, úgy nézett reá.

– No, erre felelni kell!

Az öreg Tima is emlékezett még, hogy mit kellett fennen szólni, amikor járta elemista korában a pappal a vízkeresztet. S egy kicsit lamentálva, már mondta is:

„Láttuk a csillagát Napkeleten, és ajándékokkal eljövénk, hogy imádjuk az Urat. Alleluja!”

– Nem „a csillagát” – javította ki Tézi. – Hanem csak csupán csillagát.

– De a csillagát! – erősítette az öreg.

– De nem!

– De bizony! Mert hiszen onnét származik, amikor valaki nekibuzdulva azt mondja, hogy „azt a csillagát”.

Legyintett Tézi, hogy ezzel a nagyapóval nem lehet beszélni. De legyinthetett volna a fazékban a víznek is, mert éppen akkor úgy kezdett buzogni, hogy a hőcseppek kiugrándoztak belőle. A lány elhúzta a likról gyorsan a fazekat, az öreg Tima pedig bément a díszes nagyszobába, hogy ott válasszon magának egy botot. Meg-megfogta s nézegette őket: a tövisbokor ágából valót, a vadmeggyfa botot, a vízi gyökérből való feketét, a galagonya fájából valót, s utána a csipkerózsa botot. Hát ehhez volt a leginkább kedve, mert ezzel a vadóc unokájával is szép kedvesen úgy beszélget vala, hogy abban tövisecskék és rózsa egyaránt volt, akár a csipkebokron.

– Megjárom magam – mondta a lánynak.

– Ebben a goromba ködben?

– Nem veszek el.

– De a farkasok megehetik.

Csak a piros szárnyát lebbentve, úgy mondta Tézi a farkasokat; vagy olyanformán, mint amikor a szellőben a vadrózsa szirma pillant egyet. Csupán vidító játék ugyan az afféle szellő, de ki tudja, lehet a vihar üzenete is, mely ha bősz erejével csakugyan megjön, az öreg fát is a földre roppantja könnyen.

Megborzongott az öreg Tima.

– Mit főzöl? – kérdezte.

– Tormás levest, orjával.

– Ejh, micsoda ebéd lesz!

– Hagyunk holnapra is – mondta Tézi; s megint lebbent a vadrózsa szirma, ahogy hozzátette: – Mert hiszen holnap vízkereszt van.

– Jó, jó, ebben te vagy a főnök.

– S még miben?

– Abban, hogy integess a napnak, amikor lenyugszik.

Ősz óta, s kivált karácsony táján, többször is mondogatott effélét az öreg. Fekete pettyes barna szárnyaival meg-megjelent a tűz körül, mintha szemlét tartott volna, hogy hol és miképpen fog hamvába hullni. Igaz, hogy most januárban már hetvennégy éves lesz, de még olyan erőben van, hála Istennek, hogy ő is meg tudná tépni Felíciát, a szép apácafőnököt.

– Józsué is megállította volt a napot – mondta a lány.

– Te is megpróbálnád?

Mint valami drágakő, melybe tömören belefülledt a fény, úgy nézett az öregre a lány; de csak ennyit szólt:

– Bennem is van bűvös erő!

– Hát van – mondta az öreg.

Néhány pillanatig, s párás szemmel, még maga elé nézett; s azon az ellágyult arcán is az volt, hogy van ebben a lányban bűvös erő, van. De bár ne volna, bocsássa meg az Isten, mert így csak megbolondít embert és állatot, s maga marad a puszta létben egyedül, mint egy vadvirág. Abban is van bűvös erő, a virágszálban, de csak pompázik a felhők alatt, s éjjel válogatja a csillagokat, hogy vajon melyikhez is menne szívesen férjhez.

Aztán kiment a házból.

Belépett a téli ködbe, melyet gorombának mondott a lány. Pedig nem is volt goromba, hanem csak uralkodott, mint a tengerben a víz. Mintha lomha mozdulatokkal egy kicsikét ringatta is volna magát, mint a tenger vize csakugyan. Tova a nagy udvar végiben, arccal nyugat felé s derékszögben a házzal, a lomha tengervízben ott ült a csűr. Látszott ugyan, de csak rejtelmesen, akár egy óriás bálna, mely lustán fekszik a tenger fenekén. Balra és dombosodva, ott egyre jobban sötétre borult a köd, mert ott volt az erdő. Mint a fűszálak, csak sejlettek az erdőszélen a fák, s tovább pedig és lassanként egészen megvakult a táj.

Úgy ment a csűr felé, bottal egy hal, mintha valóban a tenger fenekén evezne. Megnézi, gondolta, elsőbben az állatokat, már ami van. Mert alig van. Egy öregecske tehén, Csákó szegény. Ötvenötben született, amikor a vadcseresznye fája virított. No, nem is olyan öreg, mert ilyenformán csak kilencesztendős. Jó természetű, igen kezes állat, a tejelés dolgában most is verné a három-négy éveseket. Ha fejős volna. De hát második esztendeje már, hogy nincsen borja. Nem kívánja a bikát, s talán már nem is bírná el, hanem összecsuklanék alatta, mint a tótorgona. Mert abból él, ami van, szedett-vedett alamizsnából, ősztől tavaszig. Bár a juhoknak jusson, annak az ötnek, ami a hatvanból megmaradt, s Mordálynak, a kosnak. Azokat istápolni kell rendesen, mert ők adják a téli eledelt, a sajtot és a túrót, s a ruházatnak is a nagyját; s farsang idején nyolc-kilenc báránnyal is kedveskednek öten. Olyan kos ugyanis ez a Mordály, hogy az öt juhból legalább háromnak mindig ikreket csinál; s ami az öt bárányon túl van, az egyedül Mordálynak a szorgalma, melyet a hatóság előtt, már szemérmes indulatból is, titkolni kell.

S no, még a tyúkok.

Hát azok már nem a gondolat ágán rebbentek meg, hanem a jöttére és a kakas vészjelére azon a vadalmafán, amely a csűr jobb sarka táján állott, s amely olyan makacs volt, hogy az oltóágat sohasem tűrte meg. Lábukat tollaikkal takarva, azon kuporogtak a tyúkok, tizenketten. Megismerhették mindjárt a gazdát, mert hamar elhallgattak; csak a kakas, amelyik az ól nyitott ajtajában a küszöbön ült, csak az aprózta még halkan a vészjelt.

– Ne félj, nem szeretem el a tyúkjaidat – mondta az öreg.

– Tyúk-tyúk – mondta a kakas.

Nevetni kellett rajta, mert a hang olyan volt egészen, mintha azt mondta volna, hogy jól van, no, mert ha a tyúk az övé marad, akkor nincsen semmi baj. Derült is rajta az öreg, de bezzeg a derű, mint az angyali vakolat, úgy lehullt az arcáról, amikor a pajtába lépett s meglátta azt a koldus tehenet. A bordáit is meg tudta volna számlálni, ha nem takarta volna fátyollal a szüremlő köd. De a csípőcsontja oly hegyesen állott így is, hogy tarisnyát lehetett volna akasztani reá; s a szeme, hát az a két szeme a búbánat eleven kútja volt, mely kútban a gyász vize már sűrűsödve kezdett áporodni.

– Mit csináljak veled? – mondta az öreg.

Buddha megsúghatta volna neki, hogy mit kell egy szűkölködő tehénnel csinálni; s a könyörület szellője egy kicsit érintette is az öreget, mert a jászolba belenézett az öreg. De hát a jászolban nem volt semmi, csak csupán két bokor fagyöngy, amit egy nyomorék tölgyfáról még karácsonykor hozott a tehénnek, hátha csamigának megenné.

De az élősdi gyöngy Csákónak nem kellett.

Inkább a mártíromság.

– Szent állat ez! – mondta az öreg Tima.

De hát, ha szent is, gondolta tovább, egészen tiszteletből nem élhet. Csakhogy a kóst, ami kicsi van, kell annak a pogány kosnak, s a nagy hasznú juhoknak. Ha ugyan elég lesz nekik márciusig, amikor erdőn-mezőn egy kicsi zsengét tudnak már gyűjtögetni.

Istenem, mit csináljon?

Gondolkozott az öreg, s huzigálta a fehér bajuszát, mintha Isteni sugallatot akart volna fejni belőle. Aztán hirtelen kilépett a pajtából, s átment a hatalmas csűrkapu előtt, mely szokás szerint az egész csűrépület közepén állott. Onnét, a csűrkaputól balra volt a juhok nagy hodály terme, ahol most, az egész hodályban, csak Mordály, a kos s az öt juhocska kotyogott. S kívül és fent, a zsúpfödél eresze alatt, a hodály egész hosszán végig, ott a sarjútartó húzódott, mely tele volt a második kaszálás zsenge sarjújával.

Oda fölnézett az öreg Tima.

Aztán a szeme futkosni kezdett, hogy hol van a hosszú lajtorja, amelyen oda fel szoktak járni. Ott lapult a tejszínű ködben a földön, hosszan a csűr fala oldalában. Felemelte az öreg és gondosan odatámasztotta a sarjútartó nyíláshoz, mely olyan volt, mint egy nagy széles csatornának a torka. Fölment a létrán, s tépni kezdte a sarjút, mely onnét a magosból, zöldet játszadozva a ködben, a földön rakásba hullt. S miközben hullt, mint a reménység zöld hava, bent a hodályban talán megneszelték a juhok a zizegést, mert bégettek egyet-egyet, s mordult a kos is.

– Majd a gyermekágyban, s a bárányoknak – felelt nekik a gazda.

Háromszor fordult a sarjúval, egy-egy öllel vitt mindig, s telegyúrta Csákó előtt a jászolt. A harmadik járásra megsimogatta az állat nyakát, melyen már a szőr is igen megcsenevészült, s így szólt:

– Ünnepelj, s emlékezzél.

Vette megint a rózsafa-botot, s ahogy a lajtorja mellett haladt volna el, hát hirtelen megállt. Megfogta a létra fáját, hogy talán visszafekteti a csűr oldalában a földre, ahogy volt. De a keze ott maradt a fán, mintha az eszének ellene akart volna mondani. Jó, hát akkor maradjon a létra, feltámasztva a hodály előtt, a magas sarjútartóra. Hátha Jákob hajnalban eljön; nohát, ha csakugyan eljönne s így készen találná a lajtorját, az ég felé támasztva, hát akkor lenne neki egy istenes pártfogója. S dicsérnék őt az angyalok is, hogy nem kell bajlódniuk ezzel a nagy létrával, hórukkolni a gyenge lényeknek, amíg az ég felé duvaszthatják valahogy. Talán az egyik még rá is ülne a kilencedik fokra, s onnét énekelné Timotheusról a zsoltárt.

– Hát maradjon – mondta az öreg.

