Igazítás a világon

 

Erdélyi társaság

Csak kilenc nap múlott el azóta, hogy Lőrinc a hírnöki foglalkozást elnyerhette a cukorgyárban. A kilencedik nap éppen vasárnapra esett. Délelőtt még ruhát kefélt, és más szépítő műveleteket végzett a hírnökség mellett a gazdáinak, de azután, hogy megehette a délebédet, szabad volt ő is.

– Egész héten keresztül eleget szolgáltam másokat – mondotta magában. – Ezen a délután tehát érdemesebb embert fogok szolgálni, vagyis önmagamat.

Könnyű és kellemes szolgálat volt, amit a maga számára kitalált. Látta ugyanis, hogy verőfényes őszi idő van, s látta azt is, hogy a mezők integetnek feléje.

– Jövök, ne féljetek! – mondta, és magához vette a botját, amelynek párja sehol nem volt, mert ilyen botja csak egy vad püspöknek lehetett volna, ha ugyan vad püspök volna a világon.

Vette tehát a botját, és elindult a mezők felé. Nem ment mindjárt és ész nélkül az úttalan földekre, mert nem szeretett okvetlenül bukdácsolni, mint ahogy azt a városi fiúk szeretik, ha nagy néha kiszabadulnak a természetbe. Az úton ment, az utak között is a főnökúton, amelyet más emberek országútnak neveznek. Itt is látott elég mindent, amit nézni érdemes volt. Néha szekerek mentek lassú döcögéssel, s azoknak ernyője alatt mindig ült valaki, akivel kedve lett volna versenyt szaladni. Leggyakrabban női személy volt az illető, mert az efféle vásáros szekerek mindig fityegtettek magukkal egy kellető embert, aki mellett a portéka dupláját érte. Gyakran kutya is poroszkált a szekér után, s Lőrincnek nagyon tetszett, hogy ezeknek a kutyáknak sohasem kellett előrenézni, mert a kötelék kinézte a négy lábnak az utat. Madarakat is látott, különösen varjakat, amelyekről eszébe jutott, hogy bizony jó volna disznót hizlalni, s majdan a körmüket és a farkuk hegyét odaadni a varjaknak.

S látott egyebet is, ami mind jó volt arra, hogy hasznos gondolatokat ébresszen benne. Ilyen gondolatai voltak is már bőven, valósággal egymás hegyén-hátán nyüzsögtek, mint a rengeteg újonc katona a kaszárnyában. Ezek mérték neki az utat, nem a kilométerkövek, mert amikor áldott gyümölcsfa módjára már roskadozott a feje, szépen megállt a vad bottal, és azt mondta:

– Eleget mentél már, Lőrinc.

Szétnézett, hogy valami alkalmas helyen trónust keressen magának. Talált is volna egy alkalmas dombot, amelyen hatalmas kórók lázadtak a hervasztó idő ellen. Lépett néhányat arra, de aztán mégis azt gondolta, hogy üljön a kórók közé, aki szamár, mert ő olyan helyre kívánkozik, amely emberhez méltó. Közel is volt egészen egy falu, s úgy találta, hogy a pihenés számára a legméltóbb hely mégis ott lehet. El is indult tehát, és tíz perc múlva bent volt a falu szívében. Itt megállott, és azon gondolkozott, hogy a paphoz menjen-e, vagy valaki világi emberhez.

Egyikhez sem ment, mert döntés előtt meglátott egy kirajzolt kezet, amely nagy és egyenes mutatóujjal valami sárgára festett ajtóra mutatott.

– No, ez se mutasson hiába! – mondotta, és belépett az ajtón.

Sejtette már künn is, hogy olyan helyre mutathat az ujj, ahol más keresi a hasznot. De van olyan korcsma is, amely csak akkor nyilvánvaló, ha már bent van az ember. Ez éppen olyan volt. Két asztal kínálkozott az egész szobában, de az a kettő legalább jó nagy volt. Az egyiknél már üldögélt is egy legény. Szép fehér ing volt rajta, a derekán széles szíj, s nagy fekete kalapja előtte az asztalon.

Odaült Lőrinc, és azt mondta:

– Szabad lesz megháborítanom?

A román legény egyet sem szólt, hanem bizalmatlanul tekintett rá, majd azt a nagy fekete kalapját közelebb húzta magához.

– Mivel szolgálhatok? – jött oda a korcsmáros.

– Ha már éppen szolgálni akar – mondta Lőrinc –, akkor szolgáljon egy fél liter borral. De hozzon három poharat hozzá.

– Hát az minek?

– Az Isten is három személyből áll – felelte Lőrinc.

Nem feleselt a korcsmáros, hanem elhozta a fél liter bort s a három poharat. Lőrinc töltött az egyikbe, majd felemelte, és a román legény felé sandítva így szólt:

– Ha volna egy társam, azzal innám. De hejh! mindig egyedül van a magyar!

A román most sem méltatta figyelemre, de érthetett magyarul, mert elévette a tarisznyáját, s abból furulyát bujtatott ki, mintha meg akarta volna mutatni, hogy a román is mindig egyedül van.

Szép karikás furulya volt, három rézkarikával, s a színe barnafényes, mint a pásztorok haja. Mindjárt a szájához emelte, és játszani kezdett rajta. Olyan szívfájdító és messze szóló dallamot fújt, hogy Lőrinc ismét töltött a poharába, és azt mondta:

– Hajh, azok a csalfa lányok!

A legény ránézett a furulya mellől, s hát könnyes a szeme. Erre Lőrinc a másik pohárba is töltött, majd közelebb húzódott a románhoz, és így szólt hozzá:

– Megkínálnám ezzel a kicsiséggel, ha nem sérteném meg.

A legény elfogadta a bort, és mind egy cseppig kiitta.

– No, ugye, ez is muzsikál? – mondta Lőrinc.

Még erre sem szólott a legény, hanem maga elé tette a furulyát, és messze nézett, mint az előbb a nóta. Lőrinc nem azt mondta neki, hogy nézzen még messzebbre, hanem felvette a furulyát, és egy szöktető nótát kezdett fújni rajta. A román legénynek odafordult lassan a feje, mint a napraforgó, majd lassan felemelte a karját, és a Lőrinc vállára tette.

– Muzsikaszóval szép megértés van – mondta.

Lőrinc abbahagyta a nótát, és így felelt:

– Mert a muzsikaszó a szívet tekinti.

Csakugyan a szívet tekintette, mert jól megindult a beszélgetés. A román elpanaszolta szerelmi bánatát, s el Lőrinc is az ő árvaságát. Amikor ismét ittak egy pohárral, a román olyan barátságba szökkent, hogy mindenképpen szeretett volna Lőrincnek adni valamit. Keresgélt is sokáig valami mozdítható dolog után, de szegény volt, s nem talált.

– Ne erőltesd magadat, Demeter! – csillapította Lőrinc.

– De én akarom, hogy örökké megemlékezzél rólam.

– Ha olyan erősen akarod, akkor add nekem a furulyád harmadrészét, vagyis az első karikáig.

Nagyon megijedt Demeter, de amikor Lőrinc jól megmagyarázta, hogy ő csak jelképileg akarja az első karikáig, akkor Demeter boldogan ajándékozta oda neki. Még azt is mondotta, hogy örökké Lőrincre fog gondolni, amikor a szíve elévéteti véle a furulyát. S mintha Isten kormányozta volna ezt a találkozást, nemsokára egy szász legény is belépett a korcsmába.

– Ezt is híjjuk ide! – mondta Lőrinc, s mivel Demeter nem ellenezte, odaszólt a szásznak:

– Szívesen látjuk a kamerádot, ha meg nem sértenők.

A szász odaült, és azt mondta:

– Szívesen fogadom, de pénzzel nem rendelkezem.

– Nem is pénzzel kell itt rendelkezni, hanem szívvel – szólott Lőrinc, és töltött a szásznak is. De a szász csak koccintott, s nem akart inni. Beszélni sem igen akart, csak bizalmatlanul nézett.

– Tud-e maga furulyázni? – kérdezte Lőrinc.

– Semmiképpen nem – felelte a szász.

Nagy baj volt, hogy a szász nem tudott megfelelő dallamot fújni a furulyába, de valahogy mégis segítettek rajta, mert Lőrinc addig unszolta, amíg énekelt nekik egy szász éneket. Ötször-hatszor elénekeltették vele a dalt, s akkor Lőrinc szájához emelte a furulyát.

– Nagyon jól előre megy! – örvendezett a szász, és úgy kinyílott a szíve, hogy Lőrinc indítványára Demeter nekiajándékozta a furulya közepét. A szász nem értette, miképpen lehetséges, hogy valami az övé legyen, s mégis más vegye hasznát, de Lőrinc megmagyarázta neki.

– Ez a furulya a mi közös kincsünk – mondotta Lőrinc. – Csakhogy hárman egyszerre nem fújhatjuk.

Éppen jókor fejtegette a közös furulyát, mert egy román őrmester lépett be a korcsmába. Nem ült az ő asztalukhoz, de a másiknál az öklére könyökölt, és hatalmasan nézte őket.

Lőrincék csak annyira nézték őt, amennyire rangja után megérdemelte, és tovább játszottak a furulyán. Amíg a Demeter búbánatát és a szász harsogását beszélte a furulya, addig ment is a dolog, de midőn Lőrinc egy székely kesergést kezdett szikráztatni, akkor odaugrott az őrmester, és a furulyát kirántotta a Lőrinc kezéből.

Aztán a földhöz vágta, és nagy csizmájával rátaposott.

A szegény furulya reccsent egyet, s abban a reccsenésben benne volt mindhármuk dallama.

Demeter felugrott, és egy széket tett maga elé a szász is. Lőrinc azonban odaállott a középre, ahol minden ütés csak őt érhette volna, és könnyes szemmel csak ennyit szólott:

– A közös kincset rontottad össze, te balga!

Fekete Sáfrán

Egy időben sokat járogattam egy Sántamalom nevű faluba, ahol templomot építettünk. Kőmíves minőségben dolgoztam, s bizony az első időben nemegyszer gondoltam arra, hogy otthagyom az épülő templomot, s valahol könnyebb természetű munkát keresek magamnak. Jól tettem azonban, hogy erről a szándékomról mégis lemondtam, mert későbben a sántamalmi emberek nagyon megszerettek engem, és olyan történeteket beszéltek el nekem, amelyekből hasznot és szükséges bölcsességet sokat lehetett meríteni.

Így például elbeszélték, hogy élt abban a faluban egy fiatal cigánylegény, s éppen ő volt az, akinek meggondolatlan cselekedete miatt a régi templomot le kellett bontani. Ugyanis ez a legény, akit Sáfránnak hívtak, s akit a cigányságából kifolyólag Fekete Sáfránnak nevezett el a nép, egyszer feltette magában, hogy ő meg akar házasodni. Kovácsmesterséget folytatott, de inkább csak folytatta volna, mert a munkának szörnyű nagy ellensége volt. Ilyenformán tehát, mint ahogy egyebet várni nem is lehetett tőle, legelőször letette a kalapácsot, s azután elindult, hogy alkalmas leányt keressen magának.

Talált is hamarosan, de nem egyet, hanem kettőt.

Az egyik fajtájabéli volt és egyazon vallású véle; különben dolgos és szép, de máskülönben olyan szegény, hogy valóságos földönfutó. A másik ellenben gazdag volt, sok földje és barma neki, de nem tartozott a cigánylegény fajtájába, se nem követett hasonló vallást véle.

No, Sáfrán gondolkozni kezdett, hogy most már miképpen cselekedjék. A szegényt elvette volna szívesen, mert a szíve és a kívánsága húzta arrafelé; de a gazdagot még szívesebben elvette volna, mivel úgy számította, hogy annak a vagyonából jól és munka nélkül meg lehet élni, s azonfelül még az urat is játszani fogja.

Három napig törte a fejét, hogy miképpen döntsön; s akkor a harmadik éjszaka egy angyal és egy ördög jelent meg álmában neki. Taszigálták egymást az angyal és az ördög, hogy melyik szóljon hamarább, végre mégis az angyalé lett az első szó, mert ő érkezett volt előbb.

– Kedves fiam, Sáfrán! – mondotta a jóféle szárnyas. – Hallgass reám, mert én vagyok a te őrzőangyalod; én pedig azt a jó tanácsot akarom adni neked, hogy a szegény leányt vedd el feleségül, mert az jószívű és becsületes. Ha szót fogadsz nekem, megházasodol véle, aztán én is segíteni foglak titeket, hogy békében és nagyobb szükség nélkül élhessetek.

– Én is éppen ezeket gondoltam el – felelte Sáfrán, de akkor az ördög intett, hogy ne folytassa, mert a szó őt illeti meg.

– Kedves barátom! – kezdte is az ördög. – Te hallgass, akire éppen akarsz, de a legjobb örökké az volt, ha az ember magára hallgatott. Ha pedig magadra hallgatsz, akkor tanács nélkül is könnyen belátod, hogy a munka és a szegénység nyomorult állapot, melyben a szerelem még úgy is elfogyna, ha a tengernél nagyobb volna. Nézd meg azokat, akiket uraknak és bölcseknek tisztel a világ; vajon szegények-e azok, és dolgoznak-e napestig erős munkát? Felelj meg erre, de ne nekem, hanem magadnak! S ha megfeleltél, akkor válassz a szegény leány és a gazdag leány között.

– Én is éppen ezeket gondoltam el – felelte a cigánylegény, mire az angyal felemelte az ujját, és azt mondta:

– Vigyázz, Sáfrán, mert két bőrt fognak lenyúzni rólad!

– Ne búsulj, aki gazdag, annak van három is! – biztatta az ördög.

S azzal eltűntek mind a ketten.

Reggel felébredt Sáfrán, és mérlegre tette, amit az angyal mondott, és mérlegre tette azt is, amit az ördög. Úgy látta, mintha az ördögé többet húzott volna, de azt már nem számította, hogy többet is beszélt az ördög. S mintha a világ folyása is azon működött volna, hogy ilyen értelemben a mérleget még alább nyomja, egyszerre a nevin kiáltották a cigánylegényt, s hát éppen a gazdag leány hozott két ökröt, hogy patkót veressen azokra.

Amikor meglátta Sáfrán, hogy éppen kapóra jött a leány, nagyon serényen látott a munkához, és a tudományát is mind összeszedte, hadd lássák, hogy ő nem akárki! Meg is dicsérte a leány, és azt mondotta, hogy a jövőben sem fogja máshova vinni az állatait, csak éppen ide. Sáfrán meghajolt szépen, és azt felelte, hogy legyen bármikor szerencséje; s számításból még azt is elkövette, hogy a patkolásért nem kért semmit a világon.

Nem telt sok idő belé, a gazdag leány megint elhozott egy lovat. Sáfrán most még mázasabb volt, mint első ízben; s más oldalról is tovább ment egy lépéssel, mert nemcsak ingyenbe hagyta a munkát, hanem a patkót alig akasztotta oda, hogy a ló elvethesse hamarosan.

Kívánni sem lehetett volna, hogy jobban menjen a dolog, mint ahogy ment; a leány eljött minden második-harmadik nap, mert a patkót egyszeriben elhányták az állatok, azonban nem szólott, hogy jobban meg kéne csinálni, hanem fáradott inkább, mert zsugori volt, s így az ingyen jöttnél semminek jobban nem örvendett.

Már éppen kilenc hete volt, hogy a patkolást így végezték ketten; s akkor a leány egy szamarat hajtott oda. Sáfrán nagyon szerette a szamarat, mert azt tartotta róla, hogy bölcs és okos állat; s mivel az időt is érettnek látta már arra, hogy maga is elkezdjen valami okosat, azért a szamárhoz így szólt:

– No, mit forgatsz a fejedben?

– Biztosan azt forgatja, amit te – tréfálkozott a leány, mire Sáfrán azt felelte, hogy még az kéne éppen, mert akkor haladék nélkül agyonütné a szamarat, akármennyire szereti és becsüli is.

Ezek a szavak felébresztették a leány kíváncsiságát, s így a patkolás végeztével megkérdezte, hogy miért ütné hát olyan irgalom nélkül agyon a szamarat.

– Én azért, amiért azt gondolja, amit én.

– Hát mit gondol a szamár?

Sáfrán megtöltötte a mellét levegővel jó domborúra, hogy kimondja a nagy szót; de ahogy megigazította volna tisztességből a nadrágját, egyszerre meglátta, hogy alkalmatlan öltözékben van és bőrcsoszogóban. Egyszerre kieresztette a levegőt, és azt mondta:

– Erre holnap felelek.

No, jól van, másnap felvette Fekete Sáfrán az ünneplő ruháját, és elindult a gazdag leányhoz. Szerencsés napot választott, mert éppen vasárnap volt; s órát is szerencsést, mert a leányt nemcsak otthon találta, hanem kedvében is. Köszönt illedelmesen, mire a leány így válaszolt:

– Adjon Isten, Sáfrán! Hát mit gondolt a szamár?

– Nagyot és merészet – felelte Sáfrán.

– Nono!

– Hát bizony.

Piros lett belé, úgy kacagta a leány, hogy milyen nehezen adja ki a szamár a gondolatát; de sokáig csúfolkodni Sáfránnal sem lehetett, mert eszébe jutott, hogy a bátraké a világ, s kivágta rögtön:

– A szamár azt gondolta, hogy megkérjen téged feleségül.

Ha két álla lett volna a leánynak, az is leesett volna mind a kettő, amikor meghallotta ezt a beszédet. Nem is válaszolt semmit, hanem kivitte Sáfránt egyenesen az istállóba, és azt mondta neki ott az istállóban, hogy nézze meg jobban a szamarat.

Nézte Sáfrán jó sokáig, aztán megvonta a vállát.

– Olyan, mint a többi – mondta.

– Olyan, de milyen?

– Hát nőstény!

– No látod! – felelt a leány. – Ha pedig nőstény, akkor távolról sem gondolhatott volna arra, hogy egy leányt megkérjen feleségül.

Sáfrán a fejére ütött, és azt mondta:

– Az igaz!

– No, ha igaz, akkor a szamár éppen megfordítva gondolta, vagyis olyanformán, hogy nem menne el hozzád feleségül.

Volt esze Fekete Sáfránnak, s így nemcsak a beszédet értette meg, hanem azt is belátta rögtön, hogy valamiképpen a dolognak új fordulatot kell adni. Azt mondotta tehát, hogy ő a szamarat csak példabeszédnek használta, most ellenben nyíltan és igazán fog beszélni, ahogy egy férfiúhoz illik. Vagyis gondoljon a szamár, amit éppen neki tetszik, de ő csak emberi ésszel és bélátással tud gondolkodni. Ha pedig így tekinti a helyzetet, akkor tudja jól, hogy a leány gazdag és okos, s látja jól, hogy gyönyörű. Ő pedig semmi egyéb, csak egy szegény kovácsmester, aki a munkát szereti, de az eszén és a törekedésén kívül egyebe nincsen. Ilyenformán tehát balgaság volna arra gondolni, hogy a szegény kovács feleségül kérje a gazdag és gyönyörű leányt.

– Hát akkor mit akarsz? – kérdezte a leány.

Sáfrán örömmel látta, hogy a hízelgő beszéd sokat javított a leányon, azért így folytatta:

– Amit én kívánok tőled, az a kicsinél is kevesebb. Ha pedig ahhoz az érzelemhez mérem, ami bennem a te irányodban van, akkor vesd össze az óriási tengert azokkal a cseppekkel, amelyeket az én érzelmem szemembe csal.

Itt szünetet tartott, mintha torkon ragadta volna őt a reménytelen nagy szerelem, majd gyorsan így végezte:

– No, de nem akarok a te gazdag és gyönyörű személyednek terhére lenni, még igaz és epedő szavakkal sem. Csak azt az egyet kérném tőled, hogy néha eljöhessek ide, hogy lássalak; és legfőképpen, hogy tehessek érted valami olyant is, amiből megtudjad, hogy mennyire szeretlek.

Nagyon meghatódott a leány, mert ilyen szép beszéddel még soha nem hódolt neki senki; s mivel a csurgatott méznél jobban estek neki a szavak, azért hitte is a nagy tiszteletet és a forró epedést.

– Nem bánom, néha gyere el – felelte.

Sáfrán megköszönte a kegyes engedelmet, és azt mondotta, hogy még a mai napon szeretne valami olyant tenni, ami a leánynak kedves és örvendetes. Erre a leány gondolkozni kezdett, s mivel a szívét is úgy érezte, mintha repdeső madár lett volna, hirtelen így szólt:

– Hát fogjál nekem egy madarat!

Ejhaj, gondolta Fekete Sáfrán, ez nem lesz könnyű dolog, de amíg ennyit elgondolt volna, még nehezebb lett, mert a leány így szólt:

– De nem madárfogóval, hanem csak úgy, a kezeddel fogjál nekem madarat.

– Röptében-e? – kérdezte Sáfrán.

A leány nem azt kívánta, hogy éppen röptében fogja el neki a madarat, s nem kötötte ki azt sem, hogy mifélét fogjon.

Szegény Fekete Sáfrán törölgette erősen a homlokát, és az egyik lábát mindegyre tette a másik mögé!

– Jól van – mondta végre. – Én most elmegyek haza, és gondolkozni fogok azon, hogy miképpen fogjak neked madarat.

El is indult mindjárt hazafelé, de komolyabban vette a dolgot, mint a kovácsmesterséget, mert nagyon búsan lógatta a fejét, és szorultságában folyton a földet nézte. S amint így ment volna szép csendesen, egyszerre meglátott valami fényeset az úton, s hát egy arany karikagyűrű. Hamar felvette, s a kezében forgatni kezdte, s amikor éppen hármat fordított volna rajta, hirtelen egy jó gondolata támadt.

Megfordult rögtön, és visszament a leányhoz.

– Eljöttem, mert meg akarom fogni neked a madarat – mondta.

A leány nevetett, hogy micsoda nagy bolond ez a legény; s megkérdezte tőle, hogy miféle módon akarja megfogni azt a madarat. Sáfrán nem felelt semmit, hanem egy nagy vizes lepedőt kért, és egy fél kupa magot, búzát, zabot, törökbúzát és kendermagot vegyesen. Amikor megkapta mind a kettőt, elindult nagy elszánással ki a kert felé, de a leány is nemsokára utána futott, hogy ő is akarja látni a dolgot.

– Jól van – felelte Sáfrán. – Éppen kellesz is az elején, de aztán menj jó messze, hogy a madarak ne lássanak téged.

Azzal egy vackorfa alatt helyet választott magának, oda lefeküdt, a gyűrűt felhúzta szépen a megillető ujjára, majd a gyűrűs kezét tenyérrel felfelé jó messzire kinyújtotta; s amikor mindezekkel készen volt, azt mondta a leánynak, hogy borítsa le őt jól a vizes lepedővel, csak éppen a kinyújtott tenyerét hagyja takarás nélkül. Ha pedig leborította jól, akkor a fél kupa magot hintse széjjel a lepedőn, és távozzék el messzire, mert a madarak a szép leányoktól nagyon félnek.

Jól van, a leány megcselekedte, amit Sáfrán mondott; majd elhúzódott megfelelő távolságra.

Így feküdt Fekete Sáfrán, a fél kupa mag és a vizes lepedő alatt; s nem telt bele egy félóra, gyűlni kezdtek a vackorfára a madarak, és forgatták erősen a fejüket, hogy micsoda púpos fehér mező van ott, valóságos paradicsommal a hátán. Megtanácskozták a dolgot, és követet küldtek, hogy tekintse meg. A követ a fűre szállott először, de aztán ráment a lepedőre, és gyorsan szedegetni kezdett. Erre a többiek is bátorságot vettek, és repdesni kezdtek oda, s hát egyszer csak ott termett egy szarka is, majd hirtelen egy második. S akkor az első elindult a gyűrű felé, nehogy a másik elrepítse előle; s el utána a második is, hadd lám, ott mi van! Egyszerre nagy verseny fejlődött a két szarka között: kapdostak serényen a gyűrű felé, majd tépték, s a csőrüket valósággal beléakasztották, mert mind a ketten győzni akartak. De a legjobb időben Sáfránnak felugrott a keze, s hát olyan szerencsésen markolt, hogy egyszerre két szarkának szorongatta a nyakát.

Felugrott, és akkorát kiáltott, hogy óriásit.

– Fogtam-e madarat? – futott a leány felé a két szarkával, akik szerették volna letagadni, hogy ők madarak, de nem lehetett.

A leány nagyon boldog volt, hogy ő olyan híres személy lett, akinek madarat fogtak; s mindjárt arra gondolt, hogy ezt a dolgot öregségében is el fogja beszélni mindenkinek. De a zsugorító természete most is kiütközött, mert a másik gondolata már az volt, hogy megtanulja Sáfrántól a madárfogást, s akkor a sok különböző madarat drága pénzen eladja.

– Ha tovább is a kedvemben akarsz járni – mondta a legénynek –, akkor áruld el nekem, hogy miképpen fogtad.

Sáfrán átlátta rögtön, hogy a leány is űzni akarja ezt a mesterséget; ravaszul azt felelte tehát:

– Miért kérdezed? Hiszen láttad, hogy vizes lepedővel!

No, jól van, csak azt várta a gazdag leány, hogy a kovács elmenjen, mert akkor futott a kertbe, és rögtön magára húzta a vizes lepedőt. Egész estig ott lapult, de nem tudott annyira menni, hogy bár egy madarat is fogjon. Másnap elment jó messzire a mezőre, s a hét minden napját jórészt a lepedő alatt töltötte, de madár nélkül érte meg a következő vasárnapot. Akkor elhívatta megint Fekete Sáfránt, és sírva panaszkodott neki, hogy őt a szerencse és a madarak mennyire kerülik.

– Hát hallgass ide! – felelte Sáfrán, amikor könnyek között megpuhulva látta. – Én a múlt vasárnap nem mondottam meg neked a teljes igazságot, mert igaz, hogy a vizes lepedő is szükséges, de a madarat tulajdonképpen a gyűrűvel fogtam.

Meg is mutatta neki az arany karikagyűrűt, mire a leány a legszebb nézését vetette rá, és így szólt:

– Nem bánnád meg, ha nekem adnád azt a gyűrűt.

Ezt várta Fekete Sátrán is, mert maga mellé állította rögtön a leányt, és ünnepélyesen felhúzta neki a gyűrűt. Aztán megcsókolta kétfelől az arcáját, és így szólt:

– Látod-e, a legszebb madarat is megfogta ez a gyűrű, mert ettől a perctől kezdve a menyasszonyom vagy.

A leány nagyon csodálkozott, hogy mi történt véle, de sajnálta visszaadni a gyűrűt. Így hát ebben az állapotban éltek, és sokszor voltak együtt. Sáfrán mégsem viselte úgy magát, ahogy más vőlegények szokták, hanem csak tisztességesen csodálta a leányt, és arra leselkedett folyton, hogy a kedvét mindenben bétöltse. Egyszer aztán, amint künn ültek volna a ház előtt, s éppen az igazi szerelem csodatévő erejéről beszélgettek volna, felugrott Fekete Sáfrán, és így kiáltott fel:

– Olyan erősnek érzem magam, hogy a világon bármit meg tudnék tenni érted.

A leány elnevette magát, mert Sáfrán még nyújtózott is, a két karját mutogatta, és ropogtatta a derekát, hogy micsoda erő lakik benne. A nevetés azonban így szólott a kérkedő oroszlánhoz:

– Ha olyan erősnek érzed magad, és azzal az erőddel valamit tenni szeretnél nekem, akkor nyújtsd meg a házat.

A kutyafáját!

Ismét vakarni kezdte Fekete Sáfrán a füle tövit, s egyik lábáról nem győzött a másikra állam. Visszaült a leány mellé, és gondolkozott, de nagyon lehetetlennek látta a dolgot. Végre mégis azt mondta, hogy elmegy haza, és törni fogja az eszét, vajon a háznak az elejét nyújtsa-e meg, vagy a hátulsó felét.

El is ment és gondolkozott, de azon a napon nem tudott kisütni semmit. A következő nap elment a szomszéd faluba, hogy ott valami okos embertől tanácsot kérjen; s ahogy ment volna éppen a falu között, hát egy fiatal pár jókedvűen és nagy virágosan szembejött véle.

– Hát ezek honnét jőnek? – kérdezte egy öregembertől, aki a kapuban állott.

– Megnyújtották a házat – felelte az öreg.

Egyszerre úgy megállt Sáfrán, hogy még a vonat sem tudta volna elütni onnét.

– Hát azt miképpen csinálták?

– Azt úgy – felelte a vénember –, hogy elmentek a paphoz, s ott a házat házasságra nyújtották.

Abból a helyből egyenesen megfordult Fekete Sáfrán, és elment a leányhoz, s jelentette neki, hogy a házat hajlandó a hátulsó felinél megnyújtani.

– Hány méterrel nyújtod meg? – kérdezte a leány.

Hamar megolvasta magában Sáfrán, hogy a háztól hány méter kell a házasságig, s így felelt:

– Öttel.

– Az éppen jó lesz.

Amikor ennyiben megegyeztek, akkor azt mondotta a legény, hogy mind a ketten öltözzenek fel ünnepélyesen, a leány pedig álljon az ő bal oldalára, és maradjon is ott végig, mert ezt a dolgot csak úgy lehet végbevinni. Belément ebbe is a leány, s akkor felöltöztek szépen mind a ketten.

– No, állj a bal oldalamra, s gyere! – mondta Sáfrán.

A leány csodálkozott, de ment, s még a pap előtt és az oltár előtt is ottmaradt a legény oldalán, mert ezt megígérte volt. Amikor aztán hazajöttek, Sáfrán megmagyarázta, hogy a munkának vége van, mert a házat házasságra megnyújtották.

Csak most látta a gazdag leány, hogy valójában mi történt véle; s nagy mérgében elhatározta, hogy a maga módján fog bosszút állani a legényen. Külön ágyat csináltatott tehát neki, és azt kitétette a konyhába, maga pedig ott aludt a hálóházban, mint eddig. Sáfrán viselte egy ideig a sorsát, de aztán könyörögni kezdett a leánynak, hogy eressze be éjjel a szobájába, és legyen valóságosan is a felesége.

– Előbb nyúzass le egy bőrt magadról! – felelte a leány.

Ha oroszlánt pillantott volna meg, akkor sem tudott volna jobban megijedni Sáfrán, mert egyszerre eszébe jutott az angyal jövendölése, hogy két bőrt fognak lenyúzni róla. Annyi bizonyos, gondolta magában, hogy a leány most az ő bőrének a lenyúzásán járatja az eszét. Jobb lenne tehát, ha valamiképpen ő tudná úgy csinálni, hogy egy bőrt lefejthessen magáról, s épségben mégis megmaradjon, mert akkor éjnek idején béjuthatna a paradicsomba.

Három napig egyebet nem csinált, csak gondolkozott és rettentően törte a fejét. Végre eszébe jutott egy furcsa és vakmerő gondolat, odament a leányhoz, és azt mondta neki:

– A szavadat megtartod-e, ha egy bőrt lenyúzatok magamról?

Tudta a leány, hogy bőr nélkül nem élhet az ember, azért így válaszolt:

– Megtartom.

– No, akkor hívass egy alkalmas embert, aki bőrt tudjon nyúzni.

Jól van, a leány mindjárt kerített egy ilyen alkalmas embert, aki a nyúzó szerszámokkal a helyszínen megjelent. Akkor Fekete Sáfrán kivezette az istállóból a szamarat, és a mészáros emberhez így szólt:

– Egy perc múlva fogjál hozzá, és az én felső bőrömet nyúzd le. Azzal egyenesen belébújt a szamárba, és kikiáltott onnét:

– Kezdheted!

A leány nagyot sikoltott, hogy most ezt is kitalálta Sáfrán; bément sírva a házba, és folyton csak azt mondta, hogy ez semmi más, csupán az Isten büntetése, amiért a törvényes férjét igazságtalanul büntette. Egy órát is eltölthetett ilyen kesergésben, s hát akkor béjött a nyúzó ember, s ijedtségtől reszketve szólott:

– Isten irgalmazzon! Isten irgalmazzon!

– Mi baj? – kérdezte a leány.

– Csoda történt.

– Miféle csoda?

– Sáfrán szamárrá változott.

Hamar kifutott a leány, s hát ott van a szamár megnyúzva a földön, mellette pedig egy kicsi szamár álldogál. Abban a helyben úgy elvesztette az eszét, hogy a két karját a fején összefogta, és sebes futásban kerülni kezdte a kicsi szamarat.

– Sokat ne fuss, mert elfáradsz! – mondta a szamár képében Sáfrán.

Erre a leány megállott, és felkiáltott:

– Ő az! Ő az!

Amikor telt egy kicsit az idő, s annyira magához jött a leány, hogy beszélni lehetett hozzá, akkor a nyúzó ember elmondta, hogy ő egyebet nem csinált, csak végezte rendesen a dolgát, ahogy az parancsolva volt. Amikor lenyúzhatta a bőrt, és a szamárnak felhasította a hasát, hát onnét Sáfrán nem emberi alakban került elé, hanem mint szamár.

Sáfrán is jól értett minden szót, s tisztában volt az állapotával is, mert az ember magyarázata után azt mondta:

– Így vert meg engem az Isten! De nem baj, mert ha tisztességes emberi formában nem voltam jó a feleségemnek, akkor jó leszek most mint valóságos szamár.

Ha lehetséges volt, most még jobban megijedt a leány; s gondolkozni kezdett, hogy még az éjszaka békövetkezése előtt miképpen lehetne segíteni a dolgon. Azt a tervet agyalta ki, hogy elfutott a paphoz, és előadta neki, hogy az a Sáfrán nevű legény, akivel ő házasságot kötött volt, csoda folytán szamárrá változott; jöjjön hát hamar, nézze meg a saját szemével, és húzza keresztül a házasságot.

A pap megindult, s még két tanút is vett maga mellé; s amikor megérkeztek, hát ott áll szamár Sáfrán és köszön:

– Dicsértessék a Jézus Krisztus!

Nem fogadta a pap, hanem vakarni kezdte a fejét, majd megkerülte a szamarat, meg is tapogatta, s azután a tanúkkal is végigcsináltatta ezt, hogy mindenki teljes bizonyosságban lehessen. Amikor elvégezték a vizsgálatot, s valahányszor azt mondták, hogy ez valóságos szamár, akkor a pap odaállott a szamár elejébe, és kérdezgetni kezdte:

– Hogy hívnak téged?

– Közönségesen Fekete Sáfránnak – felelte a szamár.

– S mért lettél szamár?

– Biztosan azért, mert nagy szamárságot követtem el.

– Mivel követtél el szamárságot?

– Azzal, hogy ennek a háznak a leányát elvettem feleségül.

A pap nagyon meg volt elégedve, mert azt mondta, hogy ilyen feleleteket egy szamár nem adhat; éppen azért valóságosan megtörtént, hogy Fekete Sáfrán szamárrá változott. Mivel azonban egy szamár nem élhet házasságban egy emberi nővel, azért felfüggeszti a házasságot, a pápának pedig a felbontás végett írni fog.

– Írjon, úgyis megbántam az egészet – biztatta szamár Sáfrán.

Az emberek nevettek, majd amikor a pap elment, találós kérdéseket adtak fel a szamárnak.

– Hát ha te vagy Fekete Sáfrán – kérdezte az egyik –, akkor mondd meg nekem, hogy a tyúk miért nem tud olvasni?

– Azért, mert a szeme oldalt van – felelte Sáfrán.

– Hát a rák mért megy hátrafelé?

– Azért, mert a rák vízi állat.

– Hát ez nem jó, te!

– Hogyne volna jó, mikor neki a vize hátul van – mondta szamár Sáfrán.

A vizsgával nagyon meg volt elégedve az ember, s így kacagva félreállott; s éppen jókor, mert a vízi állatról és a vízről a másik embernek is eszébe jutott valami. Odaállott tehát az is, s feltette a kérdést:

– Hát mondd meg nekem, hogy mért nem ég a víz?

A szamárnak már viszketett a türelme, s így felelt:

– Azért, mert nem tudod meggyújtani!

– Hát az én fejem mért kerek?

– Azért, mert a tökcsaládból származik.

Ezeken még jobban nevetett mind a két ember, de hiába érezték olyan jól magukat, mert a szamár felesége egy szikrát sem marasztotta őket, hanem éppen mondogatta, hogy: Istenem!, mindjárt este van, s neki meg még mennyi sok dolga van! De kiderült hamarosan, hogy nem a sok dolog birizgálta őt, mert amikor kilépett a két ember a kapun, mindjárt odament szamár Sáfránhoz, és azt mondta neki:

– Most már egy cseppet se búsulj, kedves Sáfrán! Talán maga az Isten akarta, hogy a mi dolgunk így forduljon. Neked ebből károd és hátramaradásod sohasem fog származni, amíg ebben a jelenlegi minőségedben velem maradsz. Belátom, hogy nem bántam mindig igazságosan és érdem szerint veled, de mostantól kezdve kipótolom, mert adok neked zabot, szénát finomat, és cukrot is mindennap. S azonkívül megígérem, hogy sokat leszünk együtt, mert elviszlek a nagy vásárokra és mindenféle mutatványos helyekre; s azokon a helyeken egybekiáltom az embereket, én téged kérdezni foglak, s te nekem felelni fogsz, s így olyan sok pénzt fogunk mi ketten keresni, hogy abból zabra és cukorra lesz bőségesen.

Amikor hallotta szegény Sáfrán, hogy micsoda jövőt tervez véle a gazdag leány, rúgni szeretett volna sebesen és nagyokat. Eszébe jutott azonban, hogy jobb lesz okosan cselekedni; azt felelte tehát a kupec leánynak, hogy szívesen elmegy akárhová, és minden lehető módon elé fogja mozdítani a pénzkeresetet.

Igazán nem tehetett volna helyesebbet, mint hogy így beszélt, mert kapott mindjárt egy fél kiló kockacukrot, azután pedig bévezette a leány az istállóba, odakötötte a jászolhoz, és annyi zabot tett elejébe, hogy egy vékával is volt.

Amint egyedül maradt az istállóban, és enni kezdte a zabot, a jászol alól feljött oda egy nyúl; hátha neki is jutna a bőséges eledelből.

– Gyere, gyere! Éppen az Isten hozott! – mondta szamár Sáfrán, majd arra kérte a nyulat, hogy legelőször rágja el az ő köteleit, mert ha ezt megteszi, akkor a zabot mind neki adja. A nyúl boldogan megtette, amire őt kérte a szamár, s a zab az övé is lett mind egy szemig, mert szamár Sáfrán kiment az istállóból, és elindult a mezők felé, hogy soha többet vissza ne jöjjön ehhez a házhoz.

Három napig is ment csendes baktatással, csak éppen jó messzire kerüljön, nehogy a kufár leány nyomára akadjon. Tetszettek neki a nagy, kövér legelők, a tiszta havasi vizek, s legfőképpen tetszett neki a dologtalan gyöngyélet és a szabadság. Egész nyáron csak ballagott, egyik jobb helyről a másik jobb helyre, de amikor eljött az ősz, akkor ő is gondolkozni kezdett. Többféle terve volt, de a legjobbnak mégis azt találta, hogy valamiképpen jó gazdára tegyen szert. Elindult tehát, és addig ballagott, amíg elérkezett az országútig. Ezen mendegélni kezdett, és néha vigyázkodott, hogy nem jön-e valaki. Végre jött egy bőrkabátos ember, erősnek és fiatalnak látszott. Melléje baktatott szamár Sáfrán, s hát a bőrkabátos csakugyan nem húzódozik attól, hogy szert tegyen reá.

Későbben felült a bőrkabátos a hátára, s még azt is meg tudta volna mondani, hogy mennyiért vette.

Így mentek ketten.

Amikor béesteledett, és feljött a hold, egy nagy erdőbe vitte őket az út. Csendben és baj nélkül mentek itt is, bár szamár Sáfrán félt erősen, hogy medve talál jönni vagy valami másféle veszedelem.

Nem szólott azonban egy szót sem, mert a kufár leány szándékából megtanulta volt, hogy hallgatni tanácsosabb. Mendegélt tehát szép csendesen, de amikor úgy egy órát mentek volna, hát két szép lóval és ernyős szekérrel jő szembe vélök egy úrforma ember.

A bőrkabátos mindjárt leugrott szamár Sáfrán hátáról, odaállott a lovak elejébe, és a szekeret megállította.

– Mit akarsz?! – kérdezte az úrforma.

– A pénzedet vagy az életedet – felelte a bőrkabátos.

Szamár Sáfránban először meghűlt a vér, azután pedig annál forróbb lett. Annyi bajt és viszontagságot látott volt már a házassága miatt, hogy megsajnálta a szegény szekeres embert, és gyorsan odafutott, hogy megvédje.

– Rögtön agyonrúglak, ha bántod ezt az embert! – mondta a rabló gazdájának, aki egy pillantásra meghökkent, hogy ilyen emberi szóval beszél egy szamár, de akkor elékapott a csizma szárából egy nagy kést, és egyetlen kanyarítással végighasította szamár Sáfránnak a hasát.

S abban a percben a szamár hasából kifordult az igazi Fekete Sáfrán, talpra ugrott, és elkiáltotta magát:

– Megállj, tolvaj!

A bőrkabátos rögtön eldobta a kést, el a sapkáját is, csakhogy jobban tudjon futni. Sáfrán nem szaladt utána, hanem a szekeres emberhez fordult és így szólt:

– S még a hátamon hordoztam egy fél napig ezt a gazembert!

A szekeres szólni sem tudott hamarjában, de aztán megkérdezte, hogy miféle csoda folytán fordula ki Sáfrán a szamár hasából.

– Túlbuzgóság a magyarázata, úgy látszik – felelte Sáfrán. – Mert én bizonyos céllal belébújtam volt egy szamárba, de úgy veszem most észre, ugyanakkor a fiába is belébújtam, aki szintén a szamár hasában volt.

A szekeres tekergette a fejét, hogy ő ezt egyáltalán nem érti.

– Jól van, majd az úton elmagyarázom – felelte Sáfrán.

Azzal felültek mind a ketten a szekérre, s amíg jöttek szép csendesen, addig Fekete Sáfrán elbeszélte az ő egész történetét. Az ember hümmögetett, hogy milyen érdekfeszítő dolgok esnek meg manapság az emberrel, majd amikor Sáfrán a falujáig érkezett volna, és leszállott a szekérről, akkor így szólott hozzá:

– Hát kedves barátom, én annyi pénzt viszek magammal, hogy abból huszonkilenc ökröt akartam a vásáron venni; mivel azonban te megmentetted az életemet, és szegény ember is vagy, azért itt van a pénz, vidd el és használd boldogulásodra.

Fekete Sáfrán elfogadta a pénzt, és megköszönte nagyon szépen.

Aztán elment egyenesen a szegény leányhoz, akit azon melegiben megkért a pénz mellé feleségül; s attól kezdve úgy megváltozott, hogy még a neve is Gazdag Sáfrán lett, nem Fekete.

Bambuc ördög

Úgy volt még akkor, ennek a történetnek a kezdeti idejében, hogy a pokol birodalma kilenc nagy tartományból állott. Mindegyikben volt egy kormányzó főnök, akit fekete vajdának neveztek, csak egyedül a kilencedikben nem volt fekete vajda, mert ott az egész birodalomnak a legfőbb ura székelt és uralkodott, vagyis az ördögkirály.

Itt a kilencedik tartományban élt a többi között egy Bambuc nevű ördög, akit a társai nem szerettek; maga a király pedig egyenesen elpusztította volna, ha a pokol törvényei ezt megengedték volna. Nem is lehet csodálni a haragot és az irigykedést, mert ez a Bambuc ördög mindig úgy csinálta valahogy, hogy nem dolgozott. Feleséget se vett magának, pedig már immár benne volt az időben, ellenben a máséval gyakran szeretett volna cirmoskodni. Ha jóra használta volna, nagy esze lett volna ennek a Bambucnak, s ezt ő tudta a legjobban, mert óriási nagy dologban kezdte törni a fejét. Amikor látta ugyanis, hogy a henyélésben csak telik az idő, s igen azt is, hogy a szerelem útján babérfa nem akar az ő számára teremni, mert sánta volt és csúnya, akkor hatalomra kezdett áhítozni. Eltökélte magában, hogy minden lehető dolgot elkövet, egyszerre többfélét is, csakhogy a célját valahogy elérje. Tudta, hogy lent a pokolban mindenki ismeri a rossz hírnevéről, s ilyenformán semmiféle lépése számolatlan nem marad, azért egyebet tervelt ki magában.

Nevezetesen azt tervelte ki Bambuc, hogy az ördögkirálytól kilencheti szabadságot kér; és ha megkapja ezt a szabadságot, akkor felmegy a földre, és az emberek között próbál valami olyat csinálni, ami neki célirányos. El is ment nyomban, és kihallgatást kért az ördögkirálytól.

– Kit látnak szemeim! – kiáltott fel a király, amikor meglátta, s azután így folytatta: – Miféle nagy dolog történt, Bambuc, hogy te felkeltél a henyélő helyedről és eljöttél ide?

– Az egy jón kívül nem történt semmi, legfeketébb felség! – mondta ravaszul Bambuc ördög, és alázatosan lesütötte a szemét.

A király kérdezősködni kezdett, hogy mi lenne az a jó, ami történt; Bambuc pedig előadta neki, hogy látomása volt, s abban a látomásban egy földi tudós figyelmeztette, hogy a pokol trónjára erősen ügyelni kell, mert nagy veszedelem fenyegeti. Amikor a király megkérdezte, hogy micsoda veszedelem, akkor Bambuc így folytatta:

– Éppen ez az! Mert ha tudnám, akkor én lennék az első, aki ellene cselekedném valamit. De a földi tudós csak annyit mondott, hogy itt és itt lakik, s ha többet akarunk tudni, akkor menjen követ hozzá tüstént, s ő mindent el fog beszélni, fülitől farkáig.

Nagyon megijedt az ördögkirály, mert igen szeretett uralkodni; azt mondta tehát Bambucnak, hogy takarodjék hamar, és készüljön fel a nagy útra, mert amíg készülődni fog, addig ő is a követküldésre engedélyt szerez az apósától. Erre Bambuc nagy sietősen elsántikált, hogy készülődjék, a király pedig bement az apósához, mert a törvények értelmében a király apósának mindent helyben kellett hagyni. Mind a ketten elvégezték sikeresen a dolgukat, s így Bambuc ördög elindult hát a kilencheti szabadságra.

Amíg a kilenc tartományon haladt keresztül, addig zord ábrázattal és gyorsan bicegett, hogy a kedvező hírét vigyék vissza a királynak; de amikor aztán maga megett tudta a kilencediket is, akkor nagyot kacagott, és a sánta bokájával még táncolt is. A tánc után leült egy kivágott fa csutakjára, és ott gondolkozni kezdett, hogy vajon a maga hasznára mit cselekedjék. Amint így gondolkozott volna, hát egyszer jődögél arrafelé egy öregebb rendű ember. Bambuc megörvendett, hogy no most tudakozódni lehet valakitől, de ahogy mind közelebb s közelebb jött az ember, a csodálkozása olyan arányban nőtt Bambuc ördögnek is. Mert az embernek szakálla volt, nagy hosszú haja és pápaszeme: egyszóval egészen olyan volt, mintha őt látta volna álmában, ha az álmot nem hazudta volna.

Köszönt az ember, s Bambuc ördög fogadta.

– Hová méssz, tudós? – kérdezte tőle, nehogy elszalassza.

Az ember meglepődve nézett rá.

– Honnét tudod, hogy én tudós vagyok?

Az ördög hízelkedve azt felelte, hogy a tudomány olyan ékessége az embernek, amely első pillantásra is kitetszik. S mialatt ezt mondotta, a csutakon szépen helyet szorított a szakállasnak, aki le is ült. Bambuc jobban megnézte így szoros ültéből, s hát közelről sem olyan öreg, mint ahogy eddig gondolni lehetett.

Most már minden egyéb megvolt, csak éppen beszélgetni kellett volna. Ezen is segített Bambuc, mert azt kérdezte tréfásan a szakállas embertől, hogy talán a lányokhoz megy a szomszéd faluba. Jótól kérdezte, mert az ember legyintett, mintha azt mondta volna, hogy van neki a lányokon kívül is elég baja; majd a legyintés után sóhajtott, de a lelke legmélyéről.

– Haj-haj, mindenki tudja a magáét! – mondta.

Bambuc is sóhajtott még egy nagyobbat, s így szólt:

– Haj-haj, én is a magamét!

Erre az ember, amint így az úton s egy csutakon ülve illendő is, megkérdezte az ördögtől, hogy ugyan micsoda bánata van neki. Bambuc felserkentette gyorsan az eszét, s már készen is volt a hazugsággal.

– A feleségem elkergetett hazulról – mondta.

– No, ez jó! – válaszolta az ember – mert engemet is el az enyém.

Bambucnak szeget ütött a fejébe, hogy ez is úgy talál éppen, mint az álom a valósággal; s kezdett gyanút szőni, hogy itt lesz még valami.

– S téged miért kergetett el? – kérdezte.

A szakállas messziről kezdte a feleletet, mert elmondta, hogy ő az az illető, akit a környéken tudós csizmadiának emlegetnek; de hát a tudomány is olyan, mint a kurta takaró, vagyis rendesen ott ér véget, ahol a legjobban fázik az ember. No, hát így van ő is a tudományával, mert egy leánygyermek kéne neki, s a takaró nem ér odáig.

– Hát nincs egy gyermeked se? – kérdezte Bambuc.

– Hogyne volna, de mind fiú!

– S fiúban hány van?

– Harminchárom.

– S azért kergetett el a feleséged?

– Azért. S azt mondta, hogy ne is lásson addig, amíg egy leánynak a tervét nem viszem magammal.

Az ördög csapkodni kezdte a térdét, és úgy nevetett, hogy még a levegő is hullámzott belé.

– No, ez jó! – mondta –, mert engem is éppen ilyen dolog miatt kergetett el a feleségem. Csakhogy nálunk éppen megfordítva van! Vagyis mind leány született, egyik a másik után.

Az embernek egyszeriben megváltozott az arca, mintha egy kicsi világosságot kapott volna valahonnét. Bambucra is baráti szemeket vetett, s mindjárt azt mondta neki, hogy szívesen adna szállást, ha elfáradott volna, s meg akarna valahol a közelben hálni. Az ördög nem utasította vissza a jóakaratot, hanem elindult a tudós csizmadiával, hogy annak házában töltse az éjszakát. Amikor megérkeztek, a csizmadia beajánlotta Bambucot a feleségének, aki nagy erős asszony volt és java korában lévő. Szépen megvacsoráztak, jó öntött salátát sült szalonnával, s vacsora után borozgatni kezdtek. A csizmadia egyre-másra töltötte volna Bambucnak a bort, de Bambuc úgyszólva csak szopogatta az italt, mert az eszét nem akarta lejtőre állítani. Amint így töltötték volna az időt, a csizmadia intett egyszer a feleségének, hogy a barátjával külön szeretne szólani. Az asszony kiment, s akkor a szakállas így szólt:

– Ha megsegítenél engemet, én sem maradnék adós.

– A leánygyermek irányában-e? – kérdezte Bambuc.

A csizmadia intett, hogy a szó el van találva, de Bambuc ördöggel nem lehetett oly könnyen vásárt csinálni. Azt mondotta ugyanis, hogy ő szívesen megsegíti a csizmadia barátját, ellenben két feltétel mellett. Az egyik feltétele az, hogy a leány, amikor bétölti a tizennyolc esztendőt, akkor ártatlan állapotban az övé legyen, mint igazi apáé; a másik feltétele pedig az, hogy a csizmadia egy kérését teljesíteni fogja.

– Mi az a kérésed? – kérdezte a házigazda.

– Azt majd későbben fogom megmondani – felelte Bambuc.

Ezen fennakadtak egy kicsit, mert a csizmadia látatlanul nem akart belémenni a dologba; az ördög pedig azt mondta, hogy neki úgy is jó, köszöni a szíves vendéglátást és a bor élvezetét. Fel is állott mindjárt, hogy eltávozzék, de akkor a szakállas úgy megijedt, hogy a világon mindenbe beléegyezett; csak éppen azt az egyet kérte, hogy őt az ördög a második kívánság fejében ne vigye el addig, amíg az ideje el nem jön. Jól van, azt mondta az ördög, ezt az egyet megígéri, és meg is tartja.

Ilyenformán nyugvóra tértek mind a hárman; s Bambuc nemhiába volt ördög, mert nagy előrelátással a leánygyermeket megjegyezte, nehogy későbben csalni lehessen. Azt a jegyet tette neki, hogy a köldöke helyén egy rózsabimbó legyen, ami soha ne hervadjon el, amíg a leány ártatlan lesz. Erről a jegyről nem szólott semmit a csizmadiának, hanem reggel kezet fogott véle, és azt mondta:

– Aztán ne felejtsd el, hogy amikor bétölti a tizennyolcadik esztendőt, a következő nap már küldöd is nekem.

A csizmadia azt felelte, hogy őt arra nem kell figyelmeztetni, amit már egyszer megfogadott; aztán megköszönte a segítséget, és szerencsés utat kívánt Bambuc barátjának.

