Rügyek és reménység

Bizonyos, hogy a városok teli vannak hóborttal és nyavalyákkal. Szűkiben van a pénz is, nemkülönben a reménység, hogy vajon tud-e még szebb és emberségesebb világ létesülni? Annyira hatalmat vett rajtunk már a rossz, hogy sokan a falvak felé fordulnak, és az egyszerűbb népbe vetik a hit s a reménység horgát. Mondják, hogy sok tanulságot lehet emígy szerezni, sőt, némelyek állítása szerint már az Ige is megkerült a barmos emberek között.

Ezeket hallván, magam is elhatároztam, hogy ezen a tavaszon követni fogom a nép barátjának példás magaviseletét. Munkámat nem valami sátoros ünnepen kezdettem el, hanem azon a közönséges napon, amelyen évről évre az anyavárosba szokott a vidék népe seregleni, hogy ott a barmait eladja, esetleg csereberélje. Közönségesen országos baromvásárnak nevezik ezt az alkalmat.

Elég idejében megtudtam, hogy március negyedikét szenteli erre a népszokás. Kitudakoltam azt is, hogy a mi falunkban kik és minő barmokkal fognak ezen a napon az anyavárosba zarándokolni. A sok vásáros közül Barabás Mátyás keresztapámnál ütöttem a szándékommal tanyát. Egyszer azért, mert megboldogult apámnak a legjobb barátja volt, másrészt azért is, mert Mátyás keresztapám erre a vásárra egy olyan bikát akart elhajtani, akit kitiltottak a faluból.

Feltettem magamban, hogy bármi történjék is, de én Barabás Mátyást éppen úgy, mint a bikát, nyomon fogom követni. Annyira lelkiismeretesen vettem a dolgot, hogy március harmadikán este le sem feküdtem, hanem éjjel tizenkét órakor már ott lapultam a keresztapám házának az ablaka alatt. Kellemesen és jó reménységben indult a munka, mert langyos és csillagos eget adott a Gondviselés ezen az éjjel, ámbár más esztendőkben ilyenkor még havas vagy legalábbis csontkutató szeles idő szokott lenni a mi székely hegyeink között. A derült éjszaka kellemét a settenkedő lágy fuvalom még fokozta, miközben a hold gyanútlan lámpája mellett figyeltem az ablakon keresztül, hogy mi történik a házban. A kezemben ott tartottam a kicsi zöld órámat, amely olyan negédesen ketyegett, mintha a kedvesem szívét tartottam volna a tenyeremen. Néztem a kisded órát, mert biztosra vettem, hogy tizenkettőkor itt valaminek történnie kell.

És csakugyan történt is.

Mert amint elérte volna a mánus boldogan a tizenkettes számot, abban a pillanatban furcsa zaj támadt bent a házban. A két ablak között a falon. Olyan volt ez a zaj, mintha valami csodálatos szerszám, ami még az ántivilágból maradhatott, ébresztőt zenebonáit volna. Bárány bégetett, disznó röfögött, kecske mekegett és kakas kukorékolt ebben a zajban, de valamennyi hang volt, az összeborulva mind beléolvadt egy komoly bikának basszusába!

Rózsákat hajtott valósággal a vérem, ahogy hallgatni kezdtem ezt a nomád éjféli riadót. De nem sokáig volt zavartalan boldog élvezetem, mert Barabás Mátyás egyszerre lelépett a felesége mellől az ágyból, odament egyenesen a két ablak között a falhoz, és így szólt:

– Ne szólj tovább, tudom a dolgot!

Azzal leakasztotta onnét a kalendáriumot, amely a baromvásár napját olyan szépen adá vala hírül a háznak és nekem. Leakasztotta, és letette az asztalra. Ott már csendesen feküdt a csodálatos ébresztő szerszám, kinyitva márciusra. Csendesen feküdt, csupán a negyediki dátum lobogott gyönyörű piros tulipán alakjában a gerendáig.

Ekkor a másik ágyból, két buksi legénykefej mellől egy pelyhedző és boldog ábrázat emelkedett fel, és így szólt:

– Édesapám, visszük-e a bikát?

Péter volt, a keresztapám nagyobbik fia.

– Ne siess, a bika reggel is bika! – mondta neki az apja, mire Péter hasra bújt megint az ágyban. Az öreg azonban nem feküdt vissza, hanem kivette a padból szép fehér ünnepi harisnyáját, gondosan felhúzta, s fel reá a csizmát, amely feketén vértezte térdig a selymes holdvilágon. Magára öltötte fekete mellényét is, s akkor kiment az istállóba.

