Igazítás a világon

A fűtermő helyeken csillogott a föld, s a fák ágai cukrosak voltak. Felettük ropogósnak tetszett a derült ég: szinte félni lehetett, hogy meghasad valahol, amikor tüzesen rányomul a felkelő nap.

– Ha megereszkedik az idő, várni lehet a havat – mondta a kovács.

Gergely nem csodálkozott, hogy így beszél vele a kovács, pedig csak tizenöt esztendős volt.

– Pedig megereszkedik – felelte.

A kovács kinyitotta a műhely ajtaját, s rámutatott egy kerékre.

– Hozzád adom – mondta Gergelynek.

Csoda, hogy mennyire megtalálta a szót és a szóval a titkot. Mert a kerék sugár volt, friss és üdítő. Küllői, mint a szirmok, szép halovány színben virágzották körül a fejet; s fekete-kék színben csillogott a ráf, akár a gondos hajfonat. Kerékben kedves és takaros leányka volt, éppen Gergelynek való, kinek a szeme jelezte is a megindító érzéseket.

– Vigyázattal hazahengerítem – mondta a fiú.

Egyszer bal kézzel s egyszer jobbal gurította, hogy az öröme neki s a keréknek is teljes legyen. Amikor a kapuig ért, akkor kelt fel a nap. Egyszerre fénybe vonta az udvart, s amíg Gergely örömbe merülve dolgozott, sugárnyelveivel lenyalta az ágakról a cukrot.

Egy óra múlva ott állott a kicsi vetőszekér, gondosan összerakva, az udvar közepén. Mindene új volt, még az árnyéka is, melyet a melegedő földre vetett a keleti napfényben. A boldog mosoly úgy ült a Gergely arcán, mint a szín a virágon. Csak rózsaszín volt, nem piros. Piros csak akkor tudott volna lenni, ha a kerekeket is ő csinálta volna, Gergely. Mert a négy keréken kívül minden az ő munkája volt.

Megnézte minden oldalról a szekeret.

Olyan, mint egy menyasszony! – gondolta magában.

A szekér is ámulattal nézte őt, tizenöt esztendős kicsi apját. Látta vékony-magos termetét, örvendező arcát, tiszta homlokát és a vidám értelmet bársonyos barna szemében.

Szép legényecske ez a Gergely! – gondolta a szekér.

Úgy tetszett, menyasszony és vőlegény áll az őszi napfényben.

Az ilyent látni kell!

Abban a percben megfordult Gergely, s bément a házba.

– Kinyílott a virág, amit ültettem, apám! – mondta érett jókedviben.

– Megtekintjük… – felelte Márton, az öreg.

Gergely ment elöl, s amikor odaértek a szekérhez, egy finom kézmozdulattal úgy ajánlotta bé az apjának, mint valami eleven személyt. Csak éppen azt nem mondta, hogy Hasznos Rozália.

Az öreg is körüljárta a szekeret, majd az elejénél megállott, s még mindig nézte. A szekér nagyon szorongott, hogy miképpen avatják a családba; s ők is érezték mind a ketten, hogy mily fontos most a szó.

A várakozás nyújtotta nyakát a csendben.

– Az ember gyarló… – mondta végre az öreg.

Mindig azt hitte Gergely, hogy jól ismeri az apját, de ezt a szót most nem értette. De megkérdezni sem akarta, hogy miképpen gondolja, amit mondott. Aki meg tudott csinálni egy ilyen szekeret, annak okosság dolgában nem alól van a helye.

– De még milyen gyarló! – erősítette Gergely.

Az öreg megnézte a fiát, s így szólt:

– A te gyarlóságodon tudunk segíteni.

– Az jó vóna! – mondta Gergely, mintha pontosan értené.

Megint elhallgattak.

A csend olyan volt, s az öreg szeme járása, hogy tetszik neki a szekér. Csak éppen a gyarlóság állott még közben, ilyen verőfényes időben.

Hevületben volt Gergely, s a húrjai megfeszülve, hogy még a lepke zaját is felvette volna. Hangjában is benne volt eszének izgalma, ahogy mondta:

– Egyiken lehet s a másikon nem.

Úgy érezte az öreg, hogy a fia tökéletesen megértett mindent. Érdemes hát arra, hogy amit eszével mutogatott, azt a világosságra kitegye, mint az egyenrangú madarak eledelét.

