Kányák a templomban

 

Árnyas szülőföld

A falusi ház nyitott ablakán keresztül már reggeliben muzsikát hallok és éneket. Úgy folyik a dal, mint futó nyári esők idején a patak: néha megduzzadva, hogy elsodorja a madarak énekét és a harangszót; néha pedig úgy finomkodik, mint holdvilágos estén a tücsök.

Sógor már megjárta ilyen korán a mezőt. Most érkezik egy nagy bokor virággal, amit átnyújt nekem, s melléje így szól:

– A sógor urat üdvözli a tavasz!

Rögtön rügyeket bont bennem ez a figyelem, mely városon elkerüli rendesen az embert. Megnézem a virágokat, és látom, hogy favirágok és földi virágok verődtek a csokorban össze. Hirtelen az jut eszembe, hogy így kéne egybekötni a falusi magyart és a városi magyart. Egybe kéne kötni, és átnyújtani a Jövőnek, mondván:

– A Jövő urat üdvözli a magyar!

S ahogy elgondolom ezt, az országút felől ismét megduzzadva ömlik az ének és a muzsika.

– Mennek a legények sorozásra – mondja a sógor.

Ezt magamtól is kitalálhattam volna, bezzeg. De nem találtam ki. Megérdemelném, hogy Nepomuki, ki a templomunk védőszentje, most meghúzza a fülemet, mintha csak játszani akarna. Más játszi dolgok is jutnak eszembe, mert a virág és az ének játszik a kedéllyel. S milyen jól telik játék közben az idő! Fut a nap, hogy utolérje a hegyeket, aztán alkonyatban bújnak a virgonc madarak, majd süllyedni kezd lassan a föld.

Játszik a természet is, mint az elme.

De a játékba, esti harangszó után, beleszól egy hír, amely úgy szól, hogy az országúton egymás vérét eresztették a legények. Gyorsan akadnak hírtudó emberek. Elmondják, hogy kik szenvedték meg különösképpen a napot. Főleg hárman, mert azokat szekéren kellett hazavinni. A három közül az egyiknek vége is talán, a másiknak is szüksége van az Isten kegyelmére, de a harmadik esetleg megél.

Sógort nagy izgalomba keveri a hír. Azt mondja, hogy meg akarja látogatni az egyiket, aki apáról rokona.

– Melyiket? – kérdem.

– Amelyiknek vége van – mondja.

Vele tartok én is, hogy együtt látogassunk. Példátlan sötétben baktatunk az úton. Végre odaérünk, s a lámpa világánál megnézhetjük a beteget. Sápadtan fekszik, s a szemét félig lehunyva tartja. Vizes lepedőbe csavarják újból. Eltorzul a fájdalomtól az arca.

De másnap azt beszélik, hogy jobban érzi magát.

S egy hét múlva már csak az emlékei gyarapodtak.

Jó fajta ez; szívós, és hamar gyógyul. Minden kis ürügyet felhasznál arra, hogy éljen.

 

 

Künn a határban javában folyik a mezei munka. Messze, ott és amott, fehér pontokban mozognak az ökrök, de a közelben is több helyen szántanak. Megenyhült férfiak hajadonfőn fogják az eke szarvát, a gyermekek az ökrök előtt járnak, és bogarat kergetnek a barázdában. Az asszonyok és leányok burgonyát ültetnek.

Alig van valaki a faluban.

Ilyenkor Isten őrzi tűzvésztől a házakat. Más elemi csapástól is csak a bizalom és a hit őriz mindent. A cigányok azonban átbújnak az Isten két ujja között, majd kikerülik a bizalmat és a hitet.

Aztán kirabolnak egy házat.

Fut a falun végig a hír, majd százfelé bomlik, s a kis utcákon szalad a mezők felé. Már jön is két román csendőr felfelé az utcán, és szuronyos puskával mennek ama ház felé, ahol a fehérneműt és az oldalszalonnát mozgósították a cigányok. A csendőrök megnézik jól a helyet, nemkülönben a nyomokat. A nyom azonban silány, mert könnyedén járó ember a cigány, s leginkább mezítláb illan a felszáradt tavaszi földön.

Este csoportokba gyűlnek az emberek, és azt beszélik, hogy nem tudták megfogni a cigányokat. Némelyik ember azonban még tele van bizalommal, hogy holnap mégis megfogják őket, de a legtöbben nem tudnak hinni ebben a dologban.

A hívő emberé azonban a jövő, mert másnap csakugyan megfogják a cigányokat. Megfogják szegény pereputtyos népet, és visszahozzák szépen a faluba. Ott állnak most a csendőrök háza előtt. Három ernyős szekerük az út szélén pihen. Maguk a cigányok az udvaron rajzanak. Kisgyermekek is vannak a karavánban. Az anyjuk szoptatja őket, hogy éles sírásukkal ne bántsák a hivatalos emberek fülét. Süldő leányok is vannak, s a nekik való cigánylegények.

Kicsike s mozgó köztársaság az egész. De az ellopott ruhának s oldalszalonnának nem került tolvaja. Átkozódnak a cigányok, és háborognak a gyanúsítás miatt. A csendőrök mégis mindent kidobálnak az ernyős szekerekből. Csupán az elveszett dolgokat nem tudják kidobálni, mert azok nincsenek ott.

A siker makacsul elmarad.

Helyette festői képet mutatnak a cigányok. A képen a csendőri ház tornáca látszik, s a tornác földjén két cigánylány, kuporgó ülésben. Cigarettát sodornak, gyufájuk azonban nincsen. Az egyik csendőr üszköt hoz nekik a konyhából, s úgy gyújtanak rá.

Künn a cigányok lovai elégedetten eszik a szénát, amit a csendőrök adtak nekik.

Béke van, és szeretet.

 

 

Ott állok az országúton, a falusi szövetkezet előtt. Korán van még, nemrégen keltek fel a hegyek és az emberek. Paradicsomi színek ragyognak a mezőkön. Olyan a levegő is, mintha erdei forrásokból özönlött volna elő, csak itt-ott keseríti meg a székely reggeli füst.

Az autóbuszt várom Parajd felől, hogy Udvarhelyre utazzam azon. A szövetkezet ajtaja nyitva van: nem azért, hogy énekeljen, hanem várja a pénzt. Néha jön egy-egy gyermek, gyufát vásárol, vagy egy pakli dohányt az apjának a napi munka mellé. Egy magas, öregedő férfi is jön errefelé az úton. Lassan lépked, jobbra-balra jól megnézi az udvarokat, a házakat s a munkára készülődést. Nagy vigyázattal hozza magával a tekintélyt, amely nem pénzen alapszik immár, mert az nincs, hanem a múlton és némileg azon, hogy a politikában véleményt tanult és szerkesztett magának.