A bika kifestett nagy szemekkel és rövid mély bömböléssel fogadta, mint egy hatalmas basa, ki a hárem sorsa felől mordul törökül egyet.

– Mi az, hé, Dölyfös, hogy uralkodsz? – mondta neki keresztapám, és megvakarta két fegyveres szarva között. Aztán moslékot csinált neki törökbúza-lisztből, amelybe többféle magvas gabonát is vegyített. Amíg ezt habzsolta Dölyfös, keresztapám vakarót, kefét és puha rongyokat szedett elé, hogy azokkal fényesre takarítsa a baromvásár nagy fiát.

Tanulni lehetett volna tőle, olyan munkát végzett. De ott is érte az istállóban a hajnali harangszó. Dölyfös is gátat állított a két fülével a mély hajnali hangnak, és komoly gerjedelmén látszott, hogy emígy jóllakva bátran felvenné a harcot azzal, aki olyan tömör zengzetességgel tud szólani valahol.

Különben béke volt, tisztaság és bizalom.

Keresztapám visszament a házba, megmosdott kellőképpen, s aztán odaszólt a fiának az ágyba:

– No, most felkelhetsz, Péter!

Péter felugrott, és kinézett az ablakon.

– A hajnal illanáshoz fogott – mondta.

– Magadat tekintsd, ne a hajnalt! – intette az apja, mire Péter készülődni kezdett, s felkelt az édesanyja is, hogy reggelit adjon a két bikavezetőnek, és feltarisnyálja őket. Hamar és ügyesen puliszkát főzött, és disznóoldalast sütött hozzá. Maga nem is evett, csak az urát és a fiát nézte, hogy a jó ételhez milyen jó étvágyat adott nekik az Isten. Az öreg hamarabb végzett az evéssel, s odaszólt a fiának:

– Te még a bikát is megennéd, Péter!

– Még megeheti, ha nem tudjátok eladni – mondta az asszony, de a fiú vitézül megjegyezte:

– Olyan nincs, hogy ne tudnók eladni! Ha más nem akad, a főesperessel vetetjük meg.

Az apja feddőleg nézett rá, és azt mondta:

– Te hol tanultad az ilyen helytelen beszédet?

– Csak úgy mondtam jókedvemben – esdeklett a fiú.

– Inkább adnál hálát az Istennek, ha jóllaktál.

– Én adtam.

– Mikor, te?

– Én most, magamban.

Az öreg közelebb ment hozzá, és úgy mondta, mint egy pap:

– A hálaadás tekintetében én úgy tanítottalak volt, hogy más is hallja.

Péter nem ellenkezett, hanem a templom felé fordult, keresztet vetett, és elmondta a rövid hálaadást. Az asszony szó nélkül hallgatta végig a dolgot, s közben kenyeret, szalonnát és hagymát tarisnyált, s belé is akasztotta az eleséget a Péter nyakába.

– A bikának pakol-e valamit? – kérdezte a fiú, de azzal ki is szaladt a házból, s nagy bakkecske-ugrásokkal ment az istálló felé. Ott leakasztotta a szép kerek szemű láncot, minek két szára volt. Mire az apja megjelent, a bika már készen állott a vezetésre.

Megfogták a lánc két szárát: keresztapám jobbról, Péter pedig balról, s úgy hozták ki a bikát, mintha ezüstlakodalomra vinnék.

Künn az udvar közepén megálltak véle, hogy a ház asszonyának is legyen látványosságban része.

A völgy kacskaringós vonulatán ekkor már javában osont nyugat felé a hajnal. A csillagok vezették szelíden, és hátulról a kakasok riasztották.

Barabásné elismerte magában, hogy szép látvány egy bika, de mégsem erről szólt ebben a csiklandozó tavaszi virradásban, hanem azt mondta:

– Mátyás, osztán ne igyál sokat, ha lehet.

Keresztapám megbotránkozott a hirtelen szavakon, de birkatürelemmel válaszolt:

– Az nem most lesz, amikor én iszom. De ha már szóltál, adj ide száz lejt, hátha nem tudjuk eladni a bikát.

– Hát Péter azt mondja, hogy el tudjátok.

– Nem is ő kéri a pénzt, hanem én – mondta az öreg.

Aztán kivezették a kapun a bikát és a száz lejt.