Volt is az ördögnek szerencsés útja elég, mert a csizmadiától nem a pokolba ment vissza, hanem bolyongott és szórakozott a földön, még a tengerparti feredőket is mind összejárta, hogy szabadságát urasan töltse. Amikor azonban letelt a kilenc hét, akkor visszament, nehogy a becsülete lejárjon. Az első dolga az volt, hogy jól meghízva és kiművelődve megmutassa magát az ördögkirálynak.

– No, megtaláltad-e a tudóst? – kérdezte a király.

– Meg, s beszéltem is vele – felelte Bambuc.

– S mit mondott?

– Azt mondta, hogy él a földön egy szent életű ember, akinek sok-sok milliónyi serege van; s az a szent életű ember hirdeti azt, hogy ő bé fogja törni a pokol kapuit, és az ördögkirály hatalmát megsemmisíti. De még nem kell félni a bajtól, mert a szent életű ember seregében nagy a széthúzás: a gazdagok nyomorgatják a szegényeket, akik többfelé is tekintenek azért. Ellenben azt mondta a tudós ember, akinek mindent hinni lehet, hogy idejében majd ismét megjelenik nekem, ha veszedelem találná fenyegetni mégis, s akkor megmondja a szükséges dolgokat ugyancsak. De azt nagyon a szívemre kötötte, hogy a fiad számára írjál végrendeletet, mivel az élet nem tart örökké. S abba a végrendeletbe írd belé pontosan, hogy a fiadnak mit kell cselekednie, ha a te dicsőséges uralkodásod után is meg akarja védelmezni a birodalmat.

Az ördögkirály sokat vesztett feketeségéből, amikor a végrendeletet meghallotta. Jó király volt azonban, s így nem a maga életére gondolt először, hanem a birodalom védelmére.

– S azt megmondta-e, hogy a fiamnak mit kell cselekednie? – kérdezte.

– Meg, legfeketébb felség.

– S mit?

– Azt mondta, uram, hogy a te fiad már csak egy rózsabimbóval tudja megvédeni a birodalmat; egy olyan rózsabimbóval, amelyik ártatlan emberi testen nyílik, és soha el nem hervad, sem télen, sem nyáron, amíg az a test ártatlan. Éppen ezért már jó előre gondoskodni kell egy rózsabimbós lányról, akit aztán a te fiad elvegyen feleségül.

– Hát ilyen egyáltalában van-e? – kérdezte a király.

Bambuc vállat vont, és azt felelte:

– Fent azon a földön annyi minden csodabogár van, uram, hogy talán ez is lenni fog, csakhogy utána kell járni.

Szomorúan bólogatott a szegény ördögkirály, mert a veszedelmet sokkal nagyobbnak látta, mint bármikor az életben. Azt mondta Bambuc ördögnek, hogy jól van, ügyesen és kitűnően látta el a követi szolgálatot, s ezért szabadságra mehet, ameddig csak akar. Csupán azt tette kötelességévé, hogy a tudós emberrel ápolja a barátságot, azt a szentéletűt pedig szem elől ne tévessze. Ő pedig a fia számára megírja a végrendeletet, pontosan úgy, ahogy a tudós azt javallotta.

Bambucnak erősen hízott a mája, hogy milyen jól indult a dolog, s a pokol pénztárából kivette az utazási költséget kilenc esztendőre, s nagyurasan eljött fel a földre. Itt mulatott és szórakozott, s még Amerikába is elment, csakhogy teljék hamarább az idő. A kilenc év leteltével visszament, jelentette az ördögkirálynak, hogy uralkodjék bátran, mert nincs mitől félnie. Utána ismét felszerelte magát pénzzel, de mivel sokat tapasztalt kilenc esztendeig, most a pénzét mind dollárban vette ki. Azzal el is töltötte jól a következő rátát, s mivel immár a csizmadia megsegítése után a tizennyolc esztendő elmúlott, visszament fontoskodó nagy ábrázattal a pokolba, és jelentette a királynak, hogy mostantól kezdve jól teszi, ha többet lesz ébren, mint aluvásban.

Maga elment az azelőtt való helyére, s azt úgy bérendeztette mindenféle szükségire, mintha nagy fizetéssel nyugdíjba akart volna menni. Ott üldögélt, főzte a fejében a terveket, s várta a nagy napot, mikor a csizmadia küldeni fogja a leányt. Számolta pontosan a heteket s igen azután a napokat, s még aludni sem tudott, hanem csak kasmatott az úri lakásban, mintha tojós lett volna. S no, végre, éppen a rendes időben, hát jön egy leány, de olyan csúnya, hogy irtózat volt reá nézni még az ördögnek is.

– Bambuc urat keresem – mondta a leány.

– Eddig én voltam – felelte az ördög.

Nem sokat teketóriázott a leány, hanem leheppent a legpuhábbik helyre, és onnét mondta csábos szavakkal, hogy az apja küldte, de ennél jobb helyre nem is küldhette volna, mert a lakás és a gazdája egyformán tetszik neki.

– Állj fel! – kiáltott rá Bambuc.

– Szebben is lehetne – mondta a leány, de azért felállott, és várta, hogy az ördögnek mi célja van a ripakodással, talán csak nem regrutának nézi. Bambuc nem törődött a leány gondolatával, hanem egyenesen a köldökére tekintett, s hát annak a helyén nincsen egy szikra rózsabimbó se! Azzal megfogta a leányt, s kilódította a lakásból; maga pedig elindult gyorsan, hogy a csizmadiát megkeresse és a zavaros dolognak a végére járjon.

Éppen úgy uzsonnatájban érkezett meg a mesterhez, akit munka közben talált; hej, de nagyon meg volt öregedve, a háta meggörnyedve, az orcája megsömörödve, s tiszta fehér a haja s a szakálla.

– Hol a leányom? – kiáltott rá Bambuc, pedig még nem is köszönt volt.

Ha az Isten ítélete csapott volna le, úgy sem tudott volna jobban megijedni a csizmadia. A fejét a térde közé kapta, mint a pók, majd reszkető hangon arra kérte Bambucot, hogy legyen irgalmas, és beszéljen csendesebben, mert a felesége a másik szobából meg találja hallani, akkor egyenesen megöli. Bambuc is megijedt az asszonytól, mert jól emlékezett, hogy tizennyolc esztendővel azelőtt sem volt gyerekjáték szembekerülni véle. Felállította hát a csizmadiát, és kivitte az udvarra, hogy a számadást ott végezzék el. Ismét azt a kérdést tette fel, amit az előbb, de a csizmadia erősen fogadkozott, hogy a rendes időben elküldötte a leányt. No várj, gondolta Bambuc, mert kiadom én a tromfot, s így szólott:

– Ne hazudj nekem tovább, hanem mondd meg az igazat, mert én az én leányomra jegyet tettem volt! Amelyiket pedig te küldöttél nekem, arról a jegy merőben hiányzik.

Ez már olyan bökkenő volt, hogy azon az öreg csizmadia nem tudott átalugrani; bevallotta tehát, hogy a szeretet, melyet a leány irányában táplált, csalásra késztette, vagyis egy csúf idegen leányt fogadott fel, s azt küldötte el az igazi helyett.

– S hát az a valódi hol van? – kérdezte Bambuc.

– Nincs itthon – felelte a csizmadia.

Életében még nem volt úgy megijedve az ördög sem, ahogy most, mert az jutott eszébe, hogy a bimbónak, úgylehet, vége van! Megragadta hát az öreget, s rémülten mondta:

– Férjhez adtad?!

A csizmadia intett, hogy nem.

– No, hála az istennek! – könnyebbült meg az ördög, s most immár még gyorsabban szerette volna tudni, hogy a leány hol van. Látta a csizmadia is, hogy a színvallást nem lehet elkerülni, azért így szólott:

– Értsük meg egymást, barátom. Vagyis én megmondom, hogy a leányom hol van, te pedig elengeded nekem a második kívánságot, amit nem neveztél volt meg.

Bambuc szívesen elengedte a második kívánságot, mert az úgyis csak az lett volna, hogy a csizmadia igazítsa rá őt a leányra. Így azt megmondta a szakállas, hogy bizony elküldötte a leányt egy jámbor paphoz szolgálatba, s már három esztendeje ott szolgál nála. Megadta a pontos címet is, hogy a papot hol és milyen néven lehet megtalálni. Bambuc még csak annyit kérdezett, hogy a pap fiatal-e; s amikor hallotta, hogy bizony ez az első szolgálója, akkor már futott is.

Szerencséje volt, mert éppen vacsoránál találta a papot; szegényes, de szép tiszta asztalnál tojásrántottát evett ecetes uborkával, s italnak csak víz volt az asztalon, nem bor. Engedelmet kért Bambuc ördög, hogy ilyen szokatlan időben háborgatja, majd Isten áldását kérte a vacsorára. A pap megismerte, hogy ördöggel van dolga, de hallván az Isten nevit a szájából, megtérőnek vélte. Tiszta jámbor szemekkel nézett rá, és az asztalához ültette, magával szemben. Amikor Bambuc leült a kijelölt helyre, a pap kiszólt a konyhába, hogy négy tojásból csináljanak rántottát a vendégnek is. Valaki szép csengő hangon azt felelte vissza, hogy összevissza csak két tojás van még a háznál, mire Bambuc nagyon erősítette, hogy az neki éppen elég lesz. A pap nem kérdezősködött, hogy Bambuc mi járásbeli lehet nála, hanem amíg vártak a vacsorára, azalatt a virágoskertjéről kezdett beszélni, s elmondotta, hogy éppen most fesledeznek legjavában a rózsabimbók. Bambuc nagyokat nyelt, mert minden rózsabimbó hallatára egy-egy galuskát érzett a torkában. Már a galuskák úgy megszaporodtak, hogy szinte nyúvadás előtt állott, de amikor megjelent a leány a két tojással, az örömtől és a csodálattól egyszerre száz galuskát is lenyelt volna. Mert a leány gyönyörű volt; sudár, mint a fiatal jegenyefa, a szeme villogó fekete, és a haja is olyan, s a járása délceg.

Hej, ha tudná, hogy az apjának hozza a tojást! – gondolta az ördög, de hamar az asztal fölé hajolt, nehogy a szeme járásáról észrevegyenek valamit. Megette szépen a tojást, rá megivott két jó pohár vizet, mert belső forrósága volt, s aztán megvetette a hátát a szék támlájának. Így várta, hogy a pap kifogyjon a beszédből, mert ő is el akarta kezdeni a magáét. Ez az idő el is következett, s akkor Bambuc így szólt:

– Jó vacsorát adtál, s minden tekintetben szíves voltál, így hát én is elmondom becsülettel, hogy miért jöttem.

– Hát csak mondjad – felelte a pap.

Erre Bambuc elmondotta, hogy van itt a faluban egy ember, aki nagyon sok rosszat elkövetett már az életében; s őt bizony azért küldte az ördögkirály, hogy három napon belül ezt az embert vigye le a pokolba. De ő nem akarta elsietni a dolgot, hanem arra gondolt, hogy elsőbben eljön annak az embernek a lelkipásztorához, hátha segíteni lehetne még valahogy.

– Ki az az ember? – kérdezte a pap.

– Nem lesz nehéz kitalálni – felelte Bambuc.

A pap találgatni kezdte, de már a harmadiknál az asztalra ütött a mutatóujjával az ördög. Egy gazdag ember volt az illető, aki szarvasmarhákkal kupeckedett, de akármilyen vetemült kufár volt is, a pap sok mindent felsorolt a mentségére. Bambuc meghallgatta a védelmet, de mégis azt mondta, hogy a parancs nem kámfor, s így azt végbe kell vinni, hacsak, hacsak…

– No, mondjad, mondjad! – biztatta a pap.

– Hacsak te nem sajnálod az időt és fáradságot – folytatta Bambuc. – Mert ha ide hívatnád, s úgy a lelkére tudnál beszélni, hogy töredelmes gyónást végezzen, akkor én mondhatnám az ördögkirálynak, hogy a kupec végső órában fordulatot csinált, s így kiszalasztottuk a markunkból. De ha olyan megátalkodott és dölyfös a mi barátunk, mint ahogy te mondod, s mint ahogy az efféle kupecek általában, akkor célirányosabb volna talán, ha te mennél el az ő házához. De hát, mondjuk úgy, ahogy van: ez már nem kötelességed neked, csak túlbuzgóság vihetne rá, aminek jutalmát sem a földön, sem az égben nem fogod megkapni soha.

A pap megkérdezte az ördögöt, hogy meddig várhat a kupec elvitelével, mire azt a feleletet kapta, hogy hajnali harangszóig. Hirtelen eszébe jutott a papnak, hogy nem fog harangoztatni hajnalra, s akkor az ördög meg van fogva! De a második pillanatban már eltávoztatta magától a csalafintaságot, és azt mondotta Bambucnak, hogy legalább holnap délig várjon, mert ő most elmegy a kupecet a saját házában meglátogatni, s ott a beszédet úgy forgatja, hogy a bűnös jöjjön el reggel gyónni.

– Te csak maradj itt, s várj, amíg visszajövök – mondta az ördögnek, és elejébe tette a Bibliát, hátha nemcsak eltöltené vele az időt, hanem a lelke is egészen megfordulna.

Bambuc, amikor egyedül maradt, forgatni kezdte a Bibliát, s itt-ott olvasott is belőle. Nagyon szép és érdekfeszítő könyvnek találta, de a legjobban azon csodálkozott, hogy micsoda különös ember lehetett, aki nem unta meg soha az igazat írni! Tudott volna még sokáig szedegetni a könyvből, de jobbnak látta, ha annak néz utána, amiből él. Felállott hát, és csendesen elindult a konyha felé, hogy a leánnyal szembekerüljön. Ahogy az ajtót kinyitotta, hát ott feküdt már a szolgáló az ágyban. Bambuc még jobban lábujjhegyre vette a dolgot, odalopódzkodott az ágyhoz, és megnézte ügyesen, hogy a jegy ott van-e, ahova ő tette volt. Amikor látta, hogy a rózsabimbó nemcsak ott van, hanem a legnagyobb ártatlansággal piroslik, még a babona is kifutott hirtelen a száján.

– Thü, thü, meg ne igézzelek! – mondta.

A beszédtől-e vagy mitől, de a leány abban a pillantásban felébredt; azonban nem sikoltott, sem elbújni nem akart, hanem csodálkozó szemekkel nézte az ördögöt, majd mintha mosolyogni kezdett is volna.

– Éppen rólad álmodtam – szólott.

– Rólam? – kérdezte Bambuc is, szintén mosolyogva.

– Igen, éppen rólad.

– S mit?

– Azt, hogy volt neked egy fiad, aki valami királyfi volt, s én ahhoz indultam férjhez.

– Valami igaz lesz a dologból, ha gyorsan felkelsz és velem jössz.

Többet nem kellett mondani a leánynak, mert kiugrott az ágyból, mint a sebes szél, hamar felöltözött, nagy gyorsan cókmókját egybehajigálta, s már mentek is ketten. Bambuc az örömtől szólani sem tudott, szinte a hátán vagy még inkább az ölében szerette volna vinni a leányt. Amikor elérkeztek a szomszéd faluba, ott kocsit fogadott, s azon mentek tovább.

– Most hova megyünk? – kérdezte a leány.

– Előbb haza, hogy anyádtól búcsút végy – felelte Bambuc. – Azután pedig, no, majd meglátod, hogy azután sem lesz rosszabb, mint eddig volt.

A csizmadia és a felesége nagyon megörvendtek, hogy Bambuc elhozta a leányt, s jó ebédet adtak, mert éppen olyan időben érkeztek meg. Az öreg ismét töltögette a bort, de az asszony parancsa szerint inkább a többinek, mint magának. Közben elévett egy nagy bőrszivart is, lecsípte a végét, és hamar rágyújtott; azonban csak egy füstöt tudott vetni, mert a felesége rögtön felugrott.

– Noné, nem teszed le azt a büdös szivarat?!

Abban a percben kiütötte a szájából, s ahogy a szivar megkoppant szikrázva a padlón, jóságosan hozzátette:

– Hiszen tiszta méreg!

Bambucnak megragadt a füliben, hogy a szivarat tiszta méregnek nevezte az asszony, s valamit gondolt magában, utána lehajolt mindjárt, felvette, a tüzet kiveregette belőle, s úgy a zsebébe tette. Utána fel is állott, hogy vigye a leányt. A búcsú egykettőre megvolt, de amint kiléptek a kapun, hát fut az öreg is utánuk. Szegénynek patakzott a könny a szeméből, s arra kérte Bambucot, hogy vigye el őt is, mert a felesége most is jól pofon felejtette, s ő ezt a zsarnokságot tovább elviselni nem tudja. Bambuc azt felelte, hogy nem bánja, jöjjön; legalább lesz, aki lent a pokolban vigyázzon a leányra, amíg ő eljár a hivatalos dolgokban. Így tehát elindultak hárman, és szerencsésen meg is érkeztek a pokolbeli úri lakásba.

Bambuc meg sem pihent legalább egy kicsit, csak leverte magáról az út porát, s már indult is, hogy jelentést tegyen az ördögkirálynak. A vén szakállasnak szigorúan meghagyta, hogy a leány s a két szeme világa! Az ördögkirálynak pedig azt mondta, hogy most az egyszer nem jó hírt hozott.

– Látom is rajtad, hogy valami baj van – felelte hullámzó mellel a király. – Az arcod gondokkal terhesnek látszik, s a ruházatod is olyan, mintha nem az én színem elé jöttél volna.

– Igen, legfeketébb felség – folytatta Bambuc –, az arcomat kiforgatta jó állapotából az aggodalom, a ruházatom pedig azért nem illik a te színed elé, mert a sietés miatt az úton nem kerültem a port és a sárt, s itthon is jobbnak láttam, ha nem agyusztálom sokat magamat, hanem jövök egyenesen a hírrel.

A király intett, hogy jól van, egyet se folytassa tovább; s megkérdezte, hogy mi az a rossz hír.

– Közeledik az ellenség – nyögte Bambuc.

Leszökött erre trónusáról a király, és rákiáltott Bambucra, hogy szaladjon hamar, és az ő rendeletére fúvasson riadót mind a kilenc tartományban! A fekete vajdák pedig szedjék a lábukat, s tüstént jelenjenek meg előtte, hadd lehessen a hadirendet megállapítani!

– Szükségtelen, uram! – mondotta Bambuc ördög; s azzal a bőrszivarat, amit a zsarnok asszony kiütött volt a csizmadia szájából, eléhúzta a zsebéből, és a király felé nyújtotta, akár egy sárkányfogat szerencsés esetben.

– Mit akarsz ezzel? – kérdezte a király.

Bambuc azt felelte diadalmasan, hogy ez semmi egyéb, mint a csodaszer, amit a földi tudós küldött. Az egyik végét vegye a király a szájába, a másik végét pedig meg kell gyújtani; s amikor ez megvan, akkor induljon el a felség, s miközben jó erősen szívja és ereszti ki magából a füstjét, menjen olyan gyorsan, hogy lehetőleg mind a kilenc tartományt be tudja járni. Ugyanis a kerek és barna csodaszer, amit a földi emberek bőrszivar néven imádnak, olyan füstöt szolgáltat, hogy azt a helyet, ahol így füstöt vetnek, ellenség el nem tudja foglalni.

– Add ide azt a csodát!

Előbb nézegetni kezdte, forgatta és szagolta, mint a bakmacska az ismeretlen csontot, de amikor Bambuc figyelmeztette, hogy az idő nagyon telik, akkor a szájába kapta, meggyújtotta és elindult.

Olyan gyorsan ment, hogy az ördögök alig győztek félreszökdösni előle; igaz, hogy a szájukat is eltátották volt, mert efféle dolgot még nem láttak soha.

Bambuc is hazament, és várt. Nem kellett azonban sokáig várni, mert egy félóra múlva hozták a hírt, hogy az ördögkirály a harmadik tartományban, csak úgy gyors menés közben, egyszerre felfordult és meghalt. Most is ott fekszik, mondták, akik látták, s a csodaszernek a csutikáját az ujjai között szorongatja.

Nemsokára megkongatták a fekete üstöket, és a gyásztüzeket mindenütt meggyújtották. Másnap nagy pompával el is temették, a temetés után pedig összegyűlt a nyolc fekete vajda, hogy a hős király végrendeletét ünnepélyesen felbontsák és a birodalomban kihirdessék. Ott volt a fekete királyfi is, akibe egy csepp lelket sem lehetett verni, amikor meghallotta, hogy neki milyen leányt végrendelkezett az apja. Egyre vigasztalta a nyolc fekete vajda, de a királyfi folyton csak azt sóhajtozta, hogy olyan leányt nem fognak kilenc nap alatt kapni, s akkor ő egész életére feleség nélkül marad.

Ezer és ezer ördög indult el mindenfelé, hogy rózsabimbós leányt találjon valahol, csak éppen Bambuc fütyörészett a lakásán. Megvárta a harmadik napot, de akkor estefelé azt mondta a leánynak:

– No, gyere.

– Hova mentek? – kérdezte a csizmadia.

– Megmutatom a leányomnak – felelte Bambuc –, hogy merre visz itt felfelé az út.

A csizmadia is menni akart, de Bambuc azt mondta neki, hogy egyenesen halál fia lesz, ha kilenc hétig kidugja a lakásból a fejét. Hát jól van, ott maradt a szomorú vénember; Bambuc pedig elment a leánnyal.

Lassan telt az idő az öregnek, de gondolta, hogy estig nem a világ. Azonban nem jött meg estére az ördög, sem a leány. Reggelig sem jöttek meg, sem másnap délig, sem estig. Többször elment az ajtóig, s a kilincset is nyomogatta, de nem akart halál fia lenni; gondolta, inkább még vár egy napig. S hát egyszerre hallja, úgy éppen vacsora előtt valamivel, hogy nagy bátor lépésekkel jön valaki. Magában szemrehányást tartogatott, de a szíve pezsgett az örömtől; s hát egyszerre kivágódik az ajtó, s azon bédöndült a tulajdon felesége.

– Megkaptalak, hűtlen szökevény! – kiáltotta, de mint a nyúl, a csizmadia is kisikamlott az ajtón, s futni kezdett, s igen utána a felesége is. Mindjárt-mindjárt visszanézett az öreg, de az asszony örökké a nyomában volt. No várj, gondolta magában, mert tova látok egy nagy díszes ajtót, s azon én bésurranok előled. S így is lett: bészökött a díszes ajtón a csizmadia, s hát valami nagy mulatságnak a kellős közepibe cseppent!

Megállott riadtan, hogy tájékozódjék, de a másik percben már mellette termett Bambuc, és gyorsan félrevonta egy sarokba, ahol lelkendezve könyörögni kezdett neki, hogy a viselt dolgokról egy szót se szóljon, ha magának és a rokonságának végveszedelmét nem akarja.

– Hát mi van itt? – kérdezte a csizmadia.

– Itt lakodalom – mondta Bambuc. – Nem látod a leányomat ott az új király mellett?

– Hát mért ül mellette?

– Úgy no! Hogyne ülne mellette, amikor most vette feleségül.

Egyszeriben mindent megértett az öreg, mert vakarni kezdte a füle tövit, és mosolyogva azt mondta:

– Mit adsz, ha hallgatni fogok?

– Mit kívánsz?

– Én is királyságot kívánok.

– Micsoda királyságot? – ijedt meg Bambuc.

– A feleségem felett.

Nagyot nevettek mind a ketten, mert a csizmadia megkapta a felesége felett az örökös uralkodást, s Bambuc is királynak mondhatta magát, hiszen a pokoli törvények értelmében igazából ő uralkodott a veje helyett.

Így mindenkit valósággal vetett fel a boldogság, csak a szegény rózsabimbó sírt keservesen, hogy éppen az ő ártatlan halálán szaporodik a pokolban a hatalom.

Egyenes Tóbiás

Abban az időben, amikor étel s ital nélkül még nekem is jól megjárt, mert a születésemmel még hátralékban voltam, élt az egyik faluban egy becsületes szegény asszony. Kicsi jóakarattal még fiatalnak lehetett volna mondani, de ő özvegységben élt mégis, mert az urát egy kutya sírba döntötte harapás által. A házikóján kívül nem is volt egyebe, csak az igazságosan és ékesen szóló nyelve és szorgosan dolgozó két keze. Volt még titkos kincse is, de arról senkinek nem szólott, s így nem lehetett tudni, hogy micsoda titokzatos kincsek voltak.

Így éldegélt egyetlen fiával együtt, akit Tóbiásnak hívtak.

Amikor ez a Tóbiás már kijárta a szükséges iskolákat, és jó ügyes legény cseperedett volna belőle, az édesanyja azt mondta neki:

– No fiam, Tóbiás! Eddig neveltelek, ahogy tudtalak, de most immár állj a magad lábára, s élj meg, ahogy tudsz.

Tóbiás meglepődve tekintett fel, mert a könnyű életet megszokta volt.

– Én sem mondanék egyebet, ha saját magamnak az anyja volnék – felelte, hogy tréfásan üsse el, ami bekövetkezett. De az anyja megfogta erre Tóbiásnak az állát, és annál fogva úgy igazította a fejét, hogy pontosan az egymás szemébe nézhessenek.

– Mi célból térengeti a fejemet? – kérdezte Tóbiás.

– Útravalót akarok mondani neked – felelte az anyja.

– Kicsiből kitelik-e?

– Ez elég kicsiből, mert amit én mondani akarok neked, az röviden ennyi: a kérdésekre, amiket a világ vagy az emberek feladnak neked, azokra felelj mindig egyenesen. S ha még ennél is többet és jobbat akarsz művelni, akkor az egyenes beszéd mellett gyakorold mindig az igazságot, és legyen a becsület s a bátorság a legnagyobb ékességed.

– Ha felakasztanak érte, úgy is? – kérdezte Tóbiás.

Az asszony nyelt egyet, és azt mondta:

– Úgy is.

Jól van, Tóbiás a fejébe vette, amit az anyja mondott; s készülődni kezdett, hogy elinduljon a világba. Felvette az ünnepi ruháját, hogy a szolgálatkeresésben tetszetősebb valakit mutasson, s egyébként is csinosította magát. Amíg ő ezzel töltötte az időt, addig az édesanyja is belétett a tarisznyába egy cipókát és három fej vereshagymát, s az eleség mellé egy bogos pálcát is a kezébe adott Tóbiásnak, hogy a harapós kutyáknak mutogassa meg.

Ilyenformán egyéb nem volt immár hátra, csak a búcsúvétel, de Tóbiás azon is hamar keresztülesett, mert így szólt:

– Édesanyám, az Isten mindent megtehet, ugye?

– Ő meg, amit éppen akar.

– Akkor maradjon magával, s jöjjön velem is.

Azzal el is indult, s szinte alig érte a lába a földet, úgy haladott. Mire alkonyodott, már egy nagy erdő és három falu volt a háta mögött. De amikor nem messze ment volna ettől a harmadik falutól, egyszerre gyenge sírást hallott. Csak úgy emberi természetből szétnézett maga körül, de mivel sem a földön, sem pedig a levegőben síró teremtményt nem látott, ismét folytatta az útját. Hiába azonban, mert a sírás nem maradott el tőle. Most már megállott Tóbiás, és még egyet se moccant, úgy hallgatódzott. Annyit megállapított, hogy a sírás hátulról jön valahonnét, s ahogy ezt megállapította, meg is fordult hirtelen. De akkor is a háta mögül jött, akárcsak azelőtt; s hiába kezdett forogni, s hiába lett valóságos szerencsekerék belőle, mert a sírást semmiképpen nem tudta szembefogni.

Nagy csodája volt ez Tóbiásnak, s feltette magában, hogy addig el nem hagyja ezt a helyet, amíg a titkot meg nem fejti. Úgy határozott, hogy forgás helyett gondolatokba fog merülni, s ebből a célból le is ült az egyik közeli halom tetejére. De mielőtt leült volna, a tarisznyáját elékanyarította az ölibe, hogy a leülésben ne hátráltassa. Amint ezt éppen megtette volna, hát a sírás egyszeriben az öléből kezdett jönni. Tóbiás erre rögtön kitalálta, hogy a tarisznyában lesz a titok fészke, s hamar kibontotta a tarisznyát.

Hát az egyik vereshagyma sírt!

– Mi bajod van, te buksi? – kérdezte Tóbiás.

– Azért sírok, mert te éhes vagy, s mégsem akarsz megenni – felelte a hagyma.

Tóbiás hamar segített a veres buksi bánatán, mert abban az ültében megette. S jól is lakott vele, s utána még heverészett, mert éppen kellemes tavaszi idő volt. Majd amikor jól kinyugodta magát, ismét elindult, mert jóllakva azt gondolta, hogy a szerencse nincsen messze.

Az út fogyott, de a szerencse helyett reggel a második hagyma jelentkezett nagy sírással. Tóbiás elvette ennek is a bánatát, s amikor az útját tovább folytatta, és elkövetkezett a dél, akkor a harmadik vereshagyma kezdett pityeregni. Nagy kérdés volt azonban, hogy most miképpen cselekedjék, mert ebben a harmadik hagymában az utolsót kellett tisztelni. Mégis úgy határozott, hogy a felszólításnak engedelmeskedni fog, s mivel az orra előtt éppen egy híd volt, annak a karfájára telepedett. Itt nagy szomorúan látott neki a dolognak, de amint éppen fejtette volna le a hagymáról a burkolathéjat, hát a híd alól eléjött egyszerre egy meglett szamár, akinek kétágú farka volt.

Köszönt a szamár, és azt kérdezte:

– A héját nekem adod-e?

Tóbiás örvendett, hogy legalább egy szamár barátságot mutat hozzá, és azt felelte:

– Én neked szívesen.

Nagy illedelemmel a tenyeréből nyújtotta a héját, minek az ereje úgy felcsigázta a szamárnak az orrát, hogy jó nagyot tüsszentett.

– Egészségedre! – mondta Tóbiás.

A szamár megköszönte a jókívánságot, majd ebéd végeztével odaállott Tóbiás mellé, és azt mondta neki:

– Ide a hátamra ülj fel, né!

– Nem tudod, mit beszélsz – felelte Tóbiás.

– S miért ne tudnám?

– Azért, mert hosszú útra kell mennem, úgy lehet.

A szamár legyintett a kétágú farkával, és így szólt:

– Ne fontoskodjál, hanem ülj fel! Nem kell minden kicsiségből nagy dolgot csinálni. A minap is el akartam vinni egy jóféle öregembert a szomszéd faluba, de a vén tutyi addig gondolkozott, hogy felüljön-e a hátamra, míg odajött a halál, és gondolkozás nélkül földhöz ütötte.

Ahogy meghallotta Tóbiás a halál dolgát, egyszeriben úgy felugrott a szamár hátára, hogy túlfelől szinte lecuppant. Nagy buzgóságán olyan jól nevetett a szamár, hogy még az úton sem tudta sokáig abbahagyni.

– No, kimulatád-e magadat? – kérdezte későbben Tóbiás.

– Én ki, hát te?

– Én is ki.

– Akkor édesegyek vagyunk – mondta a szamár, majd azt kérdezte Tóbiástól, hogy ő a szívével szokott-e mulatni vagy az elméjével. Tóbiás azt telelte, hogy ő bizony nem tudja, hogy máskor a szívével mulat-e vagy az elméjével, de jelen esetben inkább az ülő részével mulat, mivelhogy olyan jólesik ilyen nagy szamárnak a hátán az ülés.

– Hát te mivel mulatsz? – kérdezte azután.

– Én az elmémmel mulatok – mondta a szamár –, de ez nagy baj, mert ilyenformán csak a hátulsó részemmel tudok helyetted gondolkozni.

Így és hasonlóképpen töltötték az időt, míglen elérkeztek valami nagy udvarháznak a kapujába.

Itt megállott a szamár, és azt mondta Tóbiásnak:

– Ezt a kaput látod-e?

– Hogyne látnám, hiszen óriási! – felelte Tóbiás.

– No hát, ha látod, akkor azt is megmondom neked, hogy ebben az udvarban egy Hujki nevezetű gazdag uraság lakik, aki a tréfát nagyon szereti. Mivel pedig úgy látom, hogy te is nagy barátja vagy a tréfának, azért most szállj le szépen a hátamról, és indulj bé elöl a kapun, hogy én is mehessek utánad. Amikor pedig bent lehetünk, mondd azt Hujki uraságnak, hogy ezzel a jódolgú szamaraddal beállanál hozzá szolgálatba.

Úgy is lett, ahogy a szamár mondta; Tóbiás elindult elöl, s el a szamár is utána.

Hujki uraság éppen ott állott a barátjával a kastély előtt, s azzal vidította vendégeit, hogy egy kicsi kővel folytonosan ütögetett egy nagy követ.

A szamár mindjárt felismerte a helyzetet, s mivel tudta, hogy ilyen helyzetben miképpen kell beszélni, súgni kezdte Tóbiásnak: „Ó, be csodálatos! Nagy világot bejártam már, de ilyen okos játékot nem láttam még soha!” Tóbiás azt súgta vissza neki, hogy ezt semmiképpen nem mondhatja, mert őt az anyja egyenességre és igazságra tanította, márpedig az nem igaz, hogy ez a játék olyan nagyon okos volna. Amikor a szamár azt súgta erre, hogy az egyenességet és az okosságot nagyobb dolgokra kell tartogatni, akkor Tóbiás is meggondolta magát, összeütötte nagy ámulattal a tenyerét, és felkiáltott:

– Ó, be csodálatos! Nagy világot bejártam már, de ilyen okos játékot nem láttam még soha!

A vendégek mindjárt arra fordultak, Hujki uraság pedig felkérdezte Tóbiást:

– Hát te itt mit keresel?

Tóbiás azt felelte, hogy ezen a világon mindenki keres valamit; a bolond az eszét keresi, amint a sok példa mutatja, ő pedig szolgálatot keres, s ezzel a jódolgú szamarával bé is állana szívesen a magosan tisztelt úrhoz.

Mialatt ezeket a szavakat mondogatta Tóbiás, úgy nézte őt Hujki uraság, mint valami mulatságos személyt. Amikor kigyönyörködte magát, folytatásképpen a szamarat kezdte kerülgetni, aki illedelemből még a farkát is fölemelte, hogy a gazdag uraság mindenütt jól láthassa. Ezzel a cselekedetével sokat lendített a szamár a dolgon, mert a vendégek igen jól kacagtak, maga Hujki uraság pedig így válaszolt Tóbiásnak:

– Szerencséd van, mert a szamarad kétszeresen tetszik nekem. Fel is fogadlak mindjárt, ha megfelelsz egy kérdésemre.

– Rajta hát! – biztatta Tóbiás.

Hujki uraság vizsgálódni kezdett, majd a nagy kőre és a kicsi kőre mutatott, amiket ütögetett volt össze, s azt kérdezte Tóbiástól, hogy melyik kő fog eltörni előbb, ha ő ismét ütögetni kezdi azokat.

– Ha az úr ütögeti, akkor a kisebbik – felelte Tóbiás. – De ha én ütögetném, akkor a nagyobbik.

Nagyon meresztette a gazdag ember a szemét, hogy értelmét vegye a szónak, de azt mégsem találta ki.

– S azt te mért mondod? – kérdezte.

– Azt azért, mert az úr gazdag ember, és a nagyokat pártfogolja; én ellenben szegény ember vagyok, és a kicsiket pártfogolom.

A bátor felelet annyira megtetszett Hujki uraságnak, hogy helyből felfogadta Tóbiást. Azt a kötelességet rótta neki, hogy a szamarának a hátán mindennap hajtsa dologra a munkásokat, és vigyázzon is fel azokra. Meg is kezdte Tóbiás a szolgálatot mindjárt, s abban nem volt fennakadás semmiféle. A hetedik nap azonban szinte megtörtént a nagy baj, mert Hujki uraságnak a barátai megint egybegyűltek, hogy valami mulatságot űzzenek újból. Ittak és lakmároztak egész nap és egész éjjel; jó hajnalban pedig, amikor nagy részegségükben már nem tudták, hogy mihez foghatnának, a nagy gazda eléhívatta Tóbiást, és azt kérdezte tőle:

– Melyik az én legpéldásabb munkásom, te szamaras fickó?

Tóbiás megmondotta, hogy ez és ez, mire Hujki uraság parancsot osztott. A parancsban az volt, hogy az illető munkást rögtön teremtsék elébe. Amikor elhozták a példás szegény embert, a gazda nagy tüzet tétetett a kertben, majd a házi szakácsot is odarendelte, de nagy alabárddal a kezében. Amint a szakács megérkezett, nagy ceremóniába állította a barátait, kiknek a színe előtt lehúzatta a munkás lábbelijét, s amikor ez kedve szerint jól megtörtént, akkor felszólította Tóbiást:

– Olvasd meg pontosan, hány lábujjkája van ennek a munkásnak!

Tóbiás megolvasta, és jelentette:

– Tíz.

– Most gyere, olvasd meg az enyimeket is, hadd lássuk, nekem hány van.

Az uraságnak jó puha sárga csizmája volt, azt lehúzta Tóbiás mind a kettőt, az olvasást is megejtette, és ugyancsak tíz lábujjkát jelentett. Amikor a gazdag ember ezt meghallotta, háborgással és fennhangon kezdett szólani:

– Igazság-e az, kedves barátaim, hogy ennek a munkásnak is annyi lábujjkája legyen, mint nekem, akit ő szolgál?

– Nem igazság! – kiáltották a jóbarátok.

Erre Hujki uraság odaintette a szakácsot, és megparancsolta neki, hogy a nagy alabárddal vágja le a munkásnak egyik lábujjkáját, és az igazság emlékére azt áldozza fel a tűzön.

Tóbiás, amint meghallotta ezt a rendeletet, mindjárt a lábujjka védelmére akart kelni, de a szamár egyebet súgott neki. Ennek folytán nem cselekedett semmi olyant, ami vesztét okozhatta volna, hanem elvonult hallgatagon a szállására, és magában háborogva töltötte reggelig az időt. Reggel felkelt, és a szamarat elindította, hogy napi szokás szerint a kútnál megitassa. Ahogy mentek volna el a kastély mellett, a szamár betekintett az egyik ablakon, pedig azt sohasem tette azelőtt.

– Mért néztél bé az ablakon? – kérdezte Tóbiás.

A szamár nem felelt, hanem intett a kétágú farkával, hogy nézzen bé Tóbiás is.

– No, mit láttál? – kérdezte azután.

– Én a gazdámat.

– Mit csinál?

– Aluszik az ablak mellett a földön.

– Hány füle van?

– Nyilván kettő.

Tóbiás csodálkozott, hogy miket kérdez a szamár, de nem szólott semmit. A szamár sem folytatta tovább, hanem haladott szép léptiben a kút felé, hogy igyék. Neki is állott, ahogy máskor szokta, de egyre csak döjtötte magába a vizet, s nem akarta abbahagyni. Tóbiás türelmesen várt, de végül mégis belétekintett a kútba; s hát a vizet mind kiitta abból a szamár.

– Mit csináltál? – kérdezte ámulattal.

– Még semmit, csak ittam – felelte a szamár.

Jól van, nem firtatta tovább Tóbiás a dolgot, hanem azon igyekezett, hogy induljanak vissza. Mentek is, mint máskor, de amint ahhoz az ablakhoz érkeztek volna ismét, ott a szamár megállott, és jól körülnézett. Amikor pedig látta, hogy sehol nem jár az égvilágon senki, akkor a nagy fejét bedugta hirtelen az ablakon, és olyan árvizet zúdított ki magából, hogy annak az árvíznek a nagy ereje rögtön elvitte az uraság egyik fülét.

– Mehetünk, mert az igazság helyrebillent! – mondta gyorsan a szamár.

Igaz, hogy az igazság helyrebillent, de helyette a nyugalom és a békesség felborult az egész uradalomban. Mert amikor Hujki uraság a fülén kívül kiszabadult az árvízből, a birtokait őrséggel vétette körül, hogy senki elmenekülni ne tudjon, azután pedig nagy vallatásba kezdett. Hét napig folyt az emberek vallatása, de a szamarat nem vette emberszámba az uraság. Amikor a hetedik nap sem látta senki, hogy micsoda balvégzet vagy vihartünemény vitte el a gazdag fülét, akkor Hujki uraság ismét nagy tüzet tétetett a hetedik nap éjjelén, s az udvari népet és a munkásokat mind a tűz mellé rendelte. Ő maga azt csinálta, hogy felhágott egy nagy emelvényre, s amiképpen Mózes egykoron, ő is mennydörögve szólott, csakhogy nem olyan nevezeteset. A fülét kérdezte most is, hogy az miféle módon ment vajon veszendőbe! Amikor látta, hogy most sem akar felelni senki, megparancsolta az őrségnek, hogy állítsa sorba mind az egész népet, hogy az udvari szakács kiszúrhassa mindenkinek az egyik szemét.

Tóbiás nagyon felháborodott a kegyetlen parancs hallatára, s nem lévén mellette a szamár, aki helyesebbet súghatott volna, nagy nyersen csak ennyit kiáltott közbe:

– Nem fogadjuk el!

Mindjárt láthatta, hogy nem szavazott helyesen, mert Hujki uraság őt fogatta el legelőször, s nem a szemét szúratta ki, hanem a nyelve kivágását parancsolta meg. Hiába hősködött, és taszigálta el maga mellől a fegyveres őröket, mert végül mégis megfogták, és kivágták irgalom nélkül a nyelvét.

Azután odaadták a szamarát, és mutatták neki a kaput.

Szegény Tóbiás felült a szamárra, és hazáig le sem szállott róla.

– No, mit szolgáltál? – kérdezte az anyja.

– Mu, mu, mu! – felelte Tóbiás, majd kitátotta a száját, és mutatta, hogy a nyelve helyén egy szabad térséget szolgált.

Amikor az asszony meglátta ezt a fogyatkozást, egy szikrát sem jajveszékelt, hanem egyenesen odament az almáriomhoz, s annak a legrejtettebb rekeszéből elővett egy ezüsttartályt. Azt odahozta, s Tóbiás előtt kinyitotta, s hát egy gyönyörű piros emberi nyelv volt benne; olyan, mint a tulipán. Tóbiás nagy és hirtelen örömében két kézzel kapott a nyelv után, hogy azt magának felszerelje, de az asszony visszahúzta az ezüsttartályt, és azt mondta:

– Várj a mohósággal, mert törvény alatt van a nyelv. Isten azzal a feltétellel adta volt nekem ezt az első titkos ajándékot, hogy senkinek semmi kincsért nem adhatom oda, de egy olyan szamárért, amelyiknek kétágú farka van, akárkinek odaadhatom.

Mint egy bakkecske, akkora nagyot ugrott Tóbiás erre, s így kiáltott fel:

– Hu-hu.

Az anyja azt mondta, hogy ne hugasson, mint a bolond, hanem induljon el ismét a világba, és keressen egy olyan szamarat, ha kap, amilyent mondott. Tóbiás most nem készülődött sokat, hanem egyenesen kiment az udvarra, és az alkalmas szamarat falusi szokás ellenére bevezette a házba; és mindjárt a hátulsó felével fordította az anyja felé, hogy a kétágú farkát késedelem nélkül látni lehessen. Amikor az asszony ezt meglátta, s még a kezével is megfogta, nehogy valami csalás legyen, akkor a nyelvet odaadta Tóbiásnak, aki nemcsak beszélni tudott azzal a nyelvvel, hanem sokkal ékesebben szólott általa, mint az eredetivel.

Ahogy ez szerencsésen elintéződött, ismét felkészült Tóbiás, hogy másodszor is a világba menjen. A bogos pálcát és a három fej vereshagymát most is rendesen vitte, de nagy bánatára a szamarat otthon kellett hagyni. Nem baj, így is lesz valahogy, azt gondolta magában, de olyan furcsa szerencsére mégsem számított, mint amilyen nemsokára érte. Ez a szerencse akkor esett meg véle, amikor egy ciheres erdő szélén leheveredett, hogy a harmadik vereshagymát megegye. Mert amint ennek is megbontotta volna a héját, az erdőből előtűnt hirtelen egy kecske, akinek a két szarva között volt a tőgye.

– A héját nekem adod-e? – kérdezte a kecske is.

Tóbiás elkacagta magát, mert az jutott eszébe, hogy vajon mi lenne, ha a héját most nem adná oda. A kecske azt gondolta, hogy az ő különös viseletén kacagott a tőgyire nézve; azt válaszolta emiatt, hogy Tóbiás immár megsütheti a hagyma héját, mert neki csúfolódás mellett nem kell. Hiába erősítette Tóbiás, hogy nem a különös viseleten kacagott, mert a kecske nem akart engedni a szóból. Végül mégis megegyeztek abban, hogy ha Tóbiás négykézláb megkerüli százszor a kecskét, akkor a békét meg lehet kötni. Négykézlábra állott tehát a meggondolatlan legény, mert a nyilvánvaló szerencsét nem akarta elszalasztani, de már a hetvenedik fordulaton túl bezzeg nem kacagott, hanem inkább sírt volna. Valahogy mégis felvitte kilencvenkilencig, de mászva, mint a béka, s békában is csak olyan, amelyik halálos betegségben szenved. Többet egyet sem tudott mozdulni, hanem eltepsenve feküdt a földön. Most a kecske kacagott, nem Tóbiás, de a jóféle állat végre mégis megsajnálta, és odatartotta neki a tőgyit, hogy huzintson egy kicsi tejet belőle. Tóbiás úgy erőre kapott egyszerre a tejtől, hogy a négykézláb való megkerülésben a második százat is felajánlotta. A kecskének azonban több esze volt, és azt mondotta Tóbiásnak, hogy most induljanak el inkább, és keressenek megélhetést.

Az úton elmondta Tóbiás, hogy Hujki uraságnál miképpen járt volt előzőleg, s egyúttal azt a gondolatát is kifejezte, hogy lehetőleg most nem menne gazdag és istentelen emberhez, hanem éppen megfordítva.

– Jó, hogy mondod – felelte a kecske –, mert ismerek nem messze egy szegény papot, s ahhoz megyünk.

El is mentek a szegény paphoz, akit foltos reverendában találtak, amint éppen száraz kenyeret morzsolgatott. Köszönt neki Tóbiás, ahogy illik, de mielőtt egyebet is szólhatott volna, a pap kitartotta maga elé a kenyeret, s így szólt:

– Úgy menj el, ahogy jöttél, mert én is ezt a száraz kenyeret eszem.

Ha egy szegény papra lehetne haragudni, akkor Tóbiás is megharagudott volna, amiért koldusfélének nézték. Azonban sértő szó helyett előadta csendesen a szándékát, hogy ő nem kéregető, hanem becsületes szolgálatot keres, mégpedig szegény és istenfélő embernél. A pap azt felelte neki, hogy fel is fogadná szívesen, ha módja volna hozzá, de módja nincsen.

– Nem baj – mondta Tóbiás –, mert a fizetésre nézve könnyen megegyezünk, mivel én semmiféle fizetést nem kérek, csupán száraz kenyeret a hasamnak, s a magam számára pedig emberséges viseletet.

Ebbe a pap szívesen beleegyezett, mert azt gondolta, hogy a haszon, amit Tóbiás a munkájával fog hajtani, sokkal többet megér a száraz kenyérnél. Ilyen feltétel mellett fel is fogadta tehát, és mindjárt munkát adott neki. Tóbiás rendesen végezte a munkát, de a pap egész nap elfelejtette, hogy legalább száraz kenyeret adjon neki. Este is kenyér nélkül hagyta meg neki, hogy hajnal előtt talpon legyen, mert munka nélkül nem lehet megélni. Tóbiás nem szólott semmit, hanem lefeküdt, és azon gondolkozott, hogy vajon ez az étlenség mire fog vezetni. A kecske jól látta, hogy micsoda dolog kezdődött ennél a háznál, ahova ő vezérelte Tóbiást; éppen azért odament hozzá még hajnal előtt, és tejet adott neki.

Így ment ez már kilenc napig; s a papot ölte meg a csoda, hogy ez a legény semmit sem eszik, s mégis mindegyre jobban füstöl a keze alatt a munka. Nem szólott azért semmit, hanem azon gondolkozott, hogy micsoda munkát adhatna olyant a legénynek, amihez nagy erő kívántatik. Volt neki egy kicsi kertje, amiben a fák gondozatlanul vadoskodtak, s amit a bokrok is befolytak volt egészen. Azt parancsolta tehát Tóbiásnak, hogy azokat a bokrokat irtsa ki tövestől, de egy szikra se maradjon. Tóbiás odament a kertbe, de nem vitt semmi kézbelit, hanem puszta kézzel úgy kitépdeste a bokrokat a földből, akár a lenge és haszontalan burjánokat. A pap nagyon felhevült magában a csodálattól, de most sem szólott semmit, hanem rámutatott egy szilvafára, amelyik már egészen ki volt száradva.

– Azt is ki kéne vágni – mondta csak úgy, a foga hegyiről. Tóbiás megfogta szépen a fát, és egy huzintással kihúzta tőből.

– Van-e még? – kérdezte.

Nem volt, aki feleljen neki, mert a pap úgy megijedt a Tóbiás erejétől, hogy befutott a házba, és az ajtót magára zárta. Egész nap ott főtt a feje a jó hűvös szobában, de mégsem tudta kitalálni, hogy a Tóbiás erejének mi lehet a magyarázata. Reggel azután fordított a dolgon, mert alázatosan odament Tóbiáshoz, s könyörögve esdeklett neki, hogy árulná el a titkot. Érdemtelen volt rá, de a jólelkű legény mégis megmondotta, hogy mitől nyerte nagy erejét. Amikor a pap meghallotta a dolgot, még jobban kezdett könyörögni, hogy a kecske tejéből ő is kaphasson. Jól van, adott neki abból is Tóbiás, de hamarosan láthatta, hogy rosszul cselekedett, mert a pap nagyon elbízta magát, és az erejét arra használta, hogy mindenféle módon gazdagodjék. Nagy fákat hordott össze és óriási köveket, hogy a kicsi háza helyébe azokból palotát építsen. Csakhogy a tejet igen mohón itta volt, s attól az esze úgy elferdült, hogy mindent oktalanul csinált, s még a palotája is összedőlt, amikor majdnem fel lett volna építve.

– Hát az eszedet honnét vetted? – kérdezte Tóbiástól, amikor a palota áment mondott.

– Én azt a fejemből – felelte Tóbiás.

Ismét rosszul cselekedett, hogy útbaigazította a papot; sokkal rosszabbul, mint bármikor az életében, mert a pap immár nem ismert egyebet, csak azt, hogy gazdag és okos lehessen. Éjnek idején felkelt tehát az ágyából, s szegény Tóbiásnak, amíg javában aludt, a fejét ügyesen megfúrta, s azon a likon keresztül az eszét mind kivette.

Reggel Tóbiás fel akarta húzni a csizmáját, s mindkettőt a két kezére húzta, a kalapját a szájába fogta, s a nadrágját pedig a nyaka köré tekerte, mint a pántlikát. Így, amikor kiment az udvarra s meglátta a pap, nagyot kacagott esztelenségén, de annyi emberség volt benne mégis, hogy felöltöztette rendesen, s úgy bocsátotta útra.

A kecske hazavezette szépen, Tóbiás pedig bement az anyjához, és vartyogott valamit, de ember azt nem értette meg. A vartyogáson kívül a magaviseletéből és a bambaságából is látta az asszony, hogy szegény Tóbiás elvesztette valahol az eszét. Gyorsan odafutott hát az almáriomhoz, s annak a legeslegrejtettebb rekeszéből elővett egy aranytartályt, amiben a tartomány legokosabb esze volt elraktározva. Éppen mutatni akarta Tóbiásnak, de akkor jutott eszébe, hogy ezt a legdrágább második kincsét csak egy olyan kecskéért adhatja oda, amelyiknek a szarva között van a tőgye. Istenem!, most már mit csináljon, gondolta a szegény asszony, s nagy bánatában szinte elment az ő esze is. Végre azt gondolta fel, hogy ő bizony elmegy ki a szamárhoz, s tőle megkérdi, hogy hol és merre lehetne vajon egy ilyen kecskét kapni. Amint ment volna kifelé, hát az udvaron ott áll a szamár, s a kívánt kecskével éppen arról beszélget, hogy bizonyosan háború lesz nemsokára, mert az emberek nagyon rosszak. Az asszony nem szólott belé a tanácskozásba, hanem visszafutott hamar a házba, és a likon, amelyik szerencsére még nem forradott volt be, a tartomány legokosabb eszét a Tóbiás fejébe eresztette.

Olyan lett Tóbiás egyszeriben, mintha emeleten ébredett volna fel. Szépen megköszönte az anyjának minden jóságát, és helyből megfordult, hogy ismét a világba menjen. A bogos pálca helyett most egy ceruzát vett magához, a három fej vereshagyma helyett pedig három zsebkönyvet, amelyikbe írni lehetett.

Az első nap nem csinált egyebet, csak ment és gondolkozott, ellenben a második nap reggelén leült egy réten, hogy eddigvaló gondolatait írásba tegye. Amint éppen elővette volna a ceruzáját, odarepült egy varjú, és azt kérdezte:

– Mit akarsz azzal a ceruzával és a zsebkönyvvel?

– Leírom a gondolataimat – felelte Tóbiás.

– Kár, hogy azzal töltöd az időt – mondta a varjú, és okosan elmagyarázta, hogy manapság az emberek úgyis semmibe veszik az okos gondolatokat, s még csúfolódás és börtön is lehet a jutalma, ha netalán igen igaz és okos gondolatokat írna le.