Egy deci pálinkát rendel, és éhomra megissza. Megtörli a bajuszát, egy kissé kiveti a hasát is, és szemlélődve tekint körül. Látszik rajta, hogy szívesen ejtene szót a politikáról, ha volna kivel. Ott volnék én, az igaz, de sejti és hallotta is bizonyosan, hogy én nem vagyok politikáról beszélő fajta. Így hát csak annyit kérdez tőlem:

– A taxit várja-e?

– Azt – mondom.

Erre hamarjában nem szól semmit, de látom az arcán, hogy nem túlságosan tetszik neki az én „taxin” való utazásom. Egy cseppet mintha tüntetésszámba menne az efféle kényelem. Az igaz, hogy szekeret is fogadhattam volna azzal a pénzzel, amit oda és vissza az autóbuszon fizetek, de a szekér nemcsak lassú és a rossz-poros úton agyonrázó módszer, hanem a szekeres székelyeket instálni kell erre a keresetre, s még akkor is úgy tüntetik fel a dolgot, mintha kegyet gyakorolnának. Ha pedig gyalog vág neki az ember az útnak, akkor csúfolódva lenézik.

Különösen a „nagygazda” felső réteg, amelybe ez a reggeli férfiú is tartozik.

– Maguknak még megjárja, van miből élni – mondom neki.

Kínosan nevetni próbál, de mielőtt válaszolna, egy fiatalember jön oda. Éppen jókor, mert az öreg kiöntheti neki, amit mondani szeretett volna.

– Gyere, gyere! – szól oda neki. – Ne sétálj, mint a páva!

– Hát mért ne sétáljak? – feleli a másik. – Nem kerül pénzbe.

– Nem, a fene egye meg a fületeket.

– Hát maga mért haragszik?

– Én azért, mert igazatok lett.

A fiatalember sejti már, nem úgy, mint én, hogy miről van szó. A szegénység és a vagyontalanság szabadságával nevet, miközben csillognak a szemei.

– Hát emlékszel-e? – mondja keserűséggel és keményen neki az öreg. Emlékszel-e, hogy mikor hazajöttetek a fogságból, akkor örökösen azt hirdettétek, hogy: egyenlőség, mindenütt egyenlőség! Hát most bételt a szavatok, mert mind egyenlők lettünk, csakhogy nem felfelé, hanem lefelé!

– Ez már így van – szól a fiatal, és kacag.

– Nem felfelé, hanem lefelé! – mondja még egyszer a „nagygazda”. Az ujjai ökölbe szorulnak, és úgy zúg, morajlik benne a keserűség, hogy ahhoz képest andalító muzsikának hallatszik az a zaj, amivel megérkezik a szövetkezet elé a parajdi autóbusz.

 

 

Napszálltakor, bottal a kezemben és a szabad tekintet énekével a szememben, ott andalgok az országúton, a falu felett. Mindent eláraszt a kibomlott tavasz: patakja csörgedezik az út két oldalán, fűje zsendül, rügyei fakadnak, madarai cikáznak, levegője pezsdít, szellője csiklint.

Gyönyörű volna, ha időt és bajt tudna feledni az ember.

Még a két bozontos lovacskát is báránynak látom, akik egy szekeret döcögtetnek szembe velem.

– Jó napot, Mihály bácsi! – köszönök rá a gazdájára, aki a szekéren ülve egyformán lógatja a fejét és a lábát. Az öreg megállítja a lovakat, rám néz, és időbe telik, amíg megismer. De akkor örömében és a kevés italtól, ami valahogy mégis kitelt neki, olyant rikolt, mint egy őszi rigó.

– Hol járt? – kérdem.

– Hát a városban, süllyedt volna el ott, ahol van.

– Fát vitt?

– Azt, mocskot. Mert annyit kap érte az ember, mintha mocskot vitt volna.

Leveszi rossz fekete kalapját, s olyan most ritkás és csapzott hajával, mintha hosszú táncot hagyott volna abba, amit keserűségében lejtett. Azt mondja, hogy idézést kapott a bíróságra, s hogy ne menjen egészen üresen, mint a koldus, egyjárást bévitt egy szekerecske fát is. Annyi pénzt kapott a fáért, amiből egy véka búzát és egy véka törökbúzát tudott venni, de a bíróságon viszont annyi büntetést kapott, amiből tizenkét véka búzát lehetne venni.

– S miért büntették meg? – kérdem.

– Egy csaptató miatt – mondja.

A csaptató egy karomvastagságú husáng szokott lenni, amivel lecsaptatják a megrakott szekeret, hogy le ne hulljon róla a fa. Nemrégen történt csak, elment az erdőbe Mihály bácsi, hogy egy kicsi tüzelőfát hozzon haza. Meg is rakta valahogy összegyűjtögetett száraz ágakkal a szekerét, s végül levágta a csaptatót. Az „erdődetektív” azonban kineszelte a dolgot, feljelentette az erdészeti hivatalban, s most megkapta a büntetést.

– Hát nem a magáéból vágta azt az egy fiatal fácskát?

– De onnét, hogyne vágtam volna onnét! De a sajátjából sem vághat már az ember, még csaptatónak valót sem, engedély nélkül! Azért lett a büntetés ilyen „kicsi”, mert a magaméból vágtam!

Úgy oktat engem, mint a gyermekeket. Elmondja, hogy minden likra törvény van most, de legkivált az erdőre, mert abból él most a nép egyedül, búzát a háznak és törökbúzát, zabot a majorságnak, petróleumot a lámpának és dohányt a pipásnak csak abból lehet venni, mert egyéb kereset nincs. Azért van, hogy kérvényt kell írni és béterjeszteni, ha a magáéból akar fát vágni az ember, de a kérvény pénzbe kerül, mert románul kell írni, és időbe is kerül. Ha pedig ott lábon akarná eladni valakinek, akkor illetéket is fizet a kérvény mellé.

– Elég szigorú világ van – mondom csüggedten, mert nem tudok segíteni raja. Úgy látszik azonban, hogy sokra becsültem ezt a világot azzal, hogy szigorúnak mondtam, mert Mihály bácsi nem szól semmit, csak némán kezet fog velem, és visszaül a szekérre. Ahogy utánanézek, látom, hogy a kalapját verdesi a szekér oldalához. Bizonyára vagy a port veri ki belőle, vagy pedig a véleményét jelzi erről a világról.

