A zsidónak jól menő szállítási vállalata van a főtéren. „Hercules” a firmája. Két hatalmas vasszekere van s egy hurcolkodáshoz szükséges hámbárszekere. S hozzá nyolc lova, hogy örökké legyen egy pár, amelyik pihenjen. Az irodában három tisztviselő dolgozik s egy gépírókisasszony, künn a forgalomban pedig három kocsis és három emelő ember.
Az egyik emelő s éppen az, amelyik legjobban emelt, sérvet kapott tegnapelőtt. El kellett bocsátani rögtön, s a következő nap hirdetni új ember után.
Reggel van.
A kémények gyúrják a füstöt. A vonatok zakatolnak, némelyik fütyül is. A terménypiac nyüzsög, mint a boly és morajlik, mint a vulkán. A szolgálók dinnyét és mindenféle főzeléket cipelnek, mint a mesebeli hangyák. Az inasok csintalanul öntözik a járdát, melyen sok fiatal leány és táskás ember aprít.
Csörögnek és zúgnak a redők. Olyan, mint az üzleti mennydörgés.
A „Hercules”-nél ma is megelőzték nyitásban a többieket. Az ajtó tárva van. Ilyenkor nyáron sohasem teszik be, csak zivatar idején.
Alig telik belé tíz perc, egy fiatalember különös figyelemmel vizsgálja a firmát. Vékony és fiatal. Amolyan falusi termék, aki ruházkodásával és mindenével városinak akarja mutatni magát. A cégfeliratot is sokáig betűzi. Végre elszánja magát, és bemegy.
– Jó reggelt! – köszön románul. – Itt van a főnök úr?
A könyvelő keservesen töri neki a nyelvet:
– Mindjárt jön. Maga mit akar?
A ficsúr egy lepedőújságot húz a zsebéből elő, sokáig kotorász benne, majd odabök az ujjával egy hirdetésre, és így szól:
– Itt van!
A könyvelő beviszi a főnök szobájába, leülteti egy fekete vásznas dívánra, és otthagyja nyomban. A fiú sandítva néz utána, majd a szobát kezdi szemügyre venni. Lapulva jár a szeme. Szorong és gyanúval van teli. Fél, mint a fene, de nem meri magának bevallani. Mindent megnéz, de keveset lát. Legjobban a földgömb tetszik neki, amelyik ott uralkodik a zsidó asztalán. Szeretné egy kicsit megfogni, egy cseppet meg is forgatni, de nem meri. Félig feláll, és úgy kukucskálja. A mozdulat bátrabbá teszi, és egészen odamegy. Szemléli, csodálkozik és gondolkozik. Eszébe jut, hogy otthon is volt egy ilyen az iskolában, s azon rajta volt Bukarest is! A tanító úr mindig megmutatta, valahányszor elforgatta nekik.
– Románia fővárosa Bukarest… – mondja, és mondja ismét.
Betegesen kínozza a kíváncsiság, hogy vajon ezen is rajta van-e? Végre elszánja magát, körülnéz, és forgatni kezdi. Kigyúl az arca, az ujjaiban tüzet érez, és úgy keresi. Végre megtalálja, röhög egyet örömében, és visszaül.
Most nem úgy ül, mint azelőtt.
Bátrabban, otthonosan, nyílt tekintettel.
Kotorja a zsebeit, hogy rágyújtson, de nem talál cigarettát. Feláll, és megnézi az asztalon. És az asztalon van. Egy egész dobozzal. Alig hiányzik néhány. Kivesz hármat, kettőt a zsebébe tesz, a harmadikra rágyújt.
Boldogan füstöl, és nótát szeretne csinálni abból, hogy rajta van Bukarest minden földgömbön. De a könyvelő megzavarja. Egy székely legényt hoz be, leülteti melléje, és elmegy.
A legényen harisnya van, bakancs, fekete mellény és fehér gyolcsing. Kalapját a térdén tartja, és úgy ül tisztán és nyugodtan, mint a templomban. Nem a szobát nézi és nem a földgömböt, hanem a végtelenséget. A szomszédja barátságtalanul figyeli egy ideig, aztán odaszól neki valamit a maga nyelvén. A legény ránéz, és úgy int neki a fejével, mint egy sündisznónak. A másik veresen gázol rá a szavakkal, és bő, pattogó áradattal beszél. A legény engedi egy jó darabig, majd odateszi a ficsúr térdére a tenyerét és barátságosan megkérdezi:
– Suszter?
– A nagyapádok van suszter! – feleli a másik magyarul, és hozzáfűzi: – Maga nem tudja románt?
– Miféle románt?
– Hát beszélni románt!
– Most tanulok, nem lássa!
– Hogy maga most tanolja?
– Elég rosszul.
– S mért tanolja meg rosszul?
– Azétt, mert maga rosszul taniccsa az embert.
A ficsúr elgondolkozik, majd oktató szándékkal újra kezdi:
– Tudja hol maga van most?
– Itt vagyok az irodában.
– S hát akkor?
– Mit s hát akkor? – csodálkozik a legény.
– Hol megvan az iroda, azt akarja én tudni!
– Itte ehejt az Isten fődjin.
A ficsúr fölugrik, és úgy magyaráz:
– Hát tudja, hol megvan maga? S hát tudja, hol megvan ez az iroda is?
– Hol?
– Romániában!
– Üljön le ide Romániába! – feleli a legény, de a ficsúr nem fogad szót, hanem odamegy a földgömbhöz, és forgatni kezdi. Elforgatja egyszer, elforgatja kétszer. Aztán sebesebbre veszi a tempót, és nem találja izgalmában sehogy sem Bukarestet. Már úgy pergeti, mint a dühös macska a gomolyát. Sziszeg, és úgy látszik, hogy mindjárt felkapja és a falhoz csapja, de akkor belép a zsidó és rászól:
– Mit játszik kérem azzal az izével?
– Az irodát keresi rajta! – mondja nevetve a legény.
Szép barna ember a zsidó. Tiszta és módos öltözetű. Nyugodtan mutatja a ficsúrnak a helyet:
– Tessék leülni – kérem!
A fiú leül, és várnak.
A zsidó odaül az íróasztalhoz, papírt tesz maga elé, és ceruzát vesz a kezébe.
– Rengeteg munkanélküli van – mondja –, s az üzlet is rosszul megy mostanában, de én szeretem, ha minél több embernek adhatok kenyeret.
Úgy beszél velük, mint az úriemberekkel. Nem azért, mintha a jelentkezőket méltónak találná erre, hanem azért, mert évek alatt rájött, hogy az üzletnek sokat használ a finom beszéd. A nehéz emelő mesterséget rakodó hivatalnak nevezi, és elmondja, hogy milyen kényelmes az egész, állandóan jön-megy az ember, szabad levegőn van, néha labdázik egy-egy kis csomaggal, de legtöbbször ül a szekéren és cigarettázva nézi a nehezen gyaloglókat. Aztán rátér az adatok felvételére, és megkérdi először a ficsúrt:
– Magát hogy hívják, kérem?
– Gyorgye Muntyan.
– Román, ugye, kérem?
– Az vagyom.
– Jó, az nagyon jó – feleli a zsidó, azzal odamegy hozzá, megtapogatja a karjait, nagyon vékonynak találja, és így szól: – Tyűh, be erős fiú lehet maga!
– Mindenkit megverem! – mondja Gyorgye, és ropogtatja gyenge karjait.
A zsidó nevet, és a legénynek is megfogja a karját, amelyik olyan kemény és izmos, mint az acél.
– Na, ez is elég jó – jelenti ki, és megkérdi: – Hát magát hogy hívják, barátom?
– Szabó Mátyásnak, szolgálatjára.
A zsidónak tetszik a legény. Százszor jobbnak tartja, mint Gyorgyét. Azonban nem mondja ezt szóval. Általában semmi olyant nem mond, amiből kitűnnék, hogy Gyorgyét ki akarja dobni, Mátyást pedig fel akarja fogadni. Pedig ezt rögtön elhatározta, mihelyt megfogdosta a karjaikat. Tudja és a saját bőrén is nemegyszer tapasztalta, hogy idegesen érzékenyek a románok. Együttesen és külön-külön egyaránt. Különösen, ha állásról vagy pénzszerzési lehetőségről van szó. A hatalom érzése bódulttá tette őket, szerelmesek lettek önmagukba. Övék az ország és a hatalom, s ezen az alapon ők tehetségesebbek, erősebbek és mindenre alkalmasabbak, mint teszem fel, egy magyar. S ha valaki nem ennek megfelelően merészel gondolkozni vagy cselekedni: az hálátlan kutya vagy arcátlan ellenség!
A zsidó nem akar ilyen lenni, hanem inkább taktikázik. Kiveszi tőlük a lakásuk címét; megígéri, hogy majd értesíteni fogja őket, azután pedig elbocsátja mind a kettőt.
A két fiú lekonnyadva megy kifelé. Maga a zsidó is nyomon követi őket, mint egy illedelmes házigazda. Forgatja a fejét és jár a szeme. Észrevétlenül úgy csinálja, hogy Mátyás néhány lépéssel visszább maradjon. Akkor megfogja a karját és odasúgja neki:
– Maga jöjjön vissza! Egy félóra múlva! Egyedül!
Gyorgye észreveszi a suspust, visszafordul, és rajtaütésszerűen nézi őket. A zsidó odamegy hozzá, és hogy sértődés ne legyen, neki is súg valamit. Azt hiszi, hogy ezzel megteremtette a tökéletes összhangot. Pedig az ügy felhői csak odakünn kezdenek igazában mutatkozni, mert Gyorgye a „Hercules”-től néhány lépésre megáll, és olyan alattomos feszültséggel néz, ahogy magyar ember nem tud.
– Finom úr vala… – jegyzi meg huncutkásan Mátyás.
Gyorgye megfogja a jobb kezével a saját bal karját, és gyorsan végigtapogatja. Aztán a Mátyásét fogja meg, és azt is megtapasztalja. Érzi a nagy különbséget, és egyszerre kirobban:
– Disznaság! Magát angazsálta, evvel a karjával! Nekem ne hazudja!
A járókelők figyelmesek lesznek. Némelyik megáll, és figyeli őket.
Mátyás megfogja Gyorgyét, és barátságosan húzza tovafelé. Közben mindenféle jó szóval csillapítja. Bemennek egy mellékutcába, ott meg-megállnak, és osztják a szót. Végre kivallja Mátyás az igazat, csak hogy nyugta legyen.
– Na, ezt akarta én tudni…! – ereszti ki a melléből Gyorgye a nagy lapos követ, és ebben a pillanatban átváltja magát: nem szúrja, nem kaparja és nem kapálja többé Mátyást, hanem jó barátnak mutatja magát, és meghívja estére maguk közé a táncba. Mátyás a meghívást örömmel elfogadja, majd parolát csapnak.
Az egyik erre megy, a másik arra.
A levegő fülledt.
Egészen a külváros szélén, a szőlőhegyek benyújtott nyelvehegyén van egy alkalmatos kert. Még ezelőtt tizenhárom esztendővel a „Jó lélek”-hez volt címezve. Az egyik félszerzetes papi rendünké volt, mely a köz megelégedésére tanított, a saját megelégedésére pedig jól élt. Szőlők is tartoztak a kerthez, amelyben nemcsak a jó lélek, hanem a jó test is pompásan érezte magát.
Nyári időben, délutánonként, örökké kijártak ide a tisztelendő férfiak. Először falatoztak, aztán iddogáltak, a többi idejüket pedig termékeny beszélgetésekkel töltötték.
Csendes, túlzás nélküli szép élet folyt a „Jó lélek”-ben.
Aztán úgy járt ez is, mint annyi sok más vagyonunk és nyugalmunknak más kiszépített kertjei: elvétetett.
A szőlőföldeket darabokra szaggatták és felosztották. A kedves gyümölcstövek eltűntek, s már a venyigék is földdé lettek. Maga a kert mindegyre rongyosodik, és így éli napjait. Konokul és duzzogva fekszik, és semmiképpen nem igyekszik ápolni önmagát, mert a régi világban megszokta, hogy más ápolja őt.
A „Jó lélek” cégére sincs már rajta, hanem „Grădina Moţilor”-nak hívják, vagyis mócok kertjének.
Keményen, kurucosan hangzik.
Pedig csendes, nyugalom után epedő este van. A környék fáradtan ül: teste tollas a gondoktól, és reménységének a lyukai be vannak tömve. Sem kutya nem ugat, sem béka nem kuruttyol. S dugába dőlt még az a régi jó szokás is, hogy a bagoly jelezze a halált.
Még jó, hogy itt van ez a „Mócok kertje”, mert különben semmi sem cáfolná meg ezt a sivár telepet. Ez azonban nemcsak megcáfolja, hanem ki is húzza a végelgyengülés gyanújából. Már a bejáratnál két agyondíszített lámpa ég. A színes papírok léhán szorongatják és terelik a fényt, mely inkább az estéli pillancsokat gabalyítja, mint világít. A kaputól jobbra és balra napraforgók lesnek ki a kerítés felett az útra. Nagy lapos és aranyos arccal azon mulatnak a gyér világosságban, hogy nem meri senki ellopni őket.
Az igazi móka azonban odabent van, a kertben, jó messzire az úttól. Különös épületforma terpeszkedik itt kivilágítva. Akkoraszerű, mint a legnagyobb vízihajó. Csak alapzata van és teteje, oldala nincs. Olyan dolog ez, amit megépíteni könnyebb vala, mint leírni mostan. A földön hatalmas gerendák feküsznek, s ezeken nyugszik odaszegezve a deszkapadló. Kereken sugárabb gerendák merednek fel azon, s tartják, mint valami óriási baldachint, a zsindelytetőt.
Táncra pompás.
A padló kedélyességre hajlamos, mert együtt szól és együtt hajlik a táncosokkal. A kedv nagyobb vihara mellett az egész tákolmány félrevágja a kalapját és csintalanul bólongat, mint egy részeg óriás.
Tele van virágokkal és nemzetiszínű szalagokkal.
A legények és a leányok is tele vannak.
Bugyborékol a vér.
És forr a bosszú.
Mert ott ül Gyorgye egy kerti fa alatt, és ott ülnek a cimborái is, valami öten. Bort isznak, és Gyorgye bő szóval tartja őket. Színesen és nagyokat csavarva adja elő nekik mindazt, ami a zsidónál történt. Felszítja őket, és kitűzi a tervet, mint a zászlót: el kell ejteni Mátyást, hogy ne foglalhassa el rakodó hivatalát.
Előírja a módot is rá.
Aztán felállnak mind a hatan, és elindulnak a táncforgatagba. Ott kering Mátyás egy fekete szemű lánnyal. Kacagva bűvölik egymást, és úgy lejtik a táncot. Gyorgye veszi elsőnek észre. Mindjárt odaküldi az egyik legényt, hogy vegye el Mátyástól a leányt. Az odamegy, és el is veszi tőle.
Röhögnek alattomban rajta.
Mátyás ott áll egy ideig a forgatagban, aztán kinéz egy másik szemrevaló fátát, és táncra perdül azzal. Alig melegedik hozzá, jön megint egy legény, és ezt is elveszi tőle.
Ismét választ a szépjiből egyet, de megint jön egy legény, és elveszi tőle.
A negyediket is elveszik.
Az ötödiket ugyancsak.
Mátyás még mindig gyanú nélküli és tiszta hitű, mint a barom. Azzal magyarázza az egészet, hogy a legszebbeket választotta, akikkel mindenki táncolni szeretne. Körülnéz, és kiválaszt egyet a petrezselymesek közül, mert nagyon benne van már az indulatában a tánc.
Alig szoknak azonban össze, elveszik ezt is.
– Úgy szedik, mint a szilvát… – mondja, és hátrább löki a fején a kalapját. A szemét összehúzza, vizsgálódik, és pergeti a fejében a dolgot. Egyszerre felpercen valami benne, és sejteni kezdi a világosságot, mint a madár.
Végső próbára szánja magát: nekiindul, és egy kifestett satrafát kér fel a táncra. Borsos vérrel és magasra szökött kedvvel kezdi forgatni a gyatra személyt. Verik a szelet, és vágják az utat. De a fél termet sem szelik által, vállon fogja egy legény, és kéri a nőt. Mátyás kedvesen megáll, szembeállítja őket, a karjaikat egymás nyakába rakja és összeüti, mint a rezes tányért.
– Hopp, egy légy! – mondja felnevetve, és beletaszítja őket a forgatagba. A legény rögtön visszapattan, és elkiáltja magát:
– Disznó magyar!
Nem mer ütni, csak ordít, mint a sakál:
– Gyorgye! Gyorgye!
Gyorgye előugrik leshelyéről, mint a kopó. Visítja a felgyülemlett haragot, odatör, és egyszerre két kézzel akar ütni. No de Mátyás is megragadja őt jobb kezével vállban s baljával ülepen, s felemeli s belédobja a táncosok közé, mint a bozótba.
A gátat kivágja zúgva az ár, és ráömlenek Mátyásra valahányan.
Kavarognak, tombolnak, ordítanak.
Mátyás megfeszül helyben, és úgy küzd, mint a vadkan. Két karjával agyarak módjára szabja őket. Kettőt egészen a mennyezettartó gerendáig kirepít, hogy azok nyöszörögve másznak a zónából kifelé. Végre azonban lábon ragadják és kidöntik, mint a gyönyörű kapuzábét. Diadalordítás hangzik, és ráomlanak a földre. Egyszerre valahányan a nyaka után túrnak.
Rendőrök rohannak és rájuk törnek. Botjaikkal döngetik a rakást, majd hányni kezdik félre őket, mint a kévéket a gazda.
Végre kiássák Mátyást, felemelik és nézik.
– No, e nehéz rakodó hivatal vót! – dörgöli a homlokát Mátyás, de már taszítják és lökik a rendőrök ki a színről. A kijáratig pofozzák és rúgják.
Aztán kidobják a kapun, és elkezdődik újra a tánc.
Buján tenyésznek egész éjjel, majd meglepi őket a reggel.
Az Isten felereszti a napot, de hiába ragyogtatja bármekkora fénnyel, mert a hatalomnak nincsen szeme.