Szerelmesek

Nyári este volt, augusztus vége felé. A város betakarva feküdt a hegyek közt, csupán csodálatos templomának a tornya nyújtotta ki ebből a világból a nyakát. A csillagok puha derűben ragyogtak, mint a megszoptatott gyermekek szemei.

Minden nesztelenül nyugodott, egyedül az újhold baktatott szögletesen.

A templom előtt elnyílott hársfák álltak, epedve régi illatuk után. A derengő fényben egy férfi várt az egyik alatt. Magos volt, és haloványan barna. A szemei messze elnéző, gyermekes szemek voltak. Az arca is szomorúnak látszott, mintha régi illatok után epedne ő is a fákkal együtt.

Akár a lelke, a neve is olyan puha volt: Bálint.

Csendesen sétálni kezdett, és láthatólag csak abban volt némi öröme, hogy úgy rakhatta egymás után a lábait, ahogy éppen neki tetszett. Csak akkor virradt fel valami különös mosoly a szemeiben, amikor meglátta Magdolnát feléje jönni. Ráborította rögtön meleg szemeit a lányra, és nézte. Szinte vágy nélkül nézte, mintha alig volna több Magdolna, mint a kamasz hold vagy a csillagok.

A leány úgy tett, mintha nem látta volna meg a fiút. Mintha csak véletlenül jönne errefelé. Apró, ruganyos lépései énekeltek a járdán, és ő úgy ringott fölötte, mint egy hetyke mezei virág. Különös leány volt: szőke, nyugtalanító zöld szemekkel, sötét aranyhajjal. A szája kemény és hidegen nyugvó, mintha nem foganna meg rajta soha a csók.

De az arca rokona volt a búzaszemnek.

Kezet nyújtott Bálintnak, és azt mondta neki:

– Jó estét!

A fiú szó nélkül nézte, szelíd gúnnyal a száján.

– Maga mért mosolyog úgy? – kérdezte Magdolna.

Bálint közömbösen vette.

– Tetszik nekem ez az egész – mondta.

Magdolna ránézett nagyra nyitott szemmel:

– Na, és?

– Hát tetszik.

– De mi tetszik?

– Az, hogy ilyen véletlenül és mégis ilyen pontosan találkoztunk.

– Hát nem megbeszéltük?

Bálint nevetni kezdett.

– Igazán? – mondta kötekedve. – Hát akkor te miért csinálod úgy, mintha csak véletlenül találkoztunk volna?

– Látod! Megint kínozol!

– Én?

– Na jól van, jól.

Összeért a kezük, s egymásra nevettek.

– Hova menjünk? – kérdezte Bálint.

– Ahová akarod.

– Biztos?

Magdolna ránézett, és durcásan ingerkedve nevetett. Sokáig nevetett, és gyermekesen botorkált mellette, mert mindig csak nézte.

– Nézz a lábad alá! – mondta Bálint, mert nem csókolhatta meg itt az utcán.

Szótlanul, visszafojtott örömmel mentek egy ideig. Aztán Magdolna megszólalt, mintha tudná már a leckét:

– Bácsi, most jól van?

– El vagy ismerve.

– Köszönöm.

– Szívesen.

Megint csendesen, szó nélkül mentek egy ideig. Aztán Bálint megfogta egy hirtelen kibuggyanó vággyal a Magdolna karját, és nagy, tiszta melegséggel, szinte gügyögve mondta:

– Drága kicsi gyermek…

A leány aprókat nevetett, és olyan szép volt, mintha az Isten jutott volna eszébe éppen.

Néha szembejött velük egy-egy ember a kövesúton, megnézte őket, és utánuk fordult. Magdolna azt hitte, hogy az ő szépségét nézik, amely még a gyér fényben is kitetszett, mint a ragyogóbb csillag az égen. Bálint azonban tudta, hogy azért nézik őket, mert úgy tudnak menni egymás mellett, ahogy csak azok, akik összetalálkoztak örökre.

Már messze kimentek az úton, amikor Magdolna csodálkozó örömmel felkiáltott, mintha észrevett volna valamit:

– Na, nézd csak!

– Mit, te?

– Itt vagyunk!

– Éppen itt.

– Ebben az utcában!

– Ebben hát.

A leány szomorú lett, sokáig nézett maga elé, majd panaszosan mondta:

– Látod, milyen vagy… Hogy beszélsz velem…

– Hát nem rendesen beszélek?

