Játék és vérJáték és vér. Nálunk, székelyeknél erre megy minden. Nagy ünnepek alkalmával különösen. S nekünk legnagyobb ünnepünk a karácsony, mert abban a legtöbb a játék és vér. A szent éjszakán kántálni szoktunk. Legénykorunkban csapatokba verődünk, és úgy énekeljük bé a falut. Ez egyszer szenténekkel. Tiszta ingben és kopogós szívvel elmegyünk a leányos házakhoz, amelyek különösen takarosak és jó szagúak ilyenkor. Ott béköszöntő verset mondunk, pálinkát iszunk, isteni kolbászt eszünk, ismét szent nótákat fújunk, és mókázva udvarolunk a lánynak. Szép szokás ez. A szagja szent, a modora tréfás – és – csak kiáltani tudok: Gyárfás! Gyárfás!
Gyárfás jó barátom volt nekem. Vagy több a jó barátnál is, mert kamaszok és rajongók voltunk: a kamasz és a rajongó pedig úgy szereti a barátot, ahogy csak az igazi nőt tudja szeretni később. Az elemi iskolában együtt loptuk az esztendőket és a gyümölcsöt, s a gimnáziumba is együtt vittek bé minket, szép ökrös szekéren, kis faládával és nagy, piros szívvel. Igyekeztünk, s amiből lehetett, egyikünk sem hagyta magát: sem a verekedésben, sem a tanulásban. A barátságunk is rendületlenül tartott. Már a negyedik gimnáziumba jártunk, s feszült bennünk a tudomány és a vér. Karácsonyra gyalog mentünk a közeli városból haza. Tiszta leheletünkkel cirádákat rajzoltunk a hideg hegyi levegőbe, és az orcánk pirosra gyúlva illatozott, mint a rózsa. – Már mi is elkezdhetnők a legénykedést, Gyárfás – mondtam neki hazafelé menet. – Egy kicsit el – felelte kurtán. Tudtam, hogy a kicsi sokat jelent nála. Gyönyörködve néztem rá, hogy milyen legény lett hirtelen belőle: sugár, ragyogó, tiszta és bátor. Fiatal, nemes állathoz hasonlított. A legénykedésről többet aztán nem beszéltünk. Másnap otthon, két fickó-legény jött hozzám, és arra kértek, hogy vállalnám el az ő csoportjukban, karácsony szombatján, a vezérséget. – Hát mért nem szólítjátok fel Gyárfást? – kérdeztem a fiúktól. – Őt egy másik csapat már leszakasztotta az orrunk előtt – mondta az egyik, mire hozzátette bizakodó szemekkel a másik: – S úgy gondoltuk, hogy mü se maradnánk szégyenben, s azért jöttünk, hogy ne legyünk azoknál alábbvalók. Éreztem, hogy a harc magja el van már vetve. Vérmes legényecske voltam én is, és különös bizsergést éreztem a tagjaimban. Nagyon különöset. – A vezérséget köszönettel elfogadom – mondtam a két fiúnak, és paroláztunk. Megegyeztünk arra nézve is, hogy összetanulásra nálunk gyűlünk meg esténként. Vezérségem alatt tizenketten voltak: mind erős és lator fiúk, igaz, hogy ész tekintetében már sok hiány volt náluk. Ez azonban nem hátráltatott semmiben sem, mert amit én esténként kigondoltam és ajánlottam, azt hűségesen követték. A szenténekek kiválasztásában is nagy egyetértést tanúsítottak velem, s egy hét leforgása alatt az éneklésben is dicséretesen összehangolódtak. A nyolcadik este főpróbát tartottunk. Gyönyörű volt. Aztán megjött a szenteste. A föld örömet kiáltott az égre, és az ég örömet kiáltott a földre. – Jézus születék! Künn a fagyott hó szembesütött a csillagokkal, s a házfedélen időnként nagyot csattant a zsindely. Szépen kiöltözve, feszülő erővel és lélekkel indulásra sürögtünk mi is. Mindegyiknek volt valami szedett-vedett pisztolya, de patronpuskája legalább is. Örömükben nagy zajt vertek, s egymás fegyverét ócsárolták tréfás szavakkal. – Indulás, mert mások megelőznek! – vezényeltem. Hallgattak rám, s nyomban megindultunk. Én elöl az élen, s ők utánam. Alig mentünk valamit, hátrafordítottam a fejemet, és megadtam a szentének szövegét és hangját: – Csordapásztorok, midőn Betlehemben… Az ősízű legényecskék ajkán gyönyörűen csendült fel az ének. És az elrejtett székely faluból felszállott a népek új királyához, hogy hirdesse: az örömet. Ujjongó madár ebbe a faluba is hullatott egy tollat. Ebbe a faluba is: a nem ismert nép, nem ismert falujába. Így vigadozván, a holdfényes könnyű szárnyakkal haladtunk végig az úton. És közben új s új kántáló csoportok