Tóbiás elgondolkozott a tanácson, s mivel most neki is volt esze jócskán, eltette szépen a ceruzát és a zsebkönyvet.

– Hát te mit tudsz? – kérdezte a varjútól.

– Én varázsdoktor vagyok – felelte a varjú.

Tóbiás nagyon megörvendett, hogy éppen varázsdoktor a varjú, s azt az indítványt tette, hogy induljanak el ketten, járják be a falukat, és ahogy tudják, gyógyítgassák a szegény betegeket. A varjú egy kicsit sandítva nézett, de azért ő is megfogadta a Tóbiás tanácsát, s nyomban el is indultak.

Már az első faluban meggyógyítottak igen sok beteget, s a másodikban még többet. A hírnevük is úgy terjedt hamarosan, hogy Tóbiást mindenütt küldöttség várta a falu végén, s olyan tiszteletben részesítették, mint egy apostolt. Így történt, hogy amikor éppen a kilencedik faluban gyógyított volna, odajött hozzá egy nyári reggelen a falusi tanács, s arra kérte Tóbiást, hogy a mai nagy és emlékezetes napon legyen a falu szószólója.

– Hát mi történik ma? – kérdezte Tóbiás.

– Jön a király őfelsége – mondták a tanácsosok –, s a falu neviben fel kéne őt köszönteni. Úgy méltó, hogy ezt a tisztességet a legokosabb és legnevezetesebb ember cselekedje meg a királlyal.

Tóbiás nem akarta elvállalni a nagy megtiszteltetést, de a varjú azt súgta neki, hogy csak vállalja el. No, jól van, ebben meg is egyeztek, s mikor következett a dél ideje, elindultak a falu vége felé, hogy ott fogadják a királyt. Útközben azt mondta Tóbiásnak a varjú, hogy vegye a vállára, mert valamit szólani szeretne. Amikor Tóbiás ezt megcselekedte, a varjú azt súgta a fülibe, hogy álljon ki ugyan a király elejébe, de szólani egyet se szóljon, mert ő azt a felit elintézi. Miután azonban ő a szótlanságot pótolni fogja, a többit intézze Tóbiás a maga fejéből, ahogy tudja, hiszen okos ember.

Úgy is lett, ahogy a varjú akarta, mert amikor szép ünneplőben mind felállottak, és a király is megérkezett a díszes kísérettel, Tóbiás kiállott a menet élére, ahogy a szószólónak azt csinálni kell. Mindenki csendben és alig szuszogva várta a szót, s amikor éppen legnagyobb volt a csend, a fejük felett megszólalt a varjú a fán:

– Kár, hogy a fejed fennáll!

Egyszerre nagy riadalom lett, mert mindenki azt hitte, hogy Tóbiás mondotta ezt a köszöntőt, s különösen a király hitte azt. Rá is mutatott mindjárt Tóbiásra, és harsányan azt parancsolta, hogy meg kell a gyalázót fogni. A parancsra többen eléugrottak a díszes kíséretből, de két ember ugrott elé a legjobban: az egyik Hujki uraság volt, a király frissen szegődött játékmestere; a másik pedig a szegény és nagy erejű pap mint udvari káplán.

A király rámutatott Hujki uraságra, és azt mondta neki:

– Vágd ki ennek a gyalázó embernek a nyelvét!

Tóbiásnak felrémlett a nagy veszedelemben is, hogy a varjú mit mondott volt, s az eszét gyorsan munkára serkentette, valamiképpen a maga fejéből is helyesen tudjon cselekedni. Támadt is egy gondolata rögtön, mert abban a percben, amikor Hujki uraság közeledett a késsel, gyorsan a szájához kapott, s kivette onnét a nyelvét, és a zsebébe rejtette. Azután kitátotta a száját, és várta, hogy mi lesz.

– Nincs ennek az embernek nyelve! – jelentette a játékmester.

– Vágd ki, mert különben a halál fia vagy! – felelte a király.

Szegény Hujki uraság is feltalálta hamar magát, mert gyorsan kivágta a maga nyelvét, csakhogy a haláltól megszabaduljon, s azt a kivágott nyelvet egy ezüsttálcán felmutatta a királynak, aki bólintott, hogy jól van. S a bólintás után, mint akinek az első falat után jön meg a legnagyobb étvágya, ráparancsolt a papra, hogy a gyalázó embernek vegye ki a nyelve után az eszét. Ahogy ezt hallotta Tóbiás, rögtön lehajolt, mintha a halál előtt görnyedne össze, de a kalapját a feje alá tartotta, s abba mind belérázta az eszét, mert a lik még nem forradott volt bé.

– Nincs ennek az embernek esze – jelentette a pap.

– Vedd ki, mert különben halál fia vagy! – felelte a király.

A szegény pap is meg akart menekülni a haláltól, s ezért inkább kivette a maga eszét, s egy aranytálcán felmutatta a királynak, aki ismét bólintott, hogy jól van. De erre a második bólintásra a varjú is lerepült a fáról, felkapta az ezüsttálcáról a nyelvet, és egy szép fiatal leánynak, aki éppen a király mellett állott tátott szájjal, olyan ügyesen ejtette a szájába belé, hogy az a lány egyszeriben felkiáltott:

– Édesapám, beszélni tudok!

A király olyan boldog lett egyszerre, amilyen sohasem volt, mert a leány, aki most megszólalt, az ő néma leánya volt. Ki is derítette mindjárt, hogy ebben a dologban a fő érdem Tóbiást illeti meg.

– Mit kívánsz, fiam? – kérdezte a király.

Tóbiás intett, hogy várjon egy cseppet a király, mert a zsebéből a nyelvét és a kalapjából az eszét vissza akarja tenni. Vissza is tette mind a kettőt, ahogy kell, s akkor így szólt:

– Kettőt kívánok, felséges uram.

– Mi az első?

– Az első az, hogy a leányát adja nekem feleségül.

A király odaadta, s a leány szívesen ment, mert Tóbiás szép legény volt, s így bátran gondolhatta, hogy a nyelve után a boldogságát is megtalálja nála.

– S mi a második? – kérdezte a király.

– A második az, hogy a király őfelsége vegye el feleségül az én édesanyámat.

Jól van, gondolta a király, ez a legény biztosan nem akárkit ajánl nekem, s igent bólintott a második kérésre is.

No, készülődni kezdtek, hogy menjenek hamar az asszonyhoz lakodalmat ülni, s amint készülődtek volna, meglátta a király, hogy az aranytálcán ott van a gazdátlan ész.

– Hát ezzel mit csináljak? – kérdezte Tóbiástól.

Tóbiás mindjárt ráfelelte:

– Elvisszük magunkkal, mert a kormányzáshoz még szükséges lehet.

El is vitték, s otthon olyan lakodalmat csaptak, hogy még a kecske is négyágúnak látta a szamár farkát, aminek itt a vége.

Légi sugallat

Mielőtt leborulna az este, szokásom szerint széjjeltekintek mindennap a földön, mintha szívem szerint gondviselője volnék a világnak. S amit ilyenkor látok, azt néha elmesélem azoknak, akik nem érnek reá széjjeltekinteni soha.

Azon a nyári estén is, amelyen elkezdődött ez a történet, meghordoztam szememet a világon. Mosolyogva és majdnem együgyű módon esteledett. Nem is hittem volna, hogy másnapra béfelhősödik az ég, és naphosszat nyargalásznak az apró szelek. Tisztán ereszkedett a szendergő alkonyat, a fák tele voltak lelki tartalommal, és a virágos füvek gyöngyösen hevertek. Ennél többet nem is igen vettem észre a világból, mert ahogy ott álltam figyelő helyemen, egy jámbornak tetsző és termetes legényt pillantottam meg. A derengés rámájában valósággal óriásnak látszott. Gazdag bajusza volt és dús hajzata; s a mellét is busás szőrzet borította, akár egy óriási, gyönyörű majomét.

Ott állott az udvaron a legény, a csűr jobbik szárnyánál. A háta mögött nyitva volt az istálló ajtaja, melyen keresztül két hatalmas és hasznos ökörhöz lehetett jutni. A gyapjas legény a nyugati ég peremét nézte, amely szelíd pírban szenderedni látszott, miközben az esti csillag, a messzi égen, már fütyörészett. Szeme az ég peremét nézte; a két füle azonban, mint a lusta, nagy madár szárnya, kinyúlva lebbent hátrafelé, a fülek hegye pedig lustán himbálódzott a zajra, melyet az ökör evés közben mindig felidéz.

Sokáig figyeltem a legény tekintetének vaskos nyugalmát, s úgyszintén az ő két fülének pajzán lebbenéseit. Jó ideig figyeltem, de aztán, bizony én meguntam. S levettem róla a szemem. De a következő pillanatban már úgy jártam, ahogy jár más közönséges ember is, aki nem becsüli meg a látványt, amelyből gazdag és biztató jövendőt lehetne jósolni. Vagyis az erős és derűtermő legény helyett egy vénembert pillantottam meg, aki a ház bejáratánál üldögélt, a második lépcső fokán. A két tenyere között tartotta öreg fejét, amely úgy hasonlított a legény fejéhez, ahogy az őszi levél hasonlít a tavaszihoz.

A látvány felhőt sodort a kedvem elé.

Talány, hogy miért.

Nyilván azért, hogy a lét órájára találtam tekinteni, amely az idő múlását jelezte. Vagy talán azért, mert visszásnak véltem, hogy apa és fiú egyaránt dologtalanul töltik az időt; s abban a dologtalanságban még az sem jut eszükbe, hogy szóljon bár egyet valamelyik a máshoz. Szívem szerint, melyet a lét órája amúgy is felhevített, szerettem volna tüzet lobbantani az udvar közepén, vagy vigyori ördögöt lógatni alá a szunnyadó égből. Hadd riadjanak fel az esti tespedésből. De hát nem jutott arra időm, mert mielőtt cselekedni tudtam volna, az eresz ajtajában megjelent egy öregasszony, és azt mondta:

– János, gyertek vacsorázni!

Hát mégis jobb lett volna a lobbanó tűz vagy a vigyori ördög. Mert az öregasszony szavára nem mozdult senki. Sem a legény, sem az apja.

Engem azonban még jobban elöntött az ingerület.

– Öntse ki! – szóltam közbe.

De hát a vénasszony, viseltes fülével, nem fogta fel a szót.

– Nem hallottátok? – rendelkezett újból.

Erre az öreg csakugyan megmozdította a fél bajuszát.

– Kit hívtál? – szólt oda.

– Kit, kit!

– Mert Jánosok itt ketten vagyunk.

– Hát akkor jöjjön a harmadik: a szolgabíró!

No, erre az öreg János mégis felállt a lépcső fokáról, és odaszólt a fiához:

– János, nem láttad a szolgabírót?

Megmozdult erre az ifjú János is, s menten elindult a ház felé, nehogy a szolgabíró jönni találjon csakugyan, s megegye a vacsorát. A hasznos léptekhez csatlakozott az öreg is, s bémentek mind a ketten a házba, és nagy szorgalommal elköltötték az eledelt. János nagyot nyújtózott a végén, s utána megnézte az ágyat.

Mint máskor is, vacsora után.

S ahogy ezt látta az öregasszony, felriadt mindjárt a szeme, mint a dongó, s úgy tekintett a fiára. Micsoda dolog ez! Hát már sohasem fürkészkedik a lányok után, hanem csak eszik, utána nyújtózik egyet, s már veti is a pillantásával az ágyat?

– Micsoda legény vagy te? – szólt rá.

– Én ilyen álmos – mondta János.

– Hát én házasodjam meg helyetted?!

Nagyon hirtelen jött a szó; s bozontosan is, mint a bokorból a medve. János meglapult előtte, mintha úgy tett volna, hogy ő nincs is.

– Nem hallottad? Járj a lányok után!

– Kicsoda? – kérdezte János.

– Te, magad!

Közéjük vigyorgott a vén János.

– Ne félj, engem nem is küld! – mondta.

Utána szétfolyt a csend a szelíd falusi házban, s a csend tetején, mint az olaj, úgy úszott vastagon az anyai parancs, hogy járjon a lányok után, és házasodjék meg.

– S aztán kit vegyek el? – kérdezte nagy későre János.

– Vedd el Hadnagy Rózsát!

– Jó – mondta János.

Aztán lefeküdt.

Elmúlt a hét, s megérkezett a vasárnap. S azon a vasárnapon úgy történt éppen, hogy Hadnagy Rózsával szembetalálkozott János. Karcsú leány volt Rózsa, gyöngyszemű és pezsgő. Abban az álló helyben el lehetett volna feleségül venni, de mivel akkor is langyos és szelíden szép idő volt éppen, hát János csak így szólott hozzá:

– Anyám azt mondta, hogy vegyelek el.

Megvillant Rózsának a szeme, és nagyon furcsán nézte Jánost.

– Anyád mondta? – kérdezte hegyesen.

– Anyám.

– S hát te?

– Én gondoltam, szót fogadok neki.

Begyesre húzta magát a lány, és nagyon kedvezőtlenül nézte Jánost. Nézte a lábát, a derekát s majd a fejét. De a legény nagy nyugalommal állta a nézést; valahogy olyanformán, mint egy nehéz épület a csipdeső szelet.

– Hát mondj te is valamit! – biztatta János.

– Én?

– Te, te.

– Végy el egy farsangi jégcsapot! – adta meg Rózsa a választ.

S azzal úgy rebbent tova, mint egy barázdabillegető.

János pedig hazament, leült a kályha mellé, megtörölte szelíden a száját, s így szólt:

– Édesanyám, beszéltem Rózsával.

– No, s mit mondott?

– Azt mondta, hogy vegyek el egy farsangi jégcsapot.

A jégcsapra nevetni kezdett az öreg János; s úgy nevetett, hogy nagy mulatságában még a padlót is ütögette a két sarkával. De éppen akkor szél kerekedett, valami hirtelen forgószél, s az egyik ablaknak a tábláját egyszerre kivágta. Abban a pillantásban, mint akinek szél a társa, János is felugrott a kályha mellől, s olyant süvített, mint a társa, a szél.

– A kutya mindenit! – mondta utána.

De a következő percben, amikor tovanyargalt már a szél, és a nyomában szétfolyt ismét a csend, János visszaült megint a kályha mellé, s olyan szelíden tekintett széjjel, mintha az előbb nem a mindenit szidta volna a kutyának, hanem csontot vetett volna neki. S annak a szelíd tekintetnek a derűjében az öreg János is elrendezte a bajuszát, s így szólt:

– Te János, tudok én egy mesét.

– No, s hogy szól? – kérdezte gyermeki szívvel János.

– Az úgy szól – felelte az öreg –, hogy volt egyszer egy ember, s annak volt egy nagy erős fia. Az a nagy erős fiú együtt járt az idővel. Vagyis, amikor szél volt, akkor a széllel együtt süvöltött; szép időben azonban még egy rózsát sem tudott leszakítani magának.

– Akkor imádkozzunk romlott időért! – szólt belé János.

– Hadd legyünk jó gazdák, ugye? – mondta az öreg.

S nevettek mind a ketten.

A vénasszony elhallgatta, hogy miképpen bölcselkedik a két férfiú, de jól tudta, hogy nemcsak a beszéd, hanem az élet is félremegy ezen a módon. A figyelmüket kérte tehát, és azt mondta:

– Sokat tudtok olyant is, ami haszontalan. Egy meg egy az kettő: vagyis János házasodjék meg. Mert ha megházasodik, abban benne lesz minden mese, amit csak ember ki tud találni.

– Meg, meg, de hogyan? – kérdezte János.

Erre az öreg felemelte az ujját, hogy ő tudja; s így szólt:

– Mondd meg, amit én mondok!

– S maga mit mond?

– Én azt, hogy csókold meg Rózsát.

János szót fogadott, s amikor ismét szembetalálkozott Rózsával, azt mondta neki:

– Állj meg egy kicsit.

Rózsa megállt, s nevetve kérdezte meg:

– No, elvetted-e a farsangi jégcsapot?

– Nem vettem el – felelte János.

– Hát akkor?

Nagyon szerencsétlen idő volt ismét, vagyis derűs és nyugalmas. A legény így folytatta tehát:

– Apám azt mondta, hogy csókoljalak meg.

Megvillant Rózsának a szeme, és hegyesen nézte Jánost.

– Apád mondta?

– Apám.

– S hát te?

– Én gondoltam, szót fogadok neki.

Begyesre húzta magát a lány, s így szólt:

– Csókold meg a farsangi jégcsapot!

S azzal úgy rebbent tova, hogy még az orra is kukra állt.

János pedig hazament, és szomorúan jelentette az öregnek:

– Édesapám, beszéltem Rózsával.

– No, s mit mondott?

– Azt mondta, hogy csókoljam meg a farsangi jégcsapot.

A vénasszony úgy kezdett nevetni, hogy még a ráncok is kifeszültek az arcán. Látta az öreg János, hogy egyenesen őt neveti a felesége, s azért csendesen így szólt:

– Okosat mondott az a Rózsa, te! Mert néha én is úgy gondolom, hogy jobban tettem volna, ha magam is a jégcsapot csókolom meg legény koromban.

– Növesztünk magának egyet a farsangon – felelte a vénasszony.

János nem szólott semmit, hadd törlesszenek egymáson az öregek. S azon a kedves törlesztésen kívül nem is történt egyéb békétlenség a házban. Így aztán, akár a langyos és illatos nyári este, ők is nagy derűben borultak meg éjszakára. S úgy múltak az éji órák is, nyugtató álomban és puhán. Hanem hajnali pirkadáskor arra serkent János, hogy zúg a levegő az ablak alatt, és morog az ég. S ahogy a zúgás és az égi morajlás a fülébe ömlött, egyszerre az ő arcán is meggyúródtak a vonások, sőt némelyik ingerkedve meg is kunkorodott. A szemét delejesség szállotta meg, az izmai pedig megfeszültek, miként odakünn a növények és a fák gyökerei. Aztán egyszerre felugrott az ágyból, s olyan magas volt abban a megbolydult nagy erejében, hogy szinte a gerendát érte forró fejével. Kifeszítette nagy erős mellét, s még a kicsi ház is ijedten lapult meg, ahogy megdördült a hangja:

– Házasodik a világ!

Egyszerre felült az öreg János is az ágyban, s odaszólt a fiának:

– Hát oroszlán vagy te, János?!

A vénasszony is megszólalt, nagy intelemmel:

– Hallgassatok, vihar van!

János a szoba közepén állt, s onnét recsegte:

– Az van, vihar van!

Kinyitotta az ablakot, s ahogy bézúdult azon a hajnali erő, így folytatta a szót:

– Gomolyog az ég, s recsegnek a fák! Beszél a világ, s nem azt tanácsolja, amit a szülők! Hanem azt mondja, hogy meg kell ragadni Rózsát! Villámlani kell és ropogtatni a lányt!

Az öreg János nagyot sóhajtott, hogy jaj, istenem, mit mulasztott; majd csendesen mondta:

– Eredj, fiam. Eredj, s ropogtassad Rózsát; s csapkodj a kertjébe a villámaiddal!

A vénasszony ismét inteni akarta őket, de a két férfi már egyre csorbult, mert János kicsapta az ajtót, és az udvarra rontott, hogy az ég viharát összeházasítsa a maga viharával.

Félóra múlt, mire visszajött.

De akkor fáradt és szelíd volt már, mint a kiszolgált ágyú. Igaz, az idő is reggeli fénybe derülve mosolygott már, és a madarak énekét olyan gyöngéden babusgatta, mintha a hajnali haragja nem is lett volna igaz. Jámbor és lomha volt János, s leült az ágy szélére. Megbékélt arcát szelíden nézte az apja, majd csendesen megkérdezte:

– Adtál-e enni az ökröknek?

– Adtam.

– Akkor semmi sincs rosszul.

– Nincs – mondta János.

Az anyja odament hozzá, és megsimogatta a füle mögött.

– Ennél-e valamit? – kérdezte.

– Igen.

– S mit?

– Édes tejet – mondta János.

Adott is neki friss, édes tejet az anyja; s majd feljött a gyönyörű nap is, hogy a teremtett lényeket megajándékozza fénnyel, megmutatván ugyanakkor azt is, hogy mily békességes család az olyan, ahol a férfiak mind szelídek!

Így múltak a napok, míglen az egyik vasárnap délután János ismét szembetalálkozott a lánnyal. A nagy mamlasz legény azt sem tudta hamarjában, hogy szóljon-e Rózsához; s ha igen, mit. Talán el is ment volna mellette, ha Rózsának több esze nincs. De neki több volt, s azt mondta:

– Állj meg egy kicsit, János!

János megállt, és olyan szelíd volt, mint a tapló. De annyit mégis mondott:

– Szívesen, ha örömödre szolgál.

Rózsa nevetett, és azt felelte, hogy János ugyan nem úgy született volt, hogy neki bármivel is örömére szolgálhatna. De azért, ha éppen úgy kívánná, egy kicsit elmehetnek a határba, hogy ott messze legyenek egymástól. János bambán állott ismét, mert a két farsangi jégcsap után a harmadik jutott eszébe.

– S ott mit csinálunk, a határban? – kérdezte idétlenül.

– Megnézzük, hogy a búzánkban nincs-e konkoly – felelte Rózsa, majd nem éppen szőrmentire, még hozzátette: – S azután lessük az eget, hogy valami szózat nem hallatszik-e onnét.

– Hát nem bánom – mondta szelíden János. – A konkolyt meg kell nézni, de szózatra nem lehet számítani.

S megindultak a határ felé, ketten. Hanem a fényes levegőben olyan szépen fürdött az út, hogy János semmit nem tudott kitalálni, ami egy lánynak kedves és jó lehet olyankor. Ahogy azonban kiértek a faluból és a földekre tértek, a nyugati égen egy fodros felhőt pillantott meg. S akkor egyszerre megállott János, és úgy nézte a gomolygó felhőt, mintha ama galambot pillantotta volna meg, amelyik az olajágat hordozza néhanapján.

– Mit látsz? – kérdezte Rózsa.

– Én felhőt! – mondta János.

Nevetni kellett rajta, s nevetett is a lány, mert olyan volt a legénynek az arca, mintha az üdvössége tündöklött volna fel.

– Szereted az esőt? – kérdezte Rózsa.

– Azt az egyet igen – felelte János.

– S még mit szeretsz?

– Ami véle jár, mind!

Ezzel a rüggyel tovább mentek s mentek. De a felhő jobban sietett, mint ők; s nőtt is közben a felhő, és a színe egyre sötétebb lett. Aztán már dagadozva, duzzogva és gyúródva jött feléjük az égen. S ahogy jött, a János egén is gyúlt és tömörült egyre a felhő, majd a homloka mögött érezni kezdte a forró feszülést is.

– Te, hát te? – kérdezte.

– Mi az, hogy hát te? – szólt vissza a lány.

– Te mit szeretsz, azt kérdem!

Rózsa csodálkozva tekintett Jánosra, aki nem lágyult semmit; de sőt, nyersen szólt a lányra:

– Felelj ebben a percben!

Rózsa megfogta a legénynek a karját, és vizsgálódva nézett a szemébe.

– Várj egy kicsit! – mondta.

– Mért várnék? – kérdezte János.

– Hadd nézzelek meg, hogy csakugyan te vagy-e!

János a felhőre pillantott, amely haragosan száguldott, s már forró szelet is gyúrt maga előtt.

– Én vagyok! – mondta.

– Beh nagyra vagy magaddal.

– Nagyra vagyok, mert ma megfogok egy pillangót!

– Hát akkor gyere – mondta Rózsa –, s keressünk egyet!

Mentek is, lábbal és szemmel, hogy keressenek hát csakugyan egy pillangót. De csak alig valamicskét űzhették a célt, mert nagy erővel megérkezett a szél, s a felhő is kezdett lefelé nyomulni. A búzatáblák ijedten hajladoztak, a madarak pedig kósza módon a torony felé repültek. Vinnyogtak a magányos fák, s az elhagyott úton megbolondult a por.

– Állj meg, Rózsa! – kiáltott János.

– De még nincs meg a pillangó! – kiáltott vissza a szélben a lány.

János közelebb lépett.

– Én megtaláltam! – mondta parázs szemekkel.

– Hol van?

Megfogta mind a két karját a lánynak.

– Itt! – lobbant a szeme.

– Jajj, ne szoríts! – mondta esdő szemmel a lány.

– Ne jajgass!

– Hát mit csináljak?

– Repdess, amíg tudsz.

– De nem tudok.

Abban a pillanatban villám hasította át a felhőt, és a mennydörgéssel zúdulni kezdett a zápor. János pedig derékon ragadta Rózsát, felemelte a levegőbe, és olyant kiáltott, mint egy boldog és óriás égi majom:

– Akkor a feleségem leszel!

Fent a János feje fölött, néhány pillanatig, táncolt és lobogott a Rózsa ruhája. Aztán, mint egy szép piros madarat, kit a levegőből fog el a szerencsés madarász, a vihar tanácsára úgy fektette János a búza közé a lányt.

A vihar lassan elvonult.

S majd kiderült ismét az idő.

János és Rózsa, mint a mátkák, úgy ballagtak hazafelé.

S amikor láttam, hogy mily szerelmesen andalognak, odamentem hozzájuk, és azt mondtam nekik, hogy az esküvőn én szeretnék lenni a násznagy. Mind a ketten elfogadtak násznagynak engem; én pedig ki sem mondhatom, úgy örültem ennek.

S örültek ők is.

Különösen Rózsának esett jól az én ragaszkodásom. Ennek a karcsú és kedves mátkaleánynak, aki kedvelt engem, különben is. Kedvelt, mert én kiszakadtam már félig-meddig a csodálatos természetből, s így nagyon jól tudtam, hogy az asszonyoknak szép és derűs időben sem elég a puszta beszéd.

Kikelet

Két cinege röppen és rászáll a zöld pattanásos, kicsi szilvafára, mely a falusi tornáccal szemben vékonyan álldogál.

– Látod azt az embert? – kérdi az egyik cinege.

– Hol? – pattan a másik.

Már látják János urat mind a ketten, nevetgélve pattan rá a szemük, és pattan le róla; s ugrándoznak örömükben, hogy jaj de mulatságos egy ilyen ember. Egy ilyen nyugdíjas finánc őrmester, akinek kalapja is van, ruhája is van, s a ruhája felett még zöld köpönyegje is!

– Kicsi kicsit ér! – mondja a pajkosabb cinege, mire a másik odarebben a tornác fájára, és János úrnak sűrűn integet a kicsi zöld fejével, amelyik olyan, mint egy jókedvű húsvéti rügy. Aztán villanva ugrik egy fordulatot, s mint valami páratlan vitéz, gyorsan és pajkosan hívogatja a társát:

– Ide gyere! Ide gyere!

Így tavasz elején korán van még szót fogadni a cinegének, így hát játszi és pazarló vonalakban kifelé iramlik a kerti fák közé; s bár János úr is zöld és óriási, a hívogató kicsi hős is otthagyja rögtön, és a másik után villan, mint egy zöld puskagolyó.

– Hö… hö… – buggyan ki János úr, ahogy elveszti szeme elől a cinegéket, majd a kalapját jobban a szemébe húzza, mert a nyugovó nap már éppen a kerítés tetejére ült véle szemben, s onnét önti fényét hatvanhét esztendős szemébe. Kicsit szomorkásan mosolyog János úr a lehúzott kalap alatt, mert eszébe jut a régi bátor és napba tekintő élet, amikor fényen és lányszemeken úgy rebbent keresztül a szeme, mint a tavaszi cinege.

Reginára emlékszik leginkább, amikor ilyen szomorkásan mosolyog. S utána még alább húzza szeme előtt a kalapot, nehogy elröpüljön a könny, ha kiesik szeméből.

Sóhajt, és összébb vonja két válla fölött a zöld köpönyeget.

S akkor megszólal, mint a jó csengettyű, a tornác alatt valaki:

– Mért nem énekel, János úr?

Megnyúlik ültéből az öreg, és kemény nyakán hallgatásra ereszti megérett fejét, mint egy öreg szarvas.

– Te vagy, Gáspár? – kérdi.

– Csak én – mondja Gáspár, ki már minden mozzanatban úgy érti János urat, mint a kicsi kakas a nagy tollahullatót.

– Ide gyere! – szól az öreg, ahogy az előbb hallá a cinegétől. Felet fordul a széken, hogy szembe találja majd jöttében a kicsi szolgát, a kalapját is rendesre igazítja, és úgy vár.

Gáspár feljön a tornácra, elejébe áll az öregnek, és azt mondja:

– Tessék parancsolni!

János úr ráfekteti puhán a szemét, és így szól:

– Vetted-e észre, hogy megjött a tavasz?

– Igen – feleli Gáspár.

– S miből?

– Én abból, hogy unalmas egyedül, mint valamikor Ádámnak.

Elneveti magát az öreg, mert mindössze tizenhat esztendős Gáspár, s furcsán talál neki Ádámot emlegetni. Mégsem feddi meg; hanem a maga hasznára fordítja a szót, vagyis azt mondja:

– Regina nénédről mit tudsz?

Gáspár leveszi a kalapot, a fejét megvakarja, és kinéz a pattanó szilvafák felé, mert ilyen nevezeteset, mint most János úr, még a király is igen ritkán ejt ki a száján. Negyedik esztendeje szolgálja az öreget, de Regina néninek a nevét még soha ki nem mondta, pedig ez a név ott lógott a fejük felett, s nem lehetett tudni, hogy mikor szakad rájuk.

No, most rájuk szakadt!

– Él s virágzik – feleli végre Gáspár.

– S egyebet tudsz-e róla?

Gáspár tud, de előbb elevenen kéne őt megnyúzni, hogy azt kimondja.

– Egyébben nem vagyok jártas – mondja.

János úr visszafordul a szilvafák felé, nézi a kerítés tetejét, majd nagy későre kiejti borzasztó titkát:

– Azt beszélik, hogy boszorkány.

– Mi nem beszéljük – mondja Gáspár.

János úr olyan hirtelen fordul vissza, mintha koros idejét nem venné komolyan.

– S más csakugyan beszéli?

– Igen, akinek annyi esze van.

– S te hiszed-e?

– Én nem – mondja Gáspár –, mert nekem sok egyéb hinnivalóm van.

Már kezdett vala megnyugodni János úr, de ezzel az utolsó hozzáfűzéssel ismét megzavarta Gáspár. S mit tehetne egyebet, a kalapot ismét a szemébe húzza, s legbelül a mélyben különös dühösséget érez; valami olyan dühösséget, mely egy hirtelen fordulattal emésztő haragba csaphat, de egy másik hirtelen fordulattal lobogó szerelembe. Jobb kezén tenyerébe görbülnek az ujjak, mint a ragadozó bagolynak; s Gáspár ezt látja.

S akkor, mint a hirtelen világosság, egyszerre eszébe jut, hogy éppen nagyhét közepén vannak, csütörtökön estefelé. S másnap éppen nagypéntek következik, amelynek világi nevezetessége is van!

Akkor lesik meg, vecsernye alatt, hogy ki igazán boszorkány!

Odalépik Gáspár a tornác fájához, fontoskodva vigyázkodik az udvaron, majd mellékesen elejti:

– Ha nem sajnálnánk egy kicsi fáradságot, holnap meg tudnánk bizonyosodni róla.

János úr ültéből előrebillen.

– Holnap?

– Ühüm – mondja Gáspár.

Azzal megfordul, és nagy szakértelemmel elmagyarázza, hogy kicsi fakanalat kell csinálni, azt bé kell pirosra festeni, s azután az öble közepén ki kell fúrni. Amikor ez megvan, s a nagypénteki vecsernye ideje is eljön, az illető ember a piros fakanalat szépen a zsebébe dugja, elmegy a vecsernyére, s ott aztán eléveszi a piros kicsi fegyvert, és a likján keresztül megleskelődi az embereket. Aki boszorkány, annak a feje hátrafelé pattan, amikor rátekintenek a likon; a többiek pedig ülnek, mint piros fakanál nélkül rendesen.

Mire Gáspár eléadja a tudományt, János úrnak kétszer akkora a szeme, mint rendesen lenni szokott. Szólani sem tud sokáig, de aztán pattan egyet, mint valódi finánc korában, s kurtán és parancsban adja ki:

– Estére készen legyen a fakanál!

Gáspárnak pattan egyet a tavaszi esze, s hamar a tudományhoz csapja, amit hirtelen gondol.

– Az illetőnek kell csinálni! – mondja.

János úr összehúzza a szemét, egy kicsit gondolkodik, majd elrendeli Gáspárnak, hogy alkalmas fát és szerszámokat kerítsen rögtön. Ahogy a percek múlnak, az öreg nyugdíjas csodálatos módon Gáspárhoz fiatalodik, a fiú pedig odaöregszik János úrhoz.

Virít még a nap, és éjszakára illatosítja magát a föld. S mire alkonyodik, és a hajnalcsillag árnyakat lát, már festi János úr vérpirosra a fakanalat, és a közepén csillogó öreg szemének alkalmas likat fúr. Nehezen alszik egész éjjel, és forrósága van, mintha sütné a tűz. Gáspár tervekkel tűzdeli teli a piros fakanalat, mintha a tavaszi csillagok alatt a babonás szerszám rügyeket és virágokat hajtana.

Egyformán és alig várják, hogy jöjjön másnap a vecsernye ideje.

S akkor János úr visszabátorodik fiatalkorába, vitéz őrmesternek öltözik, s mint hajdanában a biztos és félelmetes fegyverrel, úgy indul meg most is a virító kicsi fakanállal.

Gáspár otthon marad, kiül a tornácra, s mint a buborékot, kuncogva eregeti a perceket. Amikor végre lépéseket hall, forrón és nyugtalanul kezd pihegni a szíve, mint a csirke, ha burkát akarja repeszteni. De kormányozza magát, s úgy tesz, mintha ő is hatvanhét esztendős nyugdíjas volna. Csak amikor feljön lassan a tornácra az öreg, akkor fordul feléje, és kérdi meg nyugodalmasan a székből:

– No, mit mondott a fakanál?

János úr eléhúzza zsebéből a piros kicsi fegyvert, a tornácon keresztül kiveti az udvarra, és így szól:

– Igazat beszélnek.

Erre feláll Gáspár is, aggodalom és rettenet látszik rajta, majd így sóhajt egy nagyot:

– Akkor az Isten keziben vagyunk!

S elmondja János úrnak, hogy ami eddig történt, azt játéknak is lehetne nevezni; de ami éjszaka fog történni, az nem lesz az irgalom jegyében, mert a kikutatott boszorkány eljön éjféli időben, és rettenetes haragjában megsanyargatja a leleplező személyt.

– Te ezt nem mondtad! – nézi János úr a fiút, aki erre nagyot zsugorodik; és azt feleli, hogy akkor kell harangozni, amikor közeledik a vihar.

Érzik is mind a ketten, hogy zavarogni kezd a levegő, mintha a föld mélyéből és felülről is keverné valaki. Majd nagy hullámok keletkeznek benne, örvénylik és morog; árnyak születnek benne, kiknek hosszú és csontos fenyegető ujjuk van, s vicsorgó foguk, de sok és rettenetes!

János úrnak zöldül az arca, mint rajta a köpönyeg; a fülei néha lekonyulnak, s máskor hátrafelé csúsznak, mintha menekülni akarnának. Aztán a hideg és a meleg egyszerre kezdenek küzdeni érte; remeg mindene, ami nyugdíjban van, és minden erejével csak magát szidja, amiért vénségire ráidézte a fejére ezt a rettenetes nagypénteki éjjelt!

– Lefekszem, Gáspár – mondja megadással, és bémegy a szobába.

Gáspár megveti neki az ágyat, majd ahogy ágynak eshetik az öreg, odaviszi a fejszét, és a megmaradt fegyvert a keze ügyébe támasztja János úrnak.

– Aztán védekezzék, ha eljön az éjfél! – mondja.

János úr csendesen imádkozik a hunyorgó lámpa mellett. A szellő karmolja feje mögött az ablaküveget, a kísértetek fekete ruhában táncolnak fenn a hiuban, s künn a szilvafák fenik fekete fogukat a tavaszi szélben.

Isten irgalmazzon!

S Gáspár, mintha elment volna az esze, ezalatt fütyörészve járja az udvart, és minden gazdasági szerszámot a helyére dug. Aztán visszaül a tornácon a székbe, nézi a pajkos testvércsillagokat, és várja, hogy múljék az idő. S amikor már közelednék az éjfél, elindul szépen, és egyenesen Regina nénihez megy. Felzörgeti a nyugodalmas özvegyasszonyt, aki ijedten kérdezi meg tőle, amikor megismerheti:

– Hát te mit akarsz ebben az időben?

– Béhívót hoztam a háborúba – feleli Gáspár.

Nem sokáig tapogatja az utat, mert telik az idő. Ráfordítja tehát a szót, amire szükség és jó. Vagyis eléadja okosan, hogy János úrral baj van, mégpedig olyan baj, ami szívből jött, és csak fiatalokkal szokott megtörténni. Sokat vágyódott és epekedett Regina néni után, s szegény jó János úr úgy belézavarodott a hasztalan epedésbe, hogy meg akarja gyilkolni magát. Most is az ágya mellé rakta a puskát s melléje a fejszét.

Regina néni egyre jobban mereszti a szemét, s a végén már a két tenyere is összemegy, mint két öreg szerelmes.

– Mit csináljunk, Gáspár fiam? – kérdi könyörögve.

Gáspár tudja az orvosságot, s így szól:

– Fussunk s mentsük meg!

Hamar megindulnak, s nagy szuszogva meg is érkeznek a János úr szobájába. A lámpa hunyorog az öreg feje mellett, de maga János úr elcsigázva alszik.

– Költse fel! – súgja Gáspár.

Ugyanakkor maga félrehúzódik, hogy az öreg ne vehesse észre, ha kipattan a szeme.

Regina néni megsimogatja az öreg nyugdíjas legényt; a szája elgörbül, és édes örömkönny fénylik a szemében, ahogy mondja:

– János, édes emberem…!

János úr kinyitja a szemét, ami úgy rebben rögtön, mint két felzavart madár. S a következő pillanatban felugrik, hogy a fegyverhez nyúljon, de akkor ott terem Gáspár, és megfogja az öreg kezét.

– Ejh, ejh! – mondja neki. – Hát így kell fogadni a menyasszonyt?

János úr kutatva, majd merengve nézi az asszonyt, s azután Gáspárra tekint kérdő szemekkel.

– Hát örvendjen! – mondja neki a fiú. – Ha maga idehívná az én kedvesemet, ne féljen, én is örvendenék!

Abban a pillanatban csodálatos változás látszik a János úr arcán: kivirul, mint a tavaszi mező, benépesedik szép és megható virágokkal, s a lélek szellője játszadozik hegyein és völgyein. Aztán megfogja a Regina néni kezét, és azt mondja:

– Most már nem vagyok egyedül…

Gáspár csendesen kimegy, és a tornácon leül a székbe, mintha vigyázna a tavaszi világra. S miközben örömteli bölcs arcát babusgatja a hold, a nagy csendben hallatszik, amint a cinegék valahol pihegnek.

Aranylánc

Egy őszi reggelen, amikor a harmat már erősen érőben volt, hogy dér lehessen belőle, nagy rivalgással mentünk az iskolába. Erős mosdás volt azelőtt, ruhát is vasárnapiformát vettünk, mert a nyár farkán új tanítót küldött a faluba a püspök, s az iskolai szembekerülés reggele most érkezett el!

Maga a természet is figyelésben állott már reggel nyolc órakor. A pap szomszédos kertjéből a kék szemű szilvafák erősen leskelődtek bé a tanterem nyitott ajtaján, a ház bütüjénél a birsalmák sárgán hümmögtek, s az utolsó percben a nap is felragyogott a szemközti hegy tetején.

S akkor, mint egy fiatal fejedelem, belépett hozzánk az új tanító. Abban a percben mind felugrottunk a padokból, és zúgva dicsértük neki Jézus Krisztust. Szó helyett csak intett nekünk a tanító, majd a kalapját nagy vigyázattal és megfontolással, mintha aranyból lett volna, a szegre akasztotta. Utána előrelépett a pódium alá, s ott a nagy terem kútfejében megállott velünk szemben. Erős fiatal úrnak látszott, a két lábát egy kicsit széjjeltette, de különben nem mozdult. S csak nézett minket nagydarab barna szemével, amiben leginkább parancsolat s talán némi kegyelem volt.

Ahogy mertük, mi is néztük őt az óriási csendben.

S akkor felállott lassan Kelemen, aki éppen előttem ült a második padban, s az egyik lábát a padból kitette. Kifényesített csizma volt azon a lábán; úgy emlékszem bátor és kegyetlen csizmájára, mint az ördögfiúra! Minden szem Kelemenre tapadt, s félelem szállott meg minket, mert nem tudtuk, hogy mit akarhat. Talán önkéntes követnek tekinti magát, olyant is gondoltunk, s most fel akarja a harmadik osztály neviben köszönteni a tanítót! Vagy esetleg felállni akar, hogy feszüljön egy kicsit eme kedvező alkalommal, s azután ismét visszaereszkedik.

Isten tudja.

De né, megindult Kelemen, s egyenesen odament a tanítóhoz. Amikor elérkezett hozzá, szembeállott véle, s a két lábát ő is széjjeltette egy kicsit. A harisnyáján tüzelt a fekete zsinór, mint a forró szurok, amelyik nem tudja, hogy tüzességében merre kacskaringózzék. A kicsi fekete mellény is meglebbent szíjas dereka körül, mintha nagy hőség fuvintotta volna meg. Két keze ökölbe gömbölyödött, domború homlokára vörös szín húzódott, nagy fekete szemöldöke összekucorodott, s alatta valósággal pengett a szeme, mint az acél.

Egy vagy két percig is így álltak egymással szemben.

– Mit akarsz? – kérdezte akkor a tanító.

Kelemen kitakarta félig a szemét, és így szólt:

– Csak meg akartam mutatni, hogy én nem félek magától.

Ha nem a nyakán lett volna, rögtön leesett volna a feje a tanítónak, de így csak billent egyet hátrafelé, majd a következő pillantásban elnevette magát. Ezt jól tette, mert utána nevethettünk mi is, akik félelemben voltunk odáig. Csak egyedül Kelemen nem nevetett. Volt annyi esze, hogy a zord vitézséget mosoly és mukkanás nélkül megőrizze; s úgy jött vissza a helyére, mint akinek diadalútjába egy szalmaszálat sem merészelt tenni senki.

Hát ilyen fiú volt Kelemen.

S későbben sem változott meg, amint az cselekedeteiből is látszani fog. Sőt, éppen a merészsége és a nagyra való törekedése véle együtt nőtt folytonosan, s el lehet gondolni, hogy mi, szelíd barátai, mily nagyok voltunk a bámulatban, mellyel hódoltunk neki. Példaképünk és vezérünk volt mindvégig az iskolás esztendők alatt, s amikor a férfiasodás és a világi körülmények nem engedték meg, hogy napról napra láthassuk őt, akkor is tudakozódtunk utána, sőt igen gyakran felkerestük, mint az eget a csillagok.

Azt hiszem, a legnagyobb hódolója én voltam Kelemennek. Igaz viszont, hogy ő is leginkább engemet tüntetett ki vonzalmával, hiszen gyakran eljött hozzám, és intett, hogy kövessem. Ilyen alkalomkor mindig otthagytam a dolgot; s bár apám gyakran bőgésig fenyített miatta, mégis vakon követtem. Elmentünk a rétre, vagy éppen olyan messze is, ahol már nagy erdőt találtunk. De akár a rétre mentünk, akár az erdőbe, Kelemennek az volt a szokása, hogy húzódjunk a folyó mellé, mert sehol nem tudta olyan jól érezni magát, mint víznek a közelében. Én is szerettem azt a kedves és szőke folydogáló vizet, amelyet azon a vidéken nekünk rendelt az Ég, s így kétszeres örömmel követtem Kelement a folyó partjára, valahányszor úgy óhajtotta. Itt aztán úgy töltöttük rendesen az időt, hogy ő leült a partra, engemet pedig magához közel és olyan helyre állított, hogy fáradság nélkül láthasson, és megerőltetés nélkül beszélhessen.

Álltam és figyeltem.

Nagy tervekről beszélt folytonosan, sőt, egy ízben így szólt:

– Te!

– Mit parancsolsz? – hajoltam feléje.

– Elszántam magamat, véglegesen – mondta Kelemen.

Meghatódva bólintottam neki, mert egyrészt nagyon gyönyörködtető fiú volt, amikor végletesen elszánta magát, másrészt pedig belétaszított volna bizonyosan a vízbe, ha bámuló figyelemmel nem lettem volna iránta.

– Tudod, mire szántam el magam? – folytatta.

– Nem tudnám kitalálni – feleltem.

Kelemen vizsgálódva és nem baráti szemmel nézett rám, mintha lebecsülést gyanított volna szavamban. De amikor megmondtam neki, hogy az én mellékes eszemmel más ember sem találhatná ki az ő nagy elképzeléseit, akkor jóságosan megereszkedett, és azt mondta:

– Messze földön a leghíresebb ember akarok lenni.

– Az Isten segítsen! – bólintottam.

Erre felugrott Kelemen, de olyan nagy hevülettel, mintha vízbe akarta volna vetni magát. Nem szökött azonban a vízbe, hanem csak azért ugrott fel, hogy az Istenre és minden szentségre fogadkozzék, hogy ő meg nem nyugszik, amíg célját el nem éri. S a nagy esküdözés után olyan fogadalmat vett ki tőlem, hogy én őt soha el nem hagyom, hanem tűzön és vízen s bárminő viszontagságon keresztül követni fogom. A fogadalmat letettem előtte, bár tudtam, hogy nem kisded játék, amire vállalkoztam.

Másnap azzal keresett fel, hogy öltözzem a legtartósabb ruhámba, s élelemmel is úgy szereljem fel magamat, hogy este útnak indulunk, s egyhamar nem fordulunk meg. Akkor már tizenhat esztendősök voltunk, de én annyira az igézete alatt voltam Kelemennek, hogy a tizenhat esztendőből még egyetlenegynek sem vettem hasznát. Úgy cselekedtem tehát, ahogy ő elrendelte nekem. Vagyis felvettem a legjobb ruhámat, magamhoz loptam a legcélszerűbb tarisnyát, s azt megtöltöttem élelemmel s mind olyannal, amit Kelemen legjobban szeretett. Este aztán, mikor a hold és a csillagok pártunkra jöttek, kilopózkodtam a szülői házból, és a falu végén megvártam Kelement, aki nemsokára meg is érkezett. Botot is hozott magával, nemkülönben egy skatulya gyufát és egy kicsi bajuszkefét. Amikor Kelemen megmutatta nekem ezt az utóbbit, és azt is tudtomra adta, hogy mire szolgál, lassan meghűlt a vérem, és a két lábam térdben úgy remegett, mint a zsenge tavaszi fűszál. Még egyszer és hosszú időre elbúcsúztam a szülői háztól, úgy lélekben és gondolatban, mert jól tudtam, hogy bajuszra is számíthatunk, amíg valaha visszatérhetünk.

– Hát akkor menjünk! – mondtam Kelemennek.

Elindultunk s mentünk, amerre mutatta a szerencsecsillag. Keresztül a mezőkön s fel az erdőbe. Lehetett már éjfél, amikor a nagy fáradtság miatt bátorságot vettem, és arra kértem Kelement, hogy pihenjünk meg. Kelemen feddőleg tekintett rám, amennyire a holdvilágon kivehettem, majd azt mondotta, hogy indítványt tenni, bármifélét, csak egyedül neki van joga. Ezen a mondáson kívül egyéb fenyítéshez azonban nem nyúlt, sőt, nagy kedvesség szállotta meg, mert a pihenést elrendelte.

Csak napkeltéig aludtunk, s akkor tovább mentünk. Még nem gondoltuk, hogy milyen szerencsés és nevezetes nap lesz ez a mai, de a szerencsés voltát délben már megismertük. Ugyanis a havasi fennsíkon, melyet délfelé megközelítettünk, egy módos és jóféle pásztorembert találtunk, kinek egy szép és ártatlan tizenhat éves leánya is volt. A leányocska meleg ebédet készített nekünk, s amikor délebéd után az öreg pásztor elszundított, Kelemen eprészni utasította a leányt, de véle együtt kettesben. El is távoztak, de egy félóra múlva csak Kelemen jött meg egyedül.

– Hol van a leány? – kérdeztem.

– Sír egy fa alatt – felelte Kelemen.

Már ott voltam a férfiasság küszöbén, s így sejtettem, hogy miért sírhat a leány. Szívemből sajnáltam szegényt, s nem állhattam meg, hogy legalább ennyit ne mondjak Kelemennek:

– A harmat bocsássa meg neked.

Eleget láttam volt már kevélynek és feszülőnek Kelement, de annyira sohasem, mint ebben a percben. Mert nemhogy bűnbánat és sajnálat lett volna benne, hanem azt a kijelentést tette, hogy az emberek a neki való engedelmesség céljából vannak a világon. Nem mertem erre a kevély beszédre szelídet és jót szólani, sőt, még arra is gyáva voltam, hogy legalább elmenjek, és vigasztalásul virágot szedjek a lánynak. Csak álltam, és szótlanul néztem Kelement, aki a szundító pásztor házából sajtot, szalonnát és kenyeret halmozott fel magának. A zsákmányt az én vállamra tette, majd eme hálátlan és csúf magaviselet után ismét útnak eredtünk.

Alkonyatig nem fordult elé semmi, amit különösebben említhetnék, de akkor oly dolog történt velünk, amit nehezen hinnék el, ha részem nem lett volna benne. Ugyanis ahogy mendegéltünk egy erdei tisztáson, egyszerre fénylő nyírfát pillantottam meg. Láttam én már máskor is nyírfát eleget, s tudtam, hogy miképpen szokott ezüstösen csillogni, de ez valósággal fénylett, pedig alkonyati idő volt, s a nap nem is sütötte. Rebegni kezdett a szemem a fénytől, s ha egyéb miatt nem, hát e miatt is megállottam volna.

– No, mozdulj! – szólt rám nemsokára Kelemen, mert utánam jött az ösvényen, s miattam megdugódott.

Se mozdulni, sem szólani nem tudtam; s még inkább, mint az előbb, mert a fénylő nyírfa mellett mintha valami emberféle állott volna. Felemeltem a karomat, és arra mutattam. Kelemen mellém húzódott, s az ujjom után nézni kezdte a nyírfát.

– Valaki ott áll mellette – mondta végre.

Egyszerre nagy megkönnyebbülést éreztem, mert ha már Kelemen is látta, akkor nem lehetett káprázat. Bátran odamentünk, s hát csakugyan egy ember állott a fénylő nyírfa mellett; de biztosan nem teljes jószántából álldogált ottan, mivel oda volt kötve a fához a kezénél fogva s jó hosszú lánccal. Különös ember volt, amilyent én sem azelőtt, sem azután nem láttam soha. Termetre inkább kicsi volt, mint közepes, de a feje olyan nagy, hogy még egy óriásnak is csak gondolkozás után tette volna fel az ember. A füle rózsaszínű és szépen erezett, mint a sziromleveleken szokás. Nagy szakálla neki, melyet nem tudom, hogy ezüstösnek mondjak-e, vagy pedig fehérnek. De a legkülönösebb a szeme volt mégis: nagy, mély és kék színű, mint a búzavirág.

– Maga mit csinál itt? – kérdezte tőle Kelemen.

– Töltöm az időt – felelte az öreg.

– S így megkötözve?

– Így.

Nem volt valami okos beszéd, amit Kelemen folytatott véle; s az öreg is gondolhatta ezt, mert derűsen mosolygott, mint az elnéző bölcsek.

– Pénze van-e? – kérdezte ismét Kelemen.

– Nincsen – felelte az öreg.

– S ki láncolta ide?

– Akik szabadon akarnak járni.

Rám nézett Kelemen, hogy vajon én miképpen vélekedem, de én jobbnak láttam, ha nem szólok semmit. Pedig éreztem valami különös bódulatot, s ahhozléve mondhattam is volna valamit.

– Gyere, ne avatkozzunk a más dolgába! – mondta Kelemen, de alig mehettünk tíz lépést, én egyszerre megállottam, pedig nem is akartam. Kelemen mogorván tekintett rám, mivel parancsot a megállásra nem adott volt.

– Ennek a te megállásodnak mi a magyarázata? – kérdezte.

– Ne haragudj – szóltam szelíden –, de én azt gondolom, hogy oldjuk el az öreget.

– Oldjuk el, azt mondod?

– Azt.

Szúrósan vizsgálta Kelemen az arcomat, hogy vajon nincsen-e valami fondorlat a szándékomban, vagy nem akarok-e esetleg eggyel megszaporodni ellene. Szépen néztem rá, s megmondtam neki bátran, hogy érzésem szerint csak hasznunk és jutalmunk lehet abból, ha megszabadítjuk az öreget. Olyan szerencsésen találtam beszélni, hogy Kelemennél meghallgatásra találtam. Visszamentünk hát, és a láncot leoldottuk az öreg kezeiről.