Véleményét a jó gazdának, aki a második réteget képviseli a faluban.

 

 

Kora délután szomorúan harangoznak. Keresztanyám halt meg, ki az ölében tartott volt engem, mikor reám öntötte a pap a friss őszi vizet. Természetes, hogy este elmegyek virrasztóba, végső tisztességet adni neki, keresztfiúi kegyelettel.

Az utca felőli szobában van felravatalozva az öregasszony. Feketébe öltöztetve úgy fekszik, mintha szigorú királynő lett volna, amíg élt.

A szoba tömötten tele van emberekkel, akik virrasztó énekeket zengenek. Jórészt asszonyok. Padokon ülnek, hosszan és kétoldalt a ravatal mellett. Döbbenetesek ezek a fekete kendős arcok, így zordan és mereven a sárga lámpavilágban.

Ott ülök tíz percig a keresztanyám lábainál. Elmondok egy rövid imát, és az idő többi részét gondolkodásban töltöm. Érzem, hogy az idegeimre fekete zúzmara rakódik egyre. Aztán kimegyek az udvarra, hogy a szellőben és a csillagok alatt Isten arca után tekintsek.

Férfiak gyűlnek mellém. Fiatalok és öregek. Egy kis oldalszobából ereszkednek ki, és nagy üveget köröznek egymás között. Pálinka van a nagy üvegben. Reám is elköszöntik a torozó italt, és kortyintok belőle, csendes nyugodalmat kívánván jó keresztanyámnak.

Idősebb férfiú áll mellettem. Ingén és harisnyáján látszik, hogy szénégető ember. Megvicsorítja a fogát, majd ökölbe szorított, nagy kezével döngeti valósággal a fejét, amely pedig nem hibás ebben a világban.

Feketén és szörnyű darabosan ömlik belőle a szó. Ezt a cudar világot szidja, amelyben már úgy is megdöglik az ember, ha mindennap reggeltől estig dolgozik. Nem lehet pénzt keresni! Nem lehet élni! Nincs becsülete már a munkának! Csak a pénznek van becsülete, és annak, akinek pénze van, ha gazember is az a valaki!

– Hol égeti a szenet? – kérdem. – A maga erdejében-e?

Az öreg csak a fogát vicsorgatja, és ökleit rázza. Fizikailag vonaglik a felháborodásában, és úgy tajtékzik az agya, hogy nem tud válaszolni a kérdésemre. Egy másik ember magyarázza meg tehát, hogy miképpen áll most ez a dolog. Vagyis úgy áll, hogy vannak, akik erdőt vesznek, a törvény korlátozásai miatt nagyon drágán. Ezek aztán levágják az erdőt, felhasogatják a fát, kiégetik szénnek, s ezt a szenet eladják ott a helyszínén olyan szekeres embereknek, akik esztendők óta messze vidékekre hordják, és ott eladják.

Ilyen az öreg is, kinek borzasztó öklei vannak.

Sokszor már nem is kap készpénzt a szénért, hanem hitelbe lerakja. Ha ezt nem akarja megtenni, akkor úgy kell elvesztegetnie, hogy nem tud semmit hazahozni a „keresetből”. Nagy a verseny is, mert a jó szénfogyasztó helyeket tanult kereskedők szállották meg, akik tömegesen és olcsón vásárolják össze a szenet, és a falusi szénhordót, aki két lovát és magát Medgyesig kínozza, valósággal legázolják.

S mialatt ezt beszéli nekem egy ember, özvegyen maradt keresztapám elborulva tántorog ki a házból. Nem részeg most, még inni sem tudott nagy fájdalmában. Nem szól hozzánk, hanem az istállóba megy. Utánamegyünk, hogy vigyázzunk reá. Ott zokog a lova nyakába borulva, mint egy öreg oroszlán. Mind ott vagyunk az istálló ajtajában, csak a szénhordó férfi áll az udvar közepén.

Ő a harmadik réteg a faluban.

A csillagok remegnek felette.

 

 

Az esti fátyolon keresztül csak derengve látszik a szülőfalum tornya. De ahogy a száját sötétben is megkapja az ember, olyan pontosan tudom én is, hogy hol van a derengésben. Ilyenkor nyűgbe ver valami különös érzés, melyhez hasonlót soha semmi nem ébreszt bennem.

Csak a föld, ahol ringott a bölcsőm.

Nem öröm és nem fájdalom ez az érzés; nem szárnyalás és nem is megenyhülés. Kehely talán, amiben e földi élet levének kivonata van. Az a titokzatos, egyetlen ital, amelybe a kerek földnek minden fűszere egybefőzetett. Ízében mind ott találom az édes és keserű fűszereket, a mérgezőket és a gyógyítókat, nemkülönben a kábítókat és a józanító fűszereket.

Bilincsbe vert.

És nem tehetek egyebet, hordom ezt az örökös, láthatatlan bilincset, mely egymagában is elegendő volna ahhoz, hogy az ember szabad soha ne lehessen. S még úgy a legjobb, ha megadással hordom, és a rozsdáit magam takarítom, mert aki lázadva összetöri ezt a kelyhet, szülőföldjét temeti el.

Vagyis a hegyeket egyenlővé teszi a sík földdel, hogy magának zugot sehol ne találhasson.

Okkersárga Ábrahám

Bekenem friss vízzel a homlokomat.

Készen vagyok.

Látom a falumat. Olyan, mint egy hatalmas kóberes szekér. Valami hegy van eléje fogva, mint egy mérhetetlen fekete gebe. Hűvös éjszaka van. Hűvösebb is lehetne, mert koros őszt mutatnak a fák, a magas ég is ki van derülve. A hold süt, nem versenyképesen, csak szelíden süt. A mérhetetlen gebe lomhán abrakolja sugarait, miközben éjfélt mutat a farkával, mint egy különös szerkezettel.

Valami vénasszony kopogtat a csendes utcán. Mindig azt a lábát nézi, amelyiket előreteszi. Látszik rajta, hogy a kopogást nem szereti, pedig ő csinálja. Egyszerű lelkével szeretné, ha láb nélkül lehetne járni. Jóval előttem halad. Aprókat lépik: negyvencentiseket. A távolság közöttünk száz méter lehet. Hamarjában számítani kezdem, hogy hány lépéssel érem utol, ha én hetven centisekkel haladok. Alig veszem fel azonban a tempót, meghallja lépteimet, megáll, és visszafordul.

