Szabadság madara

 

Bodoru

A költő vidéken járt a napokban. Csendes emberek között utazott, akiknek gyér beszédjére figyelt; és borongó tavaszi felhők alatt, melyeknek puha borulásain eltűnődött. Hallgatta az emberi sorsokat, melegítve nézte a földeket és buzdítva a fákat.

Szerette a világot.

Faluba ment, mely a tó partján feküdt. Kedves emberekhez, kik mindig arról szerettek beszélni, ami szép és ami jó. Akiknek volt egy lányuk is. Magas, barna lány volt, bronzba csillanó, dús hajú; s okos is volt, ha ugyan okos a tavasz, amely illatot és édes mérgeket egyformán lehel.

Ő volt Bodoru.

Azért nevezte így a költő, mert az íz és kedvesség földjén, ahol ő született, a szép és egyetlen leányt szívesen mondták Bodorunak. A lélek melege és a szív lehelete volt az ő számára ebben a szóban; nemes és míves aranyládika is volt talán, melyben piros leveleken egy tündér fekszik, kinek szintén aranyló haja van és csillag-szeme.

Ilyen szemekkel fogadta Bodoru is a költőt, ott a faluban, mely a tó mellett fekszik; fenn a dombon pihenő kicsi házban, melynek lakóit kétágú jegenye őrzi szüntelen, s amelynek egyik ablakára, holdvilágos éjjeleken, japán rajzokat tereget az öreg akác.

Abban a szobában lakott Bodoru.

– Vártál? – kérdezte a költő.

– Mindig várlak, ha nem vagy itt.

– De én mindig itt vagyok.

Kedvesen nevetett Bodoru, mert megértette, hogy a gondolat mindig ott van, ahol lenni akar, s vajon nem a gondolat az ember? Talán nemcsak a gondolat, gondolhatta a lány, mert megfogta a költő kezét, és a szeme is szólt.

Leültek az asztal mellé, a költő rágyújtott, de az öngyújtó lángja Bodoru felé hajlongott. Bizonyára valami szellő súgta ezt a lángnak, de csak olyan a szellő és a láng is, mint a gondolat. Lebben az egyik és tűnik a más, de maga az öngyújtó játék nélkül van és állandóan. Mindig van, amíg van, de a játékot hozzá kell adni. Kezébe vette hát Bodoru az öngyújtót, és játszani kezdett vele. Nyugtalan ujjaival kicsavarta a rugóját, hogy a tűzkövet a tenyerébe öntse, mert abban is gondolat a láng, mint a költőben a lány.

Kipottyant a tűzkő, s valahogy a földre surrant.

– Jaj, elfutott! – mondta Bodoru.

Keresni kezdték, de nem találták a kicsi tűzkövet.

Nem találták.

Aztán, gyorsan és hirtelen, felugrott Bodoru, és kiszaladt az ajtón.

A költő is felállt, és odalépett az ablakhoz, hogy vajon hová szalad a lány. Már a kertben, kis bokrok között, hullámzott lefelé. Egyenesen odament az apjához, aki nekibuzdulva egy felkúszó bokorral viaskodott, amely félig már meg is fojtott egy fát. Hosszú és magasba kúszó vesszői voltak az ádáz bokornak, s gazdagon, mint a mérges gyapjú, úgy fogta körül a fát.

Lement a költő is, hogy a fa emlékezzék reá. Nekiszánakozott hát ő is a bokornak, s szaggatni kezdte hosszú és fojtó ágait, amelyek akaratos bozóttal vették körül a haldokló fát. Aztán egyszerre valami fészek tűnt elő a gyilkos bozótból, egy gondos madárfészek, fent magasan.

– Istenem! – mondta a költő.

Mindjárt felágaskodott, és óvatosan a fészek felé nyújtotta a karját, hogy vajon nincsenek-e benne madárfiak vagy esetleg tojás.

Volt.

Egyetlen tojás.

Bodoru akarta kivenni a tojást, de a nagy izgalomban kicsúszott az ujjai közül, és eltörött. Mind szomorúan nézték a gyenge, kék színű héjat, amely összetörve csillogtatta finom pettyeit a napfényben. Mind a hárman némák voltak, esettek és tanácstalanok, mint nagy szerencsétlenség idején. Valami összetörött, aminek formát és értelmet az ember nem tud adni. Mit tehet hát? Csak állhat egyedül, szomorúan és tehetetlenül, mert minden hatalma véget ért.

Bodorunak a szeme is elborult.

Aztán egy idő múlva megfordult, és bement lassan, bánatosan a házba. Amikor utána ment a költő, már a kicsi tükre előtt az arcát törülgette, és a haját kezdte fésülgetni. Komoly volt inkább, mint szomorú. Ránézett a költőre, de nem szólt semmit, hanem abban a csepp tükrében tovább rendezgette magát. Egyik kezéből a másikba vette a tükröcskét, majd egy pillanatban a kicsi tükör is lepottyant a földre, és darabokra tört.

– Milyen szerencsétlen vagyok…! – mondta Bodoru.

Már majdnem sírt.

Valóban borzasztó volt ez az újabb szerencsétlenség. A tűzkő elgurult, hát jól van. A madártojás eltörött, annak vége. De már a tükör is darabokban hevert a földön!

Hát mit tudjon szólni ilyenkor egy költő, valami vigasztalót?

– Csak a szíved ne törjék el – mondta.

Úgy érezte, hogy ezt helyesen és örömre mondta, de Bodoru mégsem felelt semmit a költőnek, hanem csak ránézett tiszta szemekkel, s azután szó nélkül ismét kiment a házból. Komolyan ment, egy kicsit ünnepélyesen is talán. Lefelé haladt a kertben, de elkerülte azt a helyet, ahol a madártojás visszatért az örök csendességbe. Meg sem állt Bodoru, hanem csak ment lassú léptekkel, komolyan s egy kicsit ünnepi módon.

Vajon hova mehet?! – tűnődött az ablakban a költő.

Hamar a lány után indult, s még éppen jókor, mert azt látta már, hogy Bodoru belépett egy ajtón. Kicsi kápolna ajtaja volt, amelyen belépett. Hirtelen úgy gondolta a költő, hogy ő is bemegy a lány után, de aztán az ajtóban mégis megállt, s csak óvatosan nézett be az örökmécs alá.

Bodoru ott térdepelt az oltár előtt.

Csend volt mindenütt.

A fák ártatlan örömben virágzottak, a nap lobogva fénylett. A költő pedig visszament a házba, és azon gondolkozott, hogy vajon miért imádkozik a lány. Talán nem azért, hogy a tűzkövet megtalálják? Nohát, nem azért. Hanem inkább a madártojás miatt, ami eltörött!

Ezen gondolkozott.

Nem is tudta megállni, hanem egyenesen megkérdezte, amikor a lány visszajött:

– Miért imádkoztál, kicsi Bodoru?

A lány mosolyogva nézett rá, és így szólt:

– Te mit gondolsz?

– Én azt gondolom, hogy a madártojás miatt.

Bodoru nagyot nevetett:

– Nem, mert a tükör miatt! Ami összetörött.

Egyszerre komoly lett, s akkor még hozzátette:

– Szerelmes vagyok, tehát szeretnék férjhez menni.

Hát ilyen egy szamár költő, s ilyen egy Bodoru lány.

Nem mese

Eljár az idő. Az ismerősök évről évre tünedeznek, a barátok is fogyatkoznak. Vajon hol van például Bodó Gáspár? Nem szép tőle, hogy már esztendők óta nem ír nekem egy sort sem. Ha él. Ha pedig nem él, akkor ugyanvalóst eljöhetne hozzám egy csendes este. Tudhatja, hogy örülnék neki, mint ahogy akkor is nagyon örültem, amikor utoljára találkoztunk.

Ennek ősszel tizenegy esztendeje lesz.

Történetesen úgy esett a dolog, hogy vonaton együtt utaztunk. Gáspár sovány volt, de nagyon bizakodó és jókedvű. Néha különös módon villant meg az a kicsi fekete szeme, amellyel az iskolában, felelés közben, még abból a könyvből is jól tudott táplálkozni, amelyiket én terítettem ki neki, az előtte levő padon.

Akkor már tizenhárom éve volt annak, hogy Gáspár a világot járta. Mindig nyugtalan volt, kalandos természetű. Látni akart, ismerni világrészeket, melyek a földet alkotják; valahogy közelebb férkőzni s egy kicsit bele is bújni abba a titokba, hogy miért olyan a világ, amilyen.

Az egyik városkában át kellett szállnunk. Amolyan tákolt kicsi vendéglője volt az állomásnak, deszkából és néhány gerendából összehajigálva. Afféle „jól van, ahogy van” helyiség, de fedele volt. Őszre tartott az idő, nyirkos volt a lég, s az eső szemerkélt is valamicskét. Béültünk hát abba a hirtelen vendéglőbe, ahol nem is volt rajtunk kívül más, csak még egy kurtavastag öregasszony s egy rettentő nagy bajuszú sovány ember, aki a férje lehetett. Valami mocskos kabátban, ami fehér lehetett valamikor, egy mindenes gyermek jött oda hozzánk. Pálinkát kértünk tőle, s hozott is a fiú két pohár rumot, de amíg hozta, a felét mindkettőnek kilocsogtatta.

– Nem baj! – mondta Gáspár.

Megittuk azt a szerencsétlen rumot, s azután rágyújtottunk. Gáspár nagyon nézte azonban a tákolmány helyiséget. A szeme mohón járt körbe, majd olyan lett, amire azt mondják, hogy beszédes szeme van.

– Ilyent akarsz építeni? – kérdeztem.

– Nem azt nézem – mondta.

– Hát?

Az asztalon nekikönyökölt, s az arcán olyan enyhület terült el, mint aki kedves, de különös dologra emlékszik.

– Te keveset tudsz rólam – mondta, dörzsölgetve a homlokát. – Azt sem tudod például, hogy Ausztráliában is töltöttem másfél esztendőt. Queenslandben voltam. Tudod, hol van Queensland? Ott van Ausztrália északi részén, ahol a York-félsziget is van. Angol gyarmat, még fegyencföld volt nem is olyan régen. A partvidéke öblös, olyan veszedelmes és szeszélyes, mint egy dühöngő őrült. Rengeteg erdő van, óriási legelők, s főleg igen sok folyó. Népes juhnyájak vannak, és gazdag aranylelő helyek.

– Leltél? – kérdeztem.

Úgy nevette el magát, hogy abból láttam: keresett aranyat, de nem lelt.

– Az arany dolga közelről nem olyan egyszerű – folytatta Gáspár. – De hát most egyébről van szó. Olyan dologról, amit nem hiszel el nekem, pedig erre a kövér öregasszonyra esküszöm, hogy szóról szóra igaz. Nem is jutott volna eszembe talán, ha nem látom ezt a gerendás vendéglőt, ezt a sok gyalulatlan deszkát, amely mind félelem nélkül áll itt körülöttünk. Hát ilyenféle házban laktam én is egyszer, csakhogy kisebb volt jóval, s valamivel rendesebb mégis. Ez a Carpenteria-öböl alatt volt, közel a Norman folyóhoz, Queensland északi részén. Az erdők véget értek már azon a területen, dombláncok közelében feküdt a házacska, s tovább már végtelen pusztai legelők terültek el. Mindössze három ház volt az egész környéken. Az egyikben Kabalus barátom lakott, valami titokzatos származású ember, a családjával. A másik házban nem lakott senki. Engem Kabalus hívott oda, aki majoros volt, s mindjárt betelepített abba a házacskába, amelyiket említék. Hát ott éltem már hónapok óta, abban a kutya meleg nyárban. Segítettem Kabalusnak a gazdálkodásban, jobban mondva, inkább ő segített nekem, mert neki állandóan egyében járt az esze. Úgy ősz felé egyszer azt mondja nekem, hogy tegyünk egy kirándulást a folyó felé, mert ő jót álmodott. A szót tett követte, mert a következő nap felkészültünk az útra, s elmentünk a folyó felé. Odavoltunk egy egész hétig, de semmi hasznot nem hoztunk magunkkal. Ellenben fáradt voltam, ahogy csak lehet egy ember, s nagyon-nagyon álmos. Hát én mindjárt lefeküdtem a kicsi házamban, szinte úgy ruhástul, csak a felső kabátomat s a nadrágomat dobtam oda az egyetlen székre, ami a szobában volt. S aztán már aludtam is a kicsi vaságyon, ahol máskor is szoktam. Sokáig alhattam, bár nem hiszem, hogy egészen két napig, mint ahogy Kabalus később mondta nekem. De akármeddig aludtam, egyszer felébredtem. De mire? Hát jól fogd meg az asztalt, mert amikor felébredtem, a rajtam levő fehérneműből már csak egy-egy darabka volt a testemen. Ahogy ijedten felugrottam, azok a foltocskák is lisztesen mind lehulltak rólam, s ott állottam teljesen meztelenül. Hamar odapillantottam a székre, hogy a nadrágomat magamra kapjam legalább, de sem a nadrágom, sem a felső kabátom nem volt ott a széken. Ijedtemben megfogtam a szék támláját, vagyis meg akartam fogni. De abban a pillanatban, ahogy hozzáértem a székhez, úgy összeomlott az egész, hogy finom fűrészpor lett belőle, ami ott hevert a földön. Ámulatomban meg sem tudtam mozdulni hamarjában, de aztán odaléptem az asztalhoz, hogy a kancsóból, ami ott feküdt, igyam egy korty vizet. De vizet sem ittam, mert ahogy hozzáértem az asztalhoz, az is porrá omlott rögtön, a kancsó pedig és a pohár beléhullott darabokban a porba. Mint a bolond, odarohantam az ablakhoz, hogy ordítsak Kabalusnak, kinek a háza az enyém közeliben volt. De ahogy nekitámaszkodtam az ablaknál a deszkafalnak, abban a pillanatban az egész házacska összeomlott, s ott feküdt fűrészpor alakjában a földön.

– S te ott álltál! – mondtam.

– S én ott – folytatta Gáspár – minden ruha nélkül s falak nélkül az Isten szabad ege alatt. Ott álltam meztelenül, s ordítottam Kabalusnak, hogy jöjjön. Végre meg is érkezett Kabalus, megnézett mindent, majd a fejét ingatva így szólt:

– A termeszek.

– A termeszhangyák.

– Igen – mondta Kabalus. – Itt a dombvonulatokban vannak az erődítések. Cementcsatornát építettek a házacskához, és a sötétben, két éjszaka alatt, amíg te aludtál, megettek mindent.

– Biztos, hogy a termeszek?

– Mint a halál.

Öreg pillangó

Már esztendők óta özvegyi sorsban és egyedül élt az öreg Nagy Mihály. Úgy is teltek a napjai, örök egyformaságban, akár a megapadt folyócska ahogy folydogál.

Végre azonban mégis történt valami.

Pedig az a nap is, amelyen megtörtént a nagy esemény, egészen úgy indult, mint a többi. Vagyis hajnalban a kakasok, versengve és nagy buzgalommal, szólani kezdtek; s majd imitt-amott vaktában ugatni kezdett egy-egy kutya is. A kakasokat és a kutyákat egyaránt hallotta Mihály bácsi; sőt, azt is meg tudta volna mondani, csupán a hang után, hogy melyik milyen s hol van otthon. De hát ez nem is csoda, mert amióta özvegyen és egyedül él az öreg, azóta az első kakasszóra mindig felébredett. S ettől az időtől kezdve aztán, akár egy öreg óra, nagy egyformasággal úgy ketyegte tovább ébren a perceket.

Hát a kakasok szóltak; s itt-ott vakkantott egy-egy kutya.

Aztán derengeni kezdett.

S a derengés csendjében pedig a Mihály bácsi két lába is elindult az ágyból, s követte ő maga is a lábát. Vagyis fölkelt, hogy a házban és a gazdaságban elvégezze mindazt, amit így hajnalban máskor is végezni szokott. Amikor minden szükséges dolgot megtett, egy kövér cigarettát sodort magának, s arra rágyújtott. Aztán odaállott az ablak elé, hogy kinézzen a világba. Eregette lassan a füstöt, s úgy szemlélte, a füstön keresztül, hogy mily csend van mindenütt.

S hogy nem történik semmi.

Csak a keleti égen erősödött egyre jobban a fény, s csak a pirosba hajló falevelek villadoztak, mint a madarak tükrei.

Mert bizony, már ősz volt.

Így nézte Mihály bácsi, hogy vajon mit lehet látni; s miközben nem látott úgyszólva semmit, lassacskán valami enyhe és derűs nyugtalanság kezdett rezegni benne, mint ahogy a lég is megunja néha, hogy ne legyen semmi szél.

Hát igen, legalább egy kis fuvalomra vágyott az öreg.

Kiment tehát az útra, s ott mendegélni kezdett, hátha lesz valami. Ment az öreg, egyre tovább a falu között, az országúton. De hát nem jött senki, s nem történt semmi, oly korán volt még az idő. Végre azonban mégis feltűnt egy teherautó, amint nagy hatalmasan törtetni látszott szembe vele. Haragos ember lehetett, aki vezette, mert senkit és semmit nem tekintett, hanem csak robogtatta a kocsit, ami ládákkal és hordókkal volt telerakva. Több időt gondolván az öreg, mint amennyit a robogó alkotmány hagyott neki, csak az utolsó pillantásban tudott az út szélire ugrani; s bizony onnét az útszélről is szinte a híd alá fújta a kocsi szele, mert a dolog éppen egy híd mellett történt.

– No hát – puffant meg az öreg –, ez a teherautó mondhatni keresztülment rajtam!

A nagy porfelhőben utánanézett a kocsinak, majd megindult ismét, és szép csendesen mendegélni kezdett visszafelé. S amint így mendegélt, hát egyszer egy ember tűnik elő, aki friss mozgással éppen feléje tart az úton. Nézte, de az első pillantásokkal nem ismerte meg. Ahogy azonban közelített az ifjú ember, egyre bizonyosabb lett, hogy János, aki jön.

Vagyis ama rokon, akire nézett az örökség.

– Jó reggelt, Mihály bátyám! – köszönt is János, elég kedvesen.

– Jó reggelt, egy-öcsém! – fogadta az öreg.

– Hát hogy-mint van?

– Biza rosszul! – felelte Mihály bácsi.

Erre jobban odanézett a rokon, hátha igaz lenne csakugyan, amit monda az öreg.

– S mért van maga rosszul? – kérdezte.

– Én azért, kedves öcsém, mert egy nagy teherautó keresztülment rajtam!

János jobban az öregre kapta a szemét, s hát csakugyan, az öreg igen meghuppanva és gyámoltalanul álldogál. Ejnye, tűnődött magában János, tréfa lenne a szó, vagy a valóságot takarja mégis?! Tréfa nem lehet, mert csakugyan igen roncsaiban áll az öreg; de a valóhoz mérten igen épségben mégis! Mit szóljon hát, ez most a kérdés. Mert ha megesve sajnálkozik, esetleg nevetség tárgya lesz majd; ha pedig pogányul veszi a dolgot, az örökséget veszítheti el.

– Más ember ágyba dől ilyenkor – mondta hát János.

– Engemet is igen húz – felelte erre Mihály bácsi.

Aztán elváltak.

A szél is meglibbent, s meg az öregben is a kedv, hogy hát mégis történik valami.

S mosolyogva hazament.

De egy óra sem telt belé, már nagy búsulásban egy vénasszony érkezett, hogy vajon még életben van-e, mert éppen most hallotta azt az elborzasztó nagy szerencsétlenséget.

– Ki mondta?

– János beszéli – felelte a vénasszony.

Hát ha így van, gondolta magában az öreg, akkor csakugyan folytatni kell, amit unalomból és tréfából elkezdett. Folytatnia kell, mert különben János marad a győztes.

– Bizony, csak pislákolok – nyöszörgött az öreg.

– Hát akkor mért nem fekszik le?

– Nem tudok levetkőzni!

Ha nem tudott, hát az öregasszony megkönyörült rajta, s gyöngéd kezekkel levetkőztette. Aztán szépen ágyba is fektette, de imádkozni már nem tudott érte, mert új látogatók jöttek, akik mind törötten ülték körül az ágyat. Majd a sor végén János is megérkezett, hogy a halált nehogy lekésse. Idejében is jött, úgy találta, mert a helyzet nemcsak egészen siralmas volt, hanem maga Mihály bácsi is a végső szóhoz folyamodott.

– Hagyakozni akarok! – mondta nehezen.

S mindjárt ki is nyilvánította, hogy a jelenlévő tanúk előtt s lelkiismeretes szokás szerint minden vagyonát Jánosra hagyja, aki viszont, ennek ellenében, két dolgot megtenni tartozik. Nevezetesen tartozik azzal, hogy illendő temetésről gondoskodjék; másodszor pedig tartozik azzal, hogy húsz pengőforintot rögtön lefizessen.

Ennyit és nagy nehezen elmondhatván az öreg, végső megerőltetéssel félig felült az ágyban, és János felé fordult.

– Így jó lesz-e? – kérdezte.

A megtört szívűek mind Jánosra néztek, a szerencsés rokonra, s a hála kibuggyanását megilletődve várták. S amit vártak, abban nem is csalódtak, mert János fájdalmas szavakkal jelentette ki, hogy az illendő temetésről gondoskodni fog; majd a szavak után sújtottan felállt, és a húsz pengőforintot általnyújtotta Mihály bácsinak. Az öreg megnézte a pénzt, majd a markába szorította, mintha a fájdalom görcsében tette volna. Aztán visszaereszkedett lassan a párnára, és úgy nézte fektéből a gerendát, mintha ott a tetőn egy nyílást keresne, amelyen a lelke elszállhasson az egekbe.

Egy öregasszony sírni kezdett.

De akkor hirtelen, mintha valami csoda történt volna, az öreg könnyűszerrel felült az ágyban, és biztos mozdulattal lelépett a földre.

S elkezdett öltözködni.

Olyan erőben és egészséggel mozgott, hogy egy darabig szólani sem tudott senki. De aztán János felugrott a helyéről, s nagy szemrehányással szólott az öregre, mondván:

– Mért hazudta, hogy egy teherautó keresztülment magán?!

– De bizony, keresztülment! – mondta az öreg.

– Magán?!

– Rajtam!

– Hát nincs magának semmi baja!

– Nincs, mert a híd alatt voltam – nevetett az öreg.

S nevettek mások is, az egész gyülekezet. Mihály bácsi pedig bort vett elő, hogy a húsz forint háta mögül az ő illedelmes vendégeit megkínálja.

Káprázat

Már mindenki azt hitte a faluban, hogy Márton vénlegény marad. S hihette is joggal, mert augusztusban már a harmincadik esztendejébe lépett Márton. Másnak is, de neki magának is gyakran eszébe jutott, hogy ez vajon miképpen történhetett?! Hiszen, amióta annyira nőtt, nemcsak tisztelte és szerette mindig a lányokat, hanem a szíve éppenséggel gyúlékony volt. S olyankor, ha a szíve édes lobbot vetett, mindjárt magasztos személyt látott a szeretett személyben, vagy a szüzek virágát legalábbis. Ez a természete a lányoknak is tetszett, sőt, önmaga is. De valahogy mégis úgy történt mindig, hogy mialatt ő a felhőkben időzött, azalatt a földről valaki más elvitte a lányt.

Annát szerette a legjobban, amiből nyilvánvaló, hogy Annát vitték el a legfürgébben. De úgy volt megírva, hogy néhány esztendő múlva a fiatalasszony özvegyen maradjon. Márton megbocsátott neki, sőt, szeptember első szombatján azt mondotta, hogy özvegy asszony gyanánt talán még jobban szereti, mint lányul. Jólesett Annának ez a lelkület, s a növekvő hold alatt hosszasan és meleg szívvel nézett Márton után, amikor a legény elbúcsúzott tőle. S valahogy történt, a csillagos égre is feltekintett. Ahogy nézte a gyarapodó holdat és a csillagokat, lassankint magasztos érzések töltötték el. S Márton megnőtt, és egészen eluralkodott benne.

Eddig azt hitte pedig, hogy Lőrincet szereti.

– A tegnap este nem mentél el – mondta Mártonnak másnap.

A legény megértette, mert így szólt:

– Akkor maradjunk is együtt.

S ha már így volt, két hét múlva megcsinálták a lakodalmat. Két napig nem is a földön éltek, hanem a teleholdban, ahonnét egy-egy csillagot meglátogattak. Szegény és szorgalmas emberek lévén azonban, a harmadik napon eszébe jutott Mártonnak, hogy élni is kell. Nehéz volt szívének a szó, de azért kimondta:

– Elmegyek, aranyom.

– Hová méssz el?

Előadta Márton, hogy elmegy a hegyi erdőbe, mert szeretné, ha lenne ott néhány öl fa, amelyik a télen gondolna rájuk. Sőt, bús szívvel azt is hozzátette, hogy estére nem is jön haza, hanem csak három nap múlva, mivel messze van a hegyi erdő, s az ölek sürgősek.

– Nem félsz addig? – kérdezte.

Elborult Annának a szeme, de így felelt:

– Valahogy megleszek addig.

Vette hát Márton a fejszét, és nehéz búcsú után elment a hegyi erdőbe. Vitte az eleséget is, a három napra valót. Órákig tartott, amíg a helyszínre ért, de mintha kilencet lépett volna csupán, olyan fáradalom nélkül dolgozott egész nap. Amikor azonban lenyugodott a nap, kezdett szomorú lenni, majd nyugtalan. Mint a növekedő láz, olyan lett benne a vágyakozás; s amikor pedig leereszkedett az alkony, és feltűnt az esti csillag is, már nem bírta tovább.

– Én hazamegyek! – mondta.

Vette a fejszét, s elindult haza. Egyszerre vidám lett, mint reggel a madár. S mialatt boldogan fütyörészett a gyülekező csillagok alatt, hazafelé az erdei és a mezei ösvényeken, nem hagyta el az édes gondolat, hogy mily örömet fog Annának szerezni.

Már az este benne volt az éjszakában, amikor végre megérkezett. Tudta, hogy ilyenkor Anna már alszik. Nem is ébreszti fel, gondolta magában, hanem nesztelenül betörekszik a házba, s majd odalopja magát Anna mellé az ágyba, hadd repessen örömében, amikor maga mellett észreveszi. Künn a grádicson lehúzta hát a bakancsot a lábáról, majd javarészt a ruháit is levetette. Aztán fogta a fejszét, s csak a szíve zajával a tornácra lopózott, hogy ott a fejszét a helyére akassza. Még az ablakra sem akart nézni, nehogy egy pillantása is beröppenjen a szobába, mert azzal csorba lenne az öröm. Csupán azt nézte a tündöklő holdvilágon, hogy hova léphetne egészen zajtalanul, s hogy a fejsze miképpen kerülhetne a helyére némán.

Jól sikerült.

Még a talpa is bizsergett örömében, amint lassan-lassan bement a szobába. Se ide nem nézett, se amoda, mintha attól tartott volna, hogy forgatás közben nyikorogni talál a szeme. Hanem megemelte lassan a takarót, s addig húzódott fokról fokra közelebb, amíg végül ott feküdt a takaró alatt. Érezte az édes meleget, majd sóhajtott egy hosszút, és boldog megnyugvással följebb húzta magára a takarót. De abban a percben, ahogy följebb csúszott jókorát a takaró, a szeme végigfutott a takaró fölött, s meglátta a kibukkant lábfejét. S amint nézte azt a meztelen lábat, káprázat ejtette meg a szemét, mert valahogy úgy látta, mintha egy kicsit sok volna a láb, ami előbukkant odabent. Mintha több volna, mint ahogy lenni kéne.

Meredten nézett egy ideig, majd pillantott néhányat, utána pedig olvasni kezdte a lábakat:

Egy láb, két láb; három, négy; öt láb, hat láb!

Meredten nézte a lábakat, majd gondolkozni kezdett.

Hát, aki fenn van! – mondta magában. – Két embernek hat láb mégis igen sok!

Hamar döntött:

Vagyis kettőt le kell vágni!

S ahogy ezt elhatározta, magában, már hajtotta is félre a takarót, hogy fölkeljen, és a világot lábakban is helyrehozza. Föl is kelt szép csendesen, s megindult eltökélten a tornác felé, hogy ott a fejszét kézbe vegye, hadd irtson ki kettőt a lábak közül, ha már úgy van, hogy kettejüknek hat van. Meg is fogta a fejszét, és a helyéről leakasztotta. De ahogy kézbe vette, valahogy betekintett az ablakon. S ahogy betekintett, a szeme ismég megállott, mert úgy látta a holdvilágon, mintha odabent most kevesebb láb volna, mint az előbb. Odabújt egészen az ablakhoz, és meredten nézett bé az ágy felé, hogy vajon nemcsak az a csalfa holdvilág játszik-e véle. Egészen úgy tűnt, hogy igazat lát. De hogy semmi tévedés ne legyen, ismét megszámolta a lábakat:

Egy láb, két láb; három láb, négy láb.

Több nem volt.

– Ez egészen más – mondta mosolyogva Márton. – Hiszen két embernek négy láb nem sok!

Azzal ránézett a huncut holdra, és megtekergette a fejét. Aztán a fejszét visszaakasztotta a helyére, s szép csendesen maga is visszafeküdt. De sokáig nem tudott aludni, mert szégyellte magát, hogy a káprázat ennyire meg tudá ejteni.

Vagyis kutyán

Hát mondhatom, már szinte nevetséges, olyan sokszor eszembe jut a Demeter személye. Nem tudom eldönteni, hogy milyen ember. Egyszer azt gondolom, hogy lobbanékony és hírvágyó; s máskor azt, hogy józan eszű.

Igaz, nem is találkoztam véle, csak egyszer.

Ott ültem a vonaton, egy afféle hatszemélyes fülkében, amiben négyen voltunk. Az ablak mellett ültem, de háttal a menet irányának. Velem szemben, vagyis az élvezetesebb helyen, ott egy kövér asszonyság uralkodott, az ölében egy fonott kosárkával, amelyen óriási lakat volt. Mellette egy szélvészhajú, tömzsi fiatalember nyomta a padot; velem egyszintben pedig, de egészen a túlsó sarokban, egy kicsi fekete nő kuporgott, aki éppen úgy lehetett tizenhét éves, mint harminchárom.

Ment a vonat.

Délután volt az idő, de még közelebb a délhez, mint az estéhez. Az ablakon keresztül borongósnak látszott az ég, de a felhők rétegesek voltak, s olyan kékes-hamuszínűek, amilyenekből nem eső szokott esni, s nem is hó. Úsztak is tovafelé a felhők, de lehet, hogy csak a vonat ment, mert szelet még a fák gyenge ágai sem jeleztek.

Valahogy mégis látszott, hogy már akaratoskodik a tavasz. A kaszálók sápadtan zöldültek, irigyelvén valósággal a zsenge búzavetéseket, amelyek már kövér zöld színben iparkodtak.

Szemünk javarészt az ablakon volt.

– Né, egy nyúl! – kiáltott fel az asszonyság.

Valóban ott szedegetett egy nyúl a búzaföldön. Először kicsit megriadt, de egy félugrással eleget tett ennek a szokásának, s azután ismét szaporán kezdte szedegetni a zsenge búzát. Nem tudom, sejtette-e, hogy ő volt, aki hamarosan össze is ismertetett minket abban a fülkében. Mert az asszonyság folytatta, amit megkezdett, s nagy ítélkezéssel így szólt:

– Gyáva állat a nyúl.

Erre a tömzsi fiatalember leeresztette egy kicsit az újságot, s egészséges, nagy derűvel azt mondta az asszonynak:

– Ha maga is nyúl volna, maga is gyáva volna.

Még a kuporgó kicsi nő is elnevette magát, ami engem annyira felvidámított, hogy hirtelen azt találtam mondani:

– Mért lenne bátor, ha olyan jól tud futni!

Megzavarodva nézett reám a kövér asszony, hogy vajon miképpen értse azt, amit mondtam. A tekintete alatt már meg is érett a magyarázatom, s ő meglepő fordulattal mégis azt kérdezte:

– Az úrnak mi a foglalkozása?

Hát megmondtam neki, amit kérdezett, de a kinyilvánított foglalkozásomra már nem szólhatott semmit, mert a szélvészhajú fiatalember abban a pillanatban felállt, felém nyújtotta a kezét, és azt mondta:

– Demeter vagyok, vagyis Kutyán.

Most én jártam úgy, mint az előbb a kövér asszonyság; s főleg amiatt, hogy „vagyis Kutyán”. Vagyis nem tudtam, hogy Demeter-e vagy Kutyán. Ha időm engedi, valamit kitaláltam volna mégis, azonban a fiatalember nem hagyott időt nekem, hanem mindjárt így folytatta:

– Költő vagyok én is. Azaz voltam. Majdnem egy évig.

Ránéztem, s vártam.

– Nem olvasta a verseimet? – kérdezte csodálkozva.

– Mi a neve?

– Kutyán Demeter.

– Nem olvastam.

– De Demeter Domokos név alatt írtam!

– Úgy sem olvastam – szóltam szelíden.

– Márpedig írtam – folytatta Demeter. – Mégpedig két ciklust, főleg. Az egyik ciklus az évszakok költői jelenségeiről szólt; a másik pedig egy képzelt alakról, vagyis egy Pupilla nevű leányról, aki nálam a Múzsát játszotta. Ez okozta a bajt, ez a lány.

– Hát mi történt? – kérdeztem.

Látta Demeter, hogy már nemcsak én, hanem mindenki figyelemmel várakozik. Jólesett neki ez a várakozás, mert egészen letette az újságot, s olyan helyzetet vett, amely már mindnyájunknak szólt.

– Az úgy volt – állt belé a szóba ismét –, hogy én vidéken nőttem fel, ahol asztalos mesterséget tanultam. Most is azt folytatom a fővárosban, mert van egy ládakészítő műhelyem. Igen szép és jó foglalkozás az enyém, mert munka közben lehet gondolkozni, vagyis képzelődni. Hát aztán én képzelődtem. Olyankor valósággal megelevenedett a képzeletemben a világ. Embereket láttam, akik mindig vágyakoztak valamire; s legfőképpen boldog és boldogtalan szerelmeseket láttam. Gyakorta hallottam ringató vagy édesbús dallamokat. Rímek szálldostak a fejemben, mint a hópelyhek, s néha verssorok kezdtek csörgedezni. Vagyis szó ami szó, ezelőtt három évvel feljöttem a fővárosba, mert hallottam, hogy valósággal kerestetnek a költők. Akkor megírtam azt a bizonyos ciklust, de már azalatt, amíg azokat az első verseket írtam, folytonosan megjelent nekem egy lány. Incselkedett velem, a szemembe mosolygott, és megsimogatta a homlokomat. De legfőképpen biztatott, hogy írjak. Hát ő volt a Múzsa, s én elneveztem Pupillának.

Itt egy kicsit elhallgatott. Szinte látszott, hogy jobban dobog a szíve; de figyeltünk mi is, ahogy kell.

– Szép lány volt ez a Pupilla, mert a szívem és a lelkem teremtette. A szőke haja vállán lobogott, s bizony Isten éreztem, hogy illatos. A szeme kék volt és mélységes, a bőre patyolat, az alakja pedig inkább magas és idomos. Így aztán nem csoda, azt hiszem, hogy szerelmes lettem a lányba. Egy utcát is választottam neki, mégpedig a Káprázatos utcát; s abban az utcában egy házat. Feltettem magamban, hogy Pupilla ott lakik, abban a házban. S ámbár tudtam, hogy ez nem való, mert csupán egy képzelt alakról van szó, én mégis annyira költő voltam, hogy egy virágcsokorral mindennap elmentem abba az utcába, s egy órát ott sétáltam a ház előtt. Így ment ez már három héten keresztül, egyik napon úgy, mint a másikon. S mit ad az Isten a negyedik héten, egy pénteki napon! Hát a legnagyobb ámulatomra a leány csakugyan kilépik a kapun, s jön felém, de nemcsak hasonló volt, hanem ő volt! Azonban nem állt meg mellettem, mint ahogy vártam volna, hanem tovább akart menni. Hát ez nem lehet, gondoltam magamban, s abban a pillanatban odaszóltam neki, s azt mondtam: Pupilla! Erre a leány felém fordult, egy pillantással lesújtott, s így szólt nekem:

– Maga szemtelen!

Abban a percben, ahogy ezt kimondta Demeter, egy gyümölcskereskedő benyitott a fülkébe, s odaszólt a fiatalembernek:

– Kutyán úr, a ládák dolgában szeretnék beszélni magával.

Erre Demeter felállt, és kiment a fülkéből.

Többé nem is jött vissza.

Figyelő ég alatt

Engemet Virág Lajosnak hívnak, ami hangzásra, úgy hiszem, elég kellemes. De én mégsem a nevem szépnek mondott és kellemes hangzata miatt írom le magamat, hanem inkább azért, hogy felébresszem az anyakönyvi papirosról, ahol sárgán fekszik, már mióta! Ugyanis csupán Los bácsinak neveznek az egész faluban, amit kedvességből tesznek az emberek. S megszoktam én is, sőt, mi több, szívesen hallgatok magam is erre a névre, ámbár jól tudom, hogy némileg hibás beszédem szülötte eme név, amennyiben egy kicsit sietve, sőt, néha-néha hadari módon szoktam beszélni. Furcsán hangzik, de nem születési hibám ez nekem, ez a futó beszéd, hanem az emberek érdekében fejlődött ki nálam, mégpedig fokról fokra és évről évre, örökké jobban. Ugyanis a katonaság után mindjárt békerültem a községházára, ahol először kézbesítő voltam, majd aztán írnok, míglen az egész körjegyzőség mindenese lettem, aki úgyszólván a magam fejétől és egyedül intéztem az emberek ügyes-bajos dolgait. Mivel pedig mindig és mindenkin késedelem nélkül akartam segíteni, így örökké s egész mivoltomnak, vagyis a beszédemnek is, folyton sietnie kellett, mi azt eredményezte, hogy a végén már az utcán is futottam és a Lajos helyett csak annyit mondtam, hogy Los.

