Szótartó FütyögiCsontos, magas öreg volt Fütyögi Fülöp. A haja, mely a szürkéből éppen akkor hajlott a fehérbe, egy kicsit meg volt eresztve. Szárnyat a bajusza adott a szikár arcnak, s pajkos derűt a barna szeme, mely kicsi volt és a fényében oly ugribugri. Szerették a faluban. Hogyne szerették volna! Hiszen a gyermekek nevettükben néha szökdöstek a mondásain; a felnőttek sohasem tudták kitalálni, hogy mire mit fog mondani; s a lányokkal pedig olyan pillangósan tudott ingerkedni, hogy valósággal kifente bennük a borotvát, amivel aztán este a legények borotválkoztak. De aztán egyszer, egy hétfői napon, megbillent az öregben az egészség s vele a kedv. Kornyadozott bizony, s borzongott is. Nem tetszett magának. Ha nem egyéb, megártott neki a kövér hús, amit vasárnap délben evett. Bőségesen evett belőle, s füstölt is volt a hús. – Dörgölj meg egy kicsit – mondta feleségének. Gyenge ecettel kell az ilyent csinálni. – Ott, ott! – mondta Fütyögi. Az oldala fájt jobbról, lent a dereka körül. – Baj van – mondta az asszony. – Nocsak. – Orvos kell ennek, hallja! El is ment Fütyögi az orvoshoz, aki megvizsgálta, s így szólt: – A máj, Fütyi bácsi. – Eddig nem is volt. – Mi nem volt? – Hát májam. – No, most van. Hümmögött az öreg, hogy milyen világot ért; ingatta a fejét, mintha magamagát leckéztetné szelíden, mondván: „Ejnye, te Fütyögi mája, hát te ilyen dísztelenül viselkedel?!” S közben el is révedezett, úgyannyira, hogy az orvos szava rezzentette magához, mondván az orvos: – Szenet kell venni, szenet. – Veszünk egy zsákkal, van itt szénégető! – Nem úgy, nem! – Hát? – kérdezte az öreg. – Bevenni, mint gyógyszert, orvosi szenet. – Azt is lehet – mondta Fütyögi. S megindult kifelé. Hanem az orvos megállította, hogy a szén még semmi; ellenben a zsíros és fűszeres ételektől szigorúan tartózkodni kell. – Úgy is van – bólogatott az öreg. – Ami olyan lesz, mind a kutyának vetjük. S ismét megindult kifelé. De hát az orvos ismét megállította, felemelvén az ujját is, mint a tilalom jelképét, s mondván: – Bort, sört, pálinkát nem iszunk! – Mi ketten? – Maga egyedül. – Az már baj – mondta Fütyögi. Ejha, gondolta az orvos, ebben az ital dologban, úgy látszik, igen esendő az öreg. Jó lesz hát szorosabbra húzni a szót, s már nyújtotta is Fütyögi felé a kezét. – Csapjon belé! – szólt az orvos. Fütyögiben rezegtek az őszi levelek, az orvos pedig nagy nyomatékkal mondta, emígy: – Fogadom, hogy semmiféle szeszes italt nem iszom. Az öregnek lehajlott a feje, mint nagy száraz ágon a fagyöngy; de aztán ránézett az orvosra, s nehezen kimondta: – Fogadom. Aztán elment haza, szedegette a szenet, kerülte a zsíros és fűszeres ételeket; s igen vigyázott, nehogy szembetalálkozzék valamiféle szeszes itallal. Ámbár lelkiből kívánta. S egyszer, Isten tudja, miképpen történhetett, álmában-e vagy csak úgy képzett előtte, hát egyszer megjelent neki egy angyal. A kezében aranykancsót tartott az angyal, s az aranykancsóból bort töltött neki egy aranypohárba. De amikor el akarta venni azt a poharat, hogy igyék is belőle, hát akkor az angyal továbbhúzódott. Valósággal csalogatta. S az öreg megindult az angyal után; s egyszer csak azt vette észre, hogy ott ül a kocsmában, egyedül egy asztal mellett. Ahogy észrevette, hogy ott ül, hát megrázta a fejét, s egészen magához tért. – Hát, ha már itt vagyok, valamit csinálok – mondta magában. S kért egy fél liter bort. De a fogadalom rácsapott, mint az öreg kakasra a sas. – Hozzon egy levesnek való tányért s egy kanalat is – mondta. A boltos elhozta a tányért és a kanalat; Fütyögi pedig kitöltötte a tányérba a fél liter bort, s enni kezdte kanállal. – Maga mit csinál, Fütyi bácsi?! – kérdezte a kocsmáros. – Fogadalmat tettem, hogy nem iszom bort – mondta az öreg. S megette mind a bort. Hanem, mire elfogyott az ital, Fütyögi előtt a levegő megpárásodott, s lipinkázott is az a pára. Ami nem is csoda, mert hiszen régen nem evett már efféle levest. Jókedve lett az öregnek. – No, kedves eszem, megegyünk-e még egy felet? – Én nem bánom – szólt az esze –, de akkor én elmegyek. Mégis megkérte Fütyögi a másik felet is, s majd kanalazni kezdte. Hanem a levegő már kezdett nemcsak lipinkázni, hanem dülöngélni az öreg előtt; s hát egyszer látja, hogy az esze csakugyan feláll az asztal mellől, s elindul hazafelé. Istenem, mit tegyen? Bizonytalankodott egy cseppet, de aztán, becsületére legyen mondva, maga is felállt, s elindult az esze után. Künn az utcán, a friss levegőn, utol is érte; s abban a percben, ahogy utolérte, összeölelkeztek ketten, s úgy mentek, énekelve, hazafelé. S a mája még zümmögött is az ének mellé. |