Hegyi csata

A nyáj fölött, messze a magosban, keringett a sas. Puhán körözött a tompuló alkonyati fényben; úgy siklott, mint az acél. Ő még láthatta volna onnét felülről a napot, ki a zöld hegyek mögött a földi világ számára már lehanyatlott. Úgy lehet, inkább mégis a juhokat nézte, főleg az ugribugri bárányokat, kik elkésve születtek, s bizony még gyengécskék voltak ebben az erős hegyi világban.

A tolvaj sas tudja az ilyent.

Sokszor keringett már felettük, pedig nem több, csak egy hete, hogy itt van a hegyi legelőn a nyáj. Egyik nap telik a másik után, a bárányok nőnek, s erősebbek lesznek egyre.

A tolvaj sas tudja ezt is.

De odáig még egyszer sem bátorodott, hogy mint a nyíl, lecsapjon valamelyikre a kisebbek közül. Olyan alkalmat szeretne, amikor nincs a bárányok mellett senki, mert egy sapkás ember mindig ott van.

Lassan béalkonyodik.

Minden bárány odahúzódik az öreg gyapjasok melegébe.

A sas elrepült már, s elrepült a nap is. Béállott a csend. A füveken a gyöngyharmat csillog, s a távolban mormol a folyó.

– Szép itt! – gondolta András.

Ő volt a sapkás ember, kit a sas nem szeretett. A juhok annál jobban szerették, sohasem dobta rájuk a botot, minek a végén nagy feje volt. A kutya is szerette, a kicsi Fütty, ki vándor állat volt, s kit az országútról fogadott fel András, öt héttel ezelőtt.

– Gyere, Fütty! – egyezkedtek most is.

Megyünk, megyünk a hajlék alá! – ugrándozott Fütty.

Csakugyan hajlék volt, ahová mentek: deszkák hajlottak két rúd között a közfára. Ennek az oldalában hált András, amióta itt van. Ha lehetett, Fütty is ide húzódott, bár a becsület úgy kívánta volna, hogy juhok között töltse az éjszakát. András azonban hasztalan tanította az első napokban. Fütty inkább inas akart lenni, mint mester.

Megtelepedtek a hajlék alatt, s ettek.

A vacsora végén Füttynek a füle egyszerre meghegyesedett, majd a hajlék elejébe kiugrott, és hármat így kiáltott: – Vá! Vá! Vá!

Aztán visszafordult, s nézte Andrást.

Valaki jött.

Ahogy közeledett, Fütty egyre beljebb húzódott a deszkák alá.

Az öreg Gergely volt, a tavalyi vállalkozó. De nemcsak a tavalyi, mert húsz esztendő óta ő fogadta fel minden esztendőben a juhokat, s őrizte ezen a tájon. Aztán megromlottak a lábai; s a sok nyirkos hideg, mit kiszívott a földből, kínozta a csontjait is.

– Há megvagy, András? – kérdezte.

András felállt, kezet fogott az öreggel, s úgy mondta:

– Meg. Vártam magát.

– Nem tudék hamarébb jőni. Az asszony öt napja jajgat.

– Tán nem beteg? – kérdezte András.

– Abbiza igen.

– S otthagyta?

– Nem vagyok orvos.

A nyáj felé fürkészett a derengésben; majd csendesen szólt:

– S megegyeztünk vót mi ketten.

Igaz, megegyeztek volt; s az egyezség alapján várta András, egy héten keresztül, hadd mutassa meg az öreg a hegyi birodalmat, az erdők titkait, a legelőrészek természetét.

– No, üljön le, s egyék valamit! – mondta András.

– Mi van a háznál? – kérdezte Gergely bácsi.

– Hagyma s szalonna.

Leült az öreg, nagy tempósan evett; s közben eléjött Fütty is, odaállott melléje.

– E mi? – kérdezte.

– Kutya – mondta András.

Az öreg odavetette Füttynek a szalonnabőrt, próba gyanánt. Fütty, elkapta, s kidülledt a szeme, úgy ette azt a kicsit.

– Csakugyan kutya! – mondta Gergely bácsi. – Ugatni tud-e?

– Attud.

– S hogy?

– Azt mondja, hogy „vá, vá, vá”.