Hát aztán így történt, hogy Los bácsi lettem.

Hanem most Virág Lajos vagyok ismét, mert tavasszal múlt egy esztendeje, búcsút vettem a zajló élettől, vagyis nyugdíjba vonultam, mint ahogy említém is az előbb. Különös azonban az emberi természet, mert a nyugdíjban én olyan nyugtalan voltam az első héten, hogy azt kimondani nem lehet. Bár azelőtt azt gondoltam, hogy majd egész nap az érdemes henyélésnek adom magam, nézvén a vándor vagy a megülő felhőket az égen, én mégis folyton azt kerestem, hogy vajon mit csinálhatnék. Ha leültem, felállani hajtott valami; ha bent voltam ebben a kicsi házamban, ahol jelenleg is éppen írandó vagyok a nagy eseményről, akkor az udvarra kimenni vágyakoztam; s amikor történetesen a kertben kerestem a hasznos munkát, olyankor egy fejcsóváló belső hangot hallottam, ami azt mondta, hogy ugyanbizony miért nem üldögélek a tornácon, olvasgatván esetleg valami bölcs könyvet. Ilyenformán tehát, öreg nyugdíjas létemre, a legnagyobb nyugtalansággal forgolódtam, s oly népes voltam egyedül, mintha nagy család lakott volna a házban, mely nagy családnak a tagjai mind szorgalmas emberek. Pedig, ahogy az eddigiekből is kivehető, még feleségem sem volt nekem, mert szegény Sára már tizenkét éve meghalt; s gyermekünk pedig egyszer sem volt, bizonyos oknál fogva, mely nem kapcsolatos a beszédbeli s más futó tulajdonságommal.

Egyszóval hát így múltak a nyugdíjban a napjaim, míglen a kibomló tavasz csábítani kezdett, hogy mezőkre s erdőkre járjak, amelyek bőséggel környékezték a községet. S azonközben, hogy immár gyakorta kóboroltam a virágos mezőkön s búvákoltam a zengő zöld erdőkben, egyszer bekövetkezett a nagy fordulat. Ugyanis az történt május egyik verőfényes napján, hogy a Tilalmas nevű erdőben egy rongyos rókafiút pillantottam meg, amely olyannyira sánta volt, hogy a jobbik hátulsó lába mindig a levegőben lógott. Tudta szegény komafiú, hogy ellenség elől nem tud menekülni, így tehát esdekelve nézett reám. S amikor én ezt láttam, s igen, abban a megriadt sárga szemében is a könyörgésre felfogott sánta lábát, akkor megesett rajta a szívem, és egyszeriben elfelejtettem azt a sok kedvezőtlen dolgot, amit a rókáról általában beszélnek. Szépen az ölembe vettem tehát, és hazavittem.

S ezzel aztán nagy dolog történt.

Mert ahogy ápoltam otthon a rókát, s mindenben kedveztem neki, kezdtünk mind a ketten megváltozni. Azazhogy először ő változott meg, mert olyan hálaadás sugárzott a szeméből, aminőt embereknél sohasem tapasztaltam, pedig ötven esztendeig csak az ő ügyes-bajos dolgaikkal szorgalmatoskodtam. Majd aztán hamarosan oly kedves lett az a sánta rókafiú, hogy reggelenkint valósággal megkérdezett az egészségem felől. Amikor én mindezt láttam és tartósan tapasztaltam, olyan változás kezdődött bennem, mely az emberektől elfordított, s minden figyelmemet az állatokra irányította. Ennek folytán magamban számadást csináltam, s a további életemre nézve oly elhatározást tettem, hogy immár ezentúl csupáncsak az állatok ügyes-bajos dolgaival fogok törődni. S amit magamban emígy elhatároztam, azt elkezdtem cselekedetekben is megvalósítani. Vagyis szereztem és vásároltam magamnak mindenféle állatokat, olyannyira, hogy mire elkövetkezett a tél, már egészen afféle látszatban éltem, mintha nem is a Virág családból, hanem a Noé nemzetségéből származtam volna. Volt nekem mindenféle majorsági apró és nagyobb háziállatom, de volt kutyám is három, macskám négy ritka példány; nemkülönben kecském, juhom és két malacom; egy baglyom és egy mátyásmadaram; s februárban egy szamarat is vettem, ami különösen szóbeszéd tárgya lett, mert a faluban, ámbár katolikusok lakták, senki sem szerette a szamarat. Engem azonban sem ez, sem egyéb nem bántott immár, mert úgy éreztem, hogy testem-lelkem nyugalmát teljesen megtaláltam.

Jöhetett hát a hóvirág, s az jött is.

Hanem ugyanabban az időben, amikor a hóvirágok már bátorkodtak egészen kinyílani, a kertem kerítésén megjelent egy cinege is, ami első illanása volt annak a rettenetes és csodálatos eseménynek, amely melegítő tűz gyanánt serkentett eme írásomra. Én a tornácban ültem, amikor a cinegét megláttam a kerítés tetején. Mivel maga a kert is változatos fáival, egészen közel feküdt a tornác előtt, el lehet gondolni, hogy a cinege mily közel fulladozott a szemem előtt. Ideröppent s majd odaröppent a kerítés tetején, s közben szüntelenül mondikált a maga éneklő hangján, mintha sietve-sietve kért volna engem valamire. De ha kért, én meg is értettem őt. Vagyis megtudtam tőle, hogy ő a cinegék követe, aki által arra kérnek engem a cinegemadarak, hogy készítsek nekik sürgősen házat, mert szeretnék a tavaszt és a nyárt nagyobb gondok nélkül boldogan tölteni. Hát én meg is tettem nekik, amire engem kértek, mert néhány nap múlva készen állott a cinegeház, mégpedig négy darab. Úgy készítettem mind a négyet, hogy három emelet legyen azokban, vagyis a négyben együtt ellakhassék tizenkét család, ami huszonnégy cinegének jelentett családi nyugodalmat. Volt nekem, éppen a kerítés mellett, egy óriási körtefám, s én annak a körtefának a törzsére felszereltem a négy madárházat. Ettől kezdve sokat üldögéltem a tornácban, mert látni akartam, hogy mikor és miképpen költöznek be házaikba a cinegék. Nem kellett sokáig várnom, mert az egyik házacska alsó emeletét már másnap elfoglalta két fürge széncinege; s egy hét múlva már mindegyik lakásnak megvolt a maga hasznos és boldog lakója.

Nagy vidámságban múltak a napok.

De ahogy jobban s egyre jobban belementünk a tavaszba, észrevettem, hogy két veréb folytonosan ott tartózkodik a cinegeházak környékén. Nap nap után leselkedtek valósággal, mindent kikémleltek, s néha már szemtelenkedni is merészeltek, valahogy úgy láttam. S amit én látni véltem, az úgy is volt, mert amellett tanúskodik ama hihetetlen esemény, ami hamarosan megtörtént.

Vagyis ma délben, június első péntekjén.

Szokásom szerint ott üldögéltem a tornácon. Furcsa rekedt meleg volt, amilyen nagy viharok előtt szokott lenni. A nyomuló felhők is, a messzi égen, viharra mutattak; nemkülönben az állatok mind, mert szokatlanul nyugtalanok voltak. S elsősorban a cinegék, mert valahány volt, az mind nyugtalanul röpködött s egyszerre szólott. Amikor jobban kezdtem figyelni, észrevettem, hogy a nagy diófára folyton gyűlnek a verebek, s olyan patvarkodva szólanak, hogy még az ember is indulatra buzdul annak hallatára. S még mindig jöttek a verebek, nagy csoportokban, seregestől; már az egész nagy diófát tömötten megszállták, s olyan éktelen zajban voltak, hogy az állataim is mind az udvarra gyűltek, és szinte remegve figyeltek. S akkor egyszerre, mint egy lármás vad zuhatag, vagy mint egy sistergő barna felhő, hát egyszerre megindult a veréb hadsereg, és nekizúdult a cinegeházaknak, ahol olyan háború keletkezett, hogy annak láttára megrémült ember és állat egyaránt, mert csillogva hulltak a tollak, nemkülönben a madárszó zuhatagban szinte visítva s máskor riadva.

Aztán elült a csatazaj, s a verebek elfoglalták a cinegék házait. De éppen jókor, mert a vihar már meg is érkezett. A szél zúgatta a fákat, melyekre egészen rányomultak a felhők. Mire a győztes verebek, egymás hegyire-hátára, mind behúzódtak a kicsi házakba, már ömleni kezdett az eső és hasogatni a villám. S akkor, egy borzasztó és csodálatos pillanatban, mint a mennyei lángostor, sisteregve vágott belé a körtefába a villám.

Olyan szagot éreztem, mint amikor tollút öntenek tűzbe.

S mint amikor gyenge húst emészt a láng.

Reszkettem egész testemben, s azt gondoltam illő rettenettel magamban, miközben zúgott a béborult lég, hogy mindnyájan a földön élünk, de a figyelő ég alatt.

Két tudós

Végre az elmúlt három napomat okosan és jól töltöttem. Nagy figyelemmel ugyanis, sőt, belemerülve teljesen, egy okos könyvet olvastam végig, melynek a címe így hangzik: A macska jelleme, értelmi és ösztönös tulajdonságai. Több oka is van annak, hogy ez a könyv annyira megragadott engem. Mindenekelőtt természetes, nagyon érdekes és titokzatos állatnak tartom a macskát, de magának a könyvnek az íróját is ismerem, aki nemcsak kiváló tudós, hanem falumbéli ember is.

Az apja nekem keresztapám volt. S mivel nálunk elég buzgón tartják a komaságot, úgy még nem voltam otthon soha, hogy András keresztapámékat meg ne látogattam volna. Diákkoromban is, ha vakáción időztem otthon, anyám egy-egy estére mindig elküldött hozzájuk. S én szívesen is mentem örökké, mert András bácsi nagybeszédű és kedvesen furcsa ember volt, s azonkívül volt egy Domokos nevű fia is, aki mindig sóvárogva nézett reám, úgy tisztelt, mint már nagyobbacska diákot.

Ha jól emlékszem, abban az esztendőben, amikor a nagy esemény történt, én hatodik gimnazista voltam. Domokos pedig az elemi iskola utolsó évét járta.

Húsvét ünnepe volt, azt bizonyosan tudom.

Este elmentem, másodnapján.

– Hát hogy halad a tudomány? – kérdezte András bácsi.

– Ahogy viszik – mondtam.

Azért feleltem ilyen kurtán, mert szerettem volna valahova hamar leülni, hogy a hosszú lábaimat s a kinőtt ujjasomat sokáig ne nézzék. Mert sokan voltak már összegyűlve, láthatólag szorgalmas szemekkel s elég jó kedvben is.

Hirtelen Domokos mellett találtam helyet, s oda lehúzódtam. De a helyemet még meg sem tudtam szokni, azt kérdezte az egyik ember tőlem:

– Igaz-e, hogy Jézus Krisztus Indiában is járt?

Erre nem számítottam, s így hamarjában csak annyit tudtam felelni:

– Némelyek mondják.

Az emberek nem voltak egészen megelégedve a felelettel, ami abból is kitűnt, hogy rögtön akadt egy tudósabb ember, aki így szólt:

– Miképpen járhatott volna, mikor csak a tegnapelőtt támadott fel!

Domokos kuncogni kezdett mellettem, hogy mit beszél az ember, de szerencsére nem vették észre, hogy ilyen korán mulatságot talál a jámbor beszédben. Segítettem leplezni én is a dolgot, mert úgy szóltam hozzá titkosan, mintha azon kellett volna kuncognia. De segítettek maguk az emberek is, mivel a figyelmet nem reánk szentelték, hanem Indiára. Az a vélemény alakult ki, hogy India rettentő messze van Jeruzsálemtől, s amellett olyan utak vezetnek oda, hogy azokon földön járó ember talán nem is tud elmenni.

– Hát én most mondok valamit! – szólott akkor keresztapám.

Egyszerre a legnagyobb figyelemmel tekintettünk mindnyájan feléje, mert valahogy olyan hangon mondta, amit mondott, hogy most aztán lesz valami.

– Hát amit én most el akarok mondani – folytatta András bácsi –, az mind távol legyen s távol is van a mi Urunktól. De mivel rejtelmes utakról is ejtettünk szót, mely utakon eligazodni és célhoz találni lehetetlennek látszik, én elbeszélek most valamit, ami ide kívánkozik.

Ha tudtuk volna, erre még a fülünket is előrecsaptuk volna.

– Hát mindenki tudja – beszélte tovább keresztapám –, hogy volt nekünk egy Zománc nevű macskánk, aki most is itt heverészik, né, a fűttő alatt!

Csakugyan ott hevert egy macska a kályha alatt, a háta fekete volt, és a hasa patyolat.

– Miért mondja akkor, hogy volt? – kérdezte valaki.

– Megvetésből s csodálatból – felelte András bácsi, majd így folytatta: – Vagyis hát ennek a macskának olyan természete van, hogy még az ember szájából is kilopja a falatot, s a kisebb állatokat mind megöli. Nekünk s a szomszédoknak annyi kárt tett már, hogy ami általa vesztibe ment, azon egy ökröt bizonyosan lehetne venni. Szitokkal, s még husánggal is, már sokszor elkergettem a háztól, de sohasem ment el. Így aztán elhatároztam, hogy eltelepítem innét. De aztán messzire s véglegesen. Ezelőtt két héttel. Kerítettem hát egy zsákot, s abba belétettem a macskát. De olyan tömött zsák volt, hogy abban s a sírban lenni egyforma sötét lehet. A zsákot a szájánál jól megkanyarítottam s megkötöttem. Akkor feltettem a szekérre, s hajnalban elindultam Szálhavasba, mert történetesen úgy volt, hogy valami gerandatőkét kellett onnét hoznom. Tudják, ugye, hogy hol van Szálhavas?

– Legalább tizenhárom kilométer – mondta valaki.

– Irdatlan őshely – szólt egy másik.

– Hát én abban a zsákban – folytatta András bácsi – ezt a macskát elvittem oda. S amikor úgy délfelé, azokon az istenkísértő vad utakon oda megérkeztem, akkor a macskát a zsákból kivettem, s még elvittem jó messze attól a helytől, s ott szépen eleresztettem, belé a nagy és elvesztő rengetegbe. Aztán a terüvel elkészültem, s Zománc nélkül hazajöttem. Már leszállott volt az este, amikor itthon a kapun béfordult a szekér, de nekem is az volt az első szavam a feleségemhez, hogy no, mégis megszabadultunk a macskától. De mire ezt kimondtam, hát a legnagyobb ámulatomra jődögél felém az ajtó felől a macska, majd előttem megáll, s úgy néz rám, mintha azt kérdezné tőlem:

Hát te is megjöttél?!

Itt a feleségére nézett keresztapám:

– Igaz – mondta az asszony –, mert uzsonnakor Zománc már itthon volt.

András bácsi hallgatott egy kicsit, majd azután így szólt:

– Azon az éjjel én egy szikrát sem aludtam, hanem azon gondolkoztam, hogy miképpen tudott visszatalálni az a macska. Mivel azonban reggel sem tudtam többet, mint este, elhatároztam, hogy megkérdezem én ezt a csodás dolgot olyan emberektől, akik okos emberek. Hát én megkérdeztem legalább tizenkettőtől, s azok között ott van a jegyző, a pap, egy képviselő, aki a városban lakik, egy erdőmérnök, s még a tanárhoz is elmentem, aki a gimnáziumban az állatokat tanítja. Megfelelni azonban egyik sem tudott nekem. Pedig ezt tudni kell, mert van! S ha pedig nincs olyan ember, aki ezt tudná, akkor nevelni kell olyant! Ennek okából, hogy csakugyan nevelődjék egy ilyen valóságos macskatudós, azt határoztuk ketten a feleségemmel, hogy Domokos fiamat ősszel béadjuk a gimnáziumba, ha fogadalmat teszen arra, hogy a macska minden tudományát kikutatja. A fiú pedig megtette nekünk ezt a fogadalmat.

– Igaz-e, Domokos?

– Igaz! – mondta csillogó szemmel a fiú.

Hát én erre a különös estére emlékeztem vissza, amikor kezembe vettem a könyvet, mely „a macska jelleméről, értelmi és ösztönös tulajdonságairól” szól. A könyvet ugyanis Domokos írta, aki jelenleg a legnagyobb macska-tudós. De hogy Zománc miképpen tudott a Szálhavasról oly hamar és egyenesen hazatalálni, azt ebben a könyvben sem találtam meg.

Szabadság madara

A kicsi székely város, amelynek gimnáziumát nyolc esztendeig jártam, nem volt messze szülötte falumtól. Pontosan tizenkét kilométerre. Néha azonban mégis messzinek tűnt, különösen karácsony és húsvét táján. Olyankor ugyanis, szünidőre eresztvén minket, gyalogosan kellett mennem és jönnöm. Karácsonykor a farkaskedvelő havas úton, s húsvétkor a gazdag sárban.

A nyári nagy szünidőre azonban mindig szekérrel vittek haza.

Hanem a szekerezésnek s más uras dolognak hamar vége lett, mert otthon türelmetlenül leselkedett reám a mezei munka. Abban pedig úgy kellett részt vennem, mintha télen által nem diák lettem volna, hanem akkor is falusi gazdának készülő legényke.

Hát dolgoztam is jó reménységgel, gondolván, hogy majd évek múltával amúgy is a fejem fog felül kerekedni. Midőn azonban a negyedik osztályt éppen végeztem volna, igen megcsalt a jó reménység. Ugyanis azon a nyáron ütött ki az első nagy háború, amely a mezei munkát vastagabban rótta rám, mint ahogy gondolni lehetett volna. Igen vastagon, mert hiszen a férfiakat harminckettőig mind elvitték, s azokat, nekünk zsenge és öregebb maradéknak, mind pótolni kellett.

Valójában akkor tanultam meg, tizenöt éves karral és derékkal, a kaszálás munkáját, amiben aztán mester is lettem hamarosan. Jó hírem úgy bejárta a falut, hogy a nyár dereka felé már nemcsak a rokonok istenkedtek nekem, hogy segítsem meg őket a kaszálásban, hanem idegenek is kezdettek jövögetni, jó pénzt ígérve. Bölcsen a kérelmet meghallgattam ilyenkor, de a szóval nem siettem, hadd nőjön a jó hírem abban a nagy várakozásban is. Végtére s rendesen aztán kedves anyám tekintett reám, szólván:

– Nem érsz reá, úgyé, fiam?

– Biza nem – feleltem oly szomorán, mintha a szívem meg akart volna szakadni.

De bezzeg, ha Hadnagy Lőrinc bácsi jött, akkor másképpen feleltem.

Ugyanis Lőrinc bácsi nagyon vonzalmas vidámságot hordott, s úgy tudott szólani hozzám, hogy a szava hátáról röpködni tudott a képzeletem. S bármiről ha beszélt, nem a megfoszlott valóságot mondta csupán, hanem a virággal az illatot s a tűzzel a meleget is ki tudta mondani.

Vagyis a valót igazzá tette.

S mert eme természete miatt igen szerettem az öreget, véle szívesen mentem kaszálni. Őrzöm is, szinte mint a költeményeket, azokat a rügyező napokat, amikor együtt vágtuk ketten a rendet.

Az egyik napot különösen.

Ámbár az a nap is úgy ment belé a délbe, mint jóformán a többi. Vágtuk reggel a harmatos füvet, miközben muzsikáltak a szárnyas bogarak; majd a harmat elillanása után is csak vágtuk, a lebegő pillangók között. Az öreg helyett egy-egy vén kánya szólott néha, s helyettem harkály rikkantott, miközben két fa között hidat repült.

Hanem délben, megnézvén Lőrinc bácsi a nap állását, jelentősen így szólt:

– Hasra áll a nap, hécskám!

Hát kiválasztott az öreg egy terebélyes tölgyfát, s annak az árnyékába húzódtunk, hogy elköltsük ott a délebédet. Amíg ettünk is, a kánya és apróbb madarak szolgáltatták a szót, de aztán a legvégén megszólalt mégis Lőrinc bácsi.

– S hát aztán, iskola után, mi akarnál lenni? – kérdezte.

– Az még messze van – feleltem neki.

– Messze, messze – folytatta az öreg –, de ha már nagy költséggel tanul a diák, idejében kell ezen gondolkozni.

Ott a hűvös árnyékban gondolkoztam is egy ideig, de mivel semmire sem jutottam magamban, végül így szólaltam meg:

– Hát mi legyek, Lőrinc bácsi?

– Bátor s becsületes ember! – mondta az öreg.

Tetszett nekem, hogy bátor legyek és becsületes, ámbár igen általánosnak tűnt a szó. S amellett csábosnak is, mint a felhő, amely elúszik, bárhogy meg is fogja a szem. Mert lám, úszik ez is, amit az öreg mondott; hiába fogom az eszemmel, mert széjjelárad a világba, és az égre terjed.

– Jó-jó – mondottam neki –, de milyen a bátor ember?

– Olyan, hogy jóban-rosszban ember tud maradni – felelte az öreg.

– S ki a becsületes? – folytattam.

– Aki életének utolsó órája szerint él!

Hallván ezt a két bölcs választ, az eszemmel igaznak és a lelkemmel szépnek éreztem. Emlékembe véstem tehát, hogy kit lehet bátornak és becsületesnek tekinteni, majd így szóltam:

– S a foglalkozás mindegy?

– Nem egészen – felelte Lőrinc bácsi, aztán meleg mosolygással nézett reám, és így folytatta: – Ifjúnak tanácsot adni nagy dolog, de mivel csakugyan meg is kell élni valamiből, mondanék neked valamit. Vagyis nem azt mondom, hogy legyél pap, aki némelyek szerint könnyebben béjut a mennyek országába, mint a világi ember. Azt se mondom, hogy gyógyító orvos légy, aki sokat enyhít a szenvedéseken; sem azt, hogy légy törvénybíró, aki igazságot oszt. Hanem inkább legyél olyan ember, aki pap, orvos és bíró egyazon személyben. Vagyis légy költő!

Ahogy ezt kimondta a vénember, egyszerre olyan izgalom áradott belém, hogy hevertemből felültem rögtön. Nem is lehet csodálni, hogy ennyire parázslottam, mert hiszen addigelé sohasem hallottam a faluban, hogy valakinek a költői foglalkozást ajánlotta volna bárki.

– S milyen a költő? – kérdeztem.

– Olyan, mint Petőfi! – felelte az öreg.

De valahogy úgy mondta ezt, mintha csakugyan tudta volna, hogy Petőfi valójában milyen volt. Mintha látta volna, s beszélt volna véle; sőt, mintha virágos és harmatos füvet is kaszált volna véle, mint velem is.

– Hát ismerte talán? – nyitottam nagyobbra a szememet.

Akár ha szerelmes kérdezte volna a párjától, hogy szeretsz-é, úgy válaszolt az öreg, mondván:

– Ismertem, igen!

Pillantottam ámuldozva néhányat, mert abban a hitben voltam, hogy a falunak minden dolgát tudom: de lám, azt sem hallottam még soha, hogy Hadnagy Lőrinc bácsi ismerte volna Petőfi Sándort.

– Látta?! – kérdeztem.

Az öreg a messzeségbe nézett, majd sóhajtott egyet, mint aki messze-messze száll. Olyan messzire, ahol a valóság és a képzelet már eggyé is válnak. Aztán hanyatt ereszkedett a lekaszált fű tövén, és a két tenyerét a feje alá tette. S miközben csillámló szemekkel a tölgyfa lombjai között pillangózott, így folytatta a szót:

– Negyvenkilencben, mikor sírt a haza, hát én elszöktem hazulról, hogy megyek katonának. Java nyár volt éppen, de pezsgettek az emberek is; s mint a futkosó szél, dalok jártak hegyeken-völgyeken.

– Hány esztendős volt akkor? – kérdeztem.

De már meg is bántam, hogy belészóltam a beszédbe, mert az öreg felém rezzentette a szemét, s hirtelen megrovással csak annyit mondott, hogy az anyakönyvet otthon felejtette.

– S aztán hogy volt? – igyekeztem tovább.

– Úgy volt, hogy kérdezősködvén szorgosan, hamar megtudtam, miszerint Bem fővezér Segesvár tájékán van. No, elindultam én is arrafelé, s helybe érkezvén, oda is eresztettek engem a nagy vezér színe elé, aki el is rendelte mindjárt, hogy ott harcolhassak, ahol legjobban nekem kedvem tartja. Mivel pedig én az első vonalba kívánkoztam, hát más önkéntesekkel együtt oda haladéktalanul kimentem. Vagyis a fejéregyházi határba, mert ott húzódott az első vonal, az országúton keresztül. Én annak a tájéknak a dombos részére kerültem, ahol termőföldek és kaszálók feküdtek. No, őrködve ott táboroztunk, tisztek és legények mind együtt. Hanem az énekszó és nagyobb mozgolódás tilos volt, nehogy az ellenség, amelyik igen közel volt, neszünket vegye. Hát mi nem is mozgolódtunk, hanem inkább a nagyra nőtt törökbúzával takartattuk magunkat. Csupán egy ember volt közöttünk, aki sohasem tudott megülni a helyén, hanem ide ment s majd oda ment. Még a lovát is otthagyta, jól megkötve a hátunk megett, a piros lovát. Különben sovány és csontos ifjú volt, s valamely oknál fogva nem egészen katonának öltözve, mert példának okáért a kardja sem volt ott az oldalán. Ha csak ránéztem, nekem olyannak tetszett örökké, mint egy parázs, akit folyton fú a szél.

Nekem a szívem már igen dobogott.

– Az volt Petőfi, úgyé?! – kérdeztem.

Lőrinc bácsi nem is felelt, hanem tovább költötte a valót, folytatván tovább a szót:

– Néha egy-két sor verset mondott, s néha nagyot nevetett. S tudván is már, hogy kicsoda, folyton szemmel tartottam, csakhogy láthassam őt. S csakugyan, mintha ma is látnám: ott ült egy vén körtefa alatt, nekivetve a hátát az öreg fának. Írt valamit sebtiben a táskáján, s közben-közben lobogó szemmel gondolkozott. S ahogy ott ült a vén fa tövén, hát egyszer a szemben lévő jegenyefán megszólalt egy madár. De olyan szépen szólott, mintha a föld bánatával az ég örömébe akart volna indulni. S ahogy hallgattuk azt a madarat, hát egyszer a költő, mintha a dal egészen megbabonázta volna őt, felállt a fa tövéről, s úgy nézett fel ámulattal a jegenyefára. Ezt látván, mi is közelebb húzódtunk, hogy lássuk azt a csodás madarat; s amikor megláttuk, még jobban ámuldoztunk rajta, mert annak a madárnak piros volt a szíve tája, fehér a szárnya és zöld a lába. S nézvén nagy ámulattal a csodát, egyszer a költő felkiáltott, szólván: „Szabadságunk madara!”

Itt elhallgatott az öreg, majd így folytatta:

– Így kiáltván a költő, lassan megindult, hogy felmenjen a fára, mert meg akarta fogni a csodás madarat. De ahogy feljebb s feljebb ment a jegenyefán, az ellenség észrevehette, mert az egész ármádia megindult felénk. S nekünk parancs hangozván, hogy húzódjunk alkalmasabb hadállásba rögvest, valaki felkiáltott a költőnek is a jegenyefára, hogy jön az ellenség! Hanem a költő csak annyit felelt vissza, hogy „pököm az ellenségre!”

Ennyit mondván, hirtelen felült Lőrinc bácsi, és reám tekintett.

– S aztán mi lett Petőfivel? – kérdeztem.

– Gondolom, onnét elrepült – mondta az öreg.

S abban a pillantásban a tölgyfáról lehullott egy makk, és pontot tett a földre.

Barátom, a medve

Volt nekem egy barátom, Nyárádi Samu.

Mondhatnám, a körülmények tettek barátokká minket. Ugyanis egy időben lettünk a vidéki város neves egyetemének hallgatói, s együtt is laktunk a Finevelő Internátusban, közös szobában.

S szegény és pénztelen fiatalemberek voltunk mind a ketten.

Hát néhány nap alatt barátok lettünk.

Nagyon gyapjas, kerek feje volt Samunak; s termetre törzsökös. Lassan mozgott, lomhán is járt egy kicsit. Mindez nem lett volna azonban hátrányos, mert hiszen volt nekünk időnk arra, hogy lassan mozogjunk. A baj ott kezdődött, hogy Samunak az esze és a képzelete is lomhácska volt; s ott folytatódott, hogy szellemi fogyatékossága ellenére folyton okosságra tört, s nagy becsvágya volt a szemléletes beszédre. Szedett-vedett szójárásokat használt, mint például azt, hogy „süss oda”, amit aztán fehérre és feketére egyaránt használt. A felhőt nyomatékosan homálynak nevezte, s valahányszor megcseppent a felhő, mindig vizesnek jellemezte az esőt. Ha pedig valahol, járásunk-kelésünk közben, egy olyan lányt pillantottunk meg, aki megnyerte az ő tetszését, rögtön odasúgta nekem:

– Esse fiú, hiszed-e!

Így történt aztán, hogy én lazítani kezdettem a barátság fonalát, sőt, azon az úton voltam már, hogy meg is szakítom. Akkor azonban olyan esemény történt, ami az okosság és az iramló képzelet helyett Samunak egy váratlan erényét mutatta meg.

Nevezetesen az életrevalóság erényét.

– Hallgass ide! – mondta Samu.

– No – feleltem neki, hogy szóljak valamit.

– Tudod-e, hogy mi van a Postakertben?

Erre nem szóltam semmit, hanem vártam, hogy mi van a Postakertben.

– Cirkusz, ott van a Nagy Cirkusz! – folytatta is Samu; majd rögtön elővett két belépőjegyet, s az egyiket nekem nyújtotta.

Elsőrendű körszékre szólott a jegy, aznap estére.

– Honnéd volt erre pénzed? – kérdeztem gyanakodva.

De Samu nem felelt, hanem csak nevetett. S nevetés közben pajkosan fénylett a szeme.

Hát jó.

Amikor eljött az ideje, szépen elindultunk ketten, s bevonultunk a Nagy Cirkuszba, ahol igen alkalmas és jó helyre ültettek minket. Én mindjárt karba tettem a két kezemet, s nagy kíváncsisággal úgy várakoztam. Samu a két térdét szorongatta, majd pedig a szája is el-elhúzódott néha, hogy késedelem nélkül nevethessen, ha elkezdődnek a mutatványok. No, de nem is ment kárba az izgalom, mert hamarosan egy bohóc lépett a színre, aki úgy ugrált, mint egy kifestett óriás veréb. Aztán egy tarka kutya jött, aki tízig számolt; majd egy papagáj vőlegénynek adta ki magát, és a mátkájának szerelmes, buzdító szavakat mondott. Utána egy fiú következett, aki buggyos nadrágban kötélen sétált; majd a fiú után egy szép leány röppent a színre, aki lovaglás közben röpködött valósággal a ló hátán.

Akkor szünet következett.

De ahogy reánk szakadt a szünet, Samu rögtön felállt. Furcsa izgalom látszott rajta, a ruháját és a nagy gyapjas haját is igen igazgatta.

– Én ott bent körülnézek – mondta.

S mielőtt bővebben szólhattam volna, már el is indult. Ámulva néztem utána s egy kicsit aggodalommal is, mert bizonyosra vettem, hogy a lovagló lepkelány ejtette meg.

Vártam, hogy visszajönne, de nem jött.

Aztán felejteni is kezdettem már a várakozást, olyan bolondos mutatványok következtek. Amikor pedig az óriási medvét is megpillantottam, akit láncon eresztettek ki a színre, akkor már eszembe sem jutott Samu. Lomhán jött a medve, rettentő erő felhőiben. Lassan hullámzott ott a színen, majd egy nagy piros szőnyegen megállt, mert a lánc nem engedte tovább. S ahogy megállott az a medve, a színfalak mögül kihirdette egy hang, hogy a tisztelt közönség most vakmerő dolgot fog látni, mert a Nagy Cirkusz legnagyobb erejű embere meg fog a medvével küzdeni. S miközben szólott a gerjesztő hang, már meg is jelent egy marcona ember, akinek meggyszínű zubbonya volt. Egészen a combjáig ért a zubbonya, de a nagy domború mellén erősen feszült, s a derekán, egy széles bőrszíjuval, le is volt szorítva. S ott pedig, a bőrszíjon, végső szükség esetére fényes tőr fityegett.

Nagy volt az izgalom.

A két öklömmel a két térdemet nyomtam én is, amikor megkezdődött a küzdelem. Ámbár nagy ravaszsággal kezdődött, mert a marcona ember csak simogatta a medvét, mintha nem is akarna semmi rosszat. De ahogy hízelegve simogatta, egyszerre és nagy hirtelen megragadta a medvét, hogy ledöntse a földre. Hanem abban a pillantásban úgy mellen taszította őt a medve, hogy a marcona ember hanyatt esett menten. S meg is dühödött nagyon a medve, mert morogva két lábra állott, és hevülten feszítette a láncot. Hanem hát a marcona ember sem volt ijedős, mert hamar a talpára ugrott, és megragadta vadul a medve derekát.

Feszülten néztük a viadalt.

Csörgött a lánc, a medve morgott és szaporán topogott, a marcona ember pedig feszült istenesen és nyögött nagyokat. Egyszer a medve hajlott a föld felé, mintha már-már kidöntötte volna őt a vitéz ember; máskor pedig a marcona roggyant nagyokat.

– Szorítsd! – kiáltotta valaki.

Meg-megmorajlott az egész cirkusz, mint az áradat a gát előtt; majd egyszerre egy bődülés hallatszott, mintha átszakadt volna a gát. S abban a pillanatban a medve úgy földhöz teremtette a zubbonyos embert, hogy egészen elterült a piros szőnyegen. A csend megfeszült, de hiába vártuk, hogy felugorjék az ember, mert a medve fölötte volt keményen.

Így múlt el legalább két perc.

No hát, gondoltuk elcsüggedve, mégis a medve győzött. Akkor pedig megbukik a cirkusz! Szent Zebedeus, vajon mi történhetett?! Mert bizonyos, hogy történt valami, mert a lánc megcsördült, hogy behúzzák a medvét. De abban a percben, mintha hirtelen csoda történt volna, nagy hirtelen a talpára pattant a zubbonyos ember, s mire a szemünket elpillantottuk volna, már maga alá is gyűrte a medvét, aki tátott szájjal és elnyújtott szusszanásokkal megadta magát.

Mind felugrottunk, s úgy tapsoltunk a vitéz zubbonyosnak.

Ezzel az örömmel aztán vége is lett az előadásnak; s ahogy kifelé menet apadni kezdett bennem az izgalom, csak akkor jutott Samu eszembe.

Gondoltam, várok valameddig, hátha előkerülne valahonnét. S ahogy ott álldogáltam künn a cirkusz előtt, hát csakugyan előbukkant egyszer.

– Amíg élsz, bánhatod – mondtam neki.

– Mit?

– Hát a medvét.

Samu nem folytatta a szót, hanem megindultunk. Bánkódás helyett fütyörészve jött mellettem; majd azt indítványozta, hogy egy pohár borra menjünk be valahova.

– De nincs pénz, ember! – szóltam rá.

– Gyere csak! – mondta.

Hát jól van, bementünk egy kocsmába, s ott megittunk egy fél liter bort. De valami történt Samuval, ismét kért egy felet.

– Hát mit csinált a medve? – kérdezte akkor.

– Lenyomta volt a zubbonyost – mondtam.

Samu hátradőlt a széken, nagy elégültséggel reám nevetett, és így szólt: – Muszáj volt.

– Lenyomni?

– Igen – mondta Samu –, mert nem akarta megadni a húsz forintot. Ugyanis maga a tulajdonos volt a zubbonyos ember. De addig nem is eresztettem fel a szőnyegről, amíg tizenötről húszra nem emelte nekem a medvedíjat.

Hát erre én vetettem meg a hátamat a széken, nagy ámulatomban.

– Te voltál a medve?!

– Én.

Büszkén és boldogan mosolygott Samu, aki még tíz napig volt medve, minden áldott este. Akkor azonban felszedte a sátorfát a cirkusz, s azt bizony jól tette, mert az én barátom olyan igazságosan játszotta a medvét, hogy karácsonykor már a mézre is könnyen rászokott volna.

Őszi szellő

Mendegélt Barabás bácsi a hosszú és köves falusi utcán. Mendegélt hazafelé. Vasárnap délután volt, ősszel. A nap már nem nagyon melegített, csak nagy volt, és elomló módon fényes, mint ahogy szép őszi napokon s nyugta előtt szokott is lenni.

Lassan és nagyon elgondolkozva ment az öreg. Néha pöffentett egy-egy pipa füstöt, de látszott rajta, hogy még a füstöt sem veszi észre, nemhogy az embereket vagy éppen a sárgapiros gyümölcsöket, melyek a kertekből kimosolyogtak az útra. Fekete kalap ült a fehér haján, a csizmája szinte villogott, s az ujjasát csak úgy vitte legényesen, panyókára vetve.