Azzal elindult az erdő felé a ködben, mely immár kezdett imbolyogni, s itt-amott mozdulni is, mintha hömpölygésre, majd felszállásra lett volna kedve. S az öreg Tima, abban a lomha ködben, a ködbokrokon és a ködmezőkön áthaladva, úgy lépegetett tovább s mind tovább, mint egy öreg szarvas, amelyik éppen akkor vesztette el pompás agancsait.

S aztán elnyelte az erdő.

– Már messze járhat – mondta magában Tézi.

Máskor is, ha elment kóborogni a nagyapja, ami szokása volt, mindig számítgatta, hogy vajon most hol és merre kavarog, s meddig tart a kósza. Nem bánta, ha tart. Mert csak ilyenkor, az egyedülvalóságban tudott kinyílni igazán. S amiket nyílott, azok a virágok, hát azok bolondosok voltak, kavarogtak a színekben és az illatokban, sírtak és nevettek, csókolták és szaggatták egymást.

A kályha mellett állt, s bizsergő élvezettel nézte a lobogó vizet, melyben az orja-hús javában főtt. A fejében s egész testében villadozva kavarogtak, nagy kuszaságban együtt, a gondolatok, az érzelmek, a vágyak és a képek. Valahogy úgy, mint a pattogó erdei tűznél a füstben és a tűzpírban a szikrák; vagy mint a tarka és szeles gyors madarak, amikor suhanva és hevülten repülnek. Az egyik sárga-piros madár, amelyik kicsapott a seregből, a szerelmet füttyentette oda neki, a gőzvető vágyat, mely a vérben úgy lobog néha, mint ebben a fazékban a víz. De ahogy elröppent a madár, a gondolat már a pokolra ugrott, ahol az ördögök már nem az orja-húsát főzik az ilyen vízben, hanem a bujálkodó nőket. Egy szemvillanásra látta a gyötrelmet is, s a gyötrelem buggyanásából kihallotta a jajt; s majd a jaj ereje már az apácazárdába vetette vissza, ahol csipdesték egymást a lányok, s vihogva mesélték, hogy holdvilágos éjszakákon nyöszörögnek az ágyban.

Remegett Tézi, s az arca égett.

Verejtékezett is.

Hamar levetette a blúzát, s hideg vízben mosakodni kezdett. Egy kicsit megnyugodott benne a vér, a gondolatai helyükre fészkelődtek, s a vágyak forró párájából tavaszi eső lett. De ahogy törülközött, a tükörbe talált pillantani. Önfeledten nézte magát, s ahogy gyönyörködve nézte, mintha önmaga iránt vágy csurrant volna belőle. Hanem a vágy sisteregve, mint a villám, a légbe csapott, ahol gerjedt férfiak álltak. Férfiak, akik tünedeztek, mint a forró lehelet; jórészt ismeretlenek, s egy ismerős is, akit Kolokán Firkónak hívtak.

Hirtelen elugrott a tükör elől, s felkiáltott:

– Tágulj, sátán!

A törülközővel betakarta a vállát és a mellét, de már annyira ernyedt volt egész testében, hogy nem tudott állni a lábán. Odavánszorgott hát a pamlaghoz, mely a kelengyéhez tartozott, s hosszúszőrű és sárga gyapjúcsergével volt letakarva, a nagyszobában. Mint aki kidől, végigfeküdt a takarón, s az arcát, mely a viaszgyertya színére váltott, a puha takaróba fúrta. A jobb lába remegni kezdett, s mint a hideg rezgő-áram, a remegés a derekába kúszott, onnét a jobb karjába, s majd az orcájának a jobb felére.

Sírni kezdett.

Aztán vonagló zokogás vett erőt rajta.

Így találta meg az öreg Tima, aki a rózsafa-bottal és a bal kezében egy csüggedt szárnyú szép madárral megtért.

– Mért sírsz? – kérdezte.

Tézi nem felelt.

– Bántott valaki?

Mintha egy kicsit megnyugodott volna a lány, a sírás alábbhagyott. A csendben följebb emelte a madarat az öreg, s megnézte. Szárnyat eresztve pihegett szegény, akár az unokája.

– Megint képzelegtél?

Halkan, a ritka szeppenések közül, csak ennyit mondott Tézi:

– Nem én.

– Hát?

– Valaki idegen, aki bennem lakik.

A pamlag szélire ereszkedett az öreg, gyöngéden megsimogatta a lánynak a lábát, s puha szavakkal mondta neki:

– Tudod, hogy a doktor megmondta volt, kedves virágszálam. A lelkedre beszélte, hogy nem szabad képzelegni. Okos szóval mondta, hogy a lebegésre vigyázni kell, mert benned a kedély nem akármilyen. Hanem könnyen hintázik, s akkor szivárvány lesz az égen, s a szívben a vér megbugyog. Látod, szegény anyád is megszenvedte a lelki nyugtalanságot, pedig intettem eleget. De ő nem, hanem csak meggyújtotta a szemével a levegőt, s áradott abban, hogy titkokat lát. Magammal el is tűnődtem akkor, hogy micsoda jajveszély lenne a világon, ha mindnyájan előre tudnók a sorsunkat. Nem gondolod, virágom? – kérdezte.

Csak amolyan kenegető orvosságnak szánta a kérdést, de nagy váratlansággal, s utána rögtön Tézi felült a pamlagon. A törülközőt, önkéntelenül, megigazította magán, s egy kicsit riadtan ugyan, de az öröm ragyogásával nézte a nagyapját; valahogy olyanformán, mint amikor elúszott a sötét felhő s két csillag kiragyog.

– No, mi az, aranyom? – kérdezte az öreg.

– Féltettem magát.

– S engem mitől?

– Azt hittem, hogy megeszik a farkasok.

Az öreg Tima elnevette magát, de rögtön felállt. Akkor is aprókat nevetett, de azok az apró döccenések olyanok voltak, mintha az arcáról fekete bogarak ugráltak volna a levegőbe.

– No, kelj fel, s ebédeljünk! – mondta.

S azzal megindult a nagyszobából a kisebbik felé, ahol a kályha is állt, s az étkezőasztal. De még egyet ha lépett, Tézi már észrevette a madarat.

– Az mi, amit a keziben tart?

– Látod, milyen kótya vagyok! – korholta magát az öreg, miközben visszább lépett. – Miattad megfelejtkeztem róla, mert ezzel akartalak köszönteni.

Letette a sárga takaróra, ahol a madár, panyókára eresztett szárnyakkal, elég jól kezdett billegni.

– Vadgalamb! – vidult meg egészen a lány.

– Az.

– Hát az ilyenek ősszel el szoktak menni!

– Ennek, úgy látszik, nem adtak útlevelet a sasok.

Szemlátomást jobbult a madár. Szürke tollazatán, ha mozdult, megcsillant az acélkék csíkozás; s pillogás közben, mint apró ékes kő, úgy villogott a kerek szeme.

– Mi baja lehet?

– A hideg egy kicsit megvetette.

– Akkor megkenem olajjal – mondta Tézi.

Az öreg mosolygott, hogy a madár és a virág miképpen gyógyítják egymást. A rózsafa-botot a helyére tette a többi bot közé, majd a fenyőfa kártyákkal kiment a kútra, hogy vizet hozzon. Ahogy kilépett a házból, a téli fényben magasabbra bukkant rögtön a feje: a köd elszállt, mint a borulat a lányból, s nagy selymes pelyhekben hullott a hó. Talán ebből, ezekből a pelyhekből, készítette Tézi a fehér szalagot is, amivel a vadgalamb olajkent lábait bekötötte; s talán a tavalyi hó álmaiból halászta elő a kendermagot, a búzát és a makkot, amit egy fatálon étkül elébe tett.

Ők is asztalhoz ültek, a tormás leves mellé.

– Rég nem ettünk ilyent.

– Soha – mondta Tézi.

– No-no, tavaly szilveszterkor.

Erre nem szólt semmit a lány; de az öreg, a nagy csend után, megkérdezte:

– Tudod, mi történt akkor?

– Tudom, hogy nem tudom.

Értették egymást. Annyira értették, hogy már nem is ebédnél ültek, a tormás leves mellett, hanem ama szilveszteri vacsoránál, ők ketten s Kolokán Firkó. Az öreg az aggodalom ködében, a lány villogó tövisekkel, s Kolokán a szerelem szikrái között.

Akkor mondta ez a Firkó:

– Szívesen elvenném Tézit.

Nyájaskodott, firkolt; de a lány miatt szívbéli haszon nem lett a dologból. Firkó többet nem jött, s az idő múlt. Többültek a hetek és a hónapok, s egy esztendő odalett.

– Bizony, bizony – tűnődött hangosan az öreg.

– Mit bizongat? – kérdezte a lány.

– Mit-e? Hát csak lepergetém magamnak azt a hatvankettes szilvesztert, s nyomában az egy esztendőt. Ha akkor hajlottál volna a szóra, akkor most…

– A szóra, milyen szóra?

– Mondta, hogy szívesen elvenne.

– A nyavalyás!

Keményen mondta Tézi, kemény ingerültséggel. S a szóval együtt, abban a hirtelen indulatban, fel is állt az asztal mellől, s kezdte elszedni a tányérokat, a kést és a villát, amelyek csörögve táncoltak az edények ölében. S onnét a zajból még begyesen vetette oda:

– Nekem ne szíveskedjék!

– Hát mit csináljon?

– Tegye ki a szívét!

– De hát, ha nem szereted.

Már izzott a szeme Tézinek, sértődöttség és gyűlölet lappangott benne.

– Úgy?! – mondta epésen. – Spekulál a nyavalyás! Számítgatja, hogy vajon szeretem-e vagy nem. Mert attól függ a többi szó, a lélek tisztasága és a szív öröme. Hát nem. A szerelem az nem tanácsi hivatal, ahol lehet számigálni. Itt ki kell tenni a szívet, s a lelket kinyitni. Mint az oltár előtt, ahol letérdel a bűnös; s ha üdvözülni akar, még vért is izzad a szűz előtt.

– Máriát ne keverjük belé – szólt az öreg.

Pattanva javította ki Tézi a szót:

– Magamra értettem!

– Az más – bólintott a nagyapa.

A bólintás után csend lett, melynek a parazsát a lélek takargatta, de a szív ösztökélte. A lány feszesen állt, mint az íj, amelyik röppenhet bármely pillanatban; s az öreg Tima pedig meleg és puha felhőben ült, hogy neki milyen pompás unokája van. Tézi fölvetette a fejét.

– Tudja, mit mondott volt a tokás doktor? – kérdezte.

– Ott voltam – mondta az öreg.

– De amikor magát kiküldte.

– Azt nem tudom.

– Hát akkor azt mondta, hogy ilyen szép női testet még nem látott. Pedig öreg volt már, s láthatott eleget.