– Remélem, a hála nem marad el – szólott akkor Kelemen, mire az öreg bólogatva nevetett, hogy őt hálára biztatja valaki. Utána csendben mendegéltünk, mert hármunk közül egyik sem volt valami beszédes. Később Kelemennek megtetszett egy sziklás tájék, s azt mondta, hogy reggelig ott húzódjunk meg. Az egyik helyen barlangszerű alkalmatosság volt a szikla alatt, s ott vertünk szállást. Jó tüzet raktunk, s szalonnát sütöttünk. S amikor kedvünkre kibékülhettünk a hasunkkal, s álomnak ereszkedhettünk volna, Kelemennek akkor jött meg a szava. Ilyenformán az öreg is hamar megtudta, hogy milyen nagy célkitűző ember Kelemen, s hogy nemsokára ő lesz messze földön a leghíresebb ember. Azt hittem, hogy a különös szakállas ember csak meghallgatja Kelement, s azzal készen is leszünk. De nem így történt, mert a végén odafordult az öreg Kelemenhez, és azt kérdezte tőle:

– Nem tudnád egészen pontosan megmondani, hogy mit akarsz?

Kelemen pislogva nézett.

– Egész pontosan?

– Úgy.

Gondolkozni kezdett Kelemen, nehogy valamit kifelejtsen azok közül, amikre vágyott. Össze is szedte jól az eszét, mert nagy meggondolás után így szólt:

– Elsőbben is sok pénzt akarok; másodsorban világszép feleséget; harmadszor pedig nagy hatalmat.

Az öreg meg volt elégedve, úgy bólogatott; de én még jobban meg voltam elégedve azzal, hogy a beszédet elvégezték, s álomra lehetett bújni. Ki is pihentük jól magunkat, s másnap délebédre egy városkába érkeztünk, amely arról volt nevezetes, hogy tizenhárom milliomos ember lakott benne. Nagyon örvendettünk, amikor nagy frissen bélibbenhettünk a város piacára, de az örömünk nem sokáig tartott, mert különös és szomorú híreket kellett nemsokára hallanunk. Az öreg ugyanis, aki ismeretes volt ebben a városban, elvitt egy patikushoz minket, aki olyan gazdag volt, hogy a tizenhárom milliomos közé tartozott. Amikor beléptünk ennek a gazdag embernek a házába, síró családot találtunk s egy szép vetett ágyat, melyben a patikus halálos betegen feküdt. Biztosan azt gondolta a patikus felesége, hogy a nagy szakállú öregember valami csodadoktor, mert ahogy megpillantotta, mindjárt térdre vetette magát előtte, és rimánkodni kezdett, hogy az urát gyógyítsa meg.

– Ha a vagyonát nekem adja, akkor az egészségét is visszaadom – felelte az öreg.

Nagy szó volt, amit a szakállas mondott, de mégis gondolkozás nélkül ígérték a rengeteg pénzt. Akkor az öreg mind kiküldött minket a szobából, s valamit csinált négyszemközt a patikussal, egy fertály óra múlva nagy éneklés zengett ki a házból, s amikor bémentünk, hogy ez micsoda dolog, hát a patikus ott ült az asztal mellett, egy liter bor előtte, s úgy énekel, hogy csattan ki örömében. A patikusné mindjárt nekilátott, s olvasni kezdte le az öregnek a sok pénzt. Estére került az idő, mire a számolással készen voltak. Akkor az öreg rámutatott a rengeteg pénzre, majd Kelemenhez így szólt:

– Vedd magadhoz, mert ez mind a tiéd.

Kelemennek rögtön leesett örömében az álla, de a másik percben már visszakapta. Zsákot kért, s abba mind belérakta a pénzt, s eszébe nem jutott, hogy nekem is adjon valamit belőle. De amikor a zsákot békötötte, abban a percben elfehéredett, s a tekintete olyan lett, mintha a halál füstöt eresztett volna a szemébe. Hamar lefektettük s éppen abba az ágyba, amelyből felkelt a patikus. Mellette virrasztottunk reggelig, de akkor már olyan rosszul volt, hogy a pénzt és a kevélységet egyformán elfelejtette, s az öregnek könyörögni kezdett.

– A pénzről lemondasz-é? – kérdezte az öreg.

– Le – felelte rögtön Kelemen.

– S mit kívánsz helyébe?

– Egészséget – nyögte.

A szakállas ismét kiküldött minket a szobából, s hát nemsokára úgy vigad Kelemen, hogy a szobában törik össze minden. Hagytuk egy jó darabig, hadd mulassa ki magát, de akkor ismét útnak eredtünk. Menet közben találgatni kezdtem magamban, hogy vajon most hova vezérel minket az öreg. Gondoltam, hogy most a világszép feleség következik, de azt már nem sejtettem, hogy egy mezei remetelakban találjuk azt meg. Pedig úgy történt, mert másnap estefelé egy szegényes kis házikóra vezetett rá minket az öreg, s annak az ajtaján három nagyot és három kicsit egymás után koppintott. Az utolsóra kinyílott az ajtó, s mi oda beléptünk. De valahányszor erre a pillanatra emlékszem, mai nap is elfog a gyönyörű kábulat engemet, olyan szépet és csodálatosat láttam akkor. Bent a kicsi házikó szobája olyan volt, mint egy óriási kibontott rózsa, minek a szétterült levelein a világ legszebb pillangója pihegett, vagyis a lány, akit kerestünk. Ahogy rápillantottam, egyszerre megforrósodott körülöttem a világ, és egy perc alatt a pokol minden kínja összegyűlt a szívemben, amiért Kelemen volt az illető szerencsés, nem pedig én.

– Vedd birtokodba! – szólott Kelemennek az öreg, mire az én kevély és vitéz barátomnak úgy meghuppant örömében a horgasina, hogy szégyenszemre térdre esett. Nem volt azért a leggyengébb legény, mert négykézlábra állott, és úgy kezdett mászni a világszép lány után. Az öreg mosolygott, amikor ezt látta, majd így szólt:

– Mi most elmegyünk, s csak három nap múlva jövünk vissza.

Ketten csakugyan el is mentünk onnét, de ha egészen igazat akarok mondani, akkor menésnek csupán az öreg távozását lehetett mondani, mivel én csak lesújtottan vánszorogtam. Talán belé is pusztultam volna, ha a jóságos apó olyan figyelmesen gondomat nem viselte volna. De jó szállásra vitt, ennem és innom adott, s olyan csodálatos történeteket beszélt nekem, hogy apránkint a remény és a jókedv szerelmi sóvárgásomat bénőtte, mint az illatos zsenge fű a dísztelen talajt.

Amikor harmadik nap estére megindultunk, hogy boldog Kelement meglátogassuk, már dalolva mentem, s abban a biztos reményben, hogy nem fogok visszaesni a sorvasztó igézetbe. Ahogy lehetett, segítettem is magamon, mert amikor ismét kopogtatott az öreg, és kinyílott az ajtó, a szememet hirtelen béfogtam, hogy a világ legszebb pillangóját ne is lássam.

– Hogy vagy, Kelemen? – kérdeztem.

Csak nyöszörgés felelt szavamra, de abban felismertem a Kelemen hangját. Nagyon megrémültem, mert arra gondoltam hirtelen, hogy valami végzetes baj találta az én barátomat. Lekaptam hát két kezemet a szememről, de abban a percben felkiáltottam, és sírni kezdtem, mert Kelemen csontig aszalódva feküdt a rózsaszobában, s az arcája is olyan volt, mint egy aszalt öreg körte. S mellőle tündökölve és mosolyogva tekintett rám a leány, ki még szebb és még csodálatosabb volt most, mint három nappal azelőtt.

Az öreg bölcsen és mosolyogva állott, majd újból megkérdezte Kelement:

– Kívánsz valamit, édes fiam?

Nehezen, de valahogy mégis kinyögte Kelemen, hogy szabadulni kíván az emésztő feleségétől; s ha lehetséges, azt is kívánná, hogy feleség helyett erős lehessen. Az öreg beléegyezett ebbe, majd megfogtuk ketten Kelement, felemeltük, és kihoztuk a paradicsomból. A lábánál én fogtam s a fejénél az öreg, s úgy vittük a szállásunkra, mert menni nem tudott szegény. Sok időbe telt, amíg visszanyerte emberi formáját és erejét, de az is elkövetkezett.

Akkor ismét útnak indultunk hárman.

– Hát a hatalmat akarod-e? – kérdezte az öreg.

Kelemen gondolkozni kezdett, hogy vajon szélnek eressze-e ezt a harmadik kívánságát, vagy pedig ragaszkodjék hozzá. Bár eleget tanult a másik kettőből s nem a legjobbakat, mégsem tudta legyőzni magát, s azt felelte, hogy akarja a hatalmat. Az öreg bólintott, és ismét egy városba vezetett minket. Ott elmentünk egyenesen a polgármesterhez, akit azonban nem találtunk otthon. Megkérdeztük a feleségétől, hogy és miképpen találhatnók meg, mire azt a választ kaptuk, hogy menjünk egyenesen a város főterére. Helyből megfordultunk, és a főtérre mentünk késedelem nélkül. Nagy sokaságot találtunk ottan, rettentő zsivajgásban és ordítozásban. Odafurakodtunk, s hát a zsivajgó nép egy óriási sárga szőnyeget vett körül, s azon a sárga szőnyegen két férfiú küzdött derékig meztelenül. Nem értettem a dolgot, s azért megkérdeztem egy mellettem levő embert:

– Hát ezek mért küzdenek?

– A polgármesteri hatalomért – felelte az ember.

Amíg én ennyit megtudtam, azalatt az öreg többet csinált, mert Kelement felvétette a birkózók közé. Nagy izgalomban voltam, hogy vajon szégyent nem vallunk-e, de Kelemen olyan erős volt, hogy egyetlen megragadással sorra mindegyiket a földhöz verte. Egy óra sem telt belé, s már nagy rézcsöveken hirdették mindenütt a városban, hogy Kelemen lett a polgármester. Először fitymáltam egy kicsit a dolgot, de amikor megtudtam, hogy ebben a városban az ősi szokás szerint elevenek és holtak felett egyedül ítél és parancsol a polgármester, akkor így szóltam:

– Az már más.

Azon az este korán lefeküdtünk, mert Kelement másnap reggel jókor avatták belé a hivatalba, s mi ott akartunk lenni. Amíg az ünnepség tartott, ott állottam az öreg mellett az első sorban; s nagyon tetszett nekem minden, csak éppen a végén hökkentem meg egy kicsit. Az történt ugyanis, hogy amikor vége szakadt az ünnepségnek, három fej salátát hoztak, s amúgy nyersen odatették Kelemen elé. Szegény Kelemen nem tudta hamarjában, hogy mitévő legyen a salátával, de a tanácsosok hamar megmagyarázták neki, hogy azt a három fej salátát meg kell enni, mert ősi szokás szerint minden reggel három fej salátát eszik a polgármester s egyebet semmit.

– Hát délebédre? – kérdezte Kelemen.

– Délebédre három murkot – mondták a tanácsosok.

– Hát vacsorára?

– Vacsorára egy szál tormát levelestől.

A dolognak ez a fele nem tetszett Kelemennek, de azért nem mondott le a hatalomról, hanem ette a salátát, és reggeltől estig ítélkezett elevenek és holtak felett. S amíg ő ezt cselekedte, addig az öreg engemet maga mellé vett, s minden tekintetben gondomat viselte. Jó szálláson laktam véle együtt, nem dolgoztam semmit, hanem jártam véle a vendéglőket, s ettük a kolbászt s a jó berbécstokányt. De Kelement mindennap meglátogattuk, s megkérdeztük őt az egészsége felől.

Történt azonban, hogy úgy három hét múlva, éppen egy látogatásunk alkalmával, váratlanul így szólott Kelemen:

– Nem kell a hatalom!

– Hát mi kell helyette? – kérdezte az öreg.

– Szabad élet – felelte Kelemen.

Ennél több szó nem esett, hanem leszállott Kelemen az ítélőszékből, és elmentünk a vendéglőbe, hogy tokányt ehessünk. Ettünk is, amennyi kellett, majd utána búcsút vettünk a várostól, és ismét útnak eredtünk. Az öreg és én jókedvűen mendegéltünk, de Kelemen szomorúan lógatta a fejét.

– Miért búsulsz? – mondtam neki. – Hiszen mindent elértél, amit akartál!

Kelemen annyira sem méltatott, hogy felelt volna valamit erre, ellenben tovább duzzogott. Gondoltuk, majd kifújja magát, de ahogy telt az idő, ő egyre erősödött a rengeteg saláta után, s velünk már úgy bánt, mint esküdt ellenségeivel. Végre megsokallta az öreg a dolgot, és feltette egyenesen a kérdést:

– Hát szólj, mit akarsz?

Kelemen felvetette a fejét, és azt felelte, hogy van még egy negyedik akarata is, amihez köti magát. Ez pedig abból áll, hogy vissza akar menni a nyírfához, ahonnan elindultunk.

Nagyon csodálkoztam, hogy egy nagyra törő és eszes embernek ilyen haszontalan kívánsága legyen. De azon még jobban csodálkoztam, hogy ezt a csekélységet csak nehezen s nagy elszánással ígérte meg az öreg. Hamarosan kiderült azonban, hogy Kelemennek és a bölcs szakállasnak egyaránt igaza volt, mert amikor visszaérkeztünk a fához, az én barátom így szólt:

– No öreg, tiszteljük meg a múltat!

Azzal vette Kelemen a láncot, és a kedves öreget visszakötötte a fához. De ezzel nem elégedett meg, mert azt a sok szidalmat, amit napokon keresztül a begyibe nyelt, most egyszerre mind kizúdította, és az öregre eresztette, mint a mocskos árvizet. Én egy darabig ámultam, de amikor azt is hallanom kellett, hogy az öreg megcsalta a pénzzel, a feleséggel és a hatalommal, akkor nagy gerjedelem szállott meg, és odakiáltottam a barátomnak:

– Te pokolba való!

Abban a pillanatban reám akart ugrani Kelemen, hogy az életemet vegye, de én gyorsan futni kezdtem. Tudott azonban ő is futni, mert egyre közelebb s közelebb dobogott hozzám. Nagy rémületemben nem tehettem egyebet, hanem az Istenre gondoltam, hogy ő segítsen meg. S ezzel eltaláltam a legjobbat, mert ebben a pillantásban megrázkódott a nagy természet, mint Krisztus halálának idején. A föld megrepedt, s onnét ragadozó szél zúgott elé; s megrepedt az ég is, de onnét fényesség zuhogott.

Amikor magamhoz tértem, a nagy fényességben és a föld repedésének szélén már egyedül állottam. S abban a percben, mintha írást láttam volna magam előtt, olyan biztosan tudtam, hogy a repedésen keresztül a pokolba esett nagyra törő Kelemen. Mosolyogtam, s valami különös sugalmazás szerint elindultam visszafelé, hogy az öreget eloldjam a láncról. De amikor visszatértem a nyírfához, nagy csodálkozásomra már nem láttam senkit, akit felszabadíthattam volna. Egyedül a láncot találtam ott, de azt is arannyá változtatva, tündöklő fityegésben.

S ahogy ott állottam, egy tűnő pillanatra az jutott eszembe, hogy az a bölcs öreg talán maga az Isten volt… De a másik percben már arra gondoltam, hogy leoldom hamar a láncot, és elviszem haza apámnak. Ez volt a legjobb gondolatom, mert amikor meglátta apám az aranyláncot, egy cseppet sem haragudott reám, amiért olyan hosszú ideig voltam tekergésben.

Virágos veszedelem

Mint a városban az emberek, falun is összevissza járnak az órák. Nem jelezhetem hát a pontos időt, amikor Ágoston, egy ládával a hátán, visszaérkezett a katonaságtól. Vasárnapra virradóra volt, legszebb tavasszal; s tudom azt is, hogy falunk felett a goromba nagy hegy sűrű éjjeli burkát éppen vedleni kezdte.

Gondolom, hajnali négy óra hét perc, esetleg kilenc van ilyenkor.

Ebben az időben már kelőben vannak, akik gazdaságot visznek. Ágoston is már nyitott szemekkel találta az apját, aki nyomban és nagyot segített a végleges megérkezésen, mert az első szavával így szólt:

– Tedd le azt a ládát!

Ágoston letette a ládát, s más egyéb dologban is úgy járt el, mintha a katonaság semmit sem változtatott volna rajta. Még aludt is egy jót, künn a dúsnak ereszkedett kertben, mint valami habos és hullámzó tengeren. Délután kelt ki a zöld habokból, s mindjárt elément a házhoz, és jelentkezett a kenyér előtt, mint két évig a kapitány előtt.

– A táncba nem mész? – kérdezte az apja.

– Hát van?

Az öreg igen hirtelen tekintett Ágostonra, s az volt az arcán, hát te megbugyutult katona, tán jártatnám én a számat, ha nem volna! Aztán mégis felengedett magában, s így szólt:

– Nincsen.

– Hát akkor maga mért mondja, hogy van? – kérdezte Ágoston.

– Azért, mert valaki száz lejt adott nekem, hogy mondjam.

Most már tudta Ágoston, hogy tánc bizonyosan van. Nekiberetválkozott hát, s tatáros fekete bajuszát meghajló és tetszetős vonalba helyezte, mintha arcának egén ez lett volna a szivárvány. S mikor öltözetében is hazaivá s ünneplővé nemesedett, odafordult az apjához.

– Adjon száz lejt! – mondta.

– Előbb legyen.

– Hát ott van az a bizonyos száz.

Az öreg pillantott gyorsan egyet.

– Melyik?

– Amelyiket a híresztelésért fizettek, hogy tánc van.

Mint a szimatos róka, Ágoston is jó nyíláson keresgélt, mert a száz lej elétermett, csak hogy a hirtelen bölcsesség össze ne omoljék. Azzal el is indult a legény, hogy a községházára menjen, a vigadó nagy terembe. Mire odaért, már javában folyt a porverő mulatság; s csupa bokréta volt a faluháza, mert a grádicsokon, a tornác fáján és a nagy nyitott ablakokban zajongva fürtösödött a gyermekvilág és a felnőttek közül a szedettje. Valahogy mégis utat tört magának Ágoston, s bent a szemlélők között megállott egy kicsit, hogy a leányok felett szemlét tartson. Egy ideig pattogott a szeme, de aztán lobbanva megállt egy leányon. Nagyon fiatal volt, nyúlánk és formás; fekete szoknya volt rajta, s felette sárga-piros feszülő kabátka, melyet nyilván finom sáfránszálból kötött valaki. A derekán széles öv, mint a tenyerem; az övében piros szegfű, s a szegfű mellett maga a leány is egy virág, dús szőke hajával és jókedvű csillagszemével.

Úgy érezte Ágoston, hogy a jó szerencse és a balsors cicázik előtte. Hirtelen maga mellé tekintett, s hát egy vénasszony elgyönyörködve áll mellette, piros boglárcsokorral a kezében.

– Ki az a leányocska? – kérdezte.

A vénasszony mindjárt tudta, hogy melyik, de azért megszagolta előbb a piros boglárokat.

– Szász Ibolya – mondta.

– A Szász Menyhárté?

– Az.

– Így megnőtt?

– Így.

Nézte Ágoston a leányt, aki tündér is lehetett volna; s közben a vénasszony, mint a kidugott patak, tovább csermellett Ibolyáról:

– Ugye, milyen szép? Nézd csak meg jobban! Mint a jóféle eleven tűz! S egyedül lakik, lelkem, mert az apja elment Oroszhegybe boltosnak, s reáhagyta az itt való házat s egyebet…

Még akkor is beszélt, amikor Ágoston odalépett Ibolyához, és a táncoltatójához így szólt:

– Add ide azt a leánykát!

– Visszavárom – mondta a táncos.

– Jól van – felelte Ágoston. – Osztán fényképet csináltatunk magunkról, s küldünk neked is.

Amíg béigazította magának a leányt, addig nem szólott Ágoston semmit, de aztán kegyesen s egy-egy kurta szóval elkezdte:

– Jól megnőttél, Ibolya!

– Esett a tavaly eleget – nevetett a leány.

– S harmat volt-e?

– Volt a reggel.

Egy másik legény jött, s elkérte Ibolyát, de néhány fordulat után Ágoston visszaragadta.

– Kapós vagy – mondta.

Ibolya nevetett, és ragyogott a csillagszeme, s égboltozata alatt érezni lehetett a virágillatot, s látni a harmat gyöngyözését. Ágoston még sohasem szerette olyan forrón a természetet, mint ahogy most. Szava azonban gyöngéd és játszi volt, mint a meleg szellő.

– Amikor este lefekszel, a ruhádot, ugyé, dióhéjba teszed?

– Oda – mondta Ibolya –, s a diót ki az ablakba.

– Nem félsz, hogy ellopják?

– Vigyáz reá az Isten.

– Egy katona nem lenne jó?

Nagyot és szépet csillant a szeme Ibolyának, de felelni nem tudott már, mert új legény lépett oda. Ágoston ki sem lépett a forgatagból, hanem forró fejjel egyazon helyben megállt, és onnét nézte Ibolyát, aki szálldosott, mint a csalfa lepke. Állott egy ideig, s érezte, hogy feszül a ruha rajta. Nem is szándékosan, de hogy mégis mozduljon valamit, jobb kezét zsebébe csúsztatta, s hát a száz lej mellett ott fekszik a bicska, mint egy alvó oroszlánfiú. Tűz futott végig a lábán, onnét fel a fejibe, s a két füle olyan piros lett, mint a tulipán levele.

Egy csepp józan esze mégis maradt, mert megfordult, és kiment lassan a teremből. Egyenesen a kocsmába ment, lassan és meggondolva leült, s egy fél liter bort kért csak úgy a levegőtől. Mégis meghallotta a kocsmáros, és odahozta neki. Mindjárt megfogta Ágoston az üveget, hogy forróságára bugyogtasson belőle, s akkor valahogy felpillantott.

Egy nyakkendős, bajusztalan úrforma állott előtte, téglaszínű házikabátban. Nézte Ágoston ezt a csupasz embert, akit még sohasem látott.

– Maga ki? – kérdezte.

– Én vagyok a tulajdonos – felelte a másik.

– S hogy hívják?

– Rezeda.

– Rezeda?! – csodálkozott a legény, majd ivott, s amikor letette az üveget, úgy maga elé megjegyezte: – Ibolya, Rezeda…

Nem tudta megállani, hátradőlt ültéből egy kicsit, felnézett a házikabátosra, és kacagva mondta:

– Az Isten látott ilyent, hogy itt mindenki virágból van!

Rezeda is nevetett, majd azt felelte, hogy inkább pénzből lennének, ne virágból; s ezzel el is távozott. Ismét ivott Ágoston, majd papirost és írószerszámot kért, mert az jutott eszibe, hogy itt a bor mellett az ibolyáról verset ír. Neki is látott a finom kicsi szerszámmal, de mintha őserdei hatalmas szálfának állott volna neki, hogy abból tetszetős játékszert faragjon. Nem lehet tudni, hogy meddig küzdött a verssel, de még semmi sem volt belőle, amikor a feje felett Rezeda meggyújtotta a lámpát.

– Mennyi az ára ennek a pennának? – kérdezte Ágoston.

– Öt lej – felelte Rezeda.

A legény kitette a száz lejest az asztalra, s így szólt:

– No, ebből vonja le.

Aztán egy könnyű mozdulattal kettőbe törte a pennaszárat, s a fal mellé vetette.

– Adjon még egy felet! – mondta.

Ennél a második félnél sokat múlt az idő, s fülledt lett a belső időjárás is, dörgés és villámlás készülődött a mélyben. Érezte Ágoston, hogy dúló vihar jön, ha idejében nem harangoz. Kivette a bicskát, s megcsöngette az üveg oldalát.

– Mi tetszik? – kérdezte Rezeda.

– Mondja meg nekem – szólt Ágoston –, hogy hol van itt a legtöbb virág a faluban.

– Milyen virág?

– Akármilyen, csak sok legyen!

Rezeda gondolkozott egy kicsit, majd így szólt:

– A legtöbb Borostyán nagyságánál van.

– Hát az még él?

– Ajjaj! – mondta Rezeda.

– S ott mi van?

– Borostyán! Teli a kert, s az ablak előtt egy nagy fa, most van javában.

Fizetett Ágoston, majd indulás előtt még megkérdezte:

– Hogy hívják azt a nagyságát?

– Borostyán.

– Hát az is virágból van!

Rezeda nevetett, hogy itt csakugyan mindenki virágból van; s Ágoston pedig elment Rezedától Borostyán nagyságához, aki egyedül és özvegyen élt árnyékos házában, amióta meghalt Borostyán úr, a kárbecslő hivatalnok. Elsétált kétszer is Ágoston a ház előtt, melynek az ablaka nem is látszott a dús virágú borostyánfától. Amikor harmadszor tért volna vissza, megállt a kerítésnél, szétnézett, s mivel ember sehol sem volt, egy lendülettel átugrott a kerítésen. Felmászott hamar a borostyánfára, éppen az ablak előtt, s egyetlenegy gondolata volt: minél többet a virágból, borostyánt Ibolyának, az ablakába, az ajtajába, s az egész házat elborítani virággal!

– Ropp! Ropp!

Törtek a dús ágak, és hullottak le puhán a földre, s hát egyszer meggyúlt a nyitott ablakon belül a lámpa, s nagy sárga köntösben, mint egy kínai felhő, megindult Borostyánné nagysága az ablak felé. Oda kikönyökölt nagy kövéren, kandikált fel a borostyánfára, majd tulajdonosi hangon így szólt:

– Van-e ott valaki?

– Nincs! – felelte Ágoston az illatfelhőből.

Nemhogy visszahúzódott volna, hanem még jobban az ablakba nyomult Borostyánné. Úgy látszott, amint hatalmas termetével az egész ablakot eldugaszolta, mintha valami sárga szörnyeteg feküdt volna a barlangja előtt.

– Micsoda tolvajság ez! – kiáltott fel.

Ágoston jobban szerette volna tréfára venni a dolgot, de a tolvajság alatt letörött a tréfa ága, s egy kicsi bort is ivott volt.

– Menjen bé abból az ablakból! – mondta.

Borostyánné még jobban elhatalmasodott, s bőgött az éjjeli illatos csend, ahogy mondta:

– Még én menjek bé?! Disznó!

Gondolta Ágoston, hogy egy kicsit megijeszti az ádáz sárga asszonyt, s arra az ágra húzódott, amelyik éppen az ablak felett a falnak hajlott. Szépen lógatni kezdte maga alatt a hatalmas ágat, hátha megijedne a nagy legyezéstől a bátor özvegy.

De csupán kettőt hajlott a virágos ág, mert a harmadikra rettenetes roppanással az ablakba zúdult, s úgy szembelegyezte Borostyánnét, hogy nagy jajdulással béfordult az ablakból, s mintha suppant is volna.

Ágoston is akkorát döndült a földön, hogy amikor felállhatott, kezit-lábát nézte.

– Virágveszedelem…! – mondta a nagy baj zegzugos medrében, majd leült a virágbozótba, és kacagott, mint aki nem tud okosabbat. Végül mégis gondolta, hogy el kéne menni innét, de a két csillagszem átsütött akkor a borostyánfa virágai között, és a fergeteges orgonaillatban csupa ibolya volt…

Vállára vette a lehasadt óriási ágat, elvitte, és odatámasztotta Ibolyának az ablaka alá. Aztán hazament, és lefeküdt. Arcáról nyugalom és boldogság áradott, olyan ártatlanul aludt. De reggel, mint a tűz, amelyik csak lappangott eddig, úgy ütött ki a virágos veszedelem.

A hő már benne volt a hangban, ahogy az apja ébresztette:

– Ágoston!

– No, tessék! – ült fel.

– Te micsináltál az éjjel?

– Hát tudják?

Tudták bizony, mert Borostyánné zúgva és békötött ábrázattal korai reggel megjelent a jegyzői irodán, s kihágás miatt feljelentést tett.

– Mingyárt jőnek a csendőrök, s elvisznek – mondta az öreg. – Nem szégyellenéd egy kicsit magadot?

Hamar felöltözött Ágoston, hogy induljon az irodára.

– Hová mész?

– Megyek a táncba.

Az öreg azt mondta, hogy álljon meg egy kicsit, mert új jegyző van, s nagyon szigorú.

– Hogy hívják? – kérdezte Ágoston.

– Akác – felelte az öreg.

Erre a legény megvakarta a fejét, és így szólt:

– Az Isten látott ilyent, hogy itt mindenki virágból van!

– Abból; s eredj, mert most szagolhatod – fűzte hozzá az öreg, mire Ágoston elment, s hát a jegyző is éppen ott volt. Köszönt neki illedelmesen, s azt mondta, hogy itt van.

– Aztot én látom – felelte a jegyző. – Mikor jöttél katonaságtól?

– Tegnap.

– S az éjszaka immár csináltál derendóciát.

– Igen, a virágokkal.

Nem volt rossz ember a jegyző, mert hosszú szidalom helyett csak ennyit mondott:

– Nyolc nap, ülni kell, kihágás miatt.

Egy másik kicsi asztalnál ott ült valami fiatal írnok, s annak odaszólt a jegyző, hogy vezesse Ágostont a börtönbe. Az írnok felállt, s biztatta a legényt, hogy menjen utána. Elmentek ketten ki az udvarra, s ott a pincébe lementek. Lent megálltak ketten, és nézték a hűvös birodalmat, amely teli volt murokkal, pityókával, mindenféle korsókkal és üvegekkel, s még két hatalmas sonka is lógott egy szegen.

– Itt jó lesz – mondta Ágoston.

– Nem jó lesz – felelte az írnok –, mert maga meg találja enni a jó sonkát.

– Én nem – mondta Ágoston.

– Biztos?

– Ha nem hiszi, akkor egye meg maga, most mingyárt, s akkor biztos, ugyé?

Nevetett a hivatalnok, odament a sonkához, nézte, és nevetett.

– Magát hogy hívják? – kérdezte Ágoston.

– Trandafir – mondta a hivatalnok, és hozzátette: – Magyarul olyan, mint akit Rózsának neveznek.

Ágoston ismét megvakarta a fejét, majd így szólt:

– Én mingyárt megbolondulok, ha maga is virágból van!

Erre nem szólt Trandafir semmit, hanem kiment, s egy kicsi idő múlva a jegyzővel együtt jött vissza. Megszemlélték ketten a terepet, mondogattak egymásnak egy darabig, majd kivitték Ágostont a sonkák mellől az udvarra, s ott így szólt a jegyző:

– Ebben az udvarban lesz a börtön.

Körülnézett Ágoston, s amikor látta, hogy a nagy burjános udvarnak a mezők felé még kerítése sincs, azt mondta, hogy itt éppen jó lesz. Meg is egyeztek, hogy az éjszakát s a nappalt mind úgy fogja itt tölteni, mintha óriási nagy kőfalak volnának körül.

– Odagondolom – mondta Ágoston.

Trandafir és a jegyző visszamentek a szoba fogságába. Ágoston pedig ottmaradt a szabad és gondozatlan udvaron. Leült egy halomra, és arra gondolt, hogy most már mit lehetne csinálni. Kettőt talált ki, ami jónak és célravezetőnek tetszett. Az egyik az volt, hogy innét a börtönből epedő szerelmes leveleket fog Ibolyának írni, azonkívül pedig rendbe szedi ezt az elvadult tájékot, hadd legyen nyoma az ő borostyán-kihágásának itt is valami. Hozzá is kezdett rögtön, hogy mindenekelőtt a kövér és eluralkodott burjánokat kiirtsa.

Estig ezzel elmúlt jól az idő, s amikor a jegyző lefeküdt, s helyette a hold jött be az ablakon az irodába, akkor ledöntötte a hatalmas kőfalat, elvitte az első szerelmes levelet Ibolyának, s titkon az ablakba tette. Utána hazament, és azt mondta az apjának:

– Csend legyen!

Az öreg megértette a dolgot, s jó hajnalban még fel is költötte Ágostont, hogy a szolgálatot újrakezdje.

Így telt el a nyolc nap, s akkor a nyolcadikon estefelé megveregette Ágostonnak a jegyző a vállát, és azt mondta:

– Jól viselted magadot, s ha aztán lesz valami bajod, ami ügyesbajos, akkor gyere ide hozzám, s én neked jól megcsinálom.

Ágoston azt gondolta magában, hogy bár Ibolyát hozhatná elsőnek ide, mint ügyes-bajos dolgot; aztán megköszönte szépen a hozzá való szívességet, s szinte fájt neki, amikor szabad alkonyati időben kiment a kapun. Nem sokat tusakodott, hanem egyenesbe vette az útját, és elment Ibolyához, aki a fogság-levelekből már mindent tudott a világon.

Amikor belépett Ágoston az ajtón, Ibolyának harmatos lett a szeme, és olyan szelíden várta a legény ölelő két karját, mintha csakugyan ibolya lett volna, kire legszebb tavaszi napon legragyogóbban süt a nap.

Ágoston átölelte, és azt mondta neki:

– Annyi sok virág közül én az Ibolya virágot választottam.

A lány ott pihegett a vállán, és nem szólt.

– Mert az a leghatalmasabb – szólott Ágoston újból.

Erre Ibolya is felnézett csillagszemével, és azt mondta, hogy aki a virágokat teremtette, az jól elrendezett egyebet is.

Házi macska

Angyal tanyázik a szobában.

Vagyis Etelka nem szól, Gyula még annyit sem. Öthetes házasok, kik beszéd nélkül is ragyognak, és pályán maradnak, mint a csillagok. Már egy félórája így ülnek csendben, zsongító korai este, októberi száraz nap után.

Bátran szendereghet az angyal.

A lámpa ott kuporog az abroszon, asztalra téve: a lángja puhán és finoman bólogatja, hogy ilyen a szerelem. S mellette az asszony, aki szőke és olyan kicsi, hogy elférne egy tenyéren, karmantyút köt az urának.

Jön a tél.

Gyula hátul a kályha mellett egy kicsi székről eregeti a füstöt; s közben pajkosan szemléli a macskát, kinek a hátára gyűl a kályhából a meleg. Addig ügyeli, amíg a cirmos puhán megereszkedik, s világba bocsátja a farkát s földre a környékét. Csak a fejét tartja még, mint egy puha labdát; majd ez a gondja is elfoszlik lassan, csupán két buksi lábára bízza, mint két kicsi oszlopra, a támogatást.

S lassan ráereszkedik sárga szemére a redőny.

Teljes a csend és a béke; s mint a lekaszált fű a nyári melegben, úgy érik itt is a csók.

Vagy talán a vihar.

Egyszerre lépések hallatszanak, s valaki kopogtat az ajtón.

– Vajon ki? – kérdi Etelka.

A macska is felszalasztja szemén a redőnyt.

– Szabad! – mondja Gyula.

Egy termetes fiatal férfiú lépik bé az ajtón. Külvárosi nadrág lóg a lába szárán, s zöld kalap a szemébe húzva. Előbb nevet, s csak azután mondja:

– Hát, adjon Isten.

Etelkát elborítja a szeme, olyan nagyra nyitja; Gyula pedig meglepetve felállt, és némi örömmel mondja:

– Ez bizon Isten Zsiga!

Zsiga ismét nevet, és leveszi a zöld kalapot, azután kezet szorítanak.

Etelka visszahúzódik a lámpa udvarába, és ültében jobban összeszorítja a lábát.

– Úgy véltem, nem ismersz meg – mondja Zsiga.

– Úgy vélted?

– Úgy, úgy.

Tetszik Gyulának a szó, mint a finom cigaretta.

– S miért, hogy úgy vélted? – kérdi.

– Hát a nadrágomról, s hogy a bajuszomat is vágom.

Most mind a ketten nevetnek; s közben ijedten jut eszébe Zsigának, hogy a fiatalasszonyt még meg sem kérdezte, pedig valamikor eléggé tájékozott volt az egészsége felől. Odamegy hát, és nagy tisztességgel így szól hozzá:

– Hát te, kedves Etelka, hogy s mint élhetsz?

– Köszönöm kérdésedet – mondja Etelka.

Utána kezet fognak, s hát egyik sem tudja, hogy most immár mit szóljon. Zsiga megfordul, egyet ide tekint s egyet oda; s közben megpillantja a macskát, aki kiballagott a szoba közepére, mintha ő is egy csepp kérdést akarna tenni Zsigához az egészsége felől.

– Macska is van? – kérdi Zsiga.

– Hát hol látsz te macskát? – teszi magát Gyula.

– Itt, ni! – mutatja Zsiga.

– Jó szemed van – dicséri Gyula.

Azután leülnek ők is ketten az asztal mellé.

Amíg elindulhat valahogy a beszélgetés, Etelkának a keze járását figyelik mind a ketten. Gyorsan és ügyesen öltögeti a karmantyút a kisded asszony, és a két férfiú pillantása minden öltésre koppan, mint az éhes madarak csőre téli ablakon, mely mögött meleg szoba rejlik s tán valami édesség is.

– Honnét jöttél? – kérdi végül Gyula.

– Én Brassóból – mondja Zsiga.

– S ott micsinálsz?

– Vállalkozásom van, elhelyező vállalkozásom.

– Fehérnépeket helyezel-e el?

– Azt is.

– Tán nem az ágyba?

Etelka buggyanva neveti el magát. Arany párája van a nevetésének, és illata, mint a régen lefojtott bornak. Zsiga tökrészeg lenne tőle, ha csak az Isten látná egyedül. Így azonban csupán távolról céloz Kánaán földjére:

– S hogy találjátok magatokat a házasságban?

– Én megkaptam, amit kerestem – feleli Gyula.

Utána mind a ketten Etelkára néznek, s kamasz izgalommal várják, hogy ő megtalálta-e vajon, amit keresett. De az asszony nem akar szólani, csupán gyenge pírja mutatja, hogy nem érte csalódás. Zsigát forró irigység járja átal, ami hamarosan a torkában csomósodik össze, mint az ecettel főzött galuska. Gyulát is ingerli az asszonyi pír, mert kettőjük titka világít mögötte, mint megfestett vékony felhő mögött a hold.

– Valami ital van-e? – kérdi, hogy eltakaró felhőt sodorjon a hold elé.

– Ó, ne fáradjatok – mondja Zsiga.

Etelka leteszi a karmantyút, gondolkozik, majd így szól:

– Ha csak teát nem főzök.

Zsiga szabadkozik, hogy ő nem azért jött; hanem inkább menjenek el Gyulával ketten, s egy kicsi bor mellett beszéljék ki a három esztendőt.

– Már három? – kérdi Gyula.

– El is múlt – szaporítja Zsiga a bort.

Elgondolkoznak ezen. Gyula tűnődik, s nagy feje bólog, mint a sütőtök alkonyati szélben. Zsiga az asszonyt nézi, s itt-ott belészúr hegyes pillantásaival, mintha egy darab anyaföld volna Etelka, akin forrást szeretne fakasztani.

– Jó – mondja Gyula, és feláll.

Abban a percben leteszi Etelka is a kötést, ránéz az urára, és küszködik a szóval. Végre átaltöri az asszonyi bölcsesség korlátját, és azt mondja kedvesség nélkül Gyulának:

– Te nem mész a korcsmába!

Gyula egy pillanatra ráveti a szemét, aztán mosolyog, és közben úgy tesz, mint a kandúr, amikor púposítja a hátát.

– Gyere, Zsiga! – mondja.

Abban a pillanatban sokért nem adná a legény, ha egyedül mégis maradhatna. De csoda kéne ahhoz, hogy októberben tavasz kerekedjék. Feláll hát nehezen ő is, kezet szorít Etelkával, és azt mondja neki:

– Bocsáss meg, ha valamit vétettem.

Gyula nem is köszön, hanem mint egy zord oszlop, mely az engedetlen asszonyok számára teli van írva büntetéssel, kimegy a házból. Zsiga is húzódik utána, de az ajtóból még hátratekint, hogy csókot intsen Etelkának. Szándékát azonban nem karolja fel az alkalom, mert az asszony oda sem tekint, mintha nem is léteznének többé.

Bétevődik az ajtó, és megállandósul a csend, mintha leült volna valahova.

Etelka áll a lámpa mellett, s nem mozdul sokáig. A szíve feszül, s mintha toppantana néha, mint a nyúl. A két füle figyeli az elmerülő lépéseket; s közben ingerkedve nézi a lámpa arany nyelvét, amelyre borsot szeretne tenni. Egyszerre aztán felveszi a karmantyút, s elindul véle a kályha felé, hogy tűzbe vesse. Kinyitja az ajtót, de akkor mégse veti bé a téli melegítőt, hanem szembeül a tűzzel, és nézni kezdi. Szelíden duruzsol, és változatos alakokban játszik a tűz, mint egy szerelmes fiú. Etelka néha simogatni szeretné, máskor keblére ereszteni, de leginkább táncolni véle.

Addig nézi, amíg lassan illanni kezd a haragja, és szelíd lesz.

A szelídség után pedig szomorú.

Akkor béteszi a kályha ajtaját, és két kicsi tenyerébe fekteti szőke fejét. Nem jut eszébe semmi, csak azt érzi, hogy nagyon egyedül van.

– Elment… – mondja.

Könnyek buzognak tenyerébe, s ahogy egyenletesen folynak, úgy érzi, mintha violaszín virágok nyílnának benne, a hervadó pirosak mellé. Ezek is tetszenek neki, mert nagyon mély a színük, és tartósnak ígérkeznek.

Egy idő múlva meg is nyugszik egészen, és lefekszik az ágyba.

Először csendesen fekszik, s úgy érzi, hogy szinte jó egyedül lenni. De aztán, miképpen Gyula tette, elindul az ő képzelete is, hogy járjon a szabad világban. Nagyokat röppen, és nevetni lehet azon, hogy milyen tájakra repül, és hogy mik tetszenek neki.

Nem mindig olyanok, mint Etelkának magának.

Zsiga például, ha jól meggondolja, nem tetszik neki; de a képzelete mégis rárepül egyre, leüti fejéről a zöld kalapot, és átszalad városi nadrágján, mint a pajkos szellő. Néha mosolyog Zsiga, máskor darabosan duzzog, mint a medve; de úgy is van, hogy vészesen lobban a szeme, és ragadozni akar.

Bárány kéne neki.

Etelka olyan, mint a fehér bárány.

De ő nem akarja, hogy olyan legyen, mert akaratosan megrázza a fejét, s pattanva fordul a másik oldalára. Itt nyugodtan fekszik egy ideig, de ahogy telik az idő, úgy kezdi érezni, mintha parazsat hordana valaki a háta mögé. Mozdulni is fél egy darabig, aztán húzódni kezd a parázs tájékáról, majd egyszerre leugrik az ágyból.

Abban a percben nagyot zördül valami a kamarában.

Összehúzza magát Etelka, mint az arany sün, s nem mer sokáig moccanni sem. Aztán odalopakodik a kamara ajtajához, és hallgatja, nem jár-e ott vagy nem szuszog-e valaki.

Tökéletes csend van.

Bézárja lassan az ajtót, aztán szoknyát vesz magára, és azon gondolkozik, hogy vajon mit csináljon. Bármit gondoljon ki, mindenben talál hibát. Végre mégis megrakja a tüzet, és visszaül a lámpa mellé.

Köti a karmantyút.

Ez sokáig nyugalmat ad neki, mert azt hiszi közben, hogy Gyula ott ül a kályha mellett, hátul. Nem akar odanézni, amíg csak lehet. De minél jobban akaratoskodik, annál nehezebben tartja a nyakát. Amikor már összedőlne minden, az utolsó percben fogadást köt önmagával, hogy egy fekete félcipőt kap, ha reggelig nem néz oda. De a cipő csak megvillan, mint a gyémánt, s a következő pillanatban a kályha felé pattan a szeme.

– Nincs ott! – mondja.

Elönti a hirtelen indulat, és a karmantyút odavágja a földhöz. Azután odamegy a kályhához, és a kicsi széket is felfordítja, hogy ne is tudjon ráülni Gyula. Majd kinyitja az ablakot, kendőt terít a vállára és kihajol a rejtelmes éjszakába, amely nagyon tartozik már véle, hogy megszülje Gyulát.

Telik az idő.

A fák mozdulatlanul gondolkoznak; a felhők kandikálva mennek a sasok útján, mintha nyulat lesnének a földön.

Egyre nehezül a csend; s végül már olyan nehéz, hogy az Etelka fejét lenyomja az ablak talpára.

Úgy alszik ott, mint a fáradt madár.

Arra riad fel egyszer, hogy valaki üti az ajtót. Gyorsan béhajtja az ablakot, odafut, és kiszól az ajtón keresztül:

– Ki az?

– Nagyapád! – feleli Gyula.

Etelka béereszti, és nem szól egy szót sem, pedig teli van örömmel. Gyula előrejön lassan a szobába, s aztán leül az asztal mellé. Gubbasztva ül, és támasztja is a fejét.

– Nem vagyok jól – mondja.

– Biztosan részeg vagy – feleli Etelka.

Gyula felkapja a fejét.

– Mit mondtál? – kérdi.

Etelka nem ismétli a szót, hanem arra biztatja Gyulát, hogy egyék tán valamit. Ezen elgondolkozik Gyula is, majd megvidámodva így szól:

– Adj egy pohár tejet.

Etelka veszi a lámpát, és bémegy a kamrába, mert ott szokott állani a tej. Ahogy rávetődik azonban a tejes fazékra a fény, hát a fedő nincsen rajta. S hát tej is csak alig van valami a fazék fenekén!

A macska…! – mondja Etelka magában.

Emlékszik a zördülésre, s arra is, hogy nem merte megnézni, mi lehet. Sápadtan áll a bús fazék mellett, és azon gondolkozik, hogy most mit kéne csinálni. Mondja meg, hogy a macska megette a tejet? Most mondja meg, amikor boros Gyulának a kedve, s amikor végre, életében először, tejet kíván inni! Azt nem lehet, mert egyrészt megveri Gyula, másrészt pedig szégyen fogja borítani őt.

Nem mondom meg! – határozza el magában.

Abban a percben békiált Gyula is nyersen:

– Micsinálsz odabé?

Etelka kijön, és szelíden így szól:

– Igen eltettem volt a tejet.

Poharat vesz Etelka, visszamegy a kamrába; és a pohárba tölti mind a tejet. Közben arra gondol, hogy szent Isten, hiszen ebbe belényalogatott a macska, s most Gyulával itassa meg! Gyalázatos dolognak érzi egy pillanatra, de aztán mintha gyenge mérget adna, furcsa gyönyörűséggel megborzong a gondolatra, de már mondogatja magában, hogy: igyad csak, ha elmentél a korcsmába, s ha engemet itt hagytál egyedül; csak igyad, mert Isten akarja bizonyosan.

– Mért nem hozod? – kiáltja Gyula.

Megrebben Etelka, s ahogy jön, akkor veszi észre, hogy csak félig telt a pohár. Ennyit nem adhat oda, mert ráönti Gyula. Egyenesen a tálashoz megy, levesz egy másik poharat, azt félig ereszti vízzel, és abba beléönti a tejet.

– Micsinálsz? – kérdi Gyula.

Etelkának ragyog a szeme, és táncol hangjából a kedv, ahogy mondja:

– Átalöntöttem, édes uram.

– Mibe?

– Egy másik pohárba.

– Miért töltögeted?

– Mert az első hasadt volt, édes okosom.

Odaviszi Gyulához, szépen a kezébe adja a poharat, aztán megcsókolja az arcát. Utána leül szembe véle, és bizsergő gyönyörűséggel érzi a bosszút: a csalást, ami ártatlan; és a hazugságot is, ami édes.

Fodrozik és remeg az izgalomtól, úgy vár.

S akkor Gyula a szájához emeli a poharat, és kortyint egyet.

– Egy kicsit híg – mondja.

Etelka nagyra kerekíti ártatlan szemét.

– Te tudod, hogy mit adsz enni a tehénnek – feleli.

Lehet, gondolja Gyula; lehet, hogy ő a hibás, mert takarékoskodik a kósttal. S akkor nem is adhat sűrű tejet a tehén, mint a jól tartott bivaly. Így csalja magát a szegény ember, gondolja még hozzá; s nem zúgolódik hát, hanem megissza mind a tejet. Aztán megtöröli a száját, és sűrű vággyal azt mondja Etelkának:

– Gyere, ülj mellém!

Etelka odaül, de abban a pillanatban furcsa érzés szalad keresztül rajta. Idegenkedik és fél. Egy kicsit irtózva fél, hogy Gyula meg fogja csókolni. A szájára gondol, amelyik barátja a macskának. Zsugorodik, mint a fázós madár, s bent a szívében is megrezdül a hazugság és a csalás.

– Lefekszem – mondja.

S húzódni kezd, mintha a kút szélén ülne.

De Gyula ingerkedve nézi, majd egy hirtelen mozdulattal átkapja a derekát. S keresi mohón a száját. Etelka vergődik egy ideig, aztán ellene feszül, és vijjogva küzd. Rúg, harap és karmol.

S akkor egyszerre elengedi az ura, ráveti villogó szemét, és fojtottan kérdi:

– Hát e mi?!

– Most nem akarom – mondja Etelka.

Gyula összehúzza a szemét, és magába merevedve küszködik egy ideig. Zúg benne a vér, és rohan mind a gátra, hogy áttörje és elsöpörje. Aztán egyszerre átszakad a gát, nagy roppanás hallatszik, és az asztal a szoba közepébe fordul.

A pohárral, a karmantyúval és a lámpával együtt.

– Takarodj innét! – ordítja Gyula.

S már a kezében van a szék, de Etelka kiszökik az ajtón, és sikoltva szalad az utca felé. Gyula az ajtóig ugrik utána, de onnét visszafordul, eltorzult arccal nézi, hogy a lámpa széttörve lobog a padlón. Odavágja belé a lángba a széket, aztán a cseberből odazúdítja mind a vizet.

Abban a percben sötétbe borul a szoba, és szagos pára ömlik benne széjjel.

Kinyitja az ajtót és az ablakokat; megáll a derengő ablak előtt, és nagyokat fúj. Álltában elernyed lassan, aztán odahúzódik az ágyhoz, és megrokkanva végigfekszik rajta.

Néhány perc múlva alszik.

Hűvös szellők jönnek az ablakon, és mennek az ajtón. Aztán derengeni kezd.

S éppen, amikor virrad, bejön a macska az ajtón, óvatosan felugrik az ágyra, és a Gyula lábaihoz telepszik, és dorombolva nézi a szobát, amely romokban hever. De ahogy felbukkan az ablakon keresztül a nap, csak egyet-kettőt tekint hunyorogva belé, s akkor egyszerre, gyorsan és ijedten, leugrik a földre, és meglapulva az ágy alá surran.

A fény pedig, mint az igazság árvize, kisöpri a romokat a szobából.

Dölyfös gazda

Gondoltam, a húsvéti ünnepekre hazamegyek a faluba. S haza is mentem. Mint a nap és a hold, az öröm és a bánat is úgy borongott otthon. Az idő valósággal együtt küszködött a néppel, de kiverődni még nem tudott egyik sem.

Így közeledett a húsvét.

Esténkint, a nagyobbik húgom és a sógor hajlékában, néhány rokon és szomszéd együtt szokott ülni velünk. Ilyenkor beszéltük meg a világ dolgait, melyek között a falu hírei voltak az elsők.

Nagyszerdán is így volt.

Csakhogy azon az este, valami okból későn érkezett anyám, pedig más estéken mindig elsőnek jött. Láttam is mindjárt, hogy valami bujkáló ború van az arcán. Vártam egy ideig, hátha magától szólana borúja miatt, de mivel nem akart mégsem szólani, megkérdeztem tőle:

– Hát mi van?

– Nagy újság nincs semmiből.

Egyszerre csend keletkezett a szobában, s egyik-másik gyanúsan is pillogott. Aztán Gáspár öcsém mosolyogni kezdett, és így szólt:

– Anyám a fenyőfa koporsó árnyékából jött nyilván.

Egyszerre mindenki megbolydult, csak éppen én nem értettem semmit. S amikor kérdeztem, hogy miféle fenyőfa koporsóról esik a szó, akkor is csak ennyit mondott az öreg szomszéd:

– Feszül a bíró.

Vagyis kevélykedik, hatalmaskodik, s egyáltalában nem fér a bőrében. Olyan ember az. A szomszédunkban lakik, mellettünk éppen. Nagy udvarával, két csűrével és terjedelmes kertjével egészen reánk feküdt már. Nagygazda és hatalmas ember.

– Hát mit követett el ismét? – kérdeztem.

Csúfondárosan nevettek, s nem akartak szólni. Engemet pedig birizgálni kezdett az indulat, hogy milyen nehezen adják a szót. Pedig megszokhattam volna, hogy mindig nagy készülődéssel ássák a történetnek a medret. S amikor már készen van a meder, csak akkor indul el benne a szó.

De aztán elindult, s el a szóban a bíró is maga. Kifordult kevélyen otthon a kapun, nem sokkal délebéd után, s elindult felfelé az úton. Az asszonyok ügyelik lépteit, s hát egyszer az asztalos háza előtt megáll.

– Itthon vagy-é, Albert? – kiáltott bé az ablakon.

Az ablak egyik szárnyát kinyitotta rögvest az asztalos, és jelentette magát:

– Én itthon, hát miért?

– No, tégy le mindent a kezedből – folytatta a bíró –, s csinálj hamar egy fenyőfa koporsót.

– Azt kinek?

– Azt anyámnak – mondta a bíró.

Többet nem szólott egyet sem, hanem megfordult és elment. De a hír, hogy mit mondott a kevély nagygazda, úgy futott végig a falun, hogy még őt is megelőzte. Már mindenki tudta, hogy halálán van a vénasszony, pedig beteg sem volt, csak kilencven esztendős. Mire hazaért ismét a bíró, már nagyanyám ott is volt az öregasszonynál, hogy elbúcsúzzék tőle.

