Zsúfolt és rikítóan színes volt a szoba. A falakon történelmi alakok, gazdag nemzeti viseletben. Néhány kép az ünneplő falut mutatta be pompás rámában: cifra lakodalmat, lovas bandérium felvonulását, Szent Demeter falusi ünneplését, nemzeti szüretet. Itt-ott meghervadt, pántlikás csokrok lógtak, melyeket a költő aratott verseivel. Mindenütt terítők, csipkék, drágán hímzett népművészeti darabok.
Egy kis állványon furulya, a nyakán nemzetiszínű csokorral.
Lehetett volna egy kis néprajzi múzeum is az egész.
De a költő lakása volt.
Csak két nemzetközi darab rontotta meg a harmóniát: a kényelmes, nagyölű bőrszék, melyben a költő rendesen kigondolta lángoló hazafias verseit, és a hatalmas fekete íróasztal, amelyen szétrázott hajjal formába szokta önteni.
Este volt.
Minden lámpa égett a szobában.
A levegőt tömjén és parfőm keveréke illatosította.
Nagy ünnep öröme nevetett.
A költő ott ült ünnepélyes nemzeti viseletben a széles heverőn, melyet háromszínű rojtok és népies hímzések díszítettek.
Egy fekete szemű, középkorú, de karcsú és fürge nő az asztalt terítette. Hideg ételeket rakott rá, és finom italokat.
Veronika volt, a költő „menyasszonya”.
– Már jöhetne a barátod – mondta Veronika.
– Majd eljön – szólt egy idő múlva a költő, aztán gyanúsan hozzátette: – Miért várod olyan nagyon?
– Azért, mert készen van már minden.
– Azt hittem, tetszik neked.
– Hiszen nem is ismerem!
– Bocsánat, igazad van – mondta mosolyogva a költő. – Csak ezután fog tetszeni.
– Olyan csinos?
– Azt nem, de gazdag.
– Mi a foglalkozása?
– A „Nemzeti Árucikkek” üzletének a tulajdonosa.
Veronika felnevetett:
– Áhááá… Most már értem!
– Mit értesz?
– A ti barátságotokat. Eleinte csodálkoztam, hogy lehet egy költő és egy kereskedő ilyen jó barátságban. De most már értem: ez is nemzeti, az is nemzeti.
Kopogtattak az ajtón.
Veronika megigazította a haját, és a kivágásnál lejjebb húzta a ruháját.
– Tessék! – mondta a költő.
Egy hízásnak eredt férfi lépett be. Lehetett negyvenöt éves. Kitörő örömmel rázta meg a költőnek a kezét:
– Gratulálok, szívből gratulálok! Igazán nagy dolog, hogy ilyen fiatalon bekerültél az Akadémiába.
– Köszönöm – mondta a költő. – Azt hiszem, hogy minden sorommal a nemzetet szolgáltam. De hadd mutassalak be a menyasszonyomnak.
Veronika nagy húsos mosolygással fogadta a kézcsókot.
– Már sokat hallottam magáról – mondta.
– Köszönöm, nagyon kedves.
– Azt is hallom, hogy nagyon jól megy az üzlete.
– Elég jól megy – mondta a kereskedő, és a költőre mutatott: – Sokat köszönhetek a kedves vőlegényének, már ami az üzleti forgalmat illeti. Tulajdonképpen ő teremtette meg a nemzeti árucikkek divatját, az ő nagyszerű verseivel.
– Százalékra dolgoznak? – kérdezte Veronika.
A költő érzékenyen szólt rá:
– Ugyan kérlek!
– Na, azt nem mondhatod, hogy hálátlan voltam – mosolygott a kereskedő.
A költő zavartan mutatott az asztal felé:
– Parancsolj helyet foglalni! És bocsáss meg, hogy csak ilyen szerény keretek között fogunk ünnepelni.
– Ez igazán nem nevezhető szerénynek, amikor egy ilyen hölgy van jelen.
– Köszönöm – mosolygott Veronika. – Pezsgőnk is van néhány üveggel.
Asztalhoz ültek.
Az első pohár bornál a kereskedő térdéhez ért a Veronika lába.
– Bocsánat, a maga lába volt?
– Óh, dehogy!
A költő verseiről kezdtek beszélgetni.
– Én többször sírtam, amikor olvastam őket – mondta Veronika.
