Igazítás a világonA fűtermő helyeken csillogott a föld, s a fák ágai cukrosak voltak. Felettük ropogósnak tetszett a derült ég: szinte félni lehetett, hogy meghasad valahol, amikor tüzesen rányomul a felkelő nap. – Ha megereszkedik az idő, várni lehet a havat – mondta a kovács. Gergely nem csodálkozott, hogy így beszél vele a kovács, pedig csak tizenöt esztendős volt. – Pedig megereszkedik – felelte. A kovács kinyitotta a műhely ajtaját, s rámutatott egy kerékre. – Hozzád adom – mondta Gergelynek. Csoda, hogy mennyire megtalálta a szót és a szóval a titkot. Mert a kerék sugár volt, friss és üdítő. Küllői, mint a szirmok, szép halovány színben virágzották körül a fejet; s fekete-kék színben csillogott a ráf, akár a gondos hajfonat. Kerékben kedves és takaros leányka volt, éppen Gergelynek való, kinek a szeme jelezte is a megindító érzéseket. – Vigyázattal hazahengerítem – mondta a fiú. Egyszer bal kézzel s egyszer jobbal gurította, hogy az öröme neki s a keréknek is teljes legyen. Amikor a kapuig ért, akkor kelt fel a nap. Egyszerre fénybe vonta az udvart, s amíg Gergely örömbe merülve dolgozott, sugárnyelveivel lenyalta az ágakról a cukrot. Egy óra múlva ott állott a kicsi vetőszekér, gondosan összerakva, az udvar közepén. Mindene új volt, még az árnyéka is, melyet a melegedő földre vetett a keleti napfényben. A boldog mosoly úgy ült a Gergely arcán, mint a szín a virágon. Csak rózsaszín volt, nem piros. Piros csak akkor tudott volna lenni, ha a kerekeket is ő csinálta volna, Gergely. Mert a négy keréken kívül minden az ő munkája volt. Megnézte minden oldalról a szekeret. Olyan, mint egy menyasszony! – gondolta magában. A szekér is ámulattal nézte őt, tizenöt esztendős kicsi apját. Látta vékony-magos termetét, örvendező arcát, tiszta homlokát és a vidám értelmet bársonyos barna szemében. Szép legényecske ez a Gergely! – gondolta a szekér. Úgy tetszett, menyasszony és vőlegény áll az őszi napfényben. Az ilyent látni kell! Abban a percben megfordult Gergely, s bément a házba. – Kinyílott a virág, amit ültettem, apám! – mondta érett jókedviben. – Megtekintjük… – felelte Márton, az öreg. Gergely ment elöl, s amikor odaértek a szekérhez, egy finom kézmozdulattal úgy ajánlotta bé az apjának, mint valami eleven személyt. Csak éppen azt nem mondta, hogy Hasznos Rozália. Az öreg is körüljárta a szekeret, majd az elejénél megállott, s még mindig nézte. A szekér nagyon szorongott, hogy miképpen avatják a családba; s ők is érezték mind a ketten, hogy mily fontos most a szó. A várakozás nyújtotta nyakát a csendben. – Az ember gyarló… – mondta végre az öreg. Mindig azt hitte Gergely, hogy jól ismeri az apját, de ezt a szót most nem értette. De megkérdezni sem akarta, hogy miképpen gondolja, amit mondott. Aki meg tudott csinálni egy ilyen szekeret, annak okosság dolgában nem alól van a helye. – De még milyen gyarló! – erősítette Gergely. Az öreg megnézte a fiát, s így szólt: – A te gyarlóságodon tudunk segíteni. – Az jó vóna! – mondta Gergely, mintha pontosan értené. Megint elhallgattak. A csend olyan volt, s az öreg szeme járása, hogy tetszik neki a szekér. Csak éppen a gyarlóság állott még közben, ilyen verőfényes időben. Hevületben volt Gergely, s a húrjai megfeszülve, hogy még a lepke zaját is felvette volna. Hangjában is benne volt eszének izgalma, ahogy mondta: – Egyiken lehet s a másikon nem. Úgy érezte az öreg, hogy a fia tökéletesen megértett mindent. Érdemes hát arra, hogy amit eszével mutogatott, azt a világosságra kitegye, mint az