Egy kicsit tűnődött az öreg Tima, hogy vajon helyes-e effélit beszélni. De aztán azt gondolta, már a lány kedélybetegsége miatt is, hogy jobb lesz többet tudni, mint keveset. Kíváncsiság, de szemérmes zavar is volt tehát az arcán, ahogy szólt:

– Nem mondtad, hogy le is kellett vetkőzni.

– Derékig.

– Az elég is.

– Neki elég volt.

– S neked nem?

Furcsa kegyetlenséggel s villogva nevetett Tézi, ahogy mondta:

– Szerettem volna, ha megüti a guta.

Felállt az öreg, tekergette a fejét, s pusmogott. Egy kicsit borzongott is, hogy minő bajok lehetnek még ezzel a lánnyal. Könnyen meggyújt valakit, vagy vérbe kerget. Lám, az orvost is a lelkire vette volna, hogy a hirtelen vágy forró lobbanásában a szíve megszakadjon. S a csapdosó szavak, amiket Firkóra mondott, hogy tegye ki ész nélkül a szívét s izzadjon vért előtte, hát azoknak a szavaknak az aggodalmát is csak most értette meg igazán.

– Ah-jaj! – sóhajtott.

– Hát sajnálta volna?

– Kicsodát?

– A doktort.

– Én most Firkóra gondoltam – mondta az öreg, s hogy a vércseppeket, melyek a gondolatában meg-megsejlettek az előbb, valamivel letakarja, hirtelen elhajlással így folytatta: – Csak azon akadok fenn, azon az egyen, hogy miképpen hívhatnak valakit Kolokánnak.

Úgy rebbent meg a lány, mintha őt bántotta volna meg valaki.

– Az egy virág – mondta.

– Kolokán?

– Bizony. Tóban tenyészik, mint a tavirózsa; hínár között, a víz alatt. Csak akkor dugja ki a fejét, amikor kihajt a virága, ami olyan fehér, mint a patyolat.

– Te ezt honnét tudod? – kérdezte az öreg.

– A paptól.

– Hát te jársz a paphoz?

– A gyóntatószékben kérdeztem meg.

Nevetett az öreg Tima, buzogva nevetett, hogy miket csinál ez a lány. S miközben így bugyogott, bément a nagyszobába, s a botok között válogatni kezdett ismét. Végre kiválasztotta a vadmeggyfa botot, s felvette a téli ujjasát, hogy ő indul.

A dolog olyan váratlan volt, hogy Tézi csodálkozva kérdezte meg:

– Apóka, hát maga ismét megy?!

– Mennék, virágom.

– S hova?

– Bé a faluba.

Hát ezen még jobban eltátotta a szemét a lány. Hanem a nagyapja, a botjával is támaszkodva a földön, kedvesen elejébe állt, s úgy kezdett magyarázni. Valamit tenni kell, mondta, valami lehetőt. Mert itt van ez a Csákó tehén, akit a szél is eldönthetne már, mint a rossz kerítést. Takarmány alig van, s venni sem lehet. S ami van, az vagy csak egyedül neki elég tavaszig, jól meghúzva; vagy pedig csak csupán a juhoknak. Választani kell. S talán illőbb és hasznosabb, ha a juhokat választják.

– S a tehénnel mi lesz?

– Felajánlom.

– A közösnek?

– Annak.

Tézi elfordult, s lehajtotta a fejét. A nagyapja azt hitte, hogy a szomorúság miatt, ami hirtelen megszállhatta. Nyilván búsulta is a jámbor állatot, hiszen esztendők alatt sok tejet kicsobogtatott belőle; s egyszer, amikor a zárdából hazajött, még a meleg hátára is felültette apóka, hogy viduljon a Csákó tetején, s barátkozzék is a vadóc élettel. Búsulta, hogyne; de a bánatot mindjárt elöntötte a hínáros tó vize, amelyben a kolokán virág is ott rejtőzött valahol.

– A tanácsházára megy? – kérdezte.

– Oda kell mennem – mondta az öreg.

– Kivel akar beszélni?

– Akihez tartozik, az efféle ügy.

Tudták mind a ketten, hogy az állattenyésztésben Kolokán Ferenc a főnök. Tűrhető főnök volt, úgy vélték a sérelmes emberek is; s igen jól értette az állati világot, pedig egy jövő-menő útmesternek volt a fia.

– Aztán én nem létezem! – szólt Tézi, intelemmel.

– Nem pletykálok, ne félj – mondta az öreg.

Ha valaki hallotta volna a szólabdákat, melyeket most is váltottak, hát bizony csak bóklászta volna, hogy mi rejlik a szó mögött. Mert abban az intelemben például, hogy a lány nem létezik, s a hova gondolsz ígéretben, hogy az öreg nem pletykál, abban Kolokán Firkó volt a főszemély. Vagyis, ha netalán, a Csákó sorsának az avarjában Tézi után zizegne Firkó, akkor az öreg Timának úgy kell tennie, mintha csak szagolná az illatot, de magáról a virágról nem tudna semmit.

– Mikor lesz itthon, apó?

– Megyek s jövök, virágom.

Béhúzta maga mögött az öreg az ajtót, s a téli napfényben, mely az elkésett hópelyheket szálltukban nyalintotta fel, eltűnt a megcseppenő eszterhéj alatt. A lány is bement a nagyszobába, hogy megnézze a madarat. Ott kuksolt a vadgalamb a pamlag fején, s az ablakot ügyelte, mely mögött áradott a fény. Rebbent egyet, amikor Tézit meglátta, de aztán csak a kerek szeme pattogott.

– No, te vad árva!

Úgy nézett a vadgalamb, hetyke fején a gyöngyszemével, ahogy a lány is nézne, ha éppen meg akarná valaki fogni. A szárnyát már, kicsi híján, felöltötte a madár; s fehérpólyás feszes lábain úgy állott, nyújtott nyakkal, mintha merész volna a tűzön is átrepülni. Különös izgalmat keltett a lányban. A mohó kívánalom égi illatát sugározta belé, hogy abba burkoljon egy ilyen szárnyas kis vadat; s az ingerület tüzét is ugyanakkor, azt is meglobbantotta benne, valami emésztő lángot, hogy egy villanással eleméssze a madarat, vagy a gyönyör vigyorával kicsavarja a nyakát.

Sistergett benne az izgalom.

S ahogy remegve nézte a vadgalambot, hogy most-most mi legyen véle, hát valami hangos beszédet hallott az ablak alól. Megrázta a fejét, s az izgalom vadbokrából pattanva emelte fel.

Kinyitotta az ablakot.

A párás fényben az olvadó hó szikrázóra fújt, éppen a tárt kapuban, két legényecskével csombolygott a nagyapja. Afféle suhancos fiúk voltak, akik fél lábbal már beléptek a felnőttek kapuján. Az egyik a tanács ügyes-bajos hírnöke volt; s a másik az állatorvos apródja, ki a lovakat és a felhőket egyaránt hajtotta. Virágos pálca volt mind a kettőnek a kezében, nyilván művirágos pálca; s a pálcákon szalagok is fityegtek, a hírnökén piros szalag, s az apródén tarka.

– Mit akarnak? – szólt oda Tézi.

– Jöttek – mondta az öreg.

– De mit akarnak?!

A hírnök felemelte a pálcát, és meglobogtatta rajta a piros pántlikát.

– Magasztos küldetés! – rikkantotta.

S az apród is, hogy a tiszte csorbát ne szenvedjen, szintén lobogtatni kezdte a tarka szalagot, s melléje énekelte:

 

Szép kis állat a cica, de még szebb lány Katica.

 

Látszott, hogy már ittak, s kotyogósok.

Már élesen szólt oda a lány:

– De mi a cifra nyavalyát akarnak?!

– Magasztos!

– Lelket belé! – mondta rá az apród.

S abban a pillanatban sittyenve a Tézi füle mellett, a vadgalamb kirepült az ablakon.

– No, gyertek bé! – mondta az öreg a fiúknak.

S megindultak, látta Tézi. És látta azt is, a cifra pálcákról, hogy valakinek valahova lakodalmat hívnak. Kinek, s hova? A bizonyosság, mint a nyúl, még bokorban volt, csak a bokor leveles ágai rezegtek. Az ő vérében is szellő motozott, s meg-megfutamlott az a szellő. Közben kiöntötte a vadgalamb magvait a hóra, s az ablakot betette. Megigazította magán a ruhát. Érezte, hogy a két keble melegen megsajdul, s hogy feszül a dereka.

Átlépett a másik szobába, s az ajtóval szemben megállt. Alig várt valamit, a pántlikás fiúk beléptek, s mögöttük a nagyapja. Egy-egy pillantással szemrevette a fiúkat, akik vigyázattal előbbre döcögtek, s akikben az ital szinte világosan meg-meglottyant minden döccenésre. A pirosszalagos, aki jobbról állt, kigyúlt arcával maga is piros volt; s a tarkaszalagos maga is tarka, mert hiszen a tojásdad arca tele volt szeplővel.

Végre s valahogy állást vettek Tézi előtt; de mintha sóhajtozott volna alattuk a föld, enyhe-puhán még akkor is topogtak. De aztán mind a ketten egyszerre hátranéztek, hogy a gazda vajon ott van-e.

– Mondjátok, mondjátok! – biztatta őket az öreg.

Erre a követ, akinek szalagja-arca piros volt, s aki valamivel mégis több idősnek látszott, a virágos pálcát fölemelte, s szólani kezdett. Hanem a mondóka, mely a lakodalomba hívta a háziakat, a szívélyes tiszteletet nehezen csepegtette, mert a szavak ugráltak, mint a bolha, s a szószóló nehezen fogdosta őket. Pedig a másik ifjú, a tarka-szeplős, igyekezett derekasan segíteni neki, mert a pálcájával mindegyre megkoppintotta a földet, s olyankor mindig rikkantott egyet, mondván:

– Lelket belé!

De aztán, ha nehezen is, a beszédnek mégis fület-farkat kanyarított a követ, csak éppen a szívet felejtette ki belőle. Vagyis azt, hogy kicsoda akar egybekelni, s kivel.

– Hát a vőlegény, az kicsoda? – kérdezte Tézi.

– Hát nem mondtam?! – bambult a követ.

– Nem.

– Az hogy eshetik?

Az apród ismét koppintott, s pótlólag kivágta:

– Kolokán Ferenc.

– Titkár az állati tenyésztésben – kapott észbe a követ.

Szúrós fénybe tömörült a Tézi szeme.

– Ki a hajadon? – kérdezte.

– Csüdi Katalin – mondta a fiú.

