Iparos Bimbó

A város északi kapujában jókora domb púposodott. Laposabb országban hegy is lehetett volna bátran. Az országúton, amely pontosan a közepén kúszott keresztül, éppen egy vándorember igyekezett a tetőre jutni. Az aljából legalábbis vándorembernek látszott. Ha azonban közelebbről szemügyre vette valaki, kiderült, hogy se nem vándor, se nem ember. Botja és tarisznyája volt ugyan neki, s növésre is eléggé megjárta, de azért csak növendék volt ő. Kacagnivaló, de eredeti. Már menni sem egyenletes szakértelemmel ment, hanem valami sajátos, mókás büllögéssel. Igaz, hogy hosszú lőcslábai voltak, amelyekkel más sem ment volna különbül. Szembetűnő volt a ruházata is, amely rongyossága miatt csak akkor ért volna valamit, ha kicserélhette volna egy jobbal. Az arcája azonban kedvet és bizalmat árult, s tiszta, kék szemei derűt énekeltek. Likas, kajla kalapját egészen hátralökte, s apró ragyái úgy sütkéreztek a szeptemberi napon.

Ahogy a tetőre kiballagott, egyszerre a szemébe esett a völgyből a város, és csintalan arccal megállt. A botjával arra mutatott, egy kicsit meg is rázta, s így szólt:

– Ott maradj, mert vízözönt bocsátok reád!

Leült egy mákszemet, hogy megünnepelje ezt a pillanatot, amelyben megláthatá végre a várost. Szalonnát vett a tarisznyából elé s rozskenyeret, s fanyelű bicskájával falatozott szűkön egy cseppet. Amikor elpakolta megint, hát éppen éri bé egy fekete ruhás öregasszony, aki rózsafüzért lógatott maga előtt s duruzsolt. Felállott, megvárta, s szó nélkül melléje szegődött. Úgy büllögött társ gyanánt, mintha együtt jöttek volna egész nap. Az asszony még duruzsolt egy ideig, aztán megzavarodott, s kezdett pillogtatni a legényecske felé. Az egy jó darabig úgy tett, mintha észre sem venne semmit, egyszerre azonban toppanva megállt, s ijedt csodálkozással a vénasszony lábára mutatott.

– Né, a sarka hátul van! – mondta.

Az asszony odakapott a szemével, majd elszégyellte magát, s megjegyezte:

– Ne tudj olyan sokat!

Egy borvizes szekér jött szembe velük. Két törpe bivaly húzta.

A szekeres jobbról eregélt, kezét az állat hátán nyugtatta barátsággal, s közben mindegyre motyogott. Nagy kár, hogy nem lehetett érteni beszédjét; pedig, hogy jóízű dolgokat mondhatott, már abból is kitetszett, hogy a bivalyoknak folyton csorgott a nyáluk.

Ahogy éppen haladtak volna el egymás mellett, a legényecske megállt, s vészhírű hangon az ászokra mutatott, amelyben szép sorjában állottak a korsók:

– Bácsi, a korsói meglikadtak!

– Hol, te? – fordult hátra a másik.

– A szájukon.

Az embernek mogorvára billent az arca.

– Ha megcsapnálak, bőgnél-e? – mondta.

– Én igen, ha bölcsőbe tenne – kiáltott vissza a rongyos, és az asszonyra nézett, hogy vidul-e a dolgon. A néne azonban csak ment egykedvűen, színtelen arccal, mintha nem is hallott volna semmit. Ez a viselkedés hűs szellő módjára kezdte fújni a fiút. Mókázó kedve, mint a pillangó, nesztelenül leszállt, mert megérezte, hogy valami különös, nagy szomorúságot emel ez az asszony.

– A néném hova való? – kérdezte részvevő hangon.

– Én fancsali, fiam.

– Tán nem doktorhoz menyen?

