Csont és velő

Üldögél az öreg finánc, zöld köpenyeget borított magára, és úgy szemléli a környező világot. Néha megtámadja a fiatal tavaszi szél, de nem hunyászkodik meg tőle, mert nyugdíjasságában is bátor maradt ő. Közben a lehaladó nap elárasztja kitüntetésekkel, és a serkedő föld különféle füvekkel kecsegteti, akár a nagy szarvú kosokat.

Nem volna meglepő, ha ebben a tavaszi támadásban még egy új s talán utolsó szeretőre vágynék, de csendes és kihalt benne ez a táj. Nem a világi örömökön jár az esze, hanem a világ nagy fájdalmán. Vagyis elgondolja hosszan és férfias alapossággal: íme, bárki láthatja, hogy ismét itt a tavasz, és hogy minden feléledt újra; de azt már nem gondolja bárki, hogy egyszer ennek is vége lesz, és mindennek vége, ami egyáltalában van.

– S vajon mitől és hogyan is lesz majd vége a világnak? – teszi fel magának a kérdést.

Sokat látott és tapasztalt, de erre nehezen kerül elé a felelet. Olyan nehezen, hogy az elékerülésben még Gáspár is megelőzi. Pedig Gáspárt, ha elnyeli egyszer a csűr vagy az istálló, órákig nem ereszti ki.

– Holnap szentelünk-e? – kérdi a fiú az udvar közepiből.

Az öreg jól látja Gáspárt, és hallja a szót is, de azért mégis így felel:

– Ki kiabál valahol?

Azt gondolja Gáspár, hogy a maga tizenöt esztendejével csakugyan közelebb mehet a hatvanöt esztendőhöz. Oda is megy egészen a tornác elé, és megismétli:

– Én gondolám az előbb, hogy megkérdezem János úrtól: szentelünk-e holnap valamit?

– A tavaly szenteltünk-e? – kérdi János úr.

– Mi igen, tizenkét kicsi tojást s egy perecet.

Az öreg elgondolkozik, és azt mondja:

– Olyanformán az idén is jó lesz.

Gáspár pusmog egy kicsit, majd így szól:

– Hús is kéne.

Egyezkedni kezdenek, de Gáspár nem akarja hagyni a húst. Egyre csak azt mondja, hogy öltek volt egy süldőt a télen, s annak legalább az egyik lapockája holnap reggelre a templomba kívánkozik. Addig bizonykodik az ősrégi szokásokkal és a vallási szabályokkal, amíg János úr béadja a derekát, és az egyik lapockát szentelésre felszabadítja.

Gáspár még este lehozza a hiuból a füstölt sódart, megfőzi, és egy fonott kosárba béülteti két perec közé, s piros tojásokkal rakja körül. Reggel ő az első, aki a kosárral a keziben, a húsvéti oltár előtt megjelenik. Amikor a pap megáldja és megszenteli a kosarakban rejtőző sok eledelt, fut egyenesen haza, és felkiált:

– Együnk hamar, amíg meleg!

János úr sem él levegővel, s így a szentelt elemózsia hamar az asztalra kerül. Először két tojást esznek meg fejenként, utána pedig jön a sódar, mint a derengés után a nap. János úr levág egy jó darabot belőle, és odaadja Gáspárnak, ki nemcsak a szenteléssel fáradozott, hanem négy esztendő óta minden egyéb dologban is szakadatlanul fárad.

– Elég lesz-e? – kérdi.

– Előre semmit sem lehet tudni – feleli Gáspár.

A nap már szépen feljött, és süti kettejüket a tornácon.

De egyszerre ott termik Vitéz is, a kutya. Gáspárral egyidős a szolgálatban, és határozottan részt kíván a lakomából.

János úr és Gáspár csak nézik a kutyát, de olyan versengve esznek, hogy sokáig nem tud rést ütni a szó.

– H-h-hhh! – morog már Vitéz, de hiába.

Végre Gáspár elől elfogy a hús, s akkor rátekint a kutyára. Biztatni kezdi, hogy csak morogjon és kérjen, majd maga sem restell egy kicsi morgást és egy hosszú, átható pillantást. János úr megérti a dolgot, és megint levág a sódarról egy darabot, és Gáspárnak adja.

