Pohártörők

Több napi fintorkodás után végre pilinkézni kezdett a hó. Mint a gyermekeket és a búzavetést, engemet is egyszeriben reménység lepett el, mert arra gondoltam, hogy fehér ruhában mégiscsak jobb lesz a világ, mint feketében.

Hamar elhatároztam tehát, hogy megünneplem az első havazás napját, s el is indultam. Ahogy szálldosták a kalapomat és a vállamat a pelyhek, s igen az orrom peremét s a szempillám gyenge ágait, alkalmas kocsmát keresgéltem az emlékezetemben. Sorra merültek fel, mint csintalan cápák a tengerből, de leszóltam magamban egyiket a másik után. Végre is előderengett egy biztató cégtábla. Két katona volt idétlenül megörökítve rajta: egy mankós és egy félkezű, s tömzsi betűkkel az volt ráírva, hogy „Vendéglő a Rokkant Katonához”.

Háborús katona magam is voltam, s rokkant is egészen könnyen lehettem volna.

– Irány a Rokkant Katonához! – mondtam tehát.

Mielőtt azonban beléptem volna, az a gondolatom támadt, hogy alkalmazkodni fogok én is a környezethez, vagyis rokkanttá teszem magamat. Hamar készen voltam a tervvel, és billegve léptem bé az ajtón. Onnét is úgy indultam beljebb, mintha a jobbik lábam legalább egy fél arasszal volna kurtább, mint a másik. De alig billentem hármat, egy nagydarab és fekete bajuszos ember közeledett felém. Gyanúsan méregetve pislogott reám. Láttam, hogy ez nyilván a tulajdonos lesz; megálltam tehát, és keserves arccal így szóltam:

– Jól meglövék a lábamot.

Bambán nézett reám.

– Szinte a térdem kalácsát találták – fűztem hozzá.

A kocsmáros még értelmetlenebbül nézett körül.

– Meglőttek, nem érti?! – szóltam rá ingerülten.

Erre a nagydarab ember kifutott az ajtón, és odakünn elkiáltotta magát:

– Rendőr!

Futni kezdett, és futtában is mindegyre kiáltotta:

– Rendőr!

Néhány kocsis és munkásember ivott abban a szobában, ahol álltam, s azok is mind körülvettek engem. Nézegettek a lábam felé, reám pedig gyanakodva tekintettek. Kezdtem furcsán érezni magamat, de hogy enyhítsek valamit a dolgon, odaszóltam az embereknek:

– Ez a kocsmáros megbolondult.

– Nem tudom, ki bolondult meg – mondta egy sapkás.

A másik szobából is leskelődni kezdtek reám az ivók. Elállták egészen a szabad ajtóközt, és úgy méregettek, mint a vadász a zsákmányos vadat.

Az ántiját az első havának! – kezdtem lázadni magamban, de akkor, mint egy óriás bolha, bészökött az ajtón egy hatalmas barna rendőr, és reám csapott:

– Maga az?

– Melyik? – kérdeztem.

– Amelyiknek meglőtték a lábát?

– Bizony eléggé meglőtték – feleltem neki.

Nagy csend lett, aztán kegyesen tanácsolta valaki:

– Hát jajgasson, maga szerencsétlen!

– Én ide nem jajgatni jöttem – szóltam vissza, mire mások is szóltak, s én azoknak is feleltem. A rendőr azonban a mi szóváltásainkkal nem törődött, hanem lehajolt, s a szemeivel kerülgetni kezdte a térdemet, mint valami darázsfészket. Egyszerre lehúzta azt az irdatlan posztókesztyűjét is, s nagy piros kezeivel közelíteni kezdett a lábam felé, hogy megtapogassa.

Vártam, hogy hozzáérjen.

– Vou-úu! – vakkantam akkor reá nagy hirtelen, és úgy tettem, mintha meg akarnám maratni a térdemmel.

A rendőr ijedten elugrott, s az emberek kacagtak.