– Azt mondják, halsz meg – mondta neki nagyanyám.

– Mondhatják is – felelte Zsuzsi néni.

– A fiad megrendelte a koporsót.

– Ő mindenről gondoskodik – mondta a vénasszony.

Tovább már nem fűzhették a szót, mert a bíró belépett a szobába. Csak megtekintette a két öregasszonyt, s azután odament az ablakhoz. Nagy asszonysereget látott odakünn az úton, kinyitotta tehát az ablakot, és odakiáltott:

– Mit pletykáltok olyan nagy csordában?

Még be sem tette jóformán az ablakot, már ott volt az egyik asszony, bent a tornácban a bírónál. S beszél, mint a gyorsan motozó szél. Hát igen, a fenyőfa koporsót beszélik az asszonyok. Hogy micsoda ember az ilyen, aki nagygazda létére fenyőfából csináltat koporsót az édesanyjának! Ki egész életében csak dolgozott, s a vagyont tekintve is legkevesebb cserefa koporsót érdemelne.

A bíró egyre csak összébb húzta a szemöldökét, a végén pedig így szólt:

– Mondd meg az asszonyoknak, hogy felakasztatom őket! S onnét az akasztófáról aztán nézhetik, hogy milyen koporsóban fekszik anyám.

Az asszony elment.

Zsuzsi néni pedig másnap már nem kelt fel az ágyból.

S pénteken reggel meghalt.

Mindenki békességes nyugodalmat kívánt neki, de volt olyan is, aki irigykedve mondta, hogy milyen szép napon hala meg. Nagypénteken! Ámbár nem harangoznak neki, csak kelepelnek. De a kelepszót is meghallotta mindenki, mert az asszonyok egyre-másra gyűlni kezdtek a halottas házhoz.

A bíró azonban nem ügyelte az asszonyokat. Megbántva és háborogva csak egyet ismert: megmutatni a világnak, hogy milyen virrasztót és milyen temetést rendez ő. Maga elé rendelte hát mind a két szolgáját. A kisebbiket a paphoz szalasztotta, s azt üzente neki, hogy kerítsen még két másik papot is maga mellé, mert hármasban kell az anyját temetni.

– S béfogni hamar a két lovat! – parancsolta a nagyobbiknak.

Egy félóra múlva már csattogva vitte a két ló a szekeret a város felé. A nagygazda egyedül ült a hátulsó ülésen, bekecsben és nagy fekete kalapban. Tompa szemekkel az eget nézte, s jóformán még azokra sem vetett ügyet, akik köszöntek neki. Estefelé, amikor megérkezett a városból, a szekér derekában nagy cserefa koporsó feküdt. Fojtott fényében úgy uralkodott az a díszes koporsó, mint emberben maga a bíró. Aranybetűkkel a Zsuzsi néni neve is ki volt rakva a koporsón; az egyik oldalon a leányos neve s a másikon az ura után való. S a nagy cserefa koporsó körül, mintha cifrázott forgácsokkal lett volna tele öntve a szekér dereka, úgy állott ott színültig a rengeteg sósperec, hadd torozzon este a nép, ha nagypéntek van is!

És elöl, a lóhajtó szolga mellett, ott ült zsinóros fekete ruhában egy halottas huszár.

Nagy zörgéssel fordult bé az udvarra a szekér, és a ház előtt megállt. Mindenki odacsődült, aki felragadt az úton, s bámulva nézte, hogy milyen koporsót, mennyi rengeteg sósperecet és micsoda nagy fekete urat hozott a bíró.

Ez kellett a nagygazdának éppen.

Kevélyen ugrott le a szekérről, s hogy az ámulat még nagyobb legyen, ráintett a fekete ruhás emberre, és úgy vetette oda a bámészoknak:

– Vettem egy urat is!

Aztán megparancsolta a halottas huszárnak, hogy a szekérről vetesse le a nagy koporsót, s utána lásson más dolgához. Vagyis csinálja meg a ravatalt, s fektesse fel oda a halottat. Az asszonyokkal pedig kosarakat hozatott, hogy azokba belegyűjtsék a töméntelen sósperecet; majd rámutatott egy nagy fekete ládára, hogy azt fel kell nyittatni.

– Mi van benne? – kérdezte egy rokon.

– Fekete gyászlepel, amennyi kell – mondta a bíró.

Kivették a fekete lepleket, s azokkal béteregették, végig és hosszan, a kaput és az egész tornácot. Még a kerítésre és az ölfák tetejére is vetettek egyet-egyet. S egyszerre úgy megfeketedett az egész ház és az egész udvar, hogy az emberek elismerőleg mondogatták:

– Ez már gyász!

A nagy koporsót négyen bévitték a házba, az asszonyok pedig teletöltötték sóspereccel a kosarakat. Mint a sáskák, a gyermekek úgy sereglettek, s egy-egy perecet odahajított nekik a bíró. A többit az asszonyok felvitték a házba, s nekiláttak, hogy a nagyobbik szobában, az esti torozásra, megterítsék az asztalokat. Jelenleg ott feküdt még a halott az ágyban, ahogy elérte a vég, abban az állapotban. De a termetes fekete ember ölbe vette, és általvitte szépen a kert felőli külső szobába. Aztán a megboldogult után az ágyat is eltakarították, s így egészen célszerűre tágult a hely.

S nemsokára leereszkedett az este. A lámpákat meggyújtották, és a virrasztók gyülekezni kezdtek. Nagy ládákkal sört hoztak a szolgák, és az üvegeket durrogtatták. A dugottakat sűrűn kirakták az asztalra, és az asszonyok átvették a tisztet.

– Mindenki üljön az asztalhoz! – hangzott a szó.

A férfiak engedetlenül állottak, és eresztették a füstöt. Ezért dagadni kezdett a felhívás és élesedni a szíves szó. Majd az egyik el is kiáltotta:

– Kezdjétek lenyomni őket!

S csakugyan, ki-ki megragadott egy férfiút, s lenyomta az asztal mellé. Majd amikor mindenki ült már, valaki megkopogtatta az asztalt, lassan felállt, és nagy csendben, lehajtott fejjel és illendő hangon így szólt:

– Imádkozzunk a megholt lelkiért!

Amikor ezt megtették, leültek csendesen ismét, és elfújtak egy halottas éneket. De ahogy elhangzott az ének, mindjárt meghervadt arcukon a gyász.

A perecek ropogni kezdtek.

S gyülekezni az üres üvegek.

Többet aztán nem is énekeltek, mert az utolsó gyászének már olyanformán hangzott, mintha egy kicsit nóta lett volna belőle. Inkább kártyát szedtek elő, hogy kedvezőbben teljék az idő. S ahogy beljebb és egyre beljebb melegedtek, az élet apró nyílásain a kedv és a tréfa is kezdett előbújni.

– Egyhamar nem is temetjük el – mondta az egyik.

– Amíg ilyen hűvös idők járnak – szólott a másik –, addig bátran lehet is tartani.

Egy kicsi fürge ember ült az asztal végén, s hegyes hangon belészólt az is, mert azt mondta, hogy melegben sem muszáj eltemetni a holtat, hanem reggel leviszik a pincébe, s esténkint pedig felhozzák.

Hát igen, ragaszkodtak a halotthoz, mert a vidámságot és azt a kicsi jólétet neki köszönhették. S ebben a ragaszkodásban igen jól töltötték hajnalig az időt. Csak akkor kezdték elhagyogatni a házat. Virradatkor már csak a közeli rokonok voltak jelen, majd azok is megbújtak valahol, hogy szundítsanak egy kicsit.

Csend lett.

Csak az elégedettség virrasztott már a dölyfös nagygazda álma fölött, miközben a halottas huszár fáradtan nézte, hogy a halott feje fölött milyen üdén kel fel a tavaszi nap.

Hegyi csata

A nyáj fölött, messze a magosban, keringett a sas. Puhán körözött a tompuló alkonyati fényben; úgy siklott, mint az acél. Ő még láthatta volna onnét felülről a napot, ki a zöld hegyek mögött a földi világ számára már lehanyatlott. Úgy lehet, inkább mégis a juhokat nézte, főleg az ugribugri bárányokat, kik elkésve születtek, s bizony még gyengécskék voltak ebben az erős hegyi világban.

A tolvaj sas tudja az ilyent.

Sokszor keringett már felettük, pedig nem több, csak egy hete, hogy itt van a hegyi legelőn a nyáj. Egyik nap telik a másik után, a bárányok nőnek, s erősebbek lesznek egyre.

A tolvaj sas tudja ezt is.

De odáig még egyszer sem bátorodott, hogy mint a nyíl, lecsapjon valamelyikre a kisebbek közül. Olyan alkalmat szeretne, amikor nincs a bárányok mellett senki, mert egy sapkás ember mindig ott van.

Lassan béalkonyodik.

Minden bárány odahúzódik az öreg gyapjasok melegébe.

A sas elrepült már, s elrepült a nap is. Béállott a csend. A füveken a gyöngyharmat csillog, s a távolban mormol a folyó.

– Szép itt! – gondolta András.

Ő volt a sapkás ember, kit a sas nem szeretett. A juhok annál jobban szerették, sohasem dobta rájuk a botot, minek a végén nagy feje volt. A kutya is szerette, a kicsi Fütty, ki vándor állat volt, s kit az országútról fogadott fel András, öt héttel ezelőtt.

– Gyere, Fütty! – egyezkedtek most is.

Megyünk, megyünk a hajlék alá! – ugrándozott Fütty.

Csakugyan hajlék volt, ahová mentek: deszkák hajlottak két rúd között a közfára. Ennek az oldalában hált András, amióta itt van. Ha lehetett, Fütty is ide húzódott, bár a becsület úgy kívánta volna, hogy juhok között töltse az éjszakát. András azonban hasztalan tanította az első napokban. Fütty inkább inas akart lenni, mint mester.

Megtelepedtek a hajlék alatt, s ettek.

A vacsora végén Füttynek a füle egyszerre meghegyesedett, majd a hajlék elejébe kiugrott, és hármat így kiáltott: – Vá! Vá! Vá!

Aztán visszafordult, s nézte Andrást.

Valaki jött.

Ahogy közeledett, Fütty egyre beljebb húzódott a deszkák alá.

Az öreg Gergely volt, a tavalyi vállalkozó. De nemcsak a tavalyi, mert húsz esztendő óta ő fogadta fel minden esztendőben a juhokat, s őrizte ezen a tájon. Aztán megromlottak a lábai; s a sok nyirkos hideg, mit kiszívott a földből, kínozta a csontjait is.

– Há megvagy, András? – kérdezte.

András felállt, kezet fogott az öreggel, s úgy mondta:

– Meg. Vártam magát.

– Nem tudék hamarébb jőni. Az asszony öt napja jajgat.

– Tán nem beteg? – kérdezte András.

– Abbiza igen.

– S otthagyta?

– Nem vagyok orvos.

A nyáj felé fürkészett a derengésben; majd csendesen szólt:

– S megegyeztünk vót mi ketten.

Igaz, megegyeztek volt; s az egyezség alapján várta András, egy héten keresztül, hadd mutassa meg az öreg a hegyi birodalmat, az erdők titkait, a legelőrészek természetét.

– No, üljön le, s egyék valamit! – mondta András.

– Mi van a háznál? – kérdezte Gergely bácsi.

– Hagyma s szalonna.

Leült az öreg, nagy tempósan evett; s közben eléjött Fütty is, odaállott melléje.

– E mi? – kérdezte.

– Kutya – mondta András.

Az öreg odavetette Füttynek a szalonnabőrt, próba gyanánt. Fütty, elkapta, s kidülledt a szeme, úgy ette azt a kicsit.

– Csakugyan kutya! – mondta Gergely bácsi. – Ugatni tud-e?

– Attud.

– S hogy?

– Azt mondja, hogy „vá, vá, vá”.

– Úgy lehet, Kőhalomba tanóta… – jegyezte meg az öreg.

Kacagtak mind a ketten.

Aztán Fütty visszahúzódott a hajlék oldalába, s a két férfiú csendesen beszélgetni kezdett. Mint a hajósok, kik bárkában ülnek, a viharzó tengerről beszéltek inkább. Elmúlt viharokról s eljövendő viharokról. Az életről, mely szorongva telik, s minek a vize olyan különös színekben játszik egy idő óta…

– Hej, ha megérhetném, te András! – mondta az öreg.

– Mit, Gergely bácsi?

– Hogy feljöjjön a nap!

– Hát holnap reggel feljön – mondta András.

Az öreg elgondolkozott, s mint a fű alkonyatkor, gyöngyharmatos lett a szeme.

Fütty sóhajtva szusszant egy nagyot, s a vackát mélyítette.

Aztán elaludt.

Az öreg nézett arrafelé, bé a sarokba, majd visszafordította a fejét.

– Hát a juhok? – kérdezte.

– Jól járnak – mondta András.

– S hát a vén Mordiás? Nem bukkant még elé?

Andrásnak kicsire húzódott a szeme, mintha megcsípte volna a füst.

– Micsoda vén Mordiás? – kérdezte.

Az öreg nem szólt abban a percben. Hirtelen olyan érzése támadt, hogy nem kéne vala említeni ezt a Mordiást. De aztán mégis azt gondolta: jobb, ha tudja.

– A medvét kérdem – mondta.

– Miféle medvét?

Elmagyarázta az öreg, hogy él itt egy vén medve, vagy húsz esztendeje is van, hogy egyedül uralkodik ezen a tájon. Nagy és gyapjas, lassan jár, és örökké rossz kedve van. Áldozni kell neki minden esztendőben, mint egy szakállas, vén fejedelemnek.

– Hát ezt kérdem, hogy nem bukkant-e elé? – mondta.

– Nem – felelte András. – Merre tanyázik?

– Inkább a vízhez közel.

– S maga látta?

– Úgy üsmerem, mint a más a nagyapját.

– S úgy hívják, Mordiás?

– Úgy.

András kacagott már rajta, olyan furcsa neve volt neki.

– S ki a keresztapja? – kérdezte.

– Egy szógám vót – mondta Gergely bácsi. – Az ragasztotta reá a Mordiás nevet. Jóformán minden héten találkoztak ők ketten, s megkérdezték egymást az egészség irányában. Én is barátkoztam véle, de nem szerettem. Utáltam, ha láttam; s inkább megfordultam, s ellenkező irányba elmentem, hogy ne lássam.

András ismét kacagott, s úgy mondta:

– Úgyhát korcsomába nem járt véle!

– Nem!

– Pedig az ilyen megissza.

Így tréfálkoztak a medve fölött, majd megszították a tüzet, s lassanként elaludtak. A csillagok még tündököltek egy ideig, aztán dél felől meleg fuvalom keletkezett, s felhőket hajtott a csillagok elé. Hajnalban már erősen gomolygott a sok felhő, s meggyúródott egyik a másiknak a hátán.

Meleg volt alattuk a lég.

Mégis bajosan tudott megeredni az eső. De amikor megeredt, úgy délfelé, vagdosott a villám egyre-másra, s úgy meggombolyította a nyájat, hogy mint az aranygaluska, egyben volt az egész.

Gergely bácsi egy csonka vén fa alá húzódott, s András is melléje. Ami hely kettőjük között maradt, Fütty azt kívánta magának. Így várták meg, hogy a vihar elüljön, nagyjából legalább. S mire megcsendesedett, az idő is oda érkezett már, hogy Gergely bácsi indulhatott haza.

Nem lehetett még messze, amikor kisütött a nap. Olyan melegen sütött oldalból, hogy csupa párába borult hamarosan minden. Ahogy mendegéltek a juhok, úgy szállt belőlük a pára, hogy felhő kísérte őket, s ha megálltak egy-egy kövér darabon, a felhő is megállt.

Olyan kedve volt a természetnek, hogy mint a rügy a fára, úgy talált belé Fütty, a kutya. Ugrált mindenfelé, és szaladozott; egyszer a juhokkal játszott, s máskor a víz meredek partja felé iramodott, mintha a két meredély között át akarta volna ugrani a zúgó vizet, hogy jókedvéből szivárványt hajtson föléje.

– Mennyit ugrálsz! – mondta neki András.

Ugrált volna ő is szívesen, de valahogy restellette önmaga előtt. Felesége jutott eszébe, ki talán éppen most szoptatja otthon a kicsi gyermeket. Mire hazakerül innét a hegyi világból, már nem is kell szoptatni a legénykét, olyan nagy lesz!

– Lassan tán megjavul a világ is… – gondolkozott el.

Fütty megzavarta.

– Vá, vá, vá!

Gyorsan ugatott, és hegyesen. Mintha a hangból apró torlaszokat rakott volna maga elé. Kicsit merszecske volt, a víz irányában, hol kövér bokrok s málnabokrok duzzadoztak.

Bár gyérebben már, de pára is libegett még, s nem lehetett tisztán odalátni. A juhok is hegyes füllel figyeltek, majd megdurrantak, s mint a hullám, úgy kezdett hömbölyögni a nyáj.

Fütty ismét ugatott.

András megindult lassan arra: hadd lám, mit fedezett fel a kutya. Csak egyet-egyet lépett, hogy jól tudjon figyelni. Aztán, az egyik lépésnél, a lába ott maradt a levegőben, mintha lépcsőre tette volna.

– Mordiás! – mondta.

Csak a fejét látta még a vén medvének, a mogorva, bozontos fejét. De már elétűnt a nyaka után a dereka. Nagy volt, és kopott, tincsekben lógott róla a gyapjú. Egykedvűen jött, mintha unná az életét egy kicsit. Andrásnak hideg lett a homloka, s hirtelen émelyedni kezdett. Úgy érezte, hányni kell mindjárt, ha meg nem mozdul.

Előrelépett kettőt.

A harmadiknál már szagot vett a medve, felpillantott, és megállt. Nem látszott rajta semmi meglepődés. Csak nézte egy ideig Andrást, aztán megfordult, és elindult visszafelé. András is megindult utána, s szorította erősen a botot, minek a bunkóját előretartotta. Egyre közelebb ment, majd egy kicsit oldalt, hogy a meredek part felé térítse a medvét.

Fütty a háta mögött vakkantásokkal biztatta.

S Mordiás egyre húzódott, bölcsen és engedelmesen. Elment egészen a meredek partig, ott lenézett a mélybe, hol megáradva zúgott a víz. Aztán megrázta a fejét, mintha elszédült volna, s visszafordult.

András megállt egy pillanatra.

De a másikban már forróság öntötte el a homlokát.

– Megfürdesz, Mordiás! – mondta.

S arra már ülőhelyzetet vett a medve is, törzse egyenesen állt, mint az oszlop, két első lábát előrenyújtotta, s foga fölött felhúzta ínyét.

Morgott, mint a föld.

A bot közeledett hozzá, a levegő tüzes volt már, s alul zúgott a víz.

A bot pedig, mint a kieresztett, vad buzogány, úgy ugrott neki a bozontos mellnek. Egy ordítás hallatszott, a medve megtántorodott, de akkor megragadta hirtelen a botot, s odarántotta Andrást magához.

Mintha szikla zuhanna, úgy zuhantak együtt az árba.

A hullámok eltakarták mind a kettőt. Fütty reszketve nézett utánuk. De két hajlással alább felbukkantak újra. Újból elmerültek, s újból felbukkantak. Háromszor együtt, öldöklő küzdelemben, a szennyes habot túrva.

De negyedszer csak András egyedül.

Vízbe dőlt fűzfához akasztotta karját, melyből csorgott a vér. Ahogy kiemelte lassan a fejét, abból is csorgott a vér. Jobb füléből csak egy kicsi foszlány maradott meg. Szennyes, habos víz dőlt a száján.

Úgy lógott, mint az emberiség egy rettentő háború végén.

De győztesen mégis!

Mire kivergődött, jó messze lent, valahogy a partra, már a sas ott keringett ismét a nyáj fölött a magosban. Aztán elrepült ő is, hogy teljességgel nyugalom lehessen a kövér havasi világban, mely immár háborítás nélkül nappal a bárányoké s éjjel a csillagoké.

Virágzik a csemete

Tavasszal pajkos a világ; az ég és a föld egyaránt. Csupa ámulat, hogy az imént is mily titkosan kerekedett egy felhő! Ha lehetne a semmiből valami, az ilyen felhő abból születnék. Így azonban azt kell hinnem, hogy a kékség sűrűjében dióhéj rejtőzködött, melyből a magos fuvalom bontotta ki őt, mint egy szürke köpönyeget. Puha és szeszélyes köpönyeg az efféle tavasz végi felhő, s nem erénye neki a szerénység és az illem. Lám, ez is percek alatt bomlott kicsiből nagyra, s nagyból óriásra, miközben egyre foltosodott; és közben kiverette magát arany sujtásokkal is, melyek azután morogva kezdtek villadozni.

Magamagát bőszítette valósággal.

S így csoda-e, ha végre megszakadt benne egy szem, s utána a köpönyeg szálai mind kibomolva kezdtek hullani a földre! Csillanva és indulatosan csapott a rengeteg ezüstfonal a földre, s ott kis gyöngyökre szakadozott valahány.

A fák és a kerítések mind gyöngyösen maradtak utána, s hát még a füvek és a virágok füle! Csak az út pora járt rosszul szegény, ha ugyan sajnálni lehet az anyag férgeit, melyek olyannyira gyávák, hogy a széltől hanyatt-homlok menekülnek, s egy kicsi esőtől feketére válnak.

Ily feketén s gyászban összemosódva takarták most is az utat.

Már hasztalan volt a hanyatló nap igyekezete, hogy szürkére nyalja fényével őket. Mert a házak sajnálat nélkül temetést jeleztek, kivetvén az árnyékukat rájuk, mint a gyászos leplet.

Mégis vidám volt a falu.

Mihály különösen.

Egyedül tán a fiatal bakkecske szökhetik akkorákat s oly furcsa alakzatokban, mint ő. Gondolata sem igen volt több, mint az efféle baknak. Amikor a kapu megcsattant, s három döngés kelt a tornácon, ő már egy utolsó ugrással a nyitott ajtón keresztül bent volt a szobában.

– Anyám, esső vót! – mondta.

Nagyot szusszant utána.

– Akasztófa nem hullott? – kérdezte az anyja.

Mihály megértette, hogy merre mutat a szó, s a nyaka kurtább lett valamivel. Kenyeret kért, de amit még melléje kérhetett volna, azt elhagyta kegyesen, hadd javuljon egy fokot az anyja szemében. Szárnya azonban így sem lett a kenyérnek. Az asszony szót sem vetett hamarjában a fiúnak, hanem hátrament a tornácba, s onnét eléhozott egy kapát, minek az élét erősen tapogatta.

– Előbb fuss átal ide a szomszédba – mondta. – S kérd el Anna nénédtől hamar a reszelőt.

– S akkor ad? – kérdezte Mihály.

– Adok.

– Egy kicsi szalonnát is?

Mint egy égő gyufaszálat a puskaporban, úgy vetette el játékosan a szalonna szót. Mire pukkanhatott volna, ő már künn volt az udvaron. Nem a kaput választotta, hanem a kerítést, s azon keresztül az egyenes utat a zsenge kerti füvön. Ahol elment, egész pászmában összetörte mind a csillogó gyöngyöket; s amikor megállt a szomszéd kerítésnél, két lábszárát a virágok temetőjében kopjafának lehetett volna felütni. Még a szegény kerítés is megrettenve laposodott meg előtte, s a félelemtől a deszkákon kiütött a penész. Könnyen lehet, hogy reccsenve szakadt volna meg a kerítésben valami, ha irgalom nélkül ugrott volna a tetejére Mihály. Az irgalom azonban egy macskát rendelt oda, ki a vad fiúnak a figyelmét hálójába kerítette, s erejét a fejébe kergette.

Akkor pillantotta meg Mihály, amikor már fogta a kerítés tetejét, hogy a szökésben mintát mutasson magának. Szeme egyszerre megsárgult az alkalomtól, s meghuttyanva nézte a macskát, aki gömbölyűre kuporodva merőn figyelt valamit.

Vajon mit nézhet…? – tűnődött Mihály.

Valami a tornácban lehetett, a lépcsők tetejében, mert figyelő két szemét oda kötötte ki a macska. Zaj azonban nem hallatszott semmi; talán még Anna sincsen itthon, a fiatal menyecske. Mégis néz a macska! Az pedig hiába nem néz, annyi bizonyos. Ha legalább pillantana egyet-egyet, de nem teszi, csak figyel, s közben gyenge pára száll belőle, mintha labda volna, mely vagy szárad most a napon, vagy robbanni készül.

De ha!… – fülelt élesen Mihály. – Valami csobog, vagy mintha a víz csorogna!

Ha egyéb nem, egy puha loccsanás egészen bizonyos volt.

Ugyanakkor a macskának megremegett a bajsza.

Ennek végire járunk – mondta magában Mihály.

Lehúzódott egészen a kerítés mellé, s óvatosan mászni kezdett a vizes fűben, hogy valahol továbbacska, biztos és rejtett szakaszon hághasson által a kerítésen. Csak annyi neszt ütött, hogy többet szellő sem igen üt. S amikor túlfelől leszállt a pajkos szerencse öléből, már bátran csinálhatta a tervet, hogy a csűr védelme alatt miképpen lopakodjék előre.

Jó út kínálkozott.

A csűr kapuja nyitva volt hátul, s az első kapun is nyitva a kicsi ajtó. Mire a macska bajusza még egyszer megremegett volna, ebben a kicsi ajtóban már megjelent Mihálynak a feje. Ahogy nekibújva egy pillantást vetett előre, fel a tornácba a lépcsők tetejébe, abban a pillantásban kinyílt a szája, és a két szeme megfülledett. Úgy érezte, hogy forró levegő zúdul az arcájába, orra gőzzel telik meg, nyaka megfeszül, füle fullad, nyelve dagad, s a két szeme forró párában fúrja előre magának az utat, fel a lépcsők tetejébe.

A mókus jutott eszébe, ahogy egyszer látta: két nagy, fehér nyírfaág között meglapultan pihegve.

Aztán a holló, ki röptében némán megállott volt a feje fölött.

A mókus és a holló.

Majd a piros tulipán.

De akkor egyszerre megremegett, mint a macska bajusza; feje előrehúzta, s hogy ki ne bukjék a kicsi kapun, hirtelen megfogott egy deszkát, ami előresietve, ropogva szólt:

– Gyere, Mihály!

Anna rebbenve ugrott fel a lépcsők tetejében.

S a macska suhanva futott keresztül az udvaron.

Mihály pedig ott állott négykézláb a kicsi kapu előtt, az udvar mezejének szégyenperemén. A hátát kunkorodva tartotta, mint bősz állapotában a macska; szeretett volna tünemény lenni, vagy akár kámfor, bármennyire büdös is az.

De csak kamasz volt, ki vadul és pajkosan gázolt idáig a gyöngyös virágok között, hogy itt végre úszhassék a szégyenben egy kicsit.

Anna félrehúzta a csebret, melynek hűs vizében, mint a virág, fürdette vala szárát; aztán megindult Mihály felé, hogy megejtse a vizsgát.

– Nem sül ki a szemed, te?! – mondta neki.

– Bizon Isten anyám küldött – felelte Mihály, s ahogy a szégyen engedte, bogos mozdulatokkal felállt. – Hogy legyen szíves, a kupát adja ide – folytatta felállva.

– Mit adjak oda?

Tudta, hogy reszelőt kéne mondani, de mégis kupát mondott. Mint valami görcs, mely a lelket fogja meg, valami efféle ejtette hatalmába. Ha akasztófát állítottak volna neki ebben a helyben, akkor sem mondta volna ki a reszelőt.

– A kupát! – mondta, és belenézett az Anna szemébe.

– Mit mértek véle?

– Zabot a csitkónak – hazudta Mihály.

S furcsán villant egyet a szeme.

Anna úgy érezte, mintha a szemvillanás arcába pírt szöktetett volna. Elfordult hirtelen, bément a házba, és kihozta a kupát.

– Nesze! – nyújtotta oda, de mielőtt karját visszahúzta volna, megkérdezte a fiútól: – Mennyi üdős vagy, te?

– Tizenkettő – mondta Mihály.

– A hitványságtól tizenhat is lehetnél – szólott Anna.

Mihály megfordult, és elindult a kerítés felé. Átugrott rajta, s ahogy a vizes fűben ismét gázolni kezdett előre, mintha parázs égette volna arcát, két füle kagylóját és szembogarát. Folyton a füvet nézte, mely tele volt bimbókkal és bomladozó tarka színekkel. Egyre lassabban lépett, majd megállt és visszafordult. Aztán lehajolt, és szedni kezdte gyorsan a virágokat, belé a kupába.

Visszavitte Annához, és nyújtotta neki.

– Nem ez kell, hanem a reszelő – mondta.

Anna csodálkozva nézte a kupában a virágokat, majd a fiúra tekintett, mintha kérdezni akart volna tőle valamit. Mihály azonban megelőzte.

– Az előbb nem jól találtam mondani – szólt nyájaskodva. – Mert tizenhárom vagyok, nem tizenkettő. Hát maga mennyi?

– Mi vagy te, anyakönyvvezető? – felelte Anna.

Mihály kuncogva nevetett.

– Úgyis tudom, mennyi…

– Mennyi?

– Huszonegy.

– Húsz. Csak húsz! – javította ki Anna, s azzal a tornác fáján keresztül a kupából mind az udvarra öntötte a virágokat.

Mihály döbbenve nézte a mozdulatot, majd az Anna arcába tekintett. Két szemében mintha tőr hegye villant volna meg. De nem szólt. Csak állott mozdulatlanul. Amikor megkapta a kupa helyett a reszelőt, a méregtől sárga volt az orra töve. De akkor sem mondott semmit.

Megfordult és elment.

– Hova vesztél vala el, te? – fogadta az anyja.

Mihály neki sem felelt, letette a tornác fájára a reszelőt, s indult visszafelé a grádicson. Az anyja nem tudta hirtelen, csodálkozzék-e vagy haragudjék. Oly furcsának találta a dolgot! Ahogy jött ez a fiú, mord ábrázattal, ki örökké pajkos volt és helytelen; ahogy semmibe vette a kérdést, ki addigelé mindig vetett egy bogot a más szavára; s ahogy hang nélkül visszafordult, ki máskor aranynak tekintette a kenyeret s a szalonnát.

– Nem kell az étel? – szólott utána.

– Most nem – mondta Mihály.

Bément a csűrbe, s ahogy álltából nézte a tárgyakat, lassan és sorjában egymás után, ellenségének érezte valamennyit. A villát, mit belészúrjanak; a csépet, mivel fejbe kólintsák; s a lajtorját, miről letaszítsák. Egy kicsi megnyugvást szeretett volna, de hol kaphatna vajon? Vagy valami rejtekhelyet legalább, hol csillapodni tudjon, s számadást csinálni a világgal, mely a mókus jegyébe fordult.

Felment a lajtorján, s a széna közé lefeküdt.

Mint a habos árvíz tetején ha jönnek s eltűnnek különféle tárgyak, úgy látta ő is, ami véle történt. Az egyik percben irtózat szállotta meg s a másik percben különös forróság. Csak egyedül Anna állott ijedelem nélkül az árvíz sodrában, szép lábaival, reá nem is hederítve; s ahogy ott állott, a virágokat folyton öntötte kifelé a kupából, belé az árokba…

– Anna!

Felült a szénában, mert az indulat, mint egy kegyetlen hopmester, hirtelen felültette. Csak egy kígyófej sziszeghet úgy, ahogy a kegyetlen menyecske neve ismét szípott benne egyet. Megmarta újból; beléje költözött, mint a pusztító féreg.

Harcolni kellett véle, megkeresni a fészkiben s legyőzni valahogy.

Hátha megölném… – gondolta magában.

Lejött a szénából, megkereste a fejszét, s elindult a csűr felé, hol a macskának oly furcsán citerázott volt a bajsza. Elgondolta azt is, hogy a tömlecben fog elrothadni, de nem baj. A kerítésnél azonban, amikor megállott egy kicsit, úgy vélte, hogy a fejsze nem lesz jó. Bárdolatlan kézbeli ez, menyecskéhez nem talál. De akkor mivel? Hátha a bicskával szúrna egyet belé, hogy a vére jöjjön! Lehet, hogy nem halna meg tőle, de legalább jajgatna és sírna, s akkor ő mondaná: no, ugye, mért öntötte ki a virágjaimot, mit a mókusnak szedtem!

Megfordult, s a fejszét a helyére visszavitte.

Gondolta, a megszúrás dolgában is számítást csinál még.

Egész éjjel ébren sunyított az ágyban.

Másnap a bicskát sem javallotta.

– Valamit ésszel kéne csinálni! – mondta magában.

Még nem tudta, hogy mit, de mint a farkaskölyök, folyton szimatolt; járt-kelt, leskelődött; fondorlatokon törte az eszét. S egyszer, úgy uzsonna tájban, leshelyéből észrevette, hogy egy ember az Annáék csűre mellett kimegy a kertbe s ott nézelődik. Kicsi fűrész volt a kezében, egyéb semmi. Egy almafa alatt megállapodott, s annak egyik ágát fűrészelni kezdte.

– Ez az ura neki! – ismerte meg Mihály.

Gereblyét kapott ő is a vállára, mintha tisztogatni menne a kertbe. Itt-ott kaparászott is valamit, majd úgy fordította az útját, hogy az ember közelébe jusson.

– Micsinál, Anti bácsom? – szólott oda a kerítés mellől.

– Lekapom innét ezeket a száraz ágakat – mondta az ember.

Mihály rákönyökölt a kerítés tetejére, s nézte a munkát.

– Hát te? – kérdezte.

– Tisztogatok.

Leesett a száraz ág. Anti felvette, lépett kettőt, s onnét a kerítés oldalába vetette.

– Mikor házasodol meg? – tréfálkozott a fiúval.

Mihály sóhajtott egyet, s nagy keserűséggel fennhangon felelte:

– Soha!

– Ne beszélj. S mért?

– Én azért, hogy engem ne csaljanak meg – felelte Mihály. – Csak mást.

Halljunk oda, mit tud! – gondolta magában Anti. Egészen kiformálja már a hangot, mint egy nagy kakas! Hiába no, telik az idő, s nőnek a gyermekek… Lám, ez a Mihály is a tegnap még az egyszeregy között bujkált, mint a rigófiú a ciherben, s ma már fejérnép dolgában egészen szakmabéli!

Kacagva mondta, miközben új ágra fektette a fűrészt:

– A három csoda közül te a negyedik vagy, Mihály.

– Hát én mért?

– Mert többet tudsz saját magadnál.

Mihály felemelte a jobb lábát, s két deszka között helyet keresett neki. S mint a lábával, a szóval is úgy tett éppen: felemelte szándékából, az Anti fejében helyet keresett neki, s biztos célzással odatette, mondván:

– Önmagát senki sem szárnyalhassa túl. De Anti bácsomnál többet tudok biztosan. Ebben a dologban.

– A megcsalásban-e?

– Abban.

– Hát akkor taníts meg engemet is! – szólott Anti. – Ne légy olyan magadnak való.

Szeme és arca egyaránt meghegyesedett Mihálynak.

– Az én tudományom magának szívfájdalom – mondta.

A fűrész megállott, úgy mondta, szikrát foganva, az Anna férje:

– Valamit a szádra teszek!

– A szememre kellett volna – felelte Mihály.

Eleresztette Anti a fűrészt, minek a nyele úgy kezdett hintázni, puhán, mint a fának az ága, ha megriadva elszáll arról a madár. Eleresztette, odament egyenesen a kerítéshez, s két vállán megmarkolta Mihályt.

– Láttál valamit?! – kérdezte.

A fiú megrettenve meredett rá. A halál jutott eszébe, mit egy képen látott volt, csontból állott az egész, a forgói is mind látszottak; s szinte hallani lehetett, hogy a tíz ujja nyikorog, miközben ragadozásra meggörbíti. A rémület megtámadta agyában a bosszú tervét; recsegett az egész, mint viharban a fa, mit pedig nagy céllal ültettek; s már éppen úgy volt, hogy kiszakad tövestől, s Anna nem sírhat árnyéka alatt… De akkor a rémület viharával szembecsapott vérének a vihara, s a kettő között Anna jelent meg, s fürösztött lábát már nyújtotta, hogy a Mihály fejére lépjék.

Megfeszítette két vállát a fiú, s szeme az ember szívébe villant.

– Láttam! – mondta.

– Mit láttál?

– A maga feleségit.

– Kivel?

– Azt nem üsmertem meg.

– Hol?

– A csűrben. Annak a főggyin. A szénán!

– Mikor?

– Tennap. Az esső után.

A férfi levette a Mihály válláról a kezét, s két lába mellé ejtette. Olyan sárgásfehér volt már az arca, mint a kitelelt lép tavasszal; s gyér bajusza feketébb sokkal, mint máskor. De nem szólt a világon semmit, hanem tapogatva, mint a vak, kivette a fából a fűrészt, s megindult béfelé, a háza felé.

Alig ment néhány lépést, a szerszámot beléeresztette a fűbe.

Mihály a kerítésre bújva nézett utána. Ernyedten lógott a deszkán, két térde mögött rándult egyet-egyet a horgasina. Csak akkor ereszkedett a talpára egészen, amikor elvesztette szeme elől a férfit.

De erősen remegett a lába, mindegyre meg akart huttyanni, hol az egyik, hol a másik. Jobbnak vélte hát, ha azonhelyből beléereszkedik a fűbe. Roggyanva kuporodott meg, két térdét álla alá húzta, s a térde fölött előrebillentve tartotta a fejét. Arca suta volt, öreg és nyirkos.

Így ült, kimeredve az időből, mint a beteg szem a maga üregéből.

Nem látott.

S nem is hallott semmit, távoli zajt vagy közeli mozgást, csak egyszer valami rekedtes hangot:

– Gyere!

Mint a kísértet, mely bokrából visszatér, Anti állott a kerítés mellett, túlfelől. Már nyújtotta a deszka fölött a két karját, amikor hangjára felriadt a fiú. Nem érte el, csak a levegőben kaparászott. De a másik pillanatban leszakította a felső deszkát, egészen áthajlott, s a nyakszirtje alatt megragadta Mihályt, ruhájánál fogva.

Úgy emelte át, mint gyapján a kutyát.

– Gyere… Lám, igazat mondtál-e…? – morogta.

Csak annyit tudott Mihály, hogy most a halál biztos. Nem szólt, s nem ellenkezett. De ami legkülönösebb volt: tisztulni kezdett az agya, lépésről lépésre, egyre jobban. Mintha túl lett volna már a halálon, ahol nincs mitől félni. Bévitte Anti a csűrbe, s ott megkérdezte:

– Hol láttad?

Mihály bökött egyet az ujjával, s habozás nélkül mondta:

– Itt.

A férfi nem kérdezett egyebet, hanem egyenesen bévitte a házba. Az ajtónál lódított egyet rajta, hogy Mihály szinte hason érkezett meg a szoba közepébe. A szégyen vörösre torzította az arcát, hogy így bukkantják őt Anna elébe, de az asszony szerencsére nem volt a szobában.

A pincéből kiáltotta fel az ura.

Ahogy belépett a küszöbön, rögtön rászólt a férfi:

– Vedd elé a gyertyát!

– Milyen gyertyát? – kérdezte Anna.

– A szentelt gyertyát.

S maga kivette a pad alól a fejszét.

– Tedd az asztalra, s gyújtsd meg! – mondta.

Az asszony színe már a gyertya színéhez kezdett hasonlítani. Nem mert kérdezni semmit, hanem az asztalra tette a gyertyát, s meggyújtotta. Piros szalag volt a gyertya derekán, egyetlen öröm a házban. Azt nézte Mihály, s mintha el akarta volna rágni, úgy kocogott össze a foga.

– Térgyepelj le s eskügyél! – hangzott a parancs.

Mihály letérdepelt.

– S mongyad utánam!

S mondta, ahogy hallotta:

– Esküszöm az Istenre s melléje a szentekre, hogy amit elmondtam, az tiszta és szín igazság. Esküszöm arra is, hogy soha senkinek többet el nem mondom, éljek bár akármeddig. Isten engem úgy segéljen!

Intett Mihálynak, hogy álljon fel, s húzódjék hátrább. Akkor a felesége felé fordult, s neki mondta:

– Térgyepelj le s eskügyél!

Mint egy meglapult kérdőjel, Anna esdekelve nézett rá, s csak annyit tudott szólni:

– Anti?!

Mintha tűz csapja meg, ami robbanhat, olyan volt a férfinak is a szó. A kezében villanva szökött magosba a fejsze, s az asztalt úgy kettőbe vágta, hogy a négy láb kétfelé fordult, s közben a gyertya a földre esett. Az asszony melléje borult rögtön, megragadta mind a két kezével a kialudt gyertyát, s reszketve tartotta maga elé, kiáltván:

– Esküszöm!

S mondta tovább az ura után:

– …az Istenre, hogy szánom-bánom, amit hites uram ellen paráznaságban vétettem, s ezt a vétket soha többet elkövetni nem fogom. Isten engem úgy segéljen!

Ahogy a szó, mint a lehullott madár, beléesett a csendbe, Anti kinyitotta az ajtót, s ráintett Mihályra:

– Lódulj kifelé! – mondta.

Az állat osonhat úgy, a csapdából valahogy megszabadulva, ahogy a fiú vakarodott kifelé. Még utoljára kapott egyet a fejsze nyelével, de serényen vitte azt is a tomporáján. Hamar átugrott a kerítésen, s nehogy valaki ember megláthassa, fától fáig lopakodott előre, majd ügyesen bésurrant az istállóba. S gyorsan a két ló fara mellett, egy kicsit megkucorodva előrefutott, s már ott volt a jászol sarkában, s pókhálók alatt, a jóféle és leplező sötétben.

Megzsugorodva ült, mint a sün.

Gondolata sem támadt sokáig, mintha a gondolatok is megvetették volna őt. Aztán, örök titok útján, egyszerre az jutott eszébe, hogy Jézus jászolban született. Jézus jászolban született! Elmondta magában kétszer, háromszor. Aztán lassan rázni kezdte a hideg, s a hideg után forróság öntötte el.

Még nem tudta szegény, hogy a térképen „szerelem” név alatt kereshetné a tűzhányót, melynek a tetején most kucorgott. De már a füstjét tegnap és ma folyton érezte; most pedig valósággal ömlött belőle forrón a füst.

Anna jutott eszébe.

S akkor egyszerre, nagy bőségben és erővel rázni kezdte a sírás.

Tavasz volt mindenképpen.

S tavasszal vajúdik a világ; az ég és a föld egyaránt.

Igazítás a világon

A fűtermő helyeken csillogott a föld, s a fák ágai cukrosak voltak. Felettük ropogósnak tetszett a derült ég: szinte félni lehetett, hogy meghasad valahol, amikor tüzesen rányomul a felkelő nap.

– Ha megereszkedik az idő, várni lehet a havat – mondta a kovács.

Gergely nem csodálkozott, hogy így beszél vele a kovács, pedig csak tizenöt esztendős volt.

– Pedig megereszkedik – felelte.

A kovács kinyitotta a műhely ajtaját, s rámutatott egy kerékre.

– Hozzád adom – mondta Gergelynek.

Csoda, hogy mennyire megtalálta a szót és a szóval a titkot. Mert a kerék sugár volt, friss és üdítő. Küllői, mint a szirmok, szép halovány színben virágzották körül a fejet; s fekete-kék színben csillogott a ráf, akár a gondos hajfonat. Kerékben kedves és takaros leányka volt, éppen Gergelynek való, kinek a szeme jelezte is a megindító érzéseket.

– Vigyázattal hazahengerítem – mondta a fiú.

Egyszer bal kézzel s egyszer jobbal gurította, hogy az öröme neki s a keréknek is teljes legyen. Amikor a kapuig ért, akkor kelt fel a nap. Egyszerre fénybe vonta az udvart, s amíg Gergely örömbe merülve dolgozott, sugárnyelveivel lenyalta az ágakról a cukrot.

Egy óra múlva ott állott a kicsi vetőszekér, gondosan összerakva, az udvar közepén. Mindene új volt, még az árnyéka is, melyet a melegedő földre vetett a keleti napfényben. A boldog mosoly úgy ült a Gergely arcán, mint a szín a virágon. Csak rózsaszín volt, nem piros. Piros csak akkor tudott volna lenni, ha a kerekeket is ő csinálta volna, Gergely. Mert a négy keréken kívül minden az ő munkája volt.

Megnézte minden oldalról a szekeret.

Olyan, mint egy menyasszony! – gondolta magában.

A szekér is ámulattal nézte őt, tizenöt esztendős kicsi apját. Látta vékony-magos termetét, örvendező arcát, tiszta homlokát és a vidám értelmet bársonyos barna szemében.

Szép legényecske ez a Gergely! – gondolta a szekér.

Úgy tetszett, menyasszony és vőlegény áll az őszi napfényben.

Az ilyent látni kell!

Abban a percben megfordult Gergely, s bément a házba.

– Kinyílott a virág, amit ültettem, apám! – mondta érett jókedviben.

– Megtekintjük… – felelte Márton, az öreg.

Gergely ment elöl, s amikor odaértek a szekérhez, egy finom kézmozdulattal úgy ajánlotta bé az apjának, mint valami eleven személyt. Csak éppen azt nem mondta, hogy Hasznos Rozália.

Az öreg is körüljárta a szekeret, majd az elejénél megállott, s még mindig nézte. A szekér nagyon szorongott, hogy miképpen avatják a családba; s ők is érezték mind a ketten, hogy mily fontos most a szó.

A várakozás nyújtotta nyakát a csendben.

– Az ember gyarló… – mondta végre az öreg.

Mindig azt hitte Gergely, hogy jól ismeri az apját, de ezt a szót most nem értette. De megkérdezni sem akarta, hogy miképpen gondolja, amit mondott. Aki meg tudott csinálni egy ilyen szekeret, annak okosság dolgában nem alól van a helye.

– De még milyen gyarló! – erősítette Gergely.

Az öreg megnézte a fiát, s így szólt:

– A te gyarlóságodon tudunk segíteni.

– Az jó vóna! – mondta Gergely, mintha pontosan értené.

Megint elhallgattak.

A csend olyan volt, s az öreg szeme járása, hogy tetszik neki a szekér. Csak éppen a gyarlóság állott még közben, ilyen verőfényes időben.

Hevületben volt Gergely, s a húrjai megfeszülve, hogy még a lepke zaját is felvette volna. Hangjában is benne volt eszének izgalma, ahogy mondta:

– Egyiken lehet s a másikon nem.

Úgy érezte az öreg, hogy a fia tökéletesen megértett mindent. Érdemes hát arra, hogy amit eszével mutogatott, azt a világosságra kitegye, mint az egyenrangú madarak eledelét.

– Te még megtanulhatod – mondta –, hogy kereket is tudj csinálni a szekérbe. De én nem tudtam olyan fiat idézni elé, aki tanulás nélkül is kereket csináljon.

Most már értette Gergely, hogy mért lázad az apja. Leghamarább ő is véle lázadott volna, de mégis jobbnak vélte, ha Isten dolgában bölcsességet jelez az öregnek.

– A víznek is gátat állítanak – mondta.

Egyszerre kemény lett a férfi arca, s úgy nézett előre, belé a levegőbe. Két szeme két láthatatlan egyenes kardot szült, mely mindkettő egy gátra mutatott. Arra a gátra fogja ráereszteni a fiát, hogy szakassza széjjel. S széjjel is fogja bizonyosan, csak előbb lelkében és elméjében meg kell duzzasztani őt!

– Gyere s egyél! – mondta a fiának.

Most az öreg ment elöl, s Gergely igen jól evett.

Másnap elindultak ketten a városba, hogy a kerékcsinálást Gergely megtanulja, ha már úgy született, efféle tudomány nélkül. A biztos remény mellett vasárnapi ruháját is vitte a fiú, s lelkében garmadával a szépítőszereket, melyekkel a világot gyönyörűre lehet festeni s kívánatosra.

Mentükben láttak egy pacsirtát s megint egyet. Amikor a harmadikat is meglátták, Gergely megjegyezte:

– Így ősszel nem énekelnek.

– Nem – mondta az öreg.

– S vajon miért?

– Nem beszéltem még egyikkel sem.

Gergely nevetni kezdett, mert nagyon furcsának vélte, hogy valaki eltöltsön ötvenegy esztendőt, s pacsirtával még ne beszéljen.

– Hát szarkával beszélt-e? – kérdezte.

Úgy tekintett a fiára Márton, mintha szarka helyett puskagolyó súrolta volna a tekintélyét. Gergely megértette a tekintet szavát, s magában beismerte a hibát. Nem ilyen közönséges madarat kellett volna mondani, hanem valami ritka szépet, az apjához méltót.

– Nem szarkát gondoltam, hanem hollót – szólott csendesen.

– A hollónál te nem lehetsz inas – felelte az öreg.

– Hát kinél lehetek?

– Gyalog mesternél.

Gergelynek nem tetszett a név, különösen így a holló után, aki egyedül és magosan repül. De ezt nem mondta, mert az jutott eszébe, hogy a „Gyalog” név is takarhat huszártermészetű embert, bátrat és szépet. Miközben mendegélt az apja mellett, el is képzelt magának egy ilyen délceg mestert. Egyenesen a Szunyog utcába mentek s ott neki egy kapunak. Ahogy benyitottak rajta, hosszú, keskeny udvart pillantottak meg. Kerekes kút volt az udvaron, s a kerítés mellett sok rossz kerék, szekérágas és tengely. Azt lehetett volna hinni, hogy itt nem csinálnak szekeret, hanem a meglevőket is agyonütik.

Gergely a kút mellett állott, az öreg betekintett a műhelybe.

– Itt mindenki meghót! – mondta.

De abban a percben, mintha a feltámadást akarta volna jelezni, a műhely melletti ajtón kilépett egy tekintetes asszony. Sovány volt, magos és szigorú. Megkérdezte, hogy mit keresnek, mire az öreg azt felelte, hogy Gyalog mestert.

– Elment adót fizetni – mondta az asszony, s azzal az ajtón keresztül ismét sírba szállt.

Apa s fiú egymásra néztek.

– A termés gyengének ígérkezik – jegyezte meg Gergely.

Tanakodni kezdtek, hogy elmenjenek-e vagy várakozzanak. Abban egyeztek meg, hogy aki adót fizet, az tisztességes ember, megérdemli a várakozást. Leültek hát a padra, ami ott állott a kút mellett. S jó volt, hogy így határoztak, mert egy félóra múlva megérkezett a mester. Rossz sárga kabát volt rajta s a fején olyan sapka, mint egy tavalyi madárfészek. Veres nyúlszeme neki, kétujjnyi rőt szakálla, s jobbról az orra árkában akkora szemölcs, mint egy sárga cseremakk.

Valódi Gyalog mester volt.

Az öreg köszönt neki, de Gergely megátalkodott, hogy ő ilyen csúnya embernek nem szól. S csakugyan nem szólott egyet sem, csak hallgatta, hogy miképpen alkusznak felőle. Az apja pénzt ígért s búzát a tudományáért. Gyalog mester pedig nagy buzgalommal mondogatta, hogy két hónap elég lesz, ha ő kezibe veszi a fiút. Kicsi idő alatt mindent jól elintéztek, csak éppen Gergelyt kellett még megkérdezni, nehogy a kedvéből veszítsen valamit.

– Neked így jó lesz-e? – fordult feléje az apja.

– Nem vállalkozom – mondta Gergely.

Váratlanul s nagyon egyenesen jött a szó, meghökkentette mind a két öreget. Nem értették ezt a különös fordulatot, s vallatni kezdték a fiút mindenféle csábító és jóleső szavakkal.

Gergely nem akart felelni.

Úgy kellett eltávozni eredmény nélkül.

Az öreg erősen feszült mérgében, a lépésein is látszott. Egy darabig nem is szólt a fiához, de aztán mégis megállott, s kemény tekintettel úgy kérdezte meg:

– Mért nem vállaltad?

– Én ilyen rusnya embernél nem tanulok! – felelte Gergely.

Mindenre számított az öreg, csak éppen erre a feleletre nem. Az arca mégis megenyhült, mert úgy érezte, hogy a fiú nem szólt oktalanul.

– Csúf a világ is! – mondta.

– Éppen azért! – felelte Gergely. – Én nem járulok hozzá!

– Hát?

– Javítsunk rajta, azt nem bánom.

– Miképpen javítsunk?

– Én nem vagyok ötvenegy esztendős! – mondta a fiú.

Ebben is sok igazság volt, úgy vélte az öreg, s gondolkozni kezdett. Aztán valamit gondolt magában, hirtelen megfordította Gergelyt, s elindultak a város felé vissza. Úgy látszott, valami nemes cél vezeti őket, s mégis egy kocsmába mentek bé először. Ott álltában két deci pálinkát megivott az öreg, s azt mondta utána:

– Most gyere!

Furcsán fénylett a szeme, s az arca rózsásodott.

– Itt állj meg! – szólt egy borbély üzlete előtt.

Maga bément a boltba, s nemsokára a segéddel együtt érkezett vissza. A segédet, ki táskát is hozott magával, szépen közrevették, s úgy indultak tovább. Mentek egy jó darabig, s akkor az öreg ismét megállott egy nagy ház előtt. Erősen nézett valami orvosi táblát, s újból így szólott:

– Mingyárt jövök.

