Bomba

Hosszú és kanyargós a Varjú utca. Sok olcsó és koravén háza van, rendezetlen és mocskos. Olyan és úgy bűzlik, mint egy megdöglött óriáskígyó, amelyen szédelegve forgolódnak a férgek. Ott kezdődik az Angyal patikánál, amelynek kopasz tulajdonosa a legjobb gyermekelhajtó szereket adja az egész városban. A vége kinyúlik egészen a határba. A határnak ezen a részén, ha elszórtan is, de sok a fa. Ezeket a fákat az ősz farka felé és a téli hónapokon keresztül feketére szokták lepni a varjak. Úgy gyűléseznek, mint az adókivető bizottság, vagy zárlat után a bankrészvényesek. Naponta többször és seregestől beportyázzák a hosszú utcát s szemétdombokat, és disznóölő-helyeket keresnek.

Ezért Varjú utca ez az utca.

Különben napszámosok és más olcsó munkások lakják, iszákos és csalni nem szerető kisiparosokkal elvegyesen. Számuk a négyezret biztosan megüti, de némelykor hatra is felrúg: aszerint, hogy a kormány és a különböző politikai pártok milyen szempontból veszik számba őket.

Keserűséggel, nyomorral és lázadással van tele most ez az utca, mert az utóbbi időben egyre erősebben folyik mindenünnét a munkások elbocsátása. Ha ez tovább is így megy, márpedig minden rohan a lejtőn, akkor a közelgő április elsejére a kétezret is eléri a Varjú utcai munkanélküliek száma.

Talán Bogyó Árpád az, aki a legrégebben van kereset nélkül közöttük. Asztalos volt a helybeli parkettgyárban, ahol öt esztendeig dolgozott egyhuzamban. Úgy dolgozott, hogy a saját gyárában biztosan nem dolgozott volna úgy. Igen, mert két gyermeke volt, s a harmadik jövőben. Szorgalma és az elbocsátástól való félelme a legelső szakmunkások közé emelte.

De hiába.

Mert a tavaly szeptemberben román érdekeltség vette meg a gyárat, s már október elsején kidobták.

Harmincöt magyar munkástársával együtt.

A harmincöt közül még tizenketten laktak a Varjú utcában. Ezek apránként mind eltűntek valahová, akár tartós fagy idején a hasznos madarak. Bogyó azonban mozdulni sem tudott családjával, mert sem szülei, sem közeli rokonai nem voltak. Ismerősei és eddigi jóakarói is mind elhúzódtak tőle, mihelyt kereset nélkül maradt. Csak egy szerencsétlen emberke jött el a házhoz október 26-án.

Ez az újszülött volt.

Egy szigorú, visító leányka.

A szülés alkalmán kívül még kétszer jött el a bába. Akkor az anya táplálkozására nézve javaslatot tett a gyermek érdekében, aztán kérte a beavatkozási díjat és az ápolási díjat. Szegény bába volt ő is, de Bogyó nem tudott fizetni. A bába sem akart elmenni. Végül is finom öngyújtóját ajánlotta fel neki Bogyó, de a szülésznő rákért még valamit. Sok keresgélés után egy ezüst vitézségi érem került elő valahonnét. Ez nagyon megtetszett a bábaasszonynak, s elhatározta búcsúzás után, hogy még ma este feltűzi új szeretőjének, aki ötös címert csinált neki a tegnap este.

A másik két gyermek fiú volt. A nagyobbik Gábor, mint az apja, a kisebbik pedig János. Azért János, mert Bogyót a harctéren egy János nevű barátja mentette meg a haláltól.

Bár ne mentette volna meg!

Sokszor mondta ezt október elseje óta Bogyó.

A ház, amelyben laktak, zöldre festett, rokkant kicsi ház volt a Varjú utca kilencvenhét alatt. Tulajdonosa egy asztalosmester, aki nagy műhelyt tartott, s aki maga már nem dolgozott. Nem is itt lakott, hanem egy másik házában, az Angyal patikától nem messze. Jó ember volt különben, mert ha Bogyó nem tudott fizetni, munkát adott neki, amíg ledolgozta a házbért.

De tovább nem.

Két szoba volt a kicsi házban. Amelyik az utcára nézett, abban lakott a Bogyó család. A másikban két asztalossegéd, kik a háztulajdonos alkalmazottai voltak. Az egyik segéd kommunista volt, a másik szociáldemokrata. Otthonjában örökké vitatkoztak, s a vitát mindig verekedéssel végezték, mert a kommunista okosabb volt, a másik pedig erősebb.

Itt és így éltek tehát Bogyóék. Nappal a reménység egyre gyengülő zümmögésében, este és éjszakánként pedig a csattogó segédek velőtfagyasztó árnyékában. Október folyamán és november folyamán, a házbérért dolgozó napok kivételével, minden reggel elindult Bogyó, és zöldülő arccal kutatott valami szakmájabeli munka után.

