Tulipános téli sapka

A vadgyümölcsök hullottak már, úgy benne volt az esztendő az őszben. Száraz nyugalomban ült és gondolkozott az idő, barnapiros foltokkal az arcán. Eszébe sem jutott talán, hogy valami történet, vagy szellő legalább, meg tudna foganni.

Hanem estefelé már kezdettek színváltozások esni; majd hűvös fuvalom hullámai jöttek, melyeknek rezzenetében hulladoztak a megmaradt falevelek; s messze, a szálldosó levelek mögött, a leszálló nap festette pirosra a kedvetlen fellegeket.

Dónát éppen akkor lépett ki a házból, az asztalosműhely ajtaján. Tömzsi fiú volt és barna. Gyaluforgács pillogott a ruháján, s a fűrészpor is gazdagon látszott rajta. Lassan, nagy nyugalommal haladt az udvaron keresztül, minek a végében négy festett szék sárgán nézte a búcsúzó napot.

– No, meg tudátok-e száradni? – kérdezte tőlük.

A mutatóujjával meg-meg is érintette sorjában őket.

– Megszáradtunk bizony! – felelte helyettök.

Kettőt meg is fogott mindjárt, hogy befelé indítsa a házba. S ahogy felemelte a két széket, szeme a festett felhőkre esett; majd a következő pillanatban szél futott rá, mely a fűrészport és a gyaluforgácsot rajta megtámadta. Hirtelen szél volt, hószagú, s karmolt is már.

– Jól van, megértettem! – mondta Dónát.

Lassan bevitte a két széket a műhelybe, s ott egy sarokban egymásra borította. Aztán az apjára nézett, és legnagyobb megfontolással így szólt:

– Nagy esemény történt!

– No, micsoda? – hagyta abba öreg Sükei a munkát.

– A tél üzent, hogy jön.

– Szívesen látjuk – mondta Sükei.

Dónát nem szólott erre semmit, hanem behozta a másik két széket is a műhelybe. Midőn nagy körültekintéssel azokat is egymásra borította, csak akkor felelte:

– Én sapka nélkül nem látom szívesen.

– Veszünk! – mondta Sükei.

A nyár derekán már a tizenötödik esztendőbe lépett Dónát, de még talajdon sapkája nem volt. Eddigelé csak vedlett fejbelikkel ijesztette a telet: olyan sapkával mindig, amelyik az apja fejéről szállott az övére alá.

Most azonban úgy állott ott a tél üzenetével, mint elszántan áll a vitéz.

– Mikor veszünk?! – kérdezte.

– Öt perc múlva – felelte az apja. – Elég hamar van-e?

Dónát kegyesre eresztette a hangját, s így szólt:

– Nem kell mindazonáltal elsietni a dolgot. Inkább gondoljuk meg jól, s vegyünk holnap.

Hát az öreg Sükei még este az ágyban is gondolkozott a tél üzenetén, amelyben megkapták a sapkarendelést. Ha igazságos akart lenni, Dónátot csakugyan megillette már egy tulajdon téli fejbeli, hiszen legényecske volt immár, s a nyár óta dolgozott is, véle versenyt.

– No, gyere! Veszünk egy sapkát! – mondta reggel a fiúnak.

Ha egy nagy tojás megindult volna egy kis tojással a város felé, hát azok lettek volna olyan hasonlatosak, mint ez a két Sükei. Pontosan egymás mellett mentek mindenütt, egyszerre és egyformán nézték meg a reggeli varjakat s az embereket.

S az egyik is úgy hallgatott, mint a másik.

Hanem úgy a feleútján mégis megszólalt végre az öreg Sükei:

– Ajh, te, fiam-fiam, hát nem unod olyan sokat beszélni?

– Én nem, mert magának mindig illendő válaszolni – felelte Dónát.

Így mentek lassan és nyugodtan, szívükben nyári napfénnyel, telet hirdető szélben. Már jól bent jártak a városban, amikor Dónát megkérdezte:

– S hol vesszük meg?

– Czumbel úrnál! – mondta Sükei.

Nem tetszett Dónátnak, hogy neki Czumbel-sapkája legyen, de azért nem szólott ellene.

– Mindenki nála vásárol – tette még hozzá az öreg.

– Hogyne! – mondta Dónát. – Még a hegyek is a ködsapkát tőle veszik.

Hát jól van, mégis odamentek Czumbel úrhoz. Ahogy beléptek volna ottan a boltba, s köszönt is az öreg Sükei, hát egy nyurga fiú, aki éppen javában válogatta a sapkát, hirtelen feléjük fordult, s Dónátot örömvakkanásokkal üdvözölte.

– Kuvik barátom – ajánlotta be Dónát az apjának. – Az inasok iskolájából ismerjük egymást.

Sükei megnézte a fiút, akinek nagy rőt haja volt, s olyan lapos pillantású szeme, mint a bagolynak; majd odafordult a fiához, s atyai intelemmel mondta neki:

– Mindenkit a tisztességes nevén kell szólítani!