Kicsi idő múlva egy úriemberrel érkezett vissza, kinek ugyancsak táskája volt.

Négyen mentek tovább.

Egyenesen Gyalog mesterhez vezette őket az öreg, bé a műhelybe. Ott megállottak a két táskával, s jóformán nem is köszöntek. Egy széket megragadott Márton gazda, a műhely közepére tette, majd elszántan ráparancsolt a mesterre:

– Üljön le!

Egy szót sem mert ellenkezni Gyalog mester, hanem leült a székre. S abban a pillanatban a borbélyra kiáltott rá az öreg:

– Beretválja meg!

Tíz perc múlva egy csepp szakálla sem volt a kerekes mesternek. Csak a gumó virított orra árkában, de most még nagyobb hatalommal, mint eddig.

– Vegye le, doktor úr! – hangzott a parancs.

Elővette szerszámait az orvos, majd nagy gonddal megtapogatta a gumót, s valami huncut vízzel bé is kente. Azután nekihelyezkedett, s úgy levette két perc alatt, hogy a vér is alig serkedett ki a helyén.

– Fájt? – kérdezte.

– Annem – felelte a mester.

Mind csodájára jártak, hogy ennyi idő alatt micsoda változás esett egy emberi arcon. Nevettek örömükben, s úgy dicsértek mindenkit, aki segített a nagy munkában. Maga Gyalog mester volt a legboldogabb, a száját is alig tudta összefogni, amikor tükröt tartott eléje a borbély.

Gergely is nézte, s mindegyre bugyogva nevetett.

– Most már itt maradsz-e? – kérdezte az apja.

– Most már itt – felelte Gergely.

Gyalog mester megvendégelte az egész társaságot; s Gergely, örömében, hogy legalább egy mákszemet igazítottak a világon, énekelt is egyet a végén.

Pásztorok ivadéka

Abban az esztendőben különösen pazar színeket virágzott az ősz. Bár ilyenkor a tavasznál is szebb talán az erdélyi világ, mégis türelmetlenül vártam, hogy feketére vetkőzzenek a fák; s majd annál is hevesebben, hogy tegyenek már fehér sapkát.

Vártam a karácsonyt.

Mert ugyanis, évenként meg-megújuló vágyam szerint, erre a pásztoros ünnepre haza akartam menni a faluba. Be is léptünk végre karácsony hetébe; s szerdán reggel azt mondtam magamnak:

– Ne késlekedjünk tovább!

S a déli órákban már el is indultam.

Egy kerek napig vergődtem, amíg ide-oda szálldosva s hófúvásokon keresztül megérkeztem a faluba.

– No, milyen a világ? – kérdeztem otthon.

Együtt ült az egész népes család és a rokonság; s köztük Tamás nagybátyám is, az anyám testvére.

– Bizony, nem akar változni – mondta az öreg.

Anyám különösen, de jórészt a többiek is, enyhe megrovással néztek Tamás bátyóra, hogy mindjárt panasszal kezdi a szót.

– Nem akar, bizony! – folytatta az öreg. – Mert hát ma is úgy van, hogy minden este sötétség ereszkedik a világra, s reggelig kell várni, hogy ismét világosság legyen!

Mint a gyermekek, mind úgy nevettünk, pedig valóban okos és igaz dolgot mondott. De hát, karácsony lévén, a nyugvás és a kedvünk egyaránt engedte, hogy a világot az ő vidám színeivel fordítsuk magunk elé. Szorgalmasan forgattuk is, különösen másodnapján, amikor Jézus is már megszokta volt a világot.

Egészen lámpagyújtásig maradt együtt az ünnepi rokonság.

– No, még egy pohárral! – fészkelődött akkor Tamás bátyó.

Szívesen megittuk azzal az egy pohárral, majd hamarosan megszereztük még kettővel. Akkor azonban nagy elszánással jelentette ki Tamás bátyó, hogy most immár csakugyan mennie kell, mert a felesége így is agyonüti.

Erre az öcsém is megszólalt rögtön.

– Akkor ugyanvalóst ne menjen!

– Elszántam magam, Gáspár! – játszott az öreg.

– S kész meghalni is?

– Küzdöm, amíg lehet – mondta reményt nyújtva az öreg, majd odafordult hozzám, s azt kérdezte tőlem, hogy vacsora után mit csinálok. Azt feleltem neki, hogy vacsora után semmi nagy dolgom nincs, hacsak meg nem változik addig a világ.

– Akkor gyere el a cimboraságba!

Nem tudtam hirtelen, hogy mi az a cimboraság, s emiatt bizonytalankodva néztem reá. Egy kicsit restelkedtem is, hogy olyant hallok itthon, amit nem tudok. De hamar kiderült, hogy pironkodásra okom nincsen, mert a cimboraságot az én gyermekkoromban még „majorfogadó gyűlés”-nek nevezték. De hát azt sem érti mindenki, a majorfogadást. Mert a Bibliában és az Alföldön valami kisded gazdaság a major; nálunk pedig egy nevezetes pásztorember, aki a nyári időszakra bérbe veszi a fejős juhokat: azokat őrzi, gondozza és feji; s a juhos gazdának sajtban adja meg a bért.

Ügyes ember kell ilyen nyári pásztornak s megbízható; mert hát a juhok tejelése a szakértő gondozás után igazodik.

– Úgyhát választó gyűlés! – mondtam.

– Az.

Régen is nagy esemény volt az ilyen pásztorfogadó gyűlés, hiszen jut eszembe, hogy mily sokat hányták-vetették a jelölteket. Még az is beszédbe jött, hogy milyen kutyával rendelkezik az illető; nem is szólva arról, hogy vajon ismeri-e a hegyi rengeteg minden legelhető szegelikát; van-e dolgos felesége és szemfüles bojtárja.

– Hol lesz a gyűlés? – kérdeztem.

Egy gazdának a nevét mondta Tamás bátyó, hogy annál lesz a gyülekezés. Nemcsak jól ismertem azt a Simó bácsit, hanem még arra is emlékezni tudtam, hogy gyermekkoromban ő volt a tűzoltók parancsnoka, nemkülönben a nagypénteki sírőrző díszkatonák parancsnoka is ő volt. Emlékezetes személye még nagyobbra növesztette kedvemet.

Gondoltam, mégis mondok valami akadályt, hadd lám, mekkorát ugrik az öreg.

– De nekem nincsen juhom!

Rosszul tettem azonban, hogy ilyen akadályt mondottam, mert abban a pillantásban a bátyó feltalálta magát, s jó drágán, a magáéból felajánlott nekem egy juhot. S mivel én már nem léphettem vissza csökkenés nélkül, megkötöttem vele a vásárt, s ki is fizettem helyből a pénzt.

Így aztán már szavazati jogom is volt a pásztorfogadó gyűlésben.

Nosza, a vacsorát hamar lejárattuk, s készenlétben vártam, hogy visszajöjjön az öreg, hadd mehessünk már a gyülekezetbe. Nem is csalódtam benne, mert odakünn, pontosan a megbeszélt időben, megcsattant a kapu. Hanem a csattanás után hiába vártam, hogy a lába alatt csikorduljon a fagyott grádics, mert az bizony nem akart csikordulni.

Helyette a hangja tört be az udvarról a házba:

– Kössétek be ezt a juhot!

Erre a húgom felugrott az asztal mellől, a sógorom pedig így szólt:

– Hijj, a mindenit! Ez elhozta a juhot is, ebben a nagy hidegben!

– Beh rendes ember az öreg! – mondtam.

Sógor mosolyogva borította le az én dicsérő szavamat, szólván:

– Félt inkább, hogy sógor úr vissza találja kérni a pénzt.

De hát akár rendes ember volt, akár a pénzire óvatos, mindnyájan örvendtünk a hasznos juh állatnak, s mindjárt szénát is adtunk neki, hogy amíg az ő nyári sorsa felől tanácskozunk a gyülekezetben, addig ő is táplálja magát a jövendő és bőséges tejelésre. Egy kicsivel több időt is töltöttünk véle, mint ahogy kellett volna, mert amikor megérkeztünk a gyűlés házába, mind egybegyűlve várakoztak a juhos emberek. A házigazda nagy szívélyességgel fogadott engem, s véle együtt a többi juhos cimborák is örvendettek, hogy segítek nekik pásztort fogadni. Mindjárt azt kívánták, hogy üljek elöl az asztal mellé, ahol a gyűlés elöljárói már ültek is a kötelesség felhőiben. Az engedelmesség bennem meg is lett volna, de a szoba tömötten tele volt lócákkal és emberekkel, s így csak nehezen, hullámok hátán tudtam előrejutni valahogy. De az akarat végre mégis győzött, s nemsokára ott ültem az asztal mellett. Néhány pillantással szemügyre vettem a zajgó gyülekezetet, mely karácsonyi örömben és nyári gondokban várakozott. Szemügyre vettem, mert a közös ügy mellett most már a juhom is parancsolt, hogy mindent tudnom kell és mindenre emlékeznem kell.

Mellettem a gyűlésbíró ült, egy magas és sovány férfiú. Óriási nagy könyvet terített ki maga elé az asztalra; s abban a könyvben benne volt minden juhos gazda, az ő minden jogaival. A gyűlésbíró mellett a községi bíró ült, s mellette, az asztal bütüjében az én Gáspár öcsém. Tinta és penna s egy árkus papiros feküdt Gáspár előtt; s amikor én ezt megláttam, mindjárt az jutott eszembe, hogy lám, Gáspárt is tintával és pennával üldözi a sors, akár engemet!

– Jegyzői tiszted van? – kérdeztem tőle.

– Nekem az! – mondta Gáspár; s hát már veti is le az ujjasát, mintha szörnyű nagy munkának gyürkőznék neki.

De igaza volt, mert a meleg már erősen kezdett gyűlni a szobában, s a vastag dohányfüst úgy vonult ide-oda benne, mint a gőz. Ha voltak, akik még nem dohányoztak, védekezésül azok is rágyújtottak. Csak éppen az asszonyok nem. Mert asszony is volt néhány a gyülekezetben; néhány özvegyasszony, aki maga vitte a kicsi gazdaságot, s így maga tűrte a füstöt is.

Zsongott a nagy szoba, dohogott, mint a befűtött kazán. Csak éppen meg kellett indítani.

S abban a percben a gyűlésbíró meg is kopogtatta az asztalt egy nagy sárga ceruzával, s így szólt:

– A betlehemi pásztorok emlékezetében a mi pásztorfogadó gyűlésünket ezennel megnyitom. Üdvözlök minden jelenlévőt, s arra szólítom fel az egyeseket, hogy helyénvaló módon gondolkozzanak, mert a kitűzött célunkat ma este el akarjuk érni. A kitűzött célunk pedig az, hogy a juhaink mellé nyári gazdát, vagyis pásztort fogadjunk. Ez idáig két ajánlkozó van.

Ezt ahogy kimondta, valaki nagyot kiáltott:

– Gyurkagyörgy jó lesz!

– Ki a másik? – követelte egy hang.

A gyűlésbíró megmondta a másiknak is nevét, de azt nem éltette senki; igaz ismét, hogy nem is ócsárolta senki. Csendben és füstben hallgatott mindenki, s szegetten lógtak a fejek, mintha a döntés perceit sínylenők valahányan.

– Gyurkagyörgy jó lesz! – szólt ismét a hang.

– Igen tudós! – jegyezte meg valaki.

Sokan nevették ezt a közbeszólót, mert biztosra lehetett venni, hogy Gyurkagyörgy túljárt valamikor az eszén. Darabos tréfákat ontottak reá, s néhány perc alatt úgy elkalandoztak, mintha juha nem is lett volna már senkinek. S a gyűlésbíró, mint a bölcs pásztor, eresztette is az embereket, hadd legeljenek az eszükkel, ahol akarnak.

Legalább egy fertály óráig mi is azt csináltuk az asztal mellett, egyedül csak Gáspár öcsém küszködött a papiros fölött.

De aztán ismét kopogott a nagy sárga ceruza, s hallatszott a kérdés:

– Emel-e hát valaki szót Gyurkagyörgy ellen?

– Jó lesz! – röppent fel egy új hang, majd valaki zuhogva mondta utána:

– Emberek! Negyven előtt is Gyurkagyörgy volt a pásztor. Két esztendeig! Vallott akkor kárt is eleget, mert rengeteg sajtot vesztegetett a szimatos csendőrökre, hogy élhessen valahogy. Most a becsület is azt kívánja, hogy adjunk neki még egy esztendőt, hátha helyre tudná ütni a veszteséget!

Ennek utána több egy pisszenés sem volt Gyurkagyörgy ellen, hanem nagy lelkesedéssel mindnyájan neki adtuk a következő esztendőt. Egyedül azt kívánta a gyülekezet, hogy Gyurkagyörgy már a kihajtás alkalmával vizsgálja meg a juhokat. Vagyis állapítsa meg, hogy adnak-e rendesen tejet, s csak azt a juhot fogadja el, amelyikben biztosan bízik. De aztán, amely juh állatokat magának soroz, azok után a sajtot megadni köteles legyen!

Hát ez is helyes beszéd volt, s el is fogadtuk valahányan. Mire aztán a gyűlésbíró két embert rögtön elküldött, hogy Gyurkagyörgyöt kerítsék elé, s hozzák a gyűlés elejébe. Ahogy a két ember kilépett az ajtón, éppen Gáspár öcsémre találtam tekinteni, akinek a homloka verejtékben úszott, miközben nagy erővel írta a jegyzőkönyvet. Látván eme állapotát, rögtön megragadtam én is az alkalmat, vagyis rámutattam Gáspárra, és az emberekhez így szóltam:

– Tekintsen mindenki az öcsém homlokára! Ott a verejték megmutatja, hogy milyen könnyű dolog az írás. Én egész életemben ezt csinálom!

Hát ezzel a rövid szóval és egyszerre olyan becsületet szereztem az írás tudományának, hogy mindenki csak arról beszélt. Magasztaltuk az író embereket; s komolyan, majd pedig pajkosabban addig forgattuk őket, hogy észre sem vettük, amikor megnyílott az ajtó. Csak egy hang jelentette kiáltva:

– Itt van Gyurkagyörgy!

Mindenki az ajtó felé fordult, s az asztal mellől mi is erősen nyújtottuk a nyakunkat, de semmiképpen nem láttuk Gyurkagyörgyöt.

– Hol van? – kérdezte a gyűlésbíró.

Erre a két ember a lábak tájékán keresgélni kezdett, majd onnét a mélyből kiemelt valakit. A karjaikkal felemelve, úgy tartották Gyurkagyörgyöt, aki csak akkora volt, hogy harmadrésze egy termetes embernek. Egyébként azonban semmi hiányosságban nem szenvedett, mert vállasnak is tetszett, a melle is szépen domborodott, és bajusza is elegendő volt, bár gyér szakállú egy kicsit.

Vagyis György helyett Gyurkagyörgy volt.

– Hozzátok ide! – rendelkezett a gyűlésbíró.

A két ember előrehozta, s ott az asztal előtt, velünk szemben felállította egy padra. Mindenki szeretettel és derűsen gyönyörködött benne, miközben a gyűlésbíró kihirdette, hogy egyhangon pásztornak választottuk a következő esztendőre. Eme nagy szavak alatt úgy rebegett Gyurkagyörgynek az okos barna szeme, mint egy kedves mókusé. Csak akkor szilárdult meg a tekintete, amikor a bíró azt is tudtára adta, hogy a kihajtás alkalmával minden juhot meg kell majd vizsgálnia, tejelés tekintetében; ha aztán nem bízik bármelyikben is, azt vesse vissza, de az elfogadott juhok után a sajtot megadni köteles!

Mindenki várta, hogy ugyan mit szól ehhez Gyurkagyörgy, de ő sokáig csak gondolkozott. Végre aztán, amikor legéhesebb volt a csend, csak ennyit mondott:

– Én nem kóstolgatom őket!

Nevetett az egész gyülekezet, majd Gyurkagyörgy konoksága miatt úgy határozott, hogy maradjon minden úgy, ahogy azelőtt is volt.

Úgy is maradt.

S hazafelé menet szinte szégyenkeztünk is azon, hogy valamit változtatni akartunk.

Hírnök Árpád

Néha vadkantermészete van az időnek, máskor a tűz melege bújik belé. Most olyan volt, mint az imádság: a levegője tiszta és a fénye komoly, s mégis szomorkás egy kicsit.

Aki teheti, üljön a napra ilyenkor.

Árpád is ott ült a grádics alsó kövén. Egy pillangó röpködött előtte, tapasztalt légi állat, pirossal díszített, fekete szárnyakkal. Bölcsen hajladozott, szép meggondolással, egyszer az Árpád fekete kalapja fölött s máskor tisztesen az arca előtt.

Mint az idő, ő is nagyon fiatalnak tartotta a fiút.

Tizenhárom esztendősnél csakugyan nem látszott többnek.

Ostort font a grádicson.

– Szállj a hegyire! – mondta a pillangónak.

S nevetett rajta, mert hol volt még a hegye az ostornak!

Estére ha meglesz.

– Te kivel beszélgetsz, Árpád? – jött ki a házból az apja.

– Feketével s pirossal – felelte Árpád.

A gazda meglátta mindjárt a pillangót, s csak ennyit mondott:

– Ebből nem lesz pletyka.

– A virágoknak még elmondhatja… – felelte Árpád; s majd ő is, mint a lepke, a pillangóról az apjára repült:

– S maga hova megy? – kérdezte.

– Én Genfbe – mondta az apja.

Az ujjas a vállára volt vetve, s egy szigorú kicsi szivar a szájában. Annak a füstje felett erősen hunyorgatott, miközben szép lassan lement a fia mellett a grádicson. Még a kapuig sem ért, hát Árpád is ott van az oldala mellett.

– Hát te hová mész? – kérdezte az apja.

– Én is Genfbe – mondta Árpád.

Gondolkozott a gazda, hogy vajon eressze-e Genfbe a legénykét, de aztán úgy határozott magában, hogy jöjjön, hadd rezegjen neki is a füle. Annyit azonban mégis mondott neki, hogy a tudomány olyan, mint a méh. Árpád megértette a beszédet, s fürgén mendegélt az apja mellett, s pontosan kettőt lépett örökké, mialatt az apja egyet.

– Két korona egy forint – jegyezte meg egyszer.

Nemsokára a víz felé kanyarodtak egy köves utcán; s ott egy házba, amelyik éppen a víz partján feküdt, betértek.

Megérkeztek Genfbe.

Mint a bárányfelhő, Árpád az apja után úgy ereszkedett bé az ajtón. Köszönés után sorjában kezet fogott mindenkivel, s a hogylét felől is feltette a kérdést, mint a nagyok. Jól tudta azt is, hogy legelsőben a genfi főnököt kell megkérdezni, vagyis a házigazdát, azt a gyér bajuszú, kicsi embert, aki kedvező villogással úgy állt az asztal mellett, mint a gondozatlan gyémánt. Szinte a ragasztott nevét is kiejtette a száján, pedig az a név utolsó szónak sem lett volna jó, nemhogy elsőnek.

Mert Tudós Csókának hívták.

Ő létesítette Genfet, ahol így vasárnap délutánonként összejönnek a gazdák, hogy a világhelyzetet megbeszéljék.

Most is voltak már kilencen, Árpáddal együtt.

Asszonyember annyi sem volt, mint egy pillangó.

– Hát te is eljöttél? – kérdezte a fiútól a genfi főnök.

– Most el – mondta Árpád.

Olyan értelme volt ennek, mintha a legényke Genf iránt nem lett volna teljes bizalommal, csak eljött most az egyszer, de ha valamit most sem intéznek, akkor Genf nem látja meg jövő vasárnap, hogy ő egy hét alatt mekkorát nőtt.

– No, ki hova tud, üljön le! – mondta a házigazda.

A pad véginél egy óriási sárga tök volt; akkora nagy, hogy szépen kifaragva bölcsőnek is elég lett volna. Árpád kijjebb hengerítette az óriási, sárga tököt, s arra lehúzódott. Ültében még a tök szárát is foghatta, mint a kantárt.

A többiek is, hova tudtak, leültek.

S akkor a nagy csendben Tudós Csóka feltett egy füstös szemüveget ott az asztal mellett, s valami újságot, ami ott feküdt előtte az asztal lapján, komótosan a kezibe vett. Úgy tett, hogy vigyázzatok, mert olvasok! De csak tartotta maga előtt az újságot, s nem akart megszólalni. De aztán, amikor még a legyeket is felcsigázta, nagy megütközéssel így szólt:

– Hinnye, az iskoláját!

S mint egy malomkövet, lassan leeresztette az újságot.

– Mi van benne? – kérdezte egy hang.

A genfi főnök levette a kormos szemüveget, s azt mondta: „Megszakadtak a tárgyalások.”

– Hol?

– Ahol tárgyaltak.

Úgy megjátszotta a gyérbajuszú, mintha jelen pillanatig az egész megszakadásról nem tudott volna semmit, pedig még a délebéd ideje alatt is folyton tanulta az újságot, mint a leckét.

– S te azt csak most látád meg? – kérdezte az egyik, mire egy másik rögtön azt felelte:

– Amikor először látta, még nagyobbat káromkodott.

Nem szerette a tudós gazda, hogy beléláttak a játékába. Nem is magáért csinálta, hanem a nagy hír miatt; s most úgy érezte, hogy maga az ügy is veszteséget szenvedett. A saját sérelmét nem is tekintette hát, hanem a békét szolgáló eseményt mozdította előbbre.

– A kegyelmes úr is elutazott – mondta.

– A miénk?

– Nem is a másé! – szólt egy hang.

Aztán csend lett. Az emberek maguk elé néztek, a legtöbbjük nem is pillantott. Csak nézték a levegőt, mintha azt lesték volna, hogy a sors felriasztott madara most vajon hova száll. Mert az ő sorsukról tárgyaltak: a lélekről, mely a háborút rég szenvedi immár; s a földről, amely kínjában nyöszörög már, mint a rab kutya.

– S most mi lesz?! – hangzott a csendben.

– Van még katona! – bizakodott valaki.

Egyszerre lobbot vetett mindegyiknek a szeme. Egyedül a genfi főnöknek jutott eszibe, hogy ebben a dologban pedig szájhősködni nem szabad. Éppen azért így szólott a többiekhez:

– Hó, egy kicsit várjatok! Mert honvéd van, az igaz, s bátorságban sincsen hiba. De azt mondják, hogy egy magyar katonára öt ellenséges katona jut.

– Kell is annyi! – vágta rá rögtön az egyik ember.

S arra nagy kacagás lett.

S mint a jóféle szél az aggasztó felhőket, úgy elvitte a jókedv a szorongást s a bizakodás az aggodalmakat. Már nem bánták, hogy vége szakadt a tárgyalásnak. Jobb is így: egyezzenek meg a katonák, vagy történjék valami más. Mert valami béke történni fog, annyi szent!

Mégpedig közelebbről.

– Sokért nem adnám – mondta az egyik –, ha legelőbb én hallanám meg azt a békehírt!

Mindenki jelentkezett, hogy a hírhallásban első akar lenni, csak éppen Árpád nem szólott egy szót sem. Igaz, hogy nem is lett volna illendő. A gyermek hallgasson, amikor a felnőttek ilyen nagy dologban törik a fejüket, s zúgnak! S hát akinek az illendőség mellé még a méhet is oda kell példa gyanánt vennie! S ki látott valamikor is méhet, aki aranyos virágporral megrakodva bonyodalomba keveredett volna?!

Senki.

– Tűzzünk ki díjat! – javasolta hirtelen a genfi főnök.

– A hírhozónak?

– Annak.

Az egyiknek jobban tetszett a javaslat, mint a másiknak: s ebben a népi Genfben, a kicsi folyó mellett, amely valahol mégis a tengerbe szakad, nagy buzgalommal tárgyalni kezdték. A tudós főnök címet ajánlott, hogy azzal tüntessék ki az első hírhozót, de haszontalan gondolkodása miatt szinte megverték. Valami eleven jutalmat szerettek volna kitalálni, amiben jövendő van. S úgy is lett, mert hosszú csobogás után abban állapodtak meg, hogy a genfi cimboraság két csikót vegyen a hírhozónak. Két piros csikót, hadd hirdessék táncolva az örömet; s legyen a nevük az egyiknek „Tavasz” s a másiknak „Virág”, hadd járjanak együtt, mint eddig is örökké.

– S mi legyen a jel? – kérdezte valaki.

– A hírhozó jele-e?

– Az!

– Gyújtsa meg a „Szégyenfát”! – mondta a genfi gazda.

Úgy néztek mind reá, mintha egyszerre mondták volna: „ejnye, amióta ez nem olvas újságot, egészen megokosodott”! S minden igazítás nélkül elfogadták, hogy aki elsőnek meggyújtja a „Fekete fát”, az kapja a két piros csikót.

– S aki másodiknak?! – pirított oda valaki.

Csakugyan bolondságot szólt a nagy hevületben, mert sem először, sem másodszor, hanem csak egyszer lehet a fát meggyújtani. Különösen az olyan fát, mint az a „Fekete fa”, amelyet a lábán szárasztott ki a legény vére, akinek ott vették vérét, szerelmi áldozatul, a fa alatt.

– Adjunk annak is valamit! – tüzelt mégis egy hang.

– Kinek?

– Aki másodszor is meg tudja gyújtani.

– Azé legyen a cím! – mondta Árpádnak az apja.

Arra is mind nevették, hogy jól van, legyen hát azé a cím; s ebben a jól végzett munkában Genf vidáman széjjelbomlott. Mindenki jó reményben tartott hazafelé, s Árpád is az apja oldala mellett. Nem szólt a legényke semmit, csak villadozó szemekkel nézte, hogy az ígéret földjén miképpen táncol a két piros csikó.

S a kedve, mint a bölcs pillangó, lebegve röpködött a csikók felett. Már az út felét megtették volt, amikor az apja megszólalt:

– Gyűjtött-e a méhecske?

– Hozzáfogott – felelte Árpád.

– Nocsak, folytatni kell.

– De szabadság nélkül nem lehet.

Fürkészve nézte Árpádot az apja, de amikor a legényke szemiből s arcáról jót látott, azt mondta neki:

– Tőlem röpdöshetsz…

Ezt akarta Árpád, hogy szabadon röpdösni tudjon. Meg is fente mindjárt a szárnyait, s egy félóra múlva már takarodott a város felé, ami nyolc kilométerre volt a falutól. Volt ott a Küküllő partján egy beállóhely, ahol Árpád az asszonyt jól ismerte. Egyenesen odament, s azt mondta az asszonynak:

– Valamit meg tudna-e mondani?

Az asszony is ismerte Árpádot, mert ők a szekerükkel mindig oda állottak bé.

– Meg én! – felelte neki.

– Akkor azt mondja meg nekem – folytatta Árpád –, hogy ebben a városban ki az az ember, aki a híreket legjobban s leghamarább tudja.

– Nyugdíjban van, tanár, s fehér szakálla van neki – magyarázta az asszony. S elmondta azt is, hogy mihelyen lakik. De többet aztán nem magyarázott, mert Árpád sebesen otthagyta, s elment egyenesen a tanár úrhoz. Éppen otthon is találta az aggastyán urat. Ügyesen béajánlotta magát neki, s kedvesen engedelmet is kért a háborgatás miatt. S mindjárt úgy megkedveltette magát, hogy az öreg tanár a hónya alá ölelte, s azt mondta neki:

– No mi kéne, fiam?

– Nekem két piros csikó – felelte Árpád.

Hamarjában nem tudta az öregúr, hogy csodálkozzék-e, vagy pedig ne értse a beszédet. De olyan igazi atyás volt, hogy Árpád elmondta neki az egész genfi gyűlést; s el a határozatot, ami az első hírvivőnek két csikót tartalmazott, amennyiben az Isten elhozná azt a nagy napot.

– Elhozza, fiam! – mondta a tanár.

– S hogy tudjuk meg? – folytatta Árpád.

– Hát lesni fogjuk.

– S maga nekem megmondja?

Mindjárt könny szökött az öreg szemébe, olyan különösen hangzott ez a kérdés. Mintha epekedve jött volna a mélyből, hogy vajon az úr megmondja a falusi gyermeknek is? A tiszta szív sóhajtása ilyen, amikor az angyalok közé kívánkozik; vagy a szerelmes hangja, akit nem mindig vesznek észre…

Magához ölelte ismét a legénykét, s csak ennyit mondott neki:

– Gyere csak el mindennap…

Attól kezdve minden áldott nap a nyakába vette Árpád a nyolc kilométert, s vissza a másik nyolcat. Úgy zümmögött a nyár végi napon s a lankadó mezők fölött, mint egy méh csakugyan. S a hírek tarka mezejéről valami aranyos port is mindig hozott, egyszer piros virágról s máskor nagy tarkáról. De zümmögött nap nap után; s egyszer, egy pénteki napon, még ifjú délutáni időben, nagy örömben, sírva találta az aggastyán tanárt. Úgy megijedt Árpád, hogy a szíve repdesni kezdett; s még a torka is összehúzódott rögtön, mert nem tudta, hogy mi végre fog szólalni. De valami vigasztalót mégis mondani akart.

– Ki pénteken sír, vasárnap örvend… – mondta tehát.

Abban a percben az aggastyán ember felkapta fehér szakállát.

– Fuss, Árpád! – kiáltotta.

Olyan volt az arca, mint vihar közben a nap.

– Hova fussak? – kérdezte a legényke.

– Gyújtsd meg a „Fekete fát”!

– Hát béke lett?

– Igen.

– S vége a háborúnak?

– Vége.

Árpád akkorát szökött, mint egy sáska, amelyik a lábával hegedül.

S úgy eltűnt, mint reggel a csillag fénye.

De egy óra múlva már égett a „Fekete fa” a falu felett a dombon; s az emberek sereglettek oda a mezőről. Lobogva futottak, mint a kinyílt börtönből a megszabadult rabok, s örömükben sírva rajzottak az égő fa alatt. Észre sem vették, hogy jön a vihar. De a vihar jött, s a zápor eloltotta a fát, hogy félig leégve nyöszörögjön a felhők alatt.

Munkácsi sapkák

Negyven után az első esztendőben valahogy úgy történt, hogy amikor a tél érkezett, én is éppen akkor látogattam meg, otthon a faluban, a családi kört. Mivel az időben megbolydult idők jártak a világ felett, örömökről és bajokról egyformán sokat virágzott esténkint a szó. Az időjárás is úgy akarta, hogy emlékezésben és szóban éljenek a falusiak, mert a szüntelen havaseső és a lábbelit pusztító sár mindenkit a házba szorított.

Ahogy mondám, azok az esték különösen érdemesek voltak és termők, mert hol a férfiak jöttek el, hogy a világ számára igazságot osszanak; hol pedig az asszonyemberek telepedtek oda fonógépeikkel.

Azon az estén is például, amikor megérkeztem, egyszerre három asszonyt nyomott bé a sötétség az ajtón. A fonógép tornyáról mindjárt levették a takarót, az idősebbik a főhelyre telepedett, s a két fiatal a kályha mellé. S már surrogott is a gép, mind a három. A macska belémártotta a fülét a zajba, s a szeme pattogni kezdett, mert nem tudta eldönteni semmiképpen, hogy a három pergő orsó közül melyiket figyelje. Derűsen s nagy várakozással éppen a macskát figyelte mindenki, amikor ismét kopogtattak az ajtón.

– Szabad! – mondta Ágnes, a háziasszony.

Egy nagy termetű ifjú legény büllent bé a lámpavilágra. Tele szájjal s félig röhögve köszönt, mintha csak annyi esze lett volna, hogy saját magán nevessen. Mezítláb volt és hanyag ruhában, de a kedélye olyan gazdagnak látszott, hogy abból felöltözhettünk volna valahányan.

– Te vagy-é, János? – kérdezte Ágnes.

– Nézzen meg, mert én nem látom magam – felelte János.

Kacagott hozzá, s mi is nevettünk.

– Miért nem méssz inkább a leányokhoz? – folytatta Ágnes.

– Nekem a nyomáson is jó – felelte János.

Abban a percben mind a négy asszony úgy nézett Jánosra, mintha tövisbokrot akartak volna a meztelen lába elé ültetni. Nem szerették, hogy nyomásnak címezte ezt az alkalmat a legény, hiszen a nyomás a határnak az a része, amely megtermette már a magáét, s így a barmok járhatnak immár rajta bátran.

Rá is szólt Ágnes a legényre mindjárt:

– Sapkát adok neked, ha ilyeneket mondasz!

– Munkácsi sapkát! – tette hozzá az egyik fiatalasszony.

Erre a „munkácsi sapkára” úgy kezdtek nevetni az asszonyok, hogy a fonógépek is egyszerre megálltak. De most az egyszer János kiesett a nevetésből; s én sem értettem, hogy mire megy az a munkácsi sapka. Annyit azonban láttam, hogy nagy jelentése lehet a „munkácsi sapkának”, ha már Jánosnak odaígérték, s a gépeket is megállították miatta.

– Hát ammi? – kérdezte János.

Én is a legény pártjára álltam, hogy csakugyan mi az a „munkácsi sapka”.

– Nagy történet van leborítva véle – mondta az egyik asszony.

S mind Ágnesre néztek, amiből nyilvánvaló volt, hogy ő őrzött valami történetet a sapka alatt. Az alkalom kedvezőnek látszott arra, hogy a sapkát felemeltessük Ágnessel; s hozzá a havas eső is kopogott az ablakon, mintha ő is a történetet sürgette volna. János pedig egyenesen napsugár szeretett volna lenni, aki Ágnest rózsabimbónak tekinti.

– Nézzünk bé a sapka alá! – szóltam szóval is.

– Oda bé lehet – felelte Ágnes

S beszélni kezdett.

Azzal kezdte, hogy a tavaly ősszel valahogy mindenki azt gondolta, hogy immár az övé a világ. A nagy pezsdületben szinte az egész falu neki akart szökni a keresetnek, de Szász Gyula neki is szökött. Mert Szász Gyula azt csinálta, hogy még októberben ötven sapkát vásárolt össze a sapkásoktól. Ötven báránybőr sapkát, mind feketét. S azt az ötven báránybőr sapkát mind elvitte a felső vidékre, a kicsi oroszokhoz. Egy hét múlva sapka nélkül jött vissza, de a zsebe teli volt pénzzel. Másnak nem, de nekik, néhány asszonyoknak elbeszélte az ő szerencsés útját; s azokkal a festő szavakkal úgy fellelkesítette őket, hogy nyugtuk kezdett nem lenni. Az eszük egyebütt sem járt, csak a fekete sapkán, mint a bokréta. Van egy asszony, bizonyos Szabó Márta néni, s az különösen úgy megbolondult, hogy minden este sapkával feküdt le, s minden reggel úgy ébredett fel.

– S hát napközben? – kérdezte János.

– Azt kérdezd meg napközben! – felelte Ágnes.

Egyszóval Márta néni úgy beléesett a sapkagondolatba, hogy az egyik napon elment Ágneshez, s azt mondta neki, hogy ne szóljanak senkinek, hanem vegyenek rengeteg sapkát, s azokat vigyék el ők is a felső vidékre. Nem is szóltak senkinek, hanem elmentek ketten a városba, s fejenkint ötven sapkát kiszorítottak a sapkásoktól. Akkor titokban hazavitték ki-ki az ötven sapkát, s bédugták az ágy alá. Elmúlt két nap, s a harmadikon azt mondta Gyula, hogy holnap indulunk, asszonyok!

– Mingyárt elmennek! – szólt közbe János.

– Hallgass, mert téged nem visznek! – mondta az egyik asszony.

S úgy is lett, mert másnap elindították hárman a százötven sapkát, hogy a felső vidékre vigyék, vagyis Munkácsra. Váltottak három jegyet, de hogy takarékoskodjanak, a személyvonatra váltották a jegyeket, nem a gyorsvonatra. S ez volt az első baj, mert amikor Désig eljutottak, ott azt mondták a vasutasok, hogy Munkács felé több vonat nem indul, csak éppen még egy árva gyorsvonat. Nem szerették ezt a mondást, de mégis bémentek a váróterembe, hátha valami személycsoda mégis történnék. S ott a váróteremben tanakodni kezdtek, hogy most immár mit csináljanak. Márta néni azonban mindjárt kiesett a tanakodásból, mert sírva fakadt, hogy ilyen hamar akadályba ütköztek. Olyan keservesen sírt, hogy az utasemberek közül többen is odamentek, hogy mi találta azt az asszonyt. Amikor meghallották a sírás okát, azt tanácsolta egy ember, hogy egyet se törődjenek semmivel, hanem üljenek olyan vonatra, amilyen van. Gyula is úgy vélekedett, hogy csakugyan ne pazarolják a különbözetre a pénzt, hanem üljenek fel a gyorsra. Vagy adjanak személyvonatot! Mások is voltak még személyjegyesek, s azok is mind Gyulát választották vezérnek.

– No, Gyula mingyárt főispán lesz! – mondta János.

– Elgázoltatlak a vonattal, ha még egyet szólasz! – fenyegette meg Ágnes.

Erre mind nevettek, s Ágnes bérobogtatta a gyorsvonatot. S hamar az elégtelen jeggyel egy közös kocsiba mind feltömörödtek. Aztán a vonat elindult, s ők várták, hogy mi lesz. Egyszer hát jön a kalauz, s azt mondja, hogy kérem a jegyeket! Elsőnek éppen Márta néni esett a kezibe. A kalauz elvette tőle a jegyet s nézte. Egy darabig a jegyet s azután Márta nénit. Végre megjött a szava is, de csak annyit mondott, hogy rá kell fizetni. Márta néni abban a pillantásban ismét sírni kezdett, mire egy gyenge nadrágos ember odakiáltott, hogy ki bőgeti azt a székely asszonyt?! Erre Gyula is nekibátorodott, s azt kérdezte a vasutastól, hogy ugyanbiza miért kéne ráfizetni. A vasutas azt felelte, hogy személyjeggyel gyorsvonaton utaznak, s azért!

– Az nekünk baj – folytatta Gyula –, mert mi mind utáljuk a gyorsvonatot; de hát mit csináljunk, ha személy nincsen!

A vasutas azonban nem akarta belátni a szorult helyzetet, hanem mindenkitől elvette az elégtelen jegyeket, s azokkal eltűnt.

– Még látni fogják! – szólt megint János.

Ágnes megnézte Jánost, de most felelni sem tudott neki, a vasutas olyan hamar visszajött. De nem egyedül, hanem az ellenőrrel. Márta néni ismét sírni kezdett, hogy most már mind rájok gyűlnek a vasutasok, de a sírás hiábavaló volt, mert az ellenőr felállította a szabályzatot: vagy fizetnek, vagy leszállnak! Erre Gyula felugrott a helyéről, s úgy fogott a beszédbe, mintha gyűlésben lett volna. Azzal kezdte, hogy szegény, járatlan székelyek ők, akik csak a fejük után tudnak gondolkozni s nem a szabályzatok szerint. Mire ennyit mondott, már őket pártolta mindenki, aki a kocsiban ült. Ez a néphangulat annyi eredményt kiszorított, hogy csakugyan nem szállították le a vonatról őket, s fizetni sem kellett abban a helyben. Csak jegyzőkönyvet ígért az ellenőr, amit az utolsó állomáson fognak készíteni, s annak alapján aztán otthon fizetni fognak. Szép eredmény volt ez is, mert Márta néni mindjárt abbahagyta a sírást, Gyula pedig azt mondta, hogy a jegyzőkönyvet még valami megakaszthatja.

– Megakasztom én! – jelentkezett János.

Gyula is ott nőtt fel azonban, ahol János, mert addig mesterkedett, amíg a jegyzőkönyvből csakugyan nem lett semmi. Ezt úgy hajtotta végre, hogy a Munkács előtti állomáson, a János legnagyobb ámulatára, mind a hárman leszálltak a vonatról, ott autóbuszra ültek, s úgy mentek bé Munkácsra. Így az első bajtól megszabadultak, de a helyében már ott volt a másik, vagyis nem volt szállás. Gyula álldogált egy darabig a két asszony mellett, de abból nem akart szállás lenni. Végre egy fiákeresnek szemet szúrt, hogy olyan idegenül álldogálnak, leszállt a bakjáról, s odament hozzájuk. Mindjárt azt kérdezte, hogy szállás kéne, ugye?

– Nem, mert jegyzőkönyv! – kacagott belé János.

Ágnes most nem törődött Jánossal, hanem Márta nénivel felült a kocsis kocsijára, s azon elmentek a fiákeres házához.

– Hát Gyula? – kérdezte János.

– Eredj, keresd meg! – felelte Ágnes.

S csakugyan Jánosra bízta, hogy Gyulát ott keresse, ahol akarja. Ők ellenben kaptak a kocsisnál egy szobát, ahol a száz darab sapkát bétették az ágy alá, maguk pedig a kályha mellé álltak, hogy melegedjenek. Éppen akkor lépett bé a kocsis, akitől Márta néni megkérdezte, hogy a kályhában mikor volt tűz, mire a kocsis azt felelte, hogy abban még soha. Tűz helyett azonban elévétette a sapkákat, s egymás után sorjában mind a százat felpróbálta. Akkor megdicsérte a sapkákat, s azt mondta, hogy másnap menjenek el a szomszéd faluba, mert ott éppen hetivásár van, s nagy keletje lesz a portékának. Másnap csakugyan elmentek a megnevezett faluba, de egyetlenegy sapkát sem tudtak eladni, s mégis csak kilencvenkilencet hoztak vissza.

– Egyet ellopott valaki! – fedezte fel János.

– S éppen azt, amit neked akartam adni! – mondta Ágnes.

Mindenki nevetett, csak éppen a fiákeres nem, mert ő jobban bánkódott a hiányzó sapka miatt, mint maguk az asszonyok. Bánatában ismét rakosgatni kezdte a fejére a sapkákat. Egyiket a másik után. Ettől úgy kimelegedett a feje, hogy furcsákat kezdett mondani. Vagyis előadta, hogy ő csak véletlenségből él, mert a világháború alatt pusztító járvány volt azon a vidéken, s aki megkapta azt a járványos betegséget, azt nem is gyógyították, hanem a halottakkal együtt mindjárt eltemették. Éppen ő is beteg lett akkor, bárha nem a járványos betegségben, de a többivel együtt mégis a gödörbe tették őt is.

– Mi a neve? – kérdezte János.

– Nem mi kereszteltük – felelte Ágnes.

Abban a percben egészen megváltozott János, mert harag és indulat látszott rajta.

– Mért akarod tudni a nevét? – kérdezte az egyik asszony.

János elszántan így szólt:

– Agyon akarom ütni!

– Hát azt miért?!

– Azért, hogy ne hazudjék akkora nagyot!

Ágnesnek rosszul esett, hogy János agyon akarja ütni a fiákerest, aki nemcsak szállást adott nekik, hanem a sapkákat is szerette. Annyira zokon vette a János hirtelen haragját, hogy a sapkák történetét tovább nem akarta mondani. Kérték az asszonyok, s kértem én magam is, hogy mondja tovább a kilencvenkilenc fekete sapka történetét, de semmiképpen nem akarta. Végül még János is megereszkedett, s azt mondta, hogy most az egyszer még megbocsát a fiákeresnek, ha többet nem hazudik.

Ágnes azonban úgy felakasztotta ég és föld közé a sapkákat, hogy onnét levenni egyet sem lehetett.

Az egész telet ott töltötte mind a kilencvenkilenc, haszontalanul.

Öreg fiú, December

Azokban a gyermeki esztendőkben, amikor a való világot már nemcsak megismertem, hanem kezdettem is abban magamnak rendet csinálni, azt gondoltam, hogy az esztendő egy öregember. Halhatatlan öregember, akinek van tizenkét fia. S a tizenkét fiú közül a legidősebb December.

Hát azóta már sok naptárba belenéztem, de a hónapokat most is úgy tekintem, mint az esztendő fiait. Természetesen a múló idők alatt, s velem együtt, megnőttek ezek a fiúk is, sőt, nem is fiú már December, hanem ember.

Bölcs ember.

Ha van is manapság bölcs ember, elegendő nincs. Pedig ilyen háborgó világban is, mint a mai, a sok is kevés volna ebből. Nem csoda hát, hogy oly türelmetlenül és jó reménységgel vártam Decembert az idén. Gondosan gyűjtöttem, és gyöngéden melengettem minden hírt, ami az érkezéséről szólott. De amikor megtudtam, hogy nem a hét első napján, hanem csak csütörtökön érkezik, akkor egy kicsit elgondolkoztam. Nem lehetetlen, így tűnődtem magamban, hogy ez az öreg és bölcs December is megváltozott az idővel. Talán még novemberben tagja lett valami társaságnak, melynek az emberei csak csütörtökön léphetnek porondra. Vagy egészen új rendet akar: olyan rendet, melynek a szabályai szerint, a legaprólékosabb pontossággal, most már csütörtökön fog kezdődni a hét, a hónap, minden nagyobb esemény s talán a nagy világban a korszakos fordulat is!

De hát csak olyan volt ez a gondolatom, mint a röppenő madár.

Jött és elment.

Aztán ismét munkában és bizakodásban, vagyis a megszokott mederben múltak a napok; majd elkövetkezett a szerda is.

Vagyis November utolsó napja.

Nagy várakozásban és jó egészségben voltam, amikor reám szállott azon a napon az este. Így aztán könnyűszerrel tudtam gondoskodni arról, hogy kellemes meleg legyen a szobában; s más egyebet is, ami vendégnek csak jó lehet ilyen téli időben, azt is mind előkészítettem. Így vártam Decembert, aki a szelek és a csillagok menetrendje szerint, éjfél után egy másodperccel meg is érkezett. Ahogy megpillantottam őt, bizony úgy tűnt nekem, mintha sápadt és törődött lett volna. S talán mogorva is egy kicsit. Hirtelen nem tudtam, de nem is tudhattam, hogy mi az oka megviselt állapotának; valami betegség-e vajon vagy váratlan csalódás, amit a mindenség útjain szerzett esetleg. No mindegy, gondoltam magamban, s oly kedvesen köszöntöttem és olyan örömmel, mintha rajta is csupa derűt és bizakodást láttam volna. Leültettem közel a kályhához, s ami jó falat és üdítő volt a házamnál, azt mind odahordtam neki. Jónéven is vette ezt a figyelmet, mert a vonásai hamarosan és láthatólag enyhülni kezdtek, s a szemében a fény is nemsokára rokon lett a csillagok fényével.

– Miképpen szólíthatom? – kérdeztem tőle.

Meglepődve nézett reám December, mintha nem értette volna az én nyájas és tiszteletadó kérdésemet; vagy még inkább, mintha tudatlanságot gyanított volna szavam mögött.

– December vagyok! – mondta.

– Ó, azt én tudom – feleltem neki –, hiszen nem most találkozunk először. Sőt, a tavaly is, pontosan ebben az órában, volt egymáshoz szerencsénk; de mi több, még harmincegy felejthetetlen napot is töltöttünk akkor együtt. Azóta ugyan sok minden történt a földön, s bizony itt nálunk is, de kedves és huzamos együttlétünket nem felejtettem el.

– Én is emlékszem – mondta December. – Sőt, tudok egyebet is, úgyszólván mindent tudok, mert azóta találkoztam már mind a tizenegy öcsémmel, s azok apróra elbeszéltek nekem mindent. Csak éppen egyet nem tudok. Nevezetesen azt, hogy az én megszólításom dolgában miért volt bizonytalanságban az imént?

No, gondoltam magamban, erre nem lesz könnyű a válasz. Mit tegyek, hogy szíves házigazdának és példás embernek egyaránt jó legyek? Soroljam elő mindazt, aminek bokros szele felröppentette számról ama tapintatos kérdést? Kérdezzem meg, példának okáért, hogy egy esztendő leforgása alatt nem változott-e meg, esetleg gyökeresen? Érdeklődjem aziránt, hogy hideg helyett vajon nem meleggel foglalkozik-e? Vagy kérdezzem meg talán, hogy ők, tizenkét testvérek, maguk között is, nem szólítják-e időszak-társnak egymást?

Hát nem magyarázkodtam, hanem bízva érett eszében, mely félszavakból is ért, egyszerű módon megkérdeztem:

– Szólíthatom-e úrnak, December úrnak?

S jól tettem, hogy kacskaringó nélkül szóltam, mert December nevetni kezdett; majd bölcs derűvel mondta nekem:

– Hát barátom, se úrnak ne szólítson engem, se más címmel ne tiszteljen engem, mert egy esztendőn keresztül velem semmi változás nem esett. Egyszerűen December vagyok most is, mint tavaly s mint a megelőző években is, véges-végig visszafelé, amióta csak vagyok. A felfogásom nem módosult, s megtartottam a régi szokásaimat is. Hideg a természetem, de a becsületből nem engedek, s a szívem forrón dobog a karácsonyi örömben. Szeretek havazni, s minden lehetőt elkövetek, hogy éjjelenként a csillagok ragyogni tudjanak. A kedvem fénylik néha, s máskor elborulok, de eme váltogató hullámzás mögött mindig egyforma és változatlan vagyok. S az is maradok örökké. S így van ez rendjén, tessék elhinni. Mert aki igaz ok nélkül megváltoztatja magát, az végül a napokkal és az éjszakával, az órával és a perccel együtt fog változni. Így jön aztán a rend helyébe a rendetlenség, amikor senki sem tudja, hogy valójában hol van az ő helye és mi legyen a dolga.

– Némi igazság van a dologban – jegyeztem meg.

– Némi?! – folytatta December. – Merőben igaz, mert hiszen az értelem mellett erre tanít a tapasztalat is, amiből szereztem már éppen eleget. És a példa, kedves barátom! Az is erre tanít, ama számtalan példa, amelyek közül most csak egyet akarok említeni. Mégpedig azt az egyet, amelyet a mi családunk mutat. Ugyanis, amint tetszik tudni, mi tizenketten vagyunk testvérek, de valahányan más-más természetűek vagyunk. Ennek folytán mi okosan és megértéssel úgy osztottuk be egymás között a munkát, hogy közülünk mindegyik azt végezhesse, amit a természete szerint ezen a földön legjobban végezni tud. Január öcsémnek, például, marasztalni kell a havat, vagy mindenképpen szerezni a felhőkből, ha nincs. Februárnak meg kell törnie a jeget, és reményt sejtetni a világgal. Aztán Március felébreszti a földet, és rábeszéli a napot, hogy a reménység ígéretét fényes diadalra vigye. Április megküzd a mulandósággal, mint egy szeles és vad kölyök. Május már a győzelmet hirdeti, és annak tiszta mámorában a szíveket szerelemre összeszerzi. Utána Június harsány kedvében elöl jár, amikor a föld minden lényei énekelnek. Július aztán áldásba borítja az országok földjét; Augusztus pedig busásan fizet annak, aki dolgozik. Szeptember iskolába küldi a gyermekeket, a fákat pedig és a növényeket bölcs megnyugvásra tanítja. Október megcsinálja a szüretet, hogy bánatban és örömben egyaránt kéznél legyen a bor. November pedig meggyászolja a bajba jutott világot, melyet én már csak mesével tudok hitben megtartani; de én megtartom őt a hitben, egészen addig a napig, amíg eljön a Messiás a földre.

Meghatottan néztem Decemberre.

– Nagy szerencsének mondható – szóltam megnyugvással –, hogy legalább az Esztendő fiai így gondolkoznak.

– Szerencse bizony – hagyta helyben December. – Talán az emberiség legnagyobb szerencséje. De a sors őrizze is meg az embereket attól, hogy az Esztendő fiai között is felboruljon a rend, és kitörjön a testvéri háborúság! Az ég óvja meg a világot attól, hogy például Január öcsém, irigységből és hatalomvágyból, Július helyére törjön. Mert ez az egyetlen törvényszegés is pusztává tenné a földet!

Eme rettentő villantásra úgy megborzadtam, hogy így kiáltottam fel:

– Még a gondolat is borzasztó, December úr!

– Úr?!

– Ó, bocsánat! – mondtam.

Bölcsen és nagy jósággal meg is bocsátotta bántó elszólásomat December, mert mosolyogva folytatta:

– De hát arról szó sincs, hogy Január vagy bármelyik másik öcsém változtatna a természetén. Mi nem kelünk fel a természeti törvények ellen. Június nem akar jéggel uralkodni, s nekem sem jut oly hiú gondolat eszembe, hogy kivirágoztassam a fákat. Egyedül arra törekszem, hogy legyen tisztességes hideg. A lehetőség szerint befödöm hóval a vetéseket és a vizeket jéggel. Pilinkéztetem a hópelyheket, hogy a szemek s főleg a gyermekek gyönyörködjenek bennük. Mert bizony én is sokat gyönyörködöm a gyermekekben, miközben ott is csúszkálni vágyakoznak, ahol nem lehet, s miközben játszanak az én csillogó havammal, és bolondos jókedvvel keringenek a jégen. Ha csak tudom, a férfiaknak is megízesítem a munkájukat, mit a jó meleg szobákban és a hivatalokban végeznek. A lányoknak mulatságot szerzek, a fiúk tudományát gyarapítom. A kedves öregeknek meggyújtom a tüzet, hogy annak a melegénél a hosszú életben reménykedjenek, és a lángjánál az elmúlt szép időkre emlékezzenek. A szép asszonyokra felsegítem a puha bundát, és megcsípem a fülük cimpáját.

– Meg-e? – kérdeztem mosolyogva.

