Ünnepi vak tyúk

Hétfői nap volt, február tizenkettő.

Egy budai ház sebzett kertjében ültem, valami nyirkos nagy gerendán, amely ki tudja honnét és hogyan került a kertbe. Ott ültem, arccal a Vár felé, az Orbánhegy alatt. Körülöttem, az enyhe nedvességben, már olvadt a kerti dombokon a maradék hó. De az ég vastagon szürke volt még, s a nap sem tudta áttörni a tél végi fátyolt.

A város azonban, odalent a Duna ölében, végre s annyi dübörgő hét után, elcsendesült már.

Istenem!, gondoltam magamban, igazán csoda, hogy élünk. Pedig élni nagyon jó! Mert lám, a hó is elolvad, s utána kibújnak majd a rügyek s a rügyek védelme alatt a virágok. És a szürke fátyolt is megeszi lassanként a nap, mely holnapra is kiragyog talán. Akkor pedig a lélek számára szabad lesz ismét az ég, s a való élet számára kinyílik újból a remény.

Kinyílik, s életünkbe szökken!

Erre gondoltam azon a hétfői reggelen, ama nedves és megsebzett gerendán ülve. A szívemen át melegség árasztott el. S mint a langymeleg párában is a bimbó, kihajtott bennem is a vágy, hogy ezt a melegséget s a rügyvető reményt megosszam az emberekkel. Ha lehetséges, olyan emberekkel, akiknek a szava mindig hasonló volt az én szavamhoz, és a bölcsőjük rokona volt az én falusi bölcsőmnek.

Igen, hadd ringanánk együtt a remény fonalán, mint ahogy a bölcsek ringanak, elmerülve valahol az időben.

Így jutott eszembe Lenge Márton, az öreg.

Az én falumból elszármazott ember volt Lenge bácsi; s velem együtt nevezetes ácsnak ismerte mindenki, aki olyan szerencsés volt, hogy Lenge Mártont ismerhette csakugyan. Hát ez a Márton bácsi nemcsak másoknak épített házakat, hanem magának is ügyeskedett egy kicsi hajlékot, s abban a hajlékban lakott a feleségével együtt, akit Zsuzsika néninek hívtak.

S nem is laktak messze.

Ősszel jártam utoljára náluk, abban a kicsi, Horka utcai házban. Valójában nem is régen tehát, de az élet folyama szerint mégis nagyon régen, mert az elmúlt hónapokban az események úgy törtettek folyton, ahogy a víz törtet a zuhatagban. S miközben ámuldozott ezen a naptár, én arra gondoltam, hogy Márton bácsiék vajon élnek-e még. Hát hogyne élnének, neveltem magamban a választ, de valahogy ez a válasz nem nyugtatott meg.

Látnom kell őket, az volt a vágyam.

S gondoltam, el is indulok mindjárt. Botot vettem tehát a kezembe, s a nyakamba akasztottam egy vászontarisnyát. A tarisnyába belétettem a maradék élelmet, s belétettem egy könyvet. S mint egy vándor, szépen elindultam. Nagy volt a sár, és a sár mellett ezer akadály az úton. De mentem, szomjas vággyal s a hitet is kézen vezetve. Nemsokára egy kicsi téren népségbe keveredtem.

– A Horka utcába?! – mondta valaki. – Nem tanácsos arra menni.

De bennem volt a vágy és velem volt a hit.

Hanem valami mégis tovaszállt belőlem, mert Márton bácsi nem ismert meg, amikor beléptem a kicsi ház udvarára, és köszöntem neki. Valami rettentő és óriási pléhdarabbal küszködött éppen, ami ott feküdt a járó úton, ezer kunkorodással.

Hát megmondtam neki, hogy ki vagyok.

– Nézzünk oda! – kiáltott fel az öreg.

– Hát Zsuzsika néni? – kérdeztem.

Élve kaptam meg rögtön a választ, mert ebben a percben már ki is lépett Zsuzsika néni a házból, ami nem is volt nehéz, mert az ajtó egészen hiányzott a házról. Azon a szabad járaton mindjárt kihozott két széket Zsuzsika néni, s az udvar közepére letette.