Lent az úton megállottak egy kapu előtt, s Péter békiáltott a házba, mert úgy egyeztek volt:

– Ágoston bácsi, itt vagyunk!

Ágoston görbe hátú és tudákos ember volt, s néhány perc múlva három tehenet hajtott ki a kapun. Olyan látvány volt ez a bikának, hogy erősen kellett fogni.

– Ez megvenné, mindjárt itt a kapuban – mondta a görbehátú, és összekötötte a három tehenet, s előrecsapta, hogy bandukoljanak. Ahogy megindultak, a bikára célozva megkérdezte:

– Mennyi ideje özvegy?

– A tegnap két hete telt – felelte keresztapám.

– Kellett is neki, hogy bika formája legyen ismételten – vélekedett a görbehátú, mire Péter is belévegyült, és megjegyezte:

– Úgy gondoztuk, mint egy vőlegényt.

Keresztapám a bikát megcsendesítette, és feddőleg tekintett Péterre.

– Kinek a kapujában vagyunk? – kérdezte tőle.

Úgy lenyűgözte volt Péternek minden figyelmét a bika dicsérete, hogy csak most vette észre, miszerint ott állanak a dadogó ember kapujában. Itt is kiáltani kellett, mert a dadogóval is az volt az egyezség, ami a görbehátúval.

– Elek bácsom, itt vagyunk!

Alig kellett valamit várni, két ökörtinó rontott ki a kapun. S utánuk kijött a dadogó is, nagy kupeckedő személy, mint Ágoston is, a görbe hátú. A kapun kívül összekötötte a két tinót, és szintén előrecsapta.

Most már mind együtt voltak, s megállás nélkül mehettek. Mentek is szép csendesen. Keresztapám komoly léptekkel és Istenfélő arccal vezette egyik felől a bikát, míg másfelől Péter titokban dölyfösítette, hogy a görhehátút és a dadogót az irigység ne hagyja nyugton.

Így értek ki a faluból.

Itt egy korondi vásáros ember nagy pálcával s gyér bajusszal s egy borztarisnyával utolérte őket. Parolázott a görhehátúval és a dadogóval, mert a vásárokról ismerte őket. Barabás keresztapámat azonban csak megnézte, s meg a bikát is, melynek a hátán már kész volt a virradat.

– Hát ezt hova vezetik, ketten is? – kérdezte.

– Ezt a vásárra, ha az Isten megsegít – felelte szelíden keresztapám.

– Eladni-e?

Péternek nem tetszett a gyér bajuszú korondi, aki ilyeneket kérdezett, s hamar így szólt:

– Nem eladni, nem!

– Hát akkor mért, kis ecsém?

– Mi azért, hogy a méhek mézet gyűjtsenek róla.

A görbehátú és a dadogó kinevették a korondit, aki ilyen feleletet kapott. De egyrészt a Péter szava, másrészt pedig a kinevetés meg is nevelték úgy hirtelen a gyérbajuszút, hogy félretett minden mellékes viseletet, és nagy tisztelettel mondta:

– Gyönyörű szép állat, s bizonyosan vetekedni fognak érte.

A görbehátú nem tűrhette, hogy valaki nagyobb szakértő legyen, mint ő. Rásandított a bikára, és így szólt:

– Most ilyen, valamilyen lesz délután. Mert láttam én már effajta bikát eleget, s azok akármilyen erőteljesek voltak kétheti özvegység után, s kivált így jó reggel, bent a vásárban úgy megrokkantak egy fél nap alatt, hogy enmagának a nagyapja lehetett volna mindegyik.

– Hát mi baja van neki? – kérdezte a korondi.

– Ennek az égvilágon semmi – mondotta a görbehátú –, csak éppen annyi, hogy négy évet szolgált ebben a faluban, s most az állatorvos letiltotta, mivelhogy most a saját leányai kerülnének alája, ha még tovább is itt maradna. Egyszóval ki van tiltva a mi falunkból, de még annyit megtettünk, hogy kéz alatt megreperáltuk, nehogy még ütni se legyen jó.

Erre a korondi buzgón kezdett bólogatni, és azt mondta:

– Értem, így már értem, az egészet értem…

Péter mindegyre áttekintett az apja felé, hogy nem mondana-e valami leckét ezeknek az okosoknak, de Barabás keresztapám Istennél tartotta minden békétlen dologra a véleményét. Jámborságán még jobban felbuzdult a görbehátú, és így folytatta:

– Én még háború előtti vásáros ember vagyok, de akkor nem volt olyan merész a világ, mint manapság. Mert akkor csak egy bornyút vett az illető, aki vásárokon akart nyerekedni. Első ízben csak egy bornyút, de ugyan bátor ember kellett legyen, aki kettőt merészelt venni! Ma ellenben hogy áll a dolog? Ma úgy, hogy az illető személy, aki erre a pályára lép, nem bornyúval kezdi, hanem gyakorta egy bikával!