– Ez már csak elég lesz – mondja.

– Isten megtiltotta, hogy a jövőbe lássunk – feleli Gáspár.

Vitéznek most sem adnak, ami helyes lehet, ha a hús megszentelt mivoltát tekinti az ember. De akkor legalább annyit mégis mondani kéne neki, hogy most nem lehet, s hogy ebből nem lehet. Ennyit sem mondanak, hanem nézik egymást, és eszik a húst. Már látszik, hogy az egész sódarnak jót adott az Isten, mert a Gáspár számára harmadszorra is vágni kell belőle, a többit pedig János úr egyre mohóbban pusztítja.

Már gúvad a szemük a nagy evésben, s az arcon és a homlokon egyre jobban duzzasztja a vér az ereket. Olyanok, mint a versenyfutók a cél előtt.

Esznek, esznek. A fogaik csattognak.

S miközben Vitéznek egyre jobban gyűl és csorog a nyála, ők már se nem látnak, se nem hallanak. A lélek elbújik a szentelt hús elől, a test pedig egészen megittasul az oroszlános élvezettől.

Végre elfogy a hús, és felnyögnek mind a ketten, mintha bűvölet alól szabadultak volna. János úr elterpeszkedik a nyögés leple alatt, s egy lusta mozdulattal, mint aki nem is tudja, hogy mit cselekszik, odaveti a megszentelt csontot a kutyának.

Vitéz csak lebben egyet, s már rácsattannak a fogai a csontra. S akkor ismét lebben egyet, s szinte tudni sem lehet, hogy nagy fehér csillag volt-e, ami lefutott a tornácon, vagy pedig maga a kutya.

Először Gáspár ocsúdik fel, és elkiáltja magát:

– Viszi a szent csontot!

János urat olyan rémület csapja meg, hogy elfehéredik, és egyszerre leesik az a nagyerős álla. Megriadt szeme a kutya után esdekel, s közben háromszor vesz egymás után levegőt. Aztán odaszökik a tornác fájához, a két karját a magosba emeli, és úgy kiáltja:

– Fogják meg a kutyát!

Vitéz már az udvaron van, s úgy repül a kert felé, mintha nem csontot kapott volna, hanem csodálatos szárnyat. És nincsen ember a közelben sehol, aki megtéríthetné a kutyát. Csak ők vannak ketten, János úr és Gáspár.

– Vedd űzőbe! – harsan az öreg.

Gáspár leugrik a tornácról, és vágtatni kezd a kutya után.

– Élve vagy halva, de a csontot elvegyed tőle! – kiáltja utána János úr, miközben a homlokára ráfonódik a töviskoszorú, amiért így meggyalázta, bár akaratlanul, a katolikus vallást.

Gáspár nem felel vissza semmit, hanem fut késedelem nélkül, kerítéseken keresztül, tavaszi tócsákon keresztül, fut nagy iramban a kutya után. János úr ütögeti a tornác fáját, és úgy biztatja, hogy még jobban szaladjon. Aztán lassankint elveszti a szeme elől mind a kutyát, mind a fiút. Lassan visszaül a székre, és a tenyerébe hajtja a fejét.

Hallja, hogy harangoznak. Hallja, hogy énekelnek a tavaszi madarak. De neki most nem kell harangszó, sem a tavaszi madarak nem kellenek. Semmi kincs nem kell neki. Sem hatalom, sem ország, csak a megszentelt csont egyedül.

Mert konc nélkül összeomlik a világ.

Múlik az idő, és már itt van a dél.

János úr hiába sétál a tornácon, ülni is hiába ül, és várni is hiába vár. Már-már az a gondolat ereszt gyökeret belé, hogy a megszentelt csont kutyaáldozatot és emberáldozatot is követelt. Nem is fog most már várni többet, tökéli el később, hanem elindul ő is. De amint botot venne magához éppen, puha suppanás üti meg a fülit. Gyorsan a kerítés felé tekint, s hát Vitéz érkezett meg a kerítésen keresztül, valahonnét a mezőkről. A lábai sárosak végig, s még a gyapjáról is csorog a zavaros tavaszi lé. Különben nagyon csendes Vitéz, és meghunyászkodva várja, hogy János úr egészen a közelibe menjen.