Egy kissé bosszúsan megállok én is.

– No, jól elrontotta a játékomat – szólok előre neki.

A nagy csend fülembe ömlik, mint a tengerbe a víz. Egy pillanatig rettentően érzem a föld vonzóerejét, de aztán látom, hogy az öregasszony keresztet vet, s ez az ég felé húz egy kicsit.

– Ne féljen semmit! – mondom, s valami különös könnyedséggel szinte úszom, ahogy feléje sietek. Minden lépésnél jól látom, hogy nagyobb s nagyobb lesz az öregasszony. Biztos vagyok benne, hogy az égig nőne, ha kilenc hónapig folyvást így mehetnék feléje.

– Hát maga az, Régina néni?

– Én biza, lelkem.

– S hol hányódik ilyen öreg éjjel?

– Virjasztani voltam.

Ebben a pillanatban egy macska ugorja keresztül az árnyékomat. És bennem, mintha csak lámpát gyújtott volna az őrangyal, megvirrad rögtön egy emlék. Érzem, hogy elsápadok, s hogy a szó megakad gurultában a torkomon.

Régina néni az arcomon csüng.

– Valami szerencsétlen hír? – kérdi.

– Annál sokkal nagyobb dolog.

– Halálozás?

– Az is kicsiség ehhez képest.

– Hát?

– Csoda, de meglehetős. Avval állunk most szembe.

Az öregasszonyt nem lepi meg a szavam.

– Akarmi volna, ebben a világban nem volna csoda – mondja.

Megindulunk, s hát jön a hold is a fejünk felett.

– Ugyanbizony nem emlékszik? – kérdem.

Úgy néz rám, mintha nem jutna semmi az eszébe.

– Gondoljon csak vissza, hogy ezen a helyen s pontosan ebben az órában ezzel a macskaugrással s ezzel a holddal együtt én még találkoztam magával. Mégpedig a forradalom idején, amikor a földrengés volt. Jusson csak eszébe!

– Hiszen az most van! – csodálkozik Régina néni.

– Mi van most?

– A földrengés ideje.

– Hát az hogy?

– Az úgy, hogy ami most van: az most van!

– Ne beszéljünk kétfelé, Régina néni, mert a mi találkozásunk akkor volt, amikor azt a jámbor életű papot a föld magából kidobta.

– Hát azt most dobta ki! Ma este!

– Maga mit beszél?

– Hiszen onnét jövök.

– S maga azóta örökké jő?

– Mióta?

– Hát a forradalom óta.

– Én biza most indulék el, egy fertály órája sincs.

Látom, hogy itt nincs kivel beszélni. Ez a vénasszony valósággal megmerevedett az időben. Itt rekedt, a forradalomnak ezen az éjszakáján, ezen a helyén. Nem halad soha átal a következő napra. Megállott. Nem öregedik.

Örökéletű lett.

– Hát maga nem nézi meg? – akasztja reám a szemeit.

– Mit?

– Hát a mumus-papot.

– Azt, amelyik felszínre került volt a templom mellett?

– Azt.

– S még azóta örökké ott van?

– Mióta?

– A forradalom óta.

Egy éles lövés a szavam végire sivít. Idegeim megrezdülnek, pillantok egyet, s hát az öregasszony nincs sehol a világon. Különösnek találom. Talán ő szólott, s nem a puska. Kilőtte a föld a csillagok felé. Dermedten állok néhány percig. Nincs. Sem elöl, sem hátul. Kételkedni kezdek abban is, hogy volt. Talán az sem igaz, amiket mondott. Ennek utána fogok járni! Alkalmas éjszaka van.

Rögtön irányt veszek, s megindulok a templom felé, hogy megnézzem a mumus-papot.

Csend van. Nem lő senki. Barátságos hozzám a világ, érzem. A hold sem ment a vénasszony után, hanem velem tart. Jó hangulatot hintek magam elé, s úgy megyek szép csendesen. Az iskola sárga falait éppen most hagyom el. A torony már látszik. Mint egy kövéren és magasan felszökött nagy fehér sugár, úgy kiáltja, hogy: vagyok! Egy kicsit kihívónak találom ezt a viselkedést. Annál inkább, mert az az érzésem, hogy csak akkor van ő, ha én látom, máskor odalesz valahová. Hirtelen ki is próbálom: elnézek ellenkező irányban, s hát csakugyan nincs a torony sehol.

Hiába, ilyen a világ!

Kedvesen mendegélek, s jólesik. Szinte el is felejtem a célt. Csak azt érzem egyszerre, hogy valahonnan delejesség árad. Valami jelt is látok ott, egy kereszt fénylik a föld felett, a két szára egyenlő: olyan, mint egy pluszjel, amellyel össze akarja valaki adni az eget és a földet. A delejességet egyre érzem abból az irányból. Mindenesetre pozitív elektromosság lesz, a jel hirdeti ezt. Tehát valaminek lennie kell ott. A jobb karomat kinyújtom rögtön, mint egy mínuszjelt: s ebben a pillanatban úgy odaránt a delejesség, hogy a fejemet jól belévágom valamibe. Elszédülök, és felbukom. Azért nem haragszom. Sőt, még jobban szeretem magamat, a fejemet is elkezdem simogatni. Végre felülök, s megnézem a holdvilágon, hogy mibe vertem a fejemet belé. Megtalálom a keresztet. Írás van a függőleges szárán:

 

Itt nyugszik Jakab Ábrahám. Szent életű, magos, jámbor pap vót. A haláltól félni oka nem vót. Legyen példája ehelyt szem előtt, Mert ő feltámad mindenki előtt.

 

Jó szagú, bölcs szavaknak érzem. Lelkembe szöknek puhán, s úszkálnak benne, mint a játszi halak. Derű is érkezik e percben valahonnan, és lefekszik a két arcomra. Lassan elfordítom a szemeimet a keresztről.

– Ki az?! – kiáltom önkéntelen.

Nem felel senki. Pedig egy emberi figura fekszik előttem, tetején a göröngyös hullámnak, amit a föld vetett. Szigorú alak, horpasz, merev, ijesztő. Az alapszíne okkersárga a holdvilágon.

Nyomorult nyugalmában irtózásra ösztökél, de mint a felgyújtott lámpa, eszembe jut hirtelen az öregasszony, aki megjövendölte nekem a mumus-papot.

