Szótartó Fütyögi

Csontos, magas öreg volt Fütyögi Fülöp. A haja, mely a szürkéből éppen akkor hajlott a fehérbe, egy kicsit meg volt eresztve. Szárnyat a bajusza adott a szikár arcnak, s pajkos derűt a barna szeme, mely kicsi volt és a fényében oly ugribugri.

Szerették a faluban.

Hogyne szerették volna! Hiszen a gyermekek nevettükben néha szökdöstek a mondásain; a felnőttek sohasem tudták kitalálni, hogy mire mit fog mondani; s a lányokkal pedig olyan pillangósan tudott ingerkedni, hogy valósággal kifente bennük a borotvát, amivel aztán este a legények borotválkoztak.

De aztán egyszer, egy hétfői napon, megbillent az öregben az egészség s vele a kedv. Kornyadozott bizony, s borzongott is.

Nem tetszett magának.

Ha nem egyéb, megártott neki a kövér hús, amit vasárnap délben evett. Bőségesen evett belőle, s füstölt is volt a hús.

– Dörgölj meg egy kicsit – mondta feleségének.

Gyenge ecettel kell az ilyent csinálni.

– Ott, ott! – mondta Fütyögi.

Az oldala fájt jobbról, lent a dereka körül.

– Baj van – mondta az asszony.

– Nocsak.

– Orvos kell ennek, hallja!

El is ment Fütyögi az orvoshoz, aki megvizsgálta, s így szólt:

– A máj, Fütyi bácsi.

– Eddig nem is volt.

– Mi nem volt?

– Hát májam.

– No, most van.

Hümmögött az öreg, hogy milyen világot ért; ingatta a fejét, mintha magamagát leckéztetné szelíden, mondván: „Ejnye, te Fütyögi mája, hát te ilyen dísztelenül viselkedel?!” S közben el is révedezett, úgyannyira, hogy az orvos szava rezzentette magához, mondván az orvos:

– Szenet kell venni, szenet.

– Veszünk egy zsákkal, van itt szénégető!

– Nem úgy, nem!

– Hát? – kérdezte az öreg.

– Bevenni, mint gyógyszert, orvosi szenet.

– Azt is lehet – mondta Fütyögi.

S megindult kifelé. Hanem az orvos megállította, hogy a szén még semmi; ellenben a zsíros és fűszeres ételektől szigorúan tartózkodni kell.

– Úgy is van – bólogatott az öreg. – Ami olyan lesz, mind a kutyának vetjük.

S ismét megindult kifelé. De hát az orvos ismét megállította, felemelvén az ujját is, mint a tilalom jelképét, s mondván:

– Bort, sört, pálinkát nem iszunk!

– Mi ketten?

– Maga egyedül.

– Az már baj – mondta Fütyögi.

Ejha, gondolta az orvos, ebben az ital dologban, úgy látszik, igen esendő az öreg. Jó lesz hát szorosabbra húzni a szót, s már nyújtotta is Fütyögi felé a kezét.

– Csapjon belé! – szólt az orvos.

Fütyögiben rezegtek az őszi levelek, az orvos pedig nagy nyomatékkal mondta, emígy:

– Fogadom, hogy semmiféle szeszes italt nem iszom.

Az öregnek lehajlott a feje, mint nagy száraz ágon a fagyöngy; de aztán ránézett az orvosra, s nehezen kimondta:

– Fogadom.

Aztán elment haza, szedegette a szenet, kerülte a zsíros és fűszeres ételeket; s igen vigyázott, nehogy szembetalálkozzék valamiféle szeszes itallal. Ámbár lelkiből kívánta.

S egyszer, Isten tudja, miképpen történhetett, álmában-e vagy csak úgy képzett előtte, hát egyszer megjelent neki egy angyal. A kezében aranykancsót tartott az angyal, s az aranykancsóból bort töltött neki egy aranypohárba. De amikor el akarta venni azt a poharat, hogy igyék is belőle, hát akkor az angyal továbbhúzódott.

Valósággal csalogatta.

S az öreg megindult az angyal után; s egyszer csak azt vette észre, hogy ott ül a kocsmában, egyedül egy asztal mellett. Ahogy észrevette, hogy ott ül, hát megrázta a fejét, s egészen magához tért.

– Hát, ha már itt vagyok, valamit csinálok – mondta magában.

S kért egy fél liter bort.

De a fogadalom rácsapott, mint az öreg kakasra a sas.

– Hozzon egy levesnek való tányért s egy kanalat is – mondta.

A boltos elhozta a tányért és a kanalat; Fütyögi pedig kitöltötte a tányérba a fél liter bort, s enni kezdte kanállal.

– Maga mit csinál, Fütyi bácsi?! – kérdezte a kocsmáros.

– Fogadalmat tettem, hogy nem iszom bort – mondta az öreg.

S megette mind a bort.

Hanem, mire elfogyott az ital, Fütyögi előtt a levegő megpárásodott, s lipinkázott is az a pára. Ami nem is csoda, mert hiszen régen nem evett már efféle levest.

Jókedve lett az öregnek.

– No, kedves eszem, megegyünk-e még egy felet?

– Én nem bánom – szólt az esze –, de akkor én elmegyek.

Mégis megkérte Fütyögi a másik felet is, s majd kanalazni kezdte. Hanem a levegő már kezdett nemcsak lipinkázni, hanem dülöngélni az öreg előtt; s hát egyszer látja, hogy az esze csakugyan feláll az asztal mellől, s elindul hazafelé.

Istenem, mit tegyen?

Bizonytalankodott egy cseppet, de aztán, becsületére legyen mondva, maga is felállt, s elindult az esze után. Künn az utcán, a friss levegőn, utol is érte; s abban a percben, ahogy utolérte, összeölelkeztek ketten, s úgy mentek, énekelve, hazafelé.

S a mája még zümmögött is az ének mellé.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]