Mindig eredmény nélkül kullogott haza.

De ezt otthon nem mondta.

Hanem biztos kilátásokat hazudott, ígéretek alapján.

Kövérre festett reménységgel bódított.

Vagy jólétet ontó terveket adott elő.

De beszéde mindennap apadt, mint a hold.

Újévre elfogyott.

A beszéde elfogyott, de a szemében nőni kezdett a láz.

Már nem járt többé asztalosmunka után, sem gyári munka után, sem semmiféle állandó munka után. A gazdagabb emberek utcáit járta csupán, fabehordásra és hóeltakarításra ajánlkozott. Néha húsz lejt keresett, néha semmit.

Koldulni nem akart.

Gyermekei voltak.

Meghalni sem akart.

Sem beszélni egész decemberben.

Járta a pénzesek utcáit, keringett, szédelgett, álldogált, üldögélt, fázott, éhezett, szőrösödött, rongyosodott, zsugorodott.

Az agya zakatolt.

A szíve zakatolt.

Érlelődött a forradalmi napokra, amelyeket néha már búgni hallott a jövőben.

Érlelődött, és tovább járta a pénzesek utcáit.

Januárban.

Februárban.

Emberekről, házakról, udvarokról és bankokról jegyzeteket csinált magának. A szava is megjött, de egyelőre csak azt mondta több nap is egymásután:

Bitangság!

Az asszony visszaesett az ágyba. A gyermekek is odadőltek a hideg és a rossz táplálkozás miatt.

A négy hónapos csecsemő meghalt. Ingyen nem akarta eltemetni senki. Sem az egyház, sem a város. Végre a negyedik napon egyheti munka fejében temettette el az asztalosmester, a könyörületes házigazda.

Bogyó hálával dolgozta le a hetet.

Aztán két napra ő is az ágyba került.

Úgy tapasztalta, hogy a fekvés aránylag még a legjobb megoldás. Kevésbé fázik az ember, és nem éhezik olyan hamar. Két nappal meg is nyújtotta ezt az állapotot, de aztán mégis kimarták a gondok az ágyból.

Megint elment a pénzes utcákba.

Egy munkanélküli raktármunkással találkozott, akivel januárban egy bikaszemű zálogház-tulajdonoshoz együtt hordott volt be három öl fát. Az ember vígabbnak látszott, mint ahogy egy munkanélküli lenni szokott. Nem is munkát keresett, hanem csak sétált. A Bogyó kérdéseire elmondta, hogy a körülményekhez képest elég jól él, mert két helyen is munkanélküli-segélyt kap. Az egyik segélyt élelmiszerekben, fában és ruhában kapja a katolikus nőszövetségnél, míg a másikat pénzben a városházán. Megfelelő protekció kell azonban mindkét helyen, de különösen az utóbbinál. Bogyót is biztatni kezdte, hogy forduljon erre az útra, s protektornak mindjárt felajánlotta magát.

Elindultak.

Először a katolikus nőszövetségi segélyirodára mentek, mert szerencsére Bogyó is katolikus volt. A raktáros kitanította, hogy köszönjön, hogy, „Dicsértessék a Jézus Krisztus”, s mondja azt, hogy vallásos életet él, sokat imádkozik és sokszor gyónik, s még a parkettagyárból is Istentagadó kommunista munkástársai áskálódták ki. Ezekre a vallomásokra azonban nem került sor, mert a Bogyó családi állapotának felvétele közben kiderült, hogy egyházi esküvő nélkül csak együtt él egy nővel, akitől három törvénytelen gyermeke született.

Úgy néztek rá, mint egy bélpoklosra.

Az ilyen embert nem segélyezhetik, azt mondták.

Bogyó nagyon szégyellte magát.

Voltak más vallásos segélyirodák is.

Unitárius.

Lutheránus.

Zsidó.

A raktáros jóakaró azon töprengett, hogy miképpen lehetne a vallásos irodáknak elfogadható okmányokat hamisítani. Bogyó azonban hallani sem akart erről, hanem azt mondotta, hogy a legcsúnyább bűn a jótevőket félrevezetni, s hogy mindenki úgy cselekszi a jót, ahogy neki a legjobban tetszik.

Felmentek a városházára, de itt sem jártak nagyobb szerencsével, mert a Bogyó illetősége körül zavarokat fedeztek fel.

– Rendezetlen vagy mindenképpen – mondotta neki a segélyezett raktáros, és könnyű sajnálkozással nyújtotta a kezét.

Bogyó hazament, és szidta az Istent.

Aztán a munkásságot szidta, amelynek a velejét száríthatja ki addig a nyomor, amíg felfordítja a meglévő társadalmi rendet.

A munkásságot szidta, amelyik szervezetlen.

És szidta magát is, aki szintén szervezetlen.

S azokat, akik szervezve vannak:

Az áruló politikusokat.