– Te még megtanulhatod – mondta –, hogy kereket is tudj csinálni a szekérbe. De én nem tudtam olyan fiat idézni elé, aki tanulás nélkül is kereket csináljon.

Most már értette Gergely, hogy mért lázad az apja. Leghamarább ő is véle lázadott volna, de mégis jobbnak vélte, ha Isten dolgában bölcsességet jelez az öregnek.

– A víznek is gátat állítanak – mondta.

Egyszerre kemény lett a férfi arca, s úgy nézett előre, belé a levegőbe. Két szeme két láthatatlan egyenes kardot szült, mely mindkettő egy gátra mutatott. Arra a gátra fogja ráereszteni a fiát, hogy szakassza széjjel. S széjjel is fogja bizonyosan, csak előbb lelkében és elméjében meg kell duzzasztani őt!

– Gyere s egyél! – mondta a fiának.

Most az öreg ment elöl, s Gergely igen jól evett.

Másnap elindultak ketten a városba, hogy a kerékcsinálást Gergely megtanulja, ha már úgy született, efféle tudomány nélkül. A biztos remény mellett vasárnapi ruháját is vitte a fiú, s lelkében garmadával a szépítőszereket, melyekkel a világot gyönyörűre lehet festeni s kívánatosra.

Mentükben láttak egy pacsirtát s megint egyet. Amikor a harmadikat is meglátták, Gergely megjegyezte:

– Így ősszel nem énekelnek.

– Nem – mondta az öreg.

– S vajon miért?

– Nem beszéltem még egyikkel sem.

Gergely nevetni kezdett, mert nagyon furcsának vélte, hogy valaki eltöltsön ötvenegy esztendőt, s pacsirtával még ne beszéljen.

– Hát szarkával beszélt-e? – kérdezte.

Úgy tekintett a fiára Márton, mintha szarka helyett puskagolyó súrolta volna a tekintélyét. Gergely megértette a tekintet szavát, s magában beismerte a hibát. Nem ilyen közönséges madarat kellett volna mondani, hanem valami ritka szépet, az apjához méltót.

– Nem szarkát gondoltam, hanem hollót – szólott csendesen.

– A hollónál te nem lehetsz inas – felelte az öreg.

– Hát kinél lehetek?

– Gyalog mesternél.

Gergelynek nem tetszett a név, különösen így a holló után, aki egyedül és magosan repül. De ezt nem mondta, mert az jutott eszébe, hogy a „Gyalog” név is takarhat huszártermészetű embert, bátrat és szépet. Miközben mendegélt az apja mellett, el is képzelt magának egy ilyen délceg mestert. Egyenesen a Szunyog utcába mentek s ott neki egy kapunak. Ahogy benyitottak rajta, hosszú, keskeny udvart pillantottak meg. Kerekes kút volt az udvaron, s a kerítés mellett sok rossz kerék, szekérágas és tengely. Azt lehetett volna hinni, hogy itt nem csinálnak szekeret, hanem a meglevőket is agyonütik.

Gergely a kút mellett állott, az öreg betekintett a műhelybe.

– Itt mindenki meghót! – mondta.

De abban a percben, mintha a feltámadást akarta volna jelezni, a műhely melletti ajtón kilépett egy tekintetes asszony. Sovány volt, magos és szigorú. Megkérdezte, hogy mit keresnek, mire az öreg azt felelte, hogy Gyalog mestert.

– Elment adót fizetni – mondta az asszony, s azzal az ajtón keresztül ismét sírba szállt.

Apa s fiú egymásra néztek.

– A termés gyengének ígérkezik – jegyezte meg Gergely.

Tanakodni kezdtek, hogy elmenjenek-e vagy várakozzanak. Abban egyeztek meg, hogy aki adót fizet, az tisztességes ember, megérdemli a várakozást. Leültek hát a padra, ami ott állott a kút mellett. S jó volt, hogy így határoztak, mert egy félóra múlva megérkezett a mester. Rossz sárga kabát volt rajta s a fején olyan sapka, mint egy tavalyi madárfészek. Veres nyúlszeme neki, kétujjnyi rőt szakálla, s jobbról az orra árkában akkora szemölcs, mint egy sárga cseremakk.

Valódi Gyalog mester volt.