tűntek elé és vesztek el a fehér házak között. Azoknak száján is zengett az égi nóta és világított az éjszakában, mint a csordapásztorok tüzei. Végre egy ház előtt megállítottam a csapatot. – Kezdetnek helyben vagyunk – mondtam. Hadnagy Ilka lakott abban a házban. Szép karcsú leányocska volt, még alig tizenhat éves, de azért már elég erős a szerelemre. Tudták a csapatban, hogy az én kedveltem a lány. Boldogan sorakoztak fel utánam. Szép csendesen bémentünk az ereszbe, ott az ajtó előtt elhelyezkedtünk, és fújni kezdtük, hogy Betlehemi pusztán örvendetes hír van… Utána még elénekeltünk kettőt, aztán katonás tartással bévezettem a csapatot a szobába. Én egészen előre mentem, s utánam egyes sorban a többiek feltakartak. Amikor mindenki bent volt, egyszerre arcot vettünk a házigazda felé, és levettük katonásan a fejbelit is. És akkor, az ünnepélyes csendben, én mondani kezdtem a béköszöntőt, melyet vezér létemre, nekem kellett megcsinálni versben:
Aztán a végszóra kórusban köszöntünk: – Dicsértessék a ma született Jézus neve! Ezzel a szertartás madara elszállt, a sor megbomlott, az öröm mosolyt terített minden arcra, és a test a végélet vizébe ugrott. Körülültük az asztalt, amely már meg volt rakva mindenféle jóval. Ilka rózsás arccal forgolódott, a házigazda pedig ránk köszönte a poharat. Éppen egy dicséretbe kezdett, engemet illetőleg, amikor új csapat éneke hangzott fel odakünn az ajtó előtt. – Ez a Gyárfás csapata – mondta az egyik, az enyémek közül. – Honnét tudod? – kérdeztem. – Én onnét. Csakugyan az volt, mert a Gyárfás kántoros hangját én is kihallottam, amikor jobban füleltem. Egyszerre különös izgalom vett erőt rajtam. Volt ebben az izgalomban minden, ami ki tudja fordítani a medréből az embert. Volt benne tűz, kakaskodás, kevélység, félelem és valami irtózatféle. – Elállni az utat! – adtam ki a jelszót. Odasereglettünk az ajtó köré, a zárat ráfordítottuk, és vártunk. Gyárfásék az utolsó éneket is béfejezték, s valaki lenyomta a kilincset, hogy béhatoljanak a szobába. – Kirekesztettek… – morajlott végig odakünn, majd feltette Gyárfás erélyesen a kérdést: – Ki van odabe? – Itt mi vagyunk – feleltem. – Mit akartok? – Megharcolni. A „megharcolás” szokásban volt ilyen alkalmakkor, s azzal kezdődött, hogy találós kérdést adott fel egyik vezér a másiknak. Ha a belsők győztek, akkor a külsőknek el kellett kullogni; ha pedig a külsők, akkor a belső csapat vonult ki nagy szégyennel a hátán. – Add fel a kérdést, mert megadjuk az elsőséget nektek – szóltam ki Gyárfásnak az ajtón keresztül. – Arra felelj meg, hogy mit nem lát az Isten? – kérdezte Gyárfás. – Nálánál nagyobb urat – vágtam ki, mert jól tudtam s éppen Gyárfástól a feleletet. Most én következem, s hogy valami egészen könnyűt adjak, hirtelen ezt találtam ki: – Mi az, hogy négy lába van s mégis három lábon jár? Nagy csend lett, aztán vaktában így felelt Gyárfás: – Angyal. Harsogás fogadta feleletét, mert angyal semmiképpen sem lehetett. Aztán ismét csend, amely mindegyre húzódott és mélyült. – Hát mi? – kérdezte végre Gyárfás. – Az egy négylábú állat, amelyiknek az egyik lába erősen fáj – mondtam. – A nyavaja törjön ki – felelte Gyárfás. Aztán elsompolyogtak csendben az ajtó elől. Mi még ültünk egy ideig, aztán búcsúzóul énekeltünk még egyet, majd nagy győzelmesen kitódultunk az ajtón. S ahogy a kapun mentünk volna kifelé, a kert oldalából egyszerre közénk ugrott valaki, és azt kiáltotta: – Hát ez mi? Hát ez mi? Majd hallottam a Gyárfás hangját is. – Vágjad! A hó szikrázott, de igen a szemünk is, s a kezünkben a bicska. Csak úgy, nem is tudom miért. A szent csillagok alatt. A bicska. És a vér. – Jaj! – szökött fel egy ordítás az égig. A Gyárfásé volt. Ott feküdt, és ömlött a szíve felől a vér. Amikor megláttam, egyszerre, mintha tűz oltotta volna ki a szemem, elvesztettem a világot és melléje estem a hóra. Aztán én felébredtem, otthon. De ő – ó, Gyárfás, Gyárfás…! Milyen borzasztó meghalni karácsony este…! |