Virágzik a csemete

Tavasszal pajkos a világ; az ég és a föld egyaránt. Csupa ámulat, hogy az imént is mily titkosan kerekedett egy felhő! Ha lehetne a semmiből valami, az ilyen felhő abból születnék. Így azonban azt kell hinnem, hogy a kékség sűrűjében dióhéj rejtőzködött, melyből a magos fuvalom bontotta ki őt, mint egy szürke köpönyeget. Puha és szeszélyes köpönyeg az efféle tavasz végi felhő, s nem erénye neki a szerénység és az illem. Lám, ez is percek alatt bomlott kicsiből nagyra, s nagyból óriásra, miközben egyre foltosodott; és közben kiverette magát arany sujtásokkal is, melyek azután morogva kezdtek villadozni.

Magamagát bőszítette valósággal.

S így csoda-e, ha végre megszakadt benne egy szem, s utána a köpönyeg szálai mind kibomolva kezdtek hullani a földre! Csillanva és indulatosan csapott a rengeteg ezüstfonal a földre, s ott kis gyöngyökre szakadozott valahány.

A fák és a kerítések mind gyöngyösen maradtak utána, s hát még a füvek és a virágok füle! Csak az út pora járt rosszul szegény, ha ugyan sajnálni lehet az anyag férgeit, melyek olyannyira gyávák, hogy a széltől hanyatt-homlok menekülnek, s egy kicsi esőtől feketére válnak.

Ily feketén s gyászban összemosódva takarták most is az utat.

Már hasztalan volt a hanyatló nap igyekezete, hogy szürkére nyalja fényével őket. Mert a házak sajnálat nélkül temetést jeleztek, kivetvén az árnyékukat rájuk, mint a gyászos leplet.

Mégis vidám volt a falu.

Mihály különösen.

Egyedül tán a fiatal bakkecske szökhetik akkorákat s oly furcsa alakzatokban, mint ő. Gondolata sem igen volt több, mint az efféle baknak. Amikor a kapu megcsattant, s három döngés kelt a tornácon, ő már egy utolsó ugrással a nyitott ajtón keresztül bent volt a szobában.

– Anyám, esső vót! – mondta.

Nagyot szusszant utána.

– Akasztófa nem hullott? – kérdezte az anyja.

Mihály megértette, hogy merre mutat a szó, s a nyaka kurtább lett valamivel. Kenyeret kért, de amit még melléje kérhetett volna, azt elhagyta kegyesen, hadd javuljon egy fokot az anyja szemében. Szárnya azonban így sem lett a kenyérnek. Az asszony szót sem vetett hamarjában a fiúnak, hanem hátrament a tornácba, s onnét eléhozott egy kapát, minek az élét erősen tapogatta.

– Előbb fuss átal ide a szomszédba – mondta. – S kérd el Anna nénédtől hamar a reszelőt.

– S akkor ad? – kérdezte Mihály.

– Adok.

– Egy kicsi szalonnát is?

Mint egy égő gyufaszálat a puskaporban, úgy vetette el játékosan a szalonna szót. Mire pukkanhatott volna, ő már künn volt az udvaron. Nem a kaput választotta, hanem a kerítést, s azon keresztül az egyenes utat a zsenge kerti füvön. Ahol elment, egész pászmában összetörte mind a csillogó gyöngyöket; s amikor megállt a szomszéd kerítésnél, két lábszárát a virágok temetőjében kopjafának lehetett volna felütni. Még a szegény kerítés is megrettenve laposodott meg előtte, s a félelemtől a deszkákon kiütött a penész. Könnyen lehet, hogy reccsenve szakadt volna meg a kerítésben valami, ha irgalom nélkül ugrott volna a tetejére Mihály. Az irgalom azonban egy macskát rendelt oda, ki a vad fiúnak a figyelmét hálójába kerítette, s erejét a fejébe kergette.