– Úgy lehet, Kőhalomba tanóta… – jegyezte meg az öreg.

Kacagtak mind a ketten.

Aztán Fütty visszahúzódott a hajlék oldalába, s a két férfiú csendesen beszélgetni kezdett. Mint a hajósok, kik bárkában ülnek, a viharzó tengerről beszéltek inkább. Elmúlt viharokról s eljövendő viharokról. Az életről, mely szorongva telik, s minek a vize olyan különös színekben játszik egy idő óta…

– Hej, ha megérhetném, te András! – mondta az öreg.

– Mit, Gergely bácsi?

– Hogy feljöjjön a nap!

– Hát holnap reggel feljön – mondta András.

Az öreg elgondolkozott, s mint a fű alkonyatkor, gyöngyharmatos lett a szeme.

Fütty sóhajtva szusszant egy nagyot, s a vackát mélyítette.

Aztán elaludt.

Az öreg nézett arrafelé, bé a sarokba, majd visszafordította a fejét.

– Hát a juhok? – kérdezte.

– Jól járnak – mondta András.

– S hát a vén Mordiás? Nem bukkant még elé?

Andrásnak kicsire húzódott a szeme, mintha megcsípte volna a füst.

– Micsoda vén Mordiás? – kérdezte.

Az öreg nem szólt abban a percben. Hirtelen olyan érzése támadt, hogy nem kéne vala említeni ezt a Mordiást. De aztán mégis azt gondolta: jobb, ha tudja.

– A medvét kérdem – mondta.

– Miféle medvét?

Elmagyarázta az öreg, hogy él itt egy vén medve, vagy húsz esztendeje is van, hogy egyedül uralkodik ezen a tájon. Nagy és gyapjas, lassan jár, és örökké rossz kedve van. Áldozni kell neki minden esztendőben, mint egy szakállas, vén fejedelemnek.

– Hát ezt kérdem, hogy nem bukkant-e elé? – mondta.

– Nem – felelte András. – Merre tanyázik?

– Inkább a vízhez közel.

– S maga látta?

– Úgy üsmerem, mint a más a nagyapját.

– S úgy hívják, Mordiás?

– Úgy.

András kacagott már rajta, olyan furcsa neve volt neki.

– S ki a keresztapja? – kérdezte.

– Egy szógám vót – mondta Gergely bácsi. – Az ragasztotta reá a Mordiás nevet. Jóformán minden héten találkoztak ők ketten, s megkérdezték egymást az egészség irányában. Én is barátkoztam véle, de nem szerettem. Utáltam, ha láttam; s inkább megfordultam, s ellenkező irányba elmentem, hogy ne lássam.

András ismét kacagott, s úgy mondta:

– Úgyhát korcsomába nem járt véle!

– Nem!

– Pedig az ilyen megissza.

Így tréfálkoztak a medve fölött, majd megszították a tüzet, s lassanként elaludtak. A csillagok még tündököltek egy ideig, aztán dél felől meleg fuvalom keletkezett, s felhőket hajtott a csillagok elé. Hajnalban már erősen gomolygott a sok felhő, s meggyúródott egyik a másiknak a hátán.

Meleg volt alattuk a lég.

Mégis bajosan tudott megeredni az eső. De amikor megeredt, úgy délfelé, vagdosott a villám egyre-másra, s úgy meggombolyította a nyájat, hogy mint az aranygaluska, egyben volt az egész.

Gergely bácsi egy csonka vén fa alá húzódott, s András is melléje. Ami hely kettőjük között maradt, Fütty azt kívánta magának. Így várták meg, hogy a vihar elüljön, nagyjából legalább. S mire megcsendesedett, az idő is oda érkezett már, hogy Gergely bácsi indulhatott haza.

Nem lehetett még messze, amikor kisütött a nap. Olyan melegen sütött oldalból, hogy csupa párába borult hamarosan minden. Ahogy mendegéltek a juhok, úgy szállt belőlük a pára, hogy felhő kísérte őket, s ha megálltak egy-egy kövér darabon, a felhő is megállt.

Olyan kedve volt a természetnek, hogy mint a rügy a fára, úgy talált belé Fütty, a kutya. Ugrált mindenfelé, és szaladozott; egyszer a juhokkal játszott, s máskor a víz meredek partja felé iramodott, mintha a két meredély között át akarta volna ugrani a zúgó vizet, hogy jókedvéből szivárványt hajtson föléje.

