Nem mese

Eljár az idő. Az ismerősök évről évre tünedeznek, a barátok is fogyatkoznak. Vajon hol van például Bodó Gáspár? Nem szép tőle, hogy már esztendők óta nem ír nekem egy sort sem. Ha él. Ha pedig nem él, akkor ugyanvalóst eljöhetne hozzám egy csendes este. Tudhatja, hogy örülnék neki, mint ahogy akkor is nagyon örültem, amikor utoljára találkoztunk.

Ennek ősszel tizenegy esztendeje lesz.

Történetesen úgy esett a dolog, hogy vonaton együtt utaztunk. Gáspár sovány volt, de nagyon bizakodó és jókedvű. Néha különös módon villant meg az a kicsi fekete szeme, amellyel az iskolában, felelés közben, még abból a könyvből is jól tudott táplálkozni, amelyiket én terítettem ki neki, az előtte levő padon.

Akkor már tizenhárom éve volt annak, hogy Gáspár a világot járta. Mindig nyugtalan volt, kalandos természetű. Látni akart, ismerni világrészeket, melyek a földet alkotják; valahogy közelebb férkőzni s egy kicsit bele is bújni abba a titokba, hogy miért olyan a világ, amilyen.

Az egyik városkában át kellett szállnunk. Amolyan tákolt kicsi vendéglője volt az állomásnak, deszkából és néhány gerendából összehajigálva. Afféle „jól van, ahogy van” helyiség, de fedele volt. Őszre tartott az idő, nyirkos volt a lég, s az eső szemerkélt is valamicskét. Béültünk hát abba a hirtelen vendéglőbe, ahol nem is volt rajtunk kívül más, csak még egy kurtavastag öregasszony s egy rettentő nagy bajuszú sovány ember, aki a férje lehetett. Valami mocskos kabátban, ami fehér lehetett valamikor, egy mindenes gyermek jött oda hozzánk. Pálinkát kértünk tőle, s hozott is a fiú két pohár rumot, de amíg hozta, a felét mindkettőnek kilocsogtatta.

– Nem baj! – mondta Gáspár.

Megittuk azt a szerencsétlen rumot, s azután rágyújtottunk. Gáspár nagyon nézte azonban a tákolmány helyiséget. A szeme mohón járt körbe, majd olyan lett, amire azt mondják, hogy beszédes szeme van.

– Ilyent akarsz építeni? – kérdeztem.

– Nem azt nézem – mondta.

– Hát?

Az asztalon nekikönyökölt, s az arcán olyan enyhület terült el, mint aki kedves, de különös dologra emlékszik.

– Te keveset tudsz rólam – mondta, dörzsölgetve a homlokát. – Azt sem tudod például, hogy Ausztráliában is töltöttem másfél esztendőt. Queenslandben voltam. Tudod, hol van Queensland? Ott van Ausztrália északi részén, ahol a York-félsziget is van. Angol gyarmat, még fegyencföld volt nem is olyan régen. A partvidéke öblös, olyan veszedelmes és szeszélyes, mint egy dühöngő őrült. Rengeteg erdő van, óriási legelők, s főleg igen sok folyó. Népes juhnyájak vannak, és gazdag aranylelő helyek.

– Leltél? – kérdeztem.

Úgy nevette el magát, hogy abból láttam: keresett aranyat, de nem lelt.

– Az arany dolga közelről nem olyan egyszerű – folytatta Gáspár. – De hát most egyébről van szó. Olyan dologról, amit nem hiszel el nekem, pedig erre a kövér öregasszonyra esküszöm, hogy szóról szóra igaz. Nem is jutott volna eszembe talán, ha nem látom ezt a gerendás vendéglőt, ezt a sok gyalulatlan deszkát, amely mind félelem nélkül áll itt körülöttünk. Hát ilyenféle házban laktam én is egyszer, csakhogy kisebb volt jóval, s valamivel rendesebb mégis. Ez a Carpenteria-öböl alatt volt, közel a Norman folyóhoz, Queensland északi részén. Az erdők véget értek már azon a területen, dombláncok közelében feküdt a házacska, s tovább már végtelen pusztai legelők terültek el. Mindössze három ház volt az egész környéken. Az egyikben Kabalus barátom lakott, valami titokzatos származású ember, a családjával. A másik házban nem lakott senki. Engem Kabalus hívott oda, aki majoros volt, s mindjárt betelepített abba a házacskába, amelyiket említék. Hát ott éltem már hónapok óta, abban a kutya meleg nyárban. Segítettem Kabalusnak a gazdálkodásban, jobban mondva, inkább ő segített nekem, mert neki állandóan egyében járt az esze. Úgy ősz felé egyszer azt mondja nekem, hogy tegyünk egy kirándulást a folyó felé, mert ő jót álmodott. A szót tett követte, mert a következő nap felkészültünk az útra, s elmentünk a folyó felé. Odavoltunk egy egész hétig, de semmi hasznot nem hoztunk magunkkal. Ellenben fáradt voltam, ahogy csak lehet egy ember, s nagyon-nagyon álmos. Hát én mindjárt lefeküdtem a kicsi házamban, szinte úgy ruhástul, csak a felső kabátomat s a nadrágomat dobtam oda az egyetlen székre, ami a szobában volt. S aztán már aludtam is a kicsi vaságyon, ahol máskor is szoktam. Sokáig alhattam, bár nem hiszem, hogy egészen két napig, mint ahogy Kabalus később mondta nekem. De akármeddig aludtam, egyszer felébredtem. De mire? Hát jól fogd meg az asztalt, mert amikor felébredtem, a rajtam levő fehérneműből már csak egy-egy darabka volt a testemen. Ahogy ijedten felugrottam, azok a foltocskák is lisztesen mind lehulltak rólam, s ott állottam teljesen meztelenül. Hamar odapillantottam a székre, hogy a nadrágomat magamra kapjam legalább, de sem a nadrágom, sem a felső kabátom nem volt ott a széken. Ijedtemben megfogtam a szék támláját, vagyis meg akartam fogni. De abban a pillanatban, ahogy hozzáértem a székhez, úgy összeomlott az egész, hogy finom fűrészpor lett belőle, ami ott hevert a földön. Ámulatomban meg sem tudtam mozdulni hamarjában, de aztán odaléptem az asztalhoz, hogy a kancsóból, ami ott feküdt, igyam egy korty vizet. De vizet sem ittam, mert ahogy hozzáértem az asztalhoz, az is porrá omlott rögtön, a kancsó pedig és a pohár beléhullott darabokban a porba. Mint a bolond, odarohantam az ablakhoz, hogy ordítsak Kabalusnak, kinek a háza az enyém közeliben volt. De ahogy nekitámaszkodtam az ablaknál a deszkafalnak, abban a pillanatban az egész házacska összeomlott, s ott feküdt fűrészpor alakjában a földön.

– S te ott álltál! – mondtam.

– S én ott – folytatta Gáspár – minden ruha nélkül s falak nélkül az Isten szabad ege alatt. Ott álltam meztelenül, s ordítottam Kabalusnak, hogy jöjjön. Végre meg is érkezett Kabalus, megnézett mindent, majd a fejét ingatva így szólt:

– A termeszek.

– A termeszhangyák.

– Igen – mondta Kabalus. – Itt a dombvonulatokban vannak az erődítések. Cementcsatornát építettek a házacskához, és a sötétben, két éjszaka alatt, amíg te aludtál, megettek mindent.

– Biztos, hogy a termeszek?

– Mint a halál.