Nem olyan volt, mint máskor.

Azt sem vette észre, hogy valaki folyton jön a háta mögött, s egyre közelebb érkezik hozzá. Pedig nem úgy jött, mint a macska, hanem kopogós lépésekkel, keményen és egy kicsit suhogva is. A kezében könyvecske volt, s a könyv táblája alól egy fehér zsebkendő kandikált ki a világba. Magos asszony volt, erős tartású dereka neki és eleven fekete szeme.

Pedig már lehetett hatvanéves.

Amikor elérte Barabás bácsit, meggondolás nélkül melléje állott, és azt mondta neki:

– No, magát is rég nem láttam.

Az öreg úgy nézett rá, hogy csak most veszi észre; s mivel tréfás és egy kicsit szúrós beszédű ember volt, azt találta mondani, hogy abban nem ő a hibás, hanem az asszony, hiszen a tegnap is várta őt.

– Tegnap?! Tegnap milyenkor? – kérdezte Lidi néni.

– Pont éjfélkor – felelte az öreg.

Rögtön megértette a vénasszony, hogy mit merészelt mondani a legényes öreg, hiszen éjfélkor a boszorkányok szoktak járni. Ahogy hallotta a szót, a hirtelen indulat lángja végig is futott a testén, s ott belül a mellét mintha meg is égette volna egy kicsit. Meg tudott volna felelni az illetlen vénembernek, s már ki is mondta majdnem, hogy a tegnap éjfélkor nem tudott elmenni, mert éppen egy fiatal legény volt nála. De aztán, éppen olyan hirtelen, eszébe jutott valami, s lenyelte a szót. Inkább kedveskedve nevetett, valahogy úgy, mintha nem érezné még öregasszonynak magát, s mintha Barabás bácsit éppenséggel nem tartaná vénembernek.

– Készültem is magához, hallja-e! – mondta neki.

– S mért nem jöttél? – kérdezte az öreg.

– Féltem, hogy valami szép leányt találok ott.

– Az megeshetett volna – mondta Barabás bácsi.

Özvegyek voltak mind a ketten.

S ahogy az egyik gondolta magában a legényt és a másik hallotta a „szép leányt”, az őszi napfényen arra gondoltak mind a ketten, hogy hátha csakugyan jobb volna nekik együtt, mint külön-külön, özvegyi módon.

– Hol járt ilyen legényesen? – kérdezte Lidi néni.

– Két csikót vennék – mondta az öreg –, s abban jártam. Meguntam már, hogy mindig otthon üljek, mint egy remete. Bajlódni szeretnék valamivel, s egy kicsit mozogni.

– S nem fél, hogy elkapják a csikók? – kérdezte az asszony.

– Próbálják meg! – mondta legényesen az öreg, s rántott egyet vállban az ujjason. Aztán nevetett is, amiben benne volt egészen, hogy ő még meg tudja fogni a gyeplőt, bár ha tüzet is ettek azok a lovak.

Lidi néni a szemét kereste az öregnek, úgy mondta neki:

– Ennyire bízik magában?

– Legalább ennyire – szólt az öreg.

Olyan jólesett nekik a tavaszi szó, hogy egészen vidámak voltak immár. S annak is örültek, hogy ilyen jól meg tudják érteni egymást. Még kezet is fogtak, amikor el kellett egymástól válniuk, pedig az öregebb rendben, férfi és asszony között, az nem volt szokásban. Szinte megkérdezte azt is Barabás bácsi, hogy este nem tudnának-e találkozni egy kicsit, de az már mégis sok lett volna, mert akkor egészen felülkerekedik az asszony.

– Aztán aludjál jól – annyit mégis mondott.

– Maga is, pont éjfélkor kiváltképpen – nevetett Lidi néni.

Utána egyik is hazament s a másik is.

Szépen a nap lenyugodott, a békességes este leszállt, és az őszi csillagok kiragyogtak. Barabás bácsi többször is kiment az udvarra, s a nagy diófa mellől meg-megnézte a csillagokat. Egyszer a gyümölcsös kertbe is hátrament, és nézegette a piros almákat, amelyek huncut kedvességgel szinte csillogtak a holdvilágon. Egyik-másikat meg is tapogatta, miközben úgy csörgedezett a távoli patak, mintha verset mondott volna. Néha megrebbent valami a fák között, ijedt madár vagy szárnyas gondolat, máskor pedig kicsi bogár fénye villant a sarjúból elő.

Szép a világ, úgy találta.

Nehezen feküdt le, s nem egészen úgy, mint máskor. Az ágyát is gondosabban vetette meg, s a párnára új héjat húzott. S amikor rajta feküdt már, akkor sem fordult, mint máskor, mindjárt a fal felé, hanem sokáig a besütő csillagot nézte és a távoli fa ágait, amelyek rejtelmesen úsztak a rejtelmes puha fényben.

Aztán elaludt.

S egyszer azon vette magát észre, hogy riadtan kipattan a szeme. Mintha valami élesen nekiütődött volna az ablaknak, vagy éppen mintha valaki kopogtatott volna rajta. Ahogy annyira eszmélt, rögtön arra gondolt, hogy odanéz az ablakra, de milyen az emberi természet, mégsem nézett oda. Hanem várt, meglapulva az ágyban. Nem a két csikóra gondolt, akik most valahol tüzet esznek, hanem azt találgatta a sötétben, hogy vajon denevér-e vagy bagoly repült az ablaknak neki, vagy talán csak álmában és az ő fejében kopogtatott valaki.

De, ha! Motoszkál is valaki az ablak alatt, s mintha imbolygó hosszú árnyék nyújtózkodnék az ágya felé!

Imbolygott csakugyan valami árnyék.

S ismét szólt az ablak, de nem úgy, mintha kopogtatott volna vagy megütötte volna valaki. Hanem tompa volt a hang, s mintha egy kicsit recsegett volna az ablak.

Verejtékes lett az öreg.

Ne félj, Barabás! – mondta magában.

Aztán egyszerre nekiszánta magát, s hirtelen felült az ágyban. Megragadta az ágy fáját, s úgy meredt az ablakra rá. Nem látott semmit, csak a halványuló fényben a rejtelmes faágakat. De mintha hangot hallott volna akkor, amely kínlódva és rejtelmesen azt mondta:

– Éjfél van, Barabás…

– Hijj, az ántiiskoláját! – mondta az öreg, s arra gondolt, hogy rögtön leugrik az ágyból, elékeresi a fejszét, s aztán legyen, aminek lennie kell. De eszébe jutott, hogy a fejsze künn van a favágón, s bent csak egy sulykoló fa van, az is valahol a gerendában. Egyéb nincs. De még egy fakalapács, annak azonban rossz a nyele. S abban a pillanatban, ahogy a fakalapács nyele eszébe jutott, valahogy elszégyellte magát. Úgy gondolta, hogy fel kéne ugrani mindjárt, odamenni az ablakhoz, és bátran kinyitani. Csakhogy esze is van az embernek, vélekedett magában, s szép lassan és óvatosan leereszkedett az ágyból. Úgy nézte az ablakot, hogy nem eresztette el a szemével, s közben a kezével addig kotorászott, amíg a nadrágját megtalálta. Azt minden eshetőségre felhúzza, gondolta magában, de amikor az egyik szárát felhúzta volna, ismét recsegett az ablak, s tisztán hallotta, ahogy mondta egy hang:

– Ne félj, csak reszkess…!

Hát ennek fele sem tréfa, úgy érezte az öreg, de azért valahogy felhúzta a nadrágot, és a csizmákat is húzni kezdte. Amint éppen a csizmákat húzta, egy hosszú fekete kart is látott, amint éppen kígyó módjára rákúszott az ablakra, és az üveget tapogatta, mintha bé akart volna mászni. Szólt is ugyanakkor ismét a hang, és azt mondta:

– Nem éltél már eleget…?

Abban a percben az Istenre gondolt az öreg, bár el sem hitte volna, ha mondja neki valaki. Aztán a boldogságos Szűz Máriára és végül Nepomuki Szent Jánosra, aki a falu védőszentje volt. És akkor valahogy, csodás és titkos módon, Nepomuki egyszerre megbátorította Barabás bácsit, mert egyenesen odament az ablakhoz, minek a szárnyát kinyitotta, és merészen kihajolt. A szeme azonban rebegett még, és nem fogott egészen tisztán. Csak egy fekete alakot látott, kinek csillogott a szeme, s kinek a fogai mind látszottak, mintha nevetett volna.

– Ki az?! – kérdezte az öreg.

– Akit tegnap is várt – mondta az alak.

– De kicsoda?

– Pont éjfélkor.

Abban a pillanatban megismerte, hogy Lidi néni, akit boszorkánynak tett meg beszédben a tegnap. A méreg végigfutott benne, hogy így meg tudott fizetni az asszony, de önmagára is nagyon haragudott, miért így belé tudott esni az oktalan félelembe. Úgy tett azonban, mintha kedvesen lepődnék meg, és örömteli hangon szólott:

– Hát gyere bé!

– Szívesen lát?

– Vártalak – mondta az öreg, és meggyújtotta a lámpát.

Lidi néni az ajtó felé került, és béjött a szobába. Ahogy belépett, olyan fiatalnak látszott, hogy igazán kedvvel nézhette volna bárki. Igaz, hogy folyton nevetett, és a kezében egy csokor őszirózsát tartott, amit odaadott Barabás bácsinak, aki megköszönte szépen a virágot.

Aztán csak nézték mosolyogva egymást, mert bizony őszben jártak már, s elfelejtették, hogy csók is illenék a virág után.

Baktérítő

Tavaszi madárszó

Negyven esztendő sok idő.

S Zádog Márton, az öreg nyugdíjas, negyven esztendeig tanított a faluban. Valahányan, akik ez idő alatt járták az elemi iskolát, hát azok mind emlékeztek a Zádog tanító úr okos tanítására, mely szerint kettő a fontos. Egyik az, hogy meg kell tanulni a betűvetést; a másik pedig az, hogy meg kell ismernünk saját magunkat.

Vagyis magát az emberi szervezetet.

Az iskolaterem falai tele is voltak változatos ábrákkal, melyek mind az emberi test szerkezetét mutatták. Ezeken az ábrákon aztán mindenki úgy megtanulta az emberi csont vázlatát és a test működését, hogy a végén élő és holt valóságos ábra lett egyaránt.

Zádog bogaras ember, azt mondták némelyek.

Volt is némi igazság ebben; sőt, amikor negyven esztendő múltán nyugdíjba ment az öreg, ezt a csekély igazságot a körülmények igen megnövesztették. Rozzant falusi házban lakott ugyanis, az országút mellett; s mivel a felesége már régen valódi csontváz volt, a rozzantság között egymagában. Nem is igen evett egyebet, csak zöldséget, tejet és mézet. S ha jött egy kicsi pénz valahonnét, azon minduntalan ábrákat vásárolt, amelyek már nemcsak az emberi test szerkezetét mutatták, hanem a különböző színes és vadon emberi fajtákat is. Pénze pedig jött-jövögetett, mert az út mellett egy kétholdas belsősége volt, amelyen gyümölcs elegendő termett, s igen más egyéb is annak a belsőségnek a kertjében.

Ezt a kertet különösen említenem kell, mert az egyik tavaszon olyan dolog történt, ami az említést akkor is szükségessé tenné, ha az a kert nem termett volna semmit.

Azon a tavaszon ugyanis, amikor vége lett a háborúnak, az öreg Zádog kiment a kertjébe, hogy a művelés megkezdése előtt ott a föld állapotát megvizsgálja. Lassú szemlélődéssel vizsgálta a földet, amely dúlt állapotban volt nagyon. Nagy sebek éktelenkedtek rajta, melyeket bombák és gránátok szaggattak belé.

– Hát ezt nehéz lesz felásni! – mondta az öreg.

Járta a földet, s ingatta folyton a fejét. Majd hirtelen megállt, és vizsgálódva nézett valamit, ami tök módjára kifordulni kívánkozott a földből. Nézte egy ideig, de aztán lehajolt, s hát egy emberi koponya fordul ki a föld színére. Felvette a koponyát, és hazavitte. Otthon már csodálkozott is, hogy a sok ábra mellől miképpen hiányozhatott idáig egy koponya.

Odahelyezte az íróasztalára, egy halom könyv tetejére.

Néhány nap elmúlt.

Hanem a koponya nagyon unta magát, abban a hűvös és félhomályos szobában; s nagy unalmában azt kívánta, hogy történjék már valami vele.

S történt is.

Mert hát eljött a babonás öregasszony, aki hetenkint egyszer takarítani szokott az öregnél.

– Mi ez, Zádog úr?! – kérdezte a vénasszony.

– Meztelen emberi koponya – mondta az öreg.

– Ki hozta ide?

– Én; hadd lássa mindenki, hogy mit hordunk a vállunk között.

Jobb lesz, gondolta a vénasszony, ha nem folytatja tovább a beszédet, mert akkor magyarázni kezd az öreg Zádog, s a koponya mellé odahordja ismét a tudományát is, mely a magzattól kezdve a feltámadásig lefesti az embert.

Inkább cselvetés jutott eszébe.

– Balogh úr üzent Atyhából – mondta.

Ez a Balogh úr, aki abban az Atyha nevű faluban lakott, úgyszintén nyugdíjas volt, régi pénzeket és patkókat gyűjtött.

– Mit üzent? – kérdezte.

– Tessék hozzája menni, Atyhába.

Egy darabig gondolkozott az öreg Zádog, hogy vajon mi lehet azzal a bolond Baloghgal. Talán lelt az is valamit, ami az emberi természetrajzhoz tartozik; esetleg kétfejű vagy háromlábú gyermek született a faluban.

– Jó, hát elmegyek – mondta végre.

Vette a botját, és hamarosan el is ment.

– Csak holnap jövök vissza – szólott még hátra.

– Menjen csak! – mondta a vénasszony. – Addig rendben lesz a lakás.

Hát tisztogatni kezdett a vénasszony, de közben-közben olyan pillantásokat vetett a koponyára, hogy azoktól a pillantásoktól egyre jobban reszkettek mind a ketten. Végre aztán, amikor már kellő módon leszállt az alkony, nagy bátorsággal megközelítette a koponyát. Kivitte a kertbe, s ott a gizgazok közé földre dobta.

Másnap délután hazajött az öreg, s hát a koponya nincsen sehol. Hamar egy fürge gyermeket küldött a vénasszony után, hogy jöjjön hamar, mert nagy a baj.

– No, mi történt? – jött meg a vénasszony.

– Valami rablók elvitték a koponyát!

Nagy gyászban és tanácstalanul ültek, hogy a rablók csakugyan elvitték a koponyát. Aztán az öreg elszánta magát, s így szólt:

– Menjünk s keressük meg!

Elindult elöl, s a vénasszony utána. Kimentek a kertbe, s hát ámulattal látják, hogy a föld, végig a veteményes kertben, fel van mindenütt ásva.

– Hát ezt ki csinálta?! – kérdezte az öreg.

– Ma délelőtt az emberek – mondta a vénasszony.

– S hogy-mint?

– Hát az úgy volt – beszélte a vénasszony –, hogy a reggeli időben valaki egy koponyát talált itten. Ennek hamar híre terjedett, s mivel sok embernek van eltűnt háborús halottja, hát azok egy-egy ásóval mind eljöttek, hogy hátha itt találnák meg.

Szinte szólani sem tudott az öreg, hogy mit csinál egy koponya.

Eljött az este.

S az emberek sokan jöttek az öreg Zádognál egybe, s arról tanakodtak valahányan, hogy vajon kinek a koponyája lehetett az a koponya, amelyik felásatta a kertet.

Az egyik ember ezt mondta s a másik amazt.

De senki nem tudott bizonyosat.

Hiába nőtt azonban egyre jobban a bizonytalanság, s hiába töltötte meg tömötten a rozzant falusi házat. Hiába, mert nem tudtak szabadulni a különös koponyától, amelyik ily szorgos munkára serkentette az embereket. Vagyis mindenki elmondta újból, amit gondolt; majd elmondotta azt is, amit azelőtt a másik mondott. Egy volt csak, egyetlenegy személy, aki nem szólt, hanem csak hallgatott.

Figyelt és hallgatott.

Nem bölcs öreg volt az az egyetlen sem, hanem az iskolás fiú, akit Zádog a vénasszony után szalasztott volt délután.

Múlt az idő, s nőtt egyre a rejtély.

Végre a fiú, aki akkor járt éppen a második elemibe, megunta az embereket, s így szólt:

– Én gondolom, hogy kié volt az a koponya.

– No, kié? – kérdezte az öreg Zádog.

– Hát az útbiztosé! – mondta a fiú.

– S te azt miből gondolod?

– Én abból – felelte a fiú –, hogy még holta után is dolgoztatta az embereket.

Mindenki nevetett.

Pedig valóban volt egy útbiztos, aki kegyetlen hajcsár hírében állott; s akit csakugyan ott a kert alatt ütött agyon egy gránát.

Gond és buzgalom

Szikra fia

Gazdag melegség lebegett egész nap, pedig érkezőben volt már a három „ember” közül az első, vagyis szeptember. Reggeltől kezdve semmi felhő nem mutatta magát. A szelek is aludtak valahol: még a fiaikat, a szellőket sem küldték el, hogy őszi sápadás előtt itt-ott meglebbentsék a leveleket.

Csak napnyugta előtt komorodott el furcsán a nyugati ég pereme, szelíd és kék nappali színe lassan az acél színére komolyult, de még az is színborulat volt inkább, mint távoli felhő.

Moha, a vén pásztor, mégis hazaengedte idő előtt a lovakat.

Nem biztatta őket, hogy sietnének; maga is szelíden és puhán bandukolt velük, inkább közöttük, mint hátul. Úgy ereszkedett a nagy és okos lófejek között, mintha nem is pásztor lett volna, hanem csakugyan egy nagy darab puha és békességes moha.

Lassan szállásokra szakadoztak a lovak.

Hazatért a Magos Ambrus két lova is. Mint valami kisasszonyoknak, Moha bácsi még ki is nyitotta nekik a kaput, melyen a piros illegett be először s utána a fekete. A két ló megállt az udvaron, és vidáman merítgette meg az otthoni légben a fejét. Valósággal mintha köszönt volna mind a kettő. Ambrus gazda a csűrből lépett elő, s a kalapját, melyre hálót fontak a szénaszálak, rögtön feljebb mozdította a homlokán, mintha meg lett volna lepődve.

– Még nincs este! – mondta.

– Még nincs – felelte az öreg pásztor.

– Hát akkor mért eresztette haza a lovakat?

– Vihar lesz – mondta Moha bácsi.

Ambrus az égre nézett, kereken mindenfelé, s közben olyan kedves-csintalan volt az arca, mintha nem is felhőt keresne az égen, hanem menyasszonyt az öreg Mohának.

– Felhőnek magja sincs! – mondta.

Moha bácsi nem szólott erre semmit, hanem mosolygósan úgy ereszkedett a többi lovakkal tova, akár egy mezei pápa, ki a vihar dolgában nem tanakodik, hanem csak kinyilatkoztat.

De hát jól van – mondta magában Ambrus –, mert akár lesz vihar, akár nem: jól tette, hogy korábban eresztette haza a két lovat; jön az úti munka, s legalább patkót veret a lábukra. El is viszi mindjárt a kovácshoz őket. El bizony, hadd kezdje el, s hordja meg azt a prizmakövet az országutakra.

Ötven rakást vállalt.

– No, jó! – mondta véglegesen.

Egy darab posztóval megtörülgette a lovakat, a sörényhajukat elrendezte, s kötőféket húzott a fejükre. Aztán bément a házba, hogy egy mellényt legalább magára kapjon. Ahogy lebbentette volna a mellényt, a szeme rajta maradt a fián, aki asztal mellett kuporgott, valami ábrás könyv fölött. Kamaszkodó, barna fiú volt, negyedikes diák ifjú, akit szintén Ambrusnak hívtak.

– Mit tanulsz olyan erőszakkal? – kérdezte az apja.

– A növényeket – mondta a fiú.

Az apja gondolkozott egy percig, aztán mégis úgy döntött, hogy a könyvet leborítja a szavaival.

– Hagyd ott a beléndeket, s gyere inkább velem!

– Hova?

– Patkót veretünk a lovakra.

A könyv rögtön árván maradt, mert a kicsi Ambrus nagy lovas fiú volt; s szerette látni azt is, amikor vasal a kovács. Mert füstöl a lónak a körme, ahogy rápróbálja a patára a tüzes patkót; s gőzölve cserszen a víz is, amikor utána vízbe mártja. És aztán két ütéssel mindig átszalasztja a patán a patkószeget, s el nem görbíti soha, csak akkor esetleg, ha összeveszett a feleségével.

– Felülhetek az egyikre? – kérdezte.

– Jövet – mondta az apja.

A két kötőfék szárát a markába fogta Ambrus, de meg sem kellett huzintani, mert a két ló megindult utána. A fiú ott ment az apja mellett, a piros ló előtt, amelyik nem volt még három esztendős, ámbár a fekete sem.

Különös, meleg szél mozdult, ahogy kimentek a kapun. Vagy nem is szél volt, ami mozdult, hanem a levegő kezdett mélyen és furcsán hullámzani. Az acélszín is megemésztette már a napot, sőt, gomolygó réteges felhőket kezdett magából gyúrni, amelyek nyugatról úgy görgették magukat előre, mintha valami égi tenger hullámzott volna.

Este előtt már félig sötét volt.

– Igaza lesz Mohának – mondta Ambrus.

– Mit mondott? – kérdezte a fiú.

– Vihart.

A diák is megnézte az eget és a mozduló fák tetejét, mintha az ő tudománya nélkül nem is lehetne semmiképpen. Nagy megfontolás után megadta mégis magát, sőt, a jóslatot messze hagyva, így szólt:

– Biztos.

Olyan pontot tett a szó végére, hogy ebben a dologban többet még sóhajtani sem lehetett. Hallgatva mentek hát a lovak előtt, csak később és nagy elgondolkozás után szólalt meg Ambrus:

– Gondolkoztál-e a dolgon? – kérdezte.

– Milyen dolgon?

– Azon, hogy mi leszel.

A fiú ismét a fák teteje felé nézett, de most nem olyan kétkedés nélkül, mint az előbb; s éppen akkor port is csapott a szemébe a morduló szél.

– Gondolkoztam – mondta.

– S mi leszel?

– Nem tudom.

Az apja elnevette magát, hogy milyen biztos eredménye lett a nagy gondolkodásnak, de mivel éppen megérkeztek a kovács kapuja elé, nyugton hagyta ezt a kérdést. Inkább kérdőleg nézett körül, amikor bévezette a két lovat a patkóverő udvarra. Csend volt mindenütt, de az első pillantás nagyon biztatta, mivel a műhely nyitva volt egészen. Igaz, hogy nem is lehetett volna másképpen, mert a műhelynek ajtaja nem volt.

A tűzhelyen azonban még pislogott a szén.

– János mester a szomszédban van! – kiáltott oda valaki.

Az útról szólott bé egy ember, aki látta, hogy az udvaron tévelyegnek a szemükkel. Mondott egy köszönő félhangot Ambrus, majd rögtön szalasztotta a fiát, hogy hívja haza János mestert a szomszédból. De már akkor erősen méregbe jött a szél is, hogy a fiú markába kapta a kalapját, s lebbenő ruhában úgy futott a szomszéd felé. Ahogy ott bényitott az ajtón, nagy társaság közepiben találta János kovácsot, aki rögtön a fiúnak szegezte a szót:

– Ennek tudnia kell!

Annyi ideje sem volt a fiúnak, hogy bár köszönjön; de az eszét nem tudták a támadó szóval félreütni, mert rögtön megkérdezte:

– Mit?

– Ki találta fel a villámhárítót? – folytatta a kovács.

– Franklin Benjámin – mondta a diák.

A kovács nagy diadallal felemelte azt a kormos, nagy kezét, s miközben az öt ujja elágazott a levegőben, csak ennyit mondott:

– No, ugye!

De ott ült, szelíden és mosolygósan, egy okulárés öregember, aki csendesen így szólt:

– Akárki mondja, úgysem igaz. Mert ugyanis tudni kell, hogy már a Salamon templomán is volt villámhárító!

Mindenki nevetett, mivel az öreget már régen el akarják vala mozdítani a Salamon király temploma mellől, de őkelme annyira gyökeret eresztett ott a villámhárító tövében, hogy mozdulni sem akar onnét. S ha már ilyen reménytelenségbe esett az igyekezet, a fiú bátorsággal szólhatott a kovácsnak, s a kovács is jöhetett mindjárt, hogy patkót verjen a lovakra.

De sohasem hitték volna, hogy a közel is olyan messze legyen, mert ahogy kiléptek a házból, a vihar rögtön megragadta őket. A fiú mondott is valami affélét, hogy ne húzódjanak-e vissza, de a hangjának felét elvitte a zivatar szele, s a másik felére pedig azt ordította a kovács, hogy menjenek csak, mert fent az égben is most edzik a patkót.

Amikor tépetten megérkeztek, Ambrus a nagy műhely mélyéről lesett kifelé; a két ló pedig, odakötve az udvari fához, röpdöső sörénnyel nyújtotta a nyakát, harapdálva a hidegen lobogó levegőt.

A kovács szenet öntött a tűzhely bölcsőjébe, amely hamarosan izzásba merült, és pirosra hevítette a hosszú vasat. S miközben tűz lett a vasból, és az üllő tetejéről telepozdorjázta fényes szikrákkal a levegőt, az udvar fölött is szikráztak a felhők, és akkorákat csattant az ég, mintha odafönt is óriási lovakat patkoltak volna valami óriások.

A fiú káprázva nézte, hogy miképpen szikrázik mindenütt a világ. A fénylő elemek között a szeme is röpdösve világolt, majd az arcán enyhe öröm kezdett nevetni.

Aztán nyugalom szállotta meg.

Mire a patkók elkészültek, nagyjából a vihar is elvonult; s amikor pedig már ott feküdtek a két ló négy lábán, akkor üdén és derűbe vonva a világot, kinevetett az idő is.

– Minden megtörtént – mondta a fiú.

Már olyan jókedvük volt, mint magának az időnek. Úgy lendült fel Ambrus atya a feketére, mintha egy hét múlva akart volna házasodni; s utána a fiú is pattant egyet, s már ott feszített a piros hátán. Künn a köves úton megugrotta magát Ambrus alatt a fekete ló, s ahogy a négy patkós lába csattogni kezdett a köveken, szikrák ugrándoztak a föld fölött.

– Tudom, mi leszek, édesapám! – kiáltotta előre a fiú.

– No mi?

– Szikra fia!

– Micsoda szikra fia?!

– Hát a tudós, aki a tüzeken uralkodik.

Úgy érezte Ambrus, hogy a füle boldog, és a szíve örvend; a fiú pedig a csillaggal nevetett össze, mely a házak feje fölött éppen kiragyogott.

Tarka nap

Tél a völgyben

Vannak az életben bozótos dolgok.

Így például nehezen tudja megmondani az ember, hogy valójában hol is kezdődött az a bizonyos esemény, amely aztán nagyot fordított az életén.

Maga Zöld Lázár is így járt, amikor a nyár végén elcserélte a házát, s véle az egész apai belsőséget, ami ugyan szegényes volt, de legalább jó helyen feküdt a faluban. Nevezetesen az országút mellett. Viszont az új otthon pedig, amit cserében kapott, egészen kívül, s egy kicsit messze esett a falutól. Fent az erdők alatti patakvölgyben, ahol még egy kiáltásra sem volt szomszédja senki.

Csak amikor odaköltözött, akkor gondolkozott el azon, hogy vajon miért is cserélt otthont. S ahogy ennek okán gondolkozott volna, a derengő múltból valami könyv merült fel emlékezetében. Az a könyv olyan emberről szólt, aki magában a természetben élt, fák és állatok között. S a könyvben az volt írva arról az emberről, hogy „boldogan érezte magát a természet lágy ölén”.

Lehetséges, hogy ez a mondás akkor megragadt benne.

Lehet azonban az is, hogy eme mondás nélkül is végrehajtotta volna a cserét, hiszen afféle elnézegető, magányos természete volt neki.

De hát mindegy.

Most már megtörtént a dolog, vagyis a nyár végén erre a Szélbúvás nevű helyre költözött a feleségével együtt, aki magas, sovány és fekete asszony volt, s akit elég találó módon Lidinek is hívtak.

Az új szállást Lidi asszony nem szerette.

Ki sem lehetne mondani, hogy a változás óta mennyi fülrágó beszédet hallott Zöld Lázár az asszonytól. Pedig a nyár végén még kies volt nagyon ez a Szélbúvás nevű hely; ősszel pedig színesen és bolondul szomorú, ami úgyszintén nem megvetendő, mert ha már szomorúság nélkül nem telhetik el az élet, akkor legyen legalább az a szomorúság színes és bolondos.

A tél valamennyire mégis mentette az asszonyt.

Mert amióta beköszöntött a téli időszak, azóta bizony hideg van és kietlenség Szélbúváson, de hát ennek is csak az lehet az oka, hogy a hó még nem esett le.

Majd akkor – gondolta Lázár –, majd akkor Lidi is másképpen fog beszélni.

Ámbár, ha igazságosan nézi az ember, ezt a télkezdeti kietlenséget is zokszó nélkül és illedelemmel el lehet viselni, hiszen utóvégre egy posztómalom is tartozik a házhoz. Az a posztómalom pedig, ha most járható állapotban volna, s ványolnának is benne posztót, akkor szép jövedelmet hajtana nekik.

S hát még a két ló!

Mert a cserét azzal is megpótolta a Lázár komája, akit ugyancsak Lázárnak, mégpedig Piros Lázárnak hívtak, hogy a cserevásár alkalmával két lovat is adott, bárha elég girhesek voltak azok a lovak.

– Hát most már úgy van, ahogy van.

Ha nem sírdogálna folyton a szél, igazán jó is volna itt a természet lágy ölén. De a szél bizony sírdogál. Sőt, már nemcsak sírdogál, hanem kezd áthatolni a ház vedlett falain, és belébújik az ember csontja közé is. Maga a föld is olyan már, mint a csont; s a fa is úgy meg van immár fagyva, hogy a fejsze lepattan róla.

De most már hamar leesik a hó – gondolta Lázár.

Hiába várta azonban a havat, mert a mérges egek nem akartak megkönyörülni. Csak a szelet gyűjtötték mindenünnét, és nyargaltatták folyton, s főleg a természetnek abban a kicsi ölében, ahol ők laktak.

Már Lidiben is megfagyasztották valósággal a szót, mert napok óta csak jár szótlanul, mint valami céltalan vértanú.

Így ez először jó volt, mert csend volt.

De aztán megkérdezte Zöld Lázár mégis:

– Valami bajod van, Lidi?

– Van! – mondta kurtán az asszony.

Utána kicsi és nehéz szünetet tartott, de az csak olyan volt, mint gátszakadás előtt a csend. Vagyis egyszerre megzúdult a kicsi szünet után, s úgy kezdte ontani a szót, hogy nemcsak kipótolta a hosszú, néma napokat, hanem Szélbúvás egész völgyét telehordta szemrehányással és keserűséggel. Nemcsak magát sajnáltatta ebben a keresgélésben, hanem még azokat az elítélt bűnös embereket is, akiket büntetésből esetleg ide zárnának, ebbe a völgybe.

– Itt a lovak is megfagynak! – azt is mondta.

– A ló bírja a hideget – szólott csendesen Lázár.

Erre azt kiáltotta Lidi asszony, hogy még akkor is megfagynak, ha bírnák is a hideget, mert az istálló ajtaja ki van szakadva, s nincs egy férfiú a háznál, aki bé tudná deszkázni.

– Az is meglesz – mondta a férfi.

– Meg, magától.

– Nem magától, mert Lázárnak már szóltam.

Igaza volt a gazdának, mert csakugyan szólott volt, már napokkal azelőtt, annak az ácskodó barátjának, akit ugyancsak Lázárnak hívtak, csakhogy Fejér Lázárnak. Az a Fejér Lázár meg is ígérte akkor, de még nem jött el. Mit csináljon hát! Nem őrizheti éjjel-nappal az istálló ajtaját, testével födvén azt a nyílást. Amit tehetett, azt megtette, mert szalmával bédugta azt a nagy lyukat, mely tátong azon az ajtón. S nem tehet róla, hogy a szél folyton kinyomja vagy bényomja azt a szalmát. A szélnek nem lehet parancsolni; s ha lehetne, akkor sem tenné meg, mert amit a szél azzal a szalmával cselekszik, valami titkos célból történhetik nyilván. Talán éppen azért, hogy egy kóbor kutya azon a nagy lyukon keresztül a hideg elől bébújhasson a lovakhoz, és úgy mentse meg fagyástól az életét.

– A mai napon – fűzte hozzá – talán eljön Lázár, s akkor megcsinálja.

Lidi azt mondta erre, hogy neki elég volt a Lázárokból.

– Már abban is rendelkezni akarsz, hogy kit miképpen hívjanak? – kérdezte a férfi.

– Elég volt a Lázárokból! – kiáltotta Lidi.

Ezt hiába folytatná, gondolta Lázár; s nem is szólott többé semmit. Elhallgatott az asszony is. S ezt nagyon jól tette, mert amit eddigelé mondott, az események abban sem igazodtak hozzá, sem a lovak megfagyásában, sem más baljóslatokban. Mert estefelé ugyanis, abban a nagy hidegben, megjelent a háznál Piros Lázár, akivel a házat cserélte volt.

S kölcsönkérte a két lovat.

– Csak egy napra kell – mondta.

Amikor Lidi meglátta Piros Lázárt, szinte a levegőbe szegezte azzal a két szeggel, ami a szemében volt. S amikor azt is meghallotta, hogy még a két lovat is kölcsönkéri, mérgében kiment a házból, s meg tudott volna ölni bárkit, akit Lázárnak hívnak.

De a gazda mégis odaadta a két lovat.

S alighogy Piros Lázár elvezette a lovakat, az időjárásban furcsa változás történt. Először megfordult a szél, vagyis keletről délre ment, s onnét kezdett lassan fújdogálni. Már nem sírt azonban, s éles fogai sem voltak neki, hanem inkább kövéren és puhán hullámzott, mintha gyapjút emelgetett volna folyton.

Aztán a szél fölött meleg szürkére ereszkedett az ég, és hullani kezdett a hó.

Nagy pelyhekben hullott, lassan és egyre sűrűbben.

Estére már akkora lett, hogy bokáig ért. De még akkor is hullott, sőt, ömlött nagy puhasággal. Mire pedig az estébe belé is mentek, már olyan lett a világ, mintha égen és földön s a kettő között a légben nem is lenne már semmi egyéb, csupán csak mindenütt hó.

Zöld Lázár aludni sem tudott örömében.

Néha az ágyból is fölkelt, s olyankor odament az ablakhoz, és kinézett a fehér világba. Éjfél lehetett már, amikor úgy látta az ablakon keresztül, hogy megállt a hó hullása, és minden megnyugodott. A föld és a fák nagy nyugalmasan patyolatban feküdtek, és az ablakkal szemben a csűr is békességes fehérben állt, csak egyedül az istálló ajtaján ásított feketén az a nagy nyílás, amely azt az ácskodó Fejér Lázárt hiába várta.

Csend és nyugalom volt az éjszakában.

S a világ pedig ott feküdt az ártatlanság fehér hatalmában.

És ahogy mindezt örömében eltelve nézte Zöld Lázár, egyszer csak egy nagy kutyát pillantott meg, amint az a nagy kutya ólálkodva éppen ment az udvaron keresztül, egyenesen az istálló felé. A színe sötétbarna volt, egy kicsit rőtszínű talán. S utána egy másik kutya is sompolygott. Majd megint egy másik. Öt vagy hat olyan állat, mind rőtszínűek; s egyenesen a fekete nagy lyuk felé mentek, amely az istálló ajtaján tátongott.

S ott az ajtó előtt mintha megálltak volna.

De akkor az első visszafordult, és a szeme villanni látszott, majd a nyíláson béugrott az istállóba.

– Farkasok! – kiáltotta Lázár.

Olyan ijedten riadt a szava, hogy Lidi menten felébredt.

– Te ott mit csinálsz? – kérdezte.

– Kelj fel! Farkasok! – mondta Lázár.

Az asszony kiugrott rögtön az ágyból. Lázár pedig megfogta a karját, és szusszanás nélkül az ablakhoz vezette. Amikor az ablakhoz értek, a negyedik vagy ötödik farkas éppen akkor ugrott bé az istállóba.

Lidi reszketni kezdett, mint a nyárfalevél.

– Most mi lesz?! – vacogott a foga.

Lassan egészen ráfonódott az ura derekára.

Meredt félelemben úgy nézték a fekete lyukat, amelyen nemsokára visszaugrott az első farkas, utána pedig egymás után a többi. Parázslott mindegyiknek a szeme.

Lidi ijedtében az ajtóhoz futott, s azt bezárta.

A farkasok szimatolva megálltak az udvaron, és az ablakok felé nézegettek. Kettő még a hóba is leült, s a fülét vakargatta. A többi mindjobban a ház felé szimatolt, amelyik pedig leghátul állott, az ásított egyet.

Valamit gondolt Lázár, az ágy alól kivette a fejszét.