Akkor pillantotta meg Mihály, amikor már fogta a kerítés tetejét, hogy a szökésben mintát mutasson magának. Szeme egyszerre megsárgult az alkalomtól, s meghuttyanva nézte a macskát, aki gömbölyűre kuporodva merőn figyelt valamit.

Vajon mit nézhet…? – tűnődött Mihály.

Valami a tornácban lehetett, a lépcsők tetejében, mert figyelő két szemét oda kötötte ki a macska. Zaj azonban nem hallatszott semmi; talán még Anna sincsen itthon, a fiatal menyecske. Mégis néz a macska! Az pedig hiába nem néz, annyi bizonyos. Ha legalább pillantana egyet-egyet, de nem teszi, csak figyel, s közben gyenge pára száll belőle, mintha labda volna, mely vagy szárad most a napon, vagy robbanni készül.

De ha!… – fülelt élesen Mihály. – Valami csobog, vagy mintha a víz csorogna!

Ha egyéb nem, egy puha loccsanás egészen bizonyos volt.

Ugyanakkor a macskának megremegett a bajsza.

Ennek végire járunk – mondta magában Mihály.

Lehúzódott egészen a kerítés mellé, s óvatosan mászni kezdett a vizes fűben, hogy valahol továbbacska, biztos és rejtett szakaszon hághasson által a kerítésen. Csak annyi neszt ütött, hogy többet szellő sem igen üt. S amikor túlfelől leszállt a pajkos szerencse öléből, már bátran csinálhatta a tervet, hogy a csűr védelme alatt miképpen lopakodjék előre.

Jó út kínálkozott.

A csűr kapuja nyitva volt hátul, s az első kapun is nyitva a kicsi ajtó. Mire a macska bajusza még egyszer megremegett volna, ebben a kicsi ajtóban már megjelent Mihálynak a feje. Ahogy nekibújva egy pillantást vetett előre, fel a tornácba a lépcsők tetejébe, abban a pillantásban kinyílt a szája, és a két szeme megfülledett. Úgy érezte, hogy forró levegő zúdul az arcájába, orra gőzzel telik meg, nyaka megfeszül, füle fullad, nyelve dagad, s a két szeme forró párában fúrja előre magának az utat, fel a lépcsők tetejébe.

A mókus jutott eszébe, ahogy egyszer látta: két nagy, fehér nyírfaág között meglapultan pihegve.

Aztán a holló, ki röptében némán megállott volt a feje fölött.

A mókus és a holló.

Majd a piros tulipán.

De akkor egyszerre megremegett, mint a macska bajusza; feje előrehúzta, s hogy ki ne bukjék a kicsi kapun, hirtelen megfogott egy deszkát, ami előresietve, ropogva szólt:

– Gyere, Mihály!

Anna rebbenve ugrott fel a lépcsők tetejében.

S a macska suhanva futott keresztül az udvaron.

Mihály pedig ott állott négykézláb a kicsi kapu előtt, az udvar mezejének szégyenperemén. A hátát kunkorodva tartotta, mint bősz állapotában a macska; szeretett volna tünemény lenni, vagy akár kámfor, bármennyire büdös is az.

De csak kamasz volt, ki vadul és pajkosan gázolt idáig a gyöngyös virágok között, hogy itt végre úszhassék a szégyenben egy kicsit.

Anna félrehúzta a csebret, melynek hűs vizében, mint a virág, fürdette vala szárát; aztán megindult Mihály felé, hogy megejtse a vizsgát.

– Nem sül ki a szemed, te?! – mondta neki.

– Bizon Isten anyám küldött – felelte Mihály, s ahogy a szégyen engedte, bogos mozdulatokkal felállt. – Hogy legyen szíves, a kupát adja ide – folytatta felállva.

– Mit adjak oda?

Tudta, hogy reszelőt kéne mondani, de mégis kupát mondott. Mint valami görcs, mely a lelket fogja meg, valami efféle ejtette hatalmába. Ha akasztófát állítottak volna neki ebben a helyben, akkor sem mondta volna ki a reszelőt.