Erre még inkább összehúzta Tézi a szemét, aztán lassú mozdulattal, mint a ragadozó, a két kezével a két virágos pálca felé közelített; s amikor egészen közel volt a pálcákhoz, egy villanó mozdulattal a markába ragadta, reccsenve kettőbe törte mind a kettőt, s a földre vetette. S élesen így szólt:

– Csüdi haza!

Az öreg Tima felszedte a törött pálcákat, kézbe adta s mutatta is a fiúknak, hogy gyerünk kifelé. Amikor kimentek; gyöngéden átölelte a lányt, bevezette a nagyszobába, s a pamlag előtt puha meleg szóval mondta neki:

– Feküdj le, virágszálam.

A szeme olyan volt, mint a harmatos mogyoró.

– Nyugodj meg, hamar itthon leszek – tette még hozzá.

Aztán, egy kicsit imbolyogva, kiment a házból. S künn, a havas úton, amikor utolérte a fiúkat, a két oldalára maga mellé vette őket, s így szólt:

– Ami történt, nem történt.

– Ki is hinné! – totyogott a követ.

– Senki – mondta a másik.

– Nohát – folytatta az öreg. – Vágunk más pálcát, kettőt szépet, s a köntöst azokra tesszük.

A kis legények hümmögtek, hogy jó lesz, de nem járt a szemük, hogy az erdős-ciheres útmentén megfelelő ágak hol kínálkoznak. Kerülgetés nélkül taposták mentükben a havat, mely félbe-szerbe takarta az utat. Ahol ugyanis célba vehette a nap, ott már kásásra rokkant, s ahol pedig árnyékos helyeken feküdt, ott szűz épségben hivalgott. Igyekezett a déli szellő is segíteni a napnak, de ha tilosba lebbent a lombok alá, a fák és a bokrok lehűtötték mindjárt, hogy védjék a szűz havat.

– Hát akkor megállunk – mondta az öreg Tima.

Kérdőjel bóbiskolt a fiúk szemében, ahogy megálltak, s fáradtan szundikált az értelem is az arcukon. Úgy látszik, az ital bogáncsot hajtott az agyukban, mely egy kicsit megpenészedett, amikor Tézi megijesztette őket.

– Milyen állat a cica? – kérdezte az öreg.

– Egerész… – mondta a nagyobbik.

– Nem, nem.

A szeplős, a kisebbik, aki a kapuban énekli vala is a dalt, boldogan elvigyorodott.

– Szép kis állat! – mondta.

– S hát Katica? – folytatta az öreg.

– Még szebb!

– Csüdi szép! – kurjantott a követ.

Fölébredtek egészen a bugyuta mulatságban; s mivel látta az öreg Tima, hogy most egeret is lehetne fogatni velük, egy ágas-bogas fa alá irányította őket, hogy ott a hóban mosakodjanak meg. S amíg a fiúk porozták magukat a hóval és darabosan óbégattak, addig ő egy mogyoróbokornak két alkalmas ágát pálcának levágta.

– Mehetünk – mondta.

A két fiút nagyjából helyremosta a hó, s a törött pálcákról, menet közben, a művirágokat és a szalagokat átruházták az újakra. Így aztán, észben és jelvényben egyaránt megfrissülve értek a faluba, mely az erdei tanyától, töretlen menetben, félóra járásra volt, vagyis kilométerben három és még valamicske.

Egyenesen a tanácsházára tartottak; s bár szombati nap volt, az ifjú küldöttek semmi kételyt nem mutattak abban, hogy Kolokán Ferencet ott fogják találni. Közrefogták hát az öreg Timát, aki úgy lépett bé a kapun s haladt az ajtó felé, gondjának igájában, mint egy öreg téli szarvas, kit a pántlikás pálcákkal az erdőn fogott ez a két fiú. Láthatólag várta is Kolokán az ifjú lakodalmi szervezőket, de amikor megpillantotta közöttük az öreget, egy pillanatra minden egyebet elfelejtett.

– Hű-há! – emelte fel a két kezét.

De az öreg Tima csak ennyit mondott:

– Jó napot, öcsém.

Ha már megmozdult a kerék, kezet is fogtak mindjárt, de a kézfogás után, még melegiben, Kolokán visszalépett a maga ügyének hajlékába, s megkérdezte a hívogató legényeket:

– Minden rendben van?

– Eddig.

Kacsintott egyet az öreg felé, s így folytatta:

– Hát Bajkó Timotheust és a családját meghívtátok?

– Ah-jaj!

Ezzel el is engedte mindjárt a derék és magasztos legényeket, s mosolyogva tekintett az öreg Timára. Nem lehetett azonban tudni, hogy a ritka perc finom vásznán gyöngyház gomb volt-e ez a mosolygás, vagy pedig csak afféle mindennapi kellék. Könnyen lehetett hétköznapi járulék is, mert Kolokánnak olyan szeme volt, mint egy nagy-erős kamasz kutyának, amelyik, ha iromba módon is, de mindig játszadozni akar. A nyírott bodor haja is dús állati gyapjúbozót volt, s nagy hosszú lábai nyilván árkon-bokron szerettek volna mindig járni. Két tenyere egy-egy lapátnak is beillett volna; a két arccsontja kiállott egy kicsit, de az álla nem volt erős. Úgy, ahogy volt: tagbaszakadt erejével és mosolygós lomhaságával, inkább nyugalmat árasztott, akár maga a természet, csakhogy a természet nyugalma sem mindig sátoros ünnep.

– Üljön le, Tima bácsi! – mondta.

– Egy kicsit, köszönöm – s leült az öreg.

Kolokánnak Tézi járt az eszében, mint a földnek a virág, mely ugyan kábító és mérges is, de a föld rögei nem tudják feledni; s Timotheus a tehenet látta, mely a szeme előtt szikkad ki a világból.

– Rég nem láttuk egymást – tűnődött el Kolokán.

– Egy éve s egy hete.

– Fut az idő!

– S nem fárad el.

Gondolta Kolokán Ferenc, hogy el tudnának így sokáig beszélgetni, akár ősszel két diófa, amelyről le-lepottyan néha egy szem dió. De hát a diónál jobb volna tudni, hogy miképpen virít a kábító virágszál.

– Aztán a lakodalomba elvárom magukat, Tima bácsi.

– Mikor lesz?

– Hát nem mondták azok a mihasznák?

– Rossz már a rosta, hamar kiesik belőle a búzaszem.

– Szombaton, mához egy hét.

– Addig még van idő.

Látta Kolokán, hogy az öreg számára borongós felhő most ez a dolog. Nyilván a bozótban ott ül valami fekete madár, s talán oda is költött; vagy az is lehet, ki tudja, hogy valaki fonja a kerítést a lány körül. Fájna neki, a szíve megszorult. De a másik percben már a szívére pirított, hogy elég legyen a haszontalanságból, mert egy hét múlva, a tisztesség módján meg kell házasodni.

– Vagy talán csillag van a ház fölött? – annyit mégis kérdezett.

Értette az öreg Tima, hogy nem a szent lelket nyomozza Kolokán Firkó, hanem valami széptevő legényre gondol. Az öreg azonban, az adott szó szerint, egészen úgy tett, mintha Tézi nem is léteznék.

– Vízkereszt van – mondta.

Kolokán is megértette ebből, hogy azt a csillagot, amit ő kérdezett, vagyis a szerelem csillagát, hát azt ügyesen elmellőzte az öreg, de helyette, ájtatos módon, a napkeleti bölcsek csillagával válaszolt. No de, a tarka mindenségit, hát ilyen ez a vén Timotheus: megszokta az erdő világát, s még az útálló bokrok között is úgy tud elmenni, hogy nem mozdulnak a lombok. Fene ügyes és mindent palástol, s az ember csak berzenkedik, hogy a mondásait fejtegetni kell.

A nagy hosszú lábát, a jobbat, a bal térdére vetette, s egyenesebbre ült a széken.

– Hozzám jött? – kérdezte.

– Magához, ha nem terhelném – mondta az öreg.

– Állat?

– Fehér marha.

– Egy tehene van, úgy tudom.

Puhán és nagyon enyhén, bólogatni kezdett az öreg Tima s úgy mondta:

– Egy. Az az egy, amelyiknek a tejéből, azon a szilveszteren is, ettük volt a madártejet.

– Rég volt.

– Rég, a tehénen is látszik.

– Kiöregedett?

– A szellő is, ha megerőlteti magát, fel tudná dönteni.

– Nem eszik?

– Nem.

– Miért?

– Nincs mit.

Elvigyorodott Kolokán Ferenc, s a jobb lábfeje, mint a lappancs, tátogott néhányat a padló fölött.

– Süttessen neki tortát, van kivel – mondta.

Mintha szálltában érdes falevél ütődött volna a szemének, úgy pillantott egyet az öreg. De a szót, ahogy kimondta, Kolokán is megbánta rögtön. Érezte, hogy bárdolatlan volt, ami nem természete. De hát az a vad lány a hibás, akinek a tengerszeme átfúrta az elmúlt esztendőt, mint az ingerlő csipke-párát. S ha átfúrta?! Akkor sem lehet a lányt okul odavetni, s az ő igézetével takargatni a bűnt, mely a szerelem és a hiúság keverékéből buggyant elő.

Nagy lapát-kezével megérintette az öregnek a vállát, s így szólt:

– Csak tréfa volt, nohát.

– Az bír meg a legtöbbet, a tréfa ága – mondta az öreg.

– Akkor a tehént is oda kéne tenni.

– Oda, a közösbe.

Bólogatott Kolokán, hogy bizony, bizony; s majd így folytatta:

– Ősszel még lehetett volna, talán.

– Ami most van, az most van.

– Ez a baj.

– Egy kicsike nyíláson is beférne, olyan sovány.

Csücsörített Kolokán, mintha kökényt evett volna; s mint az óra ingája, lassan és egyenletesen úgy kezdett járni a feje.

– Nincs, nincs.

– Mi nincs?

– Létszám.

– Akkor levágatom.

– Tilos!

– Akkor takarmányt adjanak, pénzért.

– Inkább cukrot kérjen.

Elnémult az öreg Timotheus. A nyelvét csombolygatta bent a szájában, hogy ki ne köpje valahogy ezt a keserűséget. Meleg köd szitált az agyában, s megfakult a látása is egy kicsit. De aztán, ha így van, így van: nyelt egyet, s elgondolkozva felállt. Mondott valamit, amire időteltével sem tudott visszaemlékezni, s talán kezet is fogott Kolokánnal. Mentiben az ajtó felé, nyilván akarata s tudta nélkül, a jobb kezén morzsolgatta az ujjait, mintha onnét, az ujjai közül, hiányzanék valami. De az agyát egyedül a tehén sorsa ülte meg; a keserű gond és a szükség, hogy egy hasznos állatnak haszontalanul kell elpusztulnia.