egyenrangú madarak eledelét. – Te még megtanulhatod – mondta –, hogy kereket is tudj csinálni a szekérbe. De én nem tudtam olyan fiat idézni elé, aki tanulás nélkül is kereket csináljon. Most már értette Gergely, hogy mért lázad az apja. Leghamarább ő is véle lázadott volna, de mégis jobbnak vélte, ha Isten dolgában bölcsességet jelez az öregnek. – A víznek is gátat állítanak – mondta. Egyszerre kemény lett a férfi arca, s úgy nézett előre, belé a levegőbe. Két szeme két láthatatlan egyenes kardot szült, mely mindkettő egy gátra mutatott. Arra a gátra fogja ráereszteni a fiát, hogy szakassza széjjel. S széjjel is fogja bizonyosan, csak előbb lelkében és elméjében meg kell duzzasztani őt! – Gyere s egyél! – mondta a fiának. Most az öreg ment elöl, s Gergely igen jól evett. Másnap elindultak ketten a városba, hogy a kerékcsinálást Gergely megtanulja, ha már úgy született, efféle tudomány nélkül. A biztos remény mellett vasárnapi ruháját is vitte a fiú, s lelkében garmadával a szépítőszereket, melyekkel a világot gyönyörűre lehet festeni s kívánatosra. Mentükben láttak egy pacsirtát s megint egyet. Amikor a harmadikat is meglátták, Gergely megjegyezte: – Így ősszel nem énekelnek. – Nem – mondta az öreg. – S vajon miért? – Nem beszéltem még egyikkel sem. Gergely nevetni kezdett, mert nagyon furcsának vélte, hogy valaki eltöltsön ötvenegy esztendőt, s pacsirtával még ne beszéljen. – Hát szarkával beszélt-e? – kérdezte. Úgy tekintett a fiára Márton, mintha szarka helyett puskagolyó súrolta volna a tekintélyét. Gergely megértette a tekintet szavát, s magában beismerte a hibát. Nem ilyen közönséges madarat kellett volna mondani, hanem valami ritka szépet, az apjához méltót. – Nem szarkát gondoltam, hanem hollót – szólott csendesen. – A hollónál te nem lehetsz inas – felelte az öreg. – Hát kinél lehetek? – Gyalog mesternél. Gergelynek nem tetszett a név, különösen így a holló után, aki egyedül és magosan repül. De ezt nem mondta, mert az jutott eszébe, hogy a „Gyalog” név is takarhat huszártermészetű embert, bátrat és szépet. Miközben mendegélt az apja mellett, el is képzelt magának egy ilyen délceg mestert. Egyenesen a Szunyog utcába mentek s ott neki egy kapunak. Ahogy benyitottak rajta, hosszú, keskeny udvart pillantottak meg. Kerekes kút volt az udvaron, s a kerítés mellett sok rossz kerék, szekérágas és tengely. Azt lehetett volna hinni, hogy itt nem csinálnak szekeret, hanem a meglevőket is agyonütik. Gergely a kút mellett állott, az öreg betekintett a műhelybe. – Itt mindenki meghót! – mondta. De abban a percben, mintha a feltámadást akarta volna jelezni, a műhely melletti ajtón kilépett egy tekintetes asszony. Sovány volt, magos és szigorú. Megkérdezte, hogy mit keresnek, mire az öreg azt felelte, hogy Gyalog mestert. – Elment adót fizetni – mondta az asszony, s azzal az ajtón keresztül ismét sírba szállt. Apa s fiú egymásra néztek. – A termés gyengének ígérkezik – jegyezte meg Gergely. Tanakodni kezdtek, hogy elmenjenek-e vagy várakozzanak. Abban egyeztek meg, hogy aki adót fizet, az tisztességes ember, megérdemli a várakozást. Leültek hát a padra, ami ott állott a kút mellett. S jó volt, hogy így határoztak, mert egy félóra múlva megérkezett a mester. Rossz sárga kabát volt rajta s a fején olyan sapka, mint egy tavalyi madárfészek. Veres nyúlszeme neki, kétujjnyi rőt szakálla, s jobbról az orra árkában akkora szemölcs, mint egy sárga cseremakk. Valódi Gyalog mester volt. Az öreg köszönt neki, de Gergely megátalkodott, hogy ő ilyen