Az öreg Barabás erre sem szólott semmit, Péter azonban nem bírt már magával, s megjegyezte:

– Én eleget mondtam apámnak, hogy elsőbben vegyünk egy szamarat.

– S mért nem vettetek azt? – kérdezte a görbehátú.

– Mi azért – mondta Péter –, mert apám megellenezte, s azt mondta, hogy ne bajoljunk a maga rokonjaival, nehogy meg találjon haragudni.

A görbehátú maga is elnevette magát ezen a fordulaton, de barátjának, a dadogónak mégsem tudta megbocsátani, hogy az kacagott a legjobban.

– No, pajtás – fordult is a dadogó felé –, én már huszonöt esztendeje lesem, hogy tudsz-e valamit ezen a világon, de látom, hogy azt az egyetlenegyet tudod, hogy kacagni tudsz.

Emígy beszélgetvén és tanítván egymást, vígan haladtak, és fele erővel mentek fel arra a tetőre is, amely uralkodott a környék felett. Mire fenn voltak a távoli hegyek vállai között, már a nap is felütötte tavaszi tüzes homlokát. Olyan megejtő szép tünemény volt ez, hogy az öreg Barabás egy akaratlan mozdulattal levette a kalapját, és így szólt:

– Csak egy ilyen napfelbúvásért is örökre adósok maradunk az Istennek!

Sem a görbehátú, sem a dadogó, sem a korondi nem szólt ehhez semmit. De nem is szólhattak, mert a szólás koronáját Péter hordta a lelkében, mondván:

– Az Atya és a Fiú vezetik a napot, úgyszintén a bikát is.

Olyan lelkesítőnek találtam a Péter szavait, hogy boldog pajkosságomban én is eléugrottam a keresztapám jámbor és Istenfélő lelkéből, ahol elrejtőzve jöttem idáig velük. Eléugrottam, s mint egy madár, felszálltam a bika jobb szarvának a hegyibe, és onnét így kiáltottam az ősi földeken végig:

– Bújjatok ki, rügyek és reménység!

Fent, a bika szarván úgy elbágyasztott az öröm, s ismét az anyavárosig menet a nap heve, hogy szunnyadozni jutott eszembe. Éberségemet azonban a vásártér kapujáig teljes mértékben megőriztem, nehogy valami beteg tavaszi szél vagy egyéb leskelődő veszély találja keresztapámat sikeres fiával együtt, de ne még a gyér bajuszú korondit se, valamint a két testi nyomorékot. Bent a sokadalomban aztán nyugodtan ereszkedtem pihenésre. Mosolyogva aludtam el, mert amint éppen cirógatni kezdett volna az álom, egy ügyes gazdaember jött oda, s dicsérő szavakkal így szólt, felmutatva reám:

– Igazi szép bojttal díszíté fel jobb szarván a bikát, bátya!

Még hallottam messziről dallani a Péter fiatal szavát, aztán egyébre nem emlékszem. Úgy elringatott szép puhán Dölyfös, és a bölcsődalt is úgy elorgonázták felettem az országos vásár rengeteg és különböző barmai, hogy amikor felébredtem, a nap már hagyakozott egy pirosra festett hegy tetején. Az emberek és a barmok is meggyérültek volt jócskán, s csupán a bő taposás és a gazdag állati maradék mutatta, hogy itt minő élet zajgott, míg én Ábrahám kebelében időztem.

A bika egy rozoga karóhoz volt odaakasztva a lánccal, Barabás keresztapám pedig a közelben ült egy sátor alatt. A kalapja hátracsapva, s a jobb markában egy pálinkásüveg, amely időnként úgy táncolt az asztalon, mintha vasból lett volna a talpa.

Ott ült a gyér bajuszú korondi mellette, s annak is egy másik táncos üveg szintén a jobb markában. S kettejükkel szemben ott láttam a görbehátút és a dadogót, amint undok józansággal lesték, hogy vagy ihassanak a más pálinkájából, vagy pedig induljanak hazafelé.