– Maga mit jácca itt? – kérdezte a rendőr, aki román volt természetesen.

– Isten őrizzen, hogy én játszódjam – feleltem.

– Hát akkor mért csinálta úgy, hogy: vo-úu!?

– Én csináltam úgy?

– Hát ki csinálta?

– A térdem.

Goromba méreg lepte el a nagyerős embert, és keményen rám szólt:

– Nadrág lehúzni!

– Attól minket az Isten őrizzen meg – mondtam fölemelt kezekkel. – Mit gondol maga? Hiszen, ha kiszabadulna a térdem, itt mindenkit összerágna!

A rendőr körülnézett, és jelezte az ivóknak, hogy itt bolondot látnak. Majd ismét ránézett a térdemre, és megkérdezte:

– Hát mér nem foly magának a vér?

– Örökké nem folyhat – mondtam.

– Nem örökké, de most muszáj volna, ha meglőtte valaki. Ki lőtte meg?

– Az ellenség – feleltem.

– Hol az ellenség?

– A háborúban – mondtam.

A rendőr ránézett a kocsmárosra.

– Dráku, invalid! – szólott szemrehányással, és gyorsan kiment.

Az ivók is nagy derűvel és zajongva ültek a helyeikre vissza. Magam is bémentem a másik szobába, s ott egy kicsi asztalnál elhelyezkedtem.

– Kitűnő tréfát tetszett csinálni – jött oda mosolyogva a tulajdonos.

– Bocsánat – feleltem –, ez komoly dolog volt. Tréfa akkor lett volna, ha a maga firmája nem a rokkant katonához szólna. Igaz-é?

– Igaz.

– No, ha igaz, akkor kérek egy fél liter meleg bort.

Elment, s amíg az italom készült, szemügyre vettem a környezetet. Szegényes, megfakult helyiség volt. Öt asztallal, egy kicsi kerek vaskályhával és néhány falra szegezett papiros-képpel, amelyeken kutyák és macskák társaságában szerelem kezdődött.

Egy fogatlan prímás három megrokkant társával háborús nótákat reszelt. A prímás felém nevetett folyton, és lábujjhegyen állva még énekelni is próbált, hogy melegítse a helyemet.

– Szép fogai vannak – mondtam hálából neki.

A prímásnak laposra futott a szája, mint a harmonika.

– Szépek, instálom, mint a százlejesek.

– Miért éppen, mint a százlejesek? – kérdeztem.

– Azért – mondta a prímás –, mert fogaim sincsenek, s százlejesek sincsenek.

Mély és borízű hangon nagyot nevetett a szomszéd asztalnál valaki. Odanéztem, s hát egy kopott, nemesfejű férfiú. Ötvenes lehetett, a haja szürke volt, és az arca sárga. Szemének zavaros fényét elöntötte a könny, és rohamokban nevetett. Aztán egyszerre, egészen hirtelen abbahagyta, és olyan lett, mintha tíz év múlva látnám: kemény és mozdulatlan, végérvényes alak.

Ült, mint a szobor.

Mindenki őt nézte, és sziklaarcán a két világsodró patakot. Végre odalépett hozzá a prímás, és gyűrött tarka zsebkendőjével törölgetni kezdte a könnyeit.

– Hull a hó, nagyságos úr! – mondta neki, mint egy gyermeknek.

A férfi ránézett, mintha nem értette volna.

– Itt az első hó, tessik vígan lenni! – ismételte a prímás.

A férfi megrázta a fejét, mintha nem hinne senkinek semmit.

– Hozz bé egy marikkal, te! – szólt hátra a nagybőgősnek a prímás.

A bőgős kiment, béhozott egy marék havat, és odavitte az asztalhoz.

Boldogan mutatta kinyitott tenyerén a havat, mint egy csodálatos ajándékot. A férfi mosolyogva nézte, majd belétúrt forró arcával, mintha fürödnék benne. Aztán megtörölte vizes ábrázatát, és visszajött kedvvel mondta:

– Kérek egy hosszúlépést!