Az ajtóból még visszafordult.

– Akkor egyék meg a farkasok – mondta.

– Az istállóban?

– Kikötöm az erdőben egy fához.

– Megbüntetik!

– Kicsoda?

Kolokán Ferenc megvonta a vállát, mintha nem tudná vagy nem akarná tudni, hogy valóban kicsoda bünteti meg az olyan gazdát, aki a farkasokkal eteti meg a tehenét. S miközben ezen tűnődött, néhány pillanatig, az öreg Tima összevonta a szemöldökét, s így szólt:

– Hacsak az Isten nem.

S azzal elment.

Künn, az úton is, ahogy gondba merülve mendegélt, a jobb kezén morzsolódtak puhán az ujjai. Valami afféle dolog volt ez, mint a bog a zsebkendőn, amikor egy didergető ködfoltocska ül a gondolaton, hogy a zsebkendőre miért is kötötték azt a bogot. Meleg volt a ködfolt, s tünékeny párákat virágzott. Hajladozott, játszott; s addig hamiskodott, amíg félrevezette az öreg Timát, aki megállt a suszter előtt.

S bément.

– Hát hol van a műhely, mester uram? – tekintett széjjel.

– Volt, nincs – mondta a mester.

– Akkor maga is mesében él.

– Abban.

Mint tisztes embert, aki ritka vendég is volt a faluban, a suszter leültette az öreget, s nyájasan dicsérte az erdei remeteéletet, amit, hej, de sokan irigyelnek. Aztán megkérdezte tőle, hogy lenne-e valamire szüksége, ha megvolna a műhely.

– Kopik a bakancs – mondta az öreg.

A mester mindjárt eléje térdelt, s megvizsgálta a lábbelit. Azt mondta, hogy egy szót sem lehet szólni, mert ez a bakancs néhány évet még kiszolgál. Egy sarokvasat lehetne ugyan tenni a sarkára, s az orrára is egy kisebbet, mert azok igen kímélik a lábbelit.

– Otthon számigáltam is, hogy az kéne – szólt az öreg. – De most, menet hazafelé, alig-alig jutott eszembe, hogy mit is akartam.

– Mert kopik az emlékezet is – mondta a mester.

Nem esett jól az öreg Timotheusnak, hogy az eszét kopással mentegeti a suszter; mert hát, tudja azt az erdő apraja-nagyja, tudja a zsugorodott gazdaság, s tudja maga Tézi is, hogy az ő értelme még pontosan fungál. Csak ez a Firkó s a tehénre vicsorgó farkasok, hát ezek egy kicsit bodrozódnak az agyában.

Bólogatva ezen időzött, miközben a mester, a maradékból, a bakancs sarkára fölverte a vasat, mely az újholdat formázta, s a talp orrára is azt a görbe nagy vas babszemet.

– No, aztán a jégen ügyeljen! – mondta a mester.

Vagy hallotta az öreg az intelmet, vagy nem, de nem válaszolt. Inkábbat úgy lehetett mégis, hogy a fa mellett elrepült a madár; s az nem is csoda, mert a fa egyik ágán, vagyis az öreg jobb kezén, az öt ujj ismét keresgélt valamit.

S forgolódva, ügyelgette is maga körül a helyet Timotheus.

– Mit keres? – kérdezte a mester.

– A botot.

– Miféle botot?

– A vadmeggyfa botot.

– Ide semmi botot nem hozott.

– Nem hoztam volna?!

– Nem.

A homlokát ráncba szedte az öreg Tima, s egy helyben állva és mozdulatlanul, úgy kezdett gondolkozni azon, hogy miképpen is van ez a dolog. Hazulról elhozta a vad botot, annyi bizonyos. Aztán elment Kolokánhoz, s úgy képzik előtte, mintha ott nála, amikor leültette Firkó, mintha akkor odatámasztotta volna az asztalhoz. Úgy kellett lennie mert Kolokántól eljövet, s künn az úton is, üresnek érezte a jobb kezét. Úgy hát azért bizseregtek az ujjai! S nem azért, hogy a bakancsra vasat veressen. De jó, hogy veretett, s azt egyedül a meggyfa botnak köszönheti, mert ha vele lesz vala a bot, akkor nem bizseregtek volna az ujjai, s nem késztetik vala az emlékezetit, hogy ami néha-néha csak motoszkált benne, a bakancsra vasat veressen.

Az arca nyugalomba enyhült, s a szeme kivirradt.

– Ott felejtettem.

– Hol?

– Kolokánnál, az irodán.

– Menjen vissza érte.

Megparázslott az öreg szeme, az elszántság és a rettenet izzott benne.

– Én oda többet nem! – mondta.

S azzal elindult hazafelé.

Csípett a szél; s a felhőket, melyek már csak imitt-amott őgyelegtek, keletről nyugatra kergette. Délidőben, ahol olvadt a hó, erecskék sírdogáltak, de a tócsák nyugvó vizén, csipke-fodrosan már körmödzött a jég. Csend volt mindenfelé, a futkosó állatok és a madarak rejtőzködtek, a szél forrása lassan húzódott, s egyre bátorodott a hideg.

Alkony pillogott, mire az öreg hazaért.

– Rossz kedve van, atyó! – mondta Tézi.

– Nincs jó – szólt az öreg.

– Megfújta a szél?

– Meg, kívül-belül.

A kutya vigye el, gondolta a lány, hát ilyen még nem volt. Mert ez nem afféle őszi borongás, amilyen az öreget is megszállta néha; s nem is pajmolódás, ami szintén megesett. Megátalkodott dolog ez, úgy látszik. Mintha nem a lombot s nem is az ágakat, hanem a gyökeret támadta volna meg valami. Ha nem így volna, legalább egy kicsit szomorkás derű lenne az arcán. Ahogy máskor is volt, ha borongás közben vagy a duzzogás fodrai közt ő kedvesen ránevetett atyóra. Mint most. Mert vidáman ránevetett; s másmiből is láthatta, hogy az öröm szivárványszíneiben várta őt.

– Meleggel vártam – szólt is a lány.

– Köszönöm.

– Azt a téli ujjast, azt hadd vegyem le hát magáról.

– Ne vedd le.

– Fázik?

– Kimegyek mindjárt az istállóba.

Hát ez is furcsa, rögvest kimenni az istállóba. Mintha azok a birkák, s a tehén is, elepednének utána.

– Adtam nekik enni – mondta Tézi.

– Nem azért.

– Hát?

– Más egyéb miatt.

Lappangott valami, érezte a lány. De mi lehet az a rejtélyes dolog? Odaadta volna Csákót csakugyan a közösbe, ahogy szándékolta? Hát Istenem, sajnálja az ember, hogyne sajnálná; de hát jobb lesz a tehénnek ott, mert ebben az istállóban éhen felfordul hamarosan.

– A teát sem issza meg?

– Látod, azt megiszom.

Odament az öreg az asztalhoz, leült, és a sapkáját az ölébe tette.

– Kopog a bakancsa! – mondta Tézi.

– Vasat verettem rá – felelt az öreg.

Csodálkozott a lány, hogy a nagyapjának mi jutott eszibe, olyan egyszerre. Azelőtt, bezzeg, még azt sem vette észre, ha a könyöke kibújt az ujjasból. S most vasat veretni! S éppen télen, amikor síkosra fagy az út és az eszterhéj alatt mindenütt a csepegés!

Hát valami történt.

– Egy kicsi pálinkát ne töltsek a teába?

– Töltsél, virágom. De áfonyát, feketét.

Töltött, s maga is leült a nagyapja mellé. Mosolyogva nézte az öreget, hadd enyhítene rajta valamicskét; de belül remegett, mint szellőben a gyertyaláng. Ökölbe szorította a kezét, s a mosoly mögött egyre csak azt mondogatta magában, hogy erős légy, Tézi; amíg csak bírod, erős légy!

– Hozd ki a kolompot! – szólt az öreg.

A lány azt hitte, hogy nem hallja jól.

– A kolompot?!

– Azt, a régit; bent van a nagyszobában.

Hát ez is, miféle beszéd! – gondolta Tézi. Hiszen tudja ő jól, hogy hol vannak a kolompok; s egyéb. Amikor hatvanban is, böjt-időben, kicsi borjú született, akkor is ő adta elé a vasgolyót, amit megtüzesítettek, hogy a tehén számára zabot pörköljenek véle. Vagy ha kellett, bármikor is, például egy patkószeg, akkor bizony nála nélkül nem volt patkószeg, mert a nagyapja, amikor efféliket eltett valahova, akkor elábrándozta a dughelyet.

De nem szólt, hanem kihozta a kolompot.

– Ez az?

– Ez, virágom, ez.

– Minek kell?

Az öreg nem felelt, hanem a baljával megfogta gyöngéden a kolompot, vigyázattal fölemelte s a jobb kezének két ujjával közrecsípte a kolomp ütőjét, hogy meg ne szólaljon. Így nézegette egy ideig, s aztán letette.

– Még apámtól maradott – mondta.

– Akkor dédkolomp, nekem! – nevetett Tézi.

– Csak abban az időben lant volt a neve.

– Igen, mert a lantot is nyakban hordták a lantosok.

– Miféle lantosok?

– Hát akik a hősi énekeket énekelték.

Az öreg Timotheus bólogatott, s majd úgy kezdett pillogni, mint aki útját akarja állni a könnynek, ha netalán elő akarna buggyanni.

– Ez is fog olyant sírni – mondta.

– Milyent, apóka?

– Hát olyan hősi éneket.

– Miről, ugyan?! – kérdezte a lány.

– Csákóról s a farkasokról – mondta az öreg.

Tézi rögtön felállt, olyan nyugtalan lett. Most már biztosan tudta, hogy odabent a faluban valami váratlan dolog történt. Vagy a szél nagyon megfújta atyónak az agyát, s most feketén bólogatnak a gondolatai. Lépett ide-oda néhányat, mint aki nem találja nyugalma helyét; majd, szinte szökkenve, ott termett a nagyapja mellett, kinek a fejét két meleg tenyerével följebb emelte, s mélyen a szemébe nézett.

– Nem kellett nekik a tehén? – kérdezte.

– Nem kellett – mondta az öreg.

– S most a farkasoknak akarja adni?!

Az öreg Tima felállt; s ami olyan ritkán történt meg vele, valahol legbelül megborzongott. A téli széltől talán, melynek az éle hegyesen pengett odakünn s néha behallatszott; vagy a didergő emberi érzettől, mely a zugaiból kezdett előbújni; avagy attól, meglehet, hogy ez a gyerek nemcsak félszóból tudja az egészet, hanem szójelzés nélkül is látja a gondolatokat.

– Rákötöm azt a kolompot – mondta.

– Aztán?!

– S őt magát egy fához kötöm az erdőszélen.