A hazudó kormányt.

A milliós tolvajokat.

A kalmárokat.

A papokat.

Amilyen szorgalmas volt a munkában azelőtt, olyan szorgalmas volt a lázongásban most. Amilyen szelíd volt embernek azelőtt, olyan vad farkassá változott most. Amilyen Istenfélő volt azelőtt, olyan elszánt ördög lett most.

A nyomor miatt.

Melynek fenekén a felesége sírt.

Melynek fenekén a gyermekei félholtan feküdtek.

Március tizennegyedikén, pénteken.

Szombaton délelőtt munkás megbízottak járták be a Varjú utcát. Cédulákat osztogattak, és szóval is felhívtak mindenkit, hogy vegyen részt azon a néma tüntetésen, amelyre a munkanélkülieket vonultatja fel a párt.

A Varjú utcából mindenki fel akart vonulni.

Férfiak.

Nők.

Gyermekek.

Vasárnap reggel közlemény jelent meg az újságokban. Közlemény, melyben a párt lemond a tüntetésről. A néma tüntetésről, melyet a rendőrség betiltott. Betiltott, hogy az elégedetlenség ne legyen nyilvános.

Hogy ne izguljanak a templombajárók.

Se senki ne izguljon, aki szereti megülni a hetedik napot.

Csak a hetediket.

Nem mind a hetet.

Munka nélkül.

A Varjú utcában zúgtak az emberek. Zúgtak, és két pártra szakadtak. Az egyik nem akart tüntetni, a másik tüntetni akart.

Mindenképpen tüntetni akart.

Közöttük Bogyó is.

Nála jöttek a rendezők össze. A részletekről tanácskoztak, a tüntetők feldagasztásáról és rendbentartásáról, az útirányról és a sima lefolyásról.

És valami jelvényről, amely helyettesíthetné a zászlót, de amely többet mondjon a zászlónál.

Többet a golyónál is.

Többet a vérnél is.

Bogyó találta ki nekik. Azt mondotta, hogy csináljanak magas zászlórudat, egy főrúddal és két mellék-rúddal. Amilyent nagy vallásos körmeneteknél visznek az élen. És zászló helyett egy kosarat kössenek a rúd tetejére. És a kosárba egy gyermeket tegyenek.

Egy kiéhezett gyermeket.

A munkanélküliség elhervadt bimbóját.

Elhatározták, és megcsinálták.

A rudat a kosárhoz.

A kosarat a gyermekhez.

Bogyó felajánlta nagyobbik fiát, aki már négyéves volt.

Aki már sárga volt.

Aki már tizenöt kiló volt.

Egyik vette a kosaras rudat, és Bogyó a gyermeket. Felmentek az utca végére, ott beléültették a gyermeket a kosárba, feldúvasztották a levegőbe, és elindultak.

Hárman tartották a zászlót.

Bogyó a főrúdnál.

Jöttek, és dagadtak…

Végig a Varjú utcán.

Az Angyal patikánál két rendőr elejükbe állott. Nézték a különös zászlót, melynek a fészkéből nyálat köpött le a halállal küszködő gyermek. Az egyik rendőrnek könny jött a szemébe, de a másik felszólította a tüntetőket, hogy szereljék le a zászlót, és oszoljanak széjjel.

Nem oszlottak széjjel.

Tovább vitték a zászlót.

És tovább dagadtak.

A belvárosban nagy osztag rendőr-legénység vonult ki ellenük. Tiszttel az élen. Gátat vontak eléjük. A tiszt rájuk kiabált. A munkások visszakiabáltak.

A rendőrök elővették a fegyverüket.

Kihúzták a kardjukat.

A tiszt riasztó lövést adott a levegőbe.

Ordítottak.

Zúgtak.

Sírtak.

Oszoltak.

Csak Bogyóék álltak a zászlóval némán és rendületlenül. A zászlóval, melyet ostromolni kezdtek a rendőrök.

Egy.

Kettő.

Három.

Végre lehúzták, mint a fiatal fát a madarászok.

A tiszt kivette a gyermeket a kosárból.

Nézte:

Sárga volt.

Rázta:

Halott volt.

Letette a hóra, kordont vonatott a rendőrökkel körötte, és hatósági orvos után küldött.

A zászlótartók ott álltak megfogva némán.

Pénzes urak és vasárnapi hölgyek özönlötték el körül a helyet. Egy újságíró előrefurakodott, és hangosan kérdezte a gyermekre mutatva:

– Mi az ott?

Bogyót meghúzta millió munkáskéz, mint a vészjelt, és sivítva kiáltotta:

– Bomba!

A pénzesek elhitték, és menekültek.

Mindenki menekült.

De hiába!

Mert mindenütt, városokban és falvakban, tele volt a hely:

Élő Bogyókkal.

Halott Bogyókkal.

A legveszedelmesebb bombákkal.