– Hát úgy szólítottam! – mondta Dónát.

– Ejnye, hát Kuviknak hívják?

– Annak.

– Akkor jól van – szólt megnyugodva Sükei.

S mint aki hirtelen rájött, hogy beszéddel már sok időt fecsérelt, szorgosan nézegetni kezdette a sapkákat, amelyeket Czumbel úr egymás után rakott eléjük a kínáló asztalokra. Volt is ottan sapka bőven: az egyik gyapjas és nehéz, a másik göndör szőrű pajkosan, s ismét a másik selymesen puha, mint a macska. Fekete bélése volt mindegyiknek, s azon a fekete bélésen rajzolatot lehetett látni. Némelyik rajzolat szerszámokat mutatott, mint hajvágó gépet, bicskát, ollót és borotvát; de a legtöbb rajzolat mégis puskát és más megölő szerszámot. S ott a rajzolatok alatt látni lehetett a boltos nevét is, ahol mindeme tárgyakat kóborlás nélkül megveheti bárki.

– No, melyik sapkát szeretnéd? – kérdezte végül Sükei.

– Ebben a percben nem tudom – felelte Dónát.

Kuvik már maga előtt tartott egy göndör szőrű sapkát, minek a bélésén puskát lehetett látni. Arra biztatta Dónátot, hogy olyant vegyen ő is, de a kicsi Sükei azt felelte, hogy puskát nem teszen a fejére.

– Hátha a bátorságod nagyobb lenne! – mondta az apja.

– Csakhogy én magát nem akarom homályba borítani – felelte Dónát. Álldogáltak még egy kicsit, egyet-egyet pillantva egymásra. Aztán Dónát kifelé kezdett tekingetni, mire az apja családi nyelven így szólt:

– Gyere, nézzük meg, nem havazik-é.

Künn az ajtóban megkérdezte Sükei:

– Egyik sem tetszett?

– Egyik sem, a bélés miatt – felelte Dónát.

Erre még visszaszólt Czumbel úrnak az öreg Sükei, és engedelmet kért tőle, hogy sapka nélkül megvárhassák a telet; majd elindultak a városba, hogy egyebütt is megtekintsék a dolgot. Kicsi bolygás után megszólalt Sükei, mondván: nézzék meg Dullónál is!

– A sapkát-e?

– Azt.

Ahogy éppen mentek volna a Dulló Ignác boltja felé, hát jön szembevirítva Kuvik, hogy ő megvette a sapkát, amelyiken puska van. Mind örvendettek, hogy no hát, ez is megtörtént végre! S aztán beléptek együtt Dulló Ignáchoz, aki sapkával a fején, mint egy eleven hirdetés, éppen újságot olvasott. Duzzogva nézett rájok, s azt kérdezte:

– Mit akarnak ilyen sokan?!

– Egyetlenegy sapkát a fiamnak! – mondta Sükei.

A polcok felé intett Dulló, hogy ott vannak a sapkák s válogassanak; maga pedig visszaszállott az újságra, mint a dongó. Sükei a kezébe vett egy kívánatos sapkát, s megforgatta-nézegette kereken; majd betekintett a belsejébe. Piros rajzolatban egy madarat látott a fekete bélésen, s alatta ezt az írást: „Kapható a szabad természetben.”

– A sapka vagy a madár? – kérdezte Sükei.

Dulló egy pillantással csak megrótta az öreget, de nem szólott semmit.

– Látom, no – folytatta engesztelésül Sükei –, hogy maga is tanult így kicsit Czumbel úrtól.

Hát erre Dulló jól letette az újságot, s így szólt:

– Csakhogy én nem a kereskedőket hirdetem, akik ölő-vágó szerszámokat adnak, hanem a hazámat dicsérem és a teremtett világot: a madarakat, a virágokat és a csillagokat!

S ahogy mondá e szavakat, a szeme kigyúlt, mint a csillag, s az arca szép lett. És nagy hevülettel fordítani kezdette ki a sapkákat, s egymás után dobálta oda Sükeinek, hogy nézze. A sugaras nap is ott volt az egyiken, s a másikon a hold. Más sapkákon változatos madarak, s a legtöbben virág. És azok alatt mindenütt az útbaigazítás, hogy az égen, a szabad természetben vagy a tavaszi mezőkön található!

– No, fiam, melyiket akarod? – kérdezte Sükei.

Dónát felemelt egy tulipánost.

– Én ezt! – mondta.

S mivel éppen talált is a fejére, megvette Sükei nyomban. Aztán kezet fogott a boltos emberrel, s kiléptek az utcára. Dónát boldogan nézegette mentükben a sapkát, oda-oda érintette az arcájához; s még a tulipánt is megszagolta benne, mintha valódi lett volna.

– Jobb a puskával, ami nekem van – szólalt meg dicsekedve Kuvik.

