Hírnök Árpád

Néha vadkantermészete van az időnek, máskor a tűz melege bújik belé. Most olyan volt, mint az imádság: a levegője tiszta és a fénye komoly, s mégis szomorkás egy kicsit.

Aki teheti, üljön a napra ilyenkor.

Árpád is ott ült a grádics alsó kövén. Egy pillangó röpködött előtte, tapasztalt légi állat, pirossal díszített, fekete szárnyakkal. Bölcsen hajladozott, szép meggondolással, egyszer az Árpád fekete kalapja fölött s máskor tisztesen az arca előtt.

Mint az idő, ő is nagyon fiatalnak tartotta a fiút.

Tizenhárom esztendősnél csakugyan nem látszott többnek.

Ostort font a grádicson.

– Szállj a hegyire! – mondta a pillangónak.

S nevetett rajta, mert hol volt még a hegye az ostornak!

Estére ha meglesz.

– Te kivel beszélgetsz, Árpád? – jött ki a házból az apja.

– Feketével s pirossal – felelte Árpád.

A gazda meglátta mindjárt a pillangót, s csak ennyit mondott:

– Ebből nem lesz pletyka.

– A virágoknak még elmondhatja… – felelte Árpád; s majd ő is, mint a lepke, a pillangóról az apjára repült:

– S maga hova megy? – kérdezte.

– Én Genfbe – mondta az apja.

Az ujjas a vállára volt vetve, s egy szigorú kicsi szivar a szájában. Annak a füstje felett erősen hunyorgatott, miközben szép lassan lement a fia mellett a grádicson. Még a kapuig sem ért, hát Árpád is ott van az oldala mellett.

– Hát te hová mész? – kérdezte az apja.

– Én is Genfbe – mondta Árpád.

Gondolkozott a gazda, hogy vajon eressze-e Genfbe a legénykét, de aztán úgy határozott magában, hogy jöjjön, hadd rezegjen neki is a füle. Annyit azonban mégis mondott neki, hogy a tudomány olyan, mint a méh. Árpád megértette a beszédet, s fürgén mendegélt az apja mellett, s pontosan kettőt lépett örökké, mialatt az apja egyet.

– Két korona egy forint – jegyezte meg egyszer.

Nemsokára a víz felé kanyarodtak egy köves utcán; s ott egy házba, amelyik éppen a víz partján feküdt, betértek.

Megérkeztek Genfbe.

Mint a bárányfelhő, Árpád az apja után úgy ereszkedett bé az ajtón. Köszönés után sorjában kezet fogott mindenkivel, s a hogylét felől is feltette a kérdést, mint a nagyok. Jól tudta azt is, hogy legelsőben a genfi főnököt kell megkérdezni, vagyis a házigazdát, azt a gyér bajuszú, kicsi embert, aki kedvező villogással úgy állt az asztal mellett, mint a gondozatlan gyémánt. Szinte a ragasztott nevét is kiejtette a száján, pedig az a név utolsó szónak sem lett volna jó, nemhogy elsőnek.

Mert Tudós Csókának hívták.

Ő létesítette Genfet, ahol így vasárnap délutánonként összejönnek a gazdák, hogy a világhelyzetet megbeszéljék.

Most is voltak már kilencen, Árpáddal együtt.

Asszonyember annyi sem volt, mint egy pillangó.

– Hát te is eljöttél? – kérdezte a fiútól a genfi főnök.

– Most el – mondta Árpád.

Olyan értelme volt ennek, mintha a legényke Genf iránt nem lett volna teljes bizalommal, csak eljött most az egyszer, de ha valamit most sem intéznek, akkor Genf nem látja meg jövő vasárnap, hogy ő egy hét alatt mekkorát nőtt.

– No, ki hova tud, üljön le! – mondta a házigazda.

A pad véginél egy óriási sárga tök volt; akkora nagy, hogy szépen kifaragva bölcsőnek is elég lett volna. Árpád kijjebb hengerítette az óriási, sárga tököt, s arra lehúzódott. Ültében még a tök szárát is foghatta, mint a kantárt.

A többiek is, hova tudtak, leültek.

S akkor a nagy csendben Tudós Csóka feltett egy füstös szemüveget ott az asztal mellett, s valami újságot, ami ott feküdt előtte az asztal lapján, komótosan a kezibe vett. Úgy tett, hogy vigyázzatok, mert olvasok! De csak tartotta maga előtt az újságot, s nem akart megszólalni. De aztán, amikor még a legyeket is felcsigázta, nagy megütközéssel így szólt:

– Hinnye, az iskoláját!

S mint egy malomkövet, lassan leeresztette az újságot.

– Mi van benne? – kérdezte egy hang.

A genfi főnök levette a kormos szemüveget, s azt mondta: „Megszakadtak a tárgyalások.”

– Hol?

– Ahol tárgyaltak.