– Bár ne oda mennék – felelt az, de többet nem szólt, csak a szája mozgott kénytelenül, mintha sírni akarna. A legényecske várt egy ideig, aztán bölcs nyugalommal megjegyezte:

– Jó iskolát jár ki, aki meghal. Az éhezést s a fázást is könnyebben szenvedheti aztán.

– De hát aki hátramarad?! – tette fel a kérdést az asszony.

– Az vakarjon eléfelé! – szólt egészséggel a fiú, s nyomban megkérdezte: – Hát kije fekszik?

– Nekem mindenkim: az uram is, a fiam is. Pedig olyan erősek voltak, hogy hasadtak ki.

– S aztán mi találta őket olyan egyszerre?

– Összeverték a csendőrök. A vénember nincs is eszméletin, a fiam is nyomorék marad ejszen. A tegnap este mocskolák össze őket, előbb az uramot, s aztán azt a nagy erős legényt, mert védeni meré az apját…

Tovább nem tudta folytatni, mert utolérte a sírás.

– S aztán mit tudott hibádzani egy olyan vénember? – kérdezte jó idő múlva a legényecske.

– Semmit. Az égvilágon semmit. A csendőrök azt mondják, hogy összevétették valakivel.

Sokáig nem szóltak semmit. Közben odáig értek, ahol a téglagyár van. Az öregasszony megtörülte a szemeit ekkor, mert az emberek is sűrűbben kezdtek jövögetni.

– Hát te mi járatban vagy? – kérdezte végre, hogy szóljon valamit.

A senkifia lódítani akart egyet, de megakadt a nyelve. Nagyot nyelt, s botjával kopogtatván a földet, kimondta a valót:

– Elindulnék, hogy valami helyet kerítsek magamnak. Akarmilyen szikra jó volna, csak szuszoghassak, s tanólhassak is valamit… – Megint nyelt egyet, és kiejtette a nagy szót: – Iparos szeretnék lenni!

– Anyád van-é?

– Van a főd alatt.

– Hát apád?

– Ő egy kicsit fejjebb, mert örökké iszik.

Valami kirándulók jöttek szembe. Lehettek húszan is. Ahogy közel értek volna, mind megálltak, s úgy nézték a különös, viccesen büllögő senkifiát. A legényecske nem jött zavarba, hanem könnyedén odavetette nekik:

– Heába néznek, mert megyünk!

Kezdtek is béjutni már a kőházak közé.

– Üsmérsz-é valakit? – kérdezte az asszony.

A tarisznyás már a föld felett repdesett megint, s vígan felelte:

– Annyit üsmerek, mint a sár!

Azzal a szemét jártatni kezdte szorgosan, hogy nem lát-é valamiféle műhelyt, vagy nem lóg-é valahol tábla. S alig mehettek ötven lépést, csakugyan meglátott egyet, amely ott lógott a járda felett, erős vasrúdra akasztva. A nagy fehér mezőben ez állott fekete betűkkel:

 

MIHAIL NÁDLER MIHÁLY

MECANIC – MEKÁNIKUS

 

A legényecske megállt, s összehúzott szemöldökkel nézte egy ideig a felírást. Aztán nekibátorította magát, s így szólt:

– Látja-é, ezt is meglehetősen üsmerem.

– Ez Nádli úr, ugyé? – kérdezte az asszony.

– Ez ő – nézte a táblát a fiú. – Becsületes embernek üsmertem örökké, nem tudom, mi a nyavalyát íratott fel oda a neve alá. Tán nem hala meg, amióta nem láttam?!

– Menj el! Hogy hót volna meg, hiszen annak akkor híre volna!

– De hát mi a nyavalya az, hogy „mekánikus”? Talán csak nem lett kubikus?

– Én nem tudom, fiam. Ez eddigelé örökké motrokat s gépeket javított.

A legényecske kivette, ami neki kellett. A játék kedviért még hümmögtetett egy kicsit, de aztán nekibillent a dolognak.