– Hol van a csont? – kérdi az öreg.

Vitéz aprókat tekint rá, mint a bűnbánó asszony, de a csontról nem ad feleletet.

– Hol van Gáspár? – kérdi ismét az öreg.

Gáspárról sem akar tudni a kutya, hanem a kerítés mellé laposodik, és pihenésnek adja magát. János úr le nem veszi a szemét róla, hanem csak áll a bottal a keziben, és azon gondolkozik, hogy ne verje-e meg az oktalan, de okosan pislogó állatot. Végre úgy határoz, hogy bévárja előbb Gáspárt, hátha hozni találja ő a csontot. El is indul, és a kerten keresztül a mező felé tart. Künn a kert végiben, amint nagyon lassan és csöndesen menne, hát mintha valaki lapulna egy kecskerágó-bokornak a tövében. Még macskásabbra fogja a járást, és úgy próbálja megközelíteni a titkos heverőt. Még közel sem ér jóformán, amikor elmosolyodik, és magában így szól:

Hiszen ez Gáspár!

Szépen megáll, és figyeli, hogy mit csinál a fiú. Látja, hogy nagyon forgat a kezében valamit, és forgatás közben erősen szemléli. Így figyelgeti egy ideig, de mivel Gáspár folytonosan csak forgatja a kezében azt a valamit, és egyebet nem csinál, megzörgeti egy kicsit az avart, s azzal egyidőben elköhögi magát.

– Hát maga megkapott engem? – kérdi meglepődve Gáspár.

– Meg – feleli János úr.

– S hogy?

– Én így.

Egy cseppet fennakadnak a beszédben, de János úr közelebb húzódik, és ismét belékezd:

– Mit forgattál az előbb a kezedben?

– Én a csontot.

– Miféle csontot?

Erre már Gáspár is felül, és csodálkozva mondja:

– Ha tudtam volna, hogy ilyen hamar elfelejti, már a reggel lefekhettem volna ide.

Azzal feláll, és egy lapos csontot nyújt által János úrnak.

– Megismeri-e? – kérdi melléje.

János úr sokáig forgatja a csontot. Úgy jő neki, mintha valamivel kisebb volna, mint a reggeli. Azonkívül hasadásokat is lát rajta, valamint régiséget és földi mocskot.

– Nem hiszem, hogy az lenne – mondja végül.

– Mért nem hiszi?

– Azért, mert réginek látszik, és megrongáltnak.

Gáspár már felül érzi magát nagyon.

– A reggel óta nem almáriomban volt ez a csont, hanem vonzódott, és sok viszontagságon esett keresztül. Ez magyarázza meg a vénségit, a sárosságot, és a hasadásokat rajta.

János úr tele van hivő lélekkel, és így szól:

– A szájából vetted-e ki?

Gáspár fent érzi magát egészen.

– Nem a szájából – mondja –, hanem a fáról szakasztottam.

János úr megnyugszik és boldog, hogy mégis megkerült a csont. Fel is szólítja mindjárt Gáspárt, hogy hozzon egy ásót, hadd temessék el a megszentelt csontot. Gáspár hamar megjárja az ásóért az utat, és a János úr kívánsága szerint mély gödröt készít a csontnak, nehogy Vitéz vagy más kóbor kutya ismét hozzá tudhasson jutni.

Szépen eltemetik, s attól újra kiderül a világ.

Telnek a szép tavaszi napok, de a csont nem nyughatik a sírban, hanem minden éjszaka üzen Gáspárnak. Azt üzeni neki, hogy a csontok sem mind egyformák, akár az emberek. És jaj annak, aki mégis egyformásítani akarja őket!

Kilenc nap múlva Gáspár kimegy az üzengető csonthoz, és kiássa a sírból. Ismét megvizsgálja elejétől végig, de amit a lélek hinni akar, azt folyton mardossa az ész. Leül a földre, maga elé teszi a csontot, és úgy nézi, mint a könyvet, amelyből olvas az ember. Egyik gondolat a másikat követi, míg utoljára diadalmaskodik egy nagy és egy helyes gondolat.

Elrejti szépen a csontot, és néhány nap múlva magával viszi a városba. Ott elmegy egyenesen az állatorvoshoz, és elejébe teszi a csontot.