Úgy megjátszotta a gyérbajuszú, mintha jelen pillanatig az egész megszakadásról nem tudott volna semmit, pedig még a délebéd ideje alatt is folyton tanulta az újságot, mint a leckét.

– S te azt csak most látád meg? – kérdezte az egyik, mire egy másik rögtön azt felelte:

– Amikor először látta, még nagyobbat káromkodott.

Nem szerette a tudós gazda, hogy beléláttak a játékába. Nem is magáért csinálta, hanem a nagy hír miatt; s most úgy érezte, hogy maga az ügy is veszteséget szenvedett. A saját sérelmét nem is tekintette hát, hanem a békét szolgáló eseményt mozdította előbbre.

– A kegyelmes úr is elutazott – mondta.

– A miénk?

– Nem is a másé! – szólt egy hang.

Aztán csend lett. Az emberek maguk elé néztek, a legtöbbjük nem is pillantott. Csak nézték a levegőt, mintha azt lesték volna, hogy a sors felriasztott madara most vajon hova száll. Mert az ő sorsukról tárgyaltak: a lélekről, mely a háborút rég szenvedi immár; s a földről, amely kínjában nyöszörög már, mint a rab kutya.

– S most mi lesz?! – hangzott a csendben.

– Van még katona! – bizakodott valaki.

Egyszerre lobbot vetett mindegyiknek a szeme. Egyedül a genfi főnöknek jutott eszibe, hogy ebben a dologban pedig szájhősködni nem szabad. Éppen azért így szólott a többiekhez:

– Hó, egy kicsit várjatok! Mert honvéd van, az igaz, s bátorságban sincsen hiba. De azt mondják, hogy egy magyar katonára öt ellenséges katona jut.

– Kell is annyi! – vágta rá rögtön az egyik ember.

S arra nagy kacagás lett.

S mint a jóféle szél az aggasztó felhőket, úgy elvitte a jókedv a szorongást s a bizakodás az aggodalmakat. Már nem bánták, hogy vége szakadt a tárgyalásnak. Jobb is így: egyezzenek meg a katonák, vagy történjék valami más. Mert valami béke történni fog, annyi szent!

Mégpedig közelebbről.

– Sokért nem adnám – mondta az egyik –, ha legelőbb én hallanám meg azt a békehírt!

Mindenki jelentkezett, hogy a hírhallásban első akar lenni, csak éppen Árpád nem szólott egy szót sem. Igaz, hogy nem is lett volna illendő. A gyermek hallgasson, amikor a felnőttek ilyen nagy dologban törik a fejüket, s zúgnak! S hát akinek az illendőség mellé még a méhet is oda kell példa gyanánt vennie! S ki látott valamikor is méhet, aki aranyos virágporral megrakodva bonyodalomba keveredett volna?!

Senki.

– Tűzzünk ki díjat! – javasolta hirtelen a genfi főnök.

– A hírhozónak?

– Annak.

Az egyiknek jobban tetszett a javaslat, mint a másiknak: s ebben a népi Genfben, a kicsi folyó mellett, amely valahol mégis a tengerbe szakad, nagy buzgalommal tárgyalni kezdték. A tudós főnök címet ajánlott, hogy azzal tüntessék ki az első hírhozót, de haszontalan gondolkodása miatt szinte megverték. Valami eleven jutalmat szerettek volna kitalálni, amiben jövendő van. S úgy is lett, mert hosszú csobogás után abban állapodtak meg, hogy a genfi cimboraság két csikót vegyen a hírhozónak. Két piros csikót, hadd hirdessék táncolva az örömet; s legyen a nevük az egyiknek „Tavasz” s a másiknak „Virág”, hadd járjanak együtt, mint eddig is örökké.

– S mi legyen a jel? – kérdezte valaki.

– A hírhozó jele-e?

– Az!

– Gyújtsa meg a „Szégyenfát”! – mondta a genfi gazda.

Úgy néztek mind reá, mintha egyszerre mondták volna: „ejnye, amióta ez nem olvas újságot, egészen megokosodott”! S minden igazítás nélkül elfogadták, hogy aki elsőnek meggyújtja a „Fekete fát”, az kapja a két piros csikót.

– S aki másodiknak?! – pirított oda valaki.

Csakugyan bolondságot szólt a nagy hevületben, mert sem először, sem másodszor, hanem csak egyszer lehet a fát meggyújtani. Különösen az olyan fát, mint az a „Fekete fa”, amelyet a lábán szárasztott ki a legény vére, akinek ott vették vérét, szerelmi áldozatul, a fa alatt.

– Adjunk annak is valamit! – tüzelt mégis egy hang.

– Kinek?

– Aki másodszor is meg tudja gyújtani.

– Azé legyen a cím! – mondta Árpádnak az apja.

