Pókos magyar

Valami fonott, csintalan széken egy szakállas férfi üldögélt az erdei ház előtt. Kopott, de úrias ruhát viselt. Erős csontú magyar arcán sárgán futott be sűrű hajzata alá a bőr. A vonásai, mint a talajba ágyat vert száraz ágak, bármi szikra kedvesség nélkül úgy feküdtek, és a szemeiben elmúlt boldog idők hullái hevertek sárgásbarna színben.

Könnyű Kálmánnak hívták, pedig nyomhatott még mostani leromlott állapotában is nyolcvanöt kilót. A legszebb magyar hivatalt töltötte be, mígnem összeomlott a régi haza. Szolgabíró volt.

A hatodik esztendőt lakta már ebben az erdei házban. Tiszta egyedül. Evett, aludt, és szenvedett.

Határtalanul sokat szenvedett.

De a szakálla fekete maradt.

Ült a csintalan széken, melyet fűzfavenyigékből maga fonhatott. Úgy nézett a levegőbe, mintha nem csinálna az ülésen kívül egyebet.

Októberi verőfényes nap volt, belémenve jól a délutánba. A sűrű fényben szép tollú madarak repkedtek hullámosan. A fákról levelek pilinkéztek, miket jórészt futkosó mókusok szele vert le. Valahol a közelben egy patak muzsikált a kecses erdei vadaknak, mialatt a völgy két oldaláról pirosan és sárgán vihogtak össze a hegyek.

Derűt és örömet csorgató ősz volt.

Lent zúgás áramlott végig a völgyön, majd egy fütty fúrta meg hegyesen a csendet.

– Megjött a vonat – mondta magában a szakállas.

Megint egy fütty fúrta meg a csendet, és zúgás áramlott végig a völgyön.

– Elment a vonat – mondta ismét, és ült gorombán és szótalanul tovább.

Az idő átfolyt a feje felett, színt és fényt zuhogva hangtalanul. Majd egy óriási pók baktatott el előtte a földön. Szerfelett hosszú, szívesen gyalogló lábai voltak. Bölcsesség, bizalom és humor volt benne, mint az igazi vándorokban.

Botot nem cipelt magával.

– Ronda!! – mondta a szakállas, és közelebb hajolt a földhöz, hogy jobban undorodjék tőle. A fogai kilátszottak a dühtől, és úgy nézte a vidám óriás pókot, amely jóízűen, dudorászva büllögött keresztül minden akadályon.

Ment, és elment.

A szakállas arca belefogyott csúnyán a levegőbe, majd a vonások mozogni kezdtek rajta, a keze ökölbe szorult, és a szemeiből gyilkoló hegyes fény szikrázott elé.

– Megölöm! – mondta, és felugrott.

Ijesztő gerjedelemmel keresni kezdte a pókot. Négykézlábra vetette magát, sziszegve és fogvicsorítva mászott előre.

Előre, a pók nyomában!

– Elszökött! – kiáltotta, és felugrott.

Döngve taposta a földet.

– Elszökött!

Ágakat kapdosott fel, és diribdarabokra törte.

– Gyalázatos féreg!

Futkosni kezdett, mint az őrült.

– Százlábú bitang!

Nekivadulva ledobta a kabátot magáról – és akkor egyszerre, torpanva megállt.

Egy hosszú lábú, vidám fiatalember állott előtte.

– Kezét csókolom, Kálmán bácsi! – köszönt.

A szakállas megkunkorodó arcvonásokkal nézte.

– Hát nem tetszik megismerni?! – folytatta a fiatalember. – Én vagyok Géza! A Kálmán bácsi unokaöccse!

A szakállas elernyedt, és úgy tett, mint a sün, amelyik össze akar kunkorodni.

– Szervusz – mondta, és felemelte lassan a kabátját.

Gézánál valami furcsa, hosszúkás csomag volt, amit rögtön ledendített maga elé a földre, hogy felsegítse a kabátot az öregre.

– Gyakorlatozni tetszett? – kérdezte.

– Mit gyakorlatozni?

– Hát sportolni!

– Fekete fenét! – legyintett gorombán az öreg. – Mi van abban a csomagban?

– Valami – mondta nevetve Géza, azzal lehajolt, és egy hatalmas súlyzót hámozott ki a vászonburkolatból. Irdatlan két fekete bunkója volt neki. Rögtön felemelte, és kétszer kinyomta a levegőbe, aztán letette, és a füléig szaladt örömében a szája.

– Tessék csak megpróbálni! – mondta.

Az öreg nem válaszolt, csak nézte furcsán a fiút. Úgy nézte, mint egy kicsivel azelőtt a pókot.

