Kivilágított fapiac

Az idő még aluszik. Torzonborz álom fekszik rajta. Ég helyett köd van, napsugár helyett szakállas levegő, és hó helyett megvedlett világ.

Nevetséges, mintha fázós majom találta volna ki.

De nem vigasztalóbb a föld sem, amelyről figyelem: kietlen, rücskös, patás és keréknyomos. Vadföld. Elfutna, ha látna.

Fapiac egy székely városkában.

Szolgáló megy keresztül rajta. Olyan, mint a megérett bogyó. Két kártyában vizet visz, a döcögős talajt szidja, s a vizet locsogtatja. Ha nem szidná, úgy is locsogtatná. Két inas is feltűnik. Vállukon vasat visznek hosszú rúdban. Ők tréfálnak, és a vas nevetve hajlong, mint a husáng. Nem valami magosan varjak repülnek nagy családdal, és úgy kárognak, mintha nagyobbak volnának az inasoknál. Később egy csepp kutya és egy nagy kutya mennek átal. Futnak, mégsem haladnak. A kicsi féloldalt kaptat elöl, folyton hátranéz, és félve csodálja a nagyot. A nagy őt nem csodálja, hanem szagolja.

Reggeli élet ez tél elején.

Nem sok, de néha ez is megszűnik, s majdnem tanú nélkül sompolyog el a köd.

A helyét a nap sejteti már. Vaksin vajúdik, de kitart makacsul, és végül is győzelemre segíti ősereje. Átvágja lassan a bő hamuszín végtelen rétet, dús fénybe tömörödve közel jön egészen, és ontani kezdi magát.

A székelyek a tűzifát kezdik ontani.

Vásáros nap lévén, sokan gyúródnak a szomszédos falvakból béfelé. Itt-ott csomóban jönnek hosszú derekú szekerükkel, máshol egyenként döcögnek, mint a koldus.

A fapiac már jócskán teli van, amikor megérkezik Nagy János is, kinek mellékneve Kalandos. Két lovacskával hozza a fát. Fürge, tömzsi lovai vannak, és szerfelett gyapjasak, mint a berbécs. Véle van a fia is, Vilmos, fent ül egy zsákon a fa tetején, és kedvvel lovadzik. Maga a szekér megett jön. Hetyke fülű törpe ember, de egy tornyos kucsmával kitódta magát, s így jó közepesnek látszik. Kezeit csórén lógatja a zúzmarás hidegben, ámbár a posztókesztyűk, egy nyakba vetett spárgán, ott harangoznak az oldala mellett.

Természete vérmes.

Különc is egy kicsikét.

A szekerével sem vegyül a többi közé, hanem külön állítja egyedül. Aztán nyugodtan széjjelnéz a földön és a levegőben, majd szembefordul a többi szekerekkel, és a térdéhez suppantja néhányszor a kucsmát. Az emberek köszönést vélnek ebben, és átszólnak neki:

– Aggyon az Isten, Kalandos!

– Fogadjad, te! – szól rá Kalandos a sapkájára, és felteszi rögtön. S aztán, mialatt Vilmos bétakarja a lovakat, s szénát vet nekik, szivart sirít lassan, s átballag a cimborákhoz, akik éppen a háborúról beszélgetnek.

– Hát maga vót-e csatában, János bá? – kérdi tőle az egyik.

– Én igen, többször is – feleli Kalandos, és átmutat Vilmos felé: – Ez a fiam is abból kifolyólag született.

Félreértik a szót, és nevetnek rajta. De éppen megérkezik egy úr a téglagyártól, és nézni kezdi a fákat. Megvesz öt szekérrel, és elhajtatja.

Kalandos nincs közöttük.

Tíz perc múlva egy nagy magas, egészséges vendéglős ügyelgeti a fákat. Nagy nehezen megvesz öt szekérrel az is, és elhajtatja.

De Kalandos nincs közöttük.

Idő teltével valami iskolától is megjelenik egy szigorú tanár. Tiszteletadóan és ügyetlenül alkudozik. Végre feljegyzi nyolc embernek a nevét, és a lerakodás helyét is bemondja nekik.

És Kalandos ismét nincs közöttük.

– Ma csupa vak veszen fát – jegyzi meg, és forr. Újra szivarat sirít, és taszigálja a fején a sapkát.

– Szinte megvevék a fáját, János bá! – hergeli valamelyik.

Az öreg nem pattan fel.