Arra is mind nevették, hogy jól van, legyen hát azé a cím; s ebben a jól végzett munkában Genf vidáman széjjelbomlott. Mindenki jó reményben tartott hazafelé, s Árpád is az apja oldala mellett. Nem szólt a legényke semmit, csak villadozó szemekkel nézte, hogy az ígéret földjén miképpen táncol a két piros csikó.

S a kedve, mint a bölcs pillangó, lebegve röpködött a csikók felett. Már az út felét megtették volt, amikor az apja megszólalt:

– Gyűjtött-e a méhecske?

– Hozzáfogott – felelte Árpád.

– Nocsak, folytatni kell.

– De szabadság nélkül nem lehet.

Fürkészve nézte Árpádot az apja, de amikor a legényke szemiből s arcáról jót látott, azt mondta neki:

– Tőlem röpdöshetsz…

Ezt akarta Árpád, hogy szabadon röpdösni tudjon. Meg is fente mindjárt a szárnyait, s egy félóra múlva már takarodott a város felé, ami nyolc kilométerre volt a falutól. Volt ott a Küküllő partján egy beállóhely, ahol Árpád az asszonyt jól ismerte. Egyenesen odament, s azt mondta az asszonynak:

– Valamit meg tudna-e mondani?

Az asszony is ismerte Árpádot, mert ők a szekerükkel mindig oda állottak bé.

– Meg én! – felelte neki.

– Akkor azt mondja meg nekem – folytatta Árpád –, hogy ebben a városban ki az az ember, aki a híreket legjobban s leghamarább tudja.

– Nyugdíjban van, tanár, s fehér szakálla van neki – magyarázta az asszony. S elmondta azt is, hogy mihelyen lakik. De többet aztán nem magyarázott, mert Árpád sebesen otthagyta, s elment egyenesen a tanár úrhoz. Éppen otthon is találta az aggastyán urat. Ügyesen béajánlotta magát neki, s kedvesen engedelmet is kért a háborgatás miatt. S mindjárt úgy megkedveltette magát, hogy az öreg tanár a hónya alá ölelte, s azt mondta neki:

– No mi kéne, fiam?

– Nekem két piros csikó – felelte Árpád.

Hamarjában nem tudta az öregúr, hogy csodálkozzék-e, vagy pedig ne értse a beszédet. De olyan igazi atyás volt, hogy Árpád elmondta neki az egész genfi gyűlést; s el a határozatot, ami az első hírvivőnek két csikót tartalmazott, amennyiben az Isten elhozná azt a nagy napot.

– Elhozza, fiam! – mondta a tanár.

– S hogy tudjuk meg? – folytatta Árpád.

– Hát lesni fogjuk.

– S maga nekem megmondja?

Mindjárt könny szökött az öreg szemébe, olyan különösen hangzott ez a kérdés. Mintha epekedve jött volna a mélyből, hogy vajon az úr megmondja a falusi gyermeknek is? A tiszta szív sóhajtása ilyen, amikor az angyalok közé kívánkozik; vagy a szerelmes hangja, akit nem mindig vesznek észre…

Magához ölelte ismét a legénykét, s csak ennyit mondott neki:

– Gyere csak el mindennap…

Attól kezdve minden áldott nap a nyakába vette Árpád a nyolc kilométert, s vissza a másik nyolcat. Úgy zümmögött a nyár végi napon s a lankadó mezők fölött, mint egy méh csakugyan. S a hírek tarka mezejéről valami aranyos port is mindig hozott, egyszer piros virágról s máskor nagy tarkáról. De zümmögött nap nap után; s egyszer, egy pénteki napon, még ifjú délutáni időben, nagy örömben, sírva találta az aggastyán tanárt. Úgy megijedt Árpád, hogy a szíve repdesni kezdett; s még a torka is összehúzódott rögtön, mert nem tudta, hogy mi végre fog szólalni. De valami vigasztalót mégis mondani akart.

– Ki pénteken sír, vasárnap örvend… – mondta tehát.

Abban a percben az aggastyán ember felkapta fehér szakállát.

– Fuss, Árpád! – kiáltotta.

Olyan volt az arca, mint vihar közben a nap.

– Hova fussak? – kérdezte a legényke.

– Gyújtsd meg a „Fekete fát”!

– Hát béke lett?

– Igen.

– S vége a háborúnak?

– Vége.

Árpád akkorát szökött, mint egy sáska, amelyik a lábával hegedül.

S úgy eltűnt, mint reggel a csillag fénye.

De egy óra múlva már égett a „Fekete fa” a falu felett a dombon; s az emberek sereglettek oda a mezőről. Lobogva futottak, mint a kinyílt börtönből a megszabadult rabok, s örömükben sírva rajzottak az égő fa alatt. Észre sem vették, hogy jön a vihar. De a vihar jött, s a zápor eloltotta a fát, hogy félig leégve nyöszörögjön a felhők alatt.