– Ide is béjöhetnek? – kérdezte Lidi.

– Ide nem – mondta a férfi.

– Hát akkor minek a fejsze?

– Csak – szólott Lázár.

Akkor már nem mertek rábújni az ablakra, hanem csak melléje tapadtak a falhoz. Óvatosan onnét lesett ki Lázár a farkasokra, miközben Lidi a férfi derekába kapaszkodott, s néha megtapogatta a fejszét.

– Ólálkodnak – mondta Lázár.

– Nem mennek?

– Egyik, mintha.

A percek nem akartak telni, hanem úgy megálltak, akár a fagy. De aztán Lázár mégis azt mondta egyszer:

– Kettő vonul.

– Csak kettő?

– A többi is.

S csakugyan, lassan sompolyogva elmentek a farkasok. Akkor Lázár egészen odabújt az ablakhoz, majd Lidi is melléje húzódott, hogy a maga két szemével láthassa farkasok nélkül a havas udvart. Nemsokára az ablakot is kinyitották. Lázár kihajolt az ablakon. Erre és arra nézegetett a patyolat világban, majd bétette az ablakot, és így szólt:

– No, elmentek.

– Vajon végleg?

– Végleg.

Csend lett a szobában. Egyik sem szólott semmit. De nagyon fáztak mind a ketten. Szinte jobban, mint a fagyasztó szélben azelőtt. Az asszony vacogva visszafeküdt az ágyba, Lázár pedig tüzet gyújtott a kályhában, majd oda feküdt ő is a felesége mellé. De fektükből is a mennyezet felé néztek, mely a tűz kivillogó fényében derengve lebegett.

Elsőnek az asszony szólalt meg nagy későre.

– Jól tetted – mondta –, hogy a lovakat odaadtad Piros Lázárnak.

– Ő nem eszi meg – felelte Lázár.

Csak el-elszenderedtek, úgy aludtak.

Aztán megvirradt.

A házban meleg volt, künn pedig csupa ragyogás. Békességben múlt a nap is. Délután pedig Piros Lázár visszahozta a lovakat. Majd az ácskodó Fejér Lázár is megjelent, és bédeszkázta az istálló ajtaját. Amikor készen volt véle, Lidi pálinkát vett elő, s nagy szívélyességgel töltött a három Lázárnak, akiket meleg szavakkal arra biztatott, hogy legyenek mindig jó barátok.

Piros alma

Ünnepi vak tyúk

Hétfői nap volt, február tizenkettő.

Egy budai ház sebzett kertjében ültem, valami nyirkos nagy gerendán, amely ki tudja honnét és hogyan került a kertbe. Ott ültem, arccal a Vár felé, az Orbánhegy alatt. Körülöttem, az enyhe nedvességben, már olvadt a kerti dombokon a maradék hó. De az ég vastagon szürke volt még, s a nap sem tudta áttörni a tél végi fátyolt.

A város azonban, odalent a Duna ölében, végre s annyi dübörgő hét után, elcsendesült már.

Istenem!, gondoltam magamban, igazán csoda, hogy élünk. Pedig élni nagyon jó! Mert lám, a hó is elolvad, s utána kibújnak majd a rügyek s a rügyek védelme alatt a virágok. És a szürke fátyolt is megeszi lassanként a nap, mely holnapra is kiragyog talán. Akkor pedig a lélek számára szabad lesz ismét az ég, s a való élet számára kinyílik újból a remény.

Kinyílik, s életünkbe szökken!

Erre gondoltam azon a hétfői reggelen, ama nedves és megsebzett gerendán ülve. A szívemen át melegség árasztott el. S mint a langymeleg párában is a bimbó, kihajtott bennem is a vágy, hogy ezt a melegséget s a rügyvető reményt megosszam az emberekkel. Ha lehetséges, olyan emberekkel, akiknek a szava mindig hasonló volt az én szavamhoz, és a bölcsőjük rokona volt az én falusi bölcsőmnek.

Igen, hadd ringanánk együtt a remény fonalán, mint ahogy a bölcsek ringanak, elmerülve valahol az időben.

Így jutott eszembe Lenge Márton, az öreg.

Az én falumból elszármazott ember volt Lenge bácsi; s velem együtt nevezetes ácsnak ismerte mindenki, aki olyan szerencsés volt, hogy Lenge Mártont ismerhette csakugyan. Hát ez a Márton bácsi nemcsak másoknak épített házakat, hanem magának is ügyeskedett egy kicsi hajlékot, s abban a hajlékban lakott a feleségével együtt, akit Zsuzsika néninek hívtak.

S nem is laktak messze.

Ősszel jártam utoljára náluk, abban a kicsi, Horka utcai házban. Valójában nem is régen tehát, de az élet folyama szerint mégis nagyon régen, mert az elmúlt hónapokban az események úgy törtettek folyton, ahogy a víz törtet a zuhatagban. S miközben ámuldozott ezen a naptár, én arra gondoltam, hogy Márton bácsiék vajon élnek-e még. Hát hogyne élnének, neveltem magamban a választ, de valahogy ez a válasz nem nyugtatott meg.

Látnom kell őket, az volt a vágyam.

S gondoltam, el is indulok mindjárt. Botot vettem tehát a kezembe, s a nyakamba akasztottam egy vászontarisnyát. A tarisnyába belétettem a maradék élelmet, s belétettem egy könyvet. S mint egy vándor, szépen elindultam. Nagy volt a sár, és a sár mellett ezer akadály az úton. De mentem, szomjas vággyal s a hitet is kézen vezetve. Nemsokára egy kicsi téren népségbe keveredtem.

– A Horka utcába?! – mondta valaki. – Nem tanácsos arra menni.

De bennem volt a vágy és velem volt a hit.

Hanem valami mégis tovaszállt belőlem, mert Márton bácsi nem ismert meg, amikor beléptem a kicsi ház udvarára, és köszöntem neki. Valami rettentő és óriási pléhdarabbal küszködött éppen, ami ott feküdt a járó úton, ezer kunkorodással.

Hát megmondtam neki, hogy ki vagyok.

– Nézzünk oda! – kiáltott fel az öreg.

– Hát Zsuzsika néni? – kérdeztem.

Élve kaptam meg rögtön a választ, mert ebben a percben már ki is lépett Zsuzsika néni a házból, ami nem is volt nehéz, mert az ajtó egészen hiányzott a házról. Azon a szabad járaton mindjárt kihozott két széket Zsuzsika néni, s az udvar közepére letette.

S mi azon a két széken beszélgetni kezdtünk; s el is futott jól az idő, mert délfelé lehetett immár, amikor Zsuzsika néni az urához így szólt:

– Hallja-e, ha már ilyen szépen együtt vagyunk, valamit ne készítsek?

Csend lett.

Az öreg nem szólt, csak az én tarisnyámból mosolygott kifelé a maradék élelem. S abban a csendben már úgy látszott egészen, hogy csupán kedves és könnyelmű beszéd volt, amit Zsuzsika néni mondott, mert hiszen nincsen a kamrájában semmi, ami a vendégnek onnét kijöhessen.

Végtére s szabadkozva meg is szólaltam:

– Köszönöm, nénémasszony. Éppen elég vendégség, hogy élve látjuk egymást. S ha ez nem lenne mégsem elég, megnézzük ezt a vászontarisnyát!

Hanem az öreg még mindig hallgatott. A ledőlt kerítést nézte elmerengve, majd az udvar makrancos köveit, s majd pedig egy sárga repeszdarabot, ami ott feküdt a lába előtt.

– Csak ünnepi dolog illenék – mondta végre.

Megértettem a szót. Igen, ünnepi dolog illenék, mert hiszen a romok között csillog már valami, s a levegőben új élet illata száll.

– Ünnepi lesz! – szólt az asszony.

No, erre az öreg is egyszeriben feltekintett.

– Az honnét?! – kérdezte.

Zsuzsika néni csak nevetett egyet-kettőt; s abból a nevetésből kilátszott még egy kicsi liszt, valami kevés burgonya, s talán celler is és murok. S pityergett benne egy tyúk is, aki eldugott madárkalitkában kuksolt, lent a pincében valahol.

– Igaz, hogy vak – mondta Zsuzsi néni.

– Vak-e?! – kérdezte megdöbbenve az öreg.

– Hát milyen legyen! – méltatlankodott az asszony. – Minden tyúk megvakul, ha sokáig kell neki a sötét pincében élni!

Márton bácsi reám nézett.

– Mindig tanul valamit az ember – mondta mosolyogva.

Aztán felállt a székről, nyújtózott egyet; s ahogy a legfelsőbb engedélyt szokták kihirdetni, úgy szólt a feleségének oda:

– Készítsd meg!

Zsuzsi néni elment a paranccsal, az öreg pedig olyan vidám lett egyszerre, mintha csupán egy vak tyúk hiányzott volna eddig is ahhoz, hogy egészen boldog lehessen. Engemet édes öcsémnek szólított, s kakasoltárnak nevezte az óriási pléhdarabot, amit közös erővel végre elhúztunk az útból. Utána megtisztogatta az udvart, ácsoltuk a kerítést, s tataroztuk a házat. Még az ajtót is bizonyosan megcsináltuk volna a házra, ha Zsuzsika néni nem jelenti, hogy készen van az ünnepi ebéd.

– Ilyen hamar? – csodálkozott az öreg.

– Hamar? Hiszen már szürkül! – mondta Zsuzsi néni.

Csakugyan esteledett már. De hát az öröm hátán hamar fut az idő, mert nagy hatalom az öröm. S ezzel a nagy hatalommal az arcunkon, mi is úgy ültünk oda, az asztal mellé.

Nagy élvezettel ettünk, szinte áhítatban.

– Csak borunk nincs – mondta egyszerre az öreg.

– Az nincs – szólt az asszony.

De a vízből mindegyre töltött az öreg, s olyanformán itta, mint bort. A kedve is jobb lett minden pohár után, majd egészen kigyúlt, s csillogni kezdett a szeme.

Aztán énekelt is egyet.

– Hallja, maga részeg lett! – mondta nevetve Zsuzsi néni.

– Én igen! – szólt legényesen az öreg.

– S mitől?

– Én attól – mondta az öreg –, hogy élünk!

Egyszerre komolyak lettünk, mint a fák, melyeken az új rügyek már duzzadoztak.

Rózsafa néni

Mint valami nagy színes madár, ismét leszáll május a földre.

Erre gondolván, a múlt bokraiban megszólal a fülemüle, és az emlékezetben nyílni kezdenek a virágok.

Rózsa virít is már.

Árva leány volt Rózsa, szegény falusi emberek gyermeke. Az apjára nem is emlékezett, mert másfél esztendős volt csupán, amikor az apját, egy kegyetlen téli estén, holtan hozták a lovai haza. Ott feküdt a fuvarozó szekér derekában, végleg megbékülve, amikor a téli sötétben a kapu elé döcögtették a lovak a szekeret. A temetés után egyre csendesebb és szótlanabb lett az anyja, esztendőkön keresztül folyton soványodott, s még a csontjai is kisebbre húzódtak. Aztán sokat köhögött, és az egyik tavaszi napon nem kelt fel többé az ágyból.

Rózsa az elemi iskolába járt akkor.

Ama tavasztól kezdve rokonoknál hányódott Rózsa. Egyik a másiknak adta. Néha megdicsérték az idegenek, mert készséges volt mindenkihez; s mivel látni is jólesett őt, szelíd szőke arcát és ábrándos kék szemeit.

Titkon sokat sírt Rózsa.

Félt az elenyésztő, lombtalan ősztől; s az eltemető, hosszú téltől. Ősszel a tavaszt kívánta, és télen várta a nyárt.

Főleg a virágok miatt.

Mert a virágot nagyon szerette.

Ez a tulajdonsága nemcsak mosolygóvá és ábrándossá tette, hanem az élete sorsán is nagyot fordított. Az történt ugyanis, hogy az egyik májusi napon a közeli városkába kellett mennie. Húsz tojást és egy kicsi kerek sajtot vitt valami Jakab Jakab nevű embernek, aki kerékgyártó volt, és a városka külső részében lakott. Ismerte is ezt a kétszeres Jakab embert, mert esztendők során künn a faluban is egyszer-kétszer megfordult. A háziak, ahol Rózsa lakott, azt mondták róla, hogy a rokonságot is ki lehetne deríteni, ha Jakab Jakab egy kicsit jobb módban élne. Hát ehhez a legendező, távoli rokonhoz vitte Rózsa a sajtot és a húsz tojást. Kevés kérdezősködés után meg is találta a kerékgyártó embert, ki egy huppadozó, régi házacskában lakott. Gyermekük nem volt, s talán azért történt, hogy a kerékgyártó felesége, vagyis a kövér Ámália néni, mindig a templomot és a szent egyleteket bújta.

Azon a májusi napon sem volt otthon.

– Itt lakik-e Jakab mester? – kérdezte Rózsa.

– Itt, amilyen – mondta a kerékgyártó.

Látszott, hogy nem ismeri meg a leányocskát, mert Rózsa már tizenhat esztendős volt akkor.

– Sajtot hoztam s valami tojásokat.

Néhány szó kellett még, hogy kiderüljön minden. De amikor megtudta a kerékgyártó, hogy honnét jönnek a tojások, s hogy kicsoda is valójában a fiatal lány, kedves szemrehányással így szólt:

– Rózsa-Rózsa, hát te sem ismertél meg engem?!

– De én meg!

– Hát akkor mért kérdezted, hogy itt lakik-e Jakab mester?

– Csak illendőségből – mondta Rózsa.

Ezen aztán barátsággal nevettek, s olyan lett a szó is közöttük, mint kedves és szerető rokonok között. Jakab mester bévitte a sajtot a szobába, a tojásokat pedig belérakta egy virágos cseréptálba. Közben Rózsa künn állt a kicsi udvaron, mely teli volt kerekekkel és mindenféle fadarabokkal. De a kerítés mellett véges-végig, mindenütt orgonabokrok állottak, amelyek dús virágzásban voltak éppen. Dongók és méhek zümmögtek a kövér lila fürtök között, s mindenféle szivárványos bogarak villadoztak az illatos levegőben.

– Ilyen helyen szeretnék én is élni – mondta Rózsa.

Jakab mester meghordozta a szemét az orgonabokrokon, majd a fiatal lányra nézett, aki csupa szelíd mosolygás volt, és csupa ragyogó kék szem.

– Kellenél is ide – mondta.

Várt Rózsa, hogy most mi lesz; de aztán Jakab mester mégsem virágoztatta ki a gondolatot, hanem nagy körültekintéssel csak annyit mondott, hogy Ámáli néni nincsen otthon, ami nagy kár.

– Hát hol van? – törekedett a lány.

– Szenteskedik – mondta az ember.

Mivel tovább nem is jutottak ennél, Rózsa elköszönt, és hazament a faluba. Még el sem felejtette azonban a pompázó orgonákat, már olyan üzenetet kapott, hogy csomagolja össze mindenét, és költözzék bé a kerékgyártóékhoz, akik engedelmes és hasznos gyermeket várnak benne.

Hát ez meg is történt.

Bár az orgonák elnyíltak hamarosan, Rózsa mégis szívesen lakott ezen az új helyen, mert Jakab mester tréfálkozó és jóféle ember volt; s Ámáli néni sem sokat zsörtölődött, mert napjában alig volt otthon.

Azonkívül pedig ügyes-bajos emberek is sokat jártak a házhoz, melynek az egyik szobájában volt a kerekes műhely. A járogatók között volt egy bizonyos Virág Mihály nevű ifjú ember is, aki valahol az állomási faraktárban teljesített szolgálatot, de hogy miben állott az a szolgálat, s mennyi fizetést kap érte, arról sohasem akart beszélni.

Különben elmélázó és sánta ember volt Virág Mihály.

Mire a hó leesett, legalább egy estét már minden héten ott töltött a faraktáros. Tavasz felé már kettőt is, majd az egyik áprilisi délután két száldeszkát hozott a hóna alatt.

Azt mondta, hogy abból padot csinál az orgonabokrok alá; s mivel Jakab mester arra az engedélyt megadta, már másnap, vagyis vasárnap, meg is csinálta a padot.

Két hét múlva az orgona kinyílott ismét.

Ott ültek minden este.

Aztán az egyik napon elhatározta Virág Mihály, hogy szól a szándéka felől. S ott ülvén kettesben a virágok alatt, nekibátorodott Mihály, és azt mondta:

– Ha nem volnék sánta, magát megkérném feleségül.

Bár amit mondott, nem hangzott a legjobban, mégis Virágnak hívták, aki szólt; s Rózsa pedig nagyon szeretett minden virágot. Nem felelt tehát a kutató szavakra semmit, hanem csak mosolygott az illatos orgonák alatt.

Ősszel megházasodtak.

De csak úgy, mód és ünnepség nélkül; sőt, Mihály még virágot is elfelejtett venni, vagy esetleg nem volt rá pénze. Nem kérdezte Rózsa, hogy miképpen történhetett ez, de titokban sírt is miatta.

S annál jobban kívánta a virágot.

Egy esztendő múlva gyermekük született, aki fiú volt, és láthatólag az anyjára hasonlított. Mivel azonban virágra hiába vágyott akkor is Rózsa asszony, elhatározta a gyermekágyban, hogy a fiúcskát tekinti adomány virágnak.

Ezért Jácint lett a neve.

Két esztendő múlva más városba költöztek, mert az állomáson leégett a faraktár, s más keresetet nem találtak hirtelen. Akkor egy „Zuhatag” nevű fűrésztelepre kerültek, ahol egy lány született.

Azt Rózsának nevezték.

Ott a fűrésztelepen csendesen éltek, de olyan nagy kalmár volt a tulajdonos, hogy a Mihály fizetéséből még a lyukat vagy a bogot is levonta, ami a vágott deszkába beléesett. Így aztán, mivel két gyermekkel azt a nagy nyomorúságot már nem lehetett bírni, visszamentek a városba. Ott mindennap és reggeltől estig a deszkapiacon őgyelgett Mihály, s apróbb, kisegítő munkákat vállalt.

Akkor ismét született egy gyermek.

S az Ibolya lett.

De más virágot nem kapott Rózsa asszony soha.

Már a vágya is, melyet érzett a virág után, lassan hajlani kezdett, mint déli idő után a nap. Ha virágot látott valahol, szomorkásan mosolygott csupán; néha pedig könnyes lett a szeme.

De az urának sohasem mondott semmit erről.

Elég volt baja úgyis.

Aztán beteg is lett Mihály; a színe egyre halványodott, és a melle beesett egészen. Húzta még egy fél évig, majd legszebb tavasszal meghalt.

A gyermekek már iskolába jártak.

Rózsa asszony mindent kitalált; nappal házakhoz járt, este pedig otthon végzett valami munkát. Így nevelte a gyermekeket, akik jól tanultak, kedvesek voltak és anyások.

Így múltak az évek.

Jácint gépészmester lett, ami nagyon boldoggá tette őt, mert mindene volt neki a gép. Csak éppen megfelelő állást nem tudott találni sehol. Rózsa, vagyis a nagyobbik lány, jegybe lépett valami Akác nevű fiatalemberrel, aki a postán dolgozott. Ibolya pedig mint tanuló lány a helybeli fényképésznél dolgozott.

Valahogy megvoltak tehát.

De a gyermekek sokat panaszkodtak, hogy egyre nehezebb élni. Olyankor reménnyel felelt nekik Rózsa néni; s a reményben igaza is lett, mert olyan esztendők következtek, amelyek egymás után hozták neki a kedvező fordulatot. Jácint nagy állást kapott egy gyárban; Rózsa férjhez ment Akáchoz, aki osztályvezető lett a postán; Ibolyát pedig maga a fényképész kérte meg feleségül, vagyis Borostyán Géza, akit az egész város ismert mint törekvő polgárt és jó szakembert.

Rózsa néni boldog volt.

Csak virágot nem kapott még mindig.

De aztán bételt az a vágya is, amit egy életen keresztül oly titkosan és fájdalommal hordozott magában. Bételjesült végre, mert május első vasárnapján, a déli időben, megjelentek seregben a gyermekei, vagyis Rózsa Akáccal, Ibolya Borostyánnal, s középen maga Jácint. Mindegyik virágot hozott, sok és gyönyörű virágot, melyeken az anyai könnyharmat meg sem száradott még, amikor Ibolya is férjhez ment Borostyánhoz.

Megváltás

A csordapásztorok sokat emlegették ama napokban az időjárást, amely enyhe volt és örökkön fénylő. Nem is lehet csodálni a pásztorokat, mert ők igen megszokták volt, hogy az esztendőnek abban a szakában folyton borongjon az ég. Más esztendőkben változékony szelek fújtak olyankor, legfőképpen a nagy tenger felől. S gyakran hoztak futó esőket is azok a szelek, melyekben a cédrusfák már fázósan sírdogáltak.

Ilyen időjárásra azonban, mint ebben az esztendőben, s éppen télnek idején, még az öreg pásztorok sem igen emlékeztek. Mintha Kánaán sok reményt üzent volna az idén, vagy mintha a Jordán a rabság dalait már-már felejtené, úgy tartanak, harmadik hete már a fénylő nappalok és az enyhe csillagos éjszakák.

Az egyszerű emberek kezdtek legendákat is szőni már, hogy vajon mi lehet az oka ennek a szokatlan időnek. Az ég örökkön ragyog, és a föld valósággal megújul! Bizonyosan valami nagy esemény van készülőben, vagy talán egyenesen vége szakad a római rabságnak. De az is lehet, hogy csupán szegény emberek vándorolnak, egyik tartományból a másikba, s nekik akar kedvezni az idő.

Vagy talán csak két kiválasztott ember bolyong valahol az utakon, ki mind a kettő szerfölött kedves az Isten előtt; valami űzött próféta talán és egy erényes hajadon, akikről úgy vagyon megírva, hogy bánatukban a nap heve béragyogja őket, szükségükben táplálja a föld, és éjjeli félelmükben előttük járjanak a csillagok.

Hát nem lehet tudni.

S úgy látszott, hogy immár nem is fogja megtudni senki, mert hamarosan eljött a nap, amikor a legendák elnémultak.

Mert azon a napon felhők sereglettek minden irányból az égre, és az égen egymással hadakoztak azok a felhők. Ugyanakkor zavargó szelek is indultak, amelyek északról és délről, a nagy tenger felől és a kicsi Holt-tenger felől egyaránt fújtak. A hegyek is morogni kezdtek a szelek alatt, és panaszkodtak a fák; a madarak pedig összevissza repültek, és a nyájak nyugtalanul forogtak.

Egyszerre bolydult meg ily nagyon az idő, valamivel a déli naptörés után. S ahogy esett alább és alább a nap, egyre jobban fújtak a szelek, és mordultak a felhők. Majd nyugatra indultak lassan, és arrafelé mentek folyton, mintha a sok reménységet és a jó örömhírt mind a tengerbe akarták volna vinni. Csak a „Júdai sivatag” felől, mely ama Holt-tenger partján fekszik, csak onnét érkezett olyan szél, amely otthon maradva keringett a hegyek körül, futkosván a majorokban is, miközben bőgött száraz torokkal.

Akkor a nyájak összebújtak a jajgató mezőkön.

Egyszerre úgy megvadult a világ.

S a legvadabb éppen a hebroni út mellett volt, Betlehem környékén, ahol a ciprusbokrok és a magányos tölgyek között jó legelők terültek el.

Azon a tájékon volt a majorja ama gazdag Furifángosznak is, aki nagy kapzsi és sanyargató természetéről híres volt egész Betlehem környékén. Csak juhokban két nagy nyája volt neki. Azt a két nyájat mindig együtt járatta az ő két pásztora, habár Furifángosz gyakran megparancsolta a két pásztornak, hogy legeltessenek külön, mert azon a módon jobban élnek és kövérednek a juhok.

Páriás hajlott is volna a gazda szavára, mert öreg volt immár, és szerette bölcsnek mondani magát. Hóreb azonban, mihelyt a nyájakkal elhagyták a majort, sohasem ügyelt sokat arra, amit Furifángosz megparancsolt.

Így történt azon a napon is, abban a bolond időben.

– Hát nem jobb együtt? – kérdezte.

Az öreg Páriás bölcsen bólogatott.

S látván a fiatal Hóreb, hogy nem szűnik, hanem még egyre csak vadul az idő, és a sivatag felől folytonosan erősebben söpör a szél, napnyugta előtt azt mondta:

– Hajtsuk haza a nyájakat!

Páriás gondolkozott egy darabig, majd csakugyan elindították együtt a két nyájat, hogy haza hajtsák a juhokat a majorba. Útközben emberekkel is találkoztak, akikkel szokás szerint váltottak néhány szót. S eme kevés szó között azt a hírt mondta az egyik ember, hogy a hebroni úton valami szamaras vándorokat látott, akik szállás után kérdezősködtek. Azt mondták, hogy valahonnét Galileából jönnek, s már két hete vándorolnak az enyhe és fénylő időben, ami lám, nagyon megromlott hirtelen. Nem akarnák hát legalább a mai napon tovább folytatni az utat.

– S ezért szállást kerestek – mondta az ember.

– És kik voltak azok? – kérdezte Páriás.

– Az egyik vándor – így felelt az ember – valamiféle barkácsoló és szelíd férfiú volt, a másik pedig egy sugárzó orcájú fiatal nő, aki áldott állapotban van.

Valami különös, szomorkás melegség öntötte el Páriás szívét.

– S találtak-e szállást? – kérdezte.

– Nem tudom – mondta az ember.

S azzal tovább is lépett, hogy dolgára menjen; Páriás pedig a nyáj után nézett, melytől egy kicsit elmaradt volt. Egy kevés idő múlva a hírmondó azonban még visszafordult, s odakiáltotta az öreg Páriásnak:

– Arra mentek, az örmény majorja felé.

Egyedül Deribán lehetett csak, akit a hírmondó ember felemlített, mert a közeli környéken más ember nem lakott. Deribánnak pedig valóban volt egy elhagyott majorja, s nem is messze Furifángosz gazdag tanyájától. Különben jámbor fekete ember volt amaz örmény, abból a gömbölyű fajtából, amilyen még itt-ott és néhány akadt a tartományban. A rongyos istállójában volt néhány barma is neki, ökör és szamár, úgy tetszik. De a barmaival ő keveset törődött, mivel jobban szeretett a közeli Betlehem városában időzni, mint künn a majorban.

Az öreg Páriás elérte a nyájat, és ballagván a nyáj után, még mindig a barkácsoló férfiúra gondolt és a sugárzó orcájú fiatal nőre, aki áldott állapotban van.

– Bizton szerencsével fognak ott járni – mondta magában, de mégis olyan hangosan, hogy a Hóreb füle is felvegye a szót, mert jólesett volna neki, ha ezekről a messzi vándorokról még beszélnének valamit. Hóreb azonban nem felelt, s nem is kérdezett semmit. Talán nem is akart, de az is lehet, hogy figyelmét a juhok vették el, mert azok szerfölött kezdtek nyugtalankodni. Egymásba bújtak egészen, máskor pedig csomósan állottak meg, mintha megzavarodtak volna egészen. Maga az ég pereme is, túl a hebroni úton és egészen félkörben, lobogva kezdett égni, mintha amott a messzeségben örvendező tüzeket gyújtottak volna mindenütt. S mire a két nyájat béhajtották volna valahogy a majorba, már tűzben volt valósággal az egész nyugati ég.

S látván eme szokatlan dolgot, magát Furifángoszt is aggodalom foghatta el a juhai miatt, mert a terelő pásztorokat már ott várta a major határában. Amikor azonban baj nélkül megérkezett a két nyáj, s szokott helyükön meg is telepedtek mind a juhok, akkor megenyhült magában a gazdag Furifángosz is; s csak úgy, hogy szóljon is valamit, megkérdezte:

– No hát, mi újság van a világban?

– Nem sok – mondta az öreg Páriás. – Csak valami szamaras vándorokat láttak a környéken.

– Fő dolog, hogy a juhokkal nincs baj – folytatta a gazda.

– Azokkal nincs – szólott az öreg pásztor.

A megnyugvás egészen elterült a gazdag Furifángosz arcán, még az a puha arab csizmája és jó meleg posztószokmánya, amit gazdagon viselt, még az is örvendeni látszott. Oly nyájassá tette őt magát is az öröm, hogy még Hórebhez is kedves szavakkal szólott, ámbár azt igen ritkán tette meg azelőtt, mert Hóreb nyers természetű pásztor volt, és lázongásra hajlamos is.

– Hát te, Hóreb! – nevetett rá a fiatal pásztorra. – Mondj már valamit te is!

Éles fekete szemével Furifángoszra nézett Hóreb, s miközben a szél meg-meglebbentette szőrös mellén a rongyos inget, így szólt:

– Ha azt akarod, uram, hogy én is fecsegjek, akkor add nekem a nyájat.

Most ezen a válaszon is nevetett Furifángosz, holott máskor az ilyen beszédért inkább lázadónak mondta volna a fiatal Hórebet. Vagy egyenesen rabló zsiványnak, pedig ő volt az, maga Furifángosz, akit a környékbeli emberek egyszerűen csak „gomorrai tolvaj”-nak neveztek, mert abból a helységből származott Betlehem környékére, ahol aztán sokat összeharácsolt magának.

Nagy élvezettel nevetett Furifángosz.

Aztán megnyugodva, és magát ki is mulatva, elment a puha csizmáiban, hogy a közeli házában pihenőre térjen. S mivel el is nyugodott volt már a nap, mely még az előbb örömtűzbe vonta vala az eget, hát a két pásztor is elvégezte még, amit olyankor mindennap végezni kellett. Aztán ők is tüzet raktak a félszárnyú kaliba alatt, amely ott feküdt a juhok éjjeli szállása mellett. Ott a tűznél kevés pimpós sajtot ettek, amihez valami hamuban sütött és megszáradt pogácsát rágtak. Utána pedig leheveredtek a hamvadó tűz mellé, és a hideg éjszakában lassankint gomolyagba húzták magukat.

Éjféli idő lehetett már.

S akkor egyszerre arra ébredt az öreg Páriás, hogy a juhok kolompja és a bárányok csengője szól valamennyi. Valami baj lehet, gondolta rögtön; bizonyosan tolvajok járnak, vagy éppen sakálok környékezik a nyájat. Felült alvóhelyén, majd meggörnyedve kibújt a kalibából, hogy vajon mi lehet.

A juhok mind összebújva, egymás mellett szorosan álltak. Egyetlenegy sem volt közöttük, amelyik mozdult volna, legalább egy mozdulatot.

A kolompok azonban és a csengők mégis szóltak.

Páriás ámulva állott az ég alatt, amely egészen kiverődve ragyogott, millió lüktető csillagával. Különös, örvendező fényben ragyogtak a csillagok, de a legcsodásabb mégis az a csillag volt közöttük, amelyik valósággal leszállott az égről, és ott tündöklött az örmény majorja felett, majdnem a tetején a barmos istállónak, amelyet meleg fényességbe borított.

Visszament Páriás a kalibába, hogy felserkentse álmából Hórebet is.

– Ébredj, egy csillag leszállt! – mondta neki.

Bár meg sem értette Hóreb a szót, szokása szerint rögtön felült a helyén. A csillag fénye még oda is úgy elhatott, hogy a ragaszkodó álmot is látni lehetett a Hóreb arcán; s valamint azt is, hogy a baj zavarában rebeg a szeme.

– Mi az, mi az?! – kérdezte végre.

– Az örmény istállójára leszállt egy csillag! – mondta Páriás.

Hóreb csak most értette meg, hogy mi baja van az öreg Páriásnak. Mérgében rúgott egyet, s aztán visszafeküdt. Az öreg pásztor dünnyögött még valamit, majd pedig azon kezdett gondolkozni, hogy vajon mit csináljon. Hiszen a csengők és a kolompok még mindig és szüntelenül dallamosan szólnak, az éjszaka fényességgel van teli; s lám, ez a megátalkodott Hóreb mégis alszik…

– Hát én megnézem azt a csillagot – határozta el hirtelen.

S el is indult a Deribán istállója felé, de csak akkor ámult el igazán, amikor oda is ért az istálló ajtajába. Mert bent a jászolban, sugárzó szép örömben, egy fiatal nő feküdt, aki ott fiat szült. Egy szelíd férfiú ott szorgoskodott a bajban és az örömben, de csak buzgólkodott inkább, mert hasznosan cselekedni ügyetlennek tetszett. Egyszer az anyát takargatta, máskor pedig a kisdedet kívánta volna babusgatni. S odagyűlvén a barmok is, mintha segíteni akartak volna annak a szelíd férfiúnak, úgy bólogattak, és fújták bólogatva a meleg párát, hogy talán melengessék a kis csemetét.

És látván mindezeket Páriás, egy helyben és mozdulatlanul ámuldozott, de a szívében oly nyugtalan volt, hogy megszólalt abban is a csengő, akár a bárányok nyakán. Ily örömben mit tegyen, azon gondolkozott; majd gyorsan visszament a kalibába, és rángatni kezdte Hórebet, hogy magával vigye a fényes istállóhoz. Hóreb fel is ült fektéből ismét, de mordulva azt kérdezte, hogy Páriás bolondult-é meg, vagy pedig egyenesen oroszlánok jöttek a nyájra. Az öreg most elmondhatta volna az ámuló szavakat, de jóformán szólani sem tudott értelmesen, hanem csak egy kisdedet emlegetett, az örmény barmainak csodálatos viselkedését, valamint ismét egy fényes csillagot. De úgy egymásba keverte s megvegyítette mindezeket, hogy Hóreb előtt már az ég és a föld sem állottak úgy, ahogy a tegnap.

Mégis engedett az öreg Páriásnak, s kibújt a kalibából. Künn aztán megálltak a lobogó csillagok alatt, s ott Páriás ismét magyarázni kezdett, mutogatván is az örmény majorja felé.

De ahogy álltak egymás mellett a fényes éjszakában, hát egyszer észrevették, hogy jön a gazda is, maga Furifángosz; s egyenesen feléjük tart. Furcsa és torz bámulat volt az arcán, s a ruhája pedig rendetlenül állott a testén, mintha hirtelen veszedelem húzta volna ki az ágyból. Még oda sem ért egészen a két pásztorhoz, már a leszállott csillagra mutogatott, majd az örmény istállóját említette, ahonnét mintha örvendetes éneket hallana folyton.

– Menjünk hát oda! – kiáltott lelkesen Páriás.

Mivel azonban Hóreb nem akart menni, Páriás buzdítólag kezdett beszélni, és elmondta nekik mindazt, amit az istállónál látott. Furifángosz még jobban megrettent attól, amit hallott; Hóreb azonban, mint akiben sérelmek szakadnak fel, olyanformán kezdte forgatni éles fekete szemét. Sőt, hallván a hideg istállót, melyben gyermek született; s a kisdedet a jászolban a puszta szalmán, s valamint az oktalan barmok igyekezetét, hamarosan olyan indulatra tüzelte magát, hogy Furifángoszban, de még Páriásban is valóságos ijedelmet keltett.

Majd meg is ragadta vállban az öreget, és szinte kiáltva mondta neki:

– Bolond és együgyű vénember, te! Hát hova hívsz engem? Azt hiszed talán, hogy nem láttam én elég nyomorúságot eddig? Nézz reám, ha nyomorúságot és szegénységet akarsz látni! A testemet nem a ruha melegíti már, hanem a szőr! A lábam dideregve bújik ki a rongyos kapcából! S a nyelvem száraz és sovány, mert nincs neki itala és étele! Hát így menjek én nyomorúságot látni, szülő anyát a barmok között, csecsemőt a szalmán és tehetetlen férfiút csillagfényben…!

Azt hitték, mindjárt az eszét is elveszti, úgy lázadott Hóreb.

De mit tegyenek?

Sem mondani, sem cselekedni nem tudtak semmit. S ahogy ott álltak, nagy ijedelemben és tehetetlenül, egyszerre megmozdultak a juhok, majd a csengők és a kolompok dallamán megindultak amaz istálló felé, melyre leszállt a csillag. Nagy dühösséggel Hóreb a nyáj elejébe ugrott, de a szelíd juhok nem mutattak semmi ijedelmet, hanem bátran átgázoltak rajta, s mintha maga a föld indult volna meg alattuk, úgy mentek, puhán és hömpölyögve, a fényes istálló felé.

S mentek ők is az özönlő juhok után.

Amikor pedig oda érkeztek ama istállóhoz, furcsa és csodás dolgot kellett látniok, mert a juhok első két lába bégörbült valahánynak, majd úgy ereszkedtek mind a földre, mintha térdre állván imádni akarnának valakit.

Látván e csodadolgot, Páriás is térdre ereszkedett a juhok között.

Hóreb magával küzdött.

Először csak a fejét hajtotta le a nagy fényességben, de aztán összeszorított ujjai lassan kisimultak, az arca megnyugodott, és a szelídség gyúlni kezdett rajta; végül pedig az öreg pásztor mellett térdre ereszkedett ő is.

Furifángosz remegve állt a fényben.

Majd egyszerre és egészen a földre borult.

Csend lett, amely mély volt és magas.

Valami éneket hallottak és égi zengzetet.

Így múlt az idő.

Aztán a zengzetes fényben Furifángosz felállt, és olyan volt az arca, mint akit megváltott a csoda, melynek tanúja lehetett. A lelke ott ült a két szemében, és szeretettel nézett Páriásra és Hórebre, az ő két pásztorára.