– A kupát! – mondta, és belenézett az Anna szemébe.

– Mit mértek véle?

– Zabot a csitkónak – hazudta Mihály.

S furcsán villant egyet a szeme.

Anna úgy érezte, mintha a szemvillanás arcába pírt szöktetett volna. Elfordult hirtelen, bément a házba, és kihozta a kupát.

– Nesze! – nyújtotta oda, de mielőtt karját visszahúzta volna, megkérdezte a fiútól: – Mennyi üdős vagy, te?

– Tizenkettő – mondta Mihály.

– A hitványságtól tizenhat is lehetnél – szólott Anna.

Mihály megfordult, és elindult a kerítés felé. Átugrott rajta, s ahogy a vizes fűben ismét gázolni kezdett előre, mintha parázs égette volna arcát, két füle kagylóját és szembogarát. Folyton a füvet nézte, mely tele volt bimbókkal és bomladozó tarka színekkel. Egyre lassabban lépett, majd megállt és visszafordult. Aztán lehajolt, és szedni kezdte gyorsan a virágokat, belé a kupába.

Visszavitte Annához, és nyújtotta neki.

– Nem ez kell, hanem a reszelő – mondta.

Anna csodálkozva nézte a kupában a virágokat, majd a fiúra tekintett, mintha kérdezni akart volna tőle valamit. Mihály azonban megelőzte.

– Az előbb nem jól találtam mondani – szólt nyájaskodva. – Mert tizenhárom vagyok, nem tizenkettő. Hát maga mennyi?

– Mi vagy te, anyakönyvvezető? – felelte Anna.

Mihály kuncogva nevetett.

– Úgyis tudom, mennyi…

– Mennyi?

– Huszonegy.

– Húsz. Csak húsz! – javította ki Anna, s azzal a tornác fáján keresztül a kupából mind az udvarra öntötte a virágokat.

Mihály döbbenve nézte a mozdulatot, majd az Anna arcába tekintett. Két szemében mintha tőr hegye villant volna meg. De nem szólt. Csak állott mozdulatlanul. Amikor megkapta a kupa helyett a reszelőt, a méregtől sárga volt az orra töve. De akkor sem mondott semmit.

Megfordult és elment.

– Hova vesztél vala el, te? – fogadta az anyja.

Mihály neki sem felelt, letette a tornác fájára a reszelőt, s indult visszafelé a grádicson. Az anyja nem tudta hirtelen, csodálkozzék-e vagy haragudjék. Oly furcsának találta a dolgot! Ahogy jött ez a fiú, mord ábrázattal, ki örökké pajkos volt és helytelen; ahogy semmibe vette a kérdést, ki addigelé mindig vetett egy bogot a más szavára; s ahogy hang nélkül visszafordult, ki máskor aranynak tekintette a kenyeret s a szalonnát.

– Nem kell az étel? – szólott utána.

– Most nem – mondta Mihály.

Bément a csűrbe, s ahogy álltából nézte a tárgyakat, lassan és sorjában egymás után, ellenségének érezte valamennyit. A villát, mit belészúrjanak; a csépet, mivel fejbe kólintsák; s a lajtorját, miről letaszítsák. Egy kicsi megnyugvást szeretett volna, de hol kaphatna vajon? Vagy valami rejtekhelyet legalább, hol csillapodni tudjon, s számadást csinálni a világgal, mely a mókus jegyébe fordult.

Felment a lajtorján, s a széna közé lefeküdt.

Mint a habos árvíz tetején ha jönnek s eltűnnek különféle tárgyak, úgy látta ő is, ami véle történt. Az egyik percben irtózat szállotta meg s a másik percben különös forróság. Csak egyedül Anna állott ijedelem nélkül az árvíz sodrában, szép lábaival, reá nem is hederítve; s ahogy ott állott, a virágokat folyton öntötte kifelé a kupából, belé az árokba…

– Anna!