A kereskedő férfiasan jegyezte meg:
– Kétségtelen, hogy a nemzeti öntudat felébresztésében ezeknek a verseknek van a legnagyobb részük.
– Na és a megtartásában talán nem azoknak van? – büszkélkedett Veronika.
A költő szerényen csillogtatta a szemeit.
– Csupán egyszerű szolgája vagyok a népnek – mondta, és felemelte a poharát. Ivás után csendesen megjegyezte: – Azért azt hiszem, hogy az utolsó kötetemben vannak a legszebb verseim.
Felállt, odahozta a kötetet, és nem ült le, hanem lapozni kezdett benne. Sokáig forgatta gyönyörködve a lapokat, majd megállapodott végre, és meghatott, öblös hangon mondta egy versének a címét:
– Szentek a parasztok.
Veronika felállt, megcsókolta a költőt, és dorombolva, mint a macska, kivette a kezéből a könyvet.
– Majd később, a pezsgő után.
– Azzal fogunk koronázni – mondta a kereskedő.
Megint leültek, és ittak.
– Milyen gyönyörű idő volt máma! – újságolta Veronika. – Autókiránduláson voltam a barátnőmmel és a vőlegényével. Hogy milyen csodás volt! Egészen gyönyörű! Hát az a környezet: az erdő között, végig az úton, vadregényes sziklák alatt, csoda volt!
– Szeret kirándulni? – kérdezte a kereskedő.
Veronika odaértette megint a térdét.
– Nagyon! – mondta. – Van autója?
– Hogyne, van.
– Csukott?
– Igen, de le lehet engedni az ablakokat.
– De minek?
– Hogy bejöjjön a levegő.
– Óh, az bejön úgyis, ahol olyan sok van, mint ahol mi voltunk máma kirándulni.
A költő felemelte a poharát:
– Szervusztok, gyerekek!
Fenékig itták.
– Holnap kimehetünk a kocsival – mondta a kereskedő. – Éppen vasárnap van. Holnap délután.
Veronika felugrott.
– Nagyszerű lesz! – mondta, és pezsgőt vett elő erre az örömre.
Még akkor is ugrált, amikor kiitták a poharat.
A költő nem sokat beszélt. Egy kissé letörte, hogy nem engedték felolvasni a versét, és az italnak adta magát. Egy óra múlva már részeg volt alaposan. Felállt, széjjelnézett, mintha a könyvet keresné megint, aztán egyszerre megszédült.
– Bocsánat – mondta, és kiment.
Imbolyogva tűnt el a nemzeti viseletben.
– Szentek a parasztok – mondta nevetve a kereskedő.
Veronika elomlott a széken, és egy kicsit nyöszörögve mondta:
– Én nem tudom, de úgy vágyom valamire…
– Mire, drága? – kérdezte a kereskedő.
– Találja ki.
Ijedten rebbentek széjjel, amikor nyílott az ajtó.
A költő majdnem észrevette őket.
De verset egész éjjel nem olvastak a néprajzi szobában.
Másnap délután három órakor indultak az autóval, amelyen egy kis nemzetiszínű zászló lebegett.
A kereskedő vezetett, és Veronika ült mellette, piros esőköpenyben. A költő egykedvűen és unottan terpeszkedett hátul, és olyan szomorúnak látszott, mintha nem is ő ébresztette volna fel a nemzeti öntudatot.
Kimentek a városból, és boldogan robogtak a kacskaringós utakon és a nagy kiterjedésű erdők alatt.
Veronika mindegyre felkiáltott:
– Milyen gyönyörű!
– Micsoda vadregény!
– Nahát, felséges!
A kereskedő folyton mosolygott.
– Tetszik? – kérdezte.
– Nagyon!
– Mi tetszik jobban?
– Hogy érted, hogy mi tetszik jobban?
– Én, vagy a vidék?
– Te is olyan vagy, mint egy vidék.
Nagy sziklák alatt kanyarogtak az erdők között.
– Megállni! – ordított egyszerre valaki.
Egy alak állt előttük az út közepén, revolverrel a kezében. Magas, fiatal férfi volt, és nemzeti viseletben.
– Ez rabló! – sápadt el a kereskedő, és megállította a kocsit.
A férfi odament, és rájuk szegezte a fegyvert.
– Pénzt! – mondta.
A költő leejtette az állát.