– És aztán?!

– Várjuk, hogy mikor zokog a lant.

A csendben megállt a szó, s merőn nézték egymást. Az elszántság és a fájdalom vegyülve ült az öreg szemében, s a lányéban valami nagypénteki könyörgés. Aztán, váratlanul, a vén Timotheus megrázta a kolompot, melynek a hangja olyan volt, mintha gyorsan-gyorsan göröngyöket dobáltak volna a koporsóra.

Tézi, mintha a hang leütötte volna, az asztalra borult.

– Akkor így fog szólani – mondta az öreg.

– De az Isten fülét nem lehet bédugni! – szólt borultából a lány. Az öreg Tima, mint a tüzes jégdarabtól, úgy hökkent meg a szótól. De megkeményítette magát, s így szólt:

– Tudtával történik.

S kiment a szobából.

Már este volt egészen, mogorva este. Északról fújt a szél. Hegyesen szaladt ki az erdőből, rittyenve néha, s az udvaron meg-megállt s gyorsan táncolt egy cseppet, mint az ördög. Felhő semmi nem volt. A csillagok fényesen lüktettek, s a hold, mely a sarlóját már felinél többre megtöltötte, az égbolt teteje felé úszott a csillagos tengerben. Látszottak az erdei fák is, a szélen még a faágak is, melyeket megült a hó; de beljebb csak úgy látszottak, mint a változatos fekete vonalak, s még beljebb settenkedve csupán. Hanem a jégcsapok, azok szinte tündökölve fityegtek, a zsindelyes ház eszterhéjáról éppen úgy, mint a csűr zsúpfedelének lekonyult és karmos szalmájáról.

Egyszer-kétszer, de csak szomorú szelídséggel, szólt a kolomp.

– Most vezeti! – mondta Tézi.

De a fejét nem emelte fel.

Akkor is úgy ült, két karjára bújva az asztalon, amikor a nagyapja visszajött. Sóhajtott egyet az öreg, olyanformán valahogy, mintha őszi avar alól sóhajtott volna. De nem szólt, csak a sapkáját az asztal sarkára tette, s a téli ujjasát a szék támlájára borította. S akkor leült, szemben a lánnyal.

Egy ideig csend volt.

– A sapkát nem a fogasra tette? – kérdezte Tézi.

Az öreg Timotheusnak ugrált a szeme, hogy ez a lány bújva is lát.

– Sem a kabátot?! – szólt Tézi ismét.

Mivel az öreg akkor sem adott semmi hangot, a lány felemelte a fejét, s olyan kutatva nézte a nagyapját, mintha nem is ismerte volna eleddig. S valahogy úgy is volt, mert egyszerre vén lett Timotheus. Bozontos szemöldöke alatt fénytelenül kuksolt a szeme, a szomorúság füstjében meghúzódott az arca, s az orra megnőtt.

– Virrasztunk – mondta az öreg.

– Legalább – csak ennyit szólt a lány.

Künn morgolódott a szél, s néha sivalkodott is az ablakok alatt. Duruzsolt a csendben a tűz, s ők mind a ketten azon tűnődtek, hogy miért kell annak történnie, ami történik. Az öreg Timát semmi kétség nem környékezte: ennek így kell lennie, mert a szükség törvényt szab, amit be kell tölteni. Lám, ő betölti; s a farkasok is be fogják tölteni, mert nekik az első hó és a didergető szél mindig parancsol; s ha parancsol, akkor jönni fognak, mert a juhok miatt ismerik a tanyát, s a kolomp is a tehénen, ha izeg-mozog a hidegben, majd megszólal néha.

Így bizonykodott magában az öreg, de a lány gondolatainak egy kicsit más szövése volt, mert ő az élet duzzadó gyümölcse volt. Idejében takarmányt kellett volna szerezni vagy lopni, ha kell. S ha nem tette a gazda, akkor miért nem gyűjtöttek gombát, mézgás fakérget vagy egyebet bármit, amit éhségében megeszik az állat? De ha így van, most már így van. Úgysem jönnek el a farkasok, mert üzekednek ilyenkor, s ha eljönnek, a napkeleti bölcsek akkor is őrzik a tehenet.

Egy kicsit meg is vigasztalódott.

– Tölts pálinkát! – mondta az öreg.

– Töltök, apókám – felelte a lány.

– Magadnak is.

– Áfonyát?

– Nekem vadmeggyet, vérszínűt.

Tézi töltött, de magának csak egy cseppet, s azt is a nagyapja kedvéért. Koccintottak is, bár kettejük között ez nem volt szokásban. S ahogy a poharacskák fölött egymásra néztek, mind a ketten érezték, hogy a lélek lebegésében és illatában, az idők végezetéig, ezen a földön és a nagy űrbeli létben együvé tartoznak.

Az öreg Timotheus felhajtotta a vérszínű vadmeggyet, minek a nevében és az ízében már ott settenkedik a meggyfa bot. Kevés ideig gondolkozott, hogy mondja-e vagy ne mondja, de aztán úgy vélte, hogy ennek a gyereknek mindent tudnia kell.

– Bottal mentem volt el – szólott tehát.

– A vadmeggyfa bottal! – mondta Tézi.

– Azzal.

– S üres kézzel jött haza.

– Úgy

Intett a lánynak, hogy töltsön ismét a poharába; s miközben Tézi töltött, ő a Kolokán nevét rágta, mert szerette volna lenyelni. De ha már ennyit kimondott, ki kellett mondania a többit is.

– Firkónál felejtettem.

– Fenét!? – villant meg a lány.

S a szóval együtt maga is villanva állt fel. Lába-dereka harciasra feszült, s a szeme is indulatra pattant. De a másik percben már észrevette magát, s nehogy gyanúba essék a nagyapja előtt, erős fegyelmet borított az indulatra, s visszaült az asztal mellé. Szúrósan elnevette magát, s így szólt:

– Talán nem eszi meg a botot.

– Ellenkezőleg

– Csinál melléje egyet?

– Nem.

– Hát?

– Elhozza.

Tézi felugrott, mintha parázs hullott volna reá, de éppen akkor a kolomp hangja, akár a patak futó vizén sorjában a buborék, beúszott a szobába. S a lány, egyszerre mint a görcs, mozdulatába merevült.

Feszülten figyeltek.

– Csak hívogat – mondta az öreg.

Tézit a szó feloldotta rögtön; s benne a vér, mely az előbb szinte megállt, az indulat útján nekiszabadult ismét.

– Elhozza a botot?! – folytatta ingerülten.

– Úgy hiszem – felelte az öreg.

– S ugyan mikor?!

– Alkalmas időben.

Mint a vadkecske, ha széles és mély a szakadék, amelyet át akar ugrani, úgy topogott egy ideig a lány; majd gyors léptekkel bement a nagyszobába, s a nyitott ajtón onnét kiáltotta vissza:

– A nyavalyás!

Szelesen a pamlagra feküdt, ami azt akarta nyilván jelenteni, hogy ha nincsen meggyfa bot, adjon Isten jót neki, mert van másféle bot elegendő, s talán azt is akarta jelenteni, hogy nem áll jót magáért, ha Kolokán ide merészeli dugni az orrát. Fektében az egyik lábát lelógatta a deszkapadlóra, melyet a piros papucs sarkával ütögetett. Egyre gyorsabban kopogtatta a padlót, majd hirtelen felugrott és sebes léptekkel kiment a nagyapjához.

– Belédöfök én, csak jöjjön ide! – mondta fenyegetőn. – Szemmel is belédöfök, s szóval is belédöfök! Mit gondol az a nyavalyás?! Úgy kell feleségül kérni valakit, hogy gyere, s kész? Hát kiskutya vagyok én, akinek csak füttyenteni kell? Adja meg a módját, ha lélek van benne, s izzadjon vért! A nyavalyás!

Ismét bekattogott a szobába, s megint lefeküdt. Izgett-mozgott, kalimpált a lábaival, s közben énekelni kezdett:

 

Szép kis állat a cica, de még szebb lány Katica. Csüdi Katica!

 

A tüskés rózsabokor levelén nagyon rajta lehetett Csüdi Katica, mert a neve után rögtön felugrott s ismét kiviharzott a nagyapjához. Már remegett, ahogy füsttel-lánggal elkezdte újból:

– A parázna! Mohón bekapni egy szüzet, az jó lett volna, bezzeg! Csakhogy nekem lelkem is van, minek az illatát előbb szagolgatni kell! De ő a rózsát egyszerre le akarta harapni! S amikor a tüskék megszúrták, szépen elkullogott! Most pedig a pántlikás fullajtárjait ideküldi, hogy menjünk el a lakodalmára! Hogyne! Csakhogy mi nem csüdizünk!

Sírva fakadt.

– Nem megyünk, nem; nyugodj meg… – mondta az öreg.

Aztán gyöngéden leültette a lányt magával szemben, az asztal mellé, ahol Tézi a két karjára bújt, egész testében remegett, s a homlokán és a halántékán a verejték is kigyöngyözött.

– Látod, látod… – mondta az öreg.

A lány rögtön felemelte a fejét.

– Mit látok?! – kérdezte pattogva.

– Nem tartod bé, amit a doktor mondott, a nyugalmat.

– Egyebet is mondott.

– Azt, hogy szép vagy, mint egy virágszál.

– No látja!

S már nevetett Tézi, mint futó eső után a tavaszi nap; s hogy a nagyapját is magával vidítsa, töltött a poharába. Az öreg megnézte a faliórát, mely a rózsás arca alatt ingával járt; aztán visszaült a helyére, felemelte a poharat, s azt mondta:

– Éjfél van, kezdődik vízkereszt.

Felhajtotta a kevéske vérszínű italt, s így folytatta:

– Olvasd el a vízkereszti Isteni Sóhajtás-t.

A belső szobából kihozott Tézi egy kicsi könyvet, s felütötte. Amíg keresgélte a Sóhajtás-t, az öreg kényelembe fészkelődött a széken, s a szemét lehunyta, hogy ímcsak, a föld várja az esőt.

A lány pedig olvasta:

– „Úristen, ki a mai napon egyszülött fiadat csillag vezérlete alatt mutattad meg a pogányoknak, arra kérünk, hogy akik téged már megismertünk a hitből arcodnak színről színre való látására eljuthassunk.”

Elhallgatott.

Az öreg Timotheus mozdulatlanul ült, megenyhült arccal. Talán az álom párája ráközelgett, gondolta Tézi, s nesztelenül felállt, hogy a könyvet visszavigye a nagyszobába. De csak egyet ha lépett, amikor az öreg halk és messzi hangon megszólalt:

– Olvasd a vízkereszti evangéliumot is, Máté szerint.