– Benézek, hátha él – mondta, és kezet fogott a vénasszonnyal. Béfordult lassan a kapun, s a botját odatámasztotta a deszkafalhoz. Aztán a lábbelijét megtörölgette, s rongyos ruháit is megigazította. Közben széjjelpillantott az udvaron: egy rozoga kutat látott, s mindenféle vasdarabokat s rossz szerszámokat szertehányva. Lépett óvatosan néhányat, s fülelni kezdett. Az első ajtó mögül mintha reszelést hallott volna. Közelbújt egészen, s úgy vette ki, mintha kapát reszeltek volna.

– Ide eccer bémenyek – mondta, és kopogtatott.

Nem szólott senki.

Megvárta, amíg abbamarad a reszelés, akkor megint kopogtatott. Erre kinyílt gyorsan az ajtó, s egy szigorú, veres arcú, meredt szemű ember nézett ki gorombán rajta.

– Kit keresel? – kérdezte.

Szépen, úri módon akart felelni a legényecske, s így szólt:

– A tekintetes úrt vélem látni, ugyé?

– Miféle tekintetes úrt?

– Hát Nádlert úrt, a nevezetest.

– Én vagyok.

A fiú nem látta egészen jónak, hogy a mester odabenn legyen, s ő idekünn. Úgy vélte, hogy egy fokkal mindjárt előbbre juthatna, ha békerülhetne valahogy ő is. Egy hirtelen ötlettel behúzta tehát a fejét a nyaka közi, s úgy nézett a kapu felé s az udvaron széjjel, mintha titkos beszéde volna, de fontos. A mester megértette, s így szólt:

– Gyere csak be!

A legényecske belépett, s a kalapját levette.

– Hát te ki vagy tulajdonképpen? – kérdezte gyanakodva az ember.

– Éppen ezt akartam egyikfelől megmondani – felelte a jövevény. – A nevem Bimbó Lőrinc, s csak idevaló vagyok: mártonházi. Az apám Bimbó Gergely volt, nagy olvasó ember, még a törvénbíró urak is el-eltöltötték véle az üdőt, de megölé a nagy szégyen, hogy a rossz vezetők háborút hozának a földre.

Nádler úr a sok adó s nyomorgatás miatt erősen haragudott a vezetőkre, s barátságosabb arccal fordult a fiúhoz.

– Hogyhogy? – kérdezte.

– Hát nem tudja a tekintetes úr?

– Nem.

– Hát teccik tudni, apámat is katonának vonították, de azt mondta utána, hogy jobb lett volna meg sem születni a magyarnak, mint hogy romlásba döntsék. Attól fogvást alig ment bé étel a száján, s úgy száradott el az országos bánattól, mint az aszalt vackor.

– Mi volt a foglalkozása? – érdeklődött a mester.

– Napközben szántóvető volt, de esténként s innepnapokon a könyvet nem lehetett a keziből kihúzni.

– Érdekes ember lehetett… – gondolkozott el Nádler úr.

Lőrinc továbbfűzte gyorsan a szavakat:

– Jól teccik mondani, mert ugyan érdekfeszítő ember volt. A csendőrök is annyit érdeklődtek utána, mintha az onokabátyjok lett volna, akiről nagy vagyon néz rájok. De én gyermeke voltam, s még nekem sem maradott semmi. A patika s a doktorok mindenből kiforgattak, s még tán engemet is vásárba bocsátottak volna, ha megengedé vala a szokás… – Itt a másik lábára állott, s egy ügyes szófordulattal vígabban tette hozzá: – De haggyuk a bánatot, amikor öröme van az embernek!

A mester úr kíváncsian nézett rá, mert azt hitte, hogy a dolog értelmére tért a fiú.

– Öröme? – kérdezte várakozó arccal.

– Most jelenleg nem tudok elég hálát adni az Istennek – evezett a legényecske.

– Hát mi történt?

– Éppen az, hogy semmi, amint látom.

– Hát akkor minek örvendesz?

– Én a tekintetes úrnak: hogy egészséges, hogy keze-lába ép, hogy nem tudták megölni!

