Fanyelű bicska

Gyermekkoromban nagy tolvaj voltam. Ez mostani eszemmel megmagyarázható, s ha éppen kell: menthető is többféle körülménynél fogva. Mindenekelőtt nem kicsi dolog az, ha az ember nyughatatlan, ivó és veszekedő férfiak véréből születik, mert az izgágaságnak és a rend ellen való lázadásnak már a gyermekkorban meg kell mutatkoznia valahogy. Azonkívül pedig falun nem sok szórakozása van a gyermeknek, s ha nem bátorodik belé a csínytevések és apró tolvajlások örömeibe, akkor gyámoltalanra unhatja magát, és csendes mamlasz lehet egész életére.

De voltak azért még nálamnál nagyobb tolvajok is. A gyermekek között tán nem. Ott csak egy volt nálamnál nagyobb, de az is a hazudásban, amit az én természetem nem vett be soha. Hanem a felnőttek között! Bajom ezek közül többel akadt volt, de nyugodjanak ezek a gyermekkori pettyek fátyol alatt.

Ellenben egynek nincs kegyelem!

Ha szavam szívére hatna, s bánat lepné el emiatt őt: most százszoros vigaszt nyerhet az Úristen előtt, akinek már régecske igen nagy kedvence lett.

Tehát legyen világosság!

 

 

Elemi iskolába jártam akkor, s éppen a másodikba. Mivel iskoláztatásommal apámék nem siették el a dolgot, már a nyolcadik esztendőt tapostam. Meglehetősen erős voltam, s a gondolkozásom is eléggé önálló.

Úgy emlékszem, mintha a tegnap lett volna: fülledt és szagos nyár volt. Azaz mégsem egészen nyár, mert csak a farka: búzahordás után s éppen zabaratás kezdetekor. A sok mezei munka megtorlódva bőgött a dolgos után, s napbúváskor mi már künn is voltunk az Isten földjén. Mármint apám, egy nagyobb s egy kisebb leánytestvérem s jómagam. Édesanyám otthon maradt volt: nemcsak azért, hogy nekünk délebédet főzzön s hozzon, hanem aznap kenyeret is sütött. Azonban még nem is harangoztak volt délre, s ő már megjelent a mannával: a nagy kantáros fazékkal s egy meleg cipókával. Mindjárt családdá kuporodtunk, imádkoztunk futva egy kurtát, s hozzáláttunk az ebédeléshez. Alig nyelhettem le azonban az utolsó falatot, édesanyám így szólt oda apámhoz:

– Jó volna, ha a legényke hazamenne.

– Há mét? – kérdezte apám, aki jobban szerette örökké, ha más dolgozik, s nem ő.

– Azétt, mert erősen járnak a mosztikások.

A mosztikások furcsa emberek voltak, s nem székelyek. Rendszerint soványok s nagy bajszúak, de az ingük mindig ki volt eresztve, s a kalapjuk örökké nagy karimás volt. Gebe lovukkal tempósan eregéltek végig a falu utcáján, s mindegyre azt kiáltották, hogy:

– Mosztikát vegyenek!

Pedig a mosztikát ők vették, s az nem más volt, hanem a száraz lép.

Nekünk is volt akkor jó néhány ilyen száraz lépünk, ami eladásra várt. Apám meg is kérdezte akkor édesanyámtól, hogy mi a nyavalyáért nem adta el délelőtt a lépeket, ha olyan erősen járnak a mosztikások.

– Azétt! – mondta anyám –, mert két piculáért nem akartam elvesztegetni.

Ez a felelet az apám kedvére volt mondva, mert ő több ízben is megparancsolta a háznak, hogy a lépet nehogy el merje valaki adni három piculán alól, mert ő inkább a ganyéra veti, semhogy árán innét elvesztegesse.

– Azt jól tetted – felelte is anyámnak.

Így történt, hogy engemet akkor hazaküldtek a mosztika eladása végett. Azért engemet s nem valamelyik leánytestvéremet, mert én egyrészt bátran mertem akármekkora emberrel beszélni, másrészt pedig az erőmből az is kitelt, hogy megvédjem a házat, ha valamelyik koldus a néptelenség láttára hirtelen meggyógyul, vagy ha a mosztikás ingyen akarná megvenni a lépet.

