Magyari jégvirág

Mint a zöld király birodalma, olyan volt a fennsíkon a hegyi mező. De a hatalmas mezőnek nagy volt a nyelve is, melyet messze és szélesen benyújtott az erdő közé. Ez még kövér volt, a mezőnek ez a nyelve: úgy tetszett valósággal, mintha a föld lüktető zöld vére és illatos ereje mind ide torlódott volna, az őszi fordulás előtt.

Magára és istenre maradva elmélkedett minden. Bölcsen a föld, szomorkás derűben az erdő, mosolyban a levegő; és a nap is búcsúzás előtt, összegyűjtött fényében lobogva.

Esküt lehetett volna tenni, hogy sehol nem jár senki. De nemsokára mégis kibukkant egy nagy bajuszú hasas ember az erdő közül, utána még három. Mind a négynek tarisnya volt a nyakában, s az egyiknek fejsze is a vállán. Beszéd nélkül és kényelmesen ereszkedtek előre, egyenesen a hatalmas bükkfa irányába, melyet a mező közepe táján két gyertyánfa őrzött, tisztes távolból.

A négy ember letelepedett a nagy fa alá, s mindegyik elészedte az eleséget a tarisnyából. Nagy meggondolással enni kezdtek, s ettek. Szemük a mező fölött és az erdők tetején körözött, miközben elmélkedett alattuk a föld, s felettük az őszbe boruló világ.

Úgy ettek lassan és örökösen.

Bár jött volna már legalább egy akkora vaddisznó, mint egy bogár; vagy nagy zúgással egy akkora lepke, mint a szarvas! Bár jött volna, hogy szóljanak is végre valamit, hiszen elfogyóban volt már az étek, és lenyugvóban a nap. Angyalé volt a kívánság, mert abban a percben csakugyan kibukkant valami az erdő közül. Kicsi volt, és ezüstös fényben mozgott, mint egy mesebeli nagy pók, amelyik megragadja a nagy szempár sugarát, és fonni kezd.

Vagyis nézték a fa alól az emberek, hogy az mi lehet.

Erdei törpe király talán?

– Gyere errefelé! – kiáltott a nagy bajuszú ember.

– Nem érek rá! – felelte, aki ezüstben csillogott.

Tiszta és erős volt a hangja, mintha az egész ember egy harang lett volna. Most már könnyű volt megismerni, hogy Magyari Sámson. Szólította ismét a nagybajuszú, hogy jöjjön közéjük, de a kicsi ember hajlás nélkül csillogott át a zöld mezőn, mintha gondolatot vitt volna valahova.

Jól evett a nagy bajuszú hasas ember, megnőtt hát benne az erőszak és a kedv: heverő helyéből nagy tekintélyesen felült, és odaszólt az egyiknek, aki legfiatalabbnak látszott:

– Eredj, Gábor! S hozd ide!

Gábor felkelt és elindult; sokáig egyezkedett az erdő széliben, de a végén mégis odahozta Magyari Sámsont, aki megállt a két gyertyánfa között, tisztes távolban, s onnét köszönt a társaságnak. Hosszú haja volt és majdnem egészen fehér; megérett finom arca és hideg homloka. Két nagy szeme csillogva rebegett folytonosan, mintha többet akart volna látni, mint amennyit lehetséges; de az ábrázatán s két nagy szemén kívül egyéb rezdülni sem rezdült. Vékony volt, de nem éppen olyan kicsi, mint ahogy messziről gondolni lehetett. A két kezében két pálcikát lógatott: az egyikre halakat fűzött valahol, s a másikra változatos gombákat. Ezüstösen és hideg homlokkal állott a két fa között, melynek a koronája összeborult fölötte; rebegő szemekkel és mozdulatlan arccal, egyik kezében a halakkal, s a másikban a gombákkal. S ahogy ott állt, ezüstösen és furcsán, az ég ablakában a két fa között, egészen úgy tetszett, mintha nem is ember volna, hanem az ég ablakában egy Magyari jégvirág.