Majd szólott is hozzájuk, mondván:

– Páriás és Hóreb, keljetek fel!

A két pásztor felállt.

– Mondjad, uram! – biztatta Páriás.

Furifángosz a két pásztor vállára tette a két kezét, és így szólt:

– Nektek adom a nyájat.

S ahogy szólott, ilyen nagy dolgot mondván, az égi zengzet is mintha erősödött volna, és a fény még jobban ragyogott. Majdnem könnyezett Páriás a boldog kábulatban, és mosolyogva nézett Hórebre, aki szintén boldognak látszott.

Úgy álltak.

Furifángosz a földre szegezte a szemét, és sokáig nagyon gondolkozott. Aztán fölemelte szelíden a fejét, és azt kérdezte a pásztoroktól:

– Akarjátok-e azonban, hogy a gyermekeim éhen haljanak?

– Nem akarjuk! – mondták a pásztorok.

– Hát akkor a juhok teje maradjon az enyém – szólott Furifángosz.

A juhok nyugtalankodva mozdultak meg, Furifángosz pedig ismét sokáig gondolkozott, majd azt kérdezte:

– Akarjátok-e, hogy a vendégeimet ne tudjam hússal megkínálni?

– Nem akarjuk – felelték a pásztorok.

– Akkor hát a juhok húsa maradjon az enyém – mondta Furifángosz.

A fény inogva lebbent meg az istálló tetején, s mint a gyenge piros harmat, valami hullt is belőle a földre. Közben Furifángosz ismét tusakodni látszott, majd azt kérdezte a pásztoroktól:

– Akarjátok-e, hogy a családom és én mindig fázódjunk a hidegben?

– Nem akarjuk – mondta a két pásztor.

– Hát akkor a juhok gyapja maradjon az enyém.

S ezt mondván Furifángosz, a juhok nagyon nyugtalankodtak, a piros harmat bővebben szállott a földre, és az égen egy csillag imbolyogva a semmibe hullt. Furifángosz azonban újabb csodákat látott mindezekben, kitárta hát a két adakozó karját, és a megváltás könnyű örömében, véglegesen így szólt:

– Egyébként a tiétek örökre a nyáj.

S ezt mondván, magához ölelte a két pásztort. Azok pedig, a betlehemi csillag fényében, boldogan hajtották a fejüket a Furifángosz mellére, miközben a kisded Gyermek, odabent a jászolban, valami okból sírni kezdett.

Szegénység szárnyai

Mozdult a téli hajnal.

Mint az ezüst pára, mely derűsebbre lebben, csak annyira mozdult meg a patyolat föld felett. Az emberi szem még alig-alig is tudta tükrébe fogni, de a madarak már látták, hogy mozdul a nap.

Lassú hunyorgás után a csillagok elhunytak a keleti égen, aztán mint az öröm lehelete, elindult onnét a halovány fény. Útjában, ahogy közeledett a falu felé, az éjjeli derengésből fehérre merítette a havas fákat; majd az öreg Ehedi Ambrus kertjében mintha megállott volna néhány pillanatra. Két almafa terengett a kert végében, nem messze a zsindelyes falusi háztól. Egy öreg almafa, mely sok esztendejével és szapora ágaival az égbe terjedett; s mellette hetykén egy kisded almafa, láthatólag is unokája a nagynak. Itt állott meg a zsenge hajnali fény, fürgén és ezüstben gomolyogva a két fa ágai között, melyeknek a hátán, mint a mesebeli szegény emberek szalonnája, vastagon üldögélt a hó. Igen, a havas ágak között megállva gyűlt meg a fény, majd libegni látszott, s mintha a szárnyát is emelgetni kezdette volna.

– Ó, mily csalóka tünemény! – gondolhatná bárki.

Pedig igaz volt, hogy a két almafa ágai között a szárnyát emelgette a fény; sőt, néhány rebbenés után csapott is jó nagyot a szárnyával, mert az ágakról a hó szikrázva porzott a légbe. S fent a virradó légben, a két fa koronája fölött, forogva táncolt a hó, majd a patyolat felhőből két alakzatot formált a fény szellője, s forgatva, kecsesen, s meg-meg is billentve, mint táncban két szüzet, elindította a zsindelyes ház teteje felé. Tündérek szállnak így.

Szépen beleszálltak az enyhe és meleg füstbe, mely a háztetőn, az öreg és aszú zsindelyek között, fanyalogva szivárgott ki a hidegbe. S ahogy odaszállt a két hóporos tündéralakzat a füstös háztetőre, a szárnya elolvadt mind a kettőnek, majd maga is elfoszlott mind a két hajnali alakzat.

Csak a füst maradt, mely a meg-megpattanó zsindelyek között folyton szivárgott; s aztán már nem is csak szivárgott, hanem gyúródva folyt, egy-egy tömöttebb felhőt is eresztve a hunyó csillagok felé.

Ejnye – gondolhatná bárki –, nyilván tüzet fogott valahol a ház!

Hanem a hazai aggodalom mégsem szólott, hanem egykedvűen nézte a tóduló sűrű füstöt. Nem szólott semmit, mert tudta jól, hogy az ilyen szegény zsindelyes házakra nálunkfelé nem csinálnak kéményt; s a füstnek is, szegénynek, valahol és valahogy ki kell menni a világba, ha már megunta a haszontalan borongást a zsindelyek alatt a padláson, szalonnát sem találván ott, sem kolbászt és oldalast, melyeket kedvére füstölhetne.

Hát ilyen szegény ember volt az öreg Ehedi Ambrus, aki ott lakott a bőséges füst alatt. Nem aludt egész éjszaka, pedig az éjjel hosszú így a tél kapujában, amikor játékos ágak és égi virágok fagynak az ablakokra, s amidőn a csendben seregbe gyűlnek a nehéz élet rengeteg álmai. Fordult erre s fordult amarra, hogy telnék már el az éjjel, de éjféli idő után már inkábbat csak az ablakot leste, hogy no, mozdul-é már a hajnal.

S oly sok idő múltán, midőn csakugyan halovány lehelet szállotta meg az ablakot, csendesen fölkelt. Lassan mozdult, és puhán lépett a sötét szobában, nehogy az álom megriadjon a menye asszony szemén, aki a szomszéd ágyban egyedül pihegett; s nehogy a padon felébredjen Györke, az egyetlen unoka.

Alig vert valami neszt, úgy öltözött.

Györke azonban, ki csak szenderegve aludt azon az éjszakán, mégis felébredt az öreg csoszogására. Nem mozgolódott, hadd maradjon a nyitott szemével titokban. De figyelte, hogy vajon mit csinál a nagyapja ezen a hajnalon.

Mert valahogy nem olyan hajnal volt ez, mint a többi.

Az öreg Ehedi lassan odacsosszintott a vaskályha mellé, zajtalanul elszedte a kályha tetejéről a karikákat, és a nagy kerek nyíláson keresztül bőségesen fát rakott a kályha hasába. Aztán a karikákat tapogatva a helyükre visszatette, majd kevés száraz ágat dugott a vaskályha szájába, s egy kicsi bokréta szalmával meggyújtotta. Nagy pattogással, buzgón égtek a száraz ágak, de aztán sziszegni kezdett a láng mögött a nyers fa, s pökött is néhányat a lángra.

– No, nem tudtál belékapni? – mondta halkan az öreg.

Ismét száraz ágakat gyúrt a kályha torkába, elég nagy bőséggel; s úgy lobogott a láng, hogy a kicsi szobában valósággal táncoltak a piros árnyak. De a nyers fa most is csak sírt-sírt, s kínjában habosan izzadott.

– Az ördögöknek adlak! – pusmogott ismét az öreg.

Györke, mint a kandi hold, úgy vigyorgott a padon. A szíve terítve volt a nagyapja számára, de pajkos és rebbenő eszének igen tetszett, hogy miképpen nyájaskodik a nyers fával az öreg. S a kedve tovább is meglelte a télhajnali táplálékot, mert a vénember valami ágydeszkát dugott a kályha torkába; de hát nagy-nagy kár nem volt azért az ágydeszkáért, mert úgyis kiesett mindig a dusza alól, ha az ember hirtelen s egy kicsit nagyobbat talált fordulni az ágyban. S ki álom idején oly rosszul szolgált, most bezzeg vitézül küzdötte meg a csatát, mert addig kúszott a nyers fa után, amíg a lángot a hasábok testébe lopta egészen.

De aztán égett is akkor istenesen.

S fent a háztetőn is gyérült a füst.

Virradt.

– No, ugyé, hiába sírtál! – szólt nagy győzelemmel az öreg.

Aztán körültekintett a derengő szobában, melynek fagyott ablakai úgy csillogtak, mint legjobb kedvében az ezüst; csak éppen a virradat fényét szűrték meg annyira, hogy bent a szobában csupán imbolygó alaknak látszott az ember. Olyannak, mesebeli öreg gyermeknek látszott a vén Ehedi is, amint lassú léptekkel ide ment és oda ment a szobában, hogy a csendet és az ő kívánatos magányosságát megvizsgálja. Először kikandikált az ablakon, de nem sokat láthatott a külső világból; majd az egyik jégbokrocska tövét megvakargatta, s fél szemmel azon a helyen lesett ki a világba, akár egy puskacsövön nézett volna valamit. Aztán, puhán fölébe hajolva, megügyelte Györkét is: s látván, hogy a legényke szemén mily édesen nyugszik az álom, megnézte a menye asszonyt, aki változatlanul pihegett, mint a rejtőző nyári forrás. S megbizonyosodván, hogy csak a macska hunyorog a kályha alatt, s más mindenki ring az álma csónakján, kihúzta nagy ügyelettel az asztal fiókját, s onnét kivette azt a zöld színű tábori lapot, melyet Gáspár fia írt a harcmezőről, s amelyet a tegnap vettek vala kézhez. A tejszínű derengésben megforgatta-nézegette a lapot, s a szemét akasztotta volna is a betűkbe, de a világosság nem volt elegendő ahhoz, hogy horgot is tudjon vetni az öreg szem. Megindult hát a duruzsló kályha felé, oly ügyelettel tartván a lapot, mint egy kezére szállott ritka madarat.

S ott leült a kályha ajtaja mellé, melyet ki is nyitott, hogy a tűz világa kiáradjon a parazsak hátáról. Odatartotta a lapot a meleg világosság rámájába, s bár a tegnap este egyenkint hangtalanul és együtt fennhangon már többször is elolvasták az írást, most ismét nekibújt, s meg-megállva olvasta a híradást. Szíve, mint a meleg kenyér, szinte párolgott a mozduló száján; de a betűk, ahogy sorjában fölkeltek a zöld mezőről, úgy megteltek az elevenség erejével, hogy hallható módon, mint madarak, úgy röppentek tova.

Talán, hogy a téli ablak ezüst bokraira szálljanak.

Györke figyelt.

Kedves Édes Apám – szólott az írás. – Szeretett Vilma feleségem. Édes Györke fiam. Tudatom ezen pár sorommal, hogy az Erdős Kárpátokban vagyok. S tegnapelőtt még azt gondoltam, hogy többet immár nem írok. De az ellenséget, ami reám jutott, mégis meggyőzhettem valahogy…

Itt nagyobb szünetet hagyott magának az öreg, s bólogatva tette hozzá a maga szavát, mondván:

– Meg is kell, fiam.

Aztán tovább olvasta a tűz világánál:

Továbbá tudatom, hogy a fentiek fojtán tizedes lettem. De még főhadnagy úr Becsek is azt mondá, ámbár kaczagott melléje, hogy ollyan kitüntetést akasztanak a mejjemre, hogy bizony a király maga Ferencz József is örömiben csapkodni fogja a jobb térgyit…

Nyomatékkal szólt melléje az öreg:

– Hát csapdossa is!

Majd végezetül ezt olvasta a lapról:

Itt ollyan erős tél van, hogy a madarak lehullanak. Igaz, hogy lövöldözik is őket.

No, ezzel a végére ért az írásnak az öreg Ehedi, de egy ideig még tartotta kezében a zöld lapot, mely a tűz melegében meg is kunkorodott bizony, mint a ritka virág, amelyik illatát elbocsátván, bezárja magát. Kezében tartotta a lapot, és a tűz mellől messze-messze nézett, keresztül a tejszínű fényen, mely közben meggyűlt a szegény szobácskában, és puha melegséggel öntötte el az alvókat is.

Aztán felállt, és az asztal fiókjába, öreges vigyázattal visszatette a lapot; majd az ablakhoz lépett ismét, amelyen cseppek gyűltek a melegben, s csillogva, mint a harmat, úgy futottak le az olvadó jégbokrok ágain.

– Györke fiam! – szólott halk szóval az öreg.

A fiú tette magát, mintha csakugyan a nagyapó szavára ébredezne, de oly fürgén mégis, hogy a dicséret ne tudjon elmaradni. Hát meg is kapta Györke a jutalmat, mert abban a percben így szólt az öreg:

– No, ezért a fürgeségedért a mai napon elviszlek az erdőre.

– Csak úgy megyünk? – kérdezte a fiú.

– Nem csak úgy, hanem a gyalogszánkóval.

Mindjárt felugrott Györke, s egy-két villadozással már készen is állott, hogy a gyalogszánkóval minél hamarább indulhassanak. A szeme csillogva szálldosott, és nevetett folyton, mert tündöklő nagy hóban s gyalogszánkóval az erdőre menni, hát az csodás dolog volt.

A nagy örvendezésre az anyja is fölébredt, s egy kicsit restelkedvén, s egy kicsit nevetgélvén azon, hogy ily nagyon elaludt, hamar megfejte a kecskét, s a jó tűzön fellobbantotta a tejet, hadd igyanak forró tejet az erdőre menők.

Ittak, s el is indultak.

A nap éppen akkor bújt fel a patyolat világra, melynek véghetetlen és tündöklő fehérségét ezüsttel folyta be, halványan pirosat vegyítve ezüstös fényébe. A fák égi csipkében állottak mindenütt, s mint a jószívű óriások tükrei, úgy csillogtak szikrázva a hómezők.

– Ejh, be szép! – mondta Györke.

– No, ugyé?! – szólt elégülten az öreg is, mintha az övé lenne minden, amit gyönyörűséggel magába merít a szem.

Hát bizony.

Szinte húzni sem kellett, úgy siklott a roppant hó tetején a szánkó, amely nem is volt valójában szánkó, hanem hát szán inkább, két tengelyfával a talpon, s négy egyenes lőccsel, melyek tartani tudják a rárakott terűt; s két kötéllel a két szántalpnak az orrán, hogy a vállba akasztva az erős kötelet, húzni lehessen bármi úton a terűt.

Szegény ember téli igája tehát.

Vagyis gyalogszánkó.

Györke örömét találta benne, mert mint a játékos nagy kutya, a kicsi lejtőn is előrefutott a szánkó, hágóra menve pedig lappangva hátramaradt, mintha csak a zúzmaravirágokat csodálná ámuldozva a fákon, vagy megcsendesedve a madarakat lesné, amelyek árnyékot repülnek a hóra, vagy leszállván valahol, csillogó fehér porba öntik a fákat.

– Ki csinálta ezt a szánkót, nagyapó? – kérdezte Györke.

– Azt még apád, legény korában – mondta az öreg.

A fiú nagyot sóhajtott, majd igen szánakozott azon, hogy indulás előtt elfelejté ismét elolvasni azt a tábori írást, pedig hát úgy feküdt volt le a tegnap este, hogy reggel az lesz az első dolga.

– Nagyapó nem így van? – tette hozzá.

Az öreg gyanút fogott, hátha leselkedett a legényke.

– Tán ébren voltál? – kérdezte.

– Feküdtem – felelte Györke.

Hát ez olyan volt, mint a gyalogút, amelyen haladtak, mert út is volt, s mégsem volt semmi járásnak nyoma a hóban.

El is csendesedtek a szóval, s úgy haladtak, ki-ki a maga titkával. Mosolyogva hunyorogtak a szikrázó fényben, s a szánkóra ügyeltek, hogy el ne kóboroljon valami csalfa szakadékba. Néhány apró madarat láttak, akik röpködve gyűjtötték a reggeli napmeleget; egy kányát, amely rekedten szólt lent a völgy fölött, majd egy sast, aki rebbenés nélkül úszott a magasban, neki a fehér hegygerincnek.

Így érkeztek az erdőbe, amely célukban volt.

Az öreg Ehedi hosszú rudat keresett, minek kampója legyen a végén; s midőn talált is egy igen alkalmasat, kerülgetni kezdették a fákat, s ahol száraz ágat láttak a fán, oda felnyújtotta a hosszú rudat, a kampót az ág derekára akasztotta, s kiáltott egyet:

– Eredj innét, Györke!

S már rándította is az ágat, amely nagyot reccsenve, már igyekezett is lefelé, ontva a havat is az öreg nyakába, ami nagyon tetszett a fiúnak, mert az öreg olyan havas lett nemsokára, hogy mint a feltámadt cukorsüveg, olyan volt egészen. Hanem hát, nagy bizakodó kedvében, akasztott olyan ágat is a vén vitéz, hogy bizony hiába húzta-rángatta, de sőt, a rúd végén is hiába kapaszkodott feljebb egy kicsit, kirúgván talpa alól a földet; s hasztalanul is nyögött, nagyokat rúgva a friss levegőbe, mert bizony tartotta magát a nagy ág, s nem akart reccsenni, vagy hajlandóságból csupán pattanni legalább.

Olyankor rugódzott egy darabig, de aztán fordított egyet a szón, és így kiáltott:

– Gyeride, Györke!

Hanem Györke, mint a fürge macska, még a hívás előtt rajta volt a rúdon, s a szakadó zajjal együtt buktak a hóba, ahonnét nagy nevetéssel s havat nyalogatva bújtak elé. S mint ki egy fokkal újabb életre kél, ily esetben rikkantottak is nagyokat, s rózsaszín fülekkel hallgatták, hogy a fehér csendben miképpen gördül messze a hang.

Végezetül úgy megrakták száraz ágakkal-hasábokkal elvegyesen a szánkót, hogy hosszú kötéllel derékban által is kellett kötni s meg is csaptatni, hogy a vegyes ágak, ha össze is találnának veszni, nehogy széjjelfussanak. No, aztán nekihuzalkodott a két nemzedék, s elindultak a nagy terűvel hazafelé.

Nem is gondolták volna, hogy ily rengeteg fával jobban tudjanak haladni.

– Ejh, ha édesapám látná! – szólalt meg Györke büszkén.

– Hadd el – felelte az öreg –, mert oda is ember kell, az Erdős Kárpátokra.

– Ugyé, nagyapó, ott jött bé Árpád a magyarokkal?

Az öreg megriadt elméjében, hogy lám, nem tud igazat felelni. Hiába no, egy kicsit messzebb tájékon járatlan a szegény ember; s annak a haszontalan szorosnak a neve is kiment a fejéből, pedig tudta ő azt valamikor, hogy minő szoros volt, ahol Árpád a hazába jött.

– Ott valahol – felelte végre.

– Nem tudja biztosan? – szorította Györke.

Hanem a jó szerencse, mely nagyba nézi a tiszta szíveket, éppen abban a pillantásban egy szépséges madarat röpített arrafelé.

– No-né, egy sármántyú! – mondta az öreg.

S ahogy éppen s ezen a módon sármántyú lett a Vereckei-szorosból, egy patakocskához érkeztek, mely ártatlanul utacskát vágva magának a hóban, halk dallamosan mondikált. Tán itt álljunk meg, mondta az öreg, mert kívánsága jött, hogy igyék a kellető patakocskából. Megállván a gyalogszánkóval, a vizecske mentén egy kicsit beljebb húzódtak az erdőben, s alkalmas helyen ittak is. Nagyot üdített rajtuk a forrás vize, de amit láttak, üdítette a szemüket is. Mert ugyanis ahol elfolydogált a kis patak, mindenütt elolvasztotta partján a havat, s zöld mohát és zsenge füvet növesztett oda. Ahogy csodálták volna a zöldellve futó szalagot, hát egyszer egy őzet pillantottak meg, aki úgyszintén ivott éppen a patakból. Ivás után az őzecske meg is nézte őket, hogy vajon az a két ember mit keres ott az ő csendes uradalmán, de félni nem látszott semmit.

– Mért nem ijed meg tőlünk, nagyapó? – kérdezte Györke, mire az öregnek az arcára nagy nyugalom szállt, és így felelt:

– Őz a farkast s a nép a zsarnokot megismeri, fiam.

Hát ezzel a megnyugvással visszamentek a szánkóhoz, s vállukba vetve ketten a két kötelet, megindultak ismét. Lassan vonták a terűt, mert a nap is jobban kezdett melegíteni, arany színbe fordítván az ezüstöt; s az út is egyre emelkedett, bár eléggé menedékesen. S ahogy mendegéltek a patyolat földön s a melegítő arany fényességben, Györkének az a gondolat villogott folyton a fejében, hogy hejh, az ő apja micsoda vitéz katona!

– Nagyapó nem volt katona soha? – találta kérdezni.

A tündöklő égre hunyorított az öreg, és így szólt:

– Több voltam én annál!

– Több?

– Több biza – folytatta az öreg Ehedi –, mert amit én csináltam, annak örömére nem Ferenc Jóska csapdosta a térdét, hanem Kossuth Lajos csapkodta volna vagy a nagy Rákóczi Ferenc!

Györke érezte, hogy a nagyapja, a maga életének télidején, most ragyogni kezdett.

– S mit csinált, nagyapó? – kérdezte.

– Azt csináltam, fiam – mesélte fényes szemmel az öreg –, hogy amikor én legény voltam, s az eszem szárnyai is tudának még a magasba vinni, hát akkor egy vasárnap reggel széjjelnéztem ebben a világban. S látván, hogy az emberek sokasága mily szegénységben él, én eltökéllettem magamat, hogy ezen a dolgon segíteni fogok.

– S miképpen segített? – ösztökélte Györke.

– Úgy segítettem, fiam – folytatta az öreg –, hogy az emberek javát seregbe gyűjtöttem, s akkor kiállottam elejökbe, s mondtam nekik: hát emberek, ez így nem jól van, ahogy most van a világ. Mert az igaz embert elnyomja a hamis, el a szorgost a tolvaj s a gazdag a szegényt. Tegyük eskübe, hogy ezt a helytelenséget eltöröljük a földről, és annak helyébe megcsináljuk az igazak világát. Rajta hát, elménket és bízó szívünket emeljük esküre, s aztán induljunk neki, s csináljuk meg a dolgot!

– No, azután!? – biztatta Györke.

– Hát azután én oda állottam annak a véghetetlen seregnek az élire, s egy akarattal megcsináltuk, amit indulás előtt mondottam volt.

A fiú ámuldozva nézte szó közben nagyapját, majd a végén egy kicsi rettenettel, hogy vajon merje-é mondani, hogy valahol baj van. Mégis rászánta magát és így szólt:

– De hát, nagyapó, nincs úgy!

– Úgy van, fiam – felelte az öreg –, csak még nem tudjuk.

S midőn ezt, így belémerítve a jövőbe, kimondta volna az öreg Ehedi, éppen a tetőre értek, ahonnét hosszan és messzeségbe lejtett az út. Itt megálltak a tetőn, mert a nagy terű előtt verejtékeztek is immár. A homlokukat megtörölgették mind a ketten, majd így szólott Györke:

– S nagyapó nem kapott jutalmat azért?

– Kaptam én bizony! – mondta büszkén az öreg. – Mégpedig kétfélét is, mert egyikfelől akkor nyertem volt el nagyanyádat, másfelől pedig szívembe tűzték a boldog jövendőt.

A föld fehérben és a nap aranyban ragyogott.

– No, induljunk haza! – mondta az öreg.

Azzal felültek mind a ketten a farakás tetejére, ahonnét az öreg Ehedi a két kezében két erős karót nyújtott le kétfelől a földre, hogy azokkal ő a hosszú lejtős úton kormányozni fog, mint az evezőkkel, abban a véghetetlen hótengerben. S alig érintvén azokkal a földet, meg is indult a gyalogszánkó, s egyre jobban kezdett száguldani a lejtőn.

Nem is haza mentek talán, hanem a szegénység szárnyain a jövőbe sugárzottak az arany fényben.

Intelem

Szép volt az a nyár, minden tekintetben. Idő is olyan járt, ami nemcsak a termésnek kedvezett, hanem az embert is gyönyörködtette. Sok öröm volt hát, és kellő eredmény a mezei munkában, melyet legtöbbször atyámmal együtt végeztem, de már gyakorta magam egyedül is. Igaz viszont, hogy ezt meg is lehetett kívánni tőlem, hiszen már a tizenhatodik esztendőmben jártam. Mint diák, éppen akkor voltam az ötödik osztályba menendő, vagy már nem is menendő, mert elmúlván a szép nyár, ott kellett volna már ülnöm a padokban.

Csakhogy az iskolába menetel, a háború miatt, halasztást szenvedett.

Így történt aztán, hogy szeptember végén még otthon voltam a faluban. S ahogy azt mindenki tudja, akkor van, szeptember végén, Mihály napja. Ez igen nevezetes nap a gazdálkodás világában, mert valójában itt fordul őszre minden. A juhokat a hegyi legelőkről hazaeresztik; elborulnak a nyári színek, s reggelenkint már egyre őszül a harmat a réteken; belopózik a falusi kályhákba a tűz, és kezdődik az őszi munka.

Meg is ragadja ezt a Mihály-napot a falusi nép, s mindent elkövet, hogy érdemes emlék nélkül el ne múljék. Ezért van nyilván, hogy aki csak Mihály nevezetű ember adódik, annak névnapot ülni szinte kötelesség.

Atyám nem volt ugyan Mihály, de a komái között jó néhányan akadtak. Többen is hívták tehát, hogy a Mihály-napot kellemesen megörökítsék, de atyám a régi szokásától abban az esztendőben sem akart eltérni.

Vagyis Bíró Mihályhoz ígérkezett.

Soha nem kérdeztem, hogy közötte s Bíró Mihály között ez a nagy barátság honnét származik. De az elhullott szavakból annyit ki tudtam hámozni, hogy atyám s Bíró Mihály bácsi valamikor együtt katonáskodtak, valahol Szeben mellett. Hát az is valami, kétségtelen. Hanem azért ilyen s talán még jobb emberei a Mihályok között is voltak atyámnak, hacsak nem számítom azt az egyetlen dolgot, amiben ez a Bíró Mihály csakugyan verte a többit. Vagyis abban, hogy nem nálunk a faluban lakott, hanem az egyik szomszédos községben, nevezetesen Diafalván. Ez pedig nagy előny volt a névnapozás tekintetében, mert először is Diafalva olyan falu volt, amelyben a békesség örökké példásan honolt; másodszor pedig kicsi vándorutat kellett Diafalváig megtenni, ami magában rejtette azt is, hogy az ünnepség módját jobban meg lehetett adni. Mert hiszen készülődni kellett körülményesen; s aztán úgy volt illendő, hogy a szomszédos faluba anyám is elmenjen az ünnepségre, mert különben csorbát szenvedett volna a megtiszteltetés. Továbbá ünnepi ruhában mehettek mindama helyeken, vagyis át a hegyen, ahol különben s máskor sohasem járhattak a munka gondjai nélkül, vagyis csupán a természet örömében.

Ez egyszer tehát a szüleim is olyanok lehettek, mint a madarak.

Hanem várták is igen az illető napot, amely végre elérkezvén, azzal is kedvezett nekik, hogy éppen szombatra esett.

No, nagy volt a buzgalom.

Reggel még elmentünk törökbúzát szedni, de az igyekezet olyan volt, hogy délebéd után végezhessünk. Mégsem tudtunk úgy végezni, mert jó termés lévén, s mivel a tököt is mind le kellett szednünk az indákról, a nap bizony már jól meghajlott, mire betakarodtunk arról a kétvékás földről. Idő azonban így is maradt annyi, hogy még napnyugta előtt át lehessen vágni a hegyen.

Baj tehát nem ebben volt, hanem valami másban.

Abban ugyanis, hogy a diafalvi víg vándorlók között én láthatólag nem szerepeltem. Pedig igen mehetném volt magam is. Sóvárgásomat nem is lehet csodálni, mert abban az esztendőben kaptam volt az első diákruhát, melyet szerettem volna Diafalván is megmutatni. Másrészt lakott abban a községben egy osztályos társam is, magának a kántornak a fia, akit látni nagyon szerettem volna; s no aztán a névnapozás finom étkei is megillettek volna engem, hiszen emberül dolgoztam egész nyáron.

Azon gondolkoztam hát, hogy miképpen hozhatnám magamat szóba.

Szerencsém volt, mert anyám észrevette nagy vágyamat, s a végső órában szólott atyámnak, mondván:

– Hadd lásson egy kicsi világot ő is.

– Tőlem láthat – engedett atyám.

Így történt, hogy ők nem ketten, hanem mi hárman indultunk el, úgy uzsonna tájban.

Kellemes időt kaptunk, de a nap melege már egy kicsit bölcs volt. A gyenge szélben csipkefelhők úsztak az égen, a bokrokon és a vadfákon csillámlottak a pirosló levelek, s halkan zizzenve muzsikáltak a kukoricaszárak. Felérve a hegyre, iramló nyulat is láttunk három ízben; sas keringett simán a magasban, s néha egy-egy holló is elvonult a hallgatag, vén erdő fölött.

S mire mozdult volna az alkony, már meg is érkeztünk.

Mihály bácsiék szép tiszta házba vezettek minket, s nagy hálálkodás közben, hogy e napot is még egyszer s egészségben megérhettük, leültettek minket. Azt sem tudta Ámáli néni, a Mihály bácsi felesége, hogy mit csináljon, olyan kedves asszony volt. Barnapiros arcája szinte kigyúlt a szívélyességtől, s engem a fülem táján meg is simogatott, ellágyulva mondván, hogy milyen nagyra nőttem, pedig csak most valék kicsi legényke.

– Bizony! – mondta a gazda is. – Már jól meggondolnám, ha meg kéne küzdenem véle.

Anyám nevetett az én dicséretemre; s atyám pedig a leszálló őszi este rámájában komolyan hallgatott.

Így kezdett múlni az idő.

Virágos korsócskából pálinkát töltöttek, melyet ők főztek volt még a tavaly. Az első poharat felállva köszöntöttük a gazdára, s benne minden Mihályra, aki csak van égen és földön; s aztán, ideje érkezvén, Ámáli néni megterítette az asztalt.

Ettünk, s nőtt a kedv.

S midőn a lámpa fénye is, velünk tartván, kicsit illegetni kezdette magát, s atyám is könnyebben adta a szót, mint általában szokta volt, nagy bátran megemlítettem, hogy nekem egy osztályos társam is van ebben a faluban.

– Megkerítjük neked! – mondta Mihály bácsi.

El is küldötte mindjárt a leánykáját, hogy Kálmán barátomat, a kántornak fiát szívesen látnák, s minél hamarább. Nem tudom, hogy a leányka mit mondott a kántori házban, de Kálmán hamarosan megérkezett. Ahogy engem meglátott, azt sem tudta hirtelen, hogy mit szóljon, mert nem szokta volt meg, hogy engem Diafalván lásson. Hamar hozzászokott azonban ehhez is, s akkor kellemes vidámságba merültünk ketten, miközben külön a nagyok is folytatták az ő másféle örömüket, melynek futó patakjából csak az anyám nevetését s a Mihály bácsi tréfás szólásait hallottuk ki.

Igazán jól múlt az idő.

Egyszer aztán hát kopogtatnak az ajtón, s belép egy úriforma nadrágos ember. Igen barátságosan köszönt, s minden jót kívánva kezet fogott Mihály bácsival, s kezet még velünk is. Illedelmesen fogadták a háziak, de mégsem a legeslegnagyobb örömmel.

Hosszú és vékony nyaka volt ennek az úrforma embernek, s azon a nyakán kicsi madárfeje; s a kicsi madárfején csak egy kicsi orra neki. A szeme hegyes volt és olyan eleven, hogy folytonosan futkosott.

– Ki ez a csúf ember? – súgtam a Kálmán fülébe.

– Kapdoska János – súgta vissza Kálmán.

– Milyen Kapdoska?

– Üzletes vállalkozó.

Ha ránéztünk Kapdoskára, nevettünk mind a ketten; s ha nem néztünk reá, már az sem igen segített.

– Mit mond a világ, Kapdoska úr? – kérdezte a gazda.

– Gázol a vérben.

– No!

Itt megakadván, többet nem beszéltek a háborúról, pedig Kapdoska úr még akart volna, úgy láttam. De az nagyobb bajt neki nem okozott, mert rögvest valami vállalkozását kezdette dicsérni, amivel a nyári cséplés idején sokat keresett; s mindjárt megkérdezte azt is, hogy valami haszonnal járó ügyet nem kellene-é eligazítani, mert ő ismeretes lévén a hivataloknál, azt nagyon szívesen megtenné. Látván, hogy üzletes dolgát nem mondja senki, bő szavakkal ismét névnapot kívánt, s menni készült.

Indulásra állott Kálmán is, a barátom.

Ejnye, gondoltam, míg a nagyok itt névnapoznak, a szép estében én elkísérhetném a barátomat. Szedtem is magam, de amíg az engedelmet a menésre elnyertem atyámtól, Kapdoska úr már kiment az ajtón. Ámáli néni a friss nyomára mutatott, s intelemmel szólott hozzánk:

– Aztán ügyeljetek magatokra, mert Kapdoska úr nagy kovász!

Mondtuk, hogy ügyelünk, s elindultunk.

Midőn a kapuhoz értünk, hát ott vár minket Kapdoska. S ha már így volt, a holdvilágos utcán együtt mendegéltünk tovább. Kapdoska úr menet közben is igen barátinak mutatta magát, mi azonban keveset szólottunk, s azt is vigyázattal. Egy korcsma előtt mégis megállított minket, s nagy kedvesen így szólt:

– Egy koccintásra legyen szerencsém!

Mivel igen jó kedvem volt, s hízelgett az a gondolat is, hogy már korcsmába is mehetnék, kedvezően néztem Kálmánra, hogy vajon ő mit szól. Kálmánban sem aludt a jövő, mert odabújt a fülemhez, és titokban azt súgta nekem, hogy a korcsmárosnak nagyon szép leánya van, tizenhat éves!

– Hátha látni fogjuk – tette hozzá.

Hát bementünk.

Először olyan helyiségbe léptünk, ahol lámpa nem is égett. Valami világosság csak a következő szobából vetődött oda, a nyitott ajtón keresztül. Mire a két lábam ebben a derengésben el tudott igazodni, s kivehettem volna, hogy a korcsmáros bolti portékái lapulnak a helyiségben, Kapdoska úr már előrement a másik szobába. Ahogy utána mi is beléptünk, hát nagy társaságot pillantottunk meg.

Derűs békességben ültek ott az emberek.

Tizenketten is lehettek a nagy asztal mellett, mind férfiak, s láthatólag mind helybéli emberek. Kapdoska úr minket is beajánlott a békességes férfiaknak, mégpedig olyanformán, mintha mi az ő kedves gyámoltjai lennénk. Erre a jó emberek szíves fogadással maguk közé ültettek minket; maga Kapdoska pedig, aki láthatólag eléggé ismeretes volt ama emberekkel, az asztal fejéhez ügyeskedte magát.

– Hé, korcsmáros! – kiáltott is egyet mindjárt.

A kiáltásra megcsikordult oldalt egy ajtó, s a csikorgás után nagydarab félszemű ember jelent meg. Ahogy kidőlt a világra ez a nagy félszemű ember, én odasúgtam Kálmánnak:

– Ez lenne a lány?

– Az apja, te! – mondta Kálmán.

Nagy nevetésben voltunk, hogy a tizenhat éves lány helyett milyen ember bukkant a számunkra elő; s amíg ezt tettük, Kapdoska úr már két üveg bort rendelt, amiből aztán mindenkinek töltött. Míg a poharakba belé-belé vigyorogta a bort, egy-egy pillantással én is megnéztem a helybéli emberkoszorút. Valahányan voltak, mind derűs és békességes szegény emberek voltak. Aki mellettem ült, a jobbik oldalamnál, egyedül csak az látszott világot jártabbnak, mint a többi; s ahogy későbben megtudtam, ezt jól is gondolám, mert az illető egy Fügedi nevű ember volt, hajdanában törzsőrmester. Aki pedig szemben ült velem, arra fogadni mertem volna, hogy kovács, mert a két erős karján az inge fel volt messze tűrve, s az arcát a parázs tüze és a füst valósággal kicserezte.

Mondhatom, jól éreztem magam.

A beszéd is elindult, megvegyítve a mi ritka szavunkkal; bár még döcögtek ugyan a mondások, mert egyszer az egyik s máskor a másik igyekezett olyant szólani, hogy vidulni lehessen rajta. A fordulat azonban csak akkor következett el, amikor Fügedi, vagyis a hajdani őrmester, a háborút hozta szóba. Akkor ugyanis Kapdoska János mindjárt átvette Fügeditől a szót, s nagy tudákossággal arról kezdett beszélni, hogy micsoda változatos és találékony fegyverek vannak! Mert hát az emberek olyannak születtek, hogy háborút készítenek, s szükség nélkül is ölik egymást.

– Mi nem születtünk olyannak! – szólt oda a kovács.

– Nem is azért van a háború – fűzte Fügedi is –, mintha úgy születtek volna; hanem azért inkább, mert némelyek azt hiszik, hogy ők találták fel a puskaport.

Látta mindenki, hogy Kapdoskára célzott Fügedi.