– Ez miféle csont, nagyságos úr? – kérdi.

Az orvos megforgatja, majd ránéz Gáspárra, és így szól:

– Miért akarod tudni?

A fiú lélegzeni is alig tud már, úgy fojtogatja az izgalom.

– Ha meg nem mondja mingyárt, megbolondulok – mondja komolyan.

Az orvos ismét megvizsgálja a csontot.

– Kutyacsont – jelenti ki. – Valami kutyának a combcsontja.

Gáspár egyszeriben leül, s ahogy a székről némán nézi az orvost, megtelik könnyel a szeme.

– Ennél rosszabbat nem is mondhatott volna – panaszkodik.

Az orvos kérdezgetni próbálja, de nem kell sokat vesződni Gáspárral, mert a sok gyötrelem után, mit az üzengető csont szerzett neki, meleg bőséggel ömlik belőle a szó. Elmondja az egész történetet elejétől végig. A történet mezei részéről azt mondja, hogy a kutya nyomában találta ezt a csontot, és szinte megesküdött volna arra, hogy a szeme előtt tette le Vitéz a földre.

– Nézze meg még egyszer, hátha nem kutyacsont! – könyörög Gáspár, mire az orvos nagyítókkal is megnézi a csontot.

– Bizony kutyacsont – jelenti ki ismét.

Gáspár visszacsomagolja a mostoha csontot, és szomorúan hazafelé indul. Amíg megy, azon gondolkozik, hogy most mit cselekedjék! Arra határozza magát, hogy a valóságot János úrral is tudatni fogja, mert nem élet az, amelyet hazugság mardos. Amint hazaérkezik, egyenesen János úr elejébe járul, kiteszi előtte a csontot, és így szól:

– Itt van.

János úr nagy csodálkozással néz reá, mert a csontot már el is felejtette volt. Gáspár azonban hamar felidéz mindent, és elmondja az egész történetet. A végin egymásra néznek, és olyan megrettenve áll mind a kettő, mintha valami szörnyű veszedelem szakadt volna a világra.

– Most mit csináljunk? – kérdezi János úr.

– Kutatni kéne tovább – feleli Gáspár.

Ismét hallgatnak és remegnek a csendben. Szeretnének összebújni ketten, mint két megrettent gyermek, de csak néznek és néznek belé a világba, amely elnyelte a megszentelt csontot.

Minden olyan különös!

Ha nem volna a remény, hogy az Isten bizonyosan mozgósítani fogja összes angyalait, kicsiket és nagyokat, arkangyalokat és rendes angyalokat, hogy azok mind elinduljanak és megkeressék a megszentelt koncot – ha nem volna ez a remény, akkor menthetetlenül összeomlanék a világ.

Nagyon szép tavaszi hajnal kerekedik másnap, de János úr nem kel fel az ágyból.

Kilenc esztendő óta először.

– Talán beteg a tekintetes úr? – kérdezi Gáspár.

Az öreg nem szól, csak a fejével int, hogy nem beteg ő. Gáspár nem is kínozza tovább, hogy beszélne a bajáról, hanem odaviszi a botot, és az ágyhoz támasztja.

– Ezzel mit akarsz mondani? – kérdezte János úr.

– Én azt, hogy jöjjön el velem, s járjuk meg magunkat a mezőn.

Az öreg azt feleli, hogy a mezei járkálásról a mai napra letesz, ellenben Gáspár vegye maga mellé a kutyát, és induljon el abba az irányba, ahol már jártak volt mind a ketten.

– S ott mit csináljunk, abban az irányban? – kérdezi Gáspár.

János úr megvakarja sárguló fejét, és azt mondja:

– A kutya hadd szaglásszon, hátha kapna valamit.

– S az én szemem is járjon, ugye? – fűzi Gáspár.

– Bizony, az nem ártana.

Így kerülgetik mind a ketten a csontot, de azért jól megértik egymást. Gáspár el is megy szépen, jártatja fürgén a szemit, és szaglásztatja a kutyát.

– Valamit találtatok-e? – kérdezi János úr, amikor estefelé hazajönnek.

Gáspár öt darab csontot vesz elé a tarisznyából, és sorra mind az ötöt megmutatja az öregnek. János úr félrehúzatja még a függönyt is, hogy jobban meg tudja szemlélni a csontokat. Tetszik neki mindegyik, de az ötödik különösen.