A lány visszaült a helyére és a nagy csendben, mintha csak sóhajtaná a szavakat, olvasni kezdte az evangéliumot. De amikor odáig jutott, hogy Heródes a napkeleti bölcsektől tudakolá a csillag idejét, akkor a nagyapjára emelte a szemét, aki nagy egészséggel és kövéren lélegzett.

– Hallja? – kérdezte Tézi puhán.

Az öreg nem felelt, mert a szent mese mellett, mint az öreg gyermek, szépen elaludt.

A lány bement a nagyszobába, s a könyvecskét a helyére tette. Lassan járt a mély csendben; s a fény is csak derengett, mert a nyitott ajtón keresztül csupán a lámpa világított be, s a hó az ablakon át. Mint a színes hal a puha vízben, ide-oda úszkált a szobában. Tele volt különös érzetekkel, melyek édesen borzongatták, de szorongatták is a félelem hullámaival. A magas vetett-ágyban, mely az esküvőre várt, megvizsgálta a kilenc párnát s a puha takarókat; s számba vette a bútorokat is, melyek mind emlékekkel voltak bevonva. Közben-közben, mint a vadkecske az incselkedő patakra, odajárt a tükör elé, melyben a szeme óriási gyöngy gyanánt csillogott. A nyelvét is, a tükör előtt, ki-kinyújtotta néha és hajlongatva kavargatta, mint a pajkos üsző, amikor sót nyal; s végül a ruháját is megbontotta és édes pironkodással nézte, hogy a lámpa messzi sárga fénye s kívülről a hószín miképpen cirmosodik rajta, s nagyfeszes keblein hogyan olvad halvány aranyba.

Aztán a pamlagra heveredett.

Az idő folyt, s folydogált az incselkedő patak is, melynek a vize emlékeket libegtetett, szavakat és szemvillanásokat, fel-felbukkanó piros vágyakat, firkoló szándékot és hímszagú gerjedelmet, mely feléje harapódzott, mint a tűz.

Lázban pihegett.

S már nem tudta, hogy ébren álmodozik-e vagy az álom kapujában fekszik; csak elsüllyedt minden a csendben, egyedül a falióra ketyegett, melynek a hangjára, két-három kettyenés után, csupán az öreg Timotheus válaszolt kövér lélegzettel.

Hajnal felé járhatott az idő.

Aludtak a napkeleti bölcsek is nyilván, ámbár ideje volt már, hogy induljanak tovább. Poros lábbal szenderegtek a csillagos ég alatt, de aztán úgy tűnt, mintha csengővel angyal jött volna, s az angyal fülükbe rázta volna a csengőt, hogy serkenjenek és menjenek.

Tézi felriadt.

S abban a pillanatban a csengőből kolomp lett, amely csakugyan szólt. A csendet darabokra tördelte, úgy jajgatott, s mintha valami tompa bőgés is morgott volna, s ágak ropogtak volna.

– Apó! – kiáltotta.

Gyorsan a vállára kapott egy nagy hárászkendőt, s hamar kikopogott a nagyapjához, kinek a vállát megmozgatta.

– Bőg a kolomp, apóka! – mondta a fülibe.

– Mi bőg?! – pillogott az öreg.

– A kolomp.

– Hát a tehén?

– Az is, úgy hallottam.

Lassan a székből fölkelt az őreg Timotheus, a szék támlájáról magára öltötte az ujjast, s az asztal sarkáról a fejébe tette a sapkáját. Aztán vette a hosszú nyelű baltát, mellyel a száraz ágakat szokta a fákról levagdosni, s így szólt:

– Gyere, megnézzük.

Az ajtóban egy percre mégis megállt, s azon gondolkozott, hogy vajon nem volna-e jobb, ha Tézi bent maradna a házban. Onnét is kinézhetne, ha éppen nem riad, a nagyszoba egyes ablakán, mely a házvégi falon van, a keleti részen.

– Mégis maradj bent – mondotta.

– Gyávítani akar?! – ütközött meg a lány.

– Akkor gyere!

Lassan mentek, s nagy vigyázattal; elöl az öreg s a sarkában a lány. Le a négy garádicson, melynek a tölgyfája sárga-lisztes volt a holdvilágon; s az ablakok alatt el bal felé, a tornác árnyékában, amíg tartott a fal. Ott aztán, a ház keleti sarkán, a fal mellett megálltak. A szoros közelségben nem moccant semmi. Félig jobb kéz felé, úgy tizenöt lépésre, a sarjútartóhoz támasztva, tisztán látszott a lajtorja, s a létra mögött a csűr hosszú arca derült a holdfényben. S félig bal kéz felé, észak és kelet ölében, ott viaszszínben fürdött az erdő, partjával az udvar szélire nyomulva.

Minden a helyén volt.

Pedig csak néhányat libbent a szem.

– Hallod?! – szólt suttogva az öreg.

– Döbögnek… – mondta a lány.

Az öreg Timotheus magasra nyújtotta a nyakát, s úgy fürkészett az erdő felé. De csak lüktető szürke foltokat látott, s a szürke bugyogás árjában egy kicsi fehér mezőt, ami nyilván a tehén lehetett, földre terítve. S ahogy ágaskodott, a vállába kapaszkodott a lány, és úgy huzakodott ő is a magasba, hogy láthasson valamit. A két karja remegett, s a hangja is, ahogy szólt:

– Füstöl a hó.

– Félsz? – kérdezte az öreg.

– Félek.

Valóban félelmes volt a hang, a csámmogó döbögés s a meg-megroppanó szörcsögés. De ijesztő volt az is, hogy miközben hallották a szörcsögő kaffanásokat, nem tudtak a hangokhoz elegendőt látni.

– Várj, én közelebb megyek – mondta az öreg.

De a lány megmarkolta a vállán az ujjast, hogy nem engedi.

– Vagy akkor én is! – mondta.

Hát ez így nem jól van, gondolta Timotheus. Mert mégiscsak látni kéne, hogy miképpen történik, ami történik. Ezt a virágszálat azonban nem engedheti a vadak udvarába. Legyen csak ő biztos helyen, jótálló távolságra, vagy bent az ablakban, vagy…

– Fuss fel a lajtorjára! – mondta az öreg.

Gyorsan és lapulva a csűrhöz osontak, s Tézi felfutott a létrán. A hatodik fokon állt meg, talán a hetediken, másfél méter magasságban. S az öreg szorosan alatta, mintha a lány papucs-cipője nem is a lajtorja fokán nyugodott volna, hanem a vállán.

Pattogott az izgalom; s ők fojtottan szóltak, gyenge suttogással.

– Milyen messze vannak? – kérdezte Timotheus.

– Húsz lépés – mondta a lány.

– Ha erre szagolnának, fel a sarjútartóba, sebesen!

– De maga is, melegiben!

Az öreg Tima nem is felelt erre, hanem csak a nyakát nyújtotta, hogy magasabbról fürkésszen az erdő felé. Látott is valami barnaszürke habzást, de csupa habfoltok tetejét látta, mert a csűr közelében felfújta magát a föld, hogy aztán az erdő felé, laposra tudjon szelídülni.

– Hányat látsz? – kérdezte.

– Egy, kettő… Ötöt!

– Mit csinálnak?

– Gomolyognak. Kerülgetik a fehér halmot, s nyüszögnek… A szájukat is nyalják; hű, látom a nagy piros nyelvüket… S hogy szaglásznak!

– Mit szaglásznak?

– A négy kisebbik a tehén vázáját, s egy nagy szürke a többit.

– Többi társait?

– Ühüm.

– Az akkor a kan! – mondta az öreg.

A szó abbamaradt, mert nyiffanások hallatszottak, egyre szaporábban. Majd a nyiffanások vicsorgásba dühültek, s azok rettentő hördülésekbe.

– Verekednek! – mondta a lány, s egy fokot feljebb lépett a létrán.

– Hadd lám! – mozdult meg Timotheus.

Gyorsan marokra fogta a balta vasfejét, de ahogy a létrához igazította volna magát, szinte elesett a jégen, mely a jégcsapok alatt, a csűr hosszában, téli ösvényt húzott mindenütt. Szerencsére helyre billentette magát, amiben a balta hosszú nyele is segített, s megindult fel a létrán. Nem nyomult feljebb, csak a lány válláig a fejével; s akkor a vadak felé tekintett.

– Már kullognak – mondta.

– Kettő nem – szólt a lány.

– A kan s egy nőstény.

– Nohát!

Hát igen, nohát, csuda egyforma ez a vegyes világ! Ezek is lakmároztak, s aztán berzenkedtek; a kan választott egyet, s a többi elkullogott.

– Harapdálja! – mondta a lány.

– Udvarol neki.

– Ilyen vadul?!

– Nem gügyöghet – szólt az öreg.

Valóban nem is gügyögött a kan, hanem nyüszögve harapdálta a nőstényt, bűzölte szuszmorogva, s duruzsolta a szőrit. S majd hirtelen, a torkában egy lucskos hördüléssel, a nőstényre ugrott, s lükögni kezdett rajta.

Tudta jól Tézi, hogy párzik a két vad, egyéb nem lehet; de mivel soha nem látta még vadállatnak ilyen dühüjét, rekedt suttogással megkérdezte:

– Mit csinálnak?

– Bagzanak – mondta az öreg.

S azzal Timotheus kezdett a létrán alább jönni, s majd lent a földről visszaszólt:

– Gyere!

– Még egy kicsit.

– Mondom, hogy gyere!

Egy kicsit ingerült volt a szó, hogy miért kell egy lánynak ezt a vad üzekedést úgy odaragadva nézni; s feszítette indulat is a szót, hogy mily vérengző és orcátlan az efféle vad.

Meg is indult a fejszével az erdő felé.

– Hova megy?! – kérdezte gyors szóval Tézi.

– Agyonvágom őket! – mondta az öreg.

Tézi leugrott és megragadta a nagyapjának a karját.

– Nem engedem!

– Félted az életemet?

– Azt is.

– S azonkívül?

– Most éppen bagzanak.

Füstöt vetett az öreg Tima: hát íme, ez a lány is ünő, s nem az ész ura. Most pedig agyonvághatná azt a két dúvadat, mert a párzás igája fogja őket, s nem tudnának az ember torkának ugrani. De a lány, lám csak, nem az észbeli rendet akarja, hanem cinkosa inkább a természetnek, mely bujaságba vadul. Hát akkor legyen, rántotta meg a vállát, s a nyelénél fogva a baltát megkanyarította a levegőben, s nagy ívben a vadak felé röpítette, s azok pedig, a villogó suppanás után, a ciher sűrűjébe húzódtak.

– No, gyere be! – mondta az öreg.

Az ég derült volt, s éppen virradni kezdett.