– Némelyek?! – kérdezte is hegyesen amaz.

– Eggyel többen! – felelt meg Fügedi.

Nevettünk mindnyájan, mert szinte láttuk, hogy a szavak élét miképpen feni Kapdoska úr, miközben fürgén topog az eszével. Alig is tudott veszteg ülni a helyén, ahol mindegyre emelgette magát; s közben a szeme villogva futkosott, mint akit bégyújtott egészen a puskapor. Nem is törődött semmi egyébbel, hanem csak a puskaporral, melyről beszélni kezdett szaporán. Egyre nagyobb szikrákat vetve, úgy mondta-mondta, hogy a puskaport Kínában találták fel, mégpedig jóval Krisztus előtt. Kénből, faszénből és salétromból állítják elő, de azokat úgy kell összekeverni, hogy a salétrom minél több legyen benne, mert aztán annál gonoszabb a puskapor. S már valósággal keverte is, ott előttünk; aztán négyszáz fokos hőségben hevíteni kezdte, majd zúzó malomba vitte a keveréket, s bronzgolyókkal porrá törte; s már préselte is irtóztató nagy nyomás alatt.

Megfeszültünk egészen a nagy izgalomtól.

– Bumm! – kiáltotta is akkor valaki.

Úgy megrázkódtunk valahányan, mintha a puskapor fel is robbant volna abban a percben. Fügedi őrmester, azzal a hirtelen „bumm”-mal együtt, fel is ugrott a helyéről, s olyan nagy indulatban volt, hogy kész lett volna háborúba menni rögvest.

Hát csak ezt akarta Kapdoska úr: ezt a szikrázó hevületet s ezt a forró füstöt. Mert a hevületben könnyű egymásnak ugrasztani az embereket, s a füstben is könnyű elrejteni minden rontó szándékot.

– Üljön csak le! – mondta Fügedinek.

– Mért üljek le? – borzolódott Fügedi.

– Azért, hogy üljön le!

– Maga volt a tüzér, vagy én?!

Kapdoska János kinyújtotta a karját, s a lapos tenyerével alább-alább szállva a levegőben, úgy intette kisebbre Fügedit.

– Üljön csak le! – mondta ismét fölényesen. – Ez nem titkos gyűlés!

Összehúzott szemmel kérdezte Fügedi:

– Micsoda titkos gyűlésről beszél maga?!

– Nono… – mondta Kapdoska úr. – Tudok én mindent, amíg van egy kovácsmester is a barátaim között.

– Tőlem tudja?! – álmélkodott a kovács.

– Ejh, beh gyenge az a memóriája.

– Én nem is beszéltem magával, uram!

– Nem?! – csavarta tovább Kapdoska. – Hát annak a gyűlésbeli cséplőgépnek én akarok az ura lenni vagy maga? No, most is tagadja?!

Egymásra néztek az emberek.

Igen, mert mostanában csakugyan tárgyalgatták, hogy vegyen a falu közösben egy cséplőgépet, hadd szorítanák ki azzal Kapdoska urat, aki a maga tüzes gépével minden esztendőben megkopasztja őket.

A Fügedi szeme különösen szúrós volt, ahogy a kovácsra nézett.

– Te árultad el? – kérdezte.

– Egy szót sem szóltam! – mondta a kovács.

– Éppen az ellenségnek!

– Mondom, hogy egy szót sem szóltam.

Kapdoska János kacagni kezdett, mint az ördög, de kacagás közben csak arra gondolt, hogy most, most kell szorítani a dolgot, amikor félig elmerült már a kovács, s amikor ő egyenes utat vett arra, hogy a községi cséplőgépet elgázolhassa.

– Igen-nem; igen-nem… – mondogatta közben vigyorogva.

Fügedi, mint akinek a szájába adják a szót, nagy indulattal kiáltott rá a kovácsra:

– Igen?

– Nem! – mondta a kovács.

– Igen?!

– Nem!!

Egy darabig így kiabáltak, Fügedi őrmester és a kovács. S ahogy pattogta az egyik az „igen”-t s a másik rá folyton a „nem”-et, Kapdoska úr csak kacarászott gonoszul, s még a két karjával is biztatta mind a kettőt, hogy csak rajta, s jobban, jobban! S addig szorította őket s azok is egymást, amíg Fügedi egy üveget odavágott a kovácshoz. No de erre felugrott a kovács is; s fel mi is valahányan. Az asztal is feldőlt nyomban, az üvegekkel együtt; s már olyan verekedésben voltak a férfiak, hogy még a lámpa is tántorgott a fejünk fölött. Emitt megroppant valami, s amott recsegett minden.

Aztán a kovács felbődült, és elterült véresen a földön.

Egyszerre csend lett.

S akkor az oldalajtó mögül, ahol nyilván hallgatózott, kilépett a félszemű korcsmáros. Azzal az egy szemével végignézett a nagy romláson; aztán odament a kovácshoz, aki vérében feküdt a földön.

– Még él! – mondta.

Hát igen, még élt.

Az emberek törötten buzgólkodtak fölötte, hogy miképpen segíthetnének; Fügedi pedig, az ajtónak borulva, darabosan sírt.

– Miképpen történt? – kérdezte a korcsmáros.

– Egymásnak ugrasztotta őket, vádolván a kovácsot – mondta valaki.

– Kapdoska?

– Ühüm.

– S mivel vádolta volna?

– A cséplőgép dolgában, hogy tőle tudná a titkot.

Hümmögött a korcsmáros, majd a kovács mellé térdepelt, úgy gyámolgatta. Közben nehéz lélekkel nagyokat nyögött; s végre két nyögés között kihullott belőle a szó:

– Nem tőle tudta meg.

– Hát?

– Tőlem.

S kimondván a szót, felállott ismét, és úgy nézett körül, mintha Kapdoska Jánost kereste volna.

– Elment? – kérdezte.

Nem szólott senki, csak a szemek ügyelgettek kereken a döbbenetben. De bizony, már hiába.

Gyengülő fénnyel bólogatott a lámpa, napközben nekem is forró homály úszkált a szemem előtt. Fátyolos maradt az is előttem, hogy a Mihály bácsi házába miképpen kerültem vissza. Csak arra emlékezem, hogy másnap reggel, amidőn mendegéltünk hazafelé, a nap is elszomorodva ragyogott az őszi mezőkön. S úgy tetszett nekem folyton, mintha előttem, atyámon és anyámon kívül, még mendegélt volna valaki, a megszomorodott őszi fényben.

S ment is, maga az intelem, kiszállva e történetből.

Egy légy

Úgy tanultuk, de másrészt tapasztaljuk is, hogy az ember értelmes és társas lény. Mivel ebben a felfogásban, tekintet nélkül a bőr színére és az elme csiszoltságára, mindnyájan egyek vagyunk, be is kellene tartanunk egy üdvös kívánalmat. Nevezetesen azt a kívánalmat, hogy senki felebarátunk gondját-baját kellő ok nélkül ne szaporítsuk. Ez a nemes viselkedés, legelőször is, azzal a megtartóztatással jár, hogy rossz hírbe nem keverünk senkit; sőt, a kíméletlen bolygatást s még az ártalmat is elhallgatjuk, ha nem a közüdvösséget, hanem csak minket érint a bolygatás, avagy az ártalom.

Tiszta lelkemre mondhatom, hogy én ennek a kívánalomnak, egyébként bármennyire esendő vagyok is, mindig eleget tettem. Sőt, azt a kört, amelyen belül ezt a viselkedést valamikor kívánatosnak tartottam, idők folyamán még tágítottam is. Ennek oka az a felismerés volt, hogy nemcsak az emberekkel élünk egymásra szorultságban, hanem a különböző állatokkal is. Ha pedig ez így van, akkor természetes és igazságos, hogy a nemes viselkedés ne csak az emberi lények körében legyen honos, hanem legyenek annak élvezői maguk az állatok is.

Azt hiszem, ez helyes.

Bennem legalább semmi kétség nincs aziránt, hogy az eszmét tekintve kívánatos és helyes úton járok. Ez a hitem nagyobb törést nem is szenvedett soha, bár meg kell mondanom, hogy valahányszor megharapott egy kutya, vagy irgalom nélkül megcsipdestek a szúnyogok, magam előtt is védenem kellett az eszmét, és nagy türelemmel ápolgatnom tovább.

De nagyobb baj, egészen az elmúlt ősz farkáig, sohasem történt.

De akkor, november első hetében, egy légy megrendítette bennem a hitet. Ide s tova már hatodik hete ennek, de az izgalom és a megrendülés, ami az említett léggyel kapcsolatos, ma is oly kínzó és eleven bennem, hogy példa nélkül áll. Sőt, talán kínzóbb és elevenebb, mint az esemény idejében volt; s mivel attól kell tartanom, hogy idő elteltével lelki válságba sodorhat, sőt, az egészségemet is megbomlaszthatja, valamit sürgősen tennem kell.

De mit?!

Mondjam el talán egy tudósnak, ha van olyan tudós, aki az emberi lelket és az állatok világát egyformán jól ismeri? Hosszú utazásban keressek enyhülést, a mai körülmények között? Tárjam ki lelkemet egy papnak, arra gondolván, hogy a pap mindenre tud valami szentenciát?

Nem!

Legjobb lesz, ha férfiasan szembenézek a dologgal, ahogy máskor is tettem, valahányszor kivezető utat kerestem a bonyodalmak közül, vagy világosságra vágyakoztam a gomolygó ködökből. Hát igen, legjobb lesz, ha szembenézek ezzel a lényeggel; vagyis ha megírom azt a felbolygató eseményt, amelynek egy légy a hőse. Nem könnyű dolog ez, mert egy efféle rejtélyes eseményt jól megírni is bajos dolog; de másrészt, mivel a légyről nem mondok hízelgő dolgot, csorbát ejtek azon a nemes viselkedésen is, amelyet, ahogy mondám, mindig kívánatosnak tartottam.

De hát nem tehetek másképpen.

S ha tehetnék, akkor is egyedül ez volna helyes, mert lám, mihelyt kimondtam, hogy a megírás mellett döntök, máris könnyebbnek érzem a lelkemet. Erő és világosság gyülekezik az agyamba. S ez áldott szerencse, mert így a történet minden mozzanatára emlékezni tudok. Még arra is, hogy derült őszi idő volt azon a napon, s újholdja az éjszakának. Nagyjából békességben múlt el a napom, s este az ágyban, szokásom szerint, olvasásba merültem. Vártam is ezt az elcsendesült időt, mert a könyv, melynek az olvasását már a megelőző napon elkezdettem, nagy izgalomban tartott. Mohón bújtam hát a csillagos ég titkaiba, mert arról szólt a könyv; s éppen a Napról, a mi egünk tűzkirályáról olvastam. Még a mondatra is emlékszem, melynek néma hangzata alatt kezdetét vette a történet. Mert a mondat ez volt: „Amint behatoltunk a Nap belsejébe, és forró tüze teljesen körülvett, hőmérőnk rohamosan szaladt felfelé; nemsokára elérte a millió fokot, s most, a Nap középpontjában, negyvenmillió fokot mutat.”

S abban a pillantásban, a mondat utáni ponttal együtt, a két szemem közé röppent egy légy. Nem tudom, hogy honnan jöhetett oly egyszerre s minden előzetes zömmentés nélkül; s ha már jött, miért annyira vakon és hevesen. De hát jött, s úgy nekiütődött a homlokom csontjának, hogy csak szédelegve tudott továbbevezni valahogy. Okos volt azonban, mert okulván a hevesség veszélyén, néhány mondat után óvatos zümmögéssel ereszkedett irányomba vissza. A csendes fényben körüldongta szépen a fejemet és a vállam környékét, majd rászállott a könyv nagy fehér lapjára, ahol kereső bolyongással sétálni kezdett.

Nem bántottam.

De hát hamarosan fordítanom kellett volna a könyvben, s légy uram még ott sétált javában. Mit csináljak? Nem volt ez könnyű kérdés, mert hiszen ősz volt, az ő idejének végső napjai. Maga az élet szelleme, melynek mindnyájan gyermekei vagyunk, az a nagy szellem esdeklett érte.

– Kérlek, menj el innen! – mondtam neki.

Türelmesen vártam, a könyvet sem mozdítottam, magam sem mozdultam. A nemes viselkedés szabálya szerint. Figyeltem, hogy miképpen és merre sétál, de sohasem okszerűen választott utat, hanem csatangolt inkább. Néha nekiiramodott, majd a két első lábát előrerezgette, a másik néggyel pedig biztonságosan terpeszkedett. Mohón szimatolt, és megkefélte a betűket, miközben lüktettek az ízei és fénylett a két hatalmas szeme, amelyek ellepték a fejét és összeértek a homlokán. Igen, egészen összeért a két szeme, amiből megbizonyosodtam, hogy nem vénasszony a legyek között, hanem büszke férfiú.

– Menj el! – szóltam megint.

Biztattam azzal is, hogy ártalmas talán a festék; majd rémítettem a Nap rettenetes hőfokával, de légy uram ügyet sem vetett reám, sőt, hízelgő mutatványokat végzett, és törleszkedett, mintha rá akart volna bírni engem, hogy télen által eb helyett őt tartsam a lakásban.

Végre megelégeltem a dolgot, és kíméletesen, lassan fordítottam a könyvben. Akkor sem röppent el mindjárt, gondolván magában bizonyára, hogy ő nem akárki, hanem szárnyaló légy, okos és csodás teremtmény, kinek szolgálatára állanom kötelesség. Végre azonban, mikor a könyv lapja már meredeken hajlott volna balra, hát akkor duzzogva tovaröppent.

Nyilván meg is haragudott reám, mert azon az este nem jött vissza. Reggel sem láttam sehol, bár ügyelgettem a lakás minden részében; keresgéltem, mert hiszen ilyen magabiztos, sőt, már-már pökhendi legyet mulatság is látni. Mivel azonban nem akadtam rá, egyéb dolgom után láttam. S bizony el is felejtettem őt. Csak délután jutott ismét eszembe, bár nem az ő érdeme folytán, hanem egy látogatás kapcsán. Olyan ismerősöm látogatott meg, aki naponkint szeret a korral haladni; s látván fekvőhelyem mellett az esti könyvet, magabiztosan rálegyintett, hogy a Jeans világelmélete ma már maradi elmélet. Nekem bizony válasz helyett a légy jutott eszembe, s bármilyen különösen hangzik is, némi türelmetlenséggel vártam a vendég távozását s az esti lefekvés idejét.

Nem is csalódtam.

Néhány perc múlva ugyanis, ahogy a könyvet ismét olvasni kezdtem, légy uram megjelent. Valahonnét a fejem mögül zümmögött elő, az ablakos ajtó felől, mely az utcára szolgál. Egy ideig a fejem fölött keringett, de látván, hogy a tegnapi könyvet olvasom, melynek a lapját alóla elfordítottam volt, büntetésre határozta magát. Vagyis nem a könyv lapjára szállott, hanem a kezemre, mellyel a fordítást végeztem. Kis ideig dölyfösen futkorászott a kezem hátán és az ujjam félszigetén, majd az ujjam völgyében megállt, és valósággal toporzékolni kezdett. A rezgettyűi remegtek, és a csápját vadul forgatta, miközben pengette valósággal a szőrből való sarkantyúját, s járatta ki-be szívó fegyverét.

Aztán mintha tűvel szúrtak volna meg, hirtelen úgy megcsípett. Érezte azonban, hogy túlment a határon, mert rögtön elrepült. S ezt jól is tette, mert hirtelen indulatomban, bármennyire is béketűrő vagyok, gorombán riasztottam volna el. Így azonban, hogy gyáván elmenekült, mindjárt megbocsátottam neki, mert hiszen nem tehetett róla, hogy légynek született. Ilyen nemes érzületben vártam, hogy mi lesz. Hát ismét visszajött, de már nem merészkedett elevenre szállani, hanem kérkedve a könyvet kerülgette; s majd némi megvetéssel is a szerző iránt, mert hosszas körözés után nem a könyv lapján pihent meg, hanem a falon.

Hüh, ennek véleménye van! – gondoltam magamban.

Hamar egy másik könyvet vettem a kezembe, régi nagy költő verseskönyvét, hátha az jobban megfelelne az ő ízlésének. Hanem a költővel semmi sikert nem arattam, mert légy uram meg sem mozdította a szárnyát. Hát jól van, véltem magamban, ismerek én az emberek között is oly derék egyéneket, akik a verset nem nagyon szeretik. Letettem hát a verseskönyvet, és egy barátom regényét vettem a kezembe, mert a történtek után valószínűnek tetszett előttem, hogy légy uram a regényt fogja kedvelni. Fel is röppent mindjárt a falról, de a várakozásom nem egészen teljesült, mert egyenesen a könyv felé repült ugyan a légy, de nem az írásra szállott, hanem csak a könyv táblájának az ormára. Ott az ormon elmélyedve gondolkozott egy ideig, majd elszállt a könyv lapja fölött, és a fejem mögött eltűnt.

Másnap, mely az ismeretségünk harmadik napja volt, már nemcsak számtalanszor gondoltam a légyre, hanem lelkiismeretesen készültem is az esti találkozásra. Mint Noé valamikor az állatok közül, én is úgy válogattam a könyvtáram könyvei és az újságjaim közül. Minden fajtából egyet-egyet, hogy a vers és a regény, a tudomány és a kritika, a régi és az új, nemkülönben a változó világnézetek művei mind kéznél legyenek este.

Tudni akartam, hogy mi a légy véleménye.

Egy kis asztalkára mind halomba raktam a kiválasztott könyveket és a különböző hírlapoknak is egy-egy számát. Az asztalkát odaállítottam a fekvőhelyem mellé, hogy a kezem ügyébe essék az emberi elme változatos terméke. Aztán lefeküdtem és vártam.

Tudtam, hogy jönnie kell.

S nemsokára meg is érkezett a légy. Ismét onnét jött, valami rejtekből, a fejem mögül. Egy népköltési gyűjteményt tartottam a kezemben, mert arra számítottam, hogy az effélét talán leginkább fogja kedvelni a légy. De hamarosan csalódnom kellett, mert a könyvnek még a közelébe sem akart repülni. Így jártam jóformán a többiekkel is, kivéve az Arisztotelész Etika című könyvét, amelynek lapjára egyetlen pillanatra rászállt a légy; s kivéve még a Catullus összes költeményeinek kötetét, melynek hetvenegyedik versén, bár ama vers az Arisztotelész szellemétől nagyon messze esik, kis ideig szintén időzött.

A hírlapokat még említenem sem érdemes, mert kezembe akarván venni közülük az elsőt, a légy búcsút mondott nekem, és eltűnt.

Már nemcsak kérkedőnek és szemtelennek tartottam őt, hanem haszontalan teremtménynek is. Némi bosszankodással gondoltam végig a kettőnk háromnapos ismeretségét, s bizony a szemem elszomorodva időzött a fehér falon, amikor ottan egy pókot pillantottam meg. Hirtelen olyan érzés villant meg bennem, amiben félelem is volt, de valami furcsa megnyugvás is. Egy ideig bizonytalankodva néztem a pókot, hirtelen borzongásomban talán meg is akartam ölni, de aztán legyőztem magamban az indulatot, és azt gondoltam bölcsen, hogy aki nem tud pókot teremteni, az ne ölje meg a pókot.

Elfordultam hát tőle, a másik oldalamra; s nemsokára el is aludtam. S úgy látszik, hogy nem cselekedtem helytelenül, mert reggel könnyű szívvel, vidáman ébredtem. Szokásom szerint mindjárt odamentem az üveges ajtóhoz, ami az utca felé szolgál; s rátettem a kezemet a kilincsre, hogy kinyissam az ajtót. S amint éppen kinyitottam, hát az ajtó sarkánál valami fekete pont szúrta meg a szememet. Közelebb hajoltam, hogy jobban meg tudjam nézni.

Egy kis pókháló volt, közepében a léggyel.

El kellett pusztulnia, mert nem lévén véleménye, fölösleges volt a világon.

Világló éjszaka

Erjed a világ.

Csak a magban, tavasz jöttén, csupán abban feszülhet úgy a csend, mint ahogy erjedve feszül a tavaszi fennsík fölött. A madarak is, melyik-melyik a maga módján, megbújva várakoznak a rengetegben; s nem orozkodnak, örökös szimattal és a lét vastag reményével, a négylábas állatok sem.

Erjed a világ, feszül a csend.

Csak a Küküllő vize zúg, valahol távol. Eső nélkül is, úgy hallik, meggyűjtötte tavaszi vizét. Szilaj módon és zuhogva szól, de erdőn által megcsappan bezzeg a hatalma, mert azok a zsenge levelek annyira megszűrik a hangját, hogy a fennsíkra már csak úgy érkezik, mintha dúsgazdag tavaszi pára zengene-zungana csupán.

Két hegyes fülével a kutya is meríti a távoli zajt. A fejét jobbra s majd balra dönti puhán, s a fényes szemével meg-megfúrja mélyen az erdőt. Így merengeti sokáig a vízi neszt.

– Mit figyelsz, Csutak? – szól a gazda.

Mintha a folyó nem is zúgna már, úgy hagyja cserben a kutya a távoli zajt. Örömében még a szőre is szinte megpendül az emberi szóra. Serényen topog egy-két pillanatig, majd nyösszent is néhányat, mintha lényét és a hűségét szívrepedésig is szívesen fokozná. Aztán csillogó szemekkel tapad a gazdájára és vár.

Buzgalmában szinte ketyeg is, mint a felhúzott óra.

Belül jár, kívül vár.

Valóban olyan, mint egy meleg csutak. A feje kurta, teste tömzsi. Az első lába mögött fekete szalag keríti, és a farka töve is fekete, mintha a természet szőrből hámot rakott volna reá. Különben fehér a gyapja, vagyis fehér volna, ha télen a füst meg nem fogta volna.

Hát hiába állok?! – gondolja magában.

Ismét nyösszent egyet, szemrehányó hangon.

– Mit akarsz, no? – kérdi Benke.

Mert hát ő a gazdája, Külü Benke. Aki ott ül, bent abban a könnyű építményben, aminek csak három oldala van, de tisztességes teteje. Az oldalakat deszkából eresztette össze Benke, a tetőt zsindellyel födte. Új épület ez a semmiség, ha ugyan a lepke is állat. Oly friss benne a deszka s a tetején a zsindely, hogy még javában árasztja a fenyőfa illatát. De műhelynek megjárja, mint virágnak a vadvirág.

Ott ül Külü Benke, az ács.

De nemcsak ács, ámbár elegendő és fényes mesterség az is, amióta Szent József űzte. Hanem azóta, sokat haladván a világ, Benke is túlment a názáreti ácson, mert mesterel ő mindent, amit csak megenged a fa. Csinál vízhordó kártyát és változatos kádakat, dézsát és bármekkora csebret, kászut nemkülönben és sulykolófát, valamint teknőt és rengő-ringó bölcsőt legszívesebben.

Jelenleg zsindelyen munkálkodik.

Ott ül nagy buzgalomban, a kézvonókkal és a hornyoló szerszámokkal, ott ül a sátoros műhelyben. A hátát és a két oldalát, bármi háborítás ellen, vajszínű deszkafal védi. A hajlék arca azonban, napnyugat felé, szabadon tekint a láz rengeteg mezejére. Végig a nagy mezőn, melynek a tüköre csak sóhajtja imitt-amott a domborulatot, sarjad már mindenütt a tavaszi fű. Zsenge még ugyan a füvecske, és a föld friss teje is nagyon halványítja zöldjét, de a lehelet-fűszálakon már a világ ereje lengedezik.

A kutya vár.

Még a türelme szilárd; sőt, ahogy nézi a szorgos gazdát, van bölcsesség is abban. Nemkülönben okosság, hogy a drága időt, ha már várnia kell, ne töltse haszontalanul. Ajh, de ily viszonzatlan órában mit tehet egy kutya?! Nézi a nagy mesteri gazdát, hogy a királyi rajzot, melyet hűséges agyában hordoz róla, vajon nem kéne-e megigazítani itt-ott valamicskét. Nézi hát azt a nagy gyapjút a fején, mely füstösfehér, mint az övé; s nincs benne még mindig semmi fekete folt avagy hajló vonulat, hanem mogyorószínű borz gyapjúbokor. A homloka csontos, mintha kisded sziklát takarna a barna bőr; a szemöldöke egy-egy ledöntött búzakalász; s kis asztagocska koszorúja amott a bajusz, szél hozta talán valahonnét, s az orra alá leszállt. Az álla cserfából van nyilván faragva, de oldalt egy-egy forgácsot még le lehetett volna venni belőle, s meg is gyalulni gondosabban. S a nyaka ugyancsak nagyolva van!

Olyan, amilyen – mondja magában a kutya.

Benke pedig, mialatt így szemléli őt a kutya, nagy buzgalommal szabja és vonja, hornyolja és formálja a zsindelyeket. Halomba gyűlve százával feküsznek már, s nem is ő maga valahány, hanem inkább a másik, olyan egyformák rengetegen. S gyűlnek most is egyre, mialatt a percek ámulva vonulnak az idő háta mögé; csak a forgácsok nyújtózkodnak, némelyik susogva is halkan, vagy szinte hegedülve, mint álmában a sáska.

A kutya vár.

Meg-megrezzennek a hátsó lábaiban az inak, jelezve a szívnek, hogy, jó-jó, belébódultál a hűségbe ugyan, de a türelemnek is van egyszer határa! Vetne legalább egy pillantást oda, de nem vet. Csak izeg-mozog, és hajladozik folyton, rakja egymásra a zsindelyt és szaporítja a forgácsot, ami úgyis töméntelen, és illatot is áraszt. Vagy nézne ki, nagy néha bár, tekintene ki a zsendülő mezőbe, melynek az ölén, mint egy árva gomba, ott áll a ház. Nem olyan háromfertályos ház, mint ez a deszkasátor, hanem jó meleg és ételszagú ház. S benne, mint egy csokros violaszál, a kedvesség meleg szellőjében ott lengedezik az asszony; s ejh, leng ott a tűz fölött a kormos üst, amelyben eddig, bizony Isten, meg is főtt már az ebéd!

Nagy eréllyel vakkant egyet a kutya.

– No, mi az? – szól oda Benke.

Tapodja Csutak a szegény zsenge füvet, s mintha intene is a ház felé hátra; hát igen, integet is ő valójában, de el a gazdától hátrafordulni nem mer, mert a szivárvány, mely a fukar gazda szavában végre felragyogott, könnyen elszakadna. Márpedig annak, egye meg a macska, nem szabad most elszakadni. Inkább a szemével is fogja őt minduntalan, minek folytán nem tehet többet, csak apró mozdulatokkal mintha integetne hátrafelé.

De hát bárki okos érthet ebből.

Fel is áll Külü Benke a munka mellől, s odaszól Csutaknak:

– Jól van, no.

Olyan a hangja, mintha egy meleg cipócskát, az öröm színére sülve, bukkantott volna elő a mesebeli kemencéből. Nyöszörög is Csutak, boldogan mértéket veszítve, hogy no most, most megyünk a déli lakomára. Pedig ki tudja! Lehet, hogy nem is akar jönni a gazda, csak mondott valamit, hogy mondjon. Mert bizony, ezek a nyughatatlan emberi lények vajmi gyakran csak odavetnek egy üres szót a szegény kutyának.

Leveri Benke magáról a forgácsot, és kilép a sátor alól.

– Bocsánat! – mondja Csutak.

Vagyis a földig alázza tömzsi fejét, s úgy bánja nyöszörögve, hogy egy gyenge és éhes percben így meg tudott a hite ingani. A fejével töredelmet beszél, de a hangja örömfelhőbe gyűl, mely egyre bodrosodva száll fölfelé, akár az Ábel áhítatos füstje. Száll bodrosan, s hogy minél könnyebben szállhasson, evez is neki a farkával szaporán.

Már ott mennek a sarjadó mezőben.

De egyszerre Benke megáll, a csuda tudja, miért. Bogarat látott talán, vagy a téli ínség után hírmondó egérivadékot. Ó, dehogy! Éppen ellenkező módon, vagyis felnéz a bolondos tavaszi égre, amelyen ide-oda úszkálnak a felhők. Hát ez mi dolog, hiszen még reggel hibátlan kékségben tündökölt a nagy ég! Ártatlan ragyogással esküdött szinte, hogy felhővel nem cimborál; sőt, délelőtt is, ha a munka mellől ki tudott vetni egy-egy félpillantást, még akkor is a boltozat szeplőtelen volt. Most pedig, lám csak, minden égtáj felől bukkadoznak a felhők. Apró darabokban mutatkoznak ugyan, mintha a mennyei nagy gazdának a gyapjúját nem gondos ügyelettel terítették volna széjjel, hanem szeles indulattal darabokra tépve. És hát vegyesen is szaggatták, vagyis a hamuszürkét együvé a fehérrel s a mogorva szürkét a kékkel.

Suhanva úsznak odafenn.

– Valami lesz – mondja Benke.

A kutya megnézi a gyenge füvet, s majd a gazdára tekint, mintha mondaná, hogy lesz-lesz, de most menjünk. Külü gazda azonban nem mozdul, hanem a felhők után szemreveszi az ég alatti világot is. A keleti tájon erdőt lát mindenütt, véghetetlen terjedésben; s a reménység vidor zöldje, végig az erdők tengerében, már bizakodva viaskodik a zord feketével. Északon pedig, ahol ritka fás és inkábbat füves hegyek terengnek, onnét a zöld már kiabál is harsányan az erdők felé, hogy hé, ne olyan lomhán. A nyugati részen, amott a messzeségben, falu tarkállik egy nagy hegy oldalában; dél felé pedig a föld elmerül a szemhatáron, s csak a lebegő világ hunyorog ott a fény nyughatatlan foltjaiban.

Menjünk már! – néz Benkére a kutya.

S mivel a gazda nem mozdul rögtön, legyint a farkával, hogy leveszi róla a gondját. Aztán előremegy egyedül. Hanem lassan megy, forgatva magában csont módjára a gondolatot, hogy vajon nem kéne-e hátrafordulni mégis. De nem tekint vissza, csupán a fülét lapítja, hogy mozdul-e hátul a gazda.

S hallj oda, mozdul!

– Várj, te Csutak! – szól is.

Szívesen megáll a kutya; s majd együtt indulván tovább, örömében viharzik valósággal a farka. De lám, hirtelen ismét elszakad benne a rugó, mert váratlanul megint csak megáll a gazda. Feszülten figyel, és a szemével is nagyon keresgél. A hang fészkét kutatja nyilván, a különös hangét, mely egy kicsit a távoli folyó megszűrt zengéséhez is hasonlít, de igen a messze repülő szarvasbogarak szüntelen dalához is.

– Mi lehet?! – hunyorog Benke.

Éles két szemével már ott jár a magasban, s ahogy a bolondos tavaszi eget vizsgálja tüzetesen, hát egyszer észreveszi, hogy a felhők útján meg-megvillanó gépmadarak úsznak, ezüst fénnyel suhannak át a felhődarabokon, s a déli nap sugara néha szikrázva villog a szárnyukon.

Ha jól látja, kilenc van; s keletről nyugatra szállnak.

Elkomolyodik Külü Benke.

– No, gyere! – szól a kutyának.

Megindulnak ismét. Csutak változatlanul örülne, ha ugyan volna kinek. De látván a részvétlenséget, csak nézi-figyeli a gazdát, aki nagy dolgot láthatott az előbb, valahol odafönt a bolondos tavaszi égen, mert hiszen, lám csak, komor arccal és szegett fejjel igyekszik a ház felé. S ni csak, döccen is a bal lábára, de nagyon! Igaz ugyan, hogy máskor is enyhe csorbával jár, de most a bal lába fölött minden lépésnél mélyre meríti magát.

Nagyon sántít Külü Benke.

Bár nem látja a kutyán kívül senki, a hibás lábnak megadja bőven a tiszteletet. Amit bizony meg is érdemel a láb, mert hiszen egyedül annak köszönheti, hogy idáig kimaradt a háborúból. Itt a hegyi néptelenségben el-elfelejti ugyan, hogy alkalmatlan mivoltát nagy és szüntelen büllenésekkel hirdesse, de jó lesz észbe kapni és minél jobban sántítani. Mert lám, a háborúnak még alig sincsen vége, hiszen csatasorban szállnak a gépmadarak!

Szinte nyomorék Benke.

De azért elég jól haladnak a ház felé, melynek a tetején meg-megfuvintja a szellő a szálló füstöt. Benke magába merülve a háborún gondolkozik, mely a németek tüzes gőze nyomán már öt éve dúlja a világot. A kutya néha előrepillant, szinte harapva egy-egy darabot a távolságból; leginkább azonban a gazdát nézi, ingatva szemét a billenések szerint.

Egyre közelítenek.

Mosott ruha szárad a ház előtt, a kötél meghuppanva nyújtózik alatta. Bár a felhők nem nyughatnak, itt alant, mint a fű, oly zsenge a szél, mert hiszen meg sem lebbenti a terített ruhát. A csuprokat és a hasas fazekakat, melyek az ágasfán fityegnek, azokat sem tudja még hangra bírni, pedig a fazék odvában szeret susogni és fütyörészni a szél. A csirkék elhullott pihetollai is nyugton hevernek, csak a fürge napsugár sétálgat, a futó felhők játéka szerint, az egyetlen malac vályúján.

Semmi zaj vagy mozgás nem hallik a házból.

Úgy fekszik a gyengezöld mezőben, mint egy óriási tarkabarka madártojás.

– Aniska! – szól előre Benke. Nem felel senki.

A kutya előrefut, és a nyitott ajtón keresztül beugrik a házba. De egy pillantás alatt már meg is fordul, s válasz gyanánt a gazdára függeszti szemét a küszöb mellől. Benkében megrezzennek az idegszálak, és a szíve baljóslatra dobban. Megfelejti rögtön a háborút, s mintha nem is sántálva jött volna végig a mezőn, oly fürgén és alkalmas lábakkal siet a házba. Ahogy betoppan a küszöbön, felderül mindjárt az arca, mintha mézbe cseppent volna.

Az asszony ott fekszik az ágyon.

A ruhája illendően takarja ifjú alakját, mely gyöngének ugyan, de kecsesnek látszik, ámbár a hasa igen domborodva, majdnem kérkedve uralkodik rajta. Aranyló barna haja is a rend hullámaiban omlik el a fehér nappali párnácskán, melynek a szélén három zöld vonal fut játékosan körbe. Sápadt barna arcáján, mint párjával a bűvös hold, bársonyos fényben tündöklik a két szem; a kezében pedig egy leveles ágat tart, melyen fürtös fehér virágok bólogatnak.

– Nehezen vagy? – kérdi Benke.

– Véle jár – mondja halk szóval az asszony.

Hát igen, gondolja Benke, nem könnyű az asszonynak sem; különösen ilyen előrehaladott állapotban. Uralkodik benne a gyermek, szedi minden jóból a vámot, a vérből és minden tápláló nedvekből, ami csak van a fiatal asszonyi testben. Ennek folytán gyengeség lepi el a bimbózó anyát, a sanyargatás és az öröm ütközik benne. Dúlja a természet törvénye, mint a gyümölcs a zsenge fát.

Csoda is, hogy bírja.

A kutya buzgón áll ottan, és sürgetően néz, egyszer a gazdára, s máskor az asszonyára, hogy mi lesz, késő van már!

– Megkészült az ebéd? – kérdi Benke.

– Azt hiszem – szól Aniska alig.

Odamegy Benke a szabad tűzhelyhez, mely kicsi és takaros. A folyó partján ő válogatta hozzá a követ, és az értelem sugallata szerint azokból ő mesterkedte itt össze. Igaz, a tűzhely oldalába a két ágas vasrudat a kovács csinálta, a kereszt vasrudat és az üstöcske kampóját is a kovács, de hát élni kell annak is, ha már ilyen mesterséget választott.

– No, lássuk! – mondja.

Megszítja a gazdag parazsat, majd belenéz az üstöcskébe, és egy fakanállal meg is kavargatja benne a húst, mely a levében meg-megbuggyan, mintha sok apró csókot küldene az éhezőknek.

– Ajh, milyen szaga van! – száll el a Benke szájáról a szó, mint egy fohász.

Aztán körülnéz.

A parázs füstpárája a tető felé száll illedelmesen, a meleg lustán lebegve sétál a szobában, és a nyúlhús szaga, mint az illatok vezére, eluralkodva lovagol a meleg hátán.

– Együnk, Aniska! – mondja Benke.

Az asszony felül a széles heverőágyon, melyet haloványsárga cserge takar. Látszik, nehezére esik ennyi mozdulat is, de a lélek erejére támaszkodva, ültéből is feláll. Ahogy lépne azonban, a görcs villáma keresztülfut rajta. Összezsugorodik rögtön, és puha óvatossággal visszaereszkedik a heverőágyra.

– Egyetek! – csak ennyit szól.

Betakargatja Benke az asszonyt, majd a homlokát és az arcát, mint valami isteni művet, megsimogatja. Szóval is kedveskedik neki, s bár a szíve hő igyekezettel csiszolja a hangját, göröngyösen bukkan belőle a szó. De a gyöngédség munkájában sokat segít a kutya, aki ugyancsak ott áll, s mint a hab, oly puha hangokon nyöszörög.

– Egyetek! – szól ismét az asszony.

– Neked hozzak egy tányérocskán? – kérdi Benke.

