Bodoru

A költő vidéken járt a napokban. Csendes emberek között utazott, akiknek gyér beszédjére figyelt; és borongó tavaszi felhők alatt, melyeknek puha borulásain eltűnődött. Hallgatta az emberi sorsokat, melegítve nézte a földeket és buzdítva a fákat.

Szerette a világot.

Faluba ment, mely a tó partján feküdt. Kedves emberekhez, kik mindig arról szerettek beszélni, ami szép és ami jó. Akiknek volt egy lányuk is. Magas, barna lány volt, bronzba csillanó, dús hajú; s okos is volt, ha ugyan okos a tavasz, amely illatot és édes mérgeket egyformán lehel.

Ő volt Bodoru.

Azért nevezte így a költő, mert az íz és kedvesség földjén, ahol ő született, a szép és egyetlen leányt szívesen mondták Bodorunak. A lélek melege és a szív lehelete volt az ő számára ebben a szóban; nemes és míves aranyládika is volt talán, melyben piros leveleken egy tündér fekszik, kinek szintén aranyló haja van és csillag-szeme.

Ilyen szemekkel fogadta Bodoru is a költőt, ott a faluban, mely a tó mellett fekszik; fenn a dombon pihenő kicsi házban, melynek lakóit kétágú jegenye őrzi szüntelen, s amelynek egyik ablakára, holdvilágos éjjeleken, japán rajzokat tereget az öreg akác.

Abban a szobában lakott Bodoru.

– Vártál? – kérdezte a költő.

– Mindig várlak, ha nem vagy itt.

– De én mindig itt vagyok.

Kedvesen nevetett Bodoru, mert megértette, hogy a gondolat mindig ott van, ahol lenni akar, s vajon nem a gondolat az ember? Talán nemcsak a gondolat, gondolhatta a lány, mert megfogta a költő kezét, és a szeme is szólt.

Leültek az asztal mellé, a költő rágyújtott, de az öngyújtó lángja Bodoru felé hajlongott. Bizonyára valami szellő súgta ezt a lángnak, de csak olyan a szellő és a láng is, mint a gondolat. Lebben az egyik és tűnik a más, de maga az öngyújtó játék nélkül van és állandóan. Mindig van, amíg van, de a játékot hozzá kell adni. Kezébe vette hát Bodoru az öngyújtót, és játszani kezdett vele. Nyugtalan ujjaival kicsavarta a rugóját, hogy a tűzkövet a tenyerébe öntse, mert abban is gondolat a láng, mint a költőben a lány.

Kipottyant a tűzkő, s valahogy a földre surrant.

– Jaj, elfutott! – mondta Bodoru.

Keresni kezdték, de nem találták a kicsi tűzkövet.

Nem találták.

Aztán, gyorsan és hirtelen, felugrott Bodoru, és kiszaladt az ajtón.

A költő is felállt, és odalépett az ablakhoz, hogy vajon hová szalad a lány. Már a kertben, kis bokrok között, hullámzott lefelé. Egyenesen odament az apjához, aki nekibuzdulva egy felkúszó bokorral viaskodott, amely félig már meg is fojtott egy fát. Hosszú és magasba kúszó vesszői voltak az ádáz bokornak, s gazdagon, mint a mérges gyapjú, úgy fogta körül a fát.

Lement a költő is, hogy a fa emlékezzék reá. Nekiszánakozott hát ő is a bokornak, s szaggatni kezdte hosszú és fojtó ágait, amelyek akaratos bozóttal vették körül a haldokló fát. Aztán egyszerre valami fészek tűnt elő a gyilkos bozótból, egy gondos madárfészek, fent magasan.

– Istenem! – mondta a költő.

Mindjárt felágaskodott, és óvatosan a fészek felé nyújtotta a karját, hogy vajon nincsenek-e benne madárfiak vagy esetleg tojás.

Volt.

Egyetlen tojás.

Bodoru akarta kivenni a tojást, de a nagy izgalomban kicsúszott az ujjai közül, és eltörött. Mind szomorúan nézték a gyenge, kék színű héjat, amely összetörve csillogtatta finom pettyeit a napfényben. Mind a hárman némák voltak, esettek és tanácstalanok, mint nagy szerencsétlenség idején. Valami összetörött, aminek formát és értelmet az ember nem tud adni. Mit tehet hát? Csak állhat egyedül, szomorúan és tehetetlenül, mert minden hatalma véget ért.

Bodorunak a szeme is elborult.

Aztán egy idő múlva megfordult, és bement lassan, bánatosan a házba. Amikor utána ment a költő, már a kicsi tükre előtt az arcát törülgette, és a haját kezdte fésülgetni. Komoly volt inkább, mint szomorú. Ránézett a költőre, de nem szólt semmit, hanem abban a csepp tükrében tovább rendezgette magát. Egyik kezéből a másikba vette a tükröcskét, majd egy pillanatban a kicsi tükör is lepottyant a földre, és darabokra tört.

– Milyen szerencsétlen vagyok…! – mondta Bodoru.

Már majdnem sírt.

Valóban borzasztó volt ez az újabb szerencsétlenség. A tűzkő elgurult, hát jól van. A madártojás eltörött, annak vége. De már a tükör is darabokban hevert a földön!

Hát mit tudjon szólni ilyenkor egy költő, valami vigasztalót?

– Csak a szíved ne törjék el – mondta.

Úgy érezte, hogy ezt helyesen és örömre mondta, de Bodoru mégsem felelt semmit a költőnek, hanem csak ránézett tiszta szemekkel, s azután szó nélkül ismét kiment a házból. Komolyan ment, egy kicsit ünnepélyesen is talán. Lefelé haladt a kertben, de elkerülte azt a helyet, ahol a madártojás visszatért az örök csendességbe. Meg sem állt Bodoru, hanem csak ment lassú léptekkel, komolyan s egy kicsit ünnepi módon.

Vajon hova mehet?! – tűnődött az ablakban a költő.

Hamar a lány után indult, s még éppen jókor, mert azt látta már, hogy Bodoru belépett egy ajtón. Kicsi kápolna ajtaja volt, amelyen belépett. Hirtelen úgy gondolta a költő, hogy ő is bemegy a lány után, de aztán az ajtóban mégis megállt, s csak óvatosan nézett be az örökmécs alá.

Bodoru ott térdepelt az oltár előtt.

Csend volt mindenütt.

A fák ártatlan örömben virágzottak, a nap lobogva fénylett. A költő pedig visszament a házba, és azon gondolkozott, hogy vajon miért imádkozik a lány. Talán nem azért, hogy a tűzkövet megtalálják? Nohát, nem azért. Hanem inkább a madártojás miatt, ami eltörött!

Ezen gondolkozott.

Nem is tudta megállni, hanem egyenesen megkérdezte, amikor a lány visszajött:

– Miért imádkoztál, kicsi Bodoru?

A lány mosolyogva nézett rá, és így szólt:

– Te mit gondolsz?

– Én azt gondolom, hogy a madártojás miatt.

Bodoru nagyot nevetett:

– Nem, mert a tükör miatt! Ami összetörött.

Egyszerre komoly lett, s akkor még hozzátette:

– Szerelmes vagyok, tehát szeretnék férjhez menni.

Hát ilyen egy szamár költő, s ilyen egy Bodoru lány.