Káprázat

Már mindenki azt hitte a faluban, hogy Márton vénlegény marad. S hihette is joggal, mert augusztusban már a harmincadik esztendejébe lépett Márton. Másnak is, de neki magának is gyakran eszébe jutott, hogy ez vajon miképpen történhetett?! Hiszen, amióta annyira nőtt, nemcsak tisztelte és szerette mindig a lányokat, hanem a szíve éppenséggel gyúlékony volt. S olyankor, ha a szíve édes lobbot vetett, mindjárt magasztos személyt látott a szeretett személyben, vagy a szüzek virágát legalábbis. Ez a természete a lányoknak is tetszett, sőt, önmaga is. De valahogy mégis úgy történt mindig, hogy mialatt ő a felhőkben időzött, azalatt a földről valaki más elvitte a lányt.

Annát szerette a legjobban, amiből nyilvánvaló, hogy Annát vitték el a legfürgébben. De úgy volt megírva, hogy néhány esztendő múlva a fiatalasszony özvegyen maradjon. Márton megbocsátott neki, sőt, szeptember első szombatján azt mondotta, hogy özvegy asszony gyanánt talán még jobban szereti, mint lányul. Jólesett Annának ez a lelkület, s a növekvő hold alatt hosszasan és meleg szívvel nézett Márton után, amikor a legény elbúcsúzott tőle. S valahogy történt, a csillagos égre is feltekintett. Ahogy nézte a gyarapodó holdat és a csillagokat, lassankint magasztos érzések töltötték el. S Márton megnőtt, és egészen eluralkodott benne.

Eddig azt hitte pedig, hogy Lőrincet szereti.

– A tegnap este nem mentél el – mondta Mártonnak másnap.

A legény megértette, mert így szólt:

– Akkor maradjunk is együtt.

S ha már így volt, két hét múlva megcsinálták a lakodalmat. Két napig nem is a földön éltek, hanem a teleholdban, ahonnét egy-egy csillagot meglátogattak. Szegény és szorgalmas emberek lévén azonban, a harmadik napon eszébe jutott Mártonnak, hogy élni is kell. Nehéz volt szívének a szó, de azért kimondta:

– Elmegyek, aranyom.

– Hová méssz el?

Előadta Márton, hogy elmegy a hegyi erdőbe, mert szeretné, ha lenne ott néhány öl fa, amelyik a télen gondolna rájuk. Sőt, bús szívvel azt is hozzátette, hogy estére nem is jön haza, hanem csak három nap múlva, mivel messze van a hegyi erdő, s az ölek sürgősek.

– Nem félsz addig? – kérdezte.

Elborult Annának a szeme, de így felelt:

– Valahogy megleszek addig.

Vette hát Márton a fejszét, és nehéz búcsú után elment a hegyi erdőbe. Vitte az eleséget is, a három napra valót. Órákig tartott, amíg a helyszínre ért, de mintha kilencet lépett volna csupán, olyan fáradalom nélkül dolgozott egész nap. Amikor azonban lenyugodott a nap, kezdett szomorú lenni, majd nyugtalan. Mint a növekedő láz, olyan lett benne a vágyakozás; s amikor pedig leereszkedett az alkony, és feltűnt az esti csillag is, már nem bírta tovább.

– Én hazamegyek! – mondta.

Vette a fejszét, s elindult haza. Egyszerre vidám lett, mint reggel a madár. S mialatt boldogan fütyörészett a gyülekező csillagok alatt, hazafelé az erdei és a mezei ösvényeken, nem hagyta el az édes gondolat, hogy mily örömet fog Annának szerezni.

Már az este benne volt az éjszakában, amikor végre megérkezett. Tudta, hogy ilyenkor Anna már alszik. Nem is ébreszti fel, gondolta magában, hanem nesztelenül betörekszik a házba, s majd odalopja magát Anna mellé az ágyba, hadd repessen örömében, amikor maga mellett észreveszi. Künn a grádicson lehúzta hát a bakancsot a lábáról, majd javarészt a ruháit is levetette. Aztán fogta a fejszét, s csak a szíve zajával a tornácra lopózott, hogy ott a fejszét a helyére akassza. Még az ablakra sem akart nézni, nehogy egy pillantása is beröppenjen a szobába, mert azzal csorba lenne az öröm. Csupán azt nézte a tündöklő holdvilágon, hogy hova léphetne egészen zajtalanul, s hogy a fejsze miképpen kerülhetne a helyére némán.

Jól sikerült.

Még a talpa is bizsergett örömében, amint lassan-lassan bement a szobába. Se ide nem nézett, se amoda, mintha attól tartott volna, hogy forgatás közben nyikorogni talál a szeme. Hanem megemelte lassan a takarót, s addig húzódott fokról fokra közelebb, amíg végül ott feküdt a takaró alatt. Érezte az édes meleget, majd sóhajtott egy hosszút, és boldog megnyugvással följebb húzta magára a takarót. De abban a percben, ahogy följebb csúszott jókorát a takaró, a szeme végigfutott a takaró fölött, s meglátta a kibukkant lábfejét. S amint nézte azt a meztelen lábat, káprázat ejtette meg a szemét, mert valahogy úgy látta, mintha egy kicsit sok volna a láb, ami előbukkant odabent. Mintha több volna, mint ahogy lenni kéne.

Meredten nézett egy ideig, majd pillantott néhányat, utána pedig olvasni kezdte a lábakat:

Egy láb, két láb; három, négy; öt láb, hat láb!

Meredten nézte a lábakat, majd gondolkozni kezdett.

Hát, aki fenn van! – mondta magában. – Két embernek hat láb mégis igen sok!

Hamar döntött:

Vagyis kettőt le kell vágni!

S ahogy ezt elhatározta, magában, már hajtotta is félre a takarót, hogy fölkeljen, és a világot lábakban is helyrehozza. Föl is kelt szép csendesen, s megindult eltökélten a tornác felé, hogy ott a fejszét kézbe vegye, hadd irtson ki kettőt a lábak közül, ha már úgy van, hogy kettejüknek hat van. Meg is fogta a fejszét, és a helyéről leakasztotta. De ahogy kézbe vette, valahogy betekintett az ablakon. S ahogy betekintett, a szeme ismég megállott, mert úgy látta a holdvilágon, mintha odabent most kevesebb láb volna, mint az előbb. Odabújt egészen az ablakhoz, és meredten nézett bé az ágy felé, hogy vajon nemcsak az a csalfa holdvilág játszik-e véle. Egészen úgy tűnt, hogy igazat lát. De hogy semmi tévedés ne legyen, ismét megszámolta a lábakat:

Egy láb, két láb; három láb, négy láb.

Több nem volt.

– Ez egészen más – mondta mosolyogva Márton. – Hiszen két embernek négy láb nem sok!

Azzal ránézett a huncut holdra, és megtekergette a fejét. Aztán a fejszét visszaakasztotta a helyére, s szép csendesen maga is visszafeküdt. De sokáig nem tudott aludni, mert szégyellte magát, hogy a káprázat ennyire meg tudá ejteni.