Aniska gyors mozdulattal inti, hogy nem. Aztán az arca előtt legyezni kezd a leveles ággal, mintha a hús szagát akarná a lélegzet útjából elűzni; s bizonyos, hogy azt is akarja, mert fürge szippantásokkal a fehér virág illatát kívánja inkább.

Hát ilyen az élet.

Kiviszi Benke az asztalt a ház elé, arra ráhordja, ami nagyjából szükségesnek látszik; aztán leakasztja a kicsi üstöt is, és hozzálát a délebédhez. A kutya is földre ül a lába mellett, és sóvárogva vár. Csak kóstolóból eszik egy-két falatot Benke, már a tisztesség arra ösztökéli, hogy a kutyának vessen valamit. Becsület dolga valóban, hogy ha nem is első, de most egyenlő élvező legyen Csutak, mert bizony ezt a nyuszi állatot ő fogta tegnap. Kopott volt szegény és igen-igen ösztövér, mint tavasszal lenni szoktak az efféle szabad állatok. De akármilyen fukarul szolgál is, a kutyának lehet köszönni.

Az egyik combját oda is veti Csutaknak.

Igyekezettel folyik a szerencsés lakoma; Benke lankadatlan szorgalommal szopogatja a csontokat, s táplálkozik a mártással; a kutya pedig a tömérdek csonttal avatja ünneppé a napját.

Nagy a buzgalom.

Közben megtörik jól a nap, a felhők komorodnak, s a nagyja hömpölyögve fut. A magasból szellőt ereszt a mezőre a szél. A füvek akarat nélkül hajlanak, meg-megröppennek a csirkék elhagyott pihéi, s lengedezik már a mosott ruha is a kötélen.

A csend méhe ingerkedik.

– Benke! – szól az asszony.

A hangja nem halk és szelíd, mint az előbb, hanem erő van benne. Talán a fájdalom és a rettegés ereje. Oda is megy rögtön az ura, és megkérdi, mi baj.

– Milyen nap van ma? – töri a szót az asszony.

– Vasárnap – feleli Benke. – Április utolsó napja.

A csont színében szenved az asszony arca, keze ökölben szorítja a leveles ágat, s meggyúl menten a két szeme.

– Rosszul számítottunk – mondja nehezen.

A Benke agyában, mint az égen a felhők, futni kezdenek a hónapok és a napok. Az ijedelem szelében iramlanak, s csak meg-megvillanó emlékeket vetnek neki, de nem felelnek arra a kérdésre, hogy rosszul számítottak-e csakugyan. De lehetetlen, hogy rosszul számítottak volna, mert az ő lelkében kétség nélkül virult a bizonyosság fája, mely az első gyermeki gyümölcsöt május végére ígérte nekik.

Aniska is így mondotta.

– Még van legalább három hét – mondja Benke.

– Ajh, dehogy! – sóhajt az asszony.

– Hát te is mindig azt mondtad, virágom!

– Megcsalódtam.

Gondba mártja Külü Benke a fejét, s a nyughatatlanság minden égtáj felől özönlik belé. Gyámoltalanul és szinte könyörögve nézi a hegyi házacskát, mintha attól várna most valami segítő csodát. De a tűzhelyen már elhamvadt a parázs, a deszkafal lehelet-résein önfeledten játszik a fénnyel a szél, a tető zsindelye némán hólyagzik a csendben, és a magas szarufán, szalonna helyett, gazdagon lóg a jövendő.

De nem vár a gond.

Kimegy Benke a ház elé, s mint a fa, amelyből feszületet is szívesen faragna a baj, úgy áll a tavaszi ég alatt. Nézi a vastagodó és elkomorult felhőket, amelyek egymást és önmagukat szemlátomást gerjesztik haragra, miközben az ő gazdag hajszálain a fogát feni a szél. A lehajló nap is lebukik egy sötét felhő háta mögött, és gondba merül az égi fény. Fehéren lobognak a mosott ruhák, s a madarak szárnyairól, szemmel észrevehető, fogy már a nyugalom; az erdő mogorván lapul, és ingerlékeny a lég.

Sürget a gond.

Visszamegy Benke a házba, és tanácstalanul kérdi:

– Hát akkor mi legyen?

Az asszony megrettenve fekszik, és nem szól. Nagy esdeklő szemét Benkére függeszti, s addig borong a fájdalmával rajta, amíg könnybe borulnak egészen. Akkor Berke leül a heverőágyra, és két tenyerébe temeti az arcát. Súlyos szívvel így lebeg ég és föld között. Lebeg a leszakadt gond ölében, s nem tud mást tenni, csak mondja-mondja magában, hogy megtett ő mindent, amit csak ember megtehet. S meg is tett valóban, mert alkut kötött a bábával, hogy május közepén idejön szükséges vendégnek a hegybe; aztán zsindelyt is vállalt, egy egész épületre, hogy a gyermeket előzze meg a pénz.

De hát az idővel megcsalódtak.

– Elmegyek – mondja végre –, s a bábát valahogy idehozom.

– Mikor? – kérdi az asszony.

S mintha a reménység a szárnyát mozdítaná a szavában.

– Most! – feleli Benke.

Fel is áll rögtön, vállára veti az ujjast, és egy hosszú nyelű fejszét vesz magához, kézbelinek az útra. Megcsókolja az asszonyt, és indul is már. De akkor az aggodalom árnyai közül utánaszól Aniska:

– Mikor lesztek itt?

– Tizenhárom kilométer a falu – mondja Berke. – Reggelre haza törekszünk.

A szél megcsapja indulatosan a háztetőt, és homály nyomul befelé az ajtón. A remény is megretten az asszony arcán, s a karját előrenyújtja Berke után.

– Ne hagyj egyedül éjszakára! – mondja.

Berke visszalép hozzá.

– Mit mondasz?

– Meghalok.

Berke összeszorítja a száját, a foga megcsikordul. Künn ború száll a mezőre, és a szél, mint a haragos hullám, néha rázúg a tetőre.

– Vigy magaddal! – szól az asszony.

– Az ölemben?

– A kicsi szekéren.

No, gondolja Benke, az öreg lovat mégsem kellett volna eladni a télen. Vagy ha eladta mégis, a csikót be kellett volna tanítani, de hát az a nyavalya zsindely minden idejét elrabolta. Most pedig, tanulatlanul, nem foghatja szekér elé; nem merheti megtenni, amikor a háta mögött az élet és a halál együtt ül a szekérben, leselkedve folyton, hogy melyik marad a győztes.

Merje mégis?!

– Jó, befogom a csikót! – mondja bátran.

Elömlik rajta a cselekedet nyugtató ereje, s majdnem örvendezik is már, hogy befoghatja végre Jómagot, a csikót. Feláll, és erős kedvvel kimegy. Elkészíti a szekeret, minek az ölét sarjúval és párnákkal puhára veti. Már nem zúg a szél, hanem szélesen és szinte hömpölyögve nyomul a borulatban. A déli tájon nagyokat hasít a villám, de az ég zengése nem hallik még. Az erdők tompán zúgnak, és feszül mindenütt a tavaszi föld.

Mint Külü Benke, olyan a világ.

Kihozza ölben az asszonyt, és a szekérágyba fekteti nagy ügyelettel. Aztán befogja a csikót, és megindulnak. A csikó nagyokat szippant a viharszagban, nyugtalanul és szinte röppenve emelgeti a lábát, s gyakran hátra is néz, hogy micsoda furcsa dologba keveredett. De aztán ennek a húzós játéknak megadja magát, és fiatal kedvének erejében halad a selymes mezőn. Benke bal felől fogja, és a kötőfékjén úgy vezeti. Mint a csikó sörényét, az ő haját is lobogtatja a szél, de a morduló felhőkbe is beledugná most a fejét, olyan kedvében van. Néha előreszól a kutyának, aki fürgén vigyázza nekik az utat, és biztatva tekint mindegyre hátra; máskor az asszony felé szállat egy-egy kérdést Benke, amire szinte örvendező mindig a válasz.

Dél felé haladnak.

A felhők a földre kezdenek szállni, a nap lenyugszik. A bolydult alkonyatban a fennsík is elfogy éppen. S akkor, mint változás jöttén ember és állat, ők is megállnak a szélen. Tanácsot tart magában Benke; s talán Csutak is, a kutya. Mert bizony itt lejtőre fordul hirtelen az út, belefutván egy nagy fenyves erdőbe, amely megüli az egész rengeteg hegyoldalt, és meg is fogja, hogy el ne hordja ezredek leple alatt a szél, s az idők vize el ne mossa. Védi az erdő még az utat is benne, mert sátorát borítja föléje, s tűlevelekből szőnyeget terít rá.

Megköti Benke az egyik kereket, nehogy a lejtős úton a csikóra ráfusson a szekér.

– Indulunk, Csutak! – szól a kutyának.

Keményen fogja a csikót, és hízelegve mondikál is neki, úgy ereszkednek lassan az erdő között. Zajt sem üt semmit a szekér, mert az út puha, csak keskeny egy kicsit. Ilyenkor, midőn leroskad az este, s még a felhők is sűrítik a sötétet, bizony keskeny. De ismeri Benke minden hajlatát, s a kutya is vigyázza elöl. Ott megy okos számítással az út közepén, és apró vakkantásokkal jelzi minduntalan, hogy jöhet bátran a szekér.

Csak meg ne zúduljon a vihar! – gondolja Benke.

S éppen jókor, mert déli irányból morogva érkezik az égi borzalom. Rányomul a sötét sűrűség a fenyőrengetegre, ami nyög és szinte vonaglik. S fölötte morog, szünetlen morog a lég; de villámlik is, egyre jobban. Nem vág és nem hasít azonban a villám, hanem kápráztató nagyokat pillant, szaporábban és tündökletesebben egyre, hogy az erdő már-már fényárban lobog folyton.

– Meghalunk! – retteg az asszony.

– Ne félj, ott is élünk! – kiáltja vissza Benke.

Keményen fogja a csikót, bár az állat kevés nyugtalansággal, csuda bátran állja az égi tüzet és a szüntelen morgását a földnek.

– Legalább látunk! – mondja Benke.

– Látunk, de meghalunk! – remegi az asszony.

De mennek, ereszkednek lefelé a tűzben; majd elérnek a patakhoz a völgyben. S túl a patakon megállítja Benke a csikót, megtörli verejtékes homlokát, s a patak vizére hajolva, hosszan iszik belőle. Aztán odamegy az asszonyhoz, eligazítja rajta gondosan a takarót, majd az arcához hajolva így szól:

– Látod-e, a te oltalmadra lobog az égi gyertya!

Gyenge karjával a Benke nyakát átfogja az asszony, s ahogy remegve öleli, sírva fakad. A fájdalom megtörte erejét, melyet a rettegés is fogyaszt.

– Ugye, nem halok meg?!

– Nem meghalunk, hanem gyümölcsözünk – mondja Benke.

A kutya is iszik a patakból, s miközben gyors nyalintásokkal oltja a szomját, ezüst színben villadozik a kanyargó patak. Csodálni lehetne, hogy itt az örökös magányban miképpen játszik szivárványt, de a kutya menésre buzdítja Benkét. El is indulnak, s ahogy haladnak a világló éjszakában, gyérülni kezd az erdő. A felhők fényes pillantásaiban ciheres helyek merülnek fel, majd magányos öreg fák és kövérnek tetsző füves mezők. A szekér inog, és néha döccen is nagyokat, mert romlik az út. A csikó botlik a szokatlan göröngyökön, s fel-feljajdul az asszony is.

– Rossz az út – mondja Benke.

Oly halkan mondja, hogy csak a kutya felelhetne neki, de Csutaknak is elég gondja van most a goromba úton. S a döccenő bajok mellé nőni kezd az égi veszély is, mert a széjjelözönlött déli indulatba beletör nyugatról is a harag. Ez már nem is pillantva morog, mint a déli, hanem nyersen és robogva recseg, miközben fényes vonalakkal szabdalja a sűrű légvilágot.

Nagy cseppek is csapódnak az útra.

Keletről is áradni kezd a düh, s majd északról is a hátukba nyomul. Mindenütt nyög és nyilallik a világ, kínjában morajlik az erdő, és suhognak a mezőkben a nagy fák.

Reccsenve levág egy villám.

– Meghalunk, Benke! – sír fel az asszony.

Nem felel Benke, mert látja jól, hogy mind az égtájak összefogtak a haragban. Inkább azon gondolkozik, hogy védelmül mit tehetne. Talán egy nagy fa sátora alatt is jobb lenne, mint ezen a megnyomorult szabad úton. Vagy egy szakadék valahol, mely úgy tenne legalább, mintha védene, ha tudna.

– Nincs semmi baj! – kiált fel egyszerre.

Oly hirtelen és örömmel szól, hogy rákapja Csutak a szemét, s az asszony is felüti fejét a szekérben.

– Bemegyünk az esztenára! – folytatja Benke.

Hát csakugyan, valahol azon a tájon van a Zádog Márton esztenája. Ügyelni kezdi tehát, hogy hol is vannak pontosabban. Nem lát a megvadult éjszakában, mert a felhők pillantásai pazarlásba mentek; csak hasít már a villám, s oly pillanat alatt nyilallik el, hogy alig is villan a táj. De a nagy bajban mégis felnevet a szerencse, mert balra az úttól, egy sejlő erdőcske szélén tüzet lát.

Egyenesen oda irányozza a szekeret.

S jó helyen járnak, mert a mezőn által a tűz felé aprózván az utat, hát egyszer kutya vakkant. A hangja rekedt és mély. Közeledik is, úgy hallik. Csutak mereszti a gazda felé a szemét, hogy vajon most mi lesz; de hát vak az éjszaka, s válasz nem jöhet. De késő is volna már, mert nagy dühvel odarobban abban a percben a goromba kutya, s ráveti magát Csutakra.

– Ciba, ne! – kiáltja Benke.

Rúgná is a kutyát, de csak valami sejtelmes és éktelen gomolygást vél a szeme látni. Hörög a vad kutya. Csutak pedig csikorog.

– Hé, Mordáj! – kiált oda egy hang.

Aztán, kezében egy világló vesszőnyalábbal, valami legényecske fiú közeledik. A bojtár lehet, nem ismeri Benke. Mordájt mond ismét a kutyának, s a lobogó vesszőkkel is megfenyíti, mire a kutya úgy kullog el, hogy szinte csúszik a földön. Aztán odavilágít a szekérbe, s látva benne az asszonyt, megkérdezi Benkét:

– Maguk mit akarnak?

– Látod, hogy vándorok vagyunk – mondja Benke.

Megvakarja a fejét a fiú, majd valami jut eszébe, hirtelen ámulatba esik az arca, s futni kezd a lobogó lánggal az esztenaház felé. Nem messze van a ház, s hallik is jól, ahogy bekiált oda a bojtár:

– Gazduram! Megjött Szent József, Márjával s egy csitkóval!

Benke neveti, hogy Szent József lett belőle.

– Hallod, Aniska?

– Hallom – szól enyhülten az asszony.

S már jön is a gazda. Hunyorogva jön az erdei fáklya mellett, majd közelebb érve meg is ismeri mindjárt a családot.

– Te vagy, Benke? – kérdi.

– Mi vagyunk – mondja Benke.

– Beteg az asszony?

– Omlóban van.

Szinte venné is már a két karjára Aniskát az öreg, de Benke megelőzi. Beviszi a házacskába, és ott az ölében tartja, amíg Mártonné asszony sietve ágyat vet neki. Aztán leteszi a párnák közé, és a sűrű tejszagban nagyot sóhajt.

– No, ez is megvan, a mindenit!

Aztán megkérdi az öregasszonyt:

– Illa néném, ért-e maga valamit a bábasághoz?

– Ha muszáj – mondja Illa néni.

– Egy ispotályt is el tudna vezetni – teszi hozzá az öreg Márton.

Hát jól van, magukra hagyják az asszonyokat. A szekeret az erdő szélére kormányozzák, közel a kalibához, ahol a tűz mellett már ismét szendereg a bojtár. A csikót kifogja Benke, odaköti egy fiatal fához. Az öreg is fát rak a tűzre. A két kutya pedig odasompolyog, s egymástól alkalmas messzeségben, orral a tűz felé, lefekszik.

A vihar is lankadni kezd.

Ott ül a két férfi, egy-egy csutakon, a tűz mellett. Rágyújtanak, s nézik a nyújtózkodó lángot, melynek kecses hajlata alatt néha nagyokat roppanva sírdogál a fa.

Ülnek és várnak.

Hátuk mögött a csikó vidám és folytonos hersenéssel eszi a sarjút; a két kutya néha nagyokat szusszan, s olykor egymásra veti a szemét, de megcsillapodtak immár, mert nem mutatják az ínyüket sem. A bojtár szétvetett lábakkal alszik, a kaliba tetejéről nagy cseppek pottyannak a hasára.

A felhők szakadoznak.

Éjfél is elmúlhatott már.

– Mit szeretnél? – kérdi az öreg.

– Fiút – mondja Benke.

Bólogat az öreg, de nem szól. Rápillant Benke, de nem tudja eldönteni, hogy a kívánság vajon tetszik-e vagy nem tetszik a vénembernek. Mély és rejtelmes az ilyen öreg arc; rajta az indulatok bölcsességgé száradtak már, ahogy a sarjú szénává szárad egyszer.

– Hát nem jobb a fiú? – kérdi Benke.

– A szülőnek talán – mondja az öreg.

A hold növekvő sarlója, ártatlan hetykeséggel, előtűnik az égen. A fák lassan felmerülnek az éji sötétből.

– Nem a szülőé a gyermek? – kérdi Benke.

– Mondják – szól az öreg.

– Csak mondják?

– Igen, csak mondják. Mert a gyermek valójában a világé. A világban pedig baj van. Sok baj. A férfiak okozzák majd valahányat. Mert a férfiak a napot és a csillagokat akarják, s ágaskodó lábuk alatt romlik a föld. Pedig itt élünk a földön, mert ez az ember hazája. S ha ez a mi hazánk, áldás kell nekünk rajta. Víg öröm, melegség és mosolygó gyümölcsök.

Elhallgat az öreg, s a derengés fátyla alatt harmat gyúl a szemében.

– Leány kell a világnak! – mondja végre.

Benke küszködik magában. Nem tudja, hogy miért, de jólesnék, ha sírni tudna.

De nem tud.

A tűz világlik; s a hold, mint egy cseperedő kislány, mosolyog.

Várnak.

Végre mozgás hallik a házacska felől, majd Illa néni ujjongva kiáltja, hogy leányka született. A hírre boldogság önti el az öreg arcát; Benke pedig felkapja riadtan a fejét, majd megerednek a szeméből végre a könnyek.

– Ne sírj, hécskám! – szól kedvesen az öreg.

– Nem sírok! – mondja Benke.

S felugrik menten, és szaladni kezd a ház felé.

Nem sántít semmit, amennyire látni lehet a hajnali derengésben; csak szaladva fut, mint aki nagy rettenetben van vagy megindító boldog örömben. A tűz feje fölött az öreg mosolyogva néz utána, s ahogy a szeme egyre messzebbre követi, boldogan veszi észre, hogy az ég alján megmozdul a fény.

Feláll.

Gyermeki örömmel nézi a májusi pirkadatot, és tiszta szívét elönti a hit, hogy talán mégis boldog lesz a világ.

A hazug sün

Történt egyszer, még az elaggott világban, hogy a tüskés sün nagyon elbízta magát. Hegyes orra lévén, hajlott is mindig az oktalan elbizakodásra. Így aztán csak kellő alkalom kellett ahhoz, hogy a fejét egészen elveszítse. Ez a kedvező alkalom nem is késett sokáig, mert az egyik esztendőben úgy forgott az időjárás, hogy a nyár végére valóságos paradicsom lett az ő számára a föld. Fölös számban elszaporodtak ugyanis az egerek, melyekkel nagyon szeret élni a sün. S bár igen megsokasodva voltak az egerek, mégis ízletesre hízott valahány, mert hiszen hirtelen szökvén érésbe a búza, a kalászok sok szemet hullattak a földre.

Könnyűszerrel és jól élt tehát a sün.

Amidőn leereszkedett az enyhe alkonyat, csak előjött lassan biztos rejtekéből, s körülményes vadászat nélkül is annyi kövér egeret ehetett, amennyit éppen megenni kívánt. Így aztán hamarosan letette minden gondját, s nem csinált egyebet, csak hallgatta a tücskök szüntelen dalát, esetleg lustán ábrándozott az aranyló holdvilágon, vagy bámulta a nagy kerek tököt, mely a szomszéd földön, a jámbor törökbúza közül, bambán és sárgulva kandikált ki a zsongító éjszakába.

Hát egyszer, amint éppen így, magával és a világgal igen eltelve, az egyik barázda mentén ábrándozott volna a sün, hát előbukkan valahonnét egy mezei nyúl. Rögtön megijedt a szegény nyúl, ahogy megpillantotta a sünt, s remegve kereste, hogy merre vehetné másfelé az útját.

Hanem a sün odaszólt neki:

– Mitől félsz, te füles?

– Úgyszólván mindentől és mindenkitől – mondta a nyúl.

– Gyere csak ide! – folytatta a sün. – Majd elbeszélgetünk ketten.

Hálás volt a nyúl, hogy olyan nyájasan szólottak hozzá, s bár óvatosan, de odament a sünhöz. Riadalom ült a két szemében, s úgy látszott a holdvilágon, mintha remegne is.

– Borzongani látszol, mezei barátom – kezdte a nyájas szóbeszédet a sün, majd aggodalommal tette hozzá: – Fázol talán?

– Nincs okom fázni – mondta a nyúl.

– Én is úgy vélem – folytatta a sün –, hiszen langymeleg nyár végi este van; a tücskök muzsikálnak, s pajzánkodnak az egerek. Igazán mindenki boldog ebben a paradicsomban.

– Mindenki, csak én nem! – sóhajtott a nyúl.

– No, hát mi a baj? – kérdezte a sün.

– Minden ember reám vadászik – folytatta nagy szomorúsággal a nyúl. – S mindegyiknek van egy-két kutyája. Ma is háromszor vettek üldözőbe azok a kutyák. Fáradt vagyok és szerencsétlen.

Elgondolkozott a sün, de nem tudott egyéb vigasztalót mondani, hanem csak annyit szólt:

– Hát bizony, bizony…

A nyúl azonban, érezvén a panaszkodás enyhítő édességét, nagy bizakodással és szinte áradozva folytatta:

– El sem tudod gondolni, hogy milyen átkos dolog nyúlnak születni. Mert a nyúlnak mindenki vesztére tör. Bujdokolhat egész nap s kereshet bárminő rejteket, mert ha egyszer nem, máskor biztosan rátalálnak. S akkor úgy kell szaladni neki, hogy még a lelke is kiszakad.

– Hát igen… – bólogatott a sün, mire a nyúl sóvárogva szólt:

– Könnyű neked, bezzeg! Mert akadjon reád egy kutya vagy bármilyen fenevad is, te csak magadba gombolyodsz, s azok az áldott tüskéid megvédenek.

A sün büszkén villantotta meg azt a fényes és hegyes orrocskáját.

– De sőt, megszúrják ellenségemet! – mondta.

Hát az úgy van, gondolta is a nyúl, s bizony irigykedve nézte a sün tömérdek tüskéit, melyek a holdfényben szinte növekedni és tovább hegyesedni látszottak. Abban a megejtő percben nemcsak szívesen váltotta volna tüskékre az ő gyors lábait, hanem irigykedett is lelkiből.

– Ne haragudj – mondta –, de szeretném megkérdezni, hogy miképpen növesztetted azokat a célszerű tüskéket?

Ámbár természetesnek látszott a kérdés, mégis meglepte a sünt, mert hiszen ő ezen nem gondolkozott még soha. S meghökkenve vette észre, hogy a kérdésre nem is tud felelni; jobban mondva, csak azt tudná válaszolni, hogy a tüskék dolgában semmi érdeme nincs, mert azok csak lettek s vannak. De hát mondhatja az igazat, abban az irigylett állapotban? Nem mondhatja bizony, mert akkor rögtön leesik a dicsőség polcáról, gondolván a nyúl, hogy az egész buta szerencse csupán.

– Aj-ah, az titok! – szólott tehát.

A nyúl közelebb húzódott hozzá, és hízelegve mondta:

– Mint a kincset, úgy megőrzöm a titkot.

– Esküszöl?

– Esküszöm a két fülemre – mondta a nyúl.

Hát erre a sün, hogy még titkosabb legyen a szó, lehúzódott lassan a barázda árkába, ott óvatosan körülszaglászott, s majd a nyúl fülébe súgta:

– Az egérhústól nőttek a tüskék!

Bámulva hallgatott a nyúl, majd reménytelenül borította arcára csüggedt füleit.

– Fogjak neked egyet? – kérdezte a sün.

– Egeret?!

– Azt! Szívesen fogok egyet a te számodra, s itt előttem megeszed. Meglásd, hogy kihull az a haszontalan puha szőröd, s helyette olyan tüskéid lesznek, mint nekem! No, fogjak egyet?

A szegény nyúl nagy szükségében annyira áhította a tüskét, hogy elszánta magát, és így szólt:

– Hát jól van, ha oly szíves leszel, fogjál egyet.

Boldog volt a sün, hogy a hazugságot elhitte a nyúl; s nagy vitézül elindult mindjárt, hogy fogjon egy egeret. Nemsokára vissza is tért, a szájában egy kövér egérrel, amit odatett kedveskedve a nyúl elejébe.

– No, edd meg! – biztatta szívélyesen.

Nagy undorodással szagolgatta a nyúl az egeret, de mivel élete a tüskéken nyugodott, végre behunyta a szemét, és enni kezdte az egeret. Hanem a különös dolgot meglátván egy másik egér, nagy rettenettel szaladni kezdett a mezőn, hogy vége a világnak, mert a nyúl eszi az egeret! Egyszeriben óriási riadalom lett a környéken, s fejüket vesztve menekültek az egerek, nehogy megegye őket is a nyúl. Özönlöttek és borzadva szaladtak, egyik földről tovább a másikra, az egész tájékról a másik tájra.

Egész éjjel szaladtak.

Hanem másnap alkonyatkor, megéhezvén ismét a sün, előjött a rejtekéből, hogy lakomát csapjon. Szokása szerint felment lassan a barázda tetejére, s onnét hallgatózni kezdett, hogy merre cincognak legjobban az egerek. Erre is figyelt s arra is forgatta a fejét, de bizony nem hallott semmi cincogást. Ejnye, gondolta magában, valami lett ezekkel az egerekkel.

S elindult, hogy megkeresse őket.

De hát hiába csatangolt a földeken, mert nem talált sehol egyetlen egeret sem. Másnap sem talált egyetlenegyet sem. Végre a harmadik napon felmászott egy domb tetejére, s ott az éhségtől egészen elgyengülve üldögélt. S amint ott kopogó szemmel üldögélt volna, hát arra jött a nyúl.

– Meghalok az éhségtől, te mezei testvér! – mondta a sün.

– Hát egyél! – felelte a nyúl.

– De mit? Hiszen nem találok egyetlen egeret sem!

No, gondolta a nyúl, ha már én megettem hiába az egeret, akkor veled is megetetem a tököt; s így szólt:

– Én tököt eszem, egyél te is tököt.

– Disznótököt?! – borzadt el a sün.

– Igen, disznótököt.

Gondolkozott egy ideig a sün, de aztán elszánta magát, és megkérte a nyulat, hogy nagyon erőtlen lévén, vezesse oda őt egy tökhöz. A nyúl szívesen odavezette, s bizony a sün meg is ette a disznótököt.

Így lett, a hazugság miatt, sündisznó a sünből.

Harmat és vér

A tanya gyümölcsös hegyoldalon feküdt, s nem messze az erdő peremétől. A csűr derékig és a fák törzse még benne állott az éjjeli sötétség sűrűjében, de a ház meszelt oldala már derengve látszott. A csillagok is, a gyümölcsfák és az épületek fölött, hunyorogva már hajnalt jeleztek.

Őszi éjszaka volt.

Tiszta és éles volt a lég, hóharmatot ígért. A levegő tengeréből távoli harangszó buggyant fel valahol. Néha elhalt, máskor pedig kibuggyant a csendből a hajnali zengzet. Elmerült, s majd ismét kibuggyant. Így úszott a harangszó, fodrosan szökkenve, hogy elérje valahogy a tanyát.

Ezt a havadi tanyát.

De csak nehezen érte el, elhaló sóhajjal csupán. Ami nem is volt csoda, mert hiszen messze esett a falutól ez a havadi világ. Négy kilométerre legalább. Ilyen messze feküdt, szomszéd nélkül egymagában, hullámos oldalon, gyümölcsfák között; s fölötte egy bükkös erdő, mely olyan volt egészen, mintha az őszi hűvösségben nagy sapkát húzott volna a fejére ez a havadi major.

Szólt a harang.

Szava küzdött egy ideig a hosszú úton, aztán a hideg párában egészen és végleg elmerült. A csend leült a gyümölcsfák alatt, s onnét leste, hogy a tisztásokon a gyenge sarjút mikor szállja meg a dér.

S akkor a tanyai ház felől valami zaj hallatszott. Halkan nyöszörögve megnyílt a ház ajtaja, s a derengő nyílásból lassú mozdulatokkal kilépett a gazda. Kissé meghajolva bukkant elő, szembe a csorba holddal, mely a távoli égen maradék buzgalommal pislogott. Künn a ház előtt megállott a gazda, egyenesre húzta magát, és széjjeltekintett a hajnali csendben. Magas, szikár férfiú volt; a lába kiváltképpen rengeteg hosszú. Erős bakancs komorkodott a lábán, s a vedlett harisnyája fölött csak egy báránybőr mellény lebegett a szikár vállain. A fején foltosra fakult fekete kalap üldögélt, kissé a jobb fülére dőlve, lekonyult karimával. A bajusza még feketének tetszett abban a gyenge derengésben, de az idő keréknyoma, a pillogó csillagok halovány fényében is, jól meglátszott az arcán.

Bizony, túl lehetett már a hatvanon is.

Körültekintett, fülelt és szimatolt. Aztán lassú mozdulatokkal elindult a szabad udvaron keresztül. Ahogy áthaladt a kicsi térségen, szippantott egyet a cigarettán, melyet ki sem vett a szájából, csak ott lógatott. A csűr felé tartott. De még be sem lépett az istálló fekete küszöbén, odabent a tehén nyakán megszólalt örömhangon a csengő. Először sűrűn csengve szólt, aztán már csak néha, mint amikor nyugalmasan eszik a barom.

Néhány percig időzött bent a pajtában a gazda. Aztán ismét az udvarra lépett, s elindult a diófa irányába, mely ott állott a csűr kerti bütüjénél, közel a favágószínhez. A fekete karima szélén, melyet a diófa kerek koronája vetett a földre, hát ott ismét megállt a gazda. A gyümölcsöskert felé kémlelt onnét, s a kerten túl a bükkös erdőt fülelte. Az erdő sűrűjében valahol kuvik szólt, háromszor-négyszer, riadt és sietős hangon. Utána ismét csend ült a hajnali világra, a nyugalmas égi tengernek a csendje, mely a gyümölcsfák között és a sarjús tisztásokon kezdett ezüst párába bújni; fent pedig, a bükkös rengetegben, sűrű lett és nehéz.

Figyelve, keményen állt az öreg; s ahogy csontos arcát hízelegve körülfolyta a derengés, már ki is lehetett találni, hogy kicsoda ő.

Páll Mózsa volt.

A gondozott tanya öreg gazdája, s nagy vadász is valamikor. De hát, lejárt már a vadászos idő! S amióta lejárt, azóta bizony a váltakozó őszök avarja egyre hull a vadűző parázsra, hogy azt elfojtsa benne.

De azért egy-egy szem izzik még abból a parázsból!

Sóváran figyelt az öreg. A cigaretta már kialudva húzódott meg a bajusza alatt. De a szeme meg-megcsillámlott, mint csakugyan a parázs. Állt egy ideig, aztán valamit gondolt, biztos mozdulattal a favágószín felé indult. Amikor odaért a favágó csutakhoz, akkor sem gondolkozott semmit, hanem a baltát a bal karjára akasztotta, és megindult a gyümölcsöskerten hátrafelé. Láthatólag semmi más célja nem volt, mint a szép hajnalon megjárni magát, s talán együtt virradni meg a világgal. Nem is nézelődött sokat, hanem csak egyforma léptekkel haladt a kertben, amely felül az erdőre rúgott, s hátrafelé is jó messzire szolgált.

Vasárnap volt, az első hóharmat hajnala.

Mintha virradni készült volna már a nap; de az is lehet, hogy csak a lebukott hold emléke és a csillagpor derengett a kertben. Az sem mindenütt, mert a fák alatt még éjszakai sötétségben lapult a föld; s fent az ágakon is rejtelmesen bújt meg az alma.

Úgy tetszett mégis, hogy van termés, elég szépen.

Ettől meg is vidámodott valamicskét az öreg, s a kiszolgált kalapot két ujjal hátrább taszította a homlokán. De abban a pillantásban mintha meg is állott volna, mert valami zaj röppent a fülébe. Valami ágtörés reccsenő zaja. Nehéz, mint az ólom. Hegyes fülekkel figyelt az öreg, de az előbb rosszul vette talán a zajt, mert csupán a forrás vize csörgedezett. Igen, a közeli vályúnál csorgott a víz, a hosszú csorgón végigfutva s onnét belé a vályúba, vidáman mondikálva. Csuda, milyen hangosan szólt s milyen éles tisztasággal! Mintha apró ezüstcsengők szóltak volna a nagy égerfák felől, melyek a pityókaföld belső szélén állottak, nem messze az erdőtől. Onnét csilingeltek az egybefutott vízcseppek, olyan üde és megkívántató hangon, hogy pogány legyen vagy félhalott, akinek kedvét az ivásra fel nem csengették.

Páll Mózsa nyelt egyet, mint aki szomjas lett hirtelen. Iszik egyet, gondolta magában; iszik abból a gyöngy-vízből, ami nemcsak a szomjúságot veri el, hanem az egészséget is bizton táplálja. Egy mázas csupor is áll ott, bütüben, a vályú bal párkányán; ott áll az évek óta, a mázát már itt-ott lepattogva, de ott állt minden időben, hadd ihassék bármikor bárki.

Hát egyenesen arra vette az irányt az öreg.

Mindjárt egy almafa állott ott; belől a vályú alatt; majd tovább egy vadbodzafa, bokros elterjedésben. Átment az almafa nagy árnyékán, fejét a maga súlyára eresztve, s inkább csak természetes kívánsággal a szájában. Aztán előrebújt a családos bodzafánál is, ahonnét már csak három lépés volt a vályú, egy kicsit oldalos helyen, háttal az erdőnek s arccal, egész hosszában, az érkező felé. Már ott csorgott, gyöngyöző hidegen, ott csorgott a hosszú vájatos rúdon lefelé s a rúd végiről belé a vályúba, a csillámló tó tetejére, kicsi szökkenéssel. S ott állott a mázas csupor is, az első párkányon, kuporogva ott derengett.

És már nyújtotta is Páll Mózsa a jobbik karját, hogy elvegye a csuprot. De félúton, mint a döbbenet, megállt a karja.

Egy vadkan ivott a vályúból.

Nekibújva ivott, a túlsó oldalon, éppen a csorgató rúd mellett. Bozontos vad feje fekete rettenetben látszott s a háta gerince ugyancsak. De a gerincen alól elfödözte a vályú, amely úgy állott Páll Mózsa előtt, három méter hosszúságban, mint egy isteni korlát, tele fekete vízzel, minek a tükre, a csorgató rúd alatt, szüntelen csipogott, mint a madár.

Szörnyű volt és tömegfekete a vadkan. Akár ezer és egy baj tömörű halomban. Végig a borzán elömlött a virradás; s a szájáról pedig, ahogy a fejét hirtelen felemelte, visszacsorgott gyémántos fénnyel a víz, az agyara sárgán meredt ki a pofából, s a két szeme pedig, mint a tömötten villogó szurok, olyan volt.

De nem mozdult, csak a szeme fúrt át a vályú felett.

– No, most vége az életemnek! – villant a veszély az öregben, de már villant az is, hogy mit tegyen. Hanem az agya csak lapult, mintha görcs ütött volna belé. Egyedül a karja mozdult, az agyát megelőzve, biztos és gyors mozdulattal, s a fejsze nyelét marokra vette.

Úgy állt, a vaddal szembemeredve.

S a vadkan is úgy, vele szemben, a túlsó oldalon.

Álltak egymásra meredve, vakmerő akarattal. Vártak mind a ketten. Majd aztán, talán az ösztön vagy tán az értelem sugalmára, Páll Mózsa előbbre csúsztatta a jobbik lábát, s utána a balt. Mintha csak a föld vinné közelebb. Hanem akkor, másfél lépésre a kantól, valami kavics megreccsent a lába alatt. S abban a pillantásban, kezében a fejszével, előre is hajlott, mint a szíj. A mozdulatra azonban a vadkan is ugrásra feszült, hanem a fejsze már villant és lecsapott. Belevágott a vályú peremébe, a vadkan pedig nyaffanva zökkent a helyére vissza. S ott, a vályú túlsó oldalánál, nyögve kezdett röfögni, s az agyara is csattogott már, s habzott a szája. Gyűlt a hab egyre, ellepte az agyarakat, s belé-belészottyant a vályú tiszta vizébe, melynek a színén továbbúszott a hab, sárgán és vérrel is vegyülve.