– Fát osztottak, elnök úr? – kérdezte kimért szavakkal.

– Azt – mondta a hasas elnök, majd hozzátette: – Működött a közbirtokosság.

Sorjában mind a négyet megnézte ismét Magyari Sámson, aztán összefoglalva mondta:

– Elnök, jegyző s két bizalmi: türelmes a föld!

Mind nevettek, csak az egyik bizalmi horkant fel a szóra. Öreg ember volt az is, Magyari Sámsonnal egykorú-forma. Ellenségek lehettek, annyi rögtön látszott; s tudta is mindenki, de az okát senki. Hátha most megmondanák, gondolta a hasas elnök; megmondanák ezen a bölcs alkonyaton, amikor a halál gondolata fuvallik az erdő fölött!

– Ugyanbiza miért haragusznak egymásra? – kérdezte tehát.

– Mondja meg Mihály! – szólott Magyari Sámson.

Mihály bácsi azonban csak annyit felelt, hogy ő nem filiszteus. Rosszul tette azonban, hogy a filiszteusokat emlegette, mert aki Sámson van ezen a világon, az mind haragra gyúl, ha valaki a filiszteusok nevét kimondja. Ez a Magyari Sámson is, bár eléggé tudott parancsolni magának, most egyszerre megmozdult az ég ablakában, felemelte a halfüzéres pálcikát, és rászegezte Mihály bácsira.

– Most megmondom! – szólott, mint aki ítéletre jött.

Mihály bácsi csúfondárosan borzongani kezdett, hogy ő fél és retteg, de ezzel a kacagtató játékkal még jobban meggyullasztotta Magyari Sámsont, aki így folytatta a szót:

– Ezelőtt negyven esztendővel együtt szolgáltunk a huszároknál. Egyszer elméleti oktatásra mentünk, s ott azt kérdezték Mihálytól, hogy mondja meg, mi is az a lovas szellem. Amikor én láttam, hogy Mihály nem tud felelni a kérdésre, akkor azt súgtam neki, hogy „a lovas szellem kísértet lóháton”, mire fennhangon így felelt:

„A lovas szellem nem egyéb, mint kísértet lóháton.”

Mindenki úgy nevetett most is, mint a huszárok azelőtt negyven esztendővel. De a szó után Magyari Sámson is hamar leeresztette a halas pálcikát, mert Mihály bácsi egyszerre felugrott, hogy a fejszével agyonaprítsa az eleven jégvirágot. Szerencsére lefogta őt rögtön a serény közbirtokosság, bár úgysem tudta volna kézhez kapni a kicsi öreget, aki most, a negyvenéves titoktól megszabadulva, még fürgébben tudott szaladni, mint azelőtt.

Mihály bácsi visszaült megint az előbbi helyére, s Magyari Sámson is kirajzolódott ismét a két gyertyánfa között az égi ablakra.

– No, most legyen végre békesség! – mondta az elnök.

Mihály bácsi szuszogva jegyezte meg:

– Legyen; s igyunk rá egyet a szamár zápfogából!

Tudták, hogy a bibliai Sámson ivott volt a szamár zápfogából, amikor megölt ezer filiszteust, s abban a munkában erősen megszomjazott. De most hiába példálózott az öreg huszár, mert a Magyari Sámson arcán még akkora borulatot sem okozott, amekkora árnyékot vethetett volna oda egy rózsalevél. Inkább vidámította őt, mint az édes méz hajdan a másik Sámsont, amikor az oroszlánkölyök halott szájában megtalálta az édességet, és evett belőle.

S így megvidámodva úgy tetszett, hogy egyszerre fiatalabb is lett sokkal.

– Hát mikor házasodik meg, Sámson bácsi? – kérdezte tőle a hasas elnök.

Nem jó a nagy s a hirtelen győzelem, mert Magyari Sámson is elvesztette hirtelen a fejét, s azt találta mondani:

– Még ebben az esztendőben.