Felült a szénában, mert az indulat, mint egy kegyetlen hopmester, hirtelen felültette. Csak egy kígyófej sziszeghet úgy, ahogy a kegyetlen menyecske neve ismét szípott benne egyet. Megmarta újból; beléje költözött, mint a pusztító féreg.

Harcolni kellett véle, megkeresni a fészkiben s legyőzni valahogy.

Hátha megölném… – gondolta magában.

Lejött a szénából, megkereste a fejszét, s elindult a csűr felé, hol a macskának oly furcsán citerázott volt a bajsza. Elgondolta azt is, hogy a tömlecben fog elrothadni, de nem baj. A kerítésnél azonban, amikor megállott egy kicsit, úgy vélte, hogy a fejsze nem lesz jó. Bárdolatlan kézbeli ez, menyecskéhez nem talál. De akkor mivel? Hátha a bicskával szúrna egyet belé, hogy a vére jöjjön! Lehet, hogy nem halna meg tőle, de legalább jajgatna és sírna, s akkor ő mondaná: no, ugye, mért öntötte ki a virágjaimot, mit a mókusnak szedtem!

Megfordult, s a fejszét a helyére visszavitte.

Gondolta, a megszúrás dolgában is számítást csinál még.

Egész éjjel ébren sunyított az ágyban.

Másnap a bicskát sem javallotta.

– Valamit ésszel kéne csinálni! – mondta magában.

Még nem tudta, hogy mit, de mint a farkaskölyök, folyton szimatolt; járt-kelt, leskelődött; fondorlatokon törte az eszét. S egyszer, úgy uzsonna tájban, leshelyéből észrevette, hogy egy ember az Annáék csűre mellett kimegy a kertbe s ott nézelődik. Kicsi fűrész volt a kezében, egyéb semmi. Egy almafa alatt megállapodott, s annak egyik ágát fűrészelni kezdte.

– Ez az ura neki! – ismerte meg Mihály.

Gereblyét kapott ő is a vállára, mintha tisztogatni menne a kertbe. Itt-ott kaparászott is valamit, majd úgy fordította az útját, hogy az ember közelébe jusson.

– Micsinál, Anti bácsom? – szólott oda a kerítés mellől.

– Lekapom innét ezeket a száraz ágakat – mondta az ember.

Mihály rákönyökölt a kerítés tetejére, s nézte a munkát.

– Hát te? – kérdezte.

– Tisztogatok.

Leesett a száraz ág. Anti felvette, lépett kettőt, s onnét a kerítés oldalába vetette.

– Mikor házasodol meg? – tréfálkozott a fiúval.

Mihály sóhajtott egyet, s nagy keserűséggel fennhangon felelte:

– Soha!

– Ne beszélj. S mért?

– Én azért, hogy engem ne csaljanak meg – felelte Mihály. – Csak mást.

Halljunk oda, mit tud! – gondolta magában Anti. Egészen kiformálja már a hangot, mint egy nagy kakas! Hiába no, telik az idő, s nőnek a gyermekek… Lám, ez a Mihály is a tegnap még az egyszeregy között bujkált, mint a rigófiú a ciherben, s ma már fejérnép dolgában egészen szakmabéli!

Kacagva mondta, miközben új ágra fektette a fűrészt:

– A három csoda közül te a negyedik vagy, Mihály.

– Hát én mért?

– Mert többet tudsz saját magadnál.

Mihály felemelte a jobb lábát, s két deszka között helyet keresett neki. S mint a lábával, a szóval is úgy tett éppen: felemelte szándékából, az Anti fejében helyet keresett neki, s biztos célzással odatette, mondván:

– Önmagát senki sem szárnyalhassa túl. De Anti bácsomnál többet tudok biztosan. Ebben a dologban.

– A megcsalásban-e?

– Abban.

– Hát akkor taníts meg engemet is! – szólott Anti. – Ne légy olyan magadnak való.