– Ennek a formája nagyon tetszetős – mondja.

Gáspár is úgy találja, hogy ez az ötödik nagyon húsvéti formát mutat, és éppen azért kijelenti, hogy nem is vegyíti a többivel össze, hanem külön teszi, hátha meg van szentelve.

Másnap is elmegy a kutyával, és ismét csontokkal tér vissza. Ezek között is találnak vigasztaló formát, amit ismét külön tesz Gáspár. Aztán így folyik ez a kutatás kilenc napon keresztül. Akkor már egy zsák teli van csontokkal, s nem is élnek egyébnek, csupán a vizsgálódásnak. A tizenkettedik napon ismét azt találja ki Gáspár, hogy nem ártana, ha megint elmenne az állatorvoshoz, és vinné magával a zsákot is. Az öreg helyesli a tervet, és Gáspár elmegy haladék nélkül a tudóshoz.

Este nagyon víg ábrázattal érkezik vissza, és egyenesen a János úr ágyához kanyarodik.

– Jó hírt hoztam – szól.

Az öreg csak bólint.

– Három lapockacsontot talált az állatorvos – fűzi tovább Gáspár. Három disznócsontot. S a három közül akármelyik lehet az a bizonyos húsvéti.

János úr most sem szól, hanem csak bólogat.

– Fáj valamije? – kérdezi a fiú.

Ismét bólogat.

Gáspár leteszi a nagy zsákot az ágy mellé, a három lapockacsontot pedig külön papirosba csomagolva az asztalra helyezi. Aztán odaül az ágy mellé, és meg sem mozdul. Elnézi sokszor és hosszan az öreget, aki egyre sárgul, és egyre szűkebben veszi a lélegzetet.

Már éjfélre jár az idő, amikor János úr odakéreti ismét a három csontot. Sokáig nézegeti azokat, majd visszaadja Gáspárnak, és így szól:

– Nem lehet eldönteni.

– Mit, tekintetes úr?

– Azt, hogy melyik a húsvéti.

Gáspár is hallgat, mert csakugyan nem lehet eldönteni.

– Lehet, hogy nincs is a három között – mondja később ismét az öreg.

Utána újból csend ereszkedik közéjük. Majd hajnal felé hirtelen felemeli János úr a fejét, és int Gáspárnak, hogy hajoljon közelebb. Akkor nehéz szavakkal azt hagyakozza neki, hogy a csontokat is mind tegye Gáspár a koporsójába, mert ő addig sem a földben, sem a másvilágon nyugodni nem tud, amíg azt a húsvéti csontot meg nem találja.

– A kutyát is temesd közel hozzám – mondja végül.

– A kutyát, mért? – kérdezi Gáspár.

– Hátha megette, azért! – feleli János úr.

Többet egyet sem szólt.

Még él egy napig, de akkor búcsút mond a világnak.

Gáspár úgy cselekszik, ahogy a megboldogult kívánta volt: a csontokat mind a János úr koporsójába teszi, majd egy fél év múlva a közelibe temeti a kutyát is.

Azok nyugodtan feküsznek lent a földben, és soha nem üzenik, hogy csakugyan ott van-e a megszentelt csont, vagy valahol máshol várakozik.

Soha nem szólnak, és nem üzennek semmit.

Pedig Gáspár gyakran kijár a sírhoz, és órák hosszat üldögél ott, hogy valami bizonyossághoz jusson.

Mindent odaadna, csakhogy tudhassa a bizonyosságot!

Gyötrődik és szomjúhozik. Lángol és eped.

Mert az igazat akarja tudni!

És a rettentő vágyban lassankint egészen átváltozik. Leveti emberi formáját. Kitisztul és megújul, mint a fény, amely összeköti az eget a földdel. Megnyúl és kifeszül, mint egy húr. Megnyúl és kifeszül, és felveszi örök formáját.

Ott vibrál állandó szomjúságban a János úr sírja és a csillagok között. Körülötte változnak a népek, nyelvek születnek, és új hegyek keletkeznek.

Minden változik, csak ő a változatlan, aki tudni akarja: hol van az elveszett konc!

Mert ő a velő.