Egyszerre megnézte a hasas elnök, hogy milyen legényesen mondá ki az öreg Sámson a szót. Ámulatában még meg is csavarintotta azt a nagy busa fejét, hiszen mindenki úgy tudta, hogy asszonyfélinek még a közelibe sem megy az öreg, már negyven esztendeje. Kerülte őket konokul, s büntette minden szavával, s az egészet egy miatt, akit legénykorában hiába szeretett. Még a házát is kivitte valahová a kertek közé, csakhogy ne lássa őket; s erdőn és mezőn bolygott mindig, mint valami titkos remete; s mindezeknek a tetejébe étek gyanánt magához vette még a halat is, amelyről azt tartotta, hogy kicsúfolja a vágyat a vérből.

– Ez nagy szó volt, Sámson bácsi! – mondja álmélkodva az elnök.

Mihály bácsi tök módjára sárgán meredezett; a másik öreg bizalmi úgy pislogott, mintha gépre járt volna a szeme; a fiatal gazda pedig, akit birtokossági jegyzőnek tisztel vala az öreg, az egyenesen bolondításnak nevezte a nagy kijelentést.

– Még ebben az esztendőben! – ismételte meg Magyari Sámson.

Elszántan állott a két fa között s nagy viadal érzetében. A szemében lüktetett a fény, a szíve torkába szorult, s nyirkos lett lassan a homloka. Már tudta, hogy retteneteset szólott, mert ő nem akar megházasodni, s miképpen is tudna! De elvesztette a fejét, s kimondotta a szót. S most itt van ez a Mihály, ez a kísértet lóháton, s annak a színe előtt húzza bé gyáván a szavát, amit oly vitézül vágott ki az előbb?!

Soha! – mondta magában.

– Írásba tesszük, Sámson bácsi! – fenyegette a hasas elnök.

– Tegyük – felelte az öreg.

Erre odafordult az elnök a fiatal gazdához, hogy vegyen elé papirosat. Aztán mondani kezdte, s a másik írta a hatalmas ácsplajbásszal: „Én név szerint Magyari Sámson, kinyilatkoztatom, hogy még ebben az esztendőben, törvényes módon feleséget veszek. Ha mégsem tenném, ez írás alapján szavam és életem legyen rajta.”

– Aláírja-é? – kérdezte.

– Én alá! – mondta az öreg.

Amikor csakugyan aláírta, s alá még a két tanú is, az elnök meglobogtatta az írást, s azt kérdezte Mihály bácsitól:

– Mennyit ad érte?

– Tíz liter bort! – mondta az öreg filiszteus.

Egyszerre mindenkit megragadott az izgalom, Magyari Sámson pedig a fának támasztotta mindjárt a hátát, és azt kérdezte:

– Az ellenségem kezébe adsz, Pilátus?

Sem jót, sem rosszat nem szólt erre az elnök, hanem felállott lassan, és odalépett a kicsi öreghez. Föléje hajtotta nagy bozontos fejét, s úgy mondta, mint egy gyermeknek:

– Maga úgyis megházasodik, kedves apám. S akkor pedig nem tehet maga ellen senki semmit: sem ellenség, sem jó barát. Mi pedig nyertünk tíz liter bort, amit Mihály bácsi fog fizetni mint hadisarcot. Büntetésből, hogy a lovas szellem miatt negyven esztendeig tartotta magával a haragot.

– Értem én! – mondta Magyari Sámson.

– Hát akkor?! Sajnálja tőlünk a bort?

Abban a percben felugrott ismét az öreg Sámsonnak az esze, s egyetlen gondolattal két részre osztotta a világot. Az egyik részibe a világnak tette a házasságot, ami egyedül az ő baja lesz; a másik részibe pedig most bécsalja Mihály barátját, hogy fizessen az élvezetért.

– Nem én sajnálom a bort, hanem más – mondta tehát.

– Kicsoda más?

– Aki tíz literrel akarja megvenni a bőrömet! – háborodott fel Magyari Sámson. – Inkább magam hasogatom össze, ha nem ér tíz liternél többet!

