Társadalmi jelentés

A mai világban nem kicsi dolog a jó barátság. Különösen az olyan, amilyenben Kristóf, Binder és Rózsa állottak egymással. Mert ők nemcsak szórakozni és legényörömöket felkutatni jártak együtt, hanem szociális előadásokra és munkásmozgalmi megbeszélésekre is. Komoly, önérzetes és harcos proletárok voltak. Maga Kristóf egy felelősségteljes állásban is hozzá, mert a helyi szakszervezeti csoport titkára volt már három esztendő óta. Erre a fontos helyre nem daliás termete vagy férfias szépsége miatt emelték munkástársai, mint ahogy a „felsőbbrendű” uraknál általában szokás. Mert Kristóf termetére nézve a kicsinél is kisebb volt, arca pedig mulatságosan csúnya és szeplős még téli időben is.

Binder és Rózsa éppen ellenkező emberek voltak: magasak, arányos, vállas termetűek, arcban is egészen tetszetősek. Az egyik szőke, a másik barna.

Kristófnak még színe sem volt tulajdonképpen.

Binder szabólegény volt egy jó nevű román mesternél, Rózsa női fodrász, Kristóf pedig bőrmunkás. Bőrmunkás, de abban olyan mesteri, hogy iparművésznek lehetne nevezni. Nem pénztárcákat és hiú női táskákat csinált, hanem gyönyörű, egyéni mintázatokat a drága hámokra és gyeplőkre.

Mindig úgy szoktak együtt járni, hogy Binder, a szabó ment jobb oldalon; Rózsa pedig bal felől, mert úgy megszokta női fodrász létére az udvariasságot, hogy nem is tudott volna más helyen haladni. Kristóf nagy igyekezettel aprított közöttük, és állandóan magyarázott fel a két emeletre.

Sok és változatos tervet szőttek télen-nyáron. Volt bennük lelemény és vállalkozási kedv egyaránt. Egyszer azonban mégis fennakadtak. Ez tavaly nyáron történt. Ott ültek mindhárman a Kristóf lakásán, szép cifrázatú hámok és gyeplők árnyékában. Úgylehet, éppen egy csütörtöki nap volt. Arról beszéltek, hogy szombaton, mivel akkor munkaszünet lesz, kéne valami jó murit csinálni. A fodrász nőkkel való mulatságot ajánlott, amit négy fal között folytatnának: ő tud is három úriasszonyt – mondta –, akik odajárnak a fodrászüzletbe, s akikkel érti már régen a szót. Binder nem bánta volna ezt a tervet, de Kristóf elvetette, mert nem érezte jól magát a nők között, amióta így babusgatta egy nagy termetű, kövér asszony a télen: – Juj, nekem ez a kicsi kell…!

Rózsa beszüntette a fejtörést, és az ujjaival dobolni kezdett az asztalon. Binder a fülét csipegette, Kristóf pedig az állcsontját mozgatta egész marokkal.

Így ültek szótlanul sokáig.

Végre azt a találmányát közölte Kristóf, hogy tegyenek egy óriási kirándulást a tordai hasadékhoz. Vázolta röviden a természet szépségeit, melyek a hasadék körül hatványozott mértékben szoktak kibomlani, s hozzáfűzte azt is, hogy mentükben érinteni fognak néhány falut, mely a mai szociális viszonyok érdekes képét fogja megmutatni. Nagy hatással volt a fodrászra éppen úgy, mint a szabóra, mert azok nekipezsdülve hamarosan felálltak, s türelmetlenül gyalogolni kezdtek a szobában.

Abban állapodtak meg, hogy szombaton még virradat előtt nekiindulnak. Kristóf vezető szerepet vitt ez alkalommal is, mert azzal bízták meg, hogy tartsa kezében az egész tervet, összpontosítsa, gondoskodjék a korai elindulásról, és alapos térképi tanulmányokkal dolgozza ki a pontos útirajzot. A szabólegény élelmezési biztos lett, míg a fodrásznak új típusú fényképezőgépét kellett hoznia.

Boldogan váltak el, s másnap ki-ki emberségesen készült a kiosztott szerepek szerint. Szombaton pedig, még a madarak ébredése előtt, megzörgette Kristóf a Binder és a Rózsa ablakát, mert azok együtt laktak ketten.

– Készen vagytok-e? – kiáltott be.

A szabó nyitotta ki az ablakot.

– Készen – mondta, és egy gyors mozdulattal valami elérett paradicsomot nyomott a Kristóf szeplős arcájába. A sikerült tréfán, amit félnapi fejtöréssel találtak ki, nagyszerűen mulattak, és hosszan. Maga Kristóf is röhögött, pedig a kezében tartott térképet is lefolyta a paradicsom.

Már fent voltak a város felett, amikor pirkadni kezdett a hajnal. Tiszta egű augusztusi nap ígérkezett. Egy-egy madár boldogan rivallt bele a titokzatos kék levegőbe, majd a hegyek is, mint valami öreg játékosok, előderengtek. Aztán megtalálták a saját színeiket a virágok s a füvek és a föld szelíd és vad terményei valahányan.

– Ne fényképezzem le? – kérdezte a fodrász, aki sok költői hajlamot hordott.

Kristóf csodálkozva nézett reá:

– Mit akarsz lefényképezni?

– Ezt a harmatos mindenséget.

– Nincs semmi értelme – állapította meg Kristóf –, mert nem szociális kép ez, hanem egy megszokott és meg nem változtatható természeti tünemény.

– Burzsuj dolog az egész napfelkelés – szólta le a fodrász is.

Negyedóra múlva elértek egy falut. Kristóf megnézte a térképet, és így szólt:

– Bolyhos, kisközség.

Éppen megkondult akkor a harang.

– Ilyen korán már bolondítják a népet – mondotta a fodrász, majd odafordult Kristófhoz, és így szólt: – Ez ellen nehéz harcolni, barátom! Mert ezek a papok jobban meg vannak szervezve, mint mi: összetartanak, nagyszerűen értik a csíziót, garmadával áll rendelkezésükre a maszlag, s egész életük kényelmes, biztos élet. Jól vacsoráznak, bort isznak, korán lefeküsznek, s délfelé kelnek.

Kristóf fanyar képpel hallgatta a szavakat, majd elnevette egyszerre magát, és gyorsabbra fogta a menést.

– Siessetek! – szólt hátra.

Különös volt az egész. Binder és Rózsa alig győztek a csomagokkal loholni utána. Végre megkérdezte az egyik:

– Tulajdonképpen miért kell nekünk így sietni?

– Nagyszerű ötletem támadt! – buzogott Kristóf még mindig egyazon irányban. – Nem is képzelitek! Gyertek gyorsan! Bemegyünk egyenesen a paphoz, felverjük álmából, s azt fogjuk mondani neki, hogy buzgó katolikusok vagyunk, s mondjon rögtön misét nekünk, hogy lélekben felfrissülve tovább mehessünk!

Mintha bombát dobott volna el Kristóf, úgy felpezsdült Binder és Rózsa is.

A kicsi templom mellett könnyen megtalálták a papi lakást. Elég szegényes, de csendes falusi ház volt. Nagy csend körülötte mindenütt. A kapuk nyitva, s még kutya sem volt sehol.

Kristóf megállott az udvaron, és megkérdezte:

– Ti milyen vallásúak vagytok?

Binder lutheránus volt, de Rózsa katolikus. Így őt engedték előre, mert jobban tudta, hogy miképpen kell a pappal beszélni.

Egy nyitott ajtón keresztül a konyhába mentek, de nem találtak senkit ott. Kristóf és Binder megálltak, s intettek Rózsának, hogy kopogtasson a következő ajtón. A kopogtatásra nem válaszolt senki, mire a fodrász bátran benyitotta az ajtót.

Szinte kuncogni kezdtek attól, amit láttak.

Mert egy kicsi, sovány fekete férfi hálóingben és mezítláb állott a szoba közepén. A kezében fekete kötésű könyvet tartott. Nyilvánvaló volt, hogy sétálva olvasgatta, csak az ajtónyílásra állott meg. Nagy, barna szemeivel szelíden nézett, mint egy csodálatos házinyúl.

– A főtisztelendő urat keressük – mondta a fodrász.

– Én vagyok – felelte halkan a pap.

– Igazán? – ügyetlenkedett a fodrász, és hátranézett a másik kettőre, mintha segítséget kért volna. Erre Kristóf gyorsan előrejött, félretolta Rózsát, és így szólt:

– Bocsánatot kérünk a korai látogatásért. Mi kirándulók vagyunk Kolozsvárról, s mivelhogy mindennap szoktunk misét hallgatni, ma sem szívesen mulasztanók el. Ezért arra kérjük a főtisztelendő urat, hogy mondana nekünk misét, ha lenne olyan szíves.

– Hogyne, kérem! A legnagyobb örömmel! – válaszolt boldogan a pap, s még széket vitt oda mindegyiknek, s szinte könyörögve kérte, hogy üljenek le. Aztán felszedte a ruháit, és kiment a konyhába, hogy felöltözzék.

Kristóf, Binder és Rózsa összenéztek, mint valami leöntött kuvaszok. A szabó és a fodrász azon voltak, hogy észrevétlenül osonjanak el, Kristóf azonban leintette őket, s elhatározta, hogy felveszi a pappal a harcot.

Öt perc múlva már mentek négyen a templom felé. A pap maga gyújtotta meg a gyertyákat, majd Kristófot arra kérte, hogy legyen olyan szíves és minisztráljon neki.

– Azt én nem tudok egyáltalában – mondta zavartan Kristóf.

– Tessék csak nyugodtan, én majd mindent megmutatok – biztatta a pap.

Kristóf odaállt kelletlenül az oltár alá, a szabó és a fodrász pedig kuncogva várták, hogy mi lesz.

Nem lett semmi különös.

Csupán a felgurult nap fénye özönlött be az első evangéliom szavainál a színes ablakokon. És csupán a határtalan nyugalom csendje nyalta langyosan körül a pókhálós falakat.

Kristóf az elején még hátranézett néhányszor, és hunyorgatott csúnyán a szemével. Később azonban mindjobban figyelte a papot, és úgy beleadta a különös szolgálatba magát, hogy a csend cseppekben látszott a fülén, mint a harmat.

A végén, amikor bement a sekrestyébe levetkezni a pap, Kristóf kivitte sietve két barátját a templom elé, és így szólt hozzájuk:

– Én itt maradok, ennél a papnál.

– Hogy gondolod ezt? – kérdezte a szabó.

– Úgy, hogy itt maradok, és össze fogok mérkőzni vele. Vagy én fogom megnyerni őt, vagy ő fog megnyerni engem.

– És ha egyik sem? – jegyezte meg a fodrász.

– Akkor se baj – mondta Kristóf. – Legalább kiismerem a gondolkozásmódját, és tudni fogom, hogy miképpen s mivel kell ellensúlyozni a papok népbutító munkáját. Ti csak menjetek tovább. Itt a térkép. Estére azonban gyertek ide vissza, mert itt leszek a papnál, és várni foglak.

Binder és Rózsa látták, hogy komoly a dolog, és búcsút vettek. Kristóf ottmaradt, és várt. Közben végigszaladta tervével a napot, és feltette magában, hogy a végsőkig fogja feszíteni a dolgot: Krisztust és Marxot együtt fogja említeni a papnak, aztán vitázni fog szakadatlanul vele, majd pedig rogyásig fogja magyaráztatni az egyház tanításait, s még annyi percet sem enged neki, hogy reggelit vagy ebédet ehessék.

– Hol van a másik két hívünk? – lépett ki boldogan a pap.

– Elmentek a tordai hasadékhoz.

– Már?! Nem kellett volna ilyen gyorsan elengedni. Reggeli nélkül és egy jó szó nélkül…! De önhöz lesz szerencsém, ugye kedves barátom?

– Igen, én itt maradok, de nem reggelizni és nem ebédelni, hanem sokkal fontosabb dolgok miatt.

A pap megölelte Kristófot, és úgy mondta neki:

– No…!

– Igen, kérem – folytatta Kristóf. – Úgy érzem, hogy az egész még hátralevő életem fog eldőlni ezen a napon. Mindenekelőtt egy vallomással tartozom: én meggyőződéses kommunista vagyok, nem hiszek egyáltalában az Istenben, s ez az egész misemondatás is csak egy hecc volt.

A pap se meg nem botránkozott, se haragos nem lett, mint ahogy várható lett volna. Csak mosolygott szelíden, s még a karját sem vette le a Kristóf vállairól.

– Nem baj, édes barátom…! – vigasztalta. – Majd kérni fogjuk az Istent, aki megvilágosít minden hozzáforduló lelket. Már nagyon jó úton van, mert őszintén vallott, és töredelmesen. Meglátja, minden rendbe jön.

– Ön foglalkozott-e a Marx tanaival, főtisztelendő úr? – kérdezte Kristóf.

– Hallottam róluk, sokat hallottam róluk…

– Én azt hiszem, hogy Krisztus és Marx: ketten voltak a legnagyobb hatással az emberiségre.

A pap megint szelíden mosolygott, és nem szólt. A kapunál bocsánatkéréssel előrement, Kristóf pedig szeplős, kaján arccal követte nyomon.

Bementek a házba, s többé még látni sem lehetett egész nap őket.

Amikor estefelé Binder és Rózsa széles derűvel és dudorászva megérkeztek, a papot és Kristófot ott találták egy rozoga díványon. Kimerülve és ülő helyzetben összeesve aludtak mindketten. Az egyik az egyik sarokban, a másik a másikban. A pap egy katekizmust, Kristóf pedig egy feszületet szorongatott a kezében.

– Micsoda rumli! – kezdett nevetni a szabó, de a fodrász ráintett, és béállította a fényképező masinát, hogy megörökítse őket. Számolt néhányat, majd elkeccintette a gépet, és a barátjához odaszólt:

– Most röhöghetsz!

 

 

Úgy látszik, nagyon jól sikerült a kép, mert közkedvelt mutogatási tárgy lett a szakszervezetben. Néhány nap alatt be is szerezte lehetőleg mindenki. Kristóf nagyon szorongott, sőt, bujkált is kellemetlen helyzetében. Mindenféle élcet faragtak, és mendemondákban fürösztötték.

Amikor három hét múlva a titkárságról lecsapták, s a fodrászt tették oda az ő helyébe, akkor már világos volt, hogy Rózsa buktatta el a képpel. Rázott egyet csalódottan magán, és elhatározta, hogy új életet kezd: felvette a katolikus vallást, béállott a Katolikus Legényegyletbe, sőt, rövidesen ott is titkárrá küzdötte fel magát.

Öröm volt látni, kivált vasárnap.