Virradni kezdett.

A fény körülfolyta lassan a kant, s a kitúrt habot egyre jobban megfestette a vér. A vágás is látszott már, amit a fejszével ejtett az öreg; ott sebhedett a vadkan két agyara között, közel a jobbik orrlikához, kétfelé osztva szinte az ormányt.

A víz madaras hangon csorgott-pityegett, a vadkan pedig morajlott, s túrta a habot. Hanem az öreg is, a vadvér láttán, egészen keményre vált, s úgy feszült szembe a kannal, mint az acél.

Lassan kivirradt.

Körül vidáman virítottak a guzsalyülő virágok, virult a vadmurok fehér karika virága és a kék pézsma s a szivárgó víz mellékén a kék nefelejcs. A vadbodza, mint a gyöngyöt, úgy lógatta fekete bogyóit, s piros gombjait a kecskerágó bokor.

Pirosra gyúlt keleten az ég.

Páll Mózsa feszülten állt, a vadkan pedig fortyogva túrta a habot.

Az idő telt.

Aztán, mint ahogy a fagyban megpattant végre valami, a ház felől felhangzott egy kiáltás:

– Jöjjön elé! Hallja-e?!

A felesége szólt. Nyilván azt akarja megkérdezni tőle, hogy a reggeli ebédhez mit készítsen. De hát könnyű neki. Könnyű mondani, hogy menjen elé, mert a menéssel baj van.

– Hol van, hallja-e?! – kiáltott ismét az öregasszony.

S mintha a hang már közelebb lett volna egy cseppet. S el is iszonyodott rögtön, hogy most immár mi lesz. Mert ha felel, a felesége és a kan is megborzad a szóra; ha pedig nem felel, nyilván oda botránkozik az öregasszony.

Nem felelt.

De egy cseppet hátrább húzódott, majd ismét egy cseppet. Hanem a vadkan, ahogy nőni látta a távolságot, a két lábát a vályú peremére emelte, hogy ugorjék talán. Erre az öreg közelebb húzódott ismét, mire a vad is visszadöccent újból a vályú mögé, tömérdek fejét a peremre fektette, és a véres habot csattogva túrta tovább.

Az őszi harmat fehéren csillogott a fényben.

Valaki nagyapót kiáltott, mire Páll Mózsa is elszánta magát és visszaszólt:

– Te vagy-e, Györke?

– Én! – felelt zengve a hang. – Hát maga hol van?

A vadkan élesen figyelt, s parázsló kicsi szemével rezzenet nélkül fogta az öreget, kinek a pillantása, mint a szeg, úgy rajta volt ugyancsak a vaddisznó szemén.

– Itt vagyok. Gyere errefelé!

– Megyek, megyek.

Csakugyan hallatszott, hogy közeledik Györke. Mint a gyenge gyolcson, mely alig zizzenve suhog, úgy jött a hóharmatos kerti füvön. De még ott lehetett csak, jóval a vadbodza bokrai mögött, amikor hátraszólt neki az öreg:

– Ott állj meg! A bokor mögött!

A legényke megállt. Gondolta, talán játszani akar valamit a nagyapja, ámbár a hangja nem olyan volt. Fürkészni próbált a hang felé, de a sokfias bodzafa elfödözte a nagyapját.

– Itt vagyok a bokor mögött – küldte neki előre a szót.

– Bátor vagy-e? – kérdezte az öreg.

– Ha muszáj – mondta Györke.

– Hát akkor szaladj – folytatta a nagyapja – s hozd ki gyorsan a medvebőrt!

Nem kérdezett semmit a fiú, hanem elsuhogott gyorsan a ház felé; s majd néhány perc múlva ismét hallatszott, hogy szuszogva törekszik. Megállt a bokor mögött, kifújta magát s előreszólt:

– Itt van a medvebőr. Mit csináljak véle?

– Bújj a földre, s nyomulj előre, mint egy medve!

Megértette Györke, hogy valami nagy baj van ott a vályú mellett. Farkas talán vagy egy másik medve, aki nem akar tágítani. Érezte jól a veszedelmet, de a játék izgalma bátorságra tüzelte. Lebújt hát a földre, a medvebőrt a fejére húzta, és mászni kezdett előre. Az öreg pedig kormányozta egy-egy kurta szóval, hogy csak bátran, jól a földhöz lapulva s ügyesen előre.

Úgy mászott Györke, mint a sün.

– Itt vagyok – szólt suttogva végre.

A két lábát jól szétvetette az öreg, s mindjárt irányította is Györkét, hogy bújjon a két lába között előre, egészen a vályú oldalába, s onnét nyomja a magasba a medve fejét, de maga ne álljon fel, hanem csak a két karjával nyomja, lassan-lassan. S már érezte is, hogy nyomul a legényke, mert a medvebőr fente a szőrit a lába szárán. Nehezen állta, hogy oda ne pillantson, de szemével a vadkan szemét nem ereszthette el. Csak mint sejtelmes árnyékot, úgy vélte látni csupán, hogy a vályú oldalánál felfelé nyomul a medve feje. Fent a peremnél ki is bukkant az orra hegye, vagy csak a szőre teteje talán, mert a vadkan egy rebbenéssel odapillantott. De csak egy villanás volt az egész, mert a szeme visszaugrott rögvest az öregre, ki mint egy horoggal, úgy fogta szemével a vadat.

– Lassan s csalogatva! – szólt halkan az öreg.

Sejtette Györke is már, hogy mi az, amit nem tud, mert így suttogott vissza:

– Az egit, milyen mérgesén röfög!

– Dörmögj te is! – dünnyögte az öreg.

S a legényke kezdett is dörmögni lassan, majd a medve fejét hirtelen lökéssel a vályú peremére nyomta, s nyögött is melléje nagy méreggel egyet. De az a nyögés már kettőbe törött, mert abban a pillantásban már ugrott is a vadkan, s az agyarát reccsenve vágta belé a medve tátott pofájába. Hördülve harapott, de akkor a fejsze is villant már s lecsapott. S a csattanásra kettőbe nyílt rögtön a vadkan koponyája, az agya véresen kiömlött, s egy része belészottyant a vályú vizébe.

A vadkan is elhanyatlott, s szinte kettőbe törve feküdt a vályú túlsó peremén.

Páll Mózsa szusszant nagy sóhajtással egyet, s a fejszét ernyedten a földre eresztette. Aztán fáradt pillantással az unokájára nézett, aki a medvebőr alól éppen akkor bújt elő.

– Hát ez is megvolt – mondta csendesen.

– Megvolt, mert eszünk volt – felelte Györke.

Az öreg megtörölte a keze fejével a homlokát, majd levette azt a rozoga kalapot is, mert verejtékben úszott az egész feje. S ahogy ott állott a tündöklő őszi fényben, Györke ámulva kiáltott fel:

– Nagyapó! Hát a maga haja egészen fehér!

– Fehér-e?!

– Fehér bizony!

– Hát a győzelmet nem adják ingyen! – mondta az öreg.

Ezen eltűnődtek együtt s kedves személyükben mind a két nemzedék. Aztán megindultak a ház felé vissza. Piros almák alatt és nagy fényességgel haladtak, mert éppen akkor jött fel nagy dicsőséggel a nap.

Hollódi vadrózsák

A magas kőszál mögött, a keleti peremen gyűlni kezdett a fény. Először violaszínben, majd halovány pirosban szállt az égi füst; aztán aranyözönnel öntötte el a messzi peremet. A nap korongja nem látszott még, de a májusi harmat a zsengéken már csillogva lüktetett.

S akkor a fénylő pirkadatban, messze a kőszál mögött, megszólalt az öreg holló. Röptében, ahogy közeledett, mély hangján kúgott néha-néha egyet, majd nyitott szárnyakkal leszállt a kőszál tetejére. S mint aki szokott helyén megnyugszik rögtön, s bételik csendes örömmel a szíve, lassan összevonta fekete szárnyát, és gondosan megszemlélte a falucska házait, melyek a magas kőszál alatt elszórtan füstölögtek.

Aztán tollászkodni kezdett, miközben feljött a nap.

Tegnap is így volt, s holnap is így lesz. Mert amióta megtelepült az első ember ezen a morcos mezőn, e szélvédő és viharfogó nagy szikla árnya alatt, azóta mindennap eljött az öreg holló. Eljött reggel, amikor felkelt a nap; s eljött alkonyat előtt, amikor lemerült az aranykorong. Eljött minden évszakban, ünnepen és műves napokon egyaránt, s majd tollászkodott a megújuló tündökletes fényben; alkonyatkor pedig megfente csőrét a kőszál tiszta kövén, majd jó éjszakát mondott, és visszarepült a rengeteg felé.

Ő volt az alapító.

Vagyis a gond és a hűség jelképe inkább, mert az alapító Szinkóczi Balás volt mégis. Az öreg Szinkóczi, kinek a sarjadása valahol a rejtelemben időzött, valamint napközben a holló. De akárhol magzott Szinkóczi Balás, jó földön sarjadott fel, mert különben nem élt volna úgy, ahogy él már harminc esztendeje ezen a helyen.

Vagyis amióta megtelepült.

Abban az időben, a háború viharának romjai fölött, elsőnek szállott ide, talán a kőszáli hollóval együtt. Kis hajlékot szerkesztett a szikla alatt magának; s a morcos mezőn, ahol vadóc bokrok tanyáztak, s kő kövön hált, megalapított egy magyar települést. Mindehhez értett Szinkóczi Balás, fát és követ egyformán tudott faragni, de legnagyobb mestere mégis magának az embernek volt, az emberi léleknek és a romlandó testnek.

A léleknek bölcs tanácsokat adott, s gyógyította a nyavalyákat.

Nem is Balásnak hívták már, hanem Balzsamnak.

S Hollódnak a települést.

Negyvenkilenc háza volt már Hollódnak, s közel kétszáz lélek azokban. Mind szegény emberek, jórészt kavicsozók és faragók. Szinkóczi módjára úgy vertek gyökeret valahányan, akár a vadrózsa bokrai, melyekről azt szokta mondani az öreg Balzsam, hogy a játékos szél fütyörészve ülteti őket. Most fényben úsztak a vadóc mezőkön, s májusi harmat csillogott bimbóinak kicsike, zöld szigonyán, miközben a település házaiból szálldogált puhán a füst.

A holló is ott tollászkodott még a kőszál tetején. De közben-közben kereken fordult, mintha vigyázna valamit, s öregesen totyogott.

Szinkóczi, reggeli szokása szerint, az udvaráról nézte a hollót. Aprólékosan figyelte, mint a kalendárium öregbetűit vagy a jövendölés szavait.

– Ma lesz valami! – mondta.

S csakugyan, nemsokára felbukkant két emberi alak, ahogy közeledett a fényes reggelen. Az egyik Izsópi volt, az öreg éjjeliőr, vagyis az egyetlen hivatali személy az egész településen. Mint a szurok, úgy villogott a kezében az a magas fekete bot, ami minden esztendőben nőtt egy keveset. A bot mellett csak kicsinyesebb bokornak látszott az öreg, s a bokor fiának a másik jövevény, aki már valódi hivatalos személy volt.

Nevezetesen Szemerke.

Mialatt lassan, egyre közelebb jöttek, a Szinkóczi fejében is egyre jobban nyüzsögtek a hangyák. Ami nem is volt csoda, mert ez a Szemerke fiú a bégényi tanács apródja volt, Bégény pedig a hivatalos apja volt ennek a hollódi településnek.

Köszöntek, s nagy komolysággal megálltak.

– Ez a fiú mond valamit – szólt az öreg Izsópi.

Abban a pillanatban a holló felszállt, és elrepült a rengeteg felé.

– Mit mond? – kérdezte Szinkóczi.

– Azt rendeli az elöljáróság, vagyis a községi tanács – kezdte a fiú a szót –, hogy a hollódiak tüstént válasszanak egy fejest magoknak.

– Micsoda fejest? – kérdezte Szinkóczi.

– Hivatalos fejet – felelte Szemerke, majd a maga fejiből hozzátette: – Úgy gondolom, helytartót.

– Levelet nem küldött a tanács?

– Kinek küldött volna, ha Hollódnak nincsen feje!

Szinkóczi rámutatott az öreg Izsópira, mintha mondta volna: íme, hivatalos ember ez, hiszen minden esztendőben egy véka gabonát kap minden háztól, hetenként egy szárnyast a soros családtól s egy-egy tojást mindenkitől!

Hanem a vénember megrázta gyorsan a fejét, s így szólt:

– Én nem vagyok nappali ember!

Ejnye, mit tudjanak csinálni, azon kezdettek tűnődni. Szinkóczi el-elnézett a kőszál felé, melynek a tetején nem hagyott tanácsot a holló; majd megindult a faragószín felé, ahol nagy mesterséggel villákat és gereblyéket készít már két hete.

De hát a vén Izsópi és Szemerke apród is mentek utána.

Szinkóczi faragáshoz látott, a nappali és az éjjeli személy pedig tapadva hallgatott.

Látszott, hogy nem fognak tágítani.

Végre meg is szólalt a vénember.

– No jó – mondta. – Akkor én egybehívom az embereket.

El is indult a fekete botjával, s vitte Szemerkét is magával. Talán, hogy segítsen neki; vagy talán, hogy az emberiség ügyét, ezen a csepp Hollódon, okos ésszel olajozzák. S ahogy elmentek, egy óra múltán kezdettek is az emberek jövögetni. De csak szitty-szotty, úgy érkezett nagy ritkasággal egy-egy. Mire azonban eljött a dél, mégis együtt volt huszonöt ember. Ennyi elég is lesz, mondta a bégényi apród; majd mint a csikó, ki a szekér mellett már eljárogatott fuvarozni, nagy fennhangon előadta a bégényi üzenetet. Erre az emberek pillogva méregették egymást, hogy vajon ki lehetne a kívánt személy. De bárki szólt, Szinkóczi Balásra szállott a szó, váltig hangoztatván, hogy Hollódnak nincsen lelke és esze más.

– Hát jól van – mondta Szinkóczi –; amit érünk, azt töltünk.

Erre az öreg Izsópi felemelte a botot, és nagyot döndített véle a májusi földön, majd a Szemerke fiúhoz így szólt:

– No, fiam! Indulj sebesen, s mondd meg Bégényben, hogy a hollódi nép Szinkóczi Balzsamot választotta helytartónak.

De hát Szemerke nem indult, hanem az ujjasa bélésiből előhúzott egy levelet.

– Ammi? – kérdezte a vén Izsópi.

– Levél – mondta Szemerke.

– Hát azt mondtad, hogy nem hoztál!

– Azt mondtam – felelte a fiú –, hogy kinek hoztam volna, ha Hollódnak nincsen feje. De most már van!

S azzal átnyújtotta Szinkóczinak a levelet.

Egyszerre nagy csend lett és olyan várakozás, mint a májusi földben. Az álluk is leereszkedett, úgy lesték, hogy vajon mi lehet abban a levélben. De valami volt, Szinkóczi nagyon elkomorult, majd kicsi gondolkozás után a zsebibe tette a levelet, rámutatott a fiúra, s odaszólt a vén Izsópinak:

– Üsse agyon azzal a bottal!

Szemerke nem vette zokon a helytartó kurta szavát, hanem röhintett egyet, hogy íme, az öreg bölcseken mekkora diadalt aratott.

– Mi van a levélben?! – kiáltották többen is.

Szinkóczi azonban nem tudatta a levelet, hanem illendő komolysággal, de kérelemmel is a szóban, azt mondta:

– Most mindenki menjen haza. S kinek mi van, költse el szépen a délebédet. De aztán, uzsonna tájban, vagyis öt órakor, minden háztól itt legyen egy ember. De lehetőleg a fej. Mert fontos dolog van a levélben. Akkor megmondom, hogy mi.

Szemerkéhez pedig így szólt intelemmel:

– Ha megmondod valakinek, hogy mi van a levélben, az első beteg malac helyett te fogsz meghalni. Értetted?!

– Hát mi van a levélben? – kérdezte a fiú.

Szinkóczi meglepődött, de fordított ő is egyet a dolgon.

– Ha nem tudod, mért akarod tudni?

– Hadd tudjam, hogy mit ne tudjak.

Az emberek felderültek a Szemerke sima eszén, s belényugodván a végzésbe, széledezni kezdtek. Elment az öreg éjjeli pásztor is, nemkülönben a fiú. Szinkóczi még dolgozott egy ideig, de az esze a gereblye fogai között folyton a levélre futott. Nyughatatlan volt, letette a szerszámokat, és elindult a kőszál felé, mint a holló. Megkerülte a sziklás hegyet, mely elveti róluk a nagy szelet és a viharok mérgét, mint a bástya. Aztán a mezők felé vette az útját, ahol bokor és föld csupa bizalmat hajtott mindenütt. Madarak villogtak a fényben, mintha hideg éjszakák és nappali veszedelmek ellenére biztató üzeneteket hordoztak volna jelen és jövendő között.

Döntött magában.

Aztán hazament, és megírta Bégénybe, hogy miképpen határozott a hollódi nép. A levelet a zsebébe tette, és várta a gyülekezetet. El is jöttek az emberek, szinte valahányan. A mogyoróból a kíváncsiság mind dióra növesztette a szemeket, úgy várták, hogy vajon mit akarnak a Bégényi elöljárók.

– Halljuk, halljuk! – kiáltották.

Szinkóczi odaállt az emberek elé, s szép lassan és nagy nyomatékkal elolvasta a bégényi elöljárók levelét, minek a végére olyan ámuldozás támadt, mintha az orruk előtt egy szilvafán alma termett volna. Szinkóczi várt egy kicsit, majd az alkalmas percben és a levél értelme szerint így szólt:

– Egyszóval, emberek, azt ígéri a bégényi tanács, hogy megépítteti nekünk az iskolát; hogy nagy kutat fúrat a szikla alatt; hogy hivatalos boltot állít nekünk, s hogy orvost járat ide minden héten. De ellenben a bajban osztoznunk kell. Vagyis a tíz kulákból, akit Bégényre kiszabtak, kettőt nekünk kell adni.

Az ámulat egyszerre zúgásra váltott.

– Nincs itt senkinek földje!

– Sem üzlete!

Szinkóczi várt egy darabig, hogy áradjon a gyülekezet, majd arra biztatta az embereket, hogy javasoljanak kettőt. De mivel csak gabalyodva forogtak és tátogtak az emberek, neki kellett szólani ismét.

– Hát, emberek! – kezdte is a szót. – Én nagyon jól tudom, hogy itt, Hollódon nincsen a kívánt minőségre alkalmas ember, mert bizony, itt virágoskertnél vagy veteményeskertnél nagyobb földje senkinek nincs. De azt is jól tudom, hogy iskola kéne; hogy közös, jó kút kéne, s hogy bolt és orvos kéne. Ne legyünk hát ellenségei magunknak, hanem a jövendő érdekiben járuljunk hozzá a létszámhoz. Ha a fehérből feketét kell adni, hát adjunk két kéményseprőt; majd lemossák munka után magukról a kormot!

Okosan beszélt Szinkóczi, de mégsem neveztek meg senkit.

– Hát jól van – szólott akkor okosan mégis. – Ha nincsen más mód, mert úgy látom, akkor kimondom az első segítő szót magam. Vagyis, bár a hollódi hivatalos vezető a mai naptól kezdve én vagyok, az egyik kulákságot mégis magamra vállalom!

Megdöbbentek az emberek, hogy éppen Szinkóczi Balzsam legyen az egyik kéményseprő. De aztán az arcok megenyhültek, és szeretet sugárzott azokról. Olyan csend lett, mintha nagy ígérettel gyermek született volna; vagy bégetni kezd vala egy leszállott bárányfelhő.

– Én is vállalom a másikat! – kiáltott az öreg Izsópi pásztor, majd csendesen utánatette: – Száraz ágon úgysem marad meg a baj.

Mosolyogva nevettek az öregen, majd a levegőbe emelték, életiben először úgy ünnepelték. Szinkóczi is, bár hivatalos ember volt, segített az emelésben; utána pedig Szemerkének átaladta a válaszlevelet, amit a gyűlés előtt már oly bölcsen megírt, s a levél mellé így szólt a fiúhoz:

– Ezt elviszed, s eleven szóval is megmondod, hogy búval bajt gyógyítottunk. Vagyis mindenben úgy határozott a hollódi nép, ahogy ebben a levélben írva van.

Mosolyban csillogva ment el a fiú, akár a délutáni madarak a jövőbe. S mivel búcsúzni készült az aranynap is már, a kőszál tetején ismét megjelent a holló. Megfente csőrét a szikla tiszta kövén, s öreg létére olyan hetykén állott, mint a vadrózsa bimbója a szélben.

Szótartó Fütyögi

Csontos, magas öreg volt Fütyögi Fülöp. A haja, mely a szürkéből éppen akkor hajlott a fehérbe, egy kicsit meg volt eresztve. Szárnyat a bajusza adott a szikár arcnak, s pajkos derűt a barna szeme, mely kicsi volt és a fényében oly ugribugri.

Szerették a faluban.

Hogyne szerették volna! Hiszen a gyermekek nevettükben néha szökdöstek a mondásain; a felnőttek sohasem tudták kitalálni, hogy mire mit fog mondani; s a lányokkal pedig olyan pillangósan tudott ingerkedni, hogy valósággal kifente bennük a borotvát, amivel aztán este a legények borotválkoztak.

De aztán egyszer, egy hétfői napon, megbillent az öregben az egészség s vele a kedv. Kornyadozott bizony, s borzongott is.

Nem tetszett magának.

Ha nem egyéb, megártott neki a kövér hús, amit vasárnap délben evett. Bőségesen evett belőle, s füstölt is volt a hús.

– Dörgölj meg egy kicsit – mondta feleségének.

Gyenge ecettel kell az ilyent csinálni.

– Ott, ott! – mondta Fütyögi.

Az oldala fájt jobbról, lent a dereka körül.

– Baj van – mondta az asszony.

– Nocsak.

– Orvos kell ennek, hallja!

El is ment Fütyögi az orvoshoz, aki megvizsgálta, s így szólt:

– A máj, Fütyi bácsi.

– Eddig nem is volt.

– Mi nem volt?

– Hát májam.

– No, most van.

Hümmögött az öreg, hogy milyen világot ért; ingatta a fejét, mintha magamagát leckéztetné szelíden, mondván: „Ejnye, te Fütyögi mája, hát te ilyen dísztelenül viselkedel?!” S közben el is révedezett, úgyannyira, hogy az orvos szava rezzentette magához, mondván az orvos:

– Szenet kell venni, szenet.

– Veszünk egy zsákkal, van itt szénégető!

– Nem úgy, nem!

– Hát? – kérdezte az öreg.

– Bevenni, mint gyógyszert, orvosi szenet.

– Azt is lehet – mondta Fütyögi.

S megindult kifelé. Hanem az orvos megállította, hogy a szén még semmi; ellenben a zsíros és fűszeres ételektől szigorúan tartózkodni kell.

– Úgy is van – bólogatott az öreg. – Ami olyan lesz, mind a kutyának vetjük.

S ismét megindult kifelé. De hát az orvos ismét megállította, felemelvén az ujját is, mint a tilalom jelképét, s mondván:

– Bort, sört, pálinkát nem iszunk!

– Mi ketten?

– Maga egyedül.

– Az már baj – mondta Fütyögi.

Ejha, gondolta az orvos, ebben az ital dologban, úgy látszik, igen esendő az öreg. Jó lesz hát szorosabbra húzni a szót, s már nyújtotta is Fütyögi felé a kezét.

– Csapjon belé! – szólt az orvos.

Fütyögiben rezegtek az őszi levelek, az orvos pedig nagy nyomatékkal mondta, emígy:

– Fogadom, hogy semmiféle szeszes italt nem iszom.

Az öregnek lehajlott a feje, mint nagy száraz ágon a fagyöngy; de aztán ránézett az orvosra, s nehezen kimondta:

– Fogadom.

Aztán elment haza, szedegette a szenet, kerülte a zsíros és fűszeres ételeket; s igen vigyázott, nehogy szembetalálkozzék valamiféle szeszes itallal. Ámbár lelkiből kívánta.

S egyszer, Isten tudja, miképpen történhetett, álmában-e vagy csak úgy képzett előtte, hát egyszer megjelent neki egy angyal. A kezében aranykancsót tartott az angyal, s az aranykancsóból bort töltött neki egy aranypohárba. De amikor el akarta venni azt a poharat, hogy igyék is belőle, hát akkor az angyal továbbhúzódott.

Valósággal csalogatta.

S az öreg megindult az angyal után; s egyszer csak azt vette észre, hogy ott ül a kocsmában, egyedül egy asztal mellett. Ahogy észrevette, hogy ott ül, hát megrázta a fejét, s egészen magához tért.

– Hát, ha már itt vagyok, valamit csinálok – mondta magában.

S kért egy fél liter bort.

De a fogadalom rácsapott, mint az öreg kakasra a sas.

– Hozzon egy levesnek való tányért s egy kanalat is – mondta.

A boltos elhozta a tányért és a kanalat; Fütyögi pedig kitöltötte a tányérba a fél liter bort, s enni kezdte kanállal.

– Maga mit csinál, Fütyi bácsi?! – kérdezte a kocsmáros.

– Fogadalmat tettem, hogy nem iszom bort – mondta az öreg.

S megette mind a bort.

Hanem, mire elfogyott az ital, Fütyögi előtt a levegő megpárásodott, s lipinkázott is az a pára. Ami nem is csoda, mert hiszen régen nem evett már efféle levest.

Jókedve lett az öregnek.

– No, kedves eszem, megegyünk-e még egy felet?

– Én nem bánom – szólt az esze –, de akkor én elmegyek.

Mégis megkérte Fütyögi a másik felet is, s majd kanalazni kezdte. Hanem a levegő már kezdett nemcsak lipinkázni, hanem dülöngélni az öreg előtt; s hát egyszer látja, hogy az esze csakugyan feláll az asztal mellől, s elindul hazafelé.

Istenem, mit tegyen?

Bizonytalankodott egy cseppet, de aztán, becsületére legyen mondva, maga is felállt, s elindult az esze után. Künn az utcán, a friss levegőn, utol is érte; s abban a percben, ahogy utolérte, összeölelkeztek ketten, s úgy mentek, énekelve, hazafelé.

S a mája még zümmögött is az ének mellé.

Rokonom kalapja

Mintának való ez a vasárnap délután. Néha meglebbennek a szellőben a lombok, enyhe a lég, s békesség honol az emberi arcokon. Az öregek sütkérezve bandukolnak az utcán, a leányok kedve szinte virít, és ünnepi ruhában hódítják a fiúk a világot.

S számosan mennek rokont látogatni.

Ennyiből is látható tehát, hogy egészen hibátlan ez a vasárnap délután. Annyira hibátlan, hogy a többi közül egészen kiemelkedik, mint az árvácskák vagy a boglárok közül a liliom. Magasan kiemelkedik, és úgy tekint a magasból vissza a múltba, hogy a tovatűnt évek vasárnapjai közül társat válasszon magának.

Talál is egyet.

Ehhez a maihoz hasonlatos volt az is, valóban. Akkor is bólogattak a fényes szellőben a lombok, s számosan mentek rokont látogatni. Így történhetett, a lélek lombjainak játékos kedvében, hogy azon a régi vasárnap délután engem is meglátogatott egy fiatalember. Röpke látogatás volt az egész. De hát suhanva röppen el a fecske is a macska fölött, s a fecske szárnyára mégis pezsdülve emlékszik mindig a macska.

Hát arra a fiúra úgy emlékszem én is.

Amikor kinyitottam neki az ajtót, mindjárt biztatás nélkül és otthonos örömmel jött bé a szobámba. Ebből is nyilvánvalónak látszott, hogy valahonnét ismernem kellett volna ezt a kedves és barátságos fiatalembert. Ismernem kellett volna, mint ahogy ismertem is. Jobban mondva: tudtam, hogy ismerem, csak éppen nem ismertem. S hiába néztem azt a csillogó két barna szemét, hogy azokból kihorgásszam a valót; s hiába néztem azt a kissé tatáros arcát is, mert a neve nem jutott eszembe. De sőt, a nevén túl homályba borult még a fészek is, amelyben ült, mint ismerős.

Nagy bajban voltam, no hát.

De takargattam a bajt, s a fiú nem is vette észre. Inkább a megnyugvás öröme ült az arcán, ahogy mondta:

– Már régen tervezem, hogy egyszer eljövök magához.

– Mióta? – kérdeztem.

– Rég, s mindegyre, jobban.

– Hát most megvalósult!

– Most meg.

Már javában ültünk, amikor ilyen szavakat váltottunk egymással. Ő a térdére könyökölve s nagy várakozással mosolygott, miközben egy-egy szemugrással a szobát is bejárta. Én a nadrágját jegyeztem fel az emlékeim közé, ahol ma is úgy él: kurtára és szűkre szabva, nyilván valaki másra; s néhány pillantással eltettem az emlékezetembe a barna kabátját is, mely a nadrággal ellentétben, nagy bőséggel lebegett rajta.

– Úgy hát, itt lakik – mondta a fiú, s a szóban együtt volt a kérdés s nemkülönben a megállapítás.

Gondoltam, a pontot odateszem mégis.

– Én itt – feleltem tehát.

S nevettünk mind a ketten, mert a nagy meghittségben jól éreztük magunkat, s egyet is értettünk egészen.

– Hát a kereset milyen? – kérdezte.

– Mint az eső – mondtam.

Ebből megértette rögtön, hogy egyszer van s máskor nincs. Sőt, amit megértett, azt egy szép gondolattal meg is toldotta. Vagyis azt mondta, hogy nálam a kereset azért ilyen, mert a költő adománya és az eső egyaránt a természet ajándéka. No, gondoltam magamban, ez a fiú, bárki legyen, igazán megérdemli, hogy koccintsak vele. Két pohárka bort töltöttem tehát, s köszöntés után megittuk.

– Hát itt jobb bor van, mint otthon – mondta akkor a fiú.

– Nem egyformán van, otthon sem – egyengettem én magam.

Ezen ő elgondolkozott, mint aki nem akar igazságtalan lenni; s majd így szólt:

– Hát az igaz. Mert például a szövetkezetben adódik igen jó bor is néha. Afféle Küküllő-menti, mert az aztán csakugyan jó. De amit Daróczi szokott adni, az a sánta boros, hát az csak olyankor teszi meg a szolgálatot, amikor meghal egy vénasszony, akit egész éjjel és józanul kell virrasztani.

Hála legyen a sánta Daróczinak, most már tudtam, hogy ezzel a fiúval, úgy látszik, egyfalusi vagyok. Meg is ragadtam rögtön a szálat, s azt mondottam, hogy Daróczit nekem nem kell bémutatni, mert ismerem én őt, éppen eléggé. S hogy tovább léphessünk is mindjárt, elhagyva Daróczit, töltöttem ismét a két poharacskába. De ha azt hittem, hogy a bor elmossa a sánta Daróczit, akkor nagyot tévedtem, mert ivás után így szólt a fiú:

– Ő mosott ki engem a faluból, az a hitvány személy!

– Hát ezt nem tudtam! – ütköztem meg én is rögtön, mintha nekem mindent tudnom kellett volna, ami valaha csak történt ezzel a kebelbéli fiúval, akit az emlékezetemben hiába kerestem. De talán jobb is, hogy úgy volt, ahogy volt. Jobb, mert a rövid történetből, amit a fiú elmondott, a régi lappangó szálak mellé új szálak szövődtek közöttünk. Rövidnek azért mondom a történetet, mert a fiatalember így adta elő:

– Nála ittunk vízkeresztkor. A maga öccse s én. Három literrel már elfogyasztottunk, de a három literrel szemben mi még józanok voltunk. Erre azt mondom a maga öccsinek, hogy: no, bátyám, ha már ez a három liter ennyire nem tudott fogni rajtunk, akkor én a negyediket Daróczinak a szeme közi öntöm! S oda is öntöttem. De aztán ebből kifolyólag én egy hónap múlva már itt is voltam, ebben az idegen városban.

– Mert mi ilyenek vagyunk! – csatlakoztam a virtushoz.

– Ilyenek! – mondta a fiú. – S nem is baj. Én legalább nem bántam meg, hogy Daróczival így cselekedtem. Mert ugyanis, ahogy megérkeztem ebbe a városba, már másnap ráakadtam egy jóféle emberre, kinek a rozzant állapotából mindjárt munkát is találtam. Úgy kell ezt érteni, hogy háza van neki, itt a város környékin. Az a ház amolyan bomba rágta ház volt, amit Kályhási úr újra akart építeni. Vagyis Kályhásinak hívják azt a jóféle embert, akit úrnak is nevezhetnék bátran, mert egyrészt nem tudott ácskodni, másrészt pedig megszerettük egymást. Ilyenformán aztán, s ketten együtt, újraépítettük az egész házat. Rendesen megfizetett engem, illetőleg a fizetség egy résziben felruházott. Ez a ruha is, ami rajtam van, tőle származik.

Megnéztem ismét s meg is tapogattam a ruháját, külön a nadrágot s külön a kabátot.

– No, tisztességes, a szövet! – ismertem el.

– Ugye? – örült a fiú.

– S kalapot nem adott? – kérdeztem.

Hát erre nevetni kezdett a fiú, de olyan kedvire és sok jó ízzel nevetett, mintha nem is kérdést tettem volna fel neki, hanem pajzánkodva játszottunk volna. S amikor már nevetett egy sort, csak akkor szólalt meg, mondván:

– Adott kalapot is. Hogyne! Mégpedig olyan kalapot, hogy igazán szépet. Barna színűt, aminek a szalagja mellett, bal oldalon, egy ügyes pamacs is volt, s hátul a csokránál madártollú benne!

– Hát hol van? – kérdeztem.

– Hol-e? – nevetett a fiú. – Asszegény a ruhatárban!

– Micsoda ruhatárban?

– Ahol a hold a ruhatáros, abban.

S ahogy vettem volna a szót, a fiatalember valami olyat láthatott rajtam, mintha nem egészen érteném a dolgot. Előbbre hajolt tehát, s így folytatta a kalapot:

– Hát van nekem egy kedves ismerősöm, hogy úgy mondjam. Vagyis egy leány, Amália. Aki már régen itt lakik a városban, minélfogva ügyes és jártas személy minden dologban. Egyéb mellett nagy könyvolvasó ez a lány, s jár a moziba is. S azt akarja folyton, hogy engem is beléavasson mindezekbe. Így jutott eszibe a múlt szombaton az is, hogy menjünk el ketten a színházba. Hát mi el is indultunk, hogy elmenjünk ketten a színházba. De nem volt nekünk, csak másfél forintunk, már a jegyen kívül. Ellenben ott volt az én kalapom, amelyik a ruhatárba kívánkozott, mert ugyanis megszokta volt, amíg Kályhásinál szolgált, hogy ott uraskodjék a pamacsával a ruhatárban, ha már színházba viszik. Csakhogy az pénzbe került volna nekünk!

– Biza, pénzbe – mondtam, osztozván a gondban.

– Egy forint! – folytatta a fiú. – S nekünk maradt volna ötven fillér. De két ember miképpen utazzék haza ötven fillérrel, amikor vége szakad a színházi mulatságnak?!

– Csakis gyalog – kellett mondanom.

– No, úgye!

– S mit csináltak a kalappal? – kérdeztem.

– Hát éppen azon tanakodtunk – folytatta a fiatalember –, hogy mit is csináljunk a kalappal. Mentünk, s tanakodtunk. Én magamat hibáztattam, mert hiszen otthon kellett volna hagynom. Amália azonban ebben nem egyezett velem, mert ő a kalapot a formája miatt is, de legfőképpen benne a pamacsot és a madártollút nagyon szerette. Inkább az ölibe veszi, azt mondta, s ott jól meglesz a kalap, amíg mi nézzük az előadást. De hát nekem, úgy magamban, nemigen tetszett, hogy az ölibe vegye, mivelhogy idegen is volt a kalap.

– No, mindjárt összevesznek! – futott ki a számon.

– Jól mondja! – folytatta a fiú. – Mert a kalap úgy közénk állott, hogy mire elérkeztünk a Duna fölött a hídra, már csakugyan veszekedtünk is. Mielőtt azonban egészen összevesztünk volna, hát a szél kikapta a fejemből a kalapot, s a híd korlátján keresztül úgy röpítette belé a Dunába, hogy mint egy nagy barna madár, azonképpen szállott a hullámok tetejére.

– Az iskoláját! – kiáltottam fel.

– Hát így jártunk – mondta a fiú.

– S Amália mit csinált?

– Megsiratta.

– Kedves lány lehet – gondolkoztam el.

A fiatalember erre nem szólt semmit, hanem felállt, kezet fogott velem, s megindult az ajtó felé. De ott az ajtóban mégis visszafordult, hogy feleljen nekem.

– Hát kedves – mondta csendesen. – Csak egyet nem szerettem benne. Azt ugyanis, hogy nem Vilmosnak szólított engem, hanem a családi nevemen Orbánnak.

S azzal eltávozott.

Én pedig megbékülve maradtam otthon, sőt, a szívemben szeretettel. Mint maradt volna más érző ember is, akit meglátogatott egy kedves rokona. Mert hát Orbán Vilmos kedves rokonom volt nekem. Egyenesen unokaöcsém. Csak éppen régen láttam azelőtt, tizenhárom éve talán. S közben, az idővel együtt, mint ahogy történni szokott, Vilmos is megnőtt és megváltozott.