Vagyis kutyán

Hát mondhatom, már szinte nevetséges, olyan sokszor eszembe jut a Demeter személye. Nem tudom eldönteni, hogy milyen ember. Egyszer azt gondolom, hogy lobbanékony és hírvágyó; s máskor azt, hogy józan eszű.

Igaz, nem is találkoztam véle, csak egyszer.

Ott ültem a vonaton, egy afféle hatszemélyes fülkében, amiben négyen voltunk. Az ablak mellett ültem, de háttal a menet irányának. Velem szemben, vagyis az élvezetesebb helyen, ott egy kövér asszonyság uralkodott, az ölében egy fonott kosárkával, amelyen óriási lakat volt. Mellette egy szélvészhajú, tömzsi fiatalember nyomta a padot; velem egyszintben pedig, de egészen a túlsó sarokban, egy kicsi fekete nő kuporgott, aki éppen úgy lehetett tizenhét éves, mint harminchárom.

Ment a vonat.

Délután volt az idő, de még közelebb a délhez, mint az estéhez. Az ablakon keresztül borongósnak látszott az ég, de a felhők rétegesek voltak, s olyan kékes-hamuszínűek, amilyenekből nem eső szokott esni, s nem is hó. Úsztak is tovafelé a felhők, de lehet, hogy csak a vonat ment, mert szelet még a fák gyenge ágai sem jeleztek.

Valahogy mégis látszott, hogy már akaratoskodik a tavasz. A kaszálók sápadtan zöldültek, irigyelvén valósággal a zsenge búzavetéseket, amelyek már kövér zöld színben iparkodtak.

Szemünk javarészt az ablakon volt.

– Né, egy nyúl! – kiáltott fel az asszonyság.

Valóban ott szedegetett egy nyúl a búzaföldön. Először kicsit megriadt, de egy félugrással eleget tett ennek a szokásának, s azután ismét szaporán kezdte szedegetni a zsenge búzát. Nem tudom, sejtette-e, hogy ő volt, aki hamarosan össze is ismertetett minket abban a fülkében. Mert az asszonyság folytatta, amit megkezdett, s nagy ítélkezéssel így szólt:

– Gyáva állat a nyúl.

Erre a tömzsi fiatalember leeresztette egy kicsit az újságot, s egészséges, nagy derűvel azt mondta az asszonynak:

– Ha maga is nyúl volna, maga is gyáva volna.

Még a kuporgó kicsi nő is elnevette magát, ami engem annyira felvidámított, hogy hirtelen azt találtam mondani:

– Mért lenne bátor, ha olyan jól tud futni!

Megzavarodva nézett reám a kövér asszony, hogy vajon miképpen értse azt, amit mondtam. A tekintete alatt már meg is érett a magyarázatom, s ő meglepő fordulattal mégis azt kérdezte:

– Az úrnak mi a foglalkozása?

Hát megmondtam neki, amit kérdezett, de a kinyilvánított foglalkozásomra már nem szólhatott semmit, mert a szélvészhajú fiatalember abban a pillanatban felállt, felém nyújtotta a kezét, és azt mondta:

– Demeter vagyok, vagyis Kutyán.

Most én jártam úgy, mint az előbb a kövér asszonyság; s főleg amiatt, hogy „vagyis Kutyán”. Vagyis nem tudtam, hogy Demeter-e vagy Kutyán. Ha időm engedi, valamit kitaláltam volna mégis, azonban a fiatalember nem hagyott időt nekem, hanem mindjárt így folytatta:

– Költő vagyok én is. Azaz voltam. Majdnem egy évig.

Ránéztem, s vártam.

– Nem olvasta a verseimet? – kérdezte csodálkozva.

– Mi a neve?

– Kutyán Demeter.

– Nem olvastam.

– De Demeter Domokos név alatt írtam!

– Úgy sem olvastam – szóltam szelíden.

– Márpedig írtam – folytatta Demeter. – Mégpedig két ciklust, főleg. Az egyik ciklus az évszakok költői jelenségeiről szólt; a másik pedig egy képzelt alakról, vagyis egy Pupilla nevű leányról, aki nálam a Múzsát játszotta. Ez okozta a bajt, ez a lány.

– Hát mi történt? – kérdeztem.

Látta Demeter, hogy már nemcsak én, hanem mindenki figyelemmel várakozik. Jólesett neki ez a várakozás, mert egészen letette az újságot, s olyan helyzetet vett, amely már mindnyájunknak szólt.

– Az úgy volt – állt belé a szóba ismét –, hogy én vidéken nőttem fel, ahol asztalos mesterséget tanultam. Most is azt folytatom a fővárosban, mert van egy ládakészítő műhelyem. Igen szép és jó foglalkozás az enyém, mert munka közben lehet gondolkozni, vagyis képzelődni. Hát aztán én képzelődtem. Olyankor valósággal megelevenedett a képzeletemben a világ. Embereket láttam, akik mindig vágyakoztak valamire; s legfőképpen boldog és boldogtalan szerelmeseket láttam. Gyakorta hallottam ringató vagy édesbús dallamokat. Rímek szálldostak a fejemben, mint a hópelyhek, s néha verssorok kezdtek csörgedezni. Vagyis szó ami szó, ezelőtt három évvel feljöttem a fővárosba, mert hallottam, hogy valósággal kerestetnek a költők. Akkor megírtam azt a bizonyos ciklust, de már azalatt, amíg azokat az első verseket írtam, folytonosan megjelent nekem egy lány. Incselkedett velem, a szemembe mosolygott, és megsimogatta a homlokomat. De legfőképpen biztatott, hogy írjak. Hát ő volt a Múzsa, s én elneveztem Pupillának.

Itt egy kicsit elhallgatott. Szinte látszott, hogy jobban dobog a szíve; de figyeltünk mi is, ahogy kell.

– Szép lány volt ez a Pupilla, mert a szívem és a lelkem teremtette. A szőke haja vállán lobogott, s bizony Isten éreztem, hogy illatos. A szeme kék volt és mélységes, a bőre patyolat, az alakja pedig inkább magas és idomos. Így aztán nem csoda, azt hiszem, hogy szerelmes lettem a lányba. Egy utcát is választottam neki, mégpedig a Káprázatos utcát; s abban az utcában egy házat. Feltettem magamban, hogy Pupilla ott lakik, abban a házban. S ámbár tudtam, hogy ez nem való, mert csupán egy képzelt alakról van szó, én mégis annyira költő voltam, hogy egy virágcsokorral mindennap elmentem abba az utcába, s egy órát ott sétáltam a ház előtt. Így ment ez már három héten keresztül, egyik napon úgy, mint a másikon. S mit ad az Isten a negyedik héten, egy pénteki napon! Hát a legnagyobb ámulatomra a leány csakugyan kilépik a kapun, s jön felém, de nemcsak hasonló volt, hanem ő volt! Azonban nem állt meg mellettem, mint ahogy vártam volna, hanem tovább akart menni. Hát ez nem lehet, gondoltam magamban, s abban a pillanatban odaszóltam neki, s azt mondtam: Pupilla! Erre a leány felém fordult, egy pillantással lesújtott, s így szólt nekem:

– Maga szemtelen!

Abban a percben, ahogy ezt kimondta Demeter, egy gyümölcskereskedő benyitott a fülkébe, s odaszólt a fiatalembernek:

– Kutyán úr, a ládák dolgában szeretnék beszélni magával.

Erre Demeter felállt, és kiment a fülkéből.

Többé nem is jött vissza.