Hazai babér

Még a „nagy háború” előtt jóval, az történt az egyik téli napon, hogy a postás szokatlan ajánlott levelet hozott nekem. Szokatlan volt a boríték színe, mert majdnem piros volt; a nagy formája, a rengeteg bélyeg rajta, s főleg szokatlan volt egy irdatlan kerek pecsét, amellyel a levél ki volt tüntetve elöl-hától.

Rossz érzéseim voltak, mialatt a postás könyvébe beléírtam a nevemet.

Honnét a csodából jöhetett?! – gondoltam magamban.

Először csak távolról vetettem rá egy pillantást, majd a hasára fordítottam, s ismét vissza. Aztán rászántam magam, s megnéztem rajta azt a nagy kerek pecsétet. A pecséten a falum neve szerepelt, s mellette ez a két szó: „Hitelszövetkezet Igazgatósága”.

Most aztán igazán megijedtem.

Hát ezek bépereltek engem! – gondoltam.

De hiába túrtam fel az emlékezetemet, hogy mivel és milyen időből tartozom a Hitelszövetkezetnek. Bár gyakran szoktam hazajárogatni a faluba, árut hitelbe sohasem vettem tőlük. Úgy hiszem, sőt, bizonyos. Pénzzel sem tartozom nekik, mert ha tartoznám, ilyen tüzetes gondolkozásban csak eszembe jutna valahogy. Írtam róluk talán valahol, hogy a boltjukban tisztességtelen dolog folyik? Vagy azzal vádoltam volna meg őket, hogy a törvényesnél nagyobb kamatra dolgoznak?

Hát hiába, ilyen tettemre sem emlékszem.

Isten neki, felbontottam a levelet. Drága és vastag árkuspapirosat húztam a borítékból elé. Össze volt négyrétűre gondosan hajtogatva. Éreztem már, hogy nem közönséges dolog ez, ami itt írva lesz; s kiterítettem a díszes papirosat. „Másolat.” „Jegyzőkönyv, mely felvé…” S alatta szöveg, elég terjedelmes, kézzel írva, de gondosan és szépre kanyarítva a betűket, ahogy a növendék szerzetesek írhattak valamikor, ha másoltak gyertyavilág mellett.

Egyszeriben megnyugodtam.

Hát ez rossz nem lehet – gondoltam.

S hát csakugyan, nemhogy rossz lett volna, amit az irat tartalmazott, hanem éppenséggel örömteljes volt. Mert „az Igazgatóság egyhangúlag elhatározta, hogy községünk szülöttének nagy örömit fejezi ki, s egyben a Hitelszövetkezet igazgatósága őt egyhangúlag, egyszer s mindenkorra, díszelnökének választja meg, s kéri az Egek Urát…”

S ez a kitüntető irat két nappal azután kelt, amikor első ízben a Baumgarten-díjjal tüntettek ki. Látván a dátumot is, elgondolkozva hajtottam össze az ünnepélyes papirosat. Mint községünk szülöttje, meg is voltam egy kicsit hatódva, mert hát ritka dolog, hogy a község, amelyben születtünk… No és, ha mégis megtörténik, akkor a gyermekkor mosolyog, és a világ valahogy kedvesebb. Hanem büszke is voltam, leginkább büszke a dátum miatt. Mert nagy dolog az, hűh de nagy dolog, hogy ma Pesten kihirdetnek valamit, s már két nap múlva azon felbuzdul egy falu, amely rengeteg messze van, s ott is eldugva, valahol a székely hegyek között…! Hát ez igen, figyelik és szimatolják a világot, lépést tartanak az idővel, és számon tartják az irodalom eseményeit…

– De hát miért éppen a Hitelszövetkezet?! – kérdeztem magamban.

S abban a pillanatban mintha lebbent volna valami bennem. A derült tiszta égen egy kicsi bárányfelhő csupán. De hát illik, ebben a tiszta szándékban, akár egy gyenge, halkan zavaró fuvalom is?!

Elszégyelltem magam. S egy suhanó gondolattal bocsánatot kértem a kövér és ókulárés Anti bácsitól, aki nemcsak az első gazdák közé tartozott, hanem az elnöke és az esze is volt a szövetkezetnek, s valamint azokat is megkövettem magamban, akik aláírták az okmányt, azt a sok komoly és tisztes gazdát. Illendően válaszoltam is.

De a válasz mellett, akarva s akaratlanul is, úgy rendeztem a dolgaimat, hogy minél hamarább haza kelljen látogatnom a faluba. Ez már tavasz felé be is következett. Gondoltam, nyugszom lelkileg anyám mellett s a testvéreim között egy napig, s ha majd szép békességben elmúlik az a nap, akkor módját ejtem az élő köszönetnek is. Akik azonban a tél folyamán oly szorosan tartottak lépést az eseményekkel, azok tavaszra sem változtak meg. Vagyis már az első napon tisztelettel meghívtak, hogy másnap vegyek részt azon a szerény összejövetelen, melyet az igazgatóság, az én tiszteletemre, a szövetkezet helyiségében kíván rendezni. Szépen megköszöntem a figyelmességet, majd másnap, amikor elérkezett a perc, illendő komolysággal megindultam a Hitelszövetkezet felé.

