Hollódi vadrózsák

A magas kőszál mögött, a keleti peremen gyűlni kezdett a fény. Először violaszínben, majd halovány pirosban szállt az égi füst; aztán aranyözönnel öntötte el a messzi peremet. A nap korongja nem látszott még, de a májusi harmat a zsengéken már csillogva lüktetett.

S akkor a fénylő pirkadatban, messze a kőszál mögött, megszólalt az öreg holló. Röptében, ahogy közeledett, mély hangján kúgott néha-néha egyet, majd nyitott szárnyakkal leszállt a kőszál tetejére. S mint aki szokott helyén megnyugszik rögtön, s bételik csendes örömmel a szíve, lassan összevonta fekete szárnyát, és gondosan megszemlélte a falucska házait, melyek a magas kőszál alatt elszórtan füstölögtek.

Aztán tollászkodni kezdett, miközben feljött a nap.

Tegnap is így volt, s holnap is így lesz. Mert amióta megtelepült az első ember ezen a morcos mezőn, e szélvédő és viharfogó nagy szikla árnya alatt, azóta mindennap eljött az öreg holló. Eljött reggel, amikor felkelt a nap; s eljött alkonyat előtt, amikor lemerült az aranykorong. Eljött minden évszakban, ünnepen és műves napokon egyaránt, s majd tollászkodott a megújuló tündökletes fényben; alkonyatkor pedig megfente csőrét a kőszál tiszta kövén, majd jó éjszakát mondott, és visszarepült a rengeteg felé.

Ő volt az alapító.

Vagyis a gond és a hűség jelképe inkább, mert az alapító Szinkóczi Balás volt mégis. Az öreg Szinkóczi, kinek a sarjadása valahol a rejtelemben időzött, valamint napközben a holló. De akárhol magzott Szinkóczi Balás, jó földön sarjadott fel, mert különben nem élt volna úgy, ahogy él már harminc esztendeje ezen a helyen.

Vagyis amióta megtelepült.

Abban az időben, a háború viharának romjai fölött, elsőnek szállott ide, talán a kőszáli hollóval együtt. Kis hajlékot szerkesztett a szikla alatt magának; s a morcos mezőn, ahol vadóc bokrok tanyáztak, s kő kövön hált, megalapított egy magyar települést. Mindehhez értett Szinkóczi Balás, fát és követ egyformán tudott faragni, de legnagyobb mestere mégis magának az embernek volt, az emberi léleknek és a romlandó testnek.

A léleknek bölcs tanácsokat adott, s gyógyította a nyavalyákat.

Nem is Balásnak hívták már, hanem Balzsamnak.

S Hollódnak a települést.

Negyvenkilenc háza volt már Hollódnak, s közel kétszáz lélek azokban. Mind szegény emberek, jórészt kavicsozók és faragók. Szinkóczi módjára úgy vertek gyökeret valahányan, akár a vadrózsa bokrai, melyekről azt szokta mondani az öreg Balzsam, hogy a játékos szél fütyörészve ülteti őket. Most fényben úsztak a vadóc mezőkön, s májusi harmat csillogott bimbóinak kicsike, zöld szigonyán, miközben a település házaiból szálldogált puhán a füst.

A holló is ott tollászkodott még a kőszál tetején. De közben-közben kereken fordult, mintha vigyázna valamit, s öregesen totyogott.

Szinkóczi, reggeli szokása szerint, az udvaráról nézte a hollót. Aprólékosan figyelte, mint a kalendárium öregbetűit vagy a jövendölés szavait.

– Ma lesz valami! – mondta.

S csakugyan, nemsokára felbukkant két emberi alak, ahogy közeledett a fényes reggelen. Az egyik Izsópi volt, az öreg éjjeliőr, vagyis az egyetlen hivatali személy az egész településen. Mint a szurok, úgy villogott a kezében az a magas fekete bot, ami minden esztendőben nőtt egy keveset. A bot mellett csak kicsinyesebb bokornak látszott az öreg, s a bokor fiának a másik jövevény, aki már valódi hivatalos személy volt.

Nevezetesen Szemerke.

Mialatt lassan, egyre közelebb jöttek, a Szinkóczi fejében is egyre jobban nyüzsögtek a hangyák. Ami nem is volt csoda, mert ez a Szemerke fiú a bégényi tanács apródja volt, Bégény pedig a hivatalos apja volt ennek a hollódi településnek.

Köszöntek, s nagy komolysággal megálltak.

– Ez a fiú mond valamit – szólt az öreg Izsópi.

Abban a pillanatban a holló felszállt, és elrepült a rengeteg felé.

– Mit mond? – kérdezte Szinkóczi.