– Jól van, jól.

Bálint nagyon jól tudta, hogy Magdolna mit akar mondani, de engedte, hogy magától törjön elé, mint a forrás. Úgy tett, mintha gyönyörködnék abban, hogy a fák legyőzték a házakat, de azért közben a lányt figyelte, aki könyörgő szemekkel a köveket és a bokrokat nézte, hogy azok nem emlékeznek-e jobban arra a napra, amely olyan nagy nap volt, mint amelyiken feltámadott Krisztus.

Figyelt, és várta, hogy mi lesz.

Hosszú percek teltek el, amikor Magdolna ismét nevetni kezdett, aprókat, gyöngyszem-ízűeket. Aztán odafordult Bálinthoz.

– Nem emlékszel? – kérdezte.

– Mire?

– Hát tényleg nem emlékszel?! Én ott mentem a túlsó oldalon, és te itt a másikon… És én tudtam már…

– Mit tudtál?

– Azt.

– Gondolod, hogy ezt meg lehet érteni?

Magdolna erre hirtelen megállt, és remegve nézett, és kétségbeesett arccal.

– Látod, már elfeledted, hogy akkor beszéltünk először… – mondta, és ott kínlódott a sírás küszöbén.

Bálint két tenyere közé vette a Magdolna arcát:

– Csacsi, hiszen azért hoztalak erre!

A leányra visszaömlött az öröm.

– Akkor jól van – mondta, és a fiú karjába fogódzott, s boldogan ment kicsi táncoló lábaival, és néha megbotlott a fekete göröngyökben.

– Mondd csak, az én szemem nem világít a sötétben? – kérdezte végre.

– Dehogynem!

– Igazán?

– Természetes. Amíg én szeretlek, addig te vagy az egyetlen a világon, akinek a szeme világít a sötétben.

– Ugye nem igaz?

– Ha nem hiszed, akkor nézzed inkább a fákat és mindent, ami van. Mert sohasem volt még ilyen szép a világ.

– Tényleg… Jaj, Istenem, milyen szép!

Bálint nevetett rajta, mint egy drága gyermeken.

– Engem nevetsz? – kérdezte Magdolna.

– Dehogy!

– Hát!

– Láttam egy csillagot, amelyik mind’ körbeszaladt.

– Nem igaz…

– Nézd csak! Megint szalad!

Magdolna sokáig nézte az eget, aztán szomorúan mondta:

– Nem is szalad.

Bálint nevetni kezdett megint. Aztán átölelte a leány feszülő derekát, és úgy súgta neki:

– Nagyon drága vagy…

Magdolna rábújt, és lágyan, okosan gügyögte:

– Látod, én milyen csacsi vagyok…

– Te nem csacsi vagy.

– Hát?

– Az enyém vagy.

Összenéztek mély, felfödött szemekkel. Aztán hirtelen megálltak, összehajoltak, és sokáig úgy maradtak.

Amikor ismét elindultak, akkor sem beszéltek. Nem is láttak semmit a világból. Arra ébredtek fel, hogy künn vannak a nagy mezőben, a végtelenség ajtajában, amelynek a kulcslyukán besütnek a csillagok az égről.

– Üljünk le egy kicsit a fűbe – mondta csendesen Bálint.

– Gyere.

Leültek. Bálint megsimogatta Magdolnát.

– Drága kicsi gyermek… – mondta, és mint az örömben, úgy feküdt el a fűben, arccal a csillagok felé.

Magdolna nem szólt, mert tudta, hogy szebben fog felelni a föld.

És a föld csakugyan felelt, mintha szolgája lett volna neki: a mezők énekelni kezdtek, a kukoricák játszottak a széllel, a virágok festették magukat, a tücskök lakodalmat muzsikáltak, és a csend megvetette nekik valahol a szűzi magasságban az ágyat.

Magdolna és Bálint a csillagokat nézték.

– Látod, ott vannak az én rokonaim – mutatott Bálint a Tejútra fel.

Magdolna érezte, hogy igazat mondott a fiú.

– Gyere, látogassuk meg őket! – szólott.

Felálltak, és elindultak arra.

És azon az éjjel a csillagok révén rokonságba jutottak az Istennel, aki a szerelmet adta az emberi szívnek.