Péter az apja háta megett állott, s néha menésre biztatta őt, néha pedig a bikára nézett, hogy türelme szilárd-e a rozoga karó mellett. Fájdalommal és szomorúan láttam magam is, hogy bizony bételt a görbehátúnak a szava, mert nehezecske volt már Dölyfösnek a nagy fej, s másként is olyan megrokkanva állott, hogy az árnyékában szomorú éneket írhatott volna a próféta, Jeremiás.

Csüggesztő volt a való, de nem adtam fel a reményt, hanem leszálltam a bika szarváról, és egy kis csalafintasággal Áron vesszejévé lettem, s odabújtam a Péter jobb kezébe, hogy használni lehessen engem, amikor úgy szükséges.

Éppen abban a percben ment ez a dolog végbe, amikor Barabás keresztapám felhajtotta a maradék pálinkát, és egy fél litert kért a húsos korcsmárosnétól ismét. Ezen úgy felgerjedett Péter, aki tüzeket rejtegetett amúgy is magában, hogy megfeledkezett a fiúi tiszteletről, és a vesszővel rácsapott a pálinkás asztalra, amely rögtön darabokra bomlott, és felült a szállító szekérre magától.

A húsos korcsmárosné térdre borult Péter előtt, és úgy imádta őt, mint Betlehemben a kisdedet a szamár. Erre mindnyájan felálltak, hogy távozzanak arról a helyről, ahol nem lehet már a megszokott módon tölteni az időt. Elsőnek Péter hagyta célpont nélkül a megalázkodott pálinkaárust, de a nyomában jött a két testi nyomorék is, pénzzé váltott barmaikkal a zsebükben, s jött szépen a gyér bajuszú korondi is, s nagy baráti érzelemmel támogatta keresztapámat, ki a pálinkásüveget a nyakánál fogva most is fogságban tartotta.

Péter eloldotta a bikát, és a láncának azt a szárát vette a kezébe, amelyikkel megismerkedett volt a reggel. Aztán megkérdezte szépen az apját:

– Hát maga meg tudja-e fogni, édesapám?

Nagyon felgerjedt az öreg, hogy a taknyos fia nemcsak a sátorozást bontotta fel, hanem még ezt is meg meri kérdezni tőle. Holott tudhatná, mint a halált, hogy ezen a világon senki sem tudja jobban megfogni a bika láncát, mint ő!

– Megfogni?! – vicsorította össze a fogát. – Hát elharapni!

Abban a percben a lánc felsikoltott, s ha a görbehátú és a dadogó oda nem szökik vala, keresztapám kárt tett volna a láncban, mert a gyérbajuszú még biztatta is. Így azonban a két testi nyomorék megmentette a szép kerek szemű láncot, s azt mondta az öregnek, hogy ha már nem bír magával, akkor inkább a bikával küzdjék meg, akit nem tudott eladni. Keresztapámnak sem kellett kétszer említeni, hogy micsoda hőstettet hajthat ebben a helyben végre, mert a pálinkásüveget odaadta a gyérbajuszúnak, maga pedig megragadta a bika szarvát, hogy a sok nemzés után belérontsa a díszes állatnak az orrát a földbe. Úgy látszott, hogy ezt könnyedén fogja végrehajtani, de alig szagolta meg Dölyfös a földet, keresztapámnak szárnyai lettek. Isten vigyázott azonban rá, mint a gyenge madárfiókára, mert a görbehátú és a dadogó baj nélkül emelték fel a földről, miközben a gyérbajuszú jót apasztott a pálinkán. Péternek nagy volt az öröme, hogy sem a bika nem gyenge, sem az apjának nem lett semmi baja. Örömében fölmagasztosult, és nekilátott, hogy elrendezzen mindent. Karon fogta az apját, odavezette a bika mellé, s ahogy a friss csecsemőnek a szájába szokták tenni az emlőt, ő is úgy adta az apja kezébe a láncot, majd a pálinkát is visszaadta neki, hogy ne sírjon hazafelé az úton. Aztán a gyérbajuszút közrevétette a két testi nyomorékkal, s úgy rendelkezett, hogy azok így hármasban menjenek elöl.

Úgy is lett minden, ahogy Péter akarta.

Már-már hinni lehetett, hogy békés emberi módon fogják elhagyni a várost, de a balsors úgy rendelkezett, hogy túl a Küküllő hídján egy csúnya bihalat vezetett szembe velük egy biccentő ember. Amikor közel kerültek volna egymáshoz, a rosszféle korondi hátratekintett keresztapámra, aztán ráintett a bihalra, és így szólt:

– Né, milyen fekete.