– Hadd érjék – feleli könnyedén.

– Hát nem eladni hozta?

– Minden megeshetik.

Éppen egy sánta, iparosféle ember közeledik feléjük. Egyenesen a Kalandos szekeréhez büllög, s a botjával kopogtatni kezdi a fát. Vilmos nagy örömmel szól az apjának átal:

– Édesapám, kérik a fát!

– Ki kéri? – szólal meg az iparos.

– Hát maga nem azért kopogtatja?

– Én nem.

– Hát?

– Csak.

Kalandos arra fordulva, egy helyből nézi a dolgot.

– Az úrnak nem eladó! – szól oda végre.

A sánta odajön, és duzzogni látszik.

– Ingyen sem kéne – mondja.

– Hát akkor mért tapogatja?

– Szórakozásból.

– Szórakozzék olyan fa mellett, amelyik a tövin van.

– Né-né, beh bölcs! – mondja a városi. – Ebben a nagy sapkában mind fej van, ugyé? – emeli fel a botját, és egy ügyes mozdulattal letaszítja a Kalandos fejéről a kucsmát. De meg is szöki magát abban a pillanatban, és szaladni kezd.

Vinnyogva, csorbán szalad.

Valahonnan egy kutya is eléugrik, űzőbe veszi.

Mindenki nevet.

Maga Kalandos is tréfának minősíti a dolgot, s csak annyit jegyez meg, felemelvén a sapkát:

– Játszi vevő vót.

Vilmos is úgy élvezi a dolgot, hogy nem tud megmaradni egyedül, hanem átjön, és egy nagy hős képében így szól:

– Máskor az ilyen vevőt nem a kutya fogja meg, hanem mi. Ugyé, édesapám?

Apai intelemmel válaszol Kalandos:

– Ne dógozzál a kutya ellen, hanem eredj vissza a szekérhez.

– Úgysem jőnek a vevők, édesapám.

– Eredj, ne tudj annyit! Ha látják, hogy személy van mellette, akkor inkább jőnek.

S csakugyan igaza van az öregnek, mert alig megy vissza Vilmos, mindjárt jön egy bőrkötényes ember.

– Mennyi ez a fa? – kérdi.

Felelet helyett átszól megint Vilmos örömteli hangon:

– Kérik a fát, édesapám!

– Hadd el, hadd kérjék.

A bőrkötényes, látván a helyzetet, átjön Kalandoshoz.

– Mennyi az a fa, bácsi? – kérdi.

– Egy szekérrel raktam vót – mondja Kalandos.

– Én azt látom, de az ára mennyi?

– Ahhoz mérten, amilyen a fa.

A vevő türelmét veszti, és egy másik gazdával kezd alkudozni. Kalandos nem bánja, mert olyan természetű ő, hogy szereti végigcsiklandozni a napot. Jön is ebédidőig még kettő, de azokat is elereszti.

Már nem is maradnak eladók, csak valami tízen. S a vételár is sokat hanyatlik.

– Gyenge vásár van – jegyzi meg Vilmos ebéd után.

– Az urak ilyenkor heverésznek – menti az öreg a dolgot. És várnak.

Négy óra körül megélénkül ismét a forgalom. Egymás után öten is feltűnnek vevő szándékkal, sőt, ketten Kalandostól kérik első ízben a fát. Ő azonban kifigurázza és elveszti ezeket is.

Mire hat óra eljön, egyedül marad az egész fapiacon.

Egy ideig vár és leskelődik, majd egy hirtelen gondolattal így szól a fiához:

– Lám, tégy úgy, mintha meg akarnád venni a fát!

Vilmos csodálkozik az első percben, aztán kuncogni kezd, mert nagyon furcsának találja a dolgot.

– Tégy úgy, nem érted?! – szól rá megint az apja.

A fiú eltávolodik a szekértől egy kicsikét, aztán megfordul, és jőni kezd visszafelé. Látszik az arcán, hogy küzdik a nevetéssel, de azért körüljárja a szekerét, és megkérdi nagyosan:

– Hát aztán mennyiért adja ezt a fát, édesapám?

– Nem helyes! – rázza Kalandos az ujját –, mert hogy a sújba lehetek én édesapád, ha te úgy jössz hozzám, mint egy idegen vevő?

– Az is igaz – ismeri be Vilmos, és visszamegy újra. Komoly magatartást vesz, és úgy jön.