Ahogy ezt kimondta, egyszerre észbe kaptak a többiek is. S lázongani kezdtek valósággal, hogy ők tíz liter borért nem kótyavetyélik el Magyari Sámsont! Egy ilyen különleges embert, akit ritkaságszámba lehet venni, mint a megérett tajtékpipát?!

– Hát mennyit adjak? – kérdezte Mihály bácsi.

Mind Magyari Sámsonra néztek, hogy mondjon megfelelő árat. Erre az öreg ügyesen elhelyezkedett a két fa között az égi ablakban, s így szólt:

– Vegyük azt, kedves atyámfiai, hogy minden megdrágult a mai világban.

– De az ember nem! – szólt belé Mihály bácsi.

Az elnök odaszólt az öreg Mihálynak, hogy nem az határozza meg az árat, aki venni akar. Aztán intett Magyari Sámson felé, hogy folytassa.

– De tekintsünk el attól, amit mondtam – folytatta is az ezüstös öreg. – Hanem vegyük azt inkább, hogy apának fiú s férjnek feleség milyen drága kincs, pedig csak azért akarja magáénak, hogy szerethesse. Hát akkor mennyivel értékesebb lehet úgyszólván tulajdonba venni egy régi ellenséget, akit így örökös és változatos gyönyörűséggel lehet kínoknak kitenni, vagy éppen meg is ölni.

– Milyen igaz! – lelkesedtek mind.

– Éppen ezért azt mondom – folytatta Magyari Sámson –, hogy egy ilyen negyvenesztendős ellenséget, amilyen én vagyok, nem is lehet árán megvenni, mert arra nincsen elegendő pénz. Ellenben lehet olyan örömet ülni, amilyent érdemel a ritka és szerencsés esemény. Úgy gondolom tehát, hogy az én kedves Mihály barátom, aki rövidesen az én hatalmas uram és gazdám leszem, adjon két lakomát az én tulajdon bőrömért. Adja az egyiket egy hét múlva, mint áldomást; hatvan emberrel, száz liter borral és egy levágott bornyúval. A másikat pedig adja hasonlóképpen, mint lakodalmat, amikor én megházasodom.

– Sok lesz! – mondta Mihály bácsi.

– Ha sok lesz – folytatta Magyari Sámson –, akkor ebben a helyben átalírjuk a cédulát: én pedig, amit elmondtam, azt mind megadom a te bőrödért.

– Ne vásárolj! – szólott Mihály bácsi.

– Hát akkor megadja-é? – kérdezte az elnök.

– Nem bánom, ha úgy lesz is – egyezett belé az öreg, mire a hasas elnök ünnepélyesen átnyújtotta neki az írást, utána pedig a két lakoma jegyében megveregette a hasát, mint egy pufók gyermeket.

– Mindent elrendeztünk, s mehetünk haza! – mondta nagy derűvel.

Összeszedte mindenki, ami az övé volt; s a tarisnyákat nyakba akasztották. Csak Magyari Sámson nem mozdult egyet sem.

– Maga nem jön, Sámson bácsi? – kérdezte az elnök.

– Én megszoktam, hogy egyedül járjak – mondta az ezüstös öreg.

Elbúcsúztak tőle, s aztán megindultak az óriási mező felé, amely az ég aljáig ért félkörben mindenütt. Nézte Magyari Sámson, hogy lassan és szótlanul úgy haladnak, mint a bogarak. Mozdulatlanul nézte; a két fa közül, az égi ablakból. S amikor lassan az ég aljáig libegett a szeme, akkor neki is, ahogy az alkonyatnak a reggel, eszébe jutott a legénykora…

Istenem, mennyire szerette Zsuzsikát!

Lassan könnyek gördültek le az arcán, mintha csakugyan jégvirág lett volna, amely olvadni kezd az ég ablakában… Sírt és mosolygott, majd egyszerre eldobta vidáman a halakat, és ő is megindult, hogy egyenesen kérőben menjen Zsuzsika nénihez, akivel negyven éve nem beszélt már.

Legényesen és nagy ragaszkodással vitte a gombás pálcát, mintha ilyen dologban gomba nélkül el sem lehetne indulni.