– Ő lesz az! – ugrik ki szavam, és próbálok felállani lassan. Úgy érzem, mintha az Isten fogná a karomat, hogy segítsen. Nagy szavak morajlanak bennem e világszép, felséges pillanatban. Valami olyan gondolat akar dicsőn megszületni, ami az életet és a halált összeköti. Olyan fényes mondat, amelynek betűit dicsőséggel a szívemen viselhetném, mint a monogramot.

De nem sikerül.

Két lépésre fekszik az okkersárga emberi forma. Mozdulni akarok feléje, de a nyugtalanság árama fut keresztül rajtam. A homlokomhoz kapok: persze, a nevit elfeledtem! Megnézem újból a sírfelírást: „Itt nyugszik Jakab Ábrahám”.

– Jó estét, tisztelendő Atyám! – köszönök neki, és meghajlással üdvözlöm, mert a kalapomat valahol elvesztettem. Majd odalépek nagy ügyelettel hozzá, s nézni kezdem. A magosból nézem, először két szemmel, aztán egy szemmel. Úgy forgatom a fejemet, ahogy a varjú szokta; az orromat is mozgatom, mint a nyúl.

Játszom, hogy ne féljek tőle.

És nem is félek, bátran mondhatom. Még melléje ereszkedem, mint a komám mellé.

– Hogy vagy? – kérdem.

Nyugodtan fekszik, és nem szól. Csak ragyog a holdvilágon, mintha ezzel akarná kifejezni, hogy ilyen jól még sohasem volt. Megérintem az arcát: s érzem, hogy hideg és izzadt. Sorra vizsgálom egyebütt is. Hajzata nincs sehol. A feje és az arca mégis nagyon férfias. Határozott, erős karaktere van. Egészen előnyére válik, hogy a bőre rá van tapadva sárgán a csontjaira, amelyek csalhatatlanul és tökéletesen hirdetik az ő formáját. Az is meglep, hogy nála a szín és forma a legnagyobb harmóniában ölelkeznek; szorosabban, mint bárki a kedvesével. A húst, a bűnnek és minden olcsó érzelemnek ezt a csodás emberi melegágyát, kiküszöbölte róla a föld. A termékeny, drága anyaföld, amelyben nyugodtan munkálkodhatik az Isten, mert a motorok és a civilizáció számtalan más termékei nem zavarják.

Határtalan öröm önt el.

Tudom, hogy egy ilyen felfedezés igen nagy dolog. Mert itt nincs hazugság, sőt, a megtisztult igazságnak kútfeje ez a mumus, ez a szent életű pap, aki szellemileg és testileg egyaránt tökéletesen leegyszerűsödött. Szemei sincsenek már. A látás két fészke mélyre esett csontjai közé. A fülei olyanok, mint a fennakadt novemberi levél. A szája előreugrott, és makacsul áll. Bizonyos, hogy prédikálni nagyon szeretett. A nyaka vékony, de izmosnak látszik, mint a kötél. Azonban a melle domború még: jellemes ember volt, és a fizikai munkát is szerette. A karja már ösztövér, s mint a kicsi gyermek játékorsói, olyanok az ujjai. Csípője elég gyenge. Férfiúi hiúságát pedig éppen nem tartotta meg, úgyis csak bajt szerzett életében is neki.

Egészben véve nagyon rokonszenves. Nem alakoskodik, nem hiú, és nyugodtan fogadja az ember megjegyzéseit. Nem akar félrevezetni egy-egy alattomos mozdulattal vagy vállveregető szóval. Egészen néma, és mégis többet mond, mint a legnagyobb szónok. Kétségtelen, hogy nagy hálával tartozom neki. Gondolkozom is, hogy miképpen fejezzem ezt ki, de ekkor beszédet hallok valahonnét. Gyorsan otthagyom, és a kerítésnél meglapulok. Várok.

Két katona jön. Fegyverük csöve villog a holdvilágon.

– Aztán te lövöd meg! – szól az egyik.

– Lődd meg te!

– S te micsinálsz addig?

– Én elrabolom a pénzt s az aranyóráját neki.

Óvatosan közelednek a temető felé. Fürgén jár a szemük. Már csak három lépésre vannak a mumus-paptól. Akkor az egyik észreveszi, s megáll.

– Jáj, mi van itt?!

– Mi?

– Meghót ember.

– Csontvázs, te!

Megismerem őket. Cigány mind a kettő. Falumbéliek. Pillogtatás nélkül figyelek. Látom, hogy az egyik lehajol, megfogja a múmiát vállban, felemeli, s aztán elereszti.

– Bétörik a feje, te!

– Akkor sóljon.

Megint felemeli, s egészen átkarolja. Kacag, és indul emígy felszerelve. A kopogós lábakat kegyelet nélkül a földön húzza.

– Mit akarsz véle, te?

– Megmutatjuk a papnak. Azt gondolja, hogy kísirtet.

– Tedd le, mert nem érünk célt. Jobb lesz, ha igyenesen agyonlőjük azt a papot.

– Gyere csak! Feldugjuk neki az ablak alatt, s a nyavalya kitöri.

És mennek. Az egyik röhögve viszi jámbor Ábrahámot, a másik egy kicsit hátramarad, s úgy nézi vaksi szemekkel.

– Emeld fel a lábát, te! – biztatja egy idő múlva.

A nyomukban vagyok. Nem is tudnék elmaradni ettől a szent életű múmiától. De izgat a dolog is, mert vettem észre, hogy ez a két katona meg akarja ölni a papot.

Csendes, derült éjszaka van. Teli a levegő delejes holdvilággal, faluval, hegyekkel, fákkal, fegyverekkel, cigányokkal, múmiával. És velem. Velem, aki csodálatosan nesztelenül tudok járni. Nesztelenebbül, mint ahogy repül a kecses pillangó. És tele vagyok erővel s bátorsággal mégis. Megyek a gonosz katonák után. Jól látom minden mozdulatukat. Az egyik átszökik a papi laknál a kerítésen. A másik átadja neki a mumust. Odakullognak csendben az ablak alá. Megállnak a fal mellett, és összesúgnak. Aztán katonasapkát nyomnak Ábrahám fejébe, csontvállára fegyvert akasztanak.

Ketten támogatják, és kuncognak.

Ábrahám hegyesen áll, még hetyke belé, ahogy a vállán lelóg a fegyver.

– Üzsd az ablakot!

– A nyavalya ki fogja törni! – röhög a másik, majd megveri az ablakot, és bekiált: – Kelj fel, hogy vigyelek el!