Az öreg Barabás eleresztette rögtön a bika láncát, és odaállott a bihalas ember elejébe.

– Hó, azt a kutya mindenit! – mondta neki, és rázta a pálinkásüveget.

– Maga mit akar, atyafi? – kérdezte a másik.

A görbehátú és a dadogó odamentek, hogy elvezessék keresztapámat a háborúság elől, de ehhez két angyal sem lett volna elegendő. Húzták tiszta szívből az öreget, s küldték volna tovafelé a bihalas embert, de amit az Isten elrendel ilyen alkalmakra, annak meg kell történnie.

– Magának mi baja van velem? – mondta a bihalas ember.

Nem volt elég, hogy ezt mondta nagy mérgesen, hanem az egyik kezével még megragadta a keresztapám mellén az ujjast. Úgy látszott, hogy a vérfolyás itt hamar meg fog történni, de akkor olyan csodálatos fordulat történt, ami a világ feje fölé emelte ezt a földet.

Keresztapám ugyanis elmosolyodott, majd odanyújtotta a pálinkásüveget a bihalas gazda felé, és így szólt:

– Igyál, ha magyar vagy, és legyen felettünk az Isten!

Amaz ivott, s igen keresztapám is. Aztán paroláztak, és elindult ki-ki a maga útján. Sokáig nem szóltak, és nem kutatták eme titkos békének az okát, de aztán a gyérbajuszú mégis megkérdezte keresztapámat:

– Tán üsmerte, komám, azt a bihalast?

– Együtt vesztettük el a háborút – felelte szelíden keresztapám, majd leejtette a fejét, s hát sír. Nem tudom, mit éreztek ebben az egyszerű dologban a többiek is, de azok is sírni kezdtek. Előbb a dadogó, aztán a görbehátú, s a végén még a gonosz korondi is. S bizony nem olyan oktalan az állat sem, ahogy mondani szokták, mert ő is valamit érzett eme egyöntetű sírás mélységében, szintén könnyezni kezdett.

Akkora könnyek gurultak le ősz fején, mint a dió.

Igazi fajmagyar bika volt.

Egyedül Péter ámult a könnyfakadáson, mert neki múltja nem volt, s a jövendőt pedig jóravaló ifjú nem siratja, akinek még ott van a kezében az Áron vesszeje is. Szerette is Péter ezt a vesszőt, s így a csendes bandukolás közben éppen azon gondolkozott, hogy miféle csodát művelhetne ismét ezzel a magyarok utolsó fegyverével. Éppen javában törte a fejét, amikor a szép tavaszi alkonyatban egy gyönyörű madárka repült oda, és mind körülötte röpködött, mintha leszállani és megpihenni szeretett volna. Gondolta Péter, hogy kinyújtja neki a vesszőt, hátha arra rászállana, de akkor vette ijedten észre, hogy a vessző nincs meg.

Olyant kiáltott, hogy mindnyájan megálltak, és azt nézték, hogy Péternek mi baja van. Amikor megtudták, hogy a vessző miatt van a nagy baj, a görbehátú és a púpos még vissza is mentek egy kicsit, hátha megtalálnák valahol. De nem találták meg, pedig ott esett el az út porában, hogy felszívja az elhullatott könnyeket, s egyébként szorgalmasan mászott utánuk.

A gyérbajuszú azt mondta, hogy egy vessző miatt ne tegyenek akkora dolgot, hanem igyanak a torára, és menjenek tovább. Ezt mindnyájan elfogadták, de ahogy tovább indultak, mintha megitatták volna az ördögöt is, annyi békétlenség és veszedelem kezdte üldözni őket. S ami eddig nem történt, egyszerre rosszra fordult a bikának is az esze, mert csak ímmel-ámmal kezdett menni. Néha meg is állott, és úgy nézett széjjel, hogy abból semmi jót nem lehetett jövendölni. Aztán mégis megindult, de most a földet kezdte szagolni. Addig szagolta, amíg egyszer nyalni kezdte a poros földet, s hozzá úgy megvetette a két első lábát, hogy az egész anyaváros hiába feszült volna hátulról neki, hogy állóhelyéből kimozdítsa. A görbehátú és a dadogó odamentek, hogy mit nyalhat olyan odaadással a bika.

– Hiszen ez egy tehénpatkó! – mondta a görbehátú.