Jobb kezem felől anyám is jött velem, majdnem ünnepi öltözetben; s bal felől az öcsém. Éppen idejében érkeztünk, mert a hivatalos személyek valahányan ott voltak már, vagy éppen velünk együtt voltak érkezőben. Nem akármilyen, hanem egy szépen megterített s nagyon hosszú asztal nézett reánk a helyiségben. Tálakban pogácsa nevetett az asztalon, s ha a pillantó szemem nem csalt, úgy minden fél méter távolságra egy-egy liter aranyló bor is vidult reánk. Bármilyen nagyivók legyünk is, gondoltam, a bor gazdagon elég lesz; de az asztal, bármilyen hosszú volt is, sok kényelemmel nem biztatott, mert nemcsak a szövetkezet igazgatósága és a más tisztet viselők voltak jelen, hanem a falu nadrágos része is. S akkor a papot még nem is mondtam, pedig az is eljött, bár sem a jelenlévő bírót nem szerette, sem engemet nem állhatott soha.

Istenem, adj békességet közöttünk! – sóhajtottam magamban.

Aztán leültünk a hosszú asztal mellé, ahol mindenki úgy helyeztette magát, hogy a szomszédja jól férjen, s ő se üljön rosszul. Közben mindenütt bugyogott a szó, de nem sokáig, mert amikor mindenkinek bor volt már a poharában, Anti bácsi kopogtatni kezdte az asztalt, hogy lassan csendesüljünk el. Akkor felállt, és bölcs kedvességgel elmagyarázta, hogy valójában miért is jöttünk ilyen szép számban s egy-két koccintásra össze. Elismert és megdicsért engem, mint a község szülöttét; s elismerte és megdicsérte azokat is, akik engemet Pesten megjutalmaztak. Majd a végén sokáig éltetett, amely kívánságához mindenki szóval is csatlakozott, s erre megittuk borunkat.

Idő teltével a pap is beszélt valamit, de akik féltek a szavától, azok nagyot csalódtak, mert mindenkit tisztelni látszott. S ha már ennyire voltunk, én is felálltam, amire a szemek biztattak is már, egyre jobban. Megköszöntem, amit velem oly emlékezetesen tettek; majd olyan dolgokról kezdtem beszélni, aminőkről egy fiatal író általában szokott, ha bölcsőjének a helyén nyílik szólásra alkalma. Meleg szemekkel figyeltek reám az emberek, s ahogy egyre tisztább lett a csend, egyszer olyanformát hallottam, mintha mellettem ülve sírna anyám. Ránéztem, s hát valóban potyogtak a könnyei. S amint én ezt láttam, rögtön belézavarodtam a beszédbe, ide s majd oda tettem magam előtt a poharat, aztán egyik lábamról a másikra álltam.

– Hát így van – mondtam végül.

S mindnyájan az anyám egészségére ittuk a bort.

Aztán, egyre vidámodva, még ültünk valameddig, majd elmentünk haza.

Jól aludtam.

– Nem kéne egyet-mást vásárolni? – kérdeztem másnap anyámtól.

– Biza nem ártana – mondta anyám. – S hol gondolod?

Nagyon elcsodálkoztam ezen, hiszen felejtheti-e valaki, hogy én mi vagyok a szövetkezetben?! S ha már az vagyok, amivel ott megtiszteltek, tiszta lélekkel mehetnénk-e máshova egyet-mást vásárolni?!

– Hát a Hitelszövetkezetben! – mondtam.

Anyám nem szólott semmit, de úgy láttam, hogy helyesli ezt az egyetlen módot, hiszen a karjára akasztotta a kicsi füles kosarat, s a pénzzel elment. Amíg odavolt, elképzeltem magamban, hogy anyám a kosárba rakja a kockacukrot, a riskását, a teát és a rumot, majd megkérdezi, hogy mennyibe kerül az egész. De akkor nagyon meg fog lepődni, mert azt fogják mondani neki, hogy ugyanbizony, most ezen első ízben tiszteletből, hiszen…

Még örvendeztem is magamban, minekfolytán dugdosott jókedvvel kérdeztem meg anyámtól, amikor a kosárral megjött:

– No, mit fizetett?

– Többet, mintha máshol vettem volna – mondta anyám.

– Többet?!

– Biza.

Azt sem tudtam hirtelen, hogy mit gondoljak vagy mit érezzek. Hát ez lehetetlen. Nyilván valami tévedés lesz a dologban. Mert, mondjuk, nem tiszteletből adták, ezen első ízben sem, de drágábban mégsem adhatják a díszelnöknek, mint másnak! Csak tévedés lehet. Ha pedig úgy lenne mégis, hogy nem tévedés, akkor… Mit is lehetne akkor tenni? Lemondani egy kiló kockacukor miatt?! De hiszen a sértés nem is az árban van, hanem valami másban… S vissza sem adhatjuk a portékát, mert könnyen azt hihetnék, hogy tisztára zsugori vagyok, ami dísztelen dolog éppen egy díszelnöknél…

Hát nem tettem semmit.

Elmúlt a nap, s el a másik. S a csoda vigye el, bármerre mentem, az emberek kedvessége kezdett alább s egyre alább hagyni. Nem köszöntek olyan derűvel, mint máskor; s mintha a pillantásokban valami gyanakvás is lett volna már.

– Kutasd ki ezt a dolgot! – szóltam az öcsémnek.

– Hát megvan – jelentkezett néhány óra múlva.

– S mi van?

– Hát úgy áll a helyzet – mondta öcsém –, hogy az avatás után csakugyan felemelték a szövetkezetben mindennek az árát. Az emberek azt beszélik, hogy az avatási mulatság árát ilyen módon a nép fizeti meg; s némelyek azt is mondják, hogy a szövetkezetben mint díszelnök, maga rúgtatta fel mindennek az árát, mivelhogy most többen vannak benne, s díszesebb is lett.

Nem tudtam, hova legyek el, úgy ámultam.

S mondom anyámnak, nagy megütközéssel, hogy mi történt, de ő nem ütközött meg, hanem szelíden és mosolyogva csak ennyit mondott:

– Ahol egy anya sír, ott örökké történik valami.

Hát úgy is van.