– Nízzed már, mit csinál!

– Fekszik az ágyban.

– Bújj neki, s zörgesd jobban, te!

A cigány erősebben megveri az ablakot, s újra kiált:

– Kelj fel, hogy vigyelek el!

Alig nyeli el a csend a szavát, lehúzódik a fal mellé, és így szól:

– Mozog.

A másik feldugja magasra a mumust.

– Mozgasd! – biztatja a társa, és benéz az ablakon megint.

– Mit csinál? – kérdi a másik.

– Idenéz.

– Hát most?

– Leugrott az ágyból.

– Vigyázz te, mert lőni talál.

– Nem lő.

– Hát?

– Bébújt az ágy alá.

Nagyon tetszik nekik, hogy bébújt a pap az ágy alá. Leeresztik a mumust a földre, maguk is melléje kuporodnak, és úgy röhögnek.

– Mára elég vót szeginnek.

– Hát nem lőjük meg?

– Majd máskor.

Egy kutya az udvaron ugatni kezd. A hangja mély. A cigányok kapják a mumust, és futnak. Átugranak a kerítésen, és mennek az úton. Két székely legény egyszerre szembejő velük. A csodálat hangján kérdi az egyik:

– Hát ez mi az ánti?

– Kísirtet, istálom.

– Hova viszitek?

– Felesiget keresünk neki, istálom.

A két legény összenéz. Az egyik hunyorít, és így szól a cigányok felé:

– Csináljunk vásárt!

– Pinzzel?

– Evvel a száraz tátival.

– De pinzben?

– Pénzben, pénzben.

– Tíz korona, hogy legyen nagyon olcsó.

– Fele.

– Hol a pinz, istálom?

A legények kifizetik Ábrahámot, s viszik felfelé az úton. Az egyik a nyakát fogja, a másik a lábát. Mókásan lógatják, s nem győzik eleget nézni.

– Elég sovány – szól az egyik.

– Főddel élt, ne felejtsd el.

– A csimmasz is főddel él.

– De a csimmasz nem ember.

– Hova tesszük?

– Elvisszük vizitába valahova.

– A jó lesz.

Egy kapunál megállnak. Az ablak szabad és világos. Sokan vannak a házban, rágyűltek az ügyes leányra. Egy-két percig tanakodnak, aztán rászánják magukat, s bévonulnak a kapun. Az egyik hátramarad „száraz tátival” együtt az ereszben, a másik kopogtat, és kinyitja végig az ajtót. Valaki rászól:

– Tedd bé, mert a meleg nem odaki van, hanem idebé.

– Igende elhozám a komámot is a szomszéd faluból – egyengeti a kísérteties tréfát a legény.

– Hát lépjék bé!

– Gyere, komám, mert szüvesen látnak – szól vissza a legény.

Mindenki a küszöböt lesi. És a szemekben egyszerre megfagy a fény, az arcok megmerevednek, a szájak megrándulnak.

Felnyögnek, és felsikoltnak.

És ott áll Okkersárga Ábrahám a küszöbön. Ott áll szem előtt, mint ahogy meg van a sírversében írva.

Végre a legény elébújik kacagva a háta mögül, és bélógatja a szobába.

– A barnát szereti – mondja, és beteszi az ajtót.

Magam az udvaron egy csutakra ülök, és várok. Békesség van, és nyugalom. Minden áll. Nem moccan a ház sem, sem a csűr. A hold és a csillagok szolgálják az eget. Én a csodálatos Ábrahámot szolgálom. Idevetett valami titokzatos kéz, mint egy horgot. Most már meg tudom érteni a követ és csutakot, amely örök nyugalommal ott marad, ahová tétetett. Azt hiszem, hogy nincs nappal, örökké csak éjszaka van. Nincs más égitest, csak a hold és a csillagok. Ember sincs több a világon, csak én vagyok egyedül. Megesküdném, hogy ez a puszta igazság. De akkor megzavarodik hirtelen a levegő, és összedől bennem a hit. És a hit helyébe leül kedvesen, elnéző mosollyal egy különös figura, amely az első pillanatban éhes disznó, a másodikban makkal teli fa, a harmadikban forrás, a negyedikben kárász, az ötödikben hűvösség, a hatodikban emberi hang: jönnek a legények az udvaron át. Úgy látszik, betelt a kedvük, mert hozzák „száraz tátit” is magukkal. A csűrbe viszik, és a hátsó bal sarokban elfektetik, szénával betakarják: elrekkentik, hogy máskor is legyen.

Aztán énekelve hazamennek.

Egy ideig ott állok tanácstalanul. Majd megnyílik előttem egy út, ragyog, és odacsúszik a lábam alá, amely kedvre derül, és velem elfut. Néhány perc múlva egy ház előtt megállok, s megzörgetem az ablakot. Régina néni kidugja öreg arcát.

– Fusson a paphoz! – mondom.

– Mért kéne futni?

– Ellopták a mumus-papot! Fusson, és mondja a következőket: két cigány meg akarta őt ölni az éjjel, de a mumus megóvta a haláltól. Erre a cigányok eladták a mumust két legénynek, akik elvitték Balla Gergőékhez vizitába, s most ott van eldugva a csűrben, a bal sarokban, a hátsó kapunál. Fusson, és jelentse!

Dicsérje mindenki az öregasszonyt!

Én is a legszebb jelzőkkel illettem, mialatt igyekszem vissza őrt állani Ábrahám mellett. Bémegyek csendesen a csűrbe, a lajtorja tetejébe mászom, és gubbasztani kezdek. Hajlékony körmeim vannak, és puha tollam. Nagy kerek, sárga szemeim, amelyek pompásan látnak az éjjeli színben. Bagoly vagyok, selymes pillantású, és igen szép példány a hímek közül.

Gubbasztok, és várok.

A papra gondolok, és megjelenik. Egyenesen a sarokba megy, elsöpri két kezével a szénát, magához öleli jámbor elődjét, és viszi. Félelem nélkül viszi. Két arcáját a kegyelet két szirmának látom. A szemem örömmel nyugszik rajta, mert szép dolognak tartom, ha az egyfoglalkozásúak legalább összetartanak. Vele tartok, és figyelem.

A templom előtt megáll, kizárja az ajtót, a sekrestyében fehér karinget vesz, és szentelőbotot a kezébe. Aztán ismét magához öleli kedves elődjét, és megindul a temető felé.