Szeme és arca egyaránt meghegyesedett Mihálynak.

– Az én tudományom magának szívfájdalom – mondta.

A fűrész megállott, úgy mondta, szikrát foganva, az Anna férje:

– Valamit a szádra teszek!

– A szememre kellett volna – felelte Mihály.

Eleresztette Anti a fűrészt, minek a nyele úgy kezdett hintázni, puhán, mint a fának az ága, ha megriadva elszáll arról a madár. Eleresztette, odament egyenesen a kerítéshez, s két vállán megmarkolta Mihályt.

– Láttál valamit?! – kérdezte.

A fiú megrettenve meredett rá. A halál jutott eszébe, mit egy képen látott volt, csontból állott az egész, a forgói is mind látszottak; s szinte hallani lehetett, hogy a tíz ujja nyikorog, miközben ragadozásra meggörbíti. A rémület megtámadta agyában a bosszú tervét; recsegett az egész, mint viharban a fa, mit pedig nagy céllal ültettek; s már éppen úgy volt, hogy kiszakad tövestől, s Anna nem sírhat árnyéka alatt… De akkor a rémület viharával szembecsapott vérének a vihara, s a kettő között Anna jelent meg, s fürösztött lábát már nyújtotta, hogy a Mihály fejére lépjék.

Megfeszítette két vállát a fiú, s szeme az ember szívébe villant.

– Láttam! – mondta.

– Mit láttál?

– A maga feleségit.

– Kivel?

– Azt nem üsmertem meg.

– Hol?

– A csűrben. Annak a főggyin. A szénán!

– Mikor?

– Tennap. Az esső után.

A férfi levette a Mihály válláról a kezét, s két lába mellé ejtette. Olyan sárgásfehér volt már az arca, mint a kitelelt lép tavasszal; s gyér bajusza feketébb sokkal, mint máskor. De nem szólt a világon semmit, hanem tapogatva, mint a vak, kivette a fából a fűrészt, s megindult béfelé, a háza felé.

Alig ment néhány lépést, a szerszámot beléeresztette a fűbe.

Mihály a kerítésre bújva nézett utána. Ernyedten lógott a deszkán, két térde mögött rándult egyet-egyet a horgasina. Csak akkor ereszkedett a talpára egészen, amikor elvesztette szeme elől a férfit.

De erősen remegett a lába, mindegyre meg akart huttyanni, hol az egyik, hol a másik. Jobbnak vélte hát, ha azonhelyből beléereszkedik a fűbe. Roggyanva kuporodott meg, két térdét álla alá húzta, s a térde fölött előrebillentve tartotta a fejét. Arca suta volt, öreg és nyirkos.

Így ült, kimeredve az időből, mint a beteg szem a maga üregéből.

Nem látott.

S nem is hallott semmit, távoli zajt vagy közeli mozgást, csak egyszer valami rekedtes hangot:

– Gyere!

Mint a kísértet, mely bokrából visszatér, Anti állott a kerítés mellett, túlfelől. Már nyújtotta a deszka fölött a két karját, amikor hangjára felriadt a fiú. Nem érte el, csak a levegőben kaparászott. De a másik pillanatban leszakította a felső deszkát, egészen áthajlott, s a nyakszirtje alatt megragadta Mihályt, ruhájánál fogva.

Úgy emelte át, mint gyapján a kutyát.

– Gyere… Lám, igazat mondtál-e…? – morogta.

Csak annyit tudott Mihály, hogy most a halál biztos. Nem szólt, s nem ellenkezett. De ami legkülönösebb volt: tisztulni kezdett az agya, lépésről lépésre, egyre jobban. Mintha túl lett volna már a halálon, ahol nincs mitől félni. Bévitte Anti a csűrbe, s ott megkérdezte:

– Hol láttad?

Mihály bökött egyet az ujjával, s habozás nélkül mondta:

– Itt.

