Utazás Gyulafehérvárra

Mint egy óriási fekete százlábú, úgy mászott énekelve az éjszakában a vonat. A foltos égen kiragyogott néha a hold és a kocsi tetején daloló bakáknak a szájába világított.

Éjfél volt már, amikor a professzor betért Tövisre valahogy. A megtébolyodott állomáson tétován támolygott. A vasutasok kapkodva futkorásztak el mellette.

– Mondja, uram! – szólított meg egyet.

Szóba sem állott vele. Úgy látszott, hogy itt reked. Tusakodott, tépte magát: tűzzé vált az akarata, hogy menjen, bárhogy, bármilyen áron! Elindult a sínek felé, a katonák közé fúrta magát, hallgatózott, vizsgálta a felzászlózott, a vígság dühében veszteglő vonatokat. A Székelyföld felé ment azonban valahány. Végre németeket vett észre az utolsó előtti sínen. Csendesek, rendesek, mogorvák voltak.

– Merre mennek, uram? – szólított meg egy tisztet.

– Deutschland – mondta a német, és faképnél hagyta. A professzor közéjük vegyült. Egy bizalomgerjesztőbb, emberségesebb pofát keresett. Valami fütyörésző, vidám alakot ki is választott, és megszólította:

– Mikor indulunk?

– Félóra múlva.

Megfogta a németnek a karját, aki gyanakodva fordult szembe vele.

– Was?

– Jöjjön csak egy kicsit.

Néhányan odébbléptek, akkor kivette a professzor az aranyóráját, és a kamerádnak a markába nyomta.

– Aradra kell mennem – mondta. – Szerezzen helyet nekem ezen a vonaton.

A német a füléhez tette az órát, aztán gyufát gyújtott, és megvizsgálta elöl-hátul, a végén egy pillantást vetett a professzor arcára, és így szólt:

– Jöjjön velem!

Feltette egy fülkébe, ahol voltak még öten. Altisztek lehettek. Éppen az ablak mellé került. Amikor megmozdult végre a vonat, az is felugrott, akinek az óráját adta. Melléje ült, és szó nélkül enni kezdett. Megevett három húskonzervet, valami másfél kiló kenyeret, egy tenyérnyi birsalmasajtot, nyolc almát, három paradicsomot és öt körtét. Akkor rágyújtott a pipájára és megkérdezte a professzort:

– Lehet itt valahol hurkát kapni?

– Én igazán nem tudom.

– Hát ön nem idevaló? Osztrák?

– Magyar vagyok.

A német nevetni kezdett, s mintha a világ legszellemesebb viccét találta volna ki, így szól:

– Hát gulást lehet kapni?

A professzor nem merte visszaszúrni, mert félt, hogy le találják lökni. Összébb húzta magát, és szelíden mondta:

– Minden nációnak van nemzeti étele, kérem szépen. Például az olasznak a macska, a románnak a puliszka, az orosznak a szibériai felvágott, a franciáknak a birka, a szerbnek a trónörökös és így tovább.

– És a németnek? – az egyik.

– A németnek a francia – mondta a professzor.

Egészségesen kacagtak rajta.

– Szükség esetében azonban a románt is megeszi – tette hozzá Csetneky, mire egy nagy, erős német a hasára tette a kezét, és tátott szájjal előrehajolt, mintha tengeren volna.

– Talán sokat evett? – kérdezte a professzor.

– Nem tudom megemészteni! – mondta röhögve, és magyarul hozzátette: – Kutyafáját!

– Vegyen rá egy magyart, mert az kihajtja!

– Egy huszárat! – mondta ugyancsak magyarul a német.

Úgy látszott, hogy egészen összemelegszenek, és kellemes útjok lesz. Folytatták is a beszélgetést, egyre folyékonyabban. Hajnalfelé már egészen benne voltak a vitában. Természetesen a háborúról volt szó. A németek mindenkit gorombán leszóltak, és azt állították, hogy az egész háborút ők küzdötték meg egyedül az ántánthatalmakkal. Ők harcoltak a franciák, az angolok, az olaszok, az amerikaiak, az oroszok, a belgák, a szerbek ellen, s még ide is nekik kellett eljönniök, hogy kiverjék Erdélyből a románokat. A többiek, a szövetségesek, szájhősök voltak csupán és árulók. Most is azért vesztették el a háborút, mert elárulták őket.

– Kik árulták el önöket? – kérdezte a professzor.

– Előbb a bolgárok, most pedig a magyarok.

– Bocsánat, uraim, a magyarok a legnagyobb hősei a háborúnak! – tiltakozott a professzor. – Pedig semmi érdekük sem volt, hogy végigküzdjék az egészet, csupán becsületből tették.

– Csak kiabálni tudnak és énekelni, azt is hinterlandban! – mondta az egyik.

– Die csárdás! – vetette közbe a másik, és a taktust is verni kezdte a térdén. Erre egy harmadik felállott, a megvirradt ablak elé fordult, szétvetette a lábát, és csúfondárosan énekelni kezdte:

– „Isten áldek meg a magjart…”

A nagy röhögésben egyre hangosabban énekelt.

A professzorban felforrt az egész vér. Már-már azt hitte, hogy fel kell ugrania, vagy ordítania kell egyet, de akkor a vonat megállt. Hamar leszállott, és az indulataival küszködve, sétálni kezdett a vonat mellett.

Valami kisebb állomáson lehettek, nem messze Aradtól. Szembe velük, a másik vágányra, egy hosszú, virágos zászlós vonat szaladott be. Meggyszín parolés, víg bakák szökdöstek le róla. Dalolva a kútra tódultak rögtön, hogy mosakodjanak. A németek is sokan leszálltak, és belestek az üresen hagyott marhakocsikba, hogy nincs-e valami németeknek való ott. Az egyik vagonban hatalmas oldalszalonna lógott egy rúdon. Két német észrevette, és óvatosan felmászott érte mind a kettő.

A professzor gyorsan a kút felé szaladt.

– A németek lopják a szalonnátokat! – mondta.

A legények megszökték magukat. Az egyik vizesen, a másik zubbony nélkül szaladt. Éppen jókor érkeztek, mert egy csomó német már vitte a szalonnát. Egy köpcös, fekete szemű magyar eléjük állott szétvetett lábakkal:

– Hé, kamerád, e ki szalonnája?

A német gondolt egyet, s félrelökte a legényt.

– Vágjátok! – kiáltott egyet a fiú, és ráugrott nyomban. Valaki élesen füttyentett egyet. Százával rohantak oda, magyarok és németek. Mintha a föld lökte volna ki forrón valamennyit. A pokoli lármából kiszakadt egy-egy német bőgés és tüzelő magyar kiáltás.

Eldördült egy fegyver.

A professzor felugrott a magyar vonatra, és megragadott egy puskát. Kacagva, lobogó hajjal egy kerék mögé vetette magát, és mint kilobbanó láng, úgy jött belőle a hang:

– Lőjetek, magyarok!

Egy perc alatt ropogó csatatér lett az állomás.

A professzor mellett egy fiatal baka dekkolt, nyugodtan, vidám arccal célzott, és minden lövés után odamondotta:

– Nesze, nyolcvankettős golyó!

Egy géppuskát is felhúztak a székelyek a vonattetőre, s néhány pillanat múlva csörömpölve kezdtek összeomlani az ablakok szemben. Az egyik káromkodott, a másik dalolt, a csata isteni volt. A professzor valami hallatlan gyönyört érzett; tüzet, amely tisztára mossa a magyart; lángot, meggyújtott fájdalmat, a pusztulás gyönyörét, felrepülést a világ tetejére. Felállt és a két vagon között, célnak kifeszülve, a vállához emelte a fegyvert. Abban a percben megcsípte valami forrón a karját, kiesett a kezéből a fegyver, elzuhant, és érezte, hogy elönti melegen, puhán a vér.

 

 

Amikor magához tért, egy asszony ült az ágya mellett. Bánatos volt az arca, de mosolyogni próbált.

– No, nincs semmi baj – mondta, és megfogta a kezét. – Csak a felső karja van átallőve.

A professzor csodálkozó szemmel nézte, aztán körültekintett a szobában is.

– Ugye nem tudja, hol van? – kérdezte az asszony.

– Nem.

– Itt van a református papnál.

– Aradon?

– Nem. Itt Rózsatőn, ahol megsebesült.

A férfi nem szólt egy ideig semmit. Az emlékeit próbálta összeszedni, valahonnan a felhők háta mögül.

– Mi lett a vége? – kérdezte.

– Minek?

– A csatának.

– A németek harminckét halottat vesztettek, a mieink ötöt.

Ez nagyon megvidította a professzort. Sápadt arcára valami gyermekes önérzet terült rá lassan, és mosolyogva mondta:

– Igazam volt… Mondtam én nekik, hogy hős nép a magyar…

Itt ápolták néhány hétig a papnál, mint a testvért.

Akkor kivitték az állomásra, és felsegítették a nagy gyúródásban a vonatra. Vele voltak, amíg elindult. Az ablaknál ült, a jobb oldalon. Tömve volt az egész kocsi, a helyet is egy szakállas úr adta neki szánalomból. Mindenki víg volt, nagyhangú és röhögő. És mindenki románul beszélt.

– Hová megy? – kérdezte a szomszédját.

– Alba-Julia.

– És maga? – kérdezte a szembenlévőt.

– Alba-Julia.

– Az hol van?

Az egyik kacagni kezdett.

– Eddig Gyulafehérvár volt – mondta.

– Mind oda mennek?

– Mind.

– És ott mit csinálnak?

– Nagyromániát.

– Romania-Mare! – javította ki a másik. – Nagy nemzetgyűlés lesz ott. Hát nem tudja?

A professzor nem felelt, csak maga elé nézett. Úgy látta, mintha a fekete levegőben valami ismeretlen alakok mozognának. Elnézte sokáig szörnyedt lelkével őket, aztán megremegtek az ajkai, és az ablakhoz nyomta a homlokát, hogy ne lássák a románok a könnyet a szemében.

Odakünn is, mint nagy, fehér, kihált, szelíd álmok, hullani kezdtek a pelyhek.

Megjött Erdélybe a tél.