Bémegy mélyen a keresztek közé, egy tágasabb helyen megáll, kegyesen elfekteti Ábrahámot a földön, aztán az égre emeli szemeit.

Ekkor két angyalt látok leszállni az égből. Ásót és lapátot hoznak magukkal, és ásni kezdik serényen a sírt. Amikor kész van, a pap megnyitja dallamosan a száját:

– „Oremus!”

Ahogy elnézem hosszan eme kegyeletes dolgot, eszembe jut a Törvény, amelynek értelme szerint vissza kell térnie mindenkinek a maga országába.

Csak kirándulások tehetők.

És jól is van ez így.

– Legyen harmónia!

Nagyon tetszik nekem ez a két szó. Újból kimondom, és újból. Az az érzésem, hogy bé is teljesednék, ha számtalanszor ki tudnám mondani. De csak háromszázhuszonegyig vihetem fel, mert a pap a zsebébe teszi a szentelőbotot, és elindul.

Csendben követem. Siet a templom felé vissza. Egyenesen az ajtónak tart, amit nyitva felejtett. De a küszöbön megáll. A szemei rémülettel telnek meg, a lábai reszketnek.

– Rablók! – kiáltja, és Isten nevére támaszkodva előresiet. Bátornak látszik, szinte vakmerőnek.

Az oltárnál égnek a gyertyák. Két alak a fal mellé bújik.

– Ki az?! – szól a pap.

Nem felel senki.

Közelebb megy. Két fegyver emelkedik feléje lassan.

– Merevedjetek meg! – emeli fel a karját, aztán odamegy egyenesen, és így szól: – Isten cselekedte.

Nyugodtan az oltárhoz megy, megnézi az Úr szent testét, és rendben találja. Aztán megfogja jobb kezével az egyik alakot, ballal a mást, kihurcolja, és a templom mellett a földre veti. És mereven, arccal az ég felé ott fekszik a két katona, aki meg akarta ölni ezt a példamutató papot, és eladta szent életű Ábrahámot.

A bátor férfiúra mutatok, és így szólok:

– Majdnem kész a harmónia.

Nem felel. Ünnepélyes és misztikus. Bezárja az ajtót, férfiasan hazamegy, a kulcsot a párnája alá teszi, keresztet vet, és példásan elalszik.

Aztán virradni kezd.

És az én kedves, szomorú-mókás székely falumat elönti végre a reggeli fény.

Iparos Bimbó

A város északi kapujában jókora domb púposodott. Laposabb országban hegy is lehetett volna bátran. Az országúton, amely pontosan a közepén kúszott keresztül, éppen egy vándorember igyekezett a tetőre jutni. Az aljából legalábbis vándorembernek látszott. Ha azonban közelebbről szemügyre vette valaki, kiderült, hogy se nem vándor, se nem ember. Botja és tarisznyája volt ugyan neki, s növésre is eléggé megjárta, de azért csak növendék volt ő. Kacagnivaló, de eredeti. Már menni sem egyenletes szakértelemmel ment, hanem valami sajátos, mókás büllögéssel. Igaz, hogy hosszú lőcslábai voltak, amelyekkel más sem ment volna különbül. Szembetűnő volt a ruházata is, amely rongyossága miatt csak akkor ért volna valamit, ha kicserélhette volna egy jobbal. Az arcája azonban kedvet és bizalmat árult, s tiszta, kék szemei derűt énekeltek. Likas, kajla kalapját egészen hátralökte, s apró ragyái úgy sütkéreztek a szeptemberi napon.

Ahogy a tetőre kiballagott, egyszerre a szemébe esett a völgyből a város, és csintalan arccal megállt. A botjával arra mutatott, egy kicsit meg is rázta, s így szólt:

– Ott maradj, mert vízözönt bocsátok reád!

Leült egy mákszemet, hogy megünnepelje ezt a pillanatot, amelyben megláthatá végre a várost. Szalonnát vett a tarisznyából elé s rozskenyeret, s fanyelű bicskájával falatozott szűkön egy cseppet. Amikor elpakolta megint, hát éppen éri bé egy fekete ruhás öregasszony, aki rózsafüzért lógatott maga előtt s duruzsolt. Felállott, megvárta, s szó nélkül melléje szegődött. Úgy büllögött társ gyanánt, mintha együtt jöttek volna egész nap. Az asszony még duruzsolt egy ideig, aztán megzavarodott, s kezdett pillogtatni a legényecske felé. Az egy jó darabig úgy tett, mintha észre sem venne semmit, egyszerre azonban toppanva megállt, s ijedt csodálkozással a vénasszony lábára mutatott.

– Né, a sarka hátul van! – mondta.

Az asszony odakapott a szemével, majd elszégyellte magát, s megjegyezte:

– Ne tudj olyan sokat!

Egy borvizes szekér jött szembe velük. Két törpe bivaly húzta.

A szekeres jobbról eregélt, kezét az állat hátán nyugtatta barátsággal, s közben mindegyre motyogott. Nagy kár, hogy nem lehetett érteni beszédjét; pedig, hogy jóízű dolgokat mondhatott, már abból is kitetszett, hogy a bivalyoknak folyton csorgott a nyáluk.

Ahogy éppen haladtak volna el egymás mellett, a legényecske megállt, s vészhírű hangon az ászokra mutatott, amelyben szép sorjában állottak a korsók:

– Bácsi, a korsói meglikadtak!

– Hol, te? – fordult hátra a másik.

– A szájukon.

Az embernek mogorvára billent az arca.

– Ha megcsapnálak, bőgnél-e? – mondta.

– Én igen, ha bölcsőbe tenne – kiáltott vissza a rongyos, és az asszonyra nézett, hogy vidul-e a dolgon. A néne azonban csak ment egykedvűen, színtelen arccal, mintha nem is hallott volna semmit. Ez a viselkedés hűs szellő módjára kezdte fújni a fiút. Mókázó kedve, mint a pillangó, nesztelenül leszállt, mert megérezte, hogy valami különös, nagy szomorúságot emel ez az asszony.

– A néném hova való? – kérdezte részvevő hangon.

– Én fancsali, fiam.

– Tán nem doktorhoz menyen?

– Bár ne oda mennék – felelt az, de többet nem szólt, csak a szája mozgott kénytelenül, mintha sírni akarna. A legényecske várt egy ideig, aztán bölcs nyugalommal megjegyezte:

– Jó iskolát jár ki, aki meghal. Az éhezést s a fázást is könnyebben szenvedheti aztán.