A férfi nem kérdezett egyebet, hanem egyenesen bévitte a házba. Az ajtónál lódított egyet rajta, hogy Mihály szinte hason érkezett meg a szoba közepébe. A szégyen vörösre torzította az arcát, hogy így bukkantják őt Anna elébe, de az asszony szerencsére nem volt a szobában.

A pincéből kiáltotta fel az ura.

Ahogy belépett a küszöbön, rögtön rászólt a férfi:

– Vedd elé a gyertyát!

– Milyen gyertyát? – kérdezte Anna.

– A szentelt gyertyát.

S maga kivette a pad alól a fejszét.

– Tedd az asztalra, s gyújtsd meg! – mondta.

Az asszony színe már a gyertya színéhez kezdett hasonlítani. Nem mert kérdezni semmit, hanem az asztalra tette a gyertyát, s meggyújtotta. Piros szalag volt a gyertya derekán, egyetlen öröm a házban. Azt nézte Mihály, s mintha el akarta volna rágni, úgy kocogott össze a foga.

– Térgyepelj le s eskügyél! – hangzott a parancs.

Mihály letérdepelt.

– S mongyad utánam!

S mondta, ahogy hallotta:

– Esküszöm az Istenre s melléje a szentekre, hogy amit elmondtam, az tiszta és szín igazság. Esküszöm arra is, hogy soha senkinek többet el nem mondom, éljek bár akármeddig. Isten engem úgy segéljen!

Intett Mihálynak, hogy álljon fel, s húzódjék hátrább. Akkor a felesége felé fordult, s neki mondta:

– Térgyepelj le s eskügyél!

Mint egy meglapult kérdőjel, Anna esdekelve nézett rá, s csak annyit tudott szólni:

– Anti?!

Mintha tűz csapja meg, ami robbanhat, olyan volt a férfinak is a szó. A kezében villanva szökött magosba a fejsze, s az asztalt úgy kettőbe vágta, hogy a négy láb kétfelé fordult, s közben a gyertya a földre esett. Az asszony melléje borult rögtön, megragadta mind a két kezével a kialudt gyertyát, s reszketve tartotta maga elé, kiáltván:

– Esküszöm!

S mondta tovább az ura után:

– …az Istenre, hogy szánom-bánom, amit hites uram ellen paráznaságban vétettem, s ezt a vétket soha többet elkövetni nem fogom. Isten engem úgy segéljen!

Ahogy a szó, mint a lehullott madár, beléesett a csendbe, Anti kinyitotta az ajtót, s ráintett Mihályra:

– Lódulj kifelé! – mondta.

Az állat osonhat úgy, a csapdából valahogy megszabadulva, ahogy a fiú vakarodott kifelé. Még utoljára kapott egyet a fejsze nyelével, de serényen vitte azt is a tomporáján. Hamar átugrott a kerítésen, s nehogy valaki ember megláthassa, fától fáig lopakodott előre, majd ügyesen bésurrant az istállóba. S gyorsan a két ló fara mellett, egy kicsit megkucorodva előrefutott, s már ott volt a jászol sarkában, s pókhálók alatt, a jóféle és leplező sötétben.

Megzsugorodva ült, mint a sün.

Gondolata sem támadt sokáig, mintha a gondolatok is megvetették volna őt. Aztán, örök titok útján, egyszerre az jutott eszébe, hogy Jézus jászolban született. Jézus jászolban született! Elmondta magában kétszer, háromszor. Aztán lassan rázni kezdte a hideg, s a hideg után forróság öntötte el.

Még nem tudta szegény, hogy a térképen „szerelem” név alatt kereshetné a tűzhányót, melynek a tetején most kucorgott. De már a füstjét tegnap és ma folyton érezte; most pedig valósággal ömlött belőle forrón a füst.

Anna jutott eszébe.

S akkor egyszerre, nagy bőségben és erővel rázni kezdte a sírás.

Tavasz volt mindenképpen.

S tavasszal vajúdik a világ; az ég és a föld egyaránt.