Keresztapám elévette a bicskáját, hogy ő levágja a bikának a nyelvét, mire a korondi azt mondta, hogy csak rajta, mert ő megsüti kész jóakarattal. A görbehátú ellenezte, hogy itt bárki is játszódjék a bika által a halállal, és egy darabocska madárlátta szalonnát vett elé, hogy az öreg Barabás inkább azt vágja ketté felbiztatott bicskájával. Közben Péter arra törekedett, hogy a bika nyelve alól ellopja valahogy a patkót, de valahányszor odahajolt volna, Dölyfös olyan bömböléseket csíráztatott a nyelve tövén, hogy attól a bömböléstől csak az utolsó kenetre tudott gondolni.

Amíg így fennakadva időztek, egy úrforma ember érte bé őket, aki valami tizenkét tehenet hajtott.

– Mit csinál az a bika? – kérdezte tőlük.

A görbehátú is elvesztette már a türelmét, s így felelt az úrformának:

– Vakondokot keres.

A másik is járt-kelt ember lehetett, mert azt mondta vissza:

– Maga is ezenmódúlag került a világra, ugye?

– Én éppen így – szólott a görbehátú –, de ha tudtam volna, hogy magához szerencsém lesz, eddig rég visszabújtam volna, hogy ne lássam soha.

Keresztapám nézte eddig valahogy a dolgot, és hallgatta a szót, de most egyszerre megtűrte a nyakát, és odakiáltotta a tizenkét tehenesnek:

– Ölte-e meg eddig valaki magát, hé?!

– Engem néhányszor igen, s mindig maga! – szólt vissza a másik, mire keresztapám otthagyta a bikát, s futni kezdett az úrforma után, hogy megölje. De ott volt szerencsére a dadogó is, akinek éppen semmi dolga nem volt abban a percben, s így ráért, hogy az öreg Barabást visszatartsa az embergyilkolástól. Még a bikához is visszavezette, s bár a tizenkét tehenes már jól előrehaladott volt, az öreg folyton rázta utána a pálinkásüveget. S ez az üvegrázás olyan veszedelmet idézett elé, ami határos volt a csodával. Mert ahogy viharzott a keresztapám kezében az üveg, a gonosz ital locsogni kezdett ki belőle, s az mind a bikának az orrára folyt. S a patkónyalást, amit ép és okos ésszel nem tudtak abbahagyatni a bikával, azt a pálinkaital abbahagyatta véle rögtön. Amikor látta a gyérbajuszú, hogy Dölyfös kész feledni a patkót, hogy a pálinkát annál inkább nyalogathassa, biztatni kezdte keresztapámat, hogy most már szántszándékkal is odaöntse az italt, ahova eddig csak a sors rendelése folytán locsogott. Az öreg is elfeledte egyszeriben, hogy mitől fosztja meg magát, s valamint a gyermek, aki hirtelen örömet talál, úgy pazarolta el ő is a bika orrára mind egy cseppig a drága italt. De nem tudta, sem a biztatók nem tudták, hogy mi megy itt végbe tulajdonképpen, mert a bika egyszerre felvetette a fejét, nagyot bődülve olyat rugaszkodott, hogy döngött alatta a föld is.

Szegény Pétert úgy a földre rántotta, hogy kétszer fordult meg a porban. A többiek mozdulatlanul és szájtátva néztek a bika után, aki megmozgatta a földet, s már messze döngött előttük. Elsőnek a korondi kapott észbe, rámutatott a dadogóra, és elég gonoszul azt találta mondani Barabásnak:

– Ez riasztotta meg a bikát, komám!

Abban a pillanatban keresztapámat is elöntötte a vakvér, és a dadogónak úgy a fejéhez vágta az üres üveget, hogy az elterült sötéten a földön, és ijedtében a sáncba gurult. De nemhiába mondják, hogy a nyomorékok összetartanak, mert abban a percben a görbehátú is felvisított, mint a vércse, és a keresztapám torkának ugrott, hogy azt kettéharapja. Alig tapadtak össze ketten, a másik percben már bent voltak ők is a sáncban, s mire a gonosz korondi és Péter annyira tudtak menni, hogy megközelítsék őket, már keresztapám fogcsikorgatva térdepelt a görbehátún. Ketten elhúzták nagy nehezen róla, s mivel éppen akkor érkezett oda egy falubéli lovasszekér, hamar belédobták az öreget a szekér derekába, s felugrott Péter is melléje, hogy a helyszínéről elmenekítse sebesen az apját.