– Azt rendeli az elöljáróság, vagyis a községi tanács – kezdte a fiú a szót –, hogy a hollódiak tüstént válasszanak egy fejest magoknak.

– Micsoda fejest? – kérdezte Szinkóczi.

– Hivatalos fejet – felelte Szemerke, majd a maga fejiből hozzátette: – Úgy gondolom, helytartót.

– Levelet nem küldött a tanács?

– Kinek küldött volna, ha Hollódnak nincsen feje!

Szinkóczi rámutatott az öreg Izsópira, mintha mondta volna: íme, hivatalos ember ez, hiszen minden esztendőben egy véka gabonát kap minden háztól, hetenként egy szárnyast a soros családtól s egy-egy tojást mindenkitől!

Hanem a vénember megrázta gyorsan a fejét, s így szólt:

– Én nem vagyok nappali ember!

Ejnye, mit tudjanak csinálni, azon kezdettek tűnődni. Szinkóczi el-elnézett a kőszál felé, melynek a tetején nem hagyott tanácsot a holló; majd megindult a faragószín felé, ahol nagy mesterséggel villákat és gereblyéket készít már két hete.

De hát a vén Izsópi és Szemerke apród is mentek utána.

Szinkóczi faragáshoz látott, a nappali és az éjjeli személy pedig tapadva hallgatott.

Látszott, hogy nem fognak tágítani.

Végre meg is szólalt a vénember.

– No jó – mondta. – Akkor én egybehívom az embereket.

El is indult a fekete botjával, s vitte Szemerkét is magával. Talán, hogy segítsen neki; vagy talán, hogy az emberiség ügyét, ezen a csepp Hollódon, okos ésszel olajozzák. S ahogy elmentek, egy óra múltán kezdettek is az emberek jövögetni. De csak szitty-szotty, úgy érkezett nagy ritkasággal egy-egy. Mire azonban eljött a dél, mégis együtt volt huszonöt ember. Ennyi elég is lesz, mondta a bégényi apród; majd mint a csikó, ki a szekér mellett már eljárogatott fuvarozni, nagy fennhangon előadta a bégényi üzenetet. Erre az emberek pillogva méregették egymást, hogy vajon ki lehetne a kívánt személy. De bárki szólt, Szinkóczi Balásra szállott a szó, váltig hangoztatván, hogy Hollódnak nincsen lelke és esze más.

– Hát jól van – mondta Szinkóczi –; amit érünk, azt töltünk.

Erre az öreg Izsópi felemelte a botot, és nagyot döndített véle a májusi földön, majd a Szemerke fiúhoz így szólt:

– No, fiam! Indulj sebesen, s mondd meg Bégényben, hogy a hollódi nép Szinkóczi Balzsamot választotta helytartónak.

De hát Szemerke nem indult, hanem az ujjasa bélésiből előhúzott egy levelet.

– Ammi? – kérdezte a vén Izsópi.

– Levél – mondta Szemerke.

– Hát azt mondtad, hogy nem hoztál!

– Azt mondtam – felelte a fiú –, hogy kinek hoztam volna, ha Hollódnak nincsen feje. De most már van!

S azzal átnyújtotta Szinkóczinak a levelet.

Egyszerre nagy csend lett és olyan várakozás, mint a májusi földben. Az álluk is leereszkedett, úgy lesték, hogy vajon mi lehet abban a levélben. De valami volt, Szinkóczi nagyon elkomorult, majd kicsi gondolkozás után a zsebibe tette a levelet, rámutatott a fiúra, s odaszólt a vén Izsópinak:

– Üsse agyon azzal a bottal!

Szemerke nem vette zokon a helytartó kurta szavát, hanem röhintett egyet, hogy íme, az öreg bölcseken mekkora diadalt aratott.

– Mi van a levélben?! – kiáltották többen is.

Szinkóczi azonban nem tudatta a levelet, hanem illendő komolysággal, de kérelemmel is a szóban, azt mondta:

– Most mindenki menjen haza. S kinek mi van, költse el szépen a délebédet. De aztán, uzsonna tájban, vagyis öt órakor, minden háztól itt legyen egy ember. De lehetőleg a fej. Mert fontos dolog van a levélben. Akkor megmondom, hogy mi.

Szemerkéhez pedig így szólt intelemmel:

– Ha megmondod valakinek, hogy mi van a levélben, az első beteg malac helyett te fogsz meghalni. Értetted?!

– Hát mi van a levélben? – kérdezte a fiú.

Szinkóczi meglepődött, de fordított ő is egyet a dolgon.

– Ha nem tudod, mért akarod tudni?

– Hadd tudjam, hogy mit ne tudjak.