csúnya embernek nem szól. S csakugyan nem szólott egyet sem, csak hallgatta, hogy miképpen alkusznak felőle. Az apja pénzt ígért s búzát a tudományáért. Gyalog mester pedig nagy buzgalommal mondogatta, hogy két hónap elég lesz, ha ő kezibe veszi a fiút. Kicsi idő alatt mindent jól elintéztek, csak éppen Gergelyt kellett még megkérdezni, nehogy a kedvéből veszítsen valamit. – Neked így jó lesz-e? – fordult feléje az apja. – Nem vállalkozom – mondta Gergely. Váratlanul s nagyon egyenesen jött a szó, meghökkentette mind a két öreget. Nem értették ezt a különös fordulatot, s vallatni kezdték a fiút mindenféle csábító és jóleső szavakkal. Gergely nem akart felelni. Úgy kellett eltávozni eredmény nélkül. Az öreg erősen feszült mérgében, a lépésein is látszott. Egy darabig nem is szólt a fiához, de aztán mégis megállott, s kemény tekintettel úgy kérdezte meg: – Mért nem vállaltad? – Én ilyen rusnya embernél nem tanulok! – felelte Gergely. Mindenre számított az öreg, csak éppen erre a feleletre nem. Az arca mégis megenyhült, mert úgy érezte, hogy a fiú nem szólt oktalanul. – Csúf a világ is! – mondta. – Éppen azért! – felelte Gergely. – Én nem járulok hozzá! – Hát? – Javítsunk rajta, azt nem bánom. – Miképpen javítsunk? – Én nem vagyok ötvenegy esztendős! – mondta a fiú. Ebben is sok igazság volt, úgy vélte az öreg, s gondolkozni kezdett. Aztán valamit gondolt magában, hirtelen megfordította Gergelyt, s elindultak a város felé vissza. Úgy látszott, valami nemes cél vezeti őket, s mégis egy kocsmába mentek bé először. Ott álltában két deci pálinkát megivott az öreg, s azt mondta utána: – Most gyere! Furcsán fénylett a szeme, s az arca rózsásodott. – Itt állj meg! – szólt egy borbély üzlete előtt. Maga bément a boltba, s nemsokára a segéddel együtt érkezett vissza. A segédet, ki táskát is hozott magával, szépen közrevették, s úgy indultak tovább. Mentek egy jó darabig, s akkor az öreg ismét megállott egy nagy ház előtt. Erősen nézett valami orvosi táblát, s újból így szólott: – Mingyárt jövök. Kicsi idő múlva egy úriemberrel érkezett vissza, kinek ugyancsak táskája volt. Négyen mentek tovább. Egyenesen Gyalog mesterhez vezette őket az öreg, bé a műhelybe. Ott megállottak a két táskával, s jóformán nem is köszöntek. Egy széket megragadott Márton gazda, a műhely közepére tette, majd elszántan ráparancsolt a mesterre: – Üljön le! Egy szót sem mert ellenkezni Gyalog mester, hanem leült a székre. S abban a pillanatban a borbélyra kiáltott rá az öreg: – Beretválja meg! Tíz perc múlva egy csepp szakálla sem volt a kerekes mesternek. Csak a gumó virított orra árkában, de most még nagyobb hatalommal, mint eddig. – Vegye le, doktor úr! – hangzott a parancs. Elővette szerszámait az orvos, majd nagy gonddal megtapogatta a gumót, s valami huncut vízzel bé is kente. Azután nekihelyezkedett, s úgy levette két perc alatt, hogy a vér is alig serkedett ki a helyén. – Fájt? – kérdezte. – Annem – felelte a mester. Mind csodájára jártak, hogy ennyi idő alatt micsoda változás esett egy emberi arcon. Nevettek örömükben, s úgy dicsértek mindenkit, aki segített a nagy munkában. Maga Gyalog mester volt a legboldogabb, a száját is alig tudta összefogni, amikor tükröt tartott eléje a borbély. Gergely is nézte, s mindegyre bugyogva nevetett. – Most már itt maradsz-e? – kérdezte az apja. – Most már itt – felelte Gergely. Gyalog mester megvendégelte az egész társaságot; s Gergely, örömében, hogy legalább egy mákszemet igazítottak a világon, énekelt is egyet a végén. |