A szekeres rávágott a lovakra, és úgy poroztak, mintha lakodalomba mentek volna. Nemsokára odáig értek, hogy az úrforma tehenjei között kellett már utat vágniok, de akkor meglátta Péter a bikát a tehenek között, és leugrott.

– Mit akarsz? – kérdezte a tizenkét tehenes.

– Azt akarom, hogy ez a bika a miénk – felelte Péter.

– Csak volt – mondja a másik.

– Hát azt mért mondja?

– Azért, mert megveszem.

– S mért akarja megvenni ilyen hirtelen?

– Azért, mert ilyen bikát kerestem ma is a vásáron.

– Milyen bikát?

– Ilyent, amelyik öt perc alatt két tehenet így szabadjára is eligazítson.

Péter azt felelte neki, hogy most már nem akarták eladni a bikát, de ha az uraság olyan nagyon megszerette, s az árát is megadja, akkor tartsa meg, és hajtsa haza. Az ára kilencezer, s abból ötöt adjon oda most, s a többit holnap, mikor felkeresi az araságot, hogy a bika levelét is átírassák.

Péter megkapta rögtön a pénzt, s meg a nevet s a lakhelyet is, hogy másnap hova menjen. Amikor visszaült a szekérre, már aludt az apja, mintha nem is egyazon pálinkából ivott volna a bikával. Otthon sem tudták egészen éberségre hozni, úgy kellett az ágyhoz támogatni és lefektetni.

Csendben és békében múlt el az éjszaka, s virradatkor Péter már talpon volt, hogy a bika ügyében útrakeljen. De amint éppen indulni akart volna, hát a görbehátú egy borjúval és a dadogó egy kecskével jönnek bé a kapun.

De mintha újra lettek volna születve.

– Hol van apád? – kérdezték.

– Még aluszik – mondta Péter.

– Költsd fel hamar!

– Hát őt mért?

– Ne sokat kérdezd, hanem költsd fel, s mondjad, hogy jöjjön ki!

Szegény Péter teli volt aggodalommal, s amikor felkeltette az apját, még egy botot is adott a kezébe, hogy szükség esetében legyen. Az öreg Barabás fel sem öltözött, hanem ahogy leszállt az ágyból, s a bottal a kezében, kilépett az ajtón. Akkor már ott állott szembe véle a görbehátú a borjúval és a dadogó a kecskével. S mielőtt kérdezhetett is volna bármit a reggeli jövevényektől, a dadogó így szólott gyönyörű hibátlan beszéddel:

– Barabás Mátyást a jó Isten sokáig éltesse, hogy az én beszédemet egy üres pálinkásüveggel teljesen rendbe hozta, s ajándékul ezennel hoztam egy kecskét!

S ahogy befejezte a szót, a görbehátú is nyomban így szólt:

– Barabás Mátyást a jó Isten sokáig éltesse, hogy rám térdepelt a sáncban, és olyan egyenessé tette a derekamot, mint a lénia, s ajándékul ezennel hoztam egy bornyút.

Az öreg ámulva nézett Péterre, aki mellette állott. Péter mindjárt látta, hogy az apja semmire sem emlékszik, azért így szólt hozzá:

– Édesapám; menjen bé hamar, s vegyen gúnyát magára, amikor ilyen tisztesség éri!

Azokhoz pedig, akik a tegnap még nyomorékok voltak, így szólt:

– Maguk pedig tegyék bé a pajtába, amit szívesek voltak hozni, s addig én hadd hozzak egy kicsi pálinkát.

Amikor Péter visszajött a pálinkával, az öreg Barabás a két ajándékozóval együtt már a ház előtt ült a felkelő tavaszi napon. Amint elköszönték az italt, és csendesen beszélgettek, nekem is eszembe jutott, hogy művelhetnék valami szép és biztató dolgot, hiszen módomban van, különösen amióta Áron vesszeje lettem. Úgy gondoltam hamarjában, hogy szebbet és biztatóbbat nem csinálhatnék, mint ha példát mutatok abban, amit tegnap reggel a bika szarvának tetejéből hirdettem. Hamar felkeltem tehát az út porából, ahol az éjszakát töltöttem, és hamar odaszaladtam Barabás keresztapámékhoz. S miközben ők pálinka és napfény mellett ünnepelték a velük megtörtént egyszerű dolgokat, én is gyökeret vertem előttük, mint a jó és gonosz tudás fája.

A szemük előtt bontottam ki a rügyeimet, és hajtottam nekik reményt.