Az emberek felderültek a Szemerke sima eszén, s belényugodván a végzésbe, széledezni kezdtek. Elment az öreg éjjeli pásztor is, nemkülönben a fiú. Szinkóczi még dolgozott egy ideig, de az esze a gereblye fogai között folyton a levélre futott. Nyughatatlan volt, letette a szerszámokat, és elindult a kőszál felé, mint a holló. Megkerülte a sziklás hegyet, mely elveti róluk a nagy szelet és a viharok mérgét, mint a bástya. Aztán a mezők felé vette az útját, ahol bokor és föld csupa bizalmat hajtott mindenütt. Madarak villogtak a fényben, mintha hideg éjszakák és nappali veszedelmek ellenére biztató üzeneteket hordoztak volna jelen és jövendő között.

Döntött magában.

Aztán hazament, és megírta Bégénybe, hogy miképpen határozott a hollódi nép. A levelet a zsebébe tette, és várta a gyülekezetet. El is jöttek az emberek, szinte valahányan. A mogyoróból a kíváncsiság mind dióra növesztette a szemeket, úgy várták, hogy vajon mit akarnak a Bégényi elöljárók.

– Halljuk, halljuk! – kiáltották.

Szinkóczi odaállt az emberek elé, s szép lassan és nagy nyomatékkal elolvasta a bégényi elöljárók levelét, minek a végére olyan ámuldozás támadt, mintha az orruk előtt egy szilvafán alma termett volna. Szinkóczi várt egy kicsit, majd az alkalmas percben és a levél értelme szerint így szólt:

– Egyszóval, emberek, azt ígéri a bégényi tanács, hogy megépítteti nekünk az iskolát; hogy nagy kutat fúrat a szikla alatt; hogy hivatalos boltot állít nekünk, s hogy orvost járat ide minden héten. De ellenben a bajban osztoznunk kell. Vagyis a tíz kulákból, akit Bégényre kiszabtak, kettőt nekünk kell adni.

Az ámulat egyszerre zúgásra váltott.

– Nincs itt senkinek földje!

– Sem üzlete!

Szinkóczi várt egy darabig, hogy áradjon a gyülekezet, majd arra biztatta az embereket, hogy javasoljanak kettőt. De mivel csak gabalyodva forogtak és tátogtak az emberek, neki kellett szólani ismét.

– Hát, emberek! – kezdte is a szót. – Én nagyon jól tudom, hogy itt, Hollódon nincsen a kívánt minőségre alkalmas ember, mert bizony, itt virágoskertnél vagy veteményeskertnél nagyobb földje senkinek nincs. De azt is jól tudom, hogy iskola kéne; hogy közös, jó kút kéne, s hogy bolt és orvos kéne. Ne legyünk hát ellenségei magunknak, hanem a jövendő érdekiben járuljunk hozzá a létszámhoz. Ha a fehérből feketét kell adni, hát adjunk két kéményseprőt; majd lemossák munka után magukról a kormot!

Okosan beszélt Szinkóczi, de mégsem neveztek meg senkit.

– Hát jól van – szólott akkor okosan mégis. – Ha nincsen más mód, mert úgy látom, akkor kimondom az első segítő szót magam. Vagyis, bár a hollódi hivatalos vezető a mai naptól kezdve én vagyok, az egyik kulákságot mégis magamra vállalom!

Megdöbbentek az emberek, hogy éppen Szinkóczi Balzsam legyen az egyik kéményseprő. De aztán az arcok megenyhültek, és szeretet sugárzott azokról. Olyan csend lett, mintha nagy ígérettel gyermek született volna; vagy bégetni kezd vala egy leszállott bárányfelhő.

– Én is vállalom a másikat! – kiáltott az öreg Izsópi pásztor, majd csendesen utánatette: – Száraz ágon úgysem marad meg a baj.

Mosolyogva nevettek az öregen, majd a levegőbe emelték, életiben először úgy ünnepelték. Szinkóczi is, bár hivatalos ember volt, segített az emelésben; utána pedig Szemerkének átaladta a válaszlevelet, amit a gyűlés előtt már oly bölcsen megírt, s a levél mellé így szólt a fiúhoz:

– Ezt elviszed, s eleven szóval is megmondod, hogy búval bajt gyógyítottunk. Vagyis mindenben úgy határozott a hollódi nép, ahogy ebben a levélben írva van.

Mosolyban csillogva ment el a fiú, akár a délutáni madarak a jövőbe. S mivel búcsúzni készült az aranynap is már, a kőszál tetején ismét megjelent a holló. Megfente csőrét a szikla tiszta kövén, s öreg létére olyan hetykén állott, mint a vadrózsa bimbója a szélben.