Nádler úrnak még jobban kimeredtek a szemei, s ideges csodálkozással kérdezte:

– Miket beszélsz te összevissza?!

– Nem én beszélek, tekintetes úr.

– Hát?!

– A népek beszélnek. Nagy szerencsétlenséget zúgatnak, ami a mester úrt találta volna.

– Engem?!

– Nem állítanám, ha a saját fülemmel nem hallottam volna.

– De mit beszélnek? S kik beszélnek?

Nyelt egyet Lőrinc, s megint körülnézett. A kalapját kitette a kezéből, s meg-megroggyant térdben, mintha a lábai már nem bírnák az állást.

– Én megmondanék ápertén mindent – szólt bizalmasan –, ha a tekintetes úr reászánna egy kicsi időt.

– Ülj ide, ni! – mutatott Nádler úr egy padra, s mohón leső arccal maga le is ült mindjárt. Lőrinc is odahúzódott melléje, s újabb gőzt adván a képzeletének, beszélni kezdett:

– Ezelőtt három nappal, úgy szürkület kezdetin, éppen a birónitt vagyok. Bémenyek, köszönök, s mondom neki, hogy: keresztapám, legyen olyan jó, s állítson ki egy cédolát egy szekér fáról. Ellenben ahogy eppen a cédola föli búna keresztapám, hát nagy zúgás támad az ablak alatt, s az emberek erősen tárgyolnak valamit. „Ejszen mi is mennyünk ki!” – szólt keresztapám, s csakugyan alig vakarint kettőt-hármat a cédolán, kimenyünk. „Hát itt miféle gyűlés van?” – kérdi ő, s arra mind odafordulnak felénk az emberek, s az egyik beszélni kezd, s azt mondja: „No, Nádli úrt is megölték a rományok, a nagy gépindító mestert. Úgy megcsúfolták, mint a fát, amikor esszevágják. Igazi vitéz magyart veszte véle a nép, mert csak a napokban is beléhánt vaj kettőt a Küküllőbe…”

Nádler úr felállt, s gyenge horpasz mellét kifeszítette, s ágálva megjegyezte:

– Majdnem meg is vertem egyet az elmúlt napokban.

Lőrinc tovább színezte a dolgot:

– Úgy beszéltek a tekintetes úrról, mint aki vértanúságot szenvedett, s kiváltképpen másnap, amikor otthon is agyonvertek félig a csendőrök egy embert fiastól.

– S honnan ismernek engem a falusiak? – kérdezte a mester.

– A jó pap is olyan – felelte a legényecske –, hogy nemcsak a maga falujában ismerik. Ilyenformán van ez más emberrel is, aki nagy tudományú, aki gépeket csinál hitvány vasdarabokból, aki egy szigorú dróttal oda vezeti a világosságot, ahova akarja, aki mindent kitalál, s megreperál, s még amellett magyarnak is olyan vitéz, hogy mind mutogatják, ahol látják…

Nádler úr úgy érezte, hogy valami édes melegség áramlik a melle körül. Lépegetni kezdett alá s fel, s mind a hírmondó orra előtt.

– Vettem máshonnan is észre, hogy a szakmámban tekintélynek tartanak – jegyezte meg.

– Könnyű dolog azt észrevenni – mondta a fiú –, mikor az egész környéken beszélik.

– Nem is múlott, csak egy kicsi baklövésen, s ma mérnök vagyok.

Lőrinc, „baklövést” hallván, valami veszedelmes vadászatra gondolt, s tapogatódzva kérdezte meg:

– Tán nem találta el a tekintetes úr?

– Mit? – állott meg a mester.

– Hát amit célba vett.

– Sok pénz kellett volna hozzá, s egy gazember tanárom is volt, akit a negyedikben megpofoztam. Persze, kirúgtak. Különben ma mérnök volnék, rég mérnök volnék!

– Elég nagy mérnök a tekintetes úr – vigasztalta Lőrinc. – Hova kell nagyobb! Hiszen otthon is mind azt tervezték a nagy hír előtt, hogy a mester úrt kérik fel a harangfelhúzáskor.