Bent, a kis szobában, a vén Timotheus szegre akasztotta a sapkáját és a téli ujjast. Aztán leült az asztal mellé, töltött a vérszínű italból, kétszer is egymás után, s lehajtotta mind a kétszer. Tézihez nem szólt egy szót sem, de a lány most a szót, úgy látszik, nem is nagyon vágyta. Inkább a pamlagra heveredett a nagyszobában, s miközben a vér és a szív egyaránt remegett benne, a tegnapi vadgalamb jutott eszébe, aki annyira honszerető volt, hogy nem a meleg szeleket választotta, hanem a szükséget inkább és a fagyasztó telet.

Az ablakon egyre gyűlt a fény.

Felvirradt a nap.

– Oltsd el a lámpát! – mondta az öreg.

Tézi kijött a nagyszobából, felállt egy székre, s elfújta a lámpában a fényt. Amikor leszállt, s éppen a helyére akarta tenni a széket, megállt a mozdulatban.

Mintha bégettek volna a juhok.

– Hallja?!

– Hallom.

Sírva bégettek, riadozva; s úgy hallatszott, hogy valahány.

– Add a baltát! – állt fel az öreg.

– Vadra dobta! – szólt a lány.

– Akkor a botot!

Tézi bement a nagyszobába. A szíve szorongott, s az ereiben meg-megfutamlott a vér. Álltukban ide-oda rakosgatta a botokat, csakhogy múljék az idő, s a nagyapja ne tudjon menni.

– A gyökérből valót, a feketét! – kiáltott be az öreg.

Oda kellett adni neki.

– Én is megyek! – mondta a lány.

Az öreg Tima nem felelt erre semmit, talán nem is fért a figyelmébe a szó. Csak a botot marokra fogta, s lelépett a grádics négy fokán, hogy induljon a csűr felé. De akkor, mintha a szemébe ütődött volna hirtelen valami, egyszerre a földbe gyökerezett. A lajtorján túl, négy-öt lépésre attól, ott állt a két bozontos farkas. Irdatlan volt a kan, s a nőstény is jókora vad. Nyüszögve dagasztottak a fal mellett, de felhúzott ínnyel szagolták az ajtót, mely mögött remegve bőgtek a juhok.

– Ezek bagzottak – mondta az öreg.

– Jaj, észrevettek! – rebegte a Iány.

– Menj vissza gyorsan!

– Maga is jöjjön!

De az öreg Timotheusnak eszében sem volt, hogy visszaforduljon. Hanem tömött haraggal megindult a vadak felé, mozdulatonként reccsentve a szót:

– Tehén, az enyim! az kellett nektek! S most a juhok, azok is kellenének! A kutyamindenit!

Tézi megragadta a nagyapja derekát, s úgy húzta visszafelé. De az öreg lerázta a lányt, s csak a szót vetette vissza:

– Menj bé!

Már ott álltak, szörnyűség, a lajtorja mellett; az öreg Tima alatta, egy lépéssel túl is rajta; s Tézi a létra előtt, fáját a jobb kezével szorongatva.

Káprázva világított minden.

S a csupa-fényben ott állott a két fenevad is. A kan egészen szemben az öreg Timával, egy kicsit ugrásra ereszkedve, az öt hosszú ujján, nagy hegyes pofájával, melyből a kéthegyű és a háromhegyű agyaros foga kivigyorgott; s mellette tovább a nőstény, visszafordított fejjel, de készen a futásra is, ha kell.

Szikrák villantak és hunytak a lány előtt.

– Fel gyorsan, a lajtorjára! – szólt vissza a foga közül az öreg.

Tézi megindult, a rémület gőzében, felfelé a létrán, de a szeme a nagyapjára tapadva lüktetett. A hetedik fokon vagy talán a kilencediken lehetett, amikor az öreg felemelte a fekete botot, hogy a fenevad fejére lecsapjon. De lendület közben, a huporcsos jégen, a vasalt bakancs megcsúszott alatta, s amikor koppant a bot és reccsenve kettőbe törött, már ő is hosszan a földön feküdt, s abban a pillanatban, vicsorogva, a fejének ugrott a fenevad, s a torkát egy roppanással kettőbe harapta.

Tézi sikoltott néhányat, a szája és a jobb lába rángatódzni kezdett, s a jobb karja, mellyel ölelte a létra fokát, a szorításban lassan megmerevült.

A vadak elkullogtak.

Csend lett.

Aztán a Nap karimája, pirosan pillogva, kibújt.

Egy ideig fényes csendben fürdött a bagzosi tanya, majd döcögve valami kocsi érkezett a ház elé, s ott megállt. A lovak prüszköltek néhányat, a kapu nyílt, s valaki fütyörészve közeledett. Aztán a ház sarkánál, a vadmeggyfa bottal a kezében, előbukkant Kolokán Ferenc. A garádics lábánál megállt egy cseppet, mert igen nagy és süket volt a csend. A jégcsapok alatt az ajtó felé nézett, mely nyitva volt egy arasznyi résre, s nem erős hangon ugyan, de békiáltott:

– Tima bácsi!

Mivel szó nem jött, sem mozgás nem hallatszott, azt gondolta Kolokán, hogy nyilván az istállóban lesznek; s ha mind a ketten, akkor lehetséges, hogy a tehénnel valami baj van. Megindult hát a csűr felé, s ahogy a lépés fölött a tekintete előreröppent, hát meglátta a létrán a lányt. De mintha csüngött volna inkább abban a zöld szoknyában, s a haja is megbomolva. Hirtelen valami fekete árnyék villant át az agyán, s majd mikor a létráig elért s vérébe halva megpillantotta az öreg Timotheust, szörnyülködve tapadt a földhöz.

– Atyaúristen! – mondta.

De a szeme már fel a létrára, a lányra ugrott.

– Tézi! – szólt neki.

A lány a karjánál fogva csüngött, a feje megbillenve remegett, s rángatódzott a jobb lába is, amelyről földre hullott a papucs. Kolokán a csűr oldalába dobta a vadmeggyfa botot, s gyorsan föllépett a létrán, hogy Tézit levegye. De a lány, görcsbe merevült karral, úgy szorította a létra fokát, hogy nem lehetett lefejteni róla. Erős marokkal és egy rántással azonban kiszakította a kereszt-pálcikát, átkarolta a lányt, vigyázattal a földre hozta, s bevitte a házba.

A pamlagra fektette.

– Tézi, virágom… – mondta neki.

De a lány nem felelt, csak feküdt a tudat alján, s a szemében is iszapos volt a fény. Simogatta, élesztgette a férfi, de csak pihegett Tézi, s elborult szemekkel nézett a világba. A karját azonban feloldotta a görcs, s a remegése is szelídebb lett. Mégis be kell vinni a doktorhoz, gondolta Kolokán, s erős karjaira vette a lányt, hogy kivigye a kocsira. De ahogy vitte az eszterhéj alatt, egyszerre, mint a kard, egy hatalmas jégcsap előtte a földre hullt és darabokra tört, melyek a napfényben csillogva ragyogtak. S ámulva ahogy megállt a férfi, abban a pillanatban sikoltozni kezdett a lány, rúgott, karmolt és harapott.

– Nem akarsz menni? – kérdezte tőle.

– Vadgalamb, vadgalamb! – mondta sikongva a lány.

Nem értette Kolokán Ferenc a vadgalambot, amelyik olyan honszerető volt, hogy a meleg szelek helyett inkább a kegyetlen telet választotta. De annyit mégis értett, hogy a lány a bagzosi fészekből, bármi történik is, nem akar elszállani.

Visszavitte hát a pamlagra.

Mellette ült Kolokán, s a szívében szorongva várta, hogy szóljon valamit a lány. Ha megismeri, talán szólani fog. A nagyapjáról talán, hogy miképpen történt a borzalom; vagy őróla, hogy mégis itt van.

– Szólj, virágom! – mondta neki.

Mintha eszmélkedett volna a lány, a szeme fénybe fordult, de valami furcsa révület csillogott benne, s szép arcát elöntötte a veríték.

– Bagzottak! – szólt irtózattal.

Bólogatott Kolokán, hogy mondjon bármit, csak szóljon valamit. Inkább a verejtéket törülgette az arcáról, mely a kínban is olyan szép volt, hogy tündökölve ragyogott.

– Itt vagyok, virágom! – mondogatta.

– Napkeletről? – kérdezte a lány.

– Onnét.

– Sába földjéről?

– Éppen onnét.

– Akkor te vagy a fekete király!

– Én vagyok, virágom – mondta Kolokán.

S ahogy ezt, mosolygó szemmel, kimondta Firkó, egyszerre ráragyogott a lány, majd hirtelen a nyakát átölelte, s boldog örömben kezdte csókolni az arcát. Amikor elengedte, Firkó visszafektette a lány fejét a pamlagra, majd kinyitotta az ablakot, s kiszólt:

– Zsiga, gyere bé!

Aztán levett az ágyról egy fehér takarót, s elébe ment a fiúnak, ki a lóhajtó volt, úgy látszik.

– Tessék! – állt meg előtte a fiú.

– Hallgass ide!

– Hallgatok.

– Most a kocsival elmész egyenesen a doktorhoz. S megmondod neki, hogy tüstént jöjjön ide. Mert Bajkó Tima bácsit valami megölte. Nyilván a farkasok. S jöjjön az őrsről is valaki.

Zsiga megvakarta a nyakát.

– Hijj, a mindenit! – mondta.

– Ne óbégass! – folytatta Kolokán. – Hanem ezzel a takaróval takard le szépen az öreget. Tova van a juhok ajtaja előtt. S látsz ott a csűr oldalába vetve egy vadmeggyfa botot, s azt hozd ide!

Zsiga letakarta szépen az öreg Timotheust, s elhozta a botot; de amikor kézbe adta, az arcán már a viaszgyertya színe ült, s szó nélkül indult kifelé.

– Hó! – állította meg Kolokán. – Mozgósítsd a fiúkat, akik meghívták a lakodalmat. S mondd meg nekik, hogy mindenkinél töröljék a meghívást. Mert lakodalom Katicával nem lesz.

Zsiga elment.

S Firkó pedig bevitte a vadmeggyfa botot a nagyszobába, hogy a többi között a helyére állítsa azt is. Elgondolkozva tette-vette a botokat, s közben azon gondolkozott, hogy milyen ágas-bogas az ember sorsa is ezen a világon. S mialatt, ott a szoba sarkában, ezt a gondolatot is a helyére állította, Tézi úgy motoszkált a pamlagon, mint előző délben a vadgalamb. Majd aztán, mintha a boldog álom mélyéről jött volna a hang, meg is szólalt.

– Sok botja van neki! – mondta.

– Sok – felelte Firkó.

Valóban sok botja volt az öreg Timotheusnak; bár eggyel már kevesebb, mint hajdanában, amikor még szembeszállt a farkasokkal.