Abban a pillanatban, keményen és szemrehányással, megszólalt a szomszéd asztalnál valaki:

– Hát engemet nincs aki dajkáljon?

Egy vállas, barna fiatalember volt. Barna szeme táncolva csillogott, és az erős nyaka szabadon feszült a kigombolt fekete kockás ingben.

Ránéztem, s az egészségében gyönyörködve, kedvesen kérdeztem tőle:

– Hát magának milyen dajka kéne?

– Nekem olyan, hogy teje legyen! – mondta a legény.

A cigányok és az ivók mind nevettek a kibuggyanó feleleten. Én rögtön tovább akartam fűzni véle a szót, de akkor a kocsmáros előmbe tette a bort, és megkérdezte:

– Jól tetszik-e érezni magát?

– Én jól, hát maga?

A váratlan kérdésre nem tudott felelni, csak kacagott, mint a majom.

– Mondja, ki ez az ember? – mutattam a sárga úr felé.

– Ez, kérem, doktor Sárossy, volt vármegyei ember – mondta a kocsmáros. – Nagy-nagy gavallér volt ez, kérem, aztán megbillent a világ, tizennyócban…

– Hát ez a másik, ez a dajkás legény?

– Ez kérem semmi, valami munkás – legyintett a tulajdonos.

– Hát magának a munkás semmi? – kérdeztem.

– Ahogy vesszük, kérem – felelte egy kicsit fitymálkodva. – Van tisztességes munkás is, aki megfelelőképpen felöltözik, és nyakkendőt köt, ha egy ilyen helyre ellátogat. De ez, ez kérem, afféle bugris.

– De erősnek látszik, arra ügyeljen! – figyelmeztettem.

A vendéglős olyan mozdulatot tett, mintha egy tyúknak tekerné a nyakát.

– Hamar megkérdezném tőle – mondta –, hogy az ajtón dobjam-é ki, vagy az ablakon.

Hirtelen felálltam, és így szóltam:

– Várjon, én megmondom neki, hogy maga mit kérdeztet.

A kocsmáros rögtön előmbe állt, mint a hirtelen bémeszelt fal:

– Édes uram, az Isten szerelmére!

Visszaültem, töltöttem, és fölemeltem a poharamat.

– No, igyunk a maga szerencsés megmenekedésére! – mondtam.

A tulajdonos megzavarodva hajlongott, miközben rák módjára távolodott tőlem. Éppen két friss vendég jött által a szobán, s az egyiknek a lábára curukkolt.

– Mingyárt hátul teszem a szemeit! – mondta neki a sértett, és a társával együtt odament a munkáslegény asztalához. Ott paroláztak, derendóciával elhelyezkedtek, és egy liter bort kértek.

– Hogy vagy, Mózsi? – kérdezte a meglepett jövevény, akit Muszkának hívtak.

Mózsi nem felelt mindjárt, hanem koccintott. Amikor letette a poharat, akkor hátradőlt a recsegő széken, és azt mondta:

– Eléggé megvagyok.

Aztán visszabillent a székkel, és kacagni kezdett. A nyaka megfeszült, és olyan volt a kacagása, mint az árvizes tavasz.

– Székely nótát, atyafi! – kiáltott oda a prímásnak.

Úgy indult a kocsmáros feléje, mintha le akarná tarolni.

– Tessék csendesebben lenni! – figyelmeztette.

Mózsi ránevetett, és azt mondta:

– Előbb haljunk meg.

A prímás szót fogadott a legénynek, és játszani kezdte, hogy:

 

Irígyeim sokan vadnak, Mind a szomszédomban laknak.

 

Amikor a végire értek, átszólt a sárga vármegyei ember:

– Még egyszer!