– De hát aki hátramarad?! – tette fel a kérdést az asszony.

– Az vakarjon eléfelé! – szólt egészséggel a fiú, s nyomban megkérdezte: – Hát kije fekszik?

– Nekem mindenkim: az uram is, a fiam is. Pedig olyan erősek voltak, hogy hasadtak ki.

– S aztán mi találta őket olyan egyszerre?

– Összeverték a csendőrök. A vénember nincs is eszméletin, a fiam is nyomorék marad ejszen. A tegnap este mocskolák össze őket, előbb az uramot, s aztán azt a nagy erős legényt, mert védeni meré az apját…

Tovább nem tudta folytatni, mert utolérte a sírás.

– S aztán mit tudott hibádzani egy olyan vénember? – kérdezte jó idő múlva a legényecske.

– Semmit. Az égvilágon semmit. A csendőrök azt mondják, hogy összevétették valakivel.

Sokáig nem szóltak semmit. Közben odáig értek, ahol a téglagyár van. Az öregasszony megtörülte a szemeit ekkor, mert az emberek is sűrűbben kezdtek jövögetni.

– Hát te mi járatban vagy? – kérdezte végre, hogy szóljon valamit.

A senkifia lódítani akart egyet, de megakadt a nyelve. Nagyot nyelt, s botjával kopogtatván a földet, kimondta a valót:

– Elindulnék, hogy valami helyet kerítsek magamnak. Akarmilyen szikra jó volna, csak szuszoghassak, s tanólhassak is valamit… – Megint nyelt egyet, és kiejtette a nagy szót: – Iparos szeretnék lenni!

– Anyád van-é?

– Van a főd alatt.

– Hát apád?

– Ő egy kicsit fejjebb, mert örökké iszik.

Valami kirándulók jöttek szembe. Lehettek húszan is. Ahogy közel értek volna, mind megálltak, s úgy nézték a különös, viccesen büllögő senkifiát. A legényecske nem jött zavarba, hanem könnyedén odavetette nekik:

– Heába néznek, mert megyünk!

Kezdtek is béjutni már a kőházak közé.

– Üsmérsz-é valakit? – kérdezte az asszony.

A tarisznyás már a föld felett repdesett megint, s vígan felelte:

– Annyit üsmerek, mint a sár!

Azzal a szemét jártatni kezdte szorgosan, hogy nem lát-é valamiféle műhelyt, vagy nem lóg-é valahol tábla. S alig mehettek ötven lépést, csakugyan meglátott egyet, amely ott lógott a járda felett, erős vasrúdra akasztva. A nagy fehér mezőben ez állott fekete betűkkel:

 

MIHAIL NÁDLER MIHÁLY

MECANIC – MEKÁNIKUS

 

A legényecske megállt, s összehúzott szemöldökkel nézte egy ideig a felírást. Aztán nekibátorította magát, s így szólt:

– Látja-é, ezt is meglehetősen üsmerem.

– Ez Nádli úr, ugyé? – kérdezte az asszony.

– Ez ő – nézte a táblát a fiú. – Becsületes embernek üsmertem örökké, nem tudom, mi a nyavalyát íratott fel oda a neve alá. Tán nem hala meg, amióta nem láttam?!

– Menj el! Hogy hót volna meg, hiszen annak akkor híre volna!

– De hát mi a nyavalya az, hogy „mekánikus”? Talán csak nem lett kubikus?

– Én nem tudom, fiam. Ez eddigelé örökké motrokat s gépeket javított.

A legényecske kivette, ami neki kellett. A játék kedviért még hümmögtetett egy kicsit, de aztán nekibillent a dolognak.

– Benézek, hátha él – mondta, és kezet fogott a vénasszonnyal. Béfordult lassan a kapun, s a botját odatámasztotta a deszkafalhoz. Aztán a lábbelijét megtörölgette, s rongyos ruháit is megigazította. Közben széjjelpillantott az udvaron: egy rozoga kutat látott, s mindenféle vasdarabokat s rossz szerszámokat szertehányva. Lépett óvatosan néhányat, s fülelni kezdett. Az első ajtó mögül mintha reszelést hallott volna. Közelbújt egészen, s úgy vette ki, mintha kapát reszeltek volna.

– Ide eccer bémenyek – mondta, és kopogtatott.

Nem szólott senki.

Megvárta, amíg abbamarad a reszelés, akkor megint kopogtatott. Erre kinyílt gyorsan az ajtó, s egy szigorú, veres arcú, meredt szemű ember nézett ki gorombán rajta.

– Kit keresel? – kérdezte.

Szépen, úri módon akart felelni a legényecske, s így szólt:

– A tekintetes úrt vélem látni, ugyé?

– Miféle tekintetes úrt?

– Hát Nádlert úrt, a nevezetest.

– Én vagyok.

A fiú nem látta egészen jónak, hogy a mester odabenn legyen, s ő idekünn. Úgy vélte, hogy egy fokkal mindjárt előbbre juthatna, ha békerülhetne valahogy ő is. Egy hirtelen ötlettel behúzta tehát a fejét a nyaka közi, s úgy nézett a kapu felé s az udvaron széjjel, mintha titkos beszéde volna, de fontos. A mester megértette, s így szólt:

– Gyere csak be!

A legényecske belépett, s a kalapját levette.

– Hát te ki vagy tulajdonképpen? – kérdezte gyanakodva az ember.

– Éppen ezt akartam egyikfelől megmondani – felelte a jövevény. – A nevem Bimbó Lőrinc, s csak idevaló vagyok: mártonházi. Az apám Bimbó Gergely volt, nagy olvasó ember, még a törvénbíró urak is el-eltöltötték véle az üdőt, de megölé a nagy szégyen, hogy a rossz vezetők háborút hozának a földre.

Nádler úr a sok adó s nyomorgatás miatt erősen haragudott a vezetőkre, s barátságosabb arccal fordult a fiúhoz.

– Hogyhogy? – kérdezte.

– Hát nem tudja a tekintetes úr?

– Nem.

– Hát teccik tudni, apámat is katonának vonították, de azt mondta utána, hogy jobb lett volna meg sem születni a magyarnak, mint hogy romlásba döntsék. Attól fogvást alig ment bé étel a száján, s úgy száradott el az országos bánattól, mint az aszalt vackor.

– Mi volt a foglalkozása? – érdeklődött a mester.

– Napközben szántóvető volt, de esténként s innepnapokon a könyvet nem lehetett a keziből kihúzni.