Erre csak bölcsen kacsintott December, s változás nélkül folytatta:

– Szóval hát mindenkinek kiosztom a hideg igazságait, és különösen megdidergetem azt, aki békétlen dologban járja az utakat. A városokban felvirágoztatom a színházakat; s a falvakban is az éneket és a táncot, adván azonban elegendő pihenést is a föld munkásainak. A fákat fehérbe gyöngyözöm, a madaraknak búvóhelyeket ajánlok; a medve álmait mézzel békenem, és a nyári bűnök miatt éheztetem a farkasokat. Néha ropogósra készítem a havat, s máskor megpuhítom, hogy ne unja magát. S amit legjobban szeretek, mesét mondok az embereknek, de azok között is legfőképpen a gyermekeknek és a szegényeknek.

Hát bizony, gondoltam magamban, ezek szerint van dolga elég ennek a szegény öreg Decembernek! Pedig a disznóölést még nem is mondta; sem az ártatlan csemetefenyőkről nem emlékezett meg, akiket levágnak karácsony előtt. De hát nem akartam ezekről szólani, hogy a gondjait ne szaporítsam még én is. Inkább a mese dolgában tettem fel egy kérdést, szólván:

– Meghat engemet, hogy legalább mesét mondani szeret.

– Hát igen – tűnődött el December. – Legjobban szeretek mesét mondani, mert abban az igazság mindig él.

Valahogy úgy mondta ezt, mintha már ő is belenyugodott volna abba, hogy az igazság valóban csak a mesében élhet. Szép dolog ugyan a bölcsesség, gondoltam magamban, de azért annak is határt kell szabni! S ez már, ez a hiedelem, a határon túl van! Mert nem lehetséges, hogy az igazság hontalan legyen, s csak egyedül a mesében találjon menedéket!

– Csak a mesében lenne igazság?! – kérdeztem.

– Ott biztosan – felelte December.

– Hát akkor – folytattam békétlenül – mi csak haszontalankodunk, amikor küszködünk az igazságért?! Nem volna-e akkor jobb, ha mi magunk is mesébe bújnánk, ahol legalább együtt lehetnénk az óhajtott igazsággal?!

Erre jóságosan nézett reám December, és azt mondta nekem:

– Kedves barátom, vannak emberek, akiknek olyan az élete, mint a mese. Kevesen vannak ugyan ilyenek, de az örök igazság ezek miatt könyörületes az emberi nemhez.

S ahogy ezt kimondta, mindjárt készülődni is kezdett.

– Hát most elmegyek – mondta –, mert sok a dolgom. Havazni kell, s a Szent Borbála ágyúját szorgosan megpucolni; aztán elkészíteni az utat a Mikulás barátom számára, és részt venni a Szűz örömében, a fogantatás boldog napján. S így tovább, napról napra, egyik gondról a másikra.

– Mindenki hálás lesz! – mondtam tiszta szívvel.

Erre December elnevette magát, majd szomorú mosollyal legyintett, mondván:

– Különösen Szilveszter!

Nagyon látszott az arcán és hát a hangjából is érezni lehetett, hogy bizony nincs valami jó véleménnyel Szilveszter felől.

– Nem hinném – mondtam neki –, hogy Decemberségedet Szilveszter ne szeretné.

– Szeret, de eltemet! – felelte December.

Egyebet én sem tudtam erre mondani, csak azt, hogy hát ilyen az élet. S nem tudott December sem ennek ellene mondani semmit, hanem csak bölcsen bólogatott. Aztán elment az Esztendő öreg fia, hogy szorgosan téli munkához lásson.

Mindenekelőtt rengeteg hópelyhet kellett csinálnia, mert November a készletből már elég sokat elfogyasztott.

Teremtett világ

Megszomorította Ádámot és Évát az Isten, de az emberek vigasztalásul nekik adták azt a napot, amelyik karácsony előtt van. S ha már az övék lett, nem törődtek semmi bajjal ezen a napon, hanem összebújtak szegények, s szerelmükben úgy megnyújtották az éjszakát, hogy a hajnal reggel is tartott. Pihegve szenderegtek még akkor is, amikor a tekintetes úr a felesége mellől átdörmögött a műhelybe:

– Lőrinc, fölkeltél-e?!

Mint amikor távoli dörgésre két hímes lepke felröppen, abban a pillanatban úgy kapott szárnyra a Lőrinc két szeme.

– Föl, föl! – mondta gyorsan.

Utána szélesen és urasan terült el újból a csend; csak azt lehetett hallani, hogy Ádám és Éva valahol pihegnek; s majd a tekintetes asszony puhán a másik oldalára fordul, s azt mondja:

– Samu, szundítsunk még…

Kettőt vagy hármat rebbent még a Lőrinc szeme; s azután vidáman felült a szalmazsákon, mely a földre volt nyújtóztatva az asztalosműhelyben. A feje könnyedén körülfordult, de a műhelyben még a hajnal uralkodott. Némi derengést csak a hópelyhek okoztak, a két ablakon keresztül. Valahol a szobában, mint a szarkák királya, úgy ketyegett egy óra; majd megroppant egy frissen ragasztott bútordarab, mintha az órát meg akarta volna ijeszteni.

– Működnek… – mondta Lőrinc.

Aztán meggyújtotta a lámpát, egykettőre felöltözött, s a vaskályhában tüzet rakott. Lobbanásokkal égett a forgács, majd pattogni kezdett a fenyőfa, s a kályhacsőben kanyarogva sikamlott fölfelé a láng.

Virradni kezdett.

Odament Lőrinc az ablakhoz, mely az országútra mutatott, s kinyitotta mind a két ablakszárnyat. Kihajolt a téli világba, mely magát derengetve egymagában mulatott, olyan játékos volt. Nagy pelyhek imbolyogva szálldogáltak, módos és bársonyos pelyhek, kedvük szerint összevissza s mégis igen nagy rendben. A drótokon és a kerten puhán megültek, meg a járdán és a házak fedelén is, csupán az országút változatos gödreiben hervadtak el. Néha egy-egy falusi tűnt elé, mint a baktató rejtelem; egyszer szekér is jött olyan nyikorgással, mintha az ember fülire vágyakoztak volna a kerekek.

Ilyen volt a reggeli teremtett világ.

Elgondolkozott Lőrinc az örökkévaló Mesteren, aki forgatja a napot és az éjszakát, s olajozza a nyekergő világot; aztán kitakarította gondosan a műhelyt, s az ujjast a vállára kanyarította, hogy szokás szerint induljon a pékhez. Máskor csak kilépett szó nélkül a házból s elhozta a napjára valót, ami egyforma volt örökké. Most azonban olyan virgonc volt és duzzadó, hogy legszívesebben bément volna a tekintetes asszonyhoz, s őt az ura mellett pajkosan megcsiklandozta volna, hadd örüljön ezen a szép napon.

– Megyek, tekintetes asszony! – szólott által a bétett ajtón.

– Nyolcat hozzál! – hangzott vissza.

– Miféle nyolcat?

– Zsemlét.

– S kenyeret ne?

– Hozzál azt is, mint máskor.

Azt sem tudta Lőrinc, hogy hamarjában hova legyen el, úgy megzavarodott a nyolc zsemlétől. Nyolcat?! Ilyent nem hallott még, pedig tíz hete már, hogy itt inaskodik; s tíz hét alatt mindennap ő hozta reggel a zsemlét. De csak kettőt! Kettőt a tekintetes asszonynak, mert ők ketten a mester úrral mindig kenyeret ettek. Azt fognak enni ma reggel is, hiszen mondá, hogy hozzon. De akkor minek kell a nyolc zsemle?! Egyedül akarja megenni? Vagy vendégek érkeznének?

Nem tetszett Lőrincnek, hogy két zsemléről nyolcra fordult a világ.

Furcsák az asszonyok… – mondta magában.

De nem vitatkozott, hanem elment a pékhez, s megkérdezte tőle, hogy miképpen töltötte az éjszakát. Azt felelte a pék, hogy az éjszakát úgy töltötte, mint a róka; aztán kitette Lőrincnek a mindennapos kenyeret s a két zsemlét.

– Maga sem mindentudó – mondta Lőrinc a péknek.

– Hát mit nem tudok? – kérdezte a pék.

– Azt, hogy nyolc zsemle kell s nem kettő.

Ha annyi kellett, annyit kapott; s vihette. Vitte is Lőrinc egy nagy papiroszacskóban, ami nem járt másnak az egész környéken, csak az asztalosnénak. Már egészen világos volt, amikor a fiú kijött a boltból. Szinte úgy tetszett, hogy néhány perc alatt ezt a világosságot is a pék csinálta, s azt is nyilván az asztalosné számára, hogy keljen fel az ura mellől.

Huncut a pék… – gondolta Lőrinc.

S amint fütyörészve mendegélt hazafelé, hát jön szembe egy legény, akivel egyfalusi volt. Mind a ketten megörvendettek, hogy karácsony szombatjának nyílása idején ilyen jó ismerőst rendelt az Isten. Lőrinc elmondta, hogy éppen kenyeret és zsemlét viszen a péktől; s el a legény is ragyogó szemmel, hogy a kedvesének akar valami ajándékot vásárolni, mivel a farsangon egybekelnek.

– Jó dolga lesz – mondta Lőrinc.

– Nekem-e?

– Együtt.

Nevetett a legény, hogy bizony nem lesz rossz dolog az egybekelés; majd megkérdezte Lőrinctől, hogy a szent ünnepre hazajön, ugye?

– Még nem szóltam – mondta a fiú.

– Hát szólj.

– Gondoltam, hátha magától is küldeni fog.

Egyetértettek abban, hogy kérni nehéz dolog, ha valakinek olyan természete van, de azért mégis meg kell tenni. Már eddig meg kellett volna, mert ma ünnep szombatja van, s este már szent este. Ne szemérmeteskedjék hát Lőrinc, hanem rögtön kérezkedjék, amint hazaviheti a zsemlét.

– Én nem szólok! – mondta mégis a fiú.

– S mért? – kérdezte a legény.

– Ha benne nincs annyi becsület, legyen a Heródes barátja.

Gondolkozott egy kicsit a legény, majd megkérdezte, hogy hol lakik az asztalos. Azután nagy búcsúzkodással elváltak, hogy menjenek külön-külön céljuk felé. Már bánta Lőrinc, hogy büszkeségében így megátalkodott, de most már a szó is kötötte, nemcsak a természete. Hirtelen az jutott eszébe, hogy most, amikor hazaérkezik, az egyik zsemlével megcélozza a mester úr fejét, a másikkal a tekintetes asszonyt. S látta is már, hogy repül sárgán a zsemle s koppan! S utána előrelükken a mester úr szeme, mint ahogy kiugrik a haragos kutya a kapuba; s rebeg az asszony szeme is, mint a megriadt kéktollú madár.

Nevetett az élvezetben.

Ahogy benyitott az ajtón, hát a mester már ott van a műhelyben. Borzos volt és vidám. Derékon felül még éjjeli ember volt a hálóingben, de már rajta volt a zöld posztónadrág, amit csak olyan napokon szokott felvenni, amikor jókedvet hozott az ágyból. Köszönt neki Lőrinc, mire a mester ránevetett, s azt mondta:

– Vidd bé a zsemlét asszonyodhoz!

Belépett Lőrinc a hálóházba, s hát a tekintetes asszony még ott fekszik az ágyban. Dús szőke haja elomlott a párnán, s kedvesen kérdezte meg a fiút, hogy nyolcat hozott-e.

– Nyolcat.

– Tedd csak le szépen.

Letette Lőrinc a csomagot, s ránézett a heverő tekintetes asszonyra.

– A pék üdvözletit küldi – mondta.

– A pék?

– Az.

Egyik sem tudta hamarjában, hogy miképpen lehetne a péket folytatni. Az asszony a képre nézett, mely az ágy felett egy szárnyas gyermeket ábrázolt, aki éppen egy nyilat akart elereszteni. Lőrinc egy-két pillanatig a péken időzött, akit a zsemledobás helyett mégis megcsillogtatott; s aztán kiment a műhelybe.

– A menyasszonyt folytatjuk? – kérdezte.

– Azt – felelte a mester.

Volt a szomszéd fiákeresnek egy húszesztendős lánya, akit Amáliának hívtak. Ez az Amália férjhez készült a Lantos tímár fiához, aki borbély volt. Ezeknek csinálták nagy szorgalommal a nászbútort.

Vagyis a menyasszonyt folytatták.

A mester jókedvvel és gyönyörűen dolgozott, s Lőrinc is szaporán fogyasztotta a csiszoló papirosat. S reggeli után még jobban harsogott a műhely: szinte hallani lehetett, amint az idő lihegve szaladt utánuk. A gyaluforgács ellepte lassan a földet: kunkorodott, nyújtózkodott, és zizegett magában is, mintha titokzatos, finom állatok hevertek volna nagy bőségben. Kisded vonulatokban meggyűlt a fűrészpor is, mint ahogy a porka havat elrendezi néha a szél.

Már délfelé járt az idő.

S ekkor megnyílt a műhely ajtaja, s hát a legény ereszkedik bé rajta, akivel szót váltott volt Lőrinc a reggel. Úgy látszott, hogy nemcsak a kedvesének, hanem magának is vásárolt ajándékot, mert a szeme erősen csillogott, s az arcája is virított. Odament a mesterhez, kezet fogott véle, és megmondta a nevét.

– Ehhez a legénykéhez jöttem – szólt azután.

Lőrinccel is kezet fogott, s úgy megölelte, mintha esztendők óta nem látta volna.

– Anyád vár! – mondta.

– Engem-e?

– Te vagy a fia, s ma este karácsony van.

Mind a ketten a mesterre néztek, aki éppen rágyújtott egy kicsi szivarkára.

– Velem jöhetsz is – folytatta a legény.

– A mester urat is elvisszük – sandított hazafelé Lőrinc.

Ismét csend keletkezett, s az asztalos szippantott a kicsi szivarból.

– Kicsi baj van – mondotta.

– Csak kicsi? – kérdezte a legény.

– Csak annyi, hogy mi távozunk el s nem Lőrinc – folytatta a mester. – Anyósomhoz megyünk, a szomszéd városba; s valakinek itt kell maradni a házban.

Hümmögött egyet a legény, utána Lőrincre nézett, majd a mester felé így szólt:

– Ilyen ember is van?

– Milyen?

– Ilyen, aki a békesség ünnepén az anyósához megy.

Helytelenítés és igazság egyformán volt a szóban, mert a barátság egyszerre megakadt. A mester kedvetlenül a kályha tetejére ütötte a hamut, Lőrinc a gyaluforgácsot taszította tovább a lábával, a legény pedig feltette a kalapját.

Kedvezőtlenül távozott el.

Egyetlen szó sem esett, úgy fogtak munkához ismét. Folytatták a menyasszonyt, de látszott jól, hogy a mézesheteken immár túl vannak. Enyhület és szinte áldás volt, amikor belépett később a tekintetes asszony. Üde volt és illatos; nem csoda, hogy a pék is szeretett volna ilyent sütni.

– Indulni kell, Samu! – mondta az urának.

Lőrinc ránézett, s azt kérdezte:

– Ezért kellett az a sok zsemle?

– Ezért, az útra – felelte az asszony.

A mester abbahagyta a munkát, lepallotta magáról a port, s a feleségével együtt átment a másik szobába. Lőrinc utánuk nézett, s azt gondolta, hogy a három esztendőt nem fogja itt kitölteni, úgy lehet. Kinézett az ablakon a szabad világba, ahol igyekezve jártak az emberek és a szekerek, s engedély nélkül szálltak a téli madarak, ahova akartak. Mindenkinek megvan a maga sorsa, gondolta magában. Mint a darázs, amikor nyugtalanul és duzzogva megy valami változatos ágon, úgy térengett ő is ezen a gondolaton.

Aztán béjött az asszony, egy kosarat letett a műhelypadra, s azt mondta:

– Ez a tiéd az ünnepre, s mi harmadnapján itthon vagyunk.

Amikor indultak, a mester is bészólt:

– Osztán húsvétra hazamehetsz,

Semmi sem esett olyan rosszul Lőrincnek, mint ez, hogy húsvétra hazamehet. Inkább mondta volna, hogy az inas olyan, mint a kutya; vagy mondta volna, hogy Amália sem neki szánta a cukrát. Csak éppen a húsvétot ne emlegette volna!

Mert hol van az még!

Azt hitte, hogy abban a percben a mester után lódítja a kosarat, hadd vigye el azt is az anyósának. De nem bántotta a kosarat, csak ennyit mondott:

– Akinek nem születik Jézus, annak nem is támad fel.

Elmentek.

A kosár tetején egy cédula volt, amire rá volt írva, hogy „Boldog karácsonyi ünnepeket”. No, gondolta Lőrinc, az asszony mégis asszony, mert kíván valamit a férfiúnak, akármilyen kicsi! Bezzeg a pékre még annyit sem mondott, hogy köszönöm, de hiába is mondta volna, mert a pék azt nem tudta volna meg soha… S mit tett még a kosárba, lám! Húst, szépen megsütve, jócskán. Kolbászt is. Jól megfaragott sonkabokát, diós és mákos kalácsot. S egy üvegecske bort is!

Kedves asszony…

Nem lehetetlen, hogy mégis kitölti itt mind a három esztendőt.

Mindjárt húzott egyet az üvegből.

Tisztességes bor volt, mert ez az egyetlen húzás is pezsdítőleg hatott. Sétálni kezdett a műhelyben, s iramosabb lett az esze is. Séta közben két széket, ami Amáliának készült, a fal mellé utasított; s egymás után a többi bútorok is elhúzódtak az útból. A lába alatt úgy ropogott a gyaluforgács, mintha sírt és jajgatott volna ekkora hatalom előtt. Az asszony jutott eszébe s róla a pék. Mi lenne, gondolta magában, ha most egyenesen elmenne a pékhez, s megmondaná neki, hogy az ő asszonyának ne üzengessen! Amália sem volna rossz, ha ide tudná csalni a műhelybe, hogy a készülő bútorait megtekintse.

Ismét húzott egyet az üvegből.

S a következő percben már lemaradt a tekintetes asszony, s le Amália is. Valami egyébre vágyott, de nem tudta, hogy mire. Odament az ablakhoz, s nézte a világot. Az emberek és a szekerek változatosan forgolódtak; s az idő is egészen olyan lett, ahogy ilyenkor talál: a levegő vidám és csillogó, a hó pedig szikrázó és bátor.

Az a legnagyobb dolog: világot teremteni… – mondta magában.

Egészen megtüzesedett belé, hogy ez milyen nagy dolog. A szíve gyorsabban kezdett dobogni, s a gondolatai villadoztak, mint a szikrák. Maga sem tudta, meddig állhatott így, csak egy falusi embert látott egyszer, amint a kicsi fiával jött a városból kifelé. Ügyes és játékos kicsi gyermek volt, ötesztendősnél nem több. Csak az öltözéke volt a nagyoké; a csizma rajta, a harisnya, a posztóujjas és a báránybőr sapka.

– Ilyen nekünk is van! – jutott eszébe hirtelen.

Bément a hálóházba, s a tükör mellett megtalálta a kicsi babafiút, akinek minden ruhája éppen úgy megvolt, mint az elevennek az utcán.

– Gyere! – mondta neki.

Kihozta a műhelybe, s egy darabig ott barátkoztak ketten. Aztán szerszámokat vett elé, s nekiállott, hogy a babafiúnak bölcsőt csináljon. De nem akármilyent, hanem mesteri munkát! Szép is lett, az igaz, de az idő is ráment, mert lámpavilág mellett fejezte bé. Akkor megvetette jól a bölcsőt, s a babát kinevezte Jézus-fiúnak. Nagy gonddal beléfektette, s virág helyett egy hosszú lábú, kerek asztalkának a tetejére helyezte, közel a kályha mellé.

Úgy érezte, hogy kicsiben ő is világot teremt.

S megpihent, mint Isten az első nap után.

Evett is valamit, s a borból ismét ivott.

Aztán kiment az utcára, hátha találna valami csordapásztorokat, vagy esetleg napkeleti bölcseket, akiket a „Jézus-fiú” mellé megszerezzen. Úriembert eleget látott, de úgy gondolta, hogy az úriember sem csordapásztornak, sem napkeleti királynak nem alkalmas. Talált egy betlehemes csapatot, s azokhoz odavegyült, de amikor elmondta nekik a dolgot, nevettek rajta. Jobb lesz, ha szegény emberhez folyamodik, gondolta magában; s meg is szólított egyet, amint az egyik kocsmából éppen kilépett. Eléadta neki, hogy egy csordapásztorra volna szüksége vagy egy napkeleti bölcsre: nem vállalkoznék-e valamelyikre?

– Mit fizetsz? – kérdezte az ember.

– Fizetés nélkül gondoltam – felelte Lőrinc.

Szinte megverte a szegény ember.

Többet nem próbálkozik, gondolta Lőrinc, hanem elmegy haza. Nem is törődött többet az emberekkel, hanem magánosan és töprenkedve igyekezett hazafelé. Észre sem vette, hogy egy kutya a nyomába szegődött, s hűségesen kísérte. Otthon a kapu előtt azonban valahogy mégis visszatekintett, s akkor meglátta a kutyát. Juhászfajta volt, s egészen fehér, ha nem lett volna olyan mocskos. Soványan és esdeklő szemekkel nézett Lőrincre, aki azt mondta neki:

– No, gyere!

Bémentek ketten a műhelybe, ami egyszerre megtelt örömmel és élettel, mert a kutya boldogságában nem nyughatott; bolondul rúgta és zizegtette a gyaluforgácsot, csapkodta szünet nélkül a farkát, s egyre-másra ugrott Lőrinc felé, hogy hálálkodjék neki.

Erős szaga volt.

– Nyughass, Mirrha! – csitította Lőrinc.

Néhány falatot adott neki a kosárból, aztán vizet melegített, s legalább a négy lábát s a két fülét megmosta. Boldog volt Mirrha nagyon; s Lőrinc is örvendett, hogy a sors nem embert rendelt, hanem kutyát. Mert az emberek hasznot akarnak, irigykednek és veszekednek; így azonban, ezzel a kutyával, a mai estére talán jobb világot teremthet a „Jézus-fiú” számára.

Jobb világot az állatokkal!

Kiment a konyhába, s béhozta a macskát is. Mirrha megmutatta a fogát, ahogy a macskát megpillantotta, de amikor látta, hogy Lőrinc mindenképpen békességet akar, mégis megbarátkozott.

Alakult a világ.

– Hozzunk még egyet! – mondta Lőrinc.

Kiment, s a hónya alatt a piros fejű nagy kakassal érkezett vissza. Letette a kakast a földre, hogy sétáljon a gyaluforgácsban, de a kakas nem akart mozdulni, hanem pislogva nézte a kutyát s a macskát.

Azok is gyanakodva tekintettek rá.

– Ma este békesség legyen! – mondta Lőrinc.

Úgy tetszett, hogy meg is lesz a békesség, mert a kakas bolygatni kezdte a gyaluforgácsot, a kutya leült a műhely közepén, s a macska is elheveredett a kályha mellett.

Megérdemelték a jutalmat.

Lőrinc elévette hát a kosarat, s gondolatban felosztotta az ennivalót. Aztán kivette legelőször, amit a kutyának szánt, s azt eléje tette a földre. Utána a macskát jutalmazta meg, majd a kakasnak ejtegetett jó falatokat.

S velük együtt ő is enni kezdett.

S ahogy mind ettek volna, abban a nagy csendben, egyszerre cincogást lehetett hallani, s az egér meg is villant a fal mellett. De abban a pillantásban már ott termett a macska, s rettentő prüszköléssel megragadta az egeret. Mire egyet pillantani lehetett volna, már a kutya is rajta volt morogva a macskán; a kakas pedig nagy rémületében felrebbent a „Jézus-fiú” bölcsőjére, ami ledőlt az egész a földre, s akkor még nagyobb ijedtséggel a kályhára repült a kakas, ahol megégette a lábát, s borzolódva lezuhant a földre.

Egy pillanatig dermedten nézte Lőrinc, hogy mi ütött ki.

Mozdulni sem tudott, úgy szakadt rá.

De aztán ráordított a kutyára:

– Mirrha!!

A kutya azonban akkor is marcangolta a macskát.

– Mirrha!!

Felkapott egy rudat, s megsújtotta fejben a kutyát.

Egyszerre csend lett.

Mirrha oldalra fordult, de a macska a szájában volt, s az egér is a szájában a macskának.

Egyedül a kakas teregette a szárnyát.

– Mintha emberek lettek volna… – mondta Lőrinc.

Egy ideig még elgondolkozva állt az elnémult csatatéren, aztán fölvette „Jézus-fiút” a földről, a gyaluforgácsot leszedte róla, és a portól megtisztogatta.

Szorgalmas tojás

Kisasszony napján, verőfényes déli időben, ünnepélyes derűvel jött a templomból a menet. Elöl az ifjú pár haladt egymás mellett, bátran és dicsekedve. Utána az örömszülők bandukoltak boldogan elereszkedve; s a násznagyok feleségeikkel, mintha fizetést is kaptak volna ezért a mutatós hivatalért. Majd néhány rokon igyekezett, nehogy az esemény udvarából kimaradjon. S hátul a gyermekek, kicsi porból nagyot kavarva.

A lakodalmi szekerek most valahol a mesében zörögtek, s ott prüszköltek hangosan a pántlikás lovak is.

Nehéz világ van, s az új pár is példásan szegény.

Ebédet, lakodalmit, mégis teremtettek valahogy. Aranyló húslevest cifra bordás laskával, paradicsommártást a húshoz; s egy jókora malacot is piroskáposztával, hogy az irigyeknek bedugják a száját. Egy ilyen délebéd mégis valami, efféle világban, amikor azt is fel merte vetni valaki a székely faluban, hogy a halat is meg lehet enni.

Megérkeztek a kicsi házhoz, a füves udvarra. A friss asszony bément a házba, de Gyula künnmaradt a férfiakkal. Ő volt a férj, ha nem is látszott rajta, csupán a kalapján. Meg is mondta a násznagy, miközben cigarettát sodortak, hogy a kalap megházasodott, de maga Gyula, az nem bizonyos.

Elismeréssel nézték, hogy csakugyan mekkora bokréta van a kalapban.

– Nem dughattam a számba! – mondta Gyula.

– Oda nem, de a füledre köthettél volna egy csengőt! – tréfálkozott a másik.

– Éjjelre kötni fog! – mondta egy vénember, ki már bátran köthetett volna.

Nevettek a füst mellé, mely a napfényben megsemmisült; s amint ők éppen javában fodrozódtak, egy vénasszony megjelent a tornácon, mint valami elkésett őszirózsa, s odaszólt a férfiaknak:

– Tessék Isten áldásához!

Gyula húzott még egyet a füstből, aztán eldobta a cigaretta végét, s rálépett fényes csizmájával.

– Hát akkor menjünk, emberek! – mondta.

Úgy tettek, mintha indulni szándékoztak volna, de egyik sem igen akart elöl menni, mintha nem lakodalmi ebédre, hanem valami rabságra hívta volna őket az öreg őszirózsa. De lehetséges, hogy éppen akkor angyalt szalasztott oda az Isten, aki megfogta gyöngéden az ujjasuk szegélyét, s úgy hátráltatta őket. Ez igen nyilvánvaló is volt, mert éppen akkor, amikor végre megindultak volna, kiáltás hangzott fel a kapun kívül.

– Nyisd ki, gazda, a kaput!

Mind megálltak a férfiak, s valahányan a kapura néztek, amely a szemek alatt egyszerre nyílani kezdett, mintha csakugyan ők nyitották volna ki, csupa nézéssel. De nemhiába dolgozott a szem, mert a következő percben ámulva kellett látni, hogy két gyönyörű ökör a kinyílott kapuban megjelenik. Patyolatfehér volt mind a kettő, fiatal és erős; s egyformán futott még a szarvuk is, mint jó két énekesnek a nótája, amikor együtt és egyet énekelnek. Szép erőben és lassú méltósággal jöttek bé a füves udvarra az ökrök, virágos fejjel és írásos új járommal a nyakukban.

Kádár Kelemen hajtotta őket, a Gyula keresztapja. Egészen a ház elé hajtotta, a napfényes mezőbe, ahol a nyár végi levegő remegve buzgott. Ott megállította a két ökröt Kelemen gazda, előrejött lassan, és így szólt:

– Fogadd el ezt a csekélységet tőlem, kedves keresztfiam!

Gyula szólani sem tudott hamarjában, csak botladozott örömében a szeme, mint két kicsi gyermek, aki most tanul járni.

– Nekem hozta? – kérdezte Gyula nagy nehezen.

– Én neked, ha elfogadod – szólt Kelemen gazda.

Ismét beállott a csend.

Nagy Márton is ott volt, a Gyula másik keresztapja, aki ez alkalommal nem hozott semmi ajándékot.

– Derék adomány! – mondta Nagy Márton.

Erre mindenkiből zúdulni kezdett a dicséret, mint a napból a fény. S Gyula szálldosott benne, mint a lepke; s azt sem tudta, hogy ilyenkor az ökör szarvára kell-e repülni, vagy az öröm mámoros bátorságával annak csapkodó fekete farkára.

Aztán bekötötték a két ökröt az üres pajtába, mely egyszerre megtelt erővel és reménységgel. Mindnyájan segítettek a bekötésnél, mint ahogy mindenki ott akar lenni a mesében, amikor valami nagy dolog történik. Meg is tapogatták a két ökröt, hogy vajon nem cukorból van-e mind a kettő, bár a mai világban az sem lett volna kicsi dolog. Az egyik magát Kelemen gazdát is erősen vizsgálgatta, főleg a szavait és a szeme járását, hogy vajon nem valami megzavarodásnak köszönheti-e Gyula a derék adományt. Senki sem csodálkozott ezen a vizsgálódáson, hiszen Kádár Kelemen maga is csak szegény falusi gazda volt, mint a legtöbb; s olyan hírben sem állott soha, hogy adakozó lett volna. Inkább magának való ember volt, ingyen csak a jó és okos szót adta szívesen; s ha valakit megbecsült, annak az ő különleges véleményét, amelyen ámulni és derülni mindig lehetett. Körülményes ember Kádár Kelemen, azt tartották róla.

Gondolta Nagy Márton, ebben a két ökörben is megbúvik valami. De nem szólt, mert attól tartott, hogy válaszul olyan szót kap Kelementől, amit borsnak a levesbe tehet, vagy ecetnek öntheti rá a piroskáposztára.

Bementek hát ép örömben a lakodalmi ebédhez, amit nagy móddal és jó étvággyal költöttek el végig. Ebéd végeztével csendesen borozgatni kezdtek, ahogy a szokás s az illendőség megkívánja ilyenkor. Megeredt a szó is a borral együtt; s egy helyett Kelemen gazda sem sajnálta már a kettőt. Nagy Márton maga elé nézett, mintha kútba nézne, melynek rejtelmes a feneke. Kicsi szünetet várt a beszédben, s amikor a kicsi szünet bekövetkezett, nagy odaadással felmerítette magányából a szót:

– Tiszta lehetetlen!

– Mi lehetetlen, keresztapám? – kérdezte Gyula.

– Ez a két ökör – mondta Márton gazda.

Kádár Kelemen most sem szólt a két ökörről semmit.

– Káprázat volt csupán… – mondta valaki.

Nevettek, és felvették a poharat erre a káprázatra. Aztán nézték Kelemen gazdát, hátha megvilágosítaná őket, mert abban a két ökörben valaminek lenni kell, hacsak a világ fenekestől meg nem változott.

– Kicsiség az egész… – csak ennyit mondott Kádár Kelemen.

Mind odahajoltak, hátha mondana még valamit.

– Csak egy tojás… Annyi elegendő… – folytatta Kelemen gazda. – Csak egy. Egyetlen tyúktojás!

Azt hitték, csakugyan megzavarodott az öreg, mert nem tudtak olyan fonalat ereszteni az eszükből, mellyel a két ökröt s az árva tojást össze lehetett volna kötni. Intette is valamelyik, hogy baj van a Kelemen gazda homloka mögött, de az öregnek jó szeme volt, s észrevette az ujjak billegését. Akkor jól megnézte a balga illetőt, hátradőlt a székben, s Nagy Mártonhoz így szólt:

– Emlékszel-e, amikor Gyulát kereszteltük? Ezt a Gyulát, aki itt ül most mint házasember!

– Hogyne emlékezném! – mondta Nagy Márton. – Ketten voltunk keresztapák, ezelőtt huszonöt esztendővel, kemény farsangi időben, egy vasárnap reggel, akkor tartottuk keresztvíz alá a legénykét.

– No, ha emlékszel – folytatta Kelemen gazda –, akkor most én beszélek.

Aki tudta, előrecsapta a fülét, s a szemét kinyitotta. Az öreg pedig mondani kezdte tovább:

– Kemény farsang volt, vasárnap reggel. Megkeresztelte a pap a gyermeket, s mi hazahoztuk. Odatettük az édesanyja mellé, aki még ott feküdt az ágyban. Megittunk egy-egy pohár pálinkát, s visszamentünk a vasárnapi nagymisére. Mise után ebédre voltunk hivatalosak, ebbe a házba, keresztelő délebédre. Amikor megjelentünk, te egy bárányt hoztál ajándékba a keresztfiadnak, nekem azonban nemigen volt egyebem, csak egy tyúktojást hoztam.

– Igaz, te! Emlékszem! – mondta Nagy Márton.

– Hát arra emlékszel-e – folytatta Kelemen gazda –, hogy amikor én felajánlottam az ajándéktojást, akkor te elkacagtad magadat, s csúfondárosan azt mondtad a tojásra: ez már derék ajándék!

– Arra nem! – mondta Nagy Márton, pedig emlékezett jól.

– Feledékeny vagy, Márton! – húzódott meg Kelemen gazdának a szava. – Feledékeny vagy, mert pontosan azt mondtad nekem. – A lelked felállott a bárány tetejébe, s a szád azt mondta nekem, hogy: ez már derék ajándék!

– Lehet…! – engedett Nagy Márton.

– Nem lehet, hanem úgy volt! – folytatta az öreg. – Nekem rosszulesett, hogy szegény ember ajándékával a nagyobb gazda csúfolódik. Rosszulesett, de nem szóltam semmit, hanem megfogtam a tojást, hazavittem, s azt mondtam az asszonynak, hogy tegye a tyúk alá, hogy a tyúk költse ki. Lett belőle egy ügyes kis csirke, a csirkéből kendermagos jóféle tyúk, amelyik nyolcvanhárom tojást tojt a következő tavaszig. Nyolcvanhármat, Márton! S abból harminchármat ismét megültetett az asszony, ötven tojást pedig eladtunk, hogy abból zabot vegyünk a csirkének. A harminchárom tojásból kikelt huszonhét csirke, lett belőlük öt kakas, s a többi mind tyúk…! A tyúkokból egy malacot vettem a következő esztendőben. A kakasok árán disznó lett belőle. A disznóból pedig négy juhot vettem, Márton! S tíz esztendő múlva ötven juhom volt, s minden, amivel tartani kellett!

– Az iskoláját! – ámult el valamelyik.

– Aztán a juhok egy résziből két marhát vettem – folytatta Kádár Kelemen. – Azokkal is megsegített az Isten, úgyannyira, hogy a tojástól számítva húsz esztendőre már nyolc marha állott a pajtában, s vettem öt hold földet is a lábuk alá. Ma pedig valamicskével több is van, s hála istennek, megélhető állapotban vagyok. Gondoltam hát ma délelőtt, hogy immár itt a nap, amikor a tojást visszahozhatom az én keresztfiamnak.

– Ugye, mit tesz az akarat! – lelkesedett egy vénember.

Elgondolkozott Kádár Kelemen, s azt mondta:

– Így szorítottam ki egy tojásból két ökröt…

Nagy Márton már kicsire zsugorodva ült az asztal mellett, mintha a szellemek minden oldalról szorították volna, hogy a régi dölyfösség miatt most büntetésből tojást gyúrjanak belőle.

– Hátha elejtetted volna akkor a tojást? – mondta még most is.

– Vagy téged a bábaasszony! – felelte Kelemen.

Olyant nevettek, hogy Nagy Mártont beborították vele, mint valami sírhantot, kövér virágokkal. Aztán megtöltötte Gyula ismét a poharakat, s Kelemen keresztapjára köszöntötte. Mindenki Isten áldását kérte Kelemenre, aki mosolyogva s végre megpihenve fürdött a jó szavakban, mint valami különös öreg madár, amelyik egy tisztásra leszállhatott, hogy a világot kipihenje.

De nemcsak őt áldották, hanem a vigyázó angyalokat is, akik gondosan ügyeltek a tojásra, hogy el ne törjék, s távol tartották a héját és a görényt, amelyek könnyen elvihették volna annak idején a csirkéket.

A természetet is magasztalták, mely oly csodát tesz, hogy a tojásból kikelteti a csirkéket, a tyúkot és a tyúknak kakast, távol tartja az együgyű juhoktól a mételyt, és a mérges legyeket a marháktól…

Lassanként úgy belebújtak az élet és a világ sűrű rejtelmeibe, hogy észre sem vették, amikor Nagy Márton felállt közülük, s valahová eltűnt. Csak később pillantott üres helyére Kádár Kelemen, s úgy tetszett neki, hogy ott valamikor ült valaki.

– Ki hiányzik onnét? – kérdezte.

Mindenki elgondolkozva nézte az üres széket, de hamarjában senki sem tudta kitalálni, hogy ki hiányozhatik onnét. Igaz, hogy ittak is volt jócskán, s a tojás története is elkábította őket, de azért mégis különös volt, hogy ne tudjanak ilyen egyszerű dolgot kitalálni.

– Bizonyosan valami rossz ember üldögélt ott valamikor – mondta az egyik.

– Miről gondolod? – kérdezte a másik.

– Ha jó ember ült volna, akkor tudnók.

Gyula eltűnődött, hogy mit beszélnek az öregek, majd egyszerre az jutott eszébe, hogy hátha a két ökör is káprázat csupán. Úgy meglepte a furcsa gondolat, hogy a homlokát verejték borította el mindjárt. Felállt, és a pajtába ment egyenesen; s ahogy belépett a küszöbön, hát nemcsak a két gyönyörű ökör áll ott virágos fejjel, hanem Nagy Márton is ott van a jászol mellett.

– Maga mit csinál itt, keresztapám? – kérdezte.

Rögtön feléje fordult Márton gazda, s hát egy tojást tart a bal tenyerében.

– Kijöttem – mondta az öreg –, hogy megnézzem ezt a két ökröt, s enni is adjak nekik. S ahogy itt rázogatom a jászolban a szénát, hát egy tojás került a kezembe.

– Furcsa! – mondta Gyula. – Mert a háznál tyúk nincsen.

– Akkor lehet, hogy az Isten adta kezembe! – mondta az öreg.

– Lehet… – szólott Gyula is.

Azzal megindultak, hogy mind a ketten visszamenjenek a házba. Gyula csendes örömmel ment, hogy a két ökör mégsem varázslat; Márton gazda pedig azon gondolkozott, hogy ezzel a tojással, mit a jószerencse gurított a keze alá, ő is elkezdi, amit Kelemen olyan mesésen végbevitt. Ahogy azonban lépett volna be a küszöbön a házba, valahogy megbotlott, s a tojást a földre ejtette. Úgy széjjelment abban a percben, mintha úgy tojta volna valami gazdátlan és reménytelen tyúk. Megrettenve nézte Márton gazda, hogy milyen egyszerre eltörte minden tervét. Orcáját két tenyerébe vette, s lehajolva úgy nézte a szerencsétlenséget, mely itt találta éppen, a lakodalmi nép előtt. Nézte sokáig, aztán felállt, s ügyetlen tenyerével megtörölte könnyes két szemét.

Valahonnét éppen akkor érkezett egy elszalasztott cigány, hogy a vigadóknak nótát húzzon végre.

Tulipános téli sapka

A vadgyümölcsök hullottak már, úgy benne volt az esztendő az őszben. Száraz nyugalomban ült és gondolkozott az idő, barnapiros foltokkal az arcán. Eszébe sem jutott talán, hogy valami történet, vagy szellő legalább, meg tudna foganni.

Hanem estefelé már kezdettek színváltozások esni; majd hűvös fuvalom hullámai jöttek, melyeknek rezzenetében hulladoztak a megmaradt falevelek; s messze, a szálldosó levelek mögött, a leszálló nap festette pirosra a kedvetlen fellegeket.

Dónát éppen akkor lépett ki a házból, az asztalosműhely ajtaján. Tömzsi fiú volt és barna. Gyaluforgács pillogott a ruháján, s a fűrészpor is gazdagon látszott rajta. Lassan, nagy nyugalommal haladt az udvaron keresztül, minek a végében négy festett szék sárgán nézte a búcsúzó napot.

– No, meg tudátok-e száradni? – kérdezte tőlük.

A mutatóujjával meg-meg is érintette sorjában őket.

– Megszáradtunk bizony! – felelte helyettök.

Kettőt meg is fogott mindjárt, hogy befelé indítsa a házba. S ahogy felemelte a két széket, szeme a festett felhőkre esett; majd a következő pillanatban szél futott rá, mely a fűrészport és a gyaluforgácsot rajta megtámadta. Hirtelen szél volt, hószagú, s karmolt is már.

– Jól van, megértettem! – mondta Dónát.

Lassan bevitte a két széket a műhelybe, s ott egy sarokban egymásra borította. Aztán az apjára nézett, és legnagyobb megfontolással így szólt:

– Nagy esemény történt!

– No, micsoda? – hagyta abba öreg Sükei a munkát.

– A tél üzent, hogy jön.

– Szívesen látjuk – mondta Sükei.

Dónát nem szólott erre semmit, hanem behozta a másik két széket is a műhelybe. Midőn nagy körültekintéssel azokat is egymásra borította, csak akkor felelte:

– Én sapka nélkül nem látom szívesen.

– Veszünk! – mondta Sükei.

A nyár derekán már a tizenötödik esztendőbe lépett Dónát, de még talajdon sapkája nem volt. Eddigelé csak vedlett fejbelikkel ijesztette a telet: olyan sapkával mindig, amelyik az apja fejéről szállott az övére alá.

Most azonban úgy állott ott a tél üzenetével, mint elszántan áll a vitéz.

– Mikor veszünk?! – kérdezte.

– Öt perc múlva – felelte az apja. – Elég hamar van-e?

Dónát kegyesre eresztette a hangját, s így szólt:

– Nem kell mindazonáltal elsietni a dolgot. Inkább gondoljuk meg jól, s vegyünk holnap.

Hát az öreg Sükei még este az ágyban is gondolkozott a tél üzenetén, amelyben megkapták a sapkarendelést. Ha igazságos akart lenni, Dónátot csakugyan megillette már egy tulajdon téli fejbeli, hiszen legényecske volt immár, s a nyár óta dolgozott is, véle versenyt.

– No, gyere! Veszünk egy sapkát! – mondta reggel a fiúnak.

Ha egy nagy tojás megindult volna egy kis tojással a város felé, hát azok lettek volna olyan hasonlatosak, mint ez a két Sükei. Pontosan egymás mellett mentek mindenütt, egyszerre és egyformán nézték meg a reggeli varjakat s az embereket.

S az egyik is úgy hallgatott, mint a másik.

Hanem úgy a feleútján mégis megszólalt végre az öreg Sükei:

– Ajh, te, fiam-fiam, hát nem unod olyan sokat beszélni?

– Én nem, mert magának mindig illendő válaszolni – felelte Dónát.

Így mentek lassan és nyugodtan, szívükben nyári napfénnyel, telet hirdető szélben. Már jól bent jártak a városban, amikor Dónát megkérdezte:

– S hol vesszük meg?

– Czumbel úrnál! – mondta Sükei.

Nem tetszett Dónátnak, hogy neki Czumbel-sapkája legyen, de azért nem szólott ellene.

– Mindenki nála vásárol – tette még hozzá az öreg.

– Hogyne! – mondta Dónát. – Még a hegyek is a ködsapkát tőle veszik.

Hát jól van, mégis odamentek Czumbel úrhoz. Ahogy beléptek volna ottan a boltba, s köszönt is az öreg Sükei, hát egy nyurga fiú, aki éppen javában válogatta a sapkát, hirtelen feléjük fordult, s Dónátot örömvakkanásokkal üdvözölte.

– Kuvik barátom – ajánlotta be Dónát az apjának. – Az inasok iskolájából ismerjük egymást.

Sükei megnézte a fiút, akinek nagy rőt haja volt, s olyan lapos pillantású szeme, mint a bagolynak; majd odafordult a fiához, s atyai intelemmel mondta neki:

– Mindenkit a tisztességes nevén kell szólítani!

– Hát úgy szólítottam! – mondta Dónát.

– Ejnye, hát Kuviknak hívják?

– Annak.

– Akkor jól van – szólt megnyugodva Sükei.

S mint aki hirtelen rájött, hogy beszéddel már sok időt fecsérelt, szorgosan nézegetni kezdette a sapkákat, amelyeket Czumbel úr egymás után rakott eléjük a kínáló asztalokra. Volt is ottan sapka bőven: az egyik gyapjas és nehéz, a másik göndör szőrű pajkosan, s ismét a másik selymesen puha, mint a macska. Fekete bélése volt mindegyiknek, s azon a fekete bélésen rajzolatot lehetett látni. Némelyik rajzolat szerszámokat mutatott, mint hajvágó gépet, bicskát, ollót és borotvát; de a legtöbb rajzolat mégis puskát és más megölő szerszámot. S ott a rajzolatok alatt látni lehetett a boltos nevét is, ahol mindeme tárgyakat kóborlás nélkül megveheti bárki.

– No, melyik sapkát szeretnéd? – kérdezte végül Sükei.

– Ebben a percben nem tudom – felelte Dónát.

Kuvik már maga előtt tartott egy göndör szőrű sapkát, minek a bélésén puskát lehetett látni. Arra biztatta Dónátot, hogy olyant vegyen ő is, de a kicsi Sükei azt felelte, hogy puskát nem teszen a fejére.

– Hátha a bátorságod nagyobb lenne! – mondta az apja.

– Csakhogy én magát nem akarom homályba borítani – felelte Dónát. Álldogáltak még egy kicsit, egyet-egyet pillantva egymásra. Aztán Dónát kifelé kezdett tekingetni, mire az apja családi nyelven így szólt:

– Gyere, nézzük meg, nem havazik-é.

Künn az ajtóban megkérdezte Sükei:

– Egyik sem tetszett?

– Egyik sem, a bélés miatt – felelte Dónát.

Erre még visszaszólt Czumbel úrnak az öreg Sükei, és engedelmet kért tőle, hogy sapka nélkül megvárhassák a telet; majd elindultak a városba, hogy egyebütt is megtekintsék a dolgot. Kicsi bolygás után megszólalt Sükei, mondván: nézzék meg Dullónál is!

– A sapkát-e?

– Azt.

Ahogy éppen mentek volna a Dulló Ignác boltja felé, hát jön szembevirítva Kuvik, hogy ő megvette a sapkát, amelyiken puska van. Mind örvendettek, hogy no hát, ez is megtörtént végre! S aztán beléptek együtt Dulló Ignáchoz, aki sapkával a fején, mint egy eleven hirdetés, éppen újságot olvasott. Duzzogva nézett rájok, s azt kérdezte:

– Mit akarnak ilyen sokan?!

– Egyetlenegy sapkát a fiamnak! – mondta Sükei.

A polcok felé intett Dulló, hogy ott vannak a sapkák s válogassanak; maga pedig visszaszállott az újságra, mint a dongó. Sükei a kezébe vett egy kívánatos sapkát, s megforgatta-nézegette kereken; majd betekintett a belsejébe. Piros rajzolatban egy madarat látott a fekete bélésen, s alatta ezt az írást: „Kapható a szabad természetben.”

– A sapka vagy a madár? – kérdezte Sükei.

Dulló egy pillantással csak megrótta az öreget, de nem szólott semmit.

– Látom, no – folytatta engesztelésül Sükei –, hogy maga is tanult így kicsit Czumbel úrtól.

Hát erre Dulló jól letette az újságot, s így szólt:

– Csakhogy én nem a kereskedőket hirdetem, akik ölő-vágó szerszámokat adnak, hanem a hazámat dicsérem és a teremtett világot: a madarakat, a virágokat és a csillagokat!

S ahogy mondá e szavakat, a szeme kigyúlt, mint a csillag, s az arca szép lett. És nagy hevülettel fordítani kezdette ki a sapkákat, s egymás után dobálta oda Sükeinek, hogy nézze. A sugaras nap is ott volt az egyiken, s a másikon a hold. Más sapkákon változatos madarak, s a legtöbben virág. És azok alatt mindenütt az útbaigazítás, hogy az égen, a szabad természetben vagy a tavaszi mezőkön található!

– No, fiam, melyiket akarod? – kérdezte Sükei.

Dónát felemelt egy tulipánost.

– Én ezt! – mondta.

S mivel éppen talált is a fejére, megvette Sükei nyomban. Aztán kezet fogott a boltos emberrel, s kiléptek az utcára. Dónát boldogan nézegette mentükben a sapkát, oda-oda érintette az arcájához; s még a tulipánt is megszagolta benne, mintha valódi lett volna.

– Jobb a puskával, ami nekem van – szólalt meg dicsekedve Kuvik.

Dónát ránézett, hogy oly rosszul és badarul mit beszél; de olyan szamárságnak vélte a szót, hogy meg sem felelte. Az öreg Sükei is csak megpengette a fülét a szokatlan szóhangzás miatt, s azt kérdezte:

– Ugyé, te nem vagy magyar?

– Illírikus – mondta Dónát, de Kuvik kijavította, hogy dalmáta inkább.

– Hát legyen dalmáta! – engedett Dónát, mire Sükei tanítva és nagy egyengetéssel jelentette ki, hogy az illírikus ember is ember, a dalmátával együtt. S hogy tettel is bizonyítsa szavát, meghívta Kuvikot egy vendégfogadóba, hogy ott ebéden szívesen látja.

Igen baráti módon és jól ebédeltek hárman, s megittak egy fél liter bort is. Majd ismét egy másik felet, mert hiszen olyan ritkán veszen sapkát az ember, hogy az bor nélkül dísztelen is volna. Így iddogálván, a vendégek el is menegettek lassan, s majd ők is az utolsó pohárhoz jutottak. S ahogy kihajtották volna ezt az utolsót, hát kinyílott az ajtó, s egy falusi legényke bátorkodott bé azon. Hat-hét esztendős lehetett csupán, de nagyon rongyos szegény s mocskos is bizony. Egy darab kenyeret tartott a kezében, és szipogva harapott egyet-egyet belőle.

– Mit keresel itt, hécskám? – kérdezte Sükei.

Az apját keresi, mondta a legényke, mert elvesztette a sokadalom között. S nagy-fényes szemekkel nézett rájok, hogy ily emberséggel szólottak hozzá.

– A kuvikot ismered-é? – kérdezte Sükei, mire a legényke boldogan nevetett, hogy a kérdésre felelni tud.

Hanem abban a pillanatban Kuvik, a Dónát barátja, hosszú karjával a gyermek felé legyintett, és a kenyeret kiütötte a kezéből. Földre esett a kenyér, s bele valami kiöntött vízbe. A legényke szerencsétlenül nézett a kenyér után, majd egyszerre sírni kezdett.

– Ne sírj, no! – vigasztalta Dónát.

Meg is simogatta a fejét, hogy éreztesse is véle az emberséget, majd az asztalról nagy szelet kenyeret adott neki, mire a gyermek ragyogva tekintett reá, és elszaladt.

Csend lett.

Az öreg Sükei tűnődve nézett s hallgatott, majd valamit gondolt magában, még kért egy fél liter bort. Úgy látszik, koccantani akart a fiával, mert felemelvén a poharát, így szólt:

– Dónát fiam, igyunk a tulipánodra!

Ittak is rá csakugyan, majd utána Dónát hátradőlt a széken, s a két szeme úgy kezdett csillogni, hogy Dulló Ignác a sapka bélésére rajzolhatta volna bátran.

– Azért vettem én ilyen sapkát – szólalt is meg lassan és rózsálló arccal –, mert ha én ezt a sapkát a fejemre teszem, akkor a szívemben megszépülnek az érzelmek, s a gondolataim kinyílnak, mint a tulipánok az ő kertjükben. S mindjárt illat költözik a világba, és tavasz lesz a télből. A leányok pedig megszeretnek engem, s esetleg én is őket.

– Várj egy kicsit! – mondta az apja.

– Nem is mostanra mondom! – buggyant kedvesen Dónát, majd így folytatta: – De azt állítom, hogy ilyen tulipános sapka kell a magyarnak, s nem puskával ábrás!

Mind a ketten Kuvikra néztek, hogy ehhez vajon mit szól. Kuvik pedig levette a fejéről a sapkát, Dónát felé nyújtotta, s melléje így szólt:

– Cseréljük el!

Nagyon meglepődtek, hogy puska helyett az illírikus Kuvik is egyszerre azt akarja, hogy a szívében megszépüljenek az érzelmek, s hogy őt is megszeressék a lányok.

– Miért akarnád elcserélni? – kérdezte Sükei.

– Azért, mert én is magyar akarok lenni!

Hát erre csak elgondolkoztak a szón. S abban a csendben Dónát hátrább csúsztatta a homlokáról a tulipános sapkát, Sükei pedig eltűnődve töltötte ki a maradék bort.