– Szent Isten, és nemzeti viseletben van! – rebegte elszörnyedve.
– Kiszállni, és pénzt! – parancsolt rájuk a rabló.
Veronika ugrott ki elsőnek.
– Nekem nincs pénzem – mondta.
– Magától úgysem venném el, álljon félre! – mondta a rabló.
A költő egészen összezsugorodva került elő a kocsiból.
– Nincs pénzem – mondta feltartott kezekkel.
– Hát mije van?
– Csak szívem.
– Kutyának kell a maga szíve – gorombáskodott a rabló, és nekiesett a kereskedőnek.
– Rögtön! Pénz!
A kereskedő nyöszörgött és nyögött.
– Rögtön! Lövök!
A kereskedő egy köteg bankót húzott remegve elő, és odaadta.
– Szerencséje – mondta a rabló, aztán hátrálni kezdett rájuk szegezett revolverrel, ránevetett Veronikára, és beugrott az erdőbe, ahol eltűnt.
– Egészen csinos volt – mondta Veronika.
A költő és a kereskedő szóhoz sem tudtak egyhamar jutni. Leültek mind a ketten az autó hágcsójára, és markukba eresztett fejjel gubbasztottak.
– Kirabolt, a gazember…! – sóhajtotta a kereskedő. – De én is hülye voltam, hogy nem tettem le otthon a pénzt.
A ruháját nézte, és a zsebeit.
– Persze, ebben a ruhában voltam szombaton az üzletben… Ebbe tettem az egész heti forgalmat… Kirabolt, kirabolt…
Veronika az erdő felé sétált, ahol eltűnt a rabló.
– Úristen! És nemzeti viseletben volt! – szólalt meg a költő is végre.
A kereskedő szemrehányó mozdulattal feléje fordult:
– Ezt is neked köszönhetem.
– Miért nekem?
– Hát nem te írod folytonosan, hogy nemzeti viseletben kell járni! Megbolondítottad már egészen a népet! Most már nézhetek utána. Egy egész heti forgalmamat elvitte.
– Nemzeti árucikkekkel kerested – mondta a költő.
– Akármivel kerestem, de munkával és becsületesen kerestem.
– Neked csak a pénzedet vitte el.
– És neked mi a fenédet vitte el?
– Nekem a szívemet rabolta ki.
– Ugyan, kérlek!
A költő felugrott.
– A szívemet, érted?! – kiáltotta magából kikelve. – Összeomlott minden hitem… Roncs vagyok… Kész vagyok… Nem tudok többé egy sort sem leírni…
– Bár eddig se tudtál volna – jegyezte meg a kereskedő.
A költő keserűen szólt rá:
– Hálátlan vagy!
– Hálátlan vagy te! Én mindig megfizettelek. Tőlem mindig pontosan megkaptad a százalékot.
– Azt hiszed, hogy azért a százalékért írtam a verseket?!
– Hát miért?
– Belső kényszerből.
– Akkor minek fogadtad el a százalékot?
– Azért, mert élnem kellett valamiből.
– És belőlem éltél.
– Te pedig az én verseimből!
A kereskedő is felugrott.
– Végeztem veled! – mondta ingerülten, aztán odament az autó elejébe, levette a kocsin lebegő kicsi nemzetiszínű zászlót, és a földre dobta. – Ezzel is végeztem! – mondta.
A költő összetörve, lehajtott fejjel elindult gyalog visszafelé.
– Svihák… – mondta utánanézve a kereskedő, és nem mozdult, amíg el nem tűnt a költő. Akkor széjjelnézett, és eszébe jutott Veronika.
Vajon hova lett el? – kérdezte magában.
Idement, odament, és sehol sem találta.
– Veronika!
Hiába kiáltozott, mert Veronika elrepült, mint a méh. Elrepült a pénz virága után.
Csend volt, és gyönyörű idő.
A kereskedő még ott állt egy ideig, aztán felemelte a ledobott kicsi zászlót, és visszatűzte az autó tetejébe.
Aztán felült, elkönyvelt magában mindent az üzleti veszteség listájára, és szépen hazafelé indult.
Nemsokára beérte a gyalogló költőt, megállt, és így szólt:
– Gyere, ülj fel!
A költő szó nélkül felült.
– Köszönöm – mondta.
– Nem kezdhetünk új pályát – szólt barátságosan a kereskedő, és hazamentek a százalékos alapon.