Dónát ránézett, hogy oly rosszul és badarul mit beszél; de olyan szamárságnak vélte a szót, hogy meg sem felelte. Az öreg Sükei is csak megpengette a fülét a szokatlan szóhangzás miatt, s azt kérdezte:

– Ugyé, te nem vagy magyar?

– Illírikus – mondta Dónát, de Kuvik kijavította, hogy dalmáta inkább.

– Hát legyen dalmáta! – engedett Dónát, mire Sükei tanítva és nagy egyengetéssel jelentette ki, hogy az illírikus ember is ember, a dalmátával együtt. S hogy tettel is bizonyítsa szavát, meghívta Kuvikot egy vendégfogadóba, hogy ott ebéden szívesen látja.

Igen baráti módon és jól ebédeltek hárman, s megittak egy fél liter bort is. Majd ismét egy másik felet, mert hiszen olyan ritkán veszen sapkát az ember, hogy az bor nélkül dísztelen is volna. Így iddogálván, a vendégek el is menegettek lassan, s majd ők is az utolsó pohárhoz jutottak. S ahogy kihajtották volna ezt az utolsót, hát kinyílott az ajtó, s egy falusi legényke bátorkodott bé azon. Hat-hét esztendős lehetett csupán, de nagyon rongyos szegény s mocskos is bizony. Egy darab kenyeret tartott a kezében, és szipogva harapott egyet-egyet belőle.

– Mit keresel itt, hécskám? – kérdezte Sükei.

Az apját keresi, mondta a legényke, mert elvesztette a sokadalom között. S nagy-fényes szemekkel nézett rájok, hogy ily emberséggel szólottak hozzá.

– A kuvikot ismered-é? – kérdezte Sükei, mire a legényke boldogan nevetett, hogy a kérdésre felelni tud.

Hanem abban a pillanatban Kuvik, a Dónát barátja, hosszú karjával a gyermek felé legyintett, és a kenyeret kiütötte a kezéből. Földre esett a kenyér, s bele valami kiöntött vízbe. A legényke szerencsétlenül nézett a kenyér után, majd egyszerre sírni kezdett.

– Ne sírj, no! – vigasztalta Dónát.

Meg is simogatta a fejét, hogy éreztesse is véle az emberséget, majd az asztalról nagy szelet kenyeret adott neki, mire a gyermek ragyogva tekintett reá, és elszaladt.

Csend lett.

Az öreg Sükei tűnődve nézett s hallgatott, majd valamit gondolt magában, még kért egy fél liter bort. Úgy látszik, koccantani akart a fiával, mert felemelvén a poharát, így szólt:

– Dónát fiam, igyunk a tulipánodra!

Ittak is rá csakugyan, majd utána Dónát hátradőlt a széken, s a két szeme úgy kezdett csillogni, hogy Dulló Ignác a sapka bélésére rajzolhatta volna bátran.

– Azért vettem én ilyen sapkát – szólalt is meg lassan és rózsálló arccal –, mert ha én ezt a sapkát a fejemre teszem, akkor a szívemben megszépülnek az érzelmek, s a gondolataim kinyílnak, mint a tulipánok az ő kertjükben. S mindjárt illat költözik a világba, és tavasz lesz a télből. A leányok pedig megszeretnek engem, s esetleg én is őket.

– Várj egy kicsit! – mondta az apja.

– Nem is mostanra mondom! – buggyant kedvesen Dónát, majd így folytatta: – De azt állítom, hogy ilyen tulipános sapka kell a magyarnak, s nem puskával ábrás!

Mind a ketten Kuvikra néztek, hogy ehhez vajon mit szól. Kuvik pedig levette a fejéről a sapkát, Dónát felé nyújtotta, s melléje így szólt:

– Cseréljük el!

Nagyon meglepődtek, hogy puska helyett az illírikus Kuvik is egyszerre azt akarja, hogy a szívében megszépüljenek az érzelmek, s hogy őt is megszeressék a lányok.

– Miért akarnád elcserélni? – kérdezte Sükei.

– Azért, mert én is magyar akarok lenni!

Hát erre csak elgondolkoztak a szón. S abban a csendben Dónát hátrább csúsztatta a homlokáról a tulipános sapkát, Sükei pedig eltűnődve töltötte ki a maradék bort.

Aztán felemelték a poharat, s kihajtották.

– Hát nem akarod – kérdezte Kuvik –, hogy én is tulipános magyar legyek?

– Bajos mondani, de nem – felelte Dónát.

Abban a percben Kuvik felállt az asztal mellől, s meg sem köszönte a délebédet, hanem búcsúszó nélkül elment.

– Mért nem akarád, hogy magyar legyen? – kérdezte Sükei a fiától.

Dónát egyenesebb ülést vett a széken, aztán ránézett az apjára, és így szólt:

– Amíg embernek hitvány, magyarnak nem alkalmas.