Okos szekér

A kaszárnya körül nyüzsög a föld.

Otromba ládákkal, tarisznyákkal és zsákokkal újoncok jönnek. Tarkák, rongyosak, és ember létükre úgy ömlenek, mint a barmok.

De a virág, amellyel telerakták a lányok, széppé teszi őket.

És erőssé az, hogy sokan vannak.

Ellepik az egész kaszárnyát, és ülepedni kezdenek. A kiszolgált katonák helyére telepednek, akik fütyörészve készülődnek a hazavivő útra.

A napos végigjárja a megdagadt termeket, és neveket ordít. Négy kiszolgált katona nevét. Eléhalássza végre mind a négyet, és közli velük a parancsot:

– A századparancsnok úrnál rögtön megjelenni!

Tisztogatják magukat a legények. Gombolkoznak, oldalfegyvert kötnek, és megindulnak. Útjukban mindenünnen, mint a csigák, undok és szarvas okok másznak elé a félelemre. Szorongásukban párosan mennek, mintha testvérek volnának. Pedig még csak nem is egyazon nemzetbe valók, hanem négyen háromféle nyelven beszélnek.

Aki elöl megy és balról, az Dániel, a földim.

Szakaszvezető.

A másik három is az.

Nem beszélnek, csak fogdossák és ölik a sok futkosó rossz gondolatot, és nézik a vékony cérnaszálat, amelynek végén úgy lóg a szabadságuk, mint egy megijedt, kövér pók.

A századparancsnok türelmetlenül várja az ügyeletes tiszti szobában őket. Sápadt arca van, s az is frissen púderezve. Feszes, cicomás ruhája, és csintalan fekete bajuszkája.

Szép buta férfi.

Mindegyre lesi az időt az órán, amit finoman bal csuklóján hord. Nyugtalanságában az ajtót is kinyitja, és a küszöbön áll. Innét nézi a zajgó kaszárnyát és az új katonákat, akik tétován és mégis félig szaladva járnak, s mindegyre meg-megállnak, mint a likat nem lelő egerek.

A századparancsnok ezt sem tudja élvezni, csak egy percig. Pedig szereti a sok katonát, mert sok katonának élvezet parancsolni.

Az éjjel ivott, és most selyemszemű nőkre vágyik.

Visszamegy az asztalhoz, csörgeti a kardját, ásít, és leül.

És akkor megérkeznek a legények. Egymás után jönnek bé a szobába, és egymás után jelentkeznek külön. Egyik sem vág a másik szavába, hanem megvárja, amíg az előtte szóló végez.

Egy vonalban állnak, és feszesen.

A századparancsnok béteszi az ajtót, és barátságosan pihenjt enged nekik. Aztán odaáll eléjük, néhány szóval megdicséri őket, és arra biztatja, hogy legyenek zupások.

– Holnap reggelig gondolkozhattok – úgymond. – Aki visszamarad, az őrmester lesz rögtön, jó megélhetésű és rendes életű ember.

A szakaszvezetők arcán öröm látszik.

Zupások lesznek, mindenképpen olyanok a jelek.

Mielőtt elhagynák a szobát, egy őrmester érkezik, és altisztet kér a századparancsnoktól. Egy altisztet felügyelőnek a szekér mellé, mellyel a raktárból ruhát kell hozni az új katonáknak.

A felügyelőséget Dániel kapja.

Az udvaron már béfogva állnak a lovak. Jóltartott, erős állatok. De a szekér is nagybelű, lajtorjás szekér. A hajcsárkatona is fent ül már egy átrakott deszkán. Türelmetlenül forgatja a fejét, mert nagyon várja, hogy futtathassa a kinyugodott lovakat.

Dániel felugrik, és odaszól neki:

– Eresztheted!

A katona megmozgatja a gyeplőt, és a szájával is biztatja a lovakat, mint a makrancos gyermekeket. A két pej rágja a zabolát, dús farkával csapkod, és egy helyben kapál. Cifrázzák a dolgot, mint az emberek is, amíg fiatalok és erősek. Aztán röhögnek egy kicsit, és elindulnak.

Aprókat lépnek, és szaporán, mert a katona nem akarja engedni, hogy mindjárt vágtassanak.

Dániel pártját fogja a lovaknak, és szól a gyeplősnek, hogy engedjen nekik kellő szabadságot.

Röhint egyet a két pej, és nekiugrik az útnak, amely romlott, és éktelenül dobálja a zörgő szekeret. A kerekek ugrálnak, mint vakációra bocsátott kamasz diákok, és a deszkák nyikorogva feszengenek.

Dániel ott ül a jobbik lajtorja állán, ami cudarul vágja a tomporát. Előbbre csúszik, és hátrább csúszik, majd a két kezével próbálja emelni magát, de a lajtorja utánaharap, mint a felingerelt kutya.

Gondolkozik, hogy mitévő legyen.

Egyszerre mintha ismerős, baráti szellemek húznák, feláll a szekérben, és szétveti a lábát. Áll biztosan és egyenesen, és dús örömmel telik meg az arca, mint a rózsabokor.

A szekér is boldogan nevet. És nevetve hozza oda Dánielnek a falut, amelyben született, s amelynek utcáin és határában így egyenesre felállva és szétvetett lábakkal szokta hajtani az otthoni lovakat.

Csodamódon, halottaiból kelti fel a boldog, szelíd és termékeny otthoni időket ez az okos nevető szekér!

Odavarázsolja Dánielnek a falu házait sorba, a mezei munkáról megtérő daloló lányokat, a búzaföldeket és a virágos rétet, a templom őrtálló tornyát és a meleg, tiszta kenyeret.

És amikor megállnak a raktár előtt a lovak, két meleg karját felnyújtja a legényért a falu, átöleli, hogy levegye, és így szól:

– Egy zupással kevesebb lesz, Dániel!

Dániel körülnéz, és nem messze embereket lát, akik összebújva, csendesen beszélgetnek.

Egyszerű emberek, bajlátók és kopottak.

Elindul feléjük, de az emberek elhallgatnak jöttére, és katona volta miatt bizalmatlanul néznek reá.

– Ne féljetek, én vagyok – szól nekik Dániel, ahogy szólott volt Krisztus a tanítványoknak.

Az emberek felismerik, és maguk közé fogadják.

Dániel együtt beszéli meg velük, hogy a szenvedők miképpen teremthetnének egy jobb világot.