– Ugye, nem tetszett megismerni? – kérdezte Géza, és mindjárt felelt is rá szapora szóval: – Hát persze! Hiszen már öt éve, hogy nem látott Kálmán bácsi! És azóta lett ember belőlem is! Tessék elhinni! Ott künn, Berlinben. Ha tudná Kálmán bácsi, hogy micsoda sportélet van az ottani egyetemen! Szenzációs, mondhatom. Mindenki sportol! Valóságos verseny folyik a különböző nemzetek között. És tessék tudomásul venni, hogy a magyar ott is az első helyeken van mindig. Futásban, úszásban és magasugrásban én magam is több díjat vittem el. Bajnok vagyok, Kálmán bácsi!

– Nem láttál egy pókot, ahogy jöttél? – kérdezte az öreg.

– Miféle pókot?

– Egy hatalmas pókot.

A fiú bambán kezdett nézni.

– Én igazán nem láttam – mondta. – Mire kellene?

– Meg akarom ölni.

– Megölni?!

– Igen.

– Miért?

– Mert gyűlölöm – felelte nyersen az öreg, azzal megfordult, és a földet figyelve a ház felé indult. Majd egyszerre megfordult, és különös arccal mondta: – Hasonlított rád!

– Rám?

– Igen. Olyan hosszú lábai voltak, mint neked, és olyan nevetséges mozgása. És olyan pimaszul vidáman sétált, mintha nem omlott volna össze a Monarchia, mintha Magyarország most is az volna, ami hajdan!

Meg van zavarodva! – mondta magában Géza, és nem tudta, hogy mit csináljon.

– De látom, te sem nagyon búsulsz – vigyorgott rá az öreg.

– Bocsásson meg, Kálmán bácsi, de én nagyon örvendek, hogy itt vagyok, és öt év múlva ismét látom. Miért búsulnék hát? Elvégeztem az egyetemet, idegenben is becsületet szereztem a magyar névnek, s tudásomat is hazahoztam.

– Kinek hoztad haza?

– A magyar jövendőnek.

A szakállas belévágott öklével a levegőbe:

– Jövendő nincs!

– Majd csinálunk, Kálmán bácsi.

– Ki csinál?

– A fiatalság.

– Ez a mostani? Ez a hazátlan? Ez a kókler?

Úgy kacagott, mint egy őrült.

A fiú közelebb ment hozzá, és puhán, szinte könyörögve mondta:

– Édes, drága Kálmán bácsi! Tessék elhinni, hogy nem rossz ez a fiatalság. Erős, egészséges, tele van munkakedvvel és bizalommal. Tessék rám nézni!

– Szégyen!

– Mi szégyen, Kálmán bácsi?

– Az, hogy súlyzóval jársz! Ekkora becstelen súlyzóval!

– Hát Kálmán bácsiék mivel jártak abban az időben?

– Mivel jártunk? Zászlókkal jártunk! Hazafias dalokkal jártunk!

– De tönkre is mentek.

Az öreg majdnem felordított:

– Tönkre! Majd ti fogjátok felépíteni a leomlott templomot! Majd te fogod felépíteni! Te! A súlyzóval!

– Tessék elhinni, hogy igen.

– Te, aki nem tudsz megkeresni egy pókot.

A fiú körülnézett, és úgy tett, mintha nekigyürkőzne valaminek.

– A rézangyalát annak a póknak! Merre ment?

Kálmán bácsi boldogan ugrott oda, ahol elbaktatott a világba a pók. A földre lebújva mutogatta az utat, miközben szétesett ajka nedvezett, mint a betegnek. Majd egyszerre felugrott, és beszaladt a házba.

Nemsokára egy kurta nyelű baltával érkezett vissza.

– Mit akar azzal, Kálmán bácsi? – kérdezte a fiú.

– Agyonvágom.

– A pókot?

– Azt.

– Milyen volt?

– Óriási! Barna! Fekete csíkokkal! Úgy ment, mint a teve!

Ők úgy mentek utána, mint a szopós gyermekek: négykézláb, egymás után mászva.

– Tényleg biztató a mostani fiatalság? – kérdezte egy idő múlva a szakállas.

– Nagyon! – mondta a fiú.

– Megtalálja a pókot?

– Meg.

 

 

De úgy látszik, hogy nem találta meg, mert napnyugtakor ott feküdt meghasított fejjel, nem messze a háztól. És a kicsi fejsze is ott mellette, vérben a fokáig.

A nyele nemzetiszínűre volt festve.

Bizonyára valami zászlórúdból csináltatta, még a háborús időkben, a szolgabíró.