– Miféle harangfelhúzáskor?

– Hát nem tudja a tekintetes úr?

– Nem.

– Mert az szernyű nagy dolog lesz, istálom. Hát az úgy volt, hogy a két nagyobbik harangot is bésorozták volt ágyúnak a háborúban, s csak most tuda a község annyira vergődni, hogy újakot szereljen. De immár meg is érkeztek nagy Németországból, s a jövő hónap első szombatján akarják a toronyba felhúzni. Az egész falu úgy kívánnya egyértelműleg, hogy a tekintetes nagy mester úr ültesse bé örök szólásra a harangokat.

– Isten ments! – emelte fel Nádler úr a kezét.

Lőrincet váratlanul találta az ellenvetés, s egy másik gombot nyomott meg:

– Annyit fizetnek, amennyi kell!

– Tőlem akármennyit fizethetnek, mert én a lábamat oda nem teszem. Egyrészt, mert úgy szédülök, mint a fene; másrészt pedig az elveim olyanok, hogy a templomot s a papot utálom. – Itt elhallgatott, majd csendesebben megkérdezte: – Hallottál-e valamit a kommunistákról?

Lőrincnek sejtelme sem volt, hogy azok mifélék. Egy pillanatig gondolkozott, hogy mit lehetne felelni erre, de aztán egy felnőtt komolyságával, próbaképpen, melléje szólott:

– Mindenkinek van felfogása, ha jó, ha rossz.

– S mi a te felfogásod például? – fogta meg a mester.

A legényecske látta, hogy a papokkal itt madarat fogni lehet, éppen azért utolsó szorításnak hagyta. Most csak így szólott, tovább tapogatva a tekintetes úrt:

– Nekem biza olyan felfogásom van, hogy még kétszer akkora torony tetejében sem szédülök, mint a nálunkvaló. A nyáron is én igazítottam meg a tetejiben a keresztet, amit egy nagy forgószél félrecsavart. Ötszáz lejt adtak érte, mert nem sok ember hányódik, aki ezt meg merje cselekedni.

– S a harangot is fel tudnád tenni? – kérdezte a mester.

– Én-e? Fel én akarmekkorát, ha egy kicsi szakértelmet tanulhatnék valahol.

– Mondjad, te… hogy is hívnak?

– Lőrinc, istálom.

– Mondjad, te Lőrinc: máshonnan is vittek el harangot?

– Minden faluból igen, legalább kettőt. S most kezdik mind helyrepótolni, csak legyen, aki győzze felrakni őket.

Nádler úr elgondolkozott a jó kereseten, de aztán visszakanyarodott az elveire:

– S a papokat szereted-e?

– Isten szolgái – mondta Lőrinc.

A mesternek düh rándította meg az arcát.

– Ingyenélők, herék: nem Isten szolgái! – tüzelt. – Mit dolgoznak? Nyúzzák és butítják a népet! Csodálatos, hogy ezt még nem látja mindenki!

Lőrinc olyan józan maradt, mint a tiszta víz.

– Még a farkas is védi a farkast – mondta. – S milyen volna akkor, ha én nem fognám pártját a papoknak?

– S miért kell neked pártfogolni őket?

– Azért, mert én is úgy számítottam, hogy pap leszek – tette ki a másik fogót a legényecske.

Nádler úr olyan veres lett, hogy ijesztő volt.

– Te?! – emelte rá a mutatóujját.

– Hát mit tudjak csinálni, tekintetes mester úr! Valami szikra lyuk, amin az életbe bébújjak; nekem is kell. Otthon még a sincs, amit egyszer egy nap a számba vessek. Úgy gondolkoztam, hogy nekiszánakozom, s Isten segedelmével béállok barátnak. Ma aztán búcsút vettem az apai háztól, amit a tavaly eladtunk, egy jólélek kenyeret s szalonnát vete a tarisnyámba, s elindulék. Egyenesen a barátokhoz akartam menni, de gondoltam; hogy előbb még bénézek egy pillantásra a tekintetes mester úrhoz, hogy a ravatalán legalább lássam meg. Ha pedig az ég kegyelmiből az élők sorában tisztelhetném, gondoltam, hogy azt a haranginnepséget tudatni fogom.