– Jó napot kívánok! – kezdi.

Az öreg nem akarja megzavarni mindjárt az első szóval, s illően fogadja:

– Aggyon az Isten.

– Mit teccik kérni ezért a fáért? – folytatja Vilmos.

– Kétszáz.

– Az sok egy kicsit.

– Sok a nyavalyát! Egy akkora szekér fáért!

– Elég jól meg van rakva – dicséri Vilmos –, de a közepiben csutakok vannak, s revesek.

Kalandos tiltakozik:

– Ott aztán egy sincs!

– Mert azt én tudom, hogy van!

– S hát azt honnét tudja?

– Én onnét, mert együtt raktuk vót.

Az öreg is elkacagja magát.

– Bár ne tudnál olyan sokat… – mondja, és végét veti a játéknak.

Ketten két keréknek az agyára ülnek, és várnak.

Már szürkül.

Vevőknek híre sincs.

Már esteledik.

Kalandos forr. Pusmog. Az arca fintorog. Egyszerre, hirtelenül feláll, a szekeret megbontja, és a piac közepére kezdi rakásba rakni a fát.

Vilmos tátja a száját.

– Mit csinál, édesapám? – kérdi.

Kalandos felelet nélkül rakja a fát. Csak amikor kész van, akkor szól oda neki:

– Hozz egy öl szénát hamar!

Amikor elhozza, a rakás alá téteti véle. Maga gyufát lobbant és alágyújt. Aztán ostort vesz, és felül szépen a rakás tetejébe.

Vilmos még jobban tátja a száját.

– Szaladj az utca felé – rendeli neki az apja –, s kiabáljad, hogy sül egy ember, sül egy ember!

Vilmos megrémülve topog egyhelyben.

A füst gyúródni kezd fel Kalandosnak.

– Eredj! – kiáltja haragosan, és prüszköl.

Vilmos szaladni kezd sebesen az utca felé, és húzza a vészharangot, nagyokat kiáltván:

– Sül egy ember! Sül egy ember!

Az öreg tikácsol a füstbokorban, majd leugrik egyszerre, hogy friss levegőt gyűjtsön. Körüljárja a rakást, megszítja a tüzet is, és lesi, hogy nem érkezik-e csodalátni valaki.

A láng átkúszik a szénáról a fára, és eloszlik a füst.

Három szaladó ember körvonala látszik.

Kalandos felhág a rakás tetejébe megint, és elhelyezkedik ottan. A lábait felhúzza az álla alá, a fejét a válla közé rejti, és úgy kucorog tornyos sapkájában, mint egy vigyori manó.

– Maga megbolondult, bácsi? – kiált rá az egyik megérkezett csodalátó.

– Éppen hogy nem – feleli Kalandos, és suhogtatja az ostort, nehogy le merje valaki húzni.

– Szálljon le! – kiabálnak feléje.

Újabb csodalátók csődülnek oda.

Vilmos még mindig futkos, és szaporán kiáltja:

– Sül egy ember! Sül egy ember!

A tűz ropog alól, és csiklintja Kalandost.

Már csődületben vannak az emberek körötte.

– Szálljon le, bácsi!

– Ma nyersen nem!

– Hát meg akar sülni?

A rakás négy oldalán kúszik már fel a láng.

– Fát vegyenek! – kiáltja Kalandos, mint a bolond.

A nők sikongani kezdenek. Az egyik térdre állva kéri:

– Édes bácsi, szálljon le!

– Vagy eladom a fát, vagy meghalok! – hirdeti Kalandos.

– Megvesszük! – lelkesednek többen is.

– Össze kell adni a pénzt! – kiáltja valaki.

Egy úr rögtön megajánl száz lejt.

Egy másik is százat.

Gyűl a pénz szaporán.

De a láng is süti már Kalandost, hogy alig bírja.

– Négyszáz elég-e? – kérdi egy úr, a markában a pénzzel.

Az öreg leugrik, és elveszi tőle.

– Elég, mert immár csípött – mondja nevetve, aztán szólítja Vilmost, felülnek a szekérre, és elindulnak.

Az emberek is megenyhülve nézik a lobogó tüzet, amely kivilágítja az egész fapiacot, miképpen a ritka öröm.

Aztán ők is elszélednek lassan.

Csak az ínségesek s a koldusok maradnak ott. Derülten melegszenek az ingyen tűznél, és tiszta szívből dicsérik az Urat.