– Mennyit ugrálsz! – mondta neki András.

Ugrált volna ő is szívesen, de valahogy restellette önmaga előtt. Felesége jutott eszébe, ki talán éppen most szoptatja otthon a kicsi gyermeket. Mire hazakerül innét a hegyi világból, már nem is kell szoptatni a legénykét, olyan nagy lesz!

– Lassan tán megjavul a világ is… – gondolkozott el.

Fütty megzavarta.

– Vá, vá, vá!

Gyorsan ugatott, és hegyesen. Mintha a hangból apró torlaszokat rakott volna maga elé. Kicsit merszecske volt, a víz irányában, hol kövér bokrok s málnabokrok duzzadoztak.

Bár gyérebben már, de pára is libegett még, s nem lehetett tisztán odalátni. A juhok is hegyes füllel figyeltek, majd megdurrantak, s mint a hullám, úgy kezdett hömbölyögni a nyáj.

Fütty ismét ugatott.

András megindult lassan arra: hadd lám, mit fedezett fel a kutya. Csak egyet-egyet lépett, hogy jól tudjon figyelni. Aztán, az egyik lépésnél, a lába ott maradt a levegőben, mintha lépcsőre tette volna.

– Mordiás! – mondta.

Csak a fejét látta még a vén medvének, a mogorva, bozontos fejét. De már elétűnt a nyaka után a dereka. Nagy volt, és kopott, tincsekben lógott róla a gyapjú. Egykedvűen jött, mintha unná az életét egy kicsit. Andrásnak hideg lett a homloka, s hirtelen émelyedni kezdett. Úgy érezte, hányni kell mindjárt, ha meg nem mozdul.

Előrelépett kettőt.

A harmadiknál már szagot vett a medve, felpillantott, és megállt. Nem látszott rajta semmi meglepődés. Csak nézte egy ideig Andrást, aztán megfordult, és elindult visszafelé. András is megindult utána, s szorította erősen a botot, minek a bunkóját előretartotta. Egyre közelebb ment, majd egy kicsit oldalt, hogy a meredek part felé térítse a medvét.

Fütty a háta mögött vakkantásokkal biztatta.

S Mordiás egyre húzódott, bölcsen és engedelmesen. Elment egészen a meredek partig, ott lenézett a mélybe, hol megáradva zúgott a víz. Aztán megrázta a fejét, mintha elszédült volna, s visszafordult.

András megállt egy pillanatra.

De a másikban már forróság öntötte el a homlokát.

– Megfürdesz, Mordiás! – mondta.

S arra már ülőhelyzetet vett a medve is, törzse egyenesen állt, mint az oszlop, két első lábát előrenyújtotta, s foga fölött felhúzta ínyét.

Morgott, mint a föld.

A bot közeledett hozzá, a levegő tüzes volt már, s alul zúgott a víz.

A bot pedig, mint a kieresztett, vad buzogány, úgy ugrott neki a bozontos mellnek. Egy ordítás hallatszott, a medve megtántorodott, de akkor megragadta hirtelen a botot, s odarántotta Andrást magához.

Mintha szikla zuhanna, úgy zuhantak együtt az árba.

A hullámok eltakarták mind a kettőt. Fütty reszketve nézett utánuk. De két hajlással alább felbukkantak újra. Újból elmerültek, s újból felbukkantak. Háromszor együtt, öldöklő küzdelemben, a szennyes habot túrva.

De negyedszer csak András egyedül.

Vízbe dőlt fűzfához akasztotta karját, melyből csorgott a vér. Ahogy kiemelte lassan a fejét, abból is csorgott a vér. Jobb füléből csak egy kicsi foszlány maradott meg. Szennyes, habos víz dőlt a száján.

Úgy lógott, mint az emberiség egy rettentő háború végén.

De győztesen mégis!

Mire kivergődött, jó messze lent, valahogy a partra, már a sas ott keringett ismét a nyáj fölött a magosban. Aztán elrepült ő is, hogy teljességgel nyugalom lehessen a kövér havasi világban, mely immár háborítás nélkül nappal a bárányoké s éjjel a csillagoké.