Aztán felemelték a poharat, s kihajtották.

– Hát nem akarod – kérdezte Kuvik –, hogy én is tulipános magyar legyek?

– Bajos mondani, de nem – felelte Dónát.

Abban a percben Kuvik felállt az asztal mellől, s meg sem köszönte a délebédet, hanem búcsúszó nélkül elment.

– Mért nem akarád, hogy magyar legyen? – kérdezte Sükei a fiától.

Dónát egyenesebb ülést vett a széken, aztán ránézett az apjára, és így szólt:

– Amíg embernek hitvány, magyarnak nem alkalmas.

Hazai babér

Még a „nagy háború” előtt jóval, az történt az egyik téli napon, hogy a postás szokatlan ajánlott levelet hozott nekem. Szokatlan volt a boríték színe, mert majdnem piros volt; a nagy formája, a rengeteg bélyeg rajta, s főleg szokatlan volt egy irdatlan kerek pecsét, amellyel a levél ki volt tüntetve elöl-hától.

Rossz érzéseim voltak, mialatt a postás könyvébe beléírtam a nevemet.

Honnét a csodából jöhetett?! – gondoltam magamban.

Először csak távolról vetettem rá egy pillantást, majd a hasára fordítottam, s ismét vissza. Aztán rászántam magam, s megnéztem rajta azt a nagy kerek pecsétet. A pecséten a falum neve szerepelt, s mellette ez a két szó: „Hitelszövetkezet Igazgatósága”.

Most aztán igazán megijedtem.

Hát ezek bépereltek engem! – gondoltam.

De hiába túrtam fel az emlékezetemet, hogy mivel és milyen időből tartozom a Hitelszövetkezetnek. Bár gyakran szoktam hazajárogatni a faluba, árut hitelbe sohasem vettem tőlük. Úgy hiszem, sőt, bizonyos. Pénzzel sem tartozom nekik, mert ha tartoznám, ilyen tüzetes gondolkozásban csak eszembe jutna valahogy. Írtam róluk talán valahol, hogy a boltjukban tisztességtelen dolog folyik? Vagy azzal vádoltam volna meg őket, hogy a törvényesnél nagyobb kamatra dolgoznak?

Hát hiába, ilyen tettemre sem emlékszem.

Isten neki, felbontottam a levelet. Drága és vastag árkuspapirosat húztam a borítékból elé. Össze volt négyrétűre gondosan hajtogatva. Éreztem már, hogy nem közönséges dolog ez, ami itt írva lesz; s kiterítettem a díszes papirosat. „Másolat.” „Jegyzőkönyv, mely felvé…” S alatta szöveg, elég terjedelmes, kézzel írva, de gondosan és szépre kanyarítva a betűket, ahogy a növendék szerzetesek írhattak valamikor, ha másoltak gyertyavilág mellett.

Egyszeriben megnyugodtam.

Hát ez rossz nem lehet – gondoltam.

S hát csakugyan, nemhogy rossz lett volna, amit az irat tartalmazott, hanem éppenséggel örömteljes volt. Mert „az Igazgatóság egyhangúlag elhatározta, hogy községünk szülöttének nagy örömit fejezi ki, s egyben a Hitelszövetkezet igazgatósága őt egyhangúlag, egyszer s mindenkorra, díszelnökének választja meg, s kéri az Egek Urát…”

S ez a kitüntető irat két nappal azután kelt, amikor első ízben a Baumgarten-díjjal tüntettek ki. Látván a dátumot is, elgondolkozva hajtottam össze az ünnepélyes papirosat. Mint községünk szülöttje, meg is voltam egy kicsit hatódva, mert hát ritka dolog, hogy a község, amelyben születtünk… No és, ha mégis megtörténik, akkor a gyermekkor mosolyog, és a világ valahogy kedvesebb. Hanem büszke is voltam, leginkább büszke a dátum miatt. Mert nagy dolog az, hűh de nagy dolog, hogy ma Pesten kihirdetnek valamit, s már két nap múlva azon felbuzdul egy falu, amely rengeteg messze van, s ott is eldugva, valahol a székely hegyek között…! Hát ez igen, figyelik és szimatolják a világot, lépést tartanak az idővel, és számon tartják az irodalom eseményeit…

– De hát miért éppen a Hitelszövetkezet?! – kérdeztem magamban.

S abban a pillanatban mintha lebbent volna valami bennem. A derült tiszta égen egy kicsi bárányfelhő csupán. De hát illik, ebben a tiszta szándékban, akár egy gyenge, halkan zavaró fuvalom is?!

Elszégyelltem magam. S egy suhanó gondolattal bocsánatot kértem a kövér és ókulárés Anti bácsitól, aki nemcsak az első gazdák közé tartozott, hanem az elnöke és az esze is volt a szövetkezetnek, s valamint azokat is megkövettem magamban, akik aláírták az okmányt, azt a sok komoly és tisztes gazdát. Illendően válaszoltam is.

De a válasz mellett, akarva s akaratlanul is, úgy rendeztem a dolgaimat, hogy minél hamarább haza kelljen látogatnom a faluba. Ez már tavasz felé be is következett. Gondoltam, nyugszom lelkileg anyám mellett s a testvéreim között egy napig, s ha majd szép békességben elmúlik az a nap, akkor módját ejtem az élő köszönetnek is. Akik azonban a tél folyamán oly szorosan tartottak lépést az eseményekkel, azok tavaszra sem változtak meg. Vagyis már az első napon tisztelettel meghívtak, hogy másnap vegyek részt azon a szerény összejövetelen, melyet az igazgatóság, az én tiszteletemre, a szövetkezet helyiségében kíván rendezni. Szépen megköszöntem a figyelmességet, majd másnap, amikor elérkezett a perc, illendő komolysággal megindultam a Hitelszövetkezet felé.

Jobb kezem felől anyám is jött velem, majdnem ünnepi öltözetben; s bal felől az öcsém. Éppen idejében érkeztünk, mert a hivatalos személyek valahányan ott voltak már, vagy éppen velünk együtt voltak érkezőben. Nem akármilyen, hanem egy szépen megterített s nagyon hosszú asztal nézett reánk a helyiségben. Tálakban pogácsa nevetett az asztalon, s ha a pillantó szemem nem csalt, úgy minden fél méter távolságra egy-egy liter aranyló bor is vidult reánk. Bármilyen nagyivók legyünk is, gondoltam, a bor gazdagon elég lesz; de az asztal, bármilyen hosszú volt is, sok kényelemmel nem biztatott, mert nemcsak a szövetkezet igazgatósága és a más tisztet viselők voltak jelen, hanem a falu nadrágos része is. S akkor a papot még nem is mondtam, pedig az is eljött, bár sem a jelenlévő bírót nem szerette, sem engemet nem állhatott soha.

Istenem, adj békességet közöttünk! – sóhajtottam magamban.

Aztán leültünk a hosszú asztal mellé, ahol mindenki úgy helyeztette magát, hogy a szomszédja jól férjen, s ő se üljön rosszul. Közben mindenütt bugyogott a szó, de nem sokáig, mert amikor mindenkinek bor volt már a poharában, Anti bácsi kopogtatni kezdte az asztalt, hogy lassan csendesüljünk el. Akkor felállt, és bölcs kedvességgel elmagyarázta, hogy valójában miért is jöttünk ilyen szép számban s egy-két koccintásra össze. Elismert és megdicsért engem, mint a község szülöttét; s elismerte és megdicsérte azokat is, akik engemet Pesten megjutalmaztak. Majd a végén sokáig éltetett, amely kívánságához mindenki szóval is csatlakozott, s erre megittuk borunkat.

Idő teltével a pap is beszélt valamit, de akik féltek a szavától, azok nagyot csalódtak, mert mindenkit tisztelni látszott. S ha már ennyire voltunk, én is felálltam, amire a szemek biztattak is már, egyre jobban. Megköszöntem, amit velem oly emlékezetesen tettek; majd olyan dolgokról kezdtem beszélni, aminőkről egy fiatal író általában szokott, ha bölcsőjének a helyén nyílik szólásra alkalma. Meleg szemekkel figyeltek reám az emberek, s ahogy egyre tisztább lett a csend, egyszer olyanformát hallottam, mintha mellettem ülve sírna anyám. Ránéztem, s hát valóban potyogtak a könnyei. S amint én ezt láttam, rögtön belézavarodtam a beszédbe, ide s majd oda tettem magam előtt a poharat, aztán egyik lábamról a másikra álltam.

– Hát így van – mondtam végül.

S mindnyájan az anyám egészségére ittuk a bort.

Aztán, egyre vidámodva, még ültünk valameddig, majd elmentünk haza.

Jól aludtam.

– Nem kéne egyet-mást vásárolni? – kérdeztem másnap anyámtól.

– Biza nem ártana – mondta anyám. – S hol gondolod?

Nagyon elcsodálkoztam ezen, hiszen felejtheti-e valaki, hogy én mi vagyok a szövetkezetben?! S ha már az vagyok, amivel ott megtiszteltek, tiszta lélekkel mehetnénk-e máshova egyet-mást vásárolni?!

– Hát a Hitelszövetkezetben! – mondtam.

Anyám nem szólott semmit, de úgy láttam, hogy helyesli ezt az egyetlen módot, hiszen a karjára akasztotta a kicsi füles kosarat, s a pénzzel elment. Amíg odavolt, elképzeltem magamban, hogy anyám a kosárba rakja a kockacukrot, a riskását, a teát és a rumot, majd megkérdezi, hogy mennyibe kerül az egész. De akkor nagyon meg fog lepődni, mert azt fogják mondani neki, hogy ugyanbizony, most ezen első ízben tiszteletből, hiszen…

Még örvendeztem is magamban, minekfolytán dugdosott jókedvvel kérdeztem meg anyámtól, amikor a kosárral megjött:

– No, mit fizetett?

– Többet, mintha máshol vettem volna – mondta anyám.

– Többet?!

– Biza.

Azt sem tudtam hirtelen, hogy mit gondoljak vagy mit érezzek. Hát ez lehetetlen. Nyilván valami tévedés lesz a dologban. Mert, mondjuk, nem tiszteletből adták, ezen első ízben sem, de drágábban mégsem adhatják a díszelnöknek, mint másnak! Csak tévedés lehet. Ha pedig úgy lenne mégis, hogy nem tévedés, akkor… Mit is lehetne akkor tenni? Lemondani egy kiló kockacukor miatt?! De hiszen a sértés nem is az árban van, hanem valami másban… S vissza sem adhatjuk a portékát, mert könnyen azt hihetnék, hogy tisztára zsugori vagyok, ami dísztelen dolog éppen egy díszelnöknél…

Hát nem tettem semmit.

Elmúlt a nap, s el a másik. S a csoda vigye el, bármerre mentem, az emberek kedvessége kezdett alább s egyre alább hagyni. Nem köszöntek olyan derűvel, mint máskor; s mintha a pillantásokban valami gyanakvás is lett volna már.

– Kutasd ki ezt a dolgot! – szóltam az öcsémnek.

– Hát megvan – jelentkezett néhány óra múlva.

– S mi van?

– Hát úgy áll a helyzet – mondta öcsém –, hogy az avatás után csakugyan felemelték a szövetkezetben mindennek az árát. Az emberek azt beszélik, hogy az avatási mulatság árát ilyen módon a nép fizeti meg; s némelyek azt is mondják, hogy a szövetkezetben mint díszelnök, maga rúgtatta fel mindennek az árát, mivelhogy most többen vannak benne, s díszesebb is lett.

Nem tudtam, hova legyek el, úgy ámultam.

S mondom anyámnak, nagy megütközéssel, hogy mi történt, de ő nem ütközött meg, hanem szelíden és mosolyogva csak ennyit mondott:

– Ahol egy anya sír, ott örökké történik valami.

Hát úgy is van.

Magyari jégvirág

Mint a zöld király birodalma, olyan volt a fennsíkon a hegyi mező. De a hatalmas mezőnek nagy volt a nyelve is, melyet messze és szélesen benyújtott az erdő közé. Ez még kövér volt, a mezőnek ez a nyelve: úgy tetszett valósággal, mintha a föld lüktető zöld vére és illatos ereje mind ide torlódott volna, az őszi fordulás előtt.

Magára és istenre maradva elmélkedett minden. Bölcsen a föld, szomorkás derűben az erdő, mosolyban a levegő; és a nap is búcsúzás előtt, összegyűjtött fényében lobogva.

Esküt lehetett volna tenni, hogy sehol nem jár senki. De nemsokára mégis kibukkant egy nagy bajuszú hasas ember az erdő közül, utána még három. Mind a négynek tarisnya volt a nyakában, s az egyiknek fejsze is a vállán. Beszéd nélkül és kényelmesen ereszkedtek előre, egyenesen a hatalmas bükkfa irányába, melyet a mező közepe táján két gyertyánfa őrzött, tisztes távolból.

A négy ember letelepedett a nagy fa alá, s mindegyik elészedte az eleséget a tarisnyából. Nagy meggondolással enni kezdtek, s ettek. Szemük a mező fölött és az erdők tetején körözött, miközben elmélkedett alattuk a föld, s felettük az őszbe boruló világ.

Úgy ettek lassan és örökösen.

Bár jött volna már legalább egy akkora vaddisznó, mint egy bogár; vagy nagy zúgással egy akkora lepke, mint a szarvas! Bár jött volna, hogy szóljanak is végre valamit, hiszen elfogyóban volt már az étek, és lenyugvóban a nap. Angyalé volt a kívánság, mert abban a percben csakugyan kibukkant valami az erdő közül. Kicsi volt, és ezüstös fényben mozgott, mint egy mesebeli nagy pók, amelyik megragadja a nagy szempár sugarát, és fonni kezd.

Vagyis nézték a fa alól az emberek, hogy az mi lehet.

Erdei törpe király talán?

– Gyere errefelé! – kiáltott a nagy bajuszú ember.

– Nem érek rá! – felelte, aki ezüstben csillogott.

Tiszta és erős volt a hangja, mintha az egész ember egy harang lett volna. Most már könnyű volt megismerni, hogy Magyari Sámson. Szólította ismét a nagybajuszú, hogy jöjjön közéjük, de a kicsi ember hajlás nélkül csillogott át a zöld mezőn, mintha gondolatot vitt volna valahova.

Jól evett a nagy bajuszú hasas ember, megnőtt hát benne az erőszak és a kedv: heverő helyéből nagy tekintélyesen felült, és odaszólt az egyiknek, aki legfiatalabbnak látszott:

– Eredj, Gábor! S hozd ide!

Gábor felkelt és elindult; sokáig egyezkedett az erdő széliben, de a végén mégis odahozta Magyari Sámsont, aki megállt a két gyertyánfa között, tisztes távolban, s onnét köszönt a társaságnak. Hosszú haja volt és majdnem egészen fehér; megérett finom arca és hideg homloka. Két nagy szeme csillogva rebegett folytonosan, mintha többet akart volna látni, mint amennyit lehetséges; de az ábrázatán s két nagy szemén kívül egyéb rezdülni sem rezdült. Vékony volt, de nem éppen olyan kicsi, mint ahogy messziről gondolni lehetett. A két kezében két pálcikát lógatott: az egyikre halakat fűzött valahol, s a másikra változatos gombákat. Ezüstösen és hideg homlokkal állott a két fa között, melynek a koronája összeborult fölötte; rebegő szemekkel és mozdulatlan arccal, egyik kezében a halakkal, s a másikban a gombákkal. S ahogy ott állt, ezüstösen és furcsán, az ég ablakában a két fa között, egészen úgy tetszett, mintha nem is ember volna, hanem az ég ablakában egy Magyari jégvirág.

– Fát osztottak, elnök úr? – kérdezte kimért szavakkal.

– Azt – mondta a hasas elnök, majd hozzátette: – Működött a közbirtokosság.

Sorjában mind a négyet megnézte ismét Magyari Sámson, aztán összefoglalva mondta:

– Elnök, jegyző s két bizalmi: türelmes a föld!

Mind nevettek, csak az egyik bizalmi horkant fel a szóra. Öreg ember volt az is, Magyari Sámsonnal egykorú-forma. Ellenségek lehettek, annyi rögtön látszott; s tudta is mindenki, de az okát senki. Hátha most megmondanák, gondolta a hasas elnök; megmondanák ezen a bölcs alkonyaton, amikor a halál gondolata fuvallik az erdő fölött!

– Ugyanbiza miért haragusznak egymásra? – kérdezte tehát.

– Mondja meg Mihály! – szólott Magyari Sámson.

Mihály bácsi azonban csak annyit felelt, hogy ő nem filiszteus. Rosszul tette azonban, hogy a filiszteusokat emlegette, mert aki Sámson van ezen a világon, az mind haragra gyúl, ha valaki a filiszteusok nevét kimondja. Ez a Magyari Sámson is, bár eléggé tudott parancsolni magának, most egyszerre megmozdult az ég ablakában, felemelte a halfüzéres pálcikát, és rászegezte Mihály bácsira.

– Most megmondom! – szólott, mint aki ítéletre jött.

Mihály bácsi csúfondárosan borzongani kezdett, hogy ő fél és retteg, de ezzel a kacagtató játékkal még jobban meggyullasztotta Magyari Sámsont, aki így folytatta a szót:

– Ezelőtt negyven esztendővel együtt szolgáltunk a huszároknál. Egyszer elméleti oktatásra mentünk, s ott azt kérdezték Mihálytól, hogy mondja meg, mi is az a lovas szellem. Amikor én láttam, hogy Mihály nem tud felelni a kérdésre, akkor azt súgtam neki, hogy „a lovas szellem kísértet lóháton”, mire fennhangon így felelt:

„A lovas szellem nem egyéb, mint kísértet lóháton.”

Mindenki úgy nevetett most is, mint a huszárok azelőtt negyven esztendővel. De a szó után Magyari Sámson is hamar leeresztette a halas pálcikát, mert Mihály bácsi egyszerre felugrott, hogy a fejszével agyonaprítsa az eleven jégvirágot. Szerencsére lefogta őt rögtön a serény közbirtokosság, bár úgysem tudta volna kézhez kapni a kicsi öreget, aki most, a negyvenéves titoktól megszabadulva, még fürgébben tudott szaladni, mint azelőtt.

Mihály bácsi visszaült megint az előbbi helyére, s Magyari Sámson is kirajzolódott ismét a két gyertyánfa között az égi ablakra.

– No, most legyen végre békesség! – mondta az elnök.

Mihály bácsi szuszogva jegyezte meg:

– Legyen; s igyunk rá egyet a szamár zápfogából!

Tudták, hogy a bibliai Sámson ivott volt a szamár zápfogából, amikor megölt ezer filiszteust, s abban a munkában erősen megszomjazott. De most hiába példálózott az öreg huszár, mert a Magyari Sámson arcán még akkora borulatot sem okozott, amekkora árnyékot vethetett volna oda egy rózsalevél. Inkább vidámította őt, mint az édes méz hajdan a másik Sámsont, amikor az oroszlánkölyök halott szájában megtalálta az édességet, és evett belőle.

S így megvidámodva úgy tetszett, hogy egyszerre fiatalabb is lett sokkal.

– Hát mikor házasodik meg, Sámson bácsi? – kérdezte tőle a hasas elnök.

Nem jó a nagy s a hirtelen győzelem, mert Magyari Sámson is elvesztette hirtelen a fejét, s azt találta mondani:

– Még ebben az esztendőben.

Egyszerre megnézte a hasas elnök, hogy milyen legényesen mondá ki az öreg Sámson a szót. Ámulatában még meg is csavarintotta azt a nagy busa fejét, hiszen mindenki úgy tudta, hogy asszonyfélinek még a közelibe sem megy az öreg, már negyven esztendeje. Kerülte őket konokul, s büntette minden szavával, s az egészet egy miatt, akit legénykorában hiába szeretett. Még a házát is kivitte valahová a kertek közé, csakhogy ne lássa őket; s erdőn és mezőn bolygott mindig, mint valami titkos remete; s mindezeknek a tetejébe étek gyanánt magához vette még a halat is, amelyről azt tartotta, hogy kicsúfolja a vágyat a vérből.

– Ez nagy szó volt, Sámson bácsi! – mondja álmélkodva az elnök.

Mihály bácsi tök módjára sárgán meredezett; a másik öreg bizalmi úgy pislogott, mintha gépre járt volna a szeme; a fiatal gazda pedig, akit birtokossági jegyzőnek tisztel vala az öreg, az egyenesen bolondításnak nevezte a nagy kijelentést.

– Még ebben az esztendőben! – ismételte meg Magyari Sámson.

Elszántan állott a két fa között s nagy viadal érzetében. A szemében lüktetett a fény, a szíve torkába szorult, s nyirkos lett lassan a homloka. Már tudta, hogy retteneteset szólott, mert ő nem akar megházasodni, s miképpen is tudna! De elvesztette a fejét, s kimondotta a szót. S most itt van ez a Mihály, ez a kísértet lóháton, s annak a színe előtt húzza bé gyáván a szavát, amit oly vitézül vágott ki az előbb?!

Soha! – mondta magában.

– Írásba tesszük, Sámson bácsi! – fenyegette a hasas elnök.

– Tegyük – felelte az öreg.

Erre odafordult az elnök a fiatal gazdához, hogy vegyen elé papirosat. Aztán mondani kezdte, s a másik írta a hatalmas ácsplajbásszal: „Én név szerint Magyari Sámson, kinyilatkoztatom, hogy még ebben az esztendőben, törvényes módon feleséget veszek. Ha mégsem tenném, ez írás alapján szavam és életem legyen rajta.”

– Aláírja-é? – kérdezte.

– Én alá! – mondta az öreg.

Amikor csakugyan aláírta, s alá még a két tanú is, az elnök meglobogtatta az írást, s azt kérdezte Mihály bácsitól:

– Mennyit ad érte?

– Tíz liter bort! – mondta az öreg filiszteus.

Egyszerre mindenkit megragadott az izgalom, Magyari Sámson pedig a fának támasztotta mindjárt a hátát, és azt kérdezte:

– Az ellenségem kezébe adsz, Pilátus?

Sem jót, sem rosszat nem szólt erre az elnök, hanem felállott lassan, és odalépett a kicsi öreghez. Föléje hajtotta nagy bozontos fejét, s úgy mondta, mint egy gyermeknek:

– Maga úgyis megházasodik, kedves apám. S akkor pedig nem tehet maga ellen senki semmit: sem ellenség, sem jó barát. Mi pedig nyertünk tíz liter bort, amit Mihály bácsi fog fizetni mint hadisarcot. Büntetésből, hogy a lovas szellem miatt negyven esztendeig tartotta magával a haragot.

– Értem én! – mondta Magyari Sámson.

– Hát akkor?! Sajnálja tőlünk a bort?

Abban a percben felugrott ismét az öreg Sámsonnak az esze, s egyetlen gondolattal két részre osztotta a világot. Az egyik részibe a világnak tette a házasságot, ami egyedül az ő baja lesz; a másik részibe pedig most bécsalja Mihály barátját, hogy fizessen az élvezetért.

– Nem én sajnálom a bort, hanem más – mondta tehát.

– Kicsoda más?

– Aki tíz literrel akarja megvenni a bőrömet! – háborodott fel Magyari Sámson. – Inkább magam hasogatom össze, ha nem ér tíz liternél többet!

Ahogy ezt kimondta, egyszerre észbe kaptak a többiek is. S lázongani kezdtek valósággal, hogy ők tíz liter borért nem kótyavetyélik el Magyari Sámsont! Egy ilyen különleges embert, akit ritkaságszámba lehet venni, mint a megérett tajtékpipát?!

– Hát mennyit adjak? – kérdezte Mihály bácsi.

Mind Magyari Sámsonra néztek, hogy mondjon megfelelő árat. Erre az öreg ügyesen elhelyezkedett a két fa között az égi ablakban, s így szólt:

– Vegyük azt, kedves atyámfiai, hogy minden megdrágult a mai világban.

– De az ember nem! – szólt belé Mihály bácsi.

Az elnök odaszólt az öreg Mihálynak, hogy nem az határozza meg az árat, aki venni akar. Aztán intett Magyari Sámson felé, hogy folytassa.

– De tekintsünk el attól, amit mondtam – folytatta is az ezüstös öreg. – Hanem vegyük azt inkább, hogy apának fiú s férjnek feleség milyen drága kincs, pedig csak azért akarja magáénak, hogy szerethesse. Hát akkor mennyivel értékesebb lehet úgyszólván tulajdonba venni egy régi ellenséget, akit így örökös és változatos gyönyörűséggel lehet kínoknak kitenni, vagy éppen meg is ölni.

– Milyen igaz! – lelkesedtek mind.

– Éppen ezért azt mondom – folytatta Magyari Sámson –, hogy egy ilyen negyvenesztendős ellenséget, amilyen én vagyok, nem is lehet árán megvenni, mert arra nincsen elegendő pénz. Ellenben lehet olyan örömet ülni, amilyent érdemel a ritka és szerencsés esemény. Úgy gondolom tehát, hogy az én kedves Mihály barátom, aki rövidesen az én hatalmas uram és gazdám leszem, adjon két lakomát az én tulajdon bőrömért. Adja az egyiket egy hét múlva, mint áldomást; hatvan emberrel, száz liter borral és egy levágott bornyúval. A másikat pedig adja hasonlóképpen, mint lakodalmat, amikor én megházasodom.

– Sok lesz! – mondta Mihály bácsi.

– Ha sok lesz – folytatta Magyari Sámson –, akkor ebben a helyben átalírjuk a cédulát: én pedig, amit elmondtam, azt mind megadom a te bőrödért.

– Ne vásárolj! – szólott Mihály bácsi.

– Hát akkor megadja-é? – kérdezte az elnök.

– Nem bánom, ha úgy lesz is – egyezett belé az öreg, mire a hasas elnök ünnepélyesen átnyújtotta neki az írást, utána pedig a két lakoma jegyében megveregette a hasát, mint egy pufók gyermeket.

– Mindent elrendeztünk, s mehetünk haza! – mondta nagy derűvel.

Összeszedte mindenki, ami az övé volt; s a tarisnyákat nyakba akasztották. Csak Magyari Sámson nem mozdult egyet sem.

– Maga nem jön, Sámson bácsi? – kérdezte az elnök.

– Én megszoktam, hogy egyedül járjak – mondta az ezüstös öreg.

Elbúcsúztak tőle, s aztán megindultak az óriási mező felé, amely az ég aljáig ért félkörben mindenütt. Nézte Magyari Sámson, hogy lassan és szótlanul úgy haladnak, mint a bogarak. Mozdulatlanul nézte; a két fa közül, az égi ablakból. S amikor lassan az ég aljáig libegett a szeme, akkor neki is, ahogy az alkonyatnak a reggel, eszébe jutott a legénykora…

Istenem, mennyire szerette Zsuzsikát!

Lassan könnyek gördültek le az arcán, mintha csakugyan jégvirág lett volna, amely olvadni kezd az ég ablakában… Sírt és mosolygott, majd egyszerre eldobta vidáman a halakat, és ő is megindult, hogy egyenesen kérőben menjen Zsuzsika nénihez, akivel negyven éve nem beszélt már.

Legényesen és nagy ragaszkodással vitte a gombás pálcát, mintha ilyen dologban gomba nélkül el sem lehetne indulni.

Járványbíró

Nehéz időkben falun is szükség mutatkozik arra, hogy az emberek összetegyék az eszüket. Ilyen szükségből keletkezett az a kedves társaság is, amely Fórika Máté házánál minden héten összekoppant egyszer. Váltig csodálkoztak a tehetős gazdák, hogy némelyek éppen a Fórika házánál osztják a világot. Fórika ugyanis amolyan jövevény volt a székely faluban. S főleg írástudatlan ember, kinek a szájából a tudákos nagy szavak mégsem fogytak ki soha.

Egyszer azt mondta például, hogy ha ő három esztendeig vámos lehetne a Panama-csatorna bejáratánál, akkor a negyedik esztendőben egész Erdélyt megvenné magának.

Biztatták is, hogy menjen el oda vámosnak, de Fórika mégis a faluban maradt, s vasárnaponként otthon hősködött az alkalmi gyűléseken. Nevetni lehetett rajta, amikor beszéd közben a szél ágaira akasztotta a fejszét, vagy amikor a kínai császár elindult, hogy tőle kérjen tanácsot.

De az egyik alkalommal komoly fordulat történt.

Nevezetesen farsang vasárnapján.

A tél még keményen tartotta magát, bár március már letette volt az első hetet. A föld fagyottan kopogott, és suhanó éles szelek kergették egymást a fekete fák között.

Le kellett tenni arról, hogy másnap szántani lehessen.

De összegyűlni jó ilyenkor, és füstölni kicsi lámpavilág mellett, miközben mindenki kieresztheti kosarából a szavakat, hogy rajozzanak azok a gondolat mezején.

Még a sötétség bé sem állott, amikor Fórika odaszólt a feleségének:

– Gyújtsd meg azt a lámpát, hadd lássák, hogy itthon vagyunk.

Az asszonynak sohasem tetszett, hogy a cimborák beáradnak a házába, amit úgy hagynak ott aztán, mint vásár után a piacot.

– Gyűljetek a fára, mint a varjak! – mondta.

– Türelmes légy, asszony! – szólott Fórika. – Mert ebből nekünk hasznunk lesz egyszer.

– Micsoda hasznunk?!

– Jaj, milyen értetlen vagy – folytatta Fórika. – Hát nem így lesznek a képviselők is?!

Az asszony Fórikára nézett a friss lámpavilágnál, de egy kicsit alulról és görbén, mintha azt tekintené meg, hogy Fórikának még a válla között van-e a feje, ilyen mondás után.

Gyula, a nagyobbik gyermek, el is kacagta magát.

– Hát ez mi vala? – fordult a gyermek felé nagy mérgesen Fórika.

– Reád adta a szavazatát – felelte az asszony.

Abban a pillanatban, ahogy művelt emberhez illik, valaki kopogtatott az ajtón. Fórika készségesen mondta, hogy szabad, de mire kimondta volna, egy Páva János nevű ember már be is lépett az ajtón. A neve igen, maga azonban nem vala páva, mert a sánta lábával nagyokat büllent a rongyos nadrágban, ahogy az asztal felé közeledett.

– Mi újság a nagyvilágban? – kérdezte tőle Fórika.

– Mához két hétre meglesz a bíróválasztás – mondta Páva.

– S te kire szavazol?

Páva János, mint egy óriási nagy választó, fontoskodva csak ennyit mondott:

– Valakire leadom én is az enyémet.

A Fórika felesége sem állotta meg, hogy Pávára reá ne szóljon.

– Azt hittük, hogy az uramra szavaz.

– Analfabétára nem lehet – mondta Páva.

S mintha pecsétet hoztak volna rá, egyszerre két ember érkezett, de ezek nem a társaság eszihez tartoztak, hanem inkább a buzgón füstölőkhöz. Jóformán nem is szóltak, hanem nagy készülődéssel rágyújtottak. Mire odáig jutottak, hogy füstöt is vessenek, már három új ember érkezett, majd hetediknek Barabás bácsi, ki olyan volt fehér bajuszával s vidám szemével, mint a nyárvégi alkonyat. Ahogy levette a sapkáját, Páva János a fejére nézett, s azt mondta:

– Ez a huncut farsangi szél mind elvitte a haját, Barabás bácsi.

– Hadd el, kerítést fonnak belőle az angyalok – szólt az öreg.

A kicsi Fórikának annyira tetszett a fehér hajból a kerítés, hogy mindjárt megkérdezte:

– S mit tesznek az angyalok a kerítésbe belé?

– Azokat a bárányokat tartják benne – mondta az öreg –, amelyek egyszer-egyszer az égen legelnek.

– Olyant eszünk az idén, húsvétkor! – szólalt meg Páva János.

– Olyant – mondta Fórika. – Jó kövéret s bodrost!

Nevetett a legényke, hogy ezek az öregek mind bodros bárányfelhőket akarnak húsvétkor enni. S éppen akkor még egy ember érkezett, akit Berze Jakabnak hívtak, s aki mindenre azt szokta mondani, hogy „halljunk oda”.

– Ülj le, Jakab! – mondta neki a házigazda, Fórika, majd kacsintott egyet a többiek felé, s így folytatta: – Éppen azt beszéljük, hogy egy lókereskedő tegnap hivatalos tejcsarnokot nyitott a városban.

– Lótej-csarnokot! – mondta Páva.

– Halljunk oda! – kiáltott fel Berze Jakab.

S egyszerre úgy kezdtek kacagni valahányan, hogy estek széjjel, mint a hó.

– Hát ilyen világ van… – mondta ismét Páva János, majd az öreg Barabás bácsi is előrenyújtotta ősz fejét, s így szólt:

– De én olyan világot is értem, hallgassátok meg, amikor óriási nagy járvány támadta meg az embereket. A városokban keletkezett az a nagy járvány, főleg az urak rokonait támadta meg, s azokat az embereket, akik nagyra vágytak.

– Különös járvány lehetett! – mondta valaki.

– Egészen különös – folytatta Barabás bácsi –, mert akit egyszer megtámadott, az úgy felfújta magát, mint a hólyag. S ezeket aztán megdagadva vitte a szél, egyszer a nyugati szél s máskor a keleti szél. Az emberek azt hitték, hogy az Isten csodát tett a szelesekkel, s emiatt olyan nagy tiszteletben részesítették őket, hogy fogdosni kezdték, s tejben-vajban füröszteni. Felruházták nagy hatalommal, betették finom hivatalokba s nagy pénzes helyekre.

– S ott mit csináltak? – kérdezte valamelyik.

– Gyakorolták a hatalmat – felelte Barabás bácsi.

S már éppen szeretett volna rájok ereszkedni a csend, hogy abban elgondolkozzanak a különös járvány felett, amikor Fórika hirtelen felállott, s azt kérdezte:

– S az a járvány mikor volt?

Az öreg csodálkozva intett Fórikára, hogy ezt valaki kérdezheti, s nem szólt.

– Az idejét kérdem! – ismételte Fórika.

Akkor az öreg elmosolyodott, s csak ennyit felelt:

– A kalendáriumot otthon felejtettem.

Mindenki kutatva nézte Fórikát, hogy kellő ok nélkül vajon miért izeg-mozog olyan nyugtalanul. A járvány miatt talán, ami ki tudja hol és mikor dúlta a világot? Hiszen ha a jelenben pusztítana, akkor sem jönne ide, ebbe a félreeső nyomorúságba, ahol nincsenek uraknak rokonai, sem nagyravágyó emberek!

– Mi jöve rád, János? – szólt is oda valamelyik a házigazdához.

– Attól fél – mondta Páva –, hogy mi is afféle bírót kapunk.

– Járványbírót-e? – kérdezte Barabás bácsi.

– Azt.

S ebben a percben különös dolog történt, mert Fórika János megrázta a fejét, bőszen szembefordult az emberekkel, és lobogó szemekkel így szólt:

– Én leszek a bíró!

Mindenki azt hitte, hogy az esze elment Fórikának, mert nemcsak országúti jövevény volt a faluban, hanem írni és olvasni sem tanult meg. Senki sem tudta hamarjában, hogy mit szokás ilyenkor szólni, s csak néztek össze az emberek. S amíg kérdezték volna egymást a szemükkel, Fórika már dobálni kezdte magáról a ruhát, majd az ágyat gyors mozdulattal megbontotta, s abba beléfeküdt.

– Vagy meghalok itt, vagy bíró leszek! – mondta. – Mert én addig se nem eszem, se fel nem kelek, amíg meg nem választanak!

Erre már Páva János felállt, és így szólt:

– Ismét menjünk el, mert a járvány e házba béütött!

Csakugyan felálltak, és lassan kivonultak, ahogy súlyos beteg mellől szokás. S ahogy mentek künn az úton, végig azt vitatták, hogy vajon csakugyan megbolondult-e Fórika, vagy csupán tréfát űzött velük. Nem tudták eldönteni, hogy mi lehet a való, de az elkövetkező napok azt mutatták, hogy Fórika nemcsak az ágynak feküdt neki, hanem a szavának is. Mert csakugyan elhárított magától minden betévő falatot. Csak feküdt égő szemekkel, s nézte a füstös gerendát, hogy a pókok fonják-e már a bírói tisztet neki.

Fogytak a napok, s fogyott Fórika is az ágyban.

Vénasszonyok jöttek, hogy istenkedjenek Fórikának, de akadtak olyannak is, akik az ágy mellé jártak enni, hogy a megátalkodott emberrel kívántassák az étket. De mivel Fórika senkinek sem engedett, a gyermekei versenyt kezdtek bőgni, hogy fogynak ki az apjukból; s járni kezdte az asszony is a falut, hogy mentsék meg egy szegény család egyetlen gyámolát. Eljött a jegyző, eljött a pap, s vasárnap estefelé megérkezett az orvos is.

– Még egy hétig nem bírja ki – mondta az orvos.

Másnap a községi tanácsot egybehívták, hogy mitévők legyenek. Ámulva ült a tanács, s mindegyik a másiktól várta, hogy tiltakozzék a csendes erőszak ellen. A Fórika halálát azonban senki sem akarta a lelkére venni, s ezért úgy határoztak, hogy a bíróválasztó gyűlést előrehozzák szerdára, s aztán döntsön maga a falu.

Még a környékről is sokan eljöttek szerdán.

Bent a gyűlésteremben egymás hegyin-hátán volt az ember; s mindenki úgy szorította a markát, mintha halott feltámadását várta volna. S amikor legnagyobb volt a nyugtalankodás, akkor felállott egy magas öregember, s orgonahangján csak ennyit mondott:

– Emberek, mindnyájan csak egyszer élünk, ebben az életben!

Erre felugrott az egész, aki ott volt:

– Éljen! Éljen Fórika!

Nemsokára már indulhatott is a hivatalos küldöttség, hogy az új bírónak megvigye az örömhírt. Odaálltak az ágya elé, s ahogy ilyenkor szokás, nagy ünnepélyességgel az egyik így szólt:

– Hivatalosan jövénk, hírül akarván hozni neked, hogy a gyűlés bírónak választott.

Erre felült Fórika az ágyban, s nagy méltósággal így felelt:

– Ha az Isten úgy akarta, elfogadom.

A hírhozók bólintottak, majd ámulva nézték Fórikát, aki bizony lehetett volna egy kicsit kövérebb is.

Világ és holdvilág

Nálunk, a föld és az élet hegyei között, nem egészen olyan a világ, mint a gazdag és szabályos népeknél. Már a nap is úgy alkonyodik mindig, mintha először csinálná. A kandi hegyek között már estefelé összedugja az ég és a föld a fejét, s az alkonyat minden árnyalatára tervet csinálnak ketten. Majd a völgyekben és a bukkanó utakon elindul lebegve a borongó fuvalom. Télen különösen.

Azon a napon is így érkezett meg, megelőzve az időt és tele cselvetéssel, az otthonos alkonyati fuvalom. Először a fákat és a varjakat hódoltatta meg, majd óvatos borulattal a külső város elgyengült utcáit szállotta meg.

Utolsónak a fogadó adta meg magát.

De tehette is ez a fogadó, mert fehérre meszelt falakkal küzdött, mint széles villogó kardokkal; s nagy havas tetővel, akár egy óriási patyolat buzogánnyal. És eme fegyverei mellett még fortélyos, öreg harcos is volt a fogadó, hiszen nagyapáink is olyannak ismerték, amilyen jelenleg. Akkor is úgy állt a Küküllő partján, ahogy most. Vagyis egy kicsit megbillenve és hegyes sapkában, mintha éppen nótára akarna gyújtani, hogy együtt énekeljen a székelyekkel, akik ugyancsak úgy ülnek benne, egy kicsit megbillenve és nagy hegyes sapkában.

Csendben és elszántan folyt hát a harc, az idő és a fogadó között.

Folyt egy ideig.

Nemsokára azonban a fogadót megragadta az alkonyat, szorító öleléssel kereken az eresz alatt; majd az eresz alól meghódította a falakat, és diadalmasan lopakodott a tető felé.

Aztán leborította derengő homállyal.

S mindjárt a fogadó után homályba borította azt a két pej lovat is, amely módos falusi szekérbe fogva ott állott a kocsmaház előtt. Szénával volt tele a szekér dereka, s uras ülés díszlett elöl; maguk a lovak pedig, tarka pokróc alatt, engedelmesen várakoztak.

A gazda nyilván bent volt a fogadóban, hogy iddogáljon a cimborákkal. De az is lehet, hogy hirtelen és igaztalanul szólék, mert éppen abban a pillantásban feltetszett egy ember, amint az úton és a híd irányából a szekér felé ereszkedett a vastag alkonyatban. Sovány falusi ember volt, mókára hajlamos arccal, s láthatólag elég koros is már. A ruházata igen szegényesnek tetszett abban a nagy hidegben, s egykedvű volt a mozgása is, mintha a tél haván és a felbukkanó holdon kívül egyebe nem lett volna. De a jelek szerint mégis ő lehetett nyilván a gazda, mert egyenesen odament a módos szekérhez, amit fürkeszve körbejárt, majd belenézett a szekér derekába is. Utána megmozgatta az ülést, s mintha ismerősök gyanánt köszöntötte volna a lovakat is. Utána elgondolkozott egy kicsit, majd fázósan topogott a havon, az élesedő téli hidegben.

Aztán hirtelen megindult a fogadó felé, s belépett az ajtón. Bizonyosan inni akart egy-két pohárral, mielőtt útnak indul hazafelé a szekérrel.

De nemigen ihatott semmit, hanem csak köszönhetett odabent, vagy sietve mondhatott valakinek valamit, mert alig egy perc múlva kilépett a fogadóból.

Ismét odament a szekérhez.

Első dolgával szénát dugott a csengőbe, mely az egyik ló nyakán csüngött; s ezt nyilván azért tette, mert akkor készültek lefeküdni, végig az utcában, csendes imával a gyermekek. Utána a lovak hátáról levette a két pokrócot, és az ülésre vetette; igazított valamit a lovak szerszámján, majd felült a szekérre, az ülés alól előhúzott egy ostort, és elindította a lovakat a városból kifelé.

Behúzott nyakkal hajtott a döcögtető, köves úton, majd egy-egy kicsit riasztotta is a lovakat, amelyek szívesen elevenkedtek, hogy ne fázzanak a nagy hidegben.

Amikor a város fölött a tetőre érkezett a szekér, a havas hegy mögül akkor bukkant fel nagy fényűzéssel a hold. Egyszeriben tündöklő tó lett az egész környék, zegzugos és játékos fenékkel, s víz helyett fényességgel tele gazdagon. Az öreg szekeres felállt a tündéri holdfényben, hogy az ülésről elvegye és magára terítse az egyik takarót. Ezt előbb is megtehette volna, mert hiszen a holdvilágon gyengének tetszett rajta az öltözet, mintha a jó lovat és a módos szekeret többre becsülte volna önmagánál.

Pokróccal a hátán még gyorsabban hajtott az öreg. Nagy néha egy-egy pillantást vetett jobbra és balra, de inkábbat csak a lovak füleit nézte, amelyek álltak hegyesen a zuhogó fényben, mintha kicsi tölcsérek lettek volna.

Így történhetett, szemével a füleken ülve, hogy váratlanul szólalt meg az út széléről valaki.

– Jó estét, bátyámuram!

Egy kicsit megrezzent az öreg, de aztán így szólt:

– Mit akar?

– Felülni a szekérre, ha volna olyan szíves.

Fiatalember volt, aki felülni vágyott, afféle diákos forma. Bozontos gyapjúkesztyűje volt és púpos hátizsák a hátán. Gyenge arcát pirosra csípte a hideg, s két nagy szeme csillogva ragyogott a hold alatt.

– Hát üljön fel – mondta az öreg.

Nem az ülésre, hanem hátul a szénába ült a téli vándor.

– Bátyámuramat hogy hívják? – kérdezte.

Gondolkozott a szekeres ember, majd így szólt:

– Hátul Farkasnak.

Úgy kellett volna ezt érteni, hogy a névnek a hátsó szava Farkas, mint például Márton Farkas. De a fiatalember azt hitte, hogy nem Márton Farkas, hanem Hátul Farkas. El is gondolkozott rajta, hogy micsoda érdekes név; s mivel viszonozni akarta valamivel, így szólt:

– Az én nevem Szerencsés.

A szekeres ember nem időzött ezen, hanem rögtön így folytatta:

– S hová való?

– Sopron.

– S mi járatban van, errefelé?

– Falukutató vagyok – mondta a vándor.

Az öreg még jobban megbújt a pokróc alá, s kurtán így szólt:

– Annak hideg van.

Csakugyan hideg volt, mert a négy kerék alatt élesen csikorgott a hó és roppant a lovak lába alatt.

Roppant és csikordult a hó, s majd hosszú vékonyan sírt.

S ahogy a holdvilágos csendben hallgatták ezt a különös és valószínűtlen muzsikát, az a hiedelem kezdte megszállni őket, hogy nem is a földön vannak, hanem inkább a holdban.

De aztán az öreg megrázta a fejét, s felmerülve a való világra, megkérdezte:

– Ott tréfások-e az emberek, Sopronban?

– Van, aki – mondta Szerencsés.

Erre a szekeres ember nevetett pukkanva egy kurtát, s így szólt:

– Akkor ott is olyan világ van, mint errefelé.

S éppen akkor, amint a két világot nevetve egybefűzték, a fiatalember két furcsa szemet pillantott meg. Ott égett az a két furcsa szem, még messze előttük és az út jobb oldalán, egy havas kavicshullám hajlatában. S az égő két szem mögött mintha rozsdavörösen lapult is volna valami. Csak a hó sírt a feszült csendben, ahogy közeledtek a két szem felé; s majd oda is ért a szekér, hogy elhaladjanak mellette örökre.

De akkor megismerte Szerencsés, hogy kutya, amit lát.

– Tessék csak megállni! – kiáltott elé az öregnek.

Az ember meg is állította rögtön a lovakat.

– Mi baj van? – kérdezte.

– Egy szerencsétlen kutya – mondta a fiatalember. – Betegnek látszik.

S már egy ugrással lent is volt akkor a földön. Odament egyenesen ahhoz a vörös kutyához, melynek a fejét, a két égő szeme fölött, szépen megsimogatta. A kutya kivillantotta a fogát, és különös hangot adott. Egy kicsit hasonlót, mint a kerekek alatt a hó, mert sírt és vicsorított is egyben.

Mégis felemelte Szerencsés, és a szénára tette, a szekér derekába. De ahogy emelve vitte a szekér felé, a lovak hátranéztek; s amikor pedig fel is tette a szénára, akkor valamicskét horkantottak.

A fiatalember is felült a kutya mellé.

– No, mehetünk – mondta.

A lovak megindultak, de nem olyan nyugton mentek, mint azelőtt, hanem kapdosták a szekeret, s mindegyre vissza- s ismét visszanéztek. Az öreg erősebbre fogta a gyeplőt, de a két pej akkor is rángatva húzta a szekeret, csapdosta a farkát mind a kettő, és zörgő zabolával nézegettek vissza.

– Ezek éreznek valamit! – mondta végül az öreg.

– Lehet, hogy büdös a kutya – nyugtatta meg Szerencsés.

– Hát feltette a szekérbe?!

– Fel, mert megsajnáltam.

– S milyen?

– Vörös, s ég a szeme.

Elhallgattak, de a lovak tovább sem akartak csendesedni.

– Nagyon vörös? – kérdezte a szekeres ember.

– Olyan rozsda – mondta Szerencsés.

– Akkor megnézem – szólott az öreg.

S már nagy elszánással ki is bújt a pokróc alól, és hátratekintett. De abban a pillanatban megrettent rögtön az arca, és a takaró lefutott a hátáról.

– Hát ez farkas! – kiáltott fel.

Szerencsés szinte a halál fia lett abban a percben. Mozdulni sem mert, hanem csak megdermedve és könyörögve nézett az öregre. De olyanformán nézett az öreg is vissza Szerencsésre. A lovak pedig a csikorgó havat kapálták.

Meg-meglobbant a hold is.

Csak egyedül a beteg farkas feküdt nyugalomban, ijedelem és indulat nélkül, valahol rettentő sorsának a mélyén, irgalmat esdve és ítélettel a két szemében.

Nézték.

Valahogy úgy, mintha csillagot ámultak volna, amely utolsó maradék fénnyel búcsúzik az égtől; s amelyik aztán remegni kezd, rezdülve rángatódzik, és már csak pislant, hogy mindjárt eltűnhessék örökre.

S kialudt a farkas két szeme.

– No, vége lett – mondta az öreg.

Azzal odaadta Szerencsésnek a gyeplőt, maga pedig, egy öl szénával együtt, kiemelte a szekér derekából a farkast, és az út szélére letette szépen. Ott gondolkozott néhány pillanatig, majd visszament a szekérhez, de most nem az ülésre ült, hanem hátul a szénába kuporodott.

– Maga üljön az ülésre elé! – mondta Szerencsésnek.

Váratlan volt, amit tett; s Szerencsés nem is értette az okát. Szót fogadott mégis, és előrehúzódott az ülésre.

– Fordítsa meg a lovakat! – szólt ismét az öreg.

Szerencsés megfordította.

– S hajtson vissza, a fogadó elé! – tette hozzá a szekeres.

Megindultak a városba vissza.

Szerencsés szívesen hajtotta a lovakat, mert a falukutatásban ezzel is tapasztalt. De hiába gondolkozott, mert nem értette a hirtelen és csokros fordulatot, amellyel nemcsak a város felé fordultak útjukból vissza, hanem az öreg szekeres is az ülésről hátraült a szekér derekába.

Vajon mi tud rejleni ebben? – tusakodott a fiatal vándor.

Gondolta, felteszen hát egy enyhe kérdést az öregnek.

– Miért ül hátul? – kérdezte.

– Két okból is – mondta az öreg. – Vagyis először azért, mert itt van a farkasok helye, amint láttuk is. S ismét azért is, hogy igazam legyen abban, hogy az én nevem hátul Farkas.

– S miért megyünk a városba vissza? – tudakolta tovább Szerencsés.

– Nagy hidegben jön-megy az ember – mondta az öreg.

Úgy hallatszott mindez, mintha érteni lehetett volna; s mégsem értette Szerencsés. De eltökélte magában, hogy most már végigcsinálja az egészet. S hajtván a lovakat, szeme rászállt a holdvilágos hegyes fülekre, s azon kezdett gondolkozni, hogy mily különös ezen a földön minden. Ha felszáll a lovak füléről, és széjjelnéz a tájon, a holdfénybe, libegnek a hegyek; ha pedig előretekint, két lovat lát, melyek mesében úsznak; s mögötte pedig ott kuporog egy ember a szénán, akit hátra ültetett a neve.

Mintha képzelet volna minden.

Pedig valóság.

– Nem tud egy szép mesét, bátyámuram? – szólott hátra.

Gondolkozott egy kicsit az öreg, majd azt mondta, hogy egyszer a hold meglátogatta a földet. Úgy megbarátkoztak akkor ők ketten, hogy a hold odaígérte a leányát a föld fiának feleségül, s magát minden hónapban hozományul neki.

S mire elmondta volna, emígy folytatva, szépen a mesét, már be is érkeztek a városba. Ott pedig, az öreg szekeres irányítása szerint, Szerencsés a fogadó elé állította a szekeret. Ahogy megállhattak a kocsmaház előtt, az öreg leszállt a szekérről, a csengőből kivette a szénát, s majd a két pokrócot a lovak hátára terítette újból.

Akkor odafordult Szerencséshez, és neki így szólt:

– Menjen be ebbe a kocsmába, s ott kérdezze meg az ivóktól, hogy tulajdonképpen kié ez a két ló s a szekér. Amikor pedig a gazda jelentkezik, akkor mondja meg neki, hogy én elloptam a lovait, de maga visszahajtotta.

Nagyot nézett Szerencsés.

Soha nem hitte volna, hogy tolvajjal szekerezett.

De azért nem szólott semmit, hanem bement a fogadóba, hogy ott megkeresse a gazdát. Rá is akadt az egyik asztalnál, amint a cimboráival békességben iddogált. Megmondta neki, hogy mi történt a lovaival, mire a gazda felállt, és elindult az ajtó felé, mely a fogadó udvarára vezetett.

– Nem arra! – mondta Szerencsés.

– Hát?

– Ellenkezőleg, mert a ház előtt állnak most a lovak.

A gazda megtekergette a fejét.

– Az bajosan lehet – mondta –, mert azoknak az udvaron kell lenni.

Arra mentek hát, mind a ketten az udvarra: s no lám, csakugyan ott álltak a lovak. A szekérnek fordítva ették a szénát, mintha mostanság el sem mozdultak volna onnét. De az öreg is ott állott a szekér mellett, nagy egykedvűséggel.

– Hát itt vannak! – mondta a gazda. – Az emberemmel együtt!

– Ez lopta volt el, ez az öreg! – magyarázta Szerencsés.

– Én?! – csodálkozott az öreg.

– Ne beszéljen! – mondta Szerencsés. – Hát maga vitte el, s én hajtottam vissza. Együtt szekereztünk!

Az öreg megvonta a vállát, s csak ennyit szólott:

– Én az urat nem is láttam soha.

Erre a gazda nevetett egyet; a falukutató pedig pislogni kezdett zavarában, majd felnézett az égre, hogy legalább a hold vajon megvan-e még.

Szerencsére megvolt; sőt, tündökölve haladt a maga szokott útján, mert abban a világban a tréfát nem ismerik.