S mi azon a két széken beszélgetni kezdtünk; s el is futott jól az idő, mert délfelé lehetett immár, amikor Zsuzsika néni az urához így szólt:

– Hallja-e, ha már ilyen szépen együtt vagyunk, valamit ne készítsek?

Csend lett.

Az öreg nem szólt, csak az én tarisnyámból mosolygott kifelé a maradék élelem. S abban a csendben már úgy látszott egészen, hogy csupán kedves és könnyelmű beszéd volt, amit Zsuzsika néni mondott, mert hiszen nincsen a kamrájában semmi, ami a vendégnek onnét kijöhessen.

Végtére s szabadkozva meg is szólaltam:

– Köszönöm, nénémasszony. Éppen elég vendégség, hogy élve látjuk egymást. S ha ez nem lenne mégsem elég, megnézzük ezt a vászontarisnyát!

Hanem az öreg még mindig hallgatott. A ledőlt kerítést nézte elmerengve, majd az udvar makrancos köveit, s majd pedig egy sárga repeszdarabot, ami ott feküdt a lába előtt.

– Csak ünnepi dolog illenék – mondta végre.

Megértettem a szót. Igen, ünnepi dolog illenék, mert hiszen a romok között csillog már valami, s a levegőben új élet illata száll.

– Ünnepi lesz! – szólt az asszony.

No, erre az öreg is egyszeriben feltekintett.

– Az honnét?! – kérdezte.

Zsuzsika néni csak nevetett egyet-kettőt; s abból a nevetésből kilátszott még egy kicsi liszt, valami kevés burgonya, s talán celler is és murok. S pityergett benne egy tyúk is, aki eldugott madárkalitkában kuksolt, lent a pincében valahol.

– Igaz, hogy vak – mondta Zsuzsi néni.

– Vak-e?! – kérdezte megdöbbenve az öreg.

– Hát milyen legyen! – méltatlankodott az asszony. – Minden tyúk megvakul, ha sokáig kell neki a sötét pincében élni!

Márton bácsi reám nézett.

– Mindig tanul valamit az ember – mondta mosolyogva.

Aztán felállt a székről, nyújtózott egyet; s ahogy a legfelsőbb engedélyt szokták kihirdetni, úgy szólt a feleségének oda:

– Készítsd meg!

Zsuzsi néni elment a paranccsal, az öreg pedig olyan vidám lett egyszerre, mintha csupán egy vak tyúk hiányzott volna eddig is ahhoz, hogy egészen boldog lehessen. Engemet édes öcsémnek szólított, s kakasoltárnak nevezte az óriási pléhdarabot, amit közös erővel végre elhúztunk az útból. Utána megtisztogatta az udvart, ácsoltuk a kerítést, s tataroztuk a házat. Még az ajtót is bizonyosan megcsináltuk volna a házra, ha Zsuzsika néni nem jelenti, hogy készen van az ünnepi ebéd.

– Ilyen hamar? – csodálkozott az öreg.

– Hamar? Hiszen már szürkül! – mondta Zsuzsi néni.

Csakugyan esteledett már. De hát az öröm hátán hamar fut az idő, mert nagy hatalom az öröm. S ezzel a nagy hatalommal az arcunkon, mi is úgy ültünk oda, az asztal mellé.

Nagy élvezettel ettünk, szinte áhítatban.

– Csak borunk nincs – mondta egyszerre az öreg.

– Az nincs – szólt az asszony.

De a vízből mindegyre töltött az öreg, s olyanformán itta, mint bort. A kedve is jobb lett minden pohár után, majd egészen kigyúlt, s csillogni kezdett a szeme.

Aztán énekelt is egyet.

– Hallja, maga részeg lett! – mondta nevetve Zsuzsi néni.

– Én igen! – szólt legényesen az öreg.

– S mitől?

– Én attól – mondta az öreg –, hogy élünk!

Egyszerre komolyak lettünk, mint a fák, melyeken az új rügyek már duzzadoztak.