Itt felemelkedett lassan, s úgy látszott, mintha egészen el volna érzékenyedve.

– Ülj csak le még egy kicsit! – mondta a mester.

Lőrinc leült, és sóhajtott. Nádler úr odament hozzá, megfogta az állát, s az arcába nézett:

– Hogy is hívnak téged?

– Bimbó Lőrinc.

– Hány éves vagy?

– Tizenhat.

– Hát mondjad, miért kell neked beállani barátnak? Egy ilyen értelmes fiúnak.

– Hát mit csináljak, tekintetes úr? – nézett rá kétségbeesetten a fiú.

– Menj iparosnak! – mondta a mester, mintha az volna a legtermészetesebb dolog a világon.

Lőrinc leejtette a fejét.

– Akarmilyen helyre nem is állanék bé, s pártfogóm sincs; kihez mennyek?!

Mély csend lett. Nádler úr ide-oda forgatta a dolgot, de aztán elhatározta mégis magát, mert tetszett neki a fiú, s a papok kezeitől is meg akarta menteni.

– Mondjad, nem szeretnéd ezt a mekánikus mesterséget?

– Eléggé szerettem örökké a gépeket – mondta csendesen Lőrinc.

– Hát akkor nem állanál be ide, hozzám?

– Ide, a tekintetes úrhoz?

– Igen.

A legényecske elnézett messze a levegőbe, mintha sohasem gondolt volna erre.

– Két év múlva felszabadulsz – biztatta a férfi. – S mesterség lesz a kezedben. Addig is kapsz lakást, ruhát s kosztot. Valami zsebpénzt is, ha jól viseled magad. Ami pedig a szakmát illeti, nem leszel akármilyen helyen. No, mit határozol?

– Én nem tudom, mit csináljak – mondta elgondolkozva Lőrinc. – Az nem szenved kétséget, hogy a tekintetes úr nevezetes mester.

– Szóval itt maradsz?

– Én amibe beléállok, abba aztán beléállok – közelített oldalról a fiú.

– Hát megegyeztünk-e?

Lőrinc felállott, az ujjasát levetette, s az ing ujját feltűrte. – Úgy tekintem a mester úrt, mintha az apám beszélne – mondta. – Kérek valami munkát, mert telik a nap.

Nádler úr széjjelnézett mosolyogva, majd egy halom összegabalyodott villanydrótot tett oda Lőrinc elé: – Ezeket bogozd ki, és simítsd egyenesre.

Az inas hozzáfogott, és percekig szótlanul, ügyesen dolgozott. – Evvel vezetik a villanyosságot, ugyé? – szólalt meg végre.

– Avval.

– Ejszen az örökvilágosságot is evvel – jegyezte meg jóízű ravaszsággal, mire Nádler úr akkorát kacagott, hogy csengett belé a műhely. Oda is lépett boldogan a fiúhoz, és megveregette a vállát.

– Nagyszerűen megleszünk ketten, fiam – mondta, és utánatette:

– Most tedd el a munkádat, s gyere uzsonnázni.

Lőrinc letette a drótot, majd otthonosan körülnézve így szólt:

– Nem ártana egy kicsit kibővíteni ezt a műhelyt.

– Majd kibővítjük.

Megindultak. Elöl a mester, utána az inas.

– Hát család van-é, tekintetes mester úr?

– Van egy lányom.

– Hány esztendős?

– Tizenöt.

– Hejh, be szép üdőben van!

– Mért kérdezed? – nézett vissza a mester.

– Azért, mert nem menék barátnak – szólott Lőrinc, és úgy virított a nyugvó, enyhe napon a szeme, mint a nefelejcs.