Az öreg köszönt neki, de Gergely megátalkodott, hogy ő ilyen csúnya embernek nem szól. S csakugyan nem szólott egyet sem, csak hallgatta, hogy miképpen alkusznak felőle. Az apja pénzt ígért s búzát a tudományáért. Gyalog mester pedig nagy buzgalommal mondogatta, hogy két hónap elég lesz, ha ő kezibe veszi a fiút. Kicsi idő alatt mindent jól elintéztek, csak éppen Gergelyt kellett még megkérdezni, nehogy a kedvéből veszítsen valamit.

– Neked így jó lesz-e? – fordult feléje az apja.

– Nem vállalkozom – mondta Gergely.

Váratlanul s nagyon egyenesen jött a szó, meghökkentette mind a két öreget. Nem értették ezt a különös fordulatot, s vallatni kezdték a fiút mindenféle csábító és jóleső szavakkal.

Gergely nem akart felelni.

Úgy kellett eltávozni eredmény nélkül.

Az öreg erősen feszült mérgében, a lépésein is látszott. Egy darabig nem is szólt a fiához, de aztán mégis megállott, s kemény tekintettel úgy kérdezte meg:

– Mért nem vállaltad?

– Én ilyen rusnya embernél nem tanulok! – felelte Gergely.

Mindenre számított az öreg, csak éppen erre a feleletre nem. Az arca mégis megenyhült, mert úgy érezte, hogy a fiú nem szólt oktalanul.

– Csúf a világ is! – mondta.

– Éppen azért! – felelte Gergely. – Én nem járulok hozzá!

– Hát?

– Javítsunk rajta, azt nem bánom.

– Miképpen javítsunk?

– Én nem vagyok ötvenegy esztendős! – mondta a fiú.

Ebben is sok igazság volt, úgy vélte az öreg, s gondolkozni kezdett. Aztán valamit gondolt magában, hirtelen megfordította Gergelyt, s elindultak a város felé vissza. Úgy látszott, valami nemes cél vezeti őket, s mégis egy kocsmába mentek bé először. Ott álltában két deci pálinkát megivott az öreg, s azt mondta utána:

– Most gyere!

Furcsán fénylett a szeme, s az arca rózsásodott.

– Itt állj meg! – szólt egy borbély üzlete előtt.

Maga bément a boltba, s nemsokára a segéddel együtt érkezett vissza. A segédet, ki táskát is hozott magával, szépen közrevették, s úgy indultak tovább. Mentek egy jó darabig, s akkor az öreg ismét megállott egy nagy ház előtt. Erősen nézett valami orvosi táblát, s újból így szólott:

– Mingyárt jövök.

Kicsi idő múlva egy úriemberrel érkezett vissza, kinek ugyancsak táskája volt.

Négyen mentek tovább.

Egyenesen Gyalog mesterhez vezette őket az öreg, bé a műhelybe. Ott megállottak a két táskával, s jóformán nem is köszöntek. Egy széket megragadott Márton gazda, a műhely közepére tette, majd elszántan ráparancsolt a mesterre:

– Üljön le!

Egy szót sem mert ellenkezni Gyalog mester, hanem leült a székre. S abban a pillanatban a borbélyra kiáltott rá az öreg:

– Beretválja meg!

Tíz perc múlva egy csepp szakálla sem volt a kerekes mesternek. Csak a gumó virított orra árkában, de most még nagyobb hatalommal, mint eddig.

– Vegye le, doktor úr! – hangzott a parancs.

Elővette szerszámait az orvos, majd nagy gonddal megtapogatta a gumót, s valami huncut vízzel bé is kente. Azután nekihelyezkedett, s úgy levette két perc alatt, hogy a vér is alig serkedett ki a helyén.

– Fájt? – kérdezte.

– Annem – felelte a mester.

Mind csodájára jártak, hogy ennyi idő alatt micsoda változás esett egy emberi arcon. Nevettek örömükben, s úgy dicsértek mindenkit, aki segített a nagy munkában. Maga Gyalog mester volt a legboldogabb, a száját is alig tudta összefogni, amikor tükröt tartott eléje a borbély.

Gergely is nézte, s mindegyre bugyogva nevetett.

– Most már itt maradsz-e? – kérdezte az apja.

– Most már itt – felelte Gergely.

Gyalog mester megvendégelte az egész társaságot; s Gergely, örömében, hogy legalább egy mákszemet igazítottak a világon, énekelt is egyet a végén.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]