– No, húzza el még egyszer ennek a jóféle tátinak – mondta Mózsi, mire az öreg felállt, odament imbolyogva hozzá, a két tenyere közé vette a Mózsi egészséges arcát, megcsókolta, és így szólt:

– Édes fiam, a tiéd lesz a világ, mert… – itt elakadt egyszerre a szava, visszatántorgott a helyére, és leült. Ült, mint a szobor, és a könnyei megint egyet folytak, amíg a cigány másodszor is elhúzta a nótát.

Csengettem a poharammal.

– Tessék parancsolni! – jött oda a tulajdonos.

– Fizetni akarok – mondtam, de abban a pillantásban a szomszéd asztalnál felállott Muszka, és elkiáltotta magát:

– Igazságot akarok!

S odavágta a poharát, mint egy pecsétet.

– Miféle dolog ez, kérem? – szólt rá a vendéglős.

– Igazságot akarok! – mondta ismét Muszka.

– Itt ne akarjon maga igazságot! – szidta a tulajdonos. – Ez nem olyan hely, hogy maga itt ordibáljon, és vagdossa a poharaimat! Érti?!

– Ügyeljen, mert magát is pohárnak tekintjük! – szólt oda Mózsi.

A kocsmáros nem akart válaszolni neki, hanem tovább is Muszkát kínozta:

– Tessék fizetni, és takarodni! Tessék a poharat is megfizetni!

Muszka pénzt vett elő.

– Húsz lej, annyi a pohár – mondta a kocsmáros.

– Azért vágta oda, mert elhagyta a felesége – szólt oda valaki, mire a kocsmáros megjegyezte:

– Ez a pohár nem tartozott a hozományhoz.

Muszka gondolkozott egy ideig, aztán fizetni akart, de Mózsi megfogta a kezét, és azt mondta:

– Állj meg, mert csak annyit fizetünk, amennyit ér.

Azzal felállott, odahozott hozzám egy poharat, és megkérdezte:

– Mennyit ér ez a pohár?

– Öt lejt – feleltem.

Utána odavitte még két másik emberhez, s amikor azok is öt lejre becsülték, akkor Mózsi a szoba közepére állt, maga elé emelte a poharat, és nyugodtan így szólt:

– Mostantól kezdve a munkásember is csak öt lejt fizet egy ilyen pohárért, s ott vághatja a földhöz, ahol akarja.

S rögtön oda is vágta, aztán letett hét lejt az asztalra.

– Két lejt felszedési költségre adok – mondta, és visszaült nyugodtan a helyére.

Csend lett, és mindenki várakozott.

Éreztem, hogy vajúdik a világ. S a másik pillanatban már felálltam, odavágtam én is a poharat, és letettem a hét lejt, miképpen Mózsi.

Utána mindenki felállt sorba, odavágta a poharát, és letette a hét lejt. Csak a sárga, kidőlt vármegyei ember maradt mozdulatlanul.

A boromat is kifizettem, felvettem a kabátomat, és kifelé indultam. Amikor azonban a küszöbig érkeztem, egyszerre idegrándító kiáltást hallottam:

– Csatlakozom! Csatlakozom!

Visszafordultam, és gyökeret verve néztem a különös látványt: az öreg vármegyei, mint egy őrült, ott hadonászott a szoba közepén, és fuldokolva kiáltotta:

– Poharat! Poharat!

Ordított, és poharat kért, pedig ott állt üresen az asztalán.

Hamar visszaléptem, és rászóltam a cigányra:

– Adja a kezébe a poharat!

A prímás odaugrott az asztalhoz, a pohár után, de abban a pillanatban végigzuhant az öreg a padlón.

Sárgán, megdöbbentő nyugalommal feküdt.

A prímás melléje térdelt, és igyekezett a kezébe nyomni a poharat.

– Tessék odavágni, nagyságos úr! – mondta neki.

Mindenki sápadtan nézte.

Mózsi azonban bátran, nyugodtan odament, kivette a cigány kezéből a poharat, és fojtogató csendben odavágta a földhöz.

– Ennek csak az árát fizetem, mert nem kell felszedni soha – mondta.

Egyszerű, erős és igaz volt.