Az apám fia voltam, s így dolgozni én sem szerettem. Vígan indultam tehát hazafelé, s itt-ott a mezei munkásoknak urasan szólottam oda:

– Nocsak, törekedni! Törekedni!

Reám is rám fért volna, hogy viszonzásul küldetésem betöltésére buzdítsanak a dolgozók, de ők csak nevettek a nagyok szájába való szavaimra, s még a legjobb az volt, aki azt felelte, hogy én pedig törekedjek a tömlöcbe!

Ezt a gorombaságot most azért ismerem el helyénvalónak, mert szinte igaza lett neki. Igaza, mivel a szülői parancsot még egy szikrát sem véstem a lelkembe, hanem ahelyett egy fickó-ördöggel cimboráltam össze már útközben. Nem tudom, hol volt az eszem, s azt még inkább nem tudom, hogy az őrzőangyalom hol volt, de én már a kapun kívül meg mertem volna esküdni, hogy a mosztikát ma nem adom el.

S ha mégis el találnám adni – gondoltam –, akkor a pénzt ne lássa meg apám.

Már a kapunál ilyen kész tolvaj voltam. Bent a házban pedig legelsőbben is elévett az étvágy. De úgy elévett, mintha egész nap nem ettem volna semmit. A kalapomat le sem tettem, hanem felnyitottam egyenesen a pad fedelét, ahol a kenyér s a miegymás hozzávaló állani szokott. Azokból egyszer jóllaktam, s utána jól még egyszer azokból is, amelyek más helyen voltak elrejtve. Aztán a kalapomat letettem, s felhágtam a körtövefára, ahol sokáig hersegtettem a jó fái eledelt, s ahonnét végezetül még jó néhány kalapfejjel le is ráztam. Ezek közül jókedvemből és mintának sokat elhajigáltam, a többit pedig a sarjúba dugtam, hogy szorult esetben vagy sürgősség idején legyen.

– Mosztikát vegyenek! – hallottam éppen akkor az útról.

– Nekünk is van! – kiáltottam vissza.

Ha béjött volna, tán még megmutattam volna neki, de valami mókát bizonyosan csináltam volna véle. A nagy kalapos ember azonban szó nélkül továbbment az úton, én pedig olyan társtalannak éreztem hirtelen magamat, mint akit egy szempillantás alatt elhagy a szeretője. Hamarjában arra gondoltam, hogy valahonnét egy cimborát szerzek magamnak, s elmegyünk ketten vagy gyümölcsöt lopni, vagy a szomszédok csűreibe verebészni. A gondolat azonban, hogy cimborát szerezzek, nem sok eredménnyel kecsegtetett, mert olyan nagy dologidőben minden épkézláb legényke a mezőn volt. Megtanácskoztam magammal a dolgot, s úgy határoztam, hogy eszesebb és bátrabb cimborát magamnál úgysem kapnék, minélfogva én leszek az irányító is, s én a cimbora is.

Egyedül ketten voltam tehát.

Kiadtam a parancsot, hogy át kell kutatni a házat.

Nekünk egy ereszünk, egy szobánk s egy nagyobbacska kamránk volt. Végigdúltam ezeket mind, de az eredmény nem volt több, mint nyáron a hó. Emiatt a méreg majdnem kihasított, de a nagy válság közepette letekintett reám az Isten, s egy olyan tervet lebegtetett meg előttem, amelynek dicséretes eredménye is lett aztán.

Volt nekem ugyanis két nagyanyám, mármint élő mind a kettő. Közülök az egyik abban a házban lakott, ahol mi: külön szobában, sőt, külön világban. Azért külön világban, mert ha otthon volt, titokzatosan járt-kelt s tett-vett örökké, s szobája egy kicsi titokzatos birodalomnak tűnt fel előttem. Titokzatos birodalomnak, ahol kincsek lehettek eldugdosva, melyeket bankók őriznek: az ő cimborái.

Az Isten tehát azt a tervet lebegtette meg előttem, hogy kutassam fel ezt a kicsi titokzatos birodalmat is, melynek varázsló anyója nem volt otthon. A hadjárat azzal kezdődött, hogy megkerítsem valahonnét a kulcsot. Annyit sejtettem, hogy valahol a tornácban kell lennie, de hogy annak melyik rejtekhelyén, azt emberi keresztény nem tudhatta, mivel nagyanyám a kulcseldugásban egyedülálló volt. A szemem és a szimatom azonban olyan jól szolgált, hogy amíg valaki már a kulcsot megtalálta volna, én már bent is voltam a szobában.

Lehet, hogy Ádámnak nagy izgalma volt, amikor életre lehelte az Isten, és megpillantotta a paradicsomot, de az enyémnél nagyobb neki sem lehetett. Még remegtem is belé, úgy emlékszem. Annyi eszem azonban maradt, hogy az ajtót belülről bézártam, sőt, még annál is több, mert mindent jól megnéztem, mielőtt hozzányúltam, hogy aztán tudjam nyom nélkül eredeti állapotába visszaállítani.

Ma is hálával gondolok nagyanyámra vissza, mert sok minden tetszetős dolgot találtam, melyekben elvitel nélkül is örömöm telt. De a nagy kutatás teteje mégis az volt, amikor egy zacskó került a kezembe: jó hasason, mégpedig pénztől. Gondos és takarékos asszony volt nagyanyám, de mostani szemmel nem nevezhetem gazdagnak, mivel a zacskóban a legnagyobb pénzdarab a piculás volt. Nekem azonban akkor király volt a piculás a pénzek között, s mivelhogy királypárti is voltam abban az időben, nem egyet, hanem hármat vettem ki közülük. Ezt a hármat a zsebembe haladék nélkül belétettem, s még kedvesen csaptam is rájuk egyet, mint ahogy a nagyoktól szoktam volt látni, hogy a gyermek fenekére, akit szeretnek, lapítanak szeretettel néhányat.

Aztán a kutatásnak véget vetettem.

Az első percekben azt hittem, hogy a pénz nagyon jó helyen van a zsebemben, a piculák azonban nem úgy gondolkoztak, mint én, mert nemsokára rúgni és harapni kezdték egymást s a lábamot, s valósággal olyan volt a helyzet, hogy mindjárt megbolondulnak, ha el nem távolítom.

Én rossz voltam, az igaz, de olyan lelketlen mégsem, hogy kínozzam a pénzt. Megnyugtatólag tehát így szóltam hozzájuk:

– Ne búsuljatok, mert megyünk a boltoshoz!

A piculák szökdösni kezdtek örömükben, s én is igen vélük a boltos felé. Ha valaki látott volna, azt gondolhatta volna, hogy bizonyosan új megváltó született.

Ilyen a tolvaj gyermek.

S hát a tolvaj boltos milyen?

Az még sokkal olyanabb, amint a példa bizonyítja. Mert mi történt? Egészen gyalázatos dolog! Meg ma is felháborodom rajta: megdicsőült Zima Lukács magaviseletén.

Hát szabad ilyen boltosnak lenni?

Ilyen örménynek?

Ilyen embernek?

Az ajtaján csengő volt, fent a közfán. Amikor bényitottam, úgy sírt, mintha meg akartam volna ölni az anyját: az ajtót. A portékák is úgy néztek rám a polcokról, mintha esküdt ellenségeim lettek volna. S a világosság a két ablakon: forrón és hasogatva az arcomra ömlött, s beléfurakodott a szemembe, mintha a két ártatlan barna golyót ki akarta volna nyomni onnét.

– Mi kell neked, te legényke? – kérdezte a boltos.

– Nekem valami – mondtam.

– Mi az a valami?

– Mindjárt megkeressük – mondtam, és nézegetni kezdtem a portékák között. Cukrot nem akartam venni, sem másféle nyalánkságot. Inkább valami férfias dolgot, hogy meglegyen nekem még akkor is, amikor megházasodom.

– Mennyi pénzed van? – kérdezte kutató szemmel az örmény.

– Nekem három piculám.

– Akkor végy egy bicskát – mondta. – A bicska örökké bicska.

– Lám, milyen?! – érdeklődtem.

Egy fanyelű bicskát mutatott nekem, piros fával és pléhpengével. Közönséges bicska volt, de azért elég mutatós.

– Valódi acél – mondta az örmény. – Most jött Németországból.

Gondoltam, hogy hazudik, de az arcám úgy égett, s a szemeim úgy táncoltak a levegőben, hogy nem volt tudóskodni elég lelki erőm.

– Hát ez mennyi? – kérdeztem.

– Ez éppen három picula.

– Lánccal?

– Azt is adok.

– Sok egy kicsit – mondtam.

– Én nem lopom a bicskát – felelte a boltos.

Egyszerre olyan lehettem, mint a rák. Körülnéztem, hogy valaki nem hallotta-e, aztán a pultra tettem hamar a pénzt, mind a három darabot, a bicskát a zsebembe dugtam, s már indultam is kifelé, nehogy valaki be találjon jönni, s meglássa a vásárt.

– Hát a lánc nem kell? – szólt utánam a boltos.

Már nagyon mérges voltam magamra is, rá is, s az egész világra.

– Kell a kutyának! – feleltem vissza.

Bujkálva, a kertek tetején mentem hazafelé. Hálát adtam az Istennek, amikor végre beléphettem a kapun. A hálaadásom azonban korai volt, mert egy perc nyugtot nem találtam otthon sem. Minden pillantásban hallottam a Zima Lukács hangját, amikor azt mondta, hogy ő a bicskát nem lopja, s amellett minden pillantásban azt hittem, hogy jönnek a csendőrök, s engemet láncra vernek.

A piros bicskát a sarjúba rejtettem, s elbújtam magam is a világosság elől. S ahogy így elbújva gazdagon izzadta a homlokom a verejtéket, egyszerre angyalt láttam megjelenni, aki így szólt:

– Mosztikát vegyenek!

Tisztán láttam, hogy angyal volt, s a hangját is tisztán hallottam.

Ez több kettőnél… – mondtam magamban, s ha nem én lettem volna az illető, el sem hinném, hogy mennyire igazam volt. Egyszerre a félelem is eltűnt. A mellemről elszökött az ördög, s én mint az inas a felszabaduláskor, úgy jöttem elő a rejtekhelyről. Sok ész ahhoz sem kellett, hogy az angyal szavait magamnak megmagyarázzam, mert az semmi egyebet nem jelenthetett, hanem csak azt, hogy adjam el a lépet.

Kiállottam a kapuba, s vártam a mosztikásokat. Ha vártam, jött is nemsokára egy. Azt mondtam neki, hogy álljon meg egy percre, mert hozom a lépet. Bémentem, s kihoztam. Huszonöt krajcárt ígért érte.

– Adjon harmincat, s valamivel megpótolom – mondtam neki.

– Mivel? – kérdezte.

– Én egy kenyérrel. Jó lesz-e?

Az ember gondolkozni látszott.

– Ma sütötte édesanyám – ajánlottam neki.

S így a csoda létrejött, amit az angyal mondott, mert három darab egypiculással kifizetett engem a mosztikás, s avval elment.

A többit immár én is tudtam: a pénzt szépen visszatettem a nagyanyám zacskajába; a házban, az udvaron s a gazdaságban rendet csináltam s vártam az estét.

– Hát eladtad-e? – kérdezte apám, amikor hazajött.

Boldogságomban addigelé eszembe sem jutott, hogy én mit fogok felelni neki: egyrészt a lépre nézve, másrészt pedig a pénzre nézve. Az angyal azonban akkor ismét megszólalt, mondván:

– A ganyéra vetetted!

Ennyi éppen elég volt nekem is.

– Én el jól – feleltem apámnak.

– Tán nem?!

– Én el úgy, hogy csak két piculát ígértek érte, s én ezen úgy felmérgelődtem, hogy a lépet mind összetörtem, s inkább a ganyéra vetettem, semhogy olyan olcsón elvesztegessem.

Apám rámnézett, s láttam, hogy kigyúl a szeme büszkén.

– Jól tetted! – mondta, majd odafordult édesanyámhoz, akinek így dicsekedett: – Ebből a legénkéből még lesz valami.

Ebben igaza is volt, mert a nevemet valamicskét máris nevezetessé tettem, míg a boltost, a felnőtt tolvajt, már rég megették a férgek.