Kányák a templomban

Valamelyik esztendőben erdőt vásárolt az öreg Barátos. Ott vette fenn a Hargitán, ahol két vármegye ütközik össze. Kicsi híján ötven holdat tett ki az erdő, s mind igazi, jó bükkfa az egész.

Farsangon csinálta a vásárt, s meg sem várta jóformán a hómenést, felfogadott valami harminc embert, mind jó fejszéseket, hogy álljanak neki, s vágják.

Egész tavasszal, egész hosszú nyáron s egész ősszel folyt a munka. Virradattól setét estig zúgott az erdő: a villogó fejszék sikoltva harapták a gyönyörű fákat, a fűrész hersegve hányta a meleg port; a dús koronájú törzsekben, mint a pele, úgy futkosott a halál, és templomi gyászbúgással döndült mindenütt tele a föld.

De mire megülte az erdőt a hó, nem is látott ölbe rakott fánál egyebet a szem, pedig jó messze elszolgált a kigyomlált levegőben. Puhán, édes nyugalomban és csodálatos fehéren guggoltak az ölek az ősi talajon. Olyanok voltak, mint valami óriási kockacukrok, melyekre éjfélenként rájárnak a mesék csillagszemű és üstökös paripái, s miközben a hold fiakat szül a homlokukra, ők pirosan röhögve ropogtatják.

Kedvét lelte bennük Barátos. Nem múlt el hét egész tél folyamán, hogy egyszer-kétszer ki ne nézzen a faluból. Pedig itt nem játék a tél: tenger a hó, melyben botokkal úszik az ember, izzadva töri az utat, és gombostű-pupillákkal harcol a rátámadott rengeteg fényben. Néha pedig búgva és sivítva keféli fel a havat a szél, és telegyúrja ég és föld között vele az űrt.

De olyan fergeteget nem adhat az Isten, és nem csinálhat olyan fehér temetőt, hogy ne lopnák a fát. Csak tavaszkeltig valami tíz öllel apadt a készlet. Mintha hasábfákat ettek volna törökbúza helyett a vaddisznócsordák, azt hús helyett a farkasok és a rókák. S hát még akkor, amint fütyülni kezdett a tavasz!

– Ez így nem jól van, no! – mondta Barátos, és méreggel teli hazament.

– Látott-é nyulat, édesapám? – kérdezte Lőrinc, a fia.

– Nem ügyeltem a nyulakat.

– Há métt?

Az öreg megnézte fél szemmel a legényecskét, s azt mondta neki:

– Kiteszlek az erdőbe, jó lesz-é?

Lőrinc jó gyermek volt, s így felelt:

– Ahova édesapám teszen, ott leszek.

– No, akkor készülj neki, mert reggel indulunk. Erősen lopják a fát, s valakinek ott kell pásztorkodni. Van ott egy házikó, oda bérendezlek, puskával is felszerellek, s amikor valaki jő, hogy lopjon, akkor megjelönsz. Jó lesz-é?

– Az jó, ha a tolvaj elmegyen – mondta Lőrinc.

– Hát hogyne menne el, ha te puskával vagy, s ő anélkül!

– Akkor úgy tartom, hogy lássa.

Megegyeztek, s másnap reggel kimentek a Hargitára. Az öreg elrendezte Lőrincet, kioktatta mindenféle dologra, s estefelé búcsút vett tőle.

– Aztán ne félj! – mondta.

– Nem kéne – felelte Lőrinc.

Amikor egyedül maradt, megvakarta a fejét, széjjelnézett, és így szólt:

– Nagy lárma legalább nincs.

Bement a házikóba, rendezgetett, majd nekilátott, és evett. Aztán leheveredett, de az egerek rágtak, a harkály mindjárt-mindjárt kalapált, s amikor semmi efféle nem volt, akkor valami pajzán kísértet bugyborékolva töltötte a fülébe a csendet. Ahogy esteledett, béreteszelte rögtön az ajtót, s a kicsi ablakon kikukucskálva nézte, hogyan merül el lassan a világ.

Erősen félni kezdett.

Lámpást nem mert gyújtani, nehogy rablókat csaljon oda.

Valameddig egy sarokba kucorodva szorongott, majd felvette a fegyvert, kitartotta az ablakon, és nagy elszántsággal úgy csinálta, hogy szóljon. S ahogy a hang végighengeredett búgva a rengetegen, kinyílott rögtön Lőrincnek is a melle, és így szólt:

– Mégis nagy dolog egy puska!

Immár nem is félt, csak úgy messziről egy kicsit. A lámpát is meg merte gyújtani, vigadni is mert egy-egy kedves nótájával, csupán a ruháját nem vette le éjszakára.

Másnap együtt kelt a fénnyel.

Ahogy kilépett a házikóból, a nagy erdei vidámság és illat lányosan vette körül.

Boldog volt.

Még egy szikrát sem félt.

Ugrott örömében egyet, s mintha az édenkertet ügyelné, tehetősen így szólt:

– Hol vagy, Ádám?

Egyszerre azonban valami csörtetés zaja érte bé a fülét. Megállt, hallgatódzott, szimatolt. Aztán két kicsi lovat látott meg, s mellettük egy sunyi sapkás embert.

– Ma lopás nem lesz! – mondta Lőrinc, és kihozta a puskát. Egy fa mögé állott, és bevárta ott, míg a sapkás odaállította a szekeret pontosan az egyik rakás mellé. Mire azonban az első darabot feltette, már ő is ott volt a szemhatáron. Nem ment egészen közel, hanem valami húsz lépésnyire megállt, és ráköszönt az emberre:

– Felkőt, hál’ Istennek?!

A sapkás úgy megijedt, hogy megkucorodott belé.

– Felkelék – mondta végre.

Lőrinc kivetette a mellét, s puskára támaszkodva, nagyosan így folytatta:

– Maga fel, s látom, kőti a fát is.

– Hát aztán itt elég van – barátkozott az ember.

– Elég, s mind a másé!

– Isten adta a fát.

– Igende kinek áll pénziben, s ki vágatta fel?

A sapkás egyezkedni próbált.

– Nem rakom meg egészen a szekeret.

– Azt nem, sem egészen, sem egy kicsit.

– Nagy legény vagy!

– Mikor tolvajt látok, megnőllök! – felelte Lőrinc, és a fegyvert felemelte egy kicsit.

– E mi? – kérdezte.

– Puskának láccik – mondta az ember.

– Nemcsak láccik, hanem szól is.

Hatott a dolog, mert az ember visszadobta a rakásra a fát.

– Edd meg, s nyúvadj meg! – mondta, s elindította lovait.

Az ember elment, s Lőrinc dalolva ballagott a házikó felé vissza. Néha meg-megállt, s repdesett játszi szemeivel.

Félóra múlva ismét megküzdött egy másik falopóval. Délután kettővel, s az esti szürkületben eggyel. Előbb szóval s a végén a fegyver mutogatásával riasztotta el valamennyit. Verekedésre vagy lövésre sor nem került, mert a tolvajok gyáván bégyulladtak örökké, s kullogva vonultak el a színről.

Így múltak a Lőrinc napjai csendesen, apró örömökben, nyugtalanító vágyak nélkül.

Csak a húsvét szent ünnepe zavarta meg egy kicsikét. Mert eddigelé örökké új gúnyába öltöztette eme örömnapon az édesanyja, s ő bokrétásan énekelve hirdette, hogy feltámadt Krisztus. A nagyheti kornyadozás után, mintha az ég és a föld helyet cseréltek volna, az öröm és vidámság széles hömpölygésével jött otthon a ragyogó húsvéti nap: mindenki tiszta ruhában, nagykedvű arccal ragyogott. Olyan volt az egész nap, mintha szent fia feltámadásának örömére maga az Isten muzsikált volna az embereknek.

De itt, ebben az illatos, örökvíg rengetegben nem válik el ez a nap a többi napoktól, nem ugrik ki pirosan harsogva közülök.

Mert itt mindig feltámadás van.

– Érdekes az Isten dolga… – mondta Lőrinc, és könnyű testtel ült a napon.

Sokáig ülhetett ott.

– Valamit enni kéne! – késztette végre a vágy.

És akkor eszébe jutott a nagy húsvéti szokás: az eledel megszentelésének általános szokása.

Egyszerre valami különös bánat szivárgott széjjel a testében. Húst, kalácsot és tojást szeretett volna a templomba vinni, mint otthon a faluban. És abból enni hazajövet, mint a megelőző szép húsvéti napokon örökké.

Széjjelnézett:

– Nincs templom!

Bólogatott szomorán:

– Nincs pap!

Majd hirtelen belerepült egy gondolat a szívébe, mint valami szép dalú aranymadár.

Megint széjjelnézett:

– Templom itt az erdő!

És megint bólogatott ragyogó szemmel:

– Pap maga az Isten!

Sietve kalácsot és húst tett egy kicsi kosárba belé, egy pózna hegyére felkötözte a kosarat, és kidúvasztotta a háztetőn, hogy lássa az Isten. Aztán lejött, hanyatt feküdt a közelben a füvön, és várta, amíg eljön az Isten, és megszenteli az eledelt.

A nap rázuhogott, és telehintette fénnyel a bőre alatt.

Valaki ringatni kezdte a földet, mint a bölcsőt. Aztán eloszlott a világ, és derengeni kezdett egy másik. Fényesebb minden emberi világnál. Angyalokkal, feltámadt boldog Krisztussal és mosolygó Atyával.

Virágok nyíltak fent a levegőben, és patakokban csörgedezett az angyalok szájáról az ének.

Aztán szentelőbotot vett az Isten, belemártotta az énekpatakba, és megszentelte a húst és a kalácsot odafent a póznán.

– Légy tele malaszttal és ízzel! – mondta.

És a nap volt a kalapja.

Nagy károgás és vijjogás riasztotta fel Lőrincet a fűről. Rögtön talpra ugrott, s hát valami tíz kányamadár küzdik egymással a pózna körül. Marták és szaggatták egymást. Egymást és a húst.

– Héjj, az ántiját! – mondta Lőrinc, és kihozta futva a puskát. Szétvetette a lábát, és rájuk szegezte.

– Kell-é szent hús?! – kiáltotta, s közéjük eresztett egyet. Sikoltva szétgyúródtak a kányák.

De egy lepilinkélt sebzett szárnnyal a földre. Lőrinc odament, és megkérdezte tőle:

– Mért nyúltál a szent húshoz?!

Aztán felment a háztetőre, lehozta a kalácsot és a húst, maga mellé tette a sebesült kányát, és jóízűen falatozni kezdett. Néha-néha odakínált egy-egy falatot a madárnak is, mondván:

– Nesze, most én adom!

Aztán, ahogy bevégezte az evést, lefeküdt ismét, és estig egyet aludt.

Nyugodtan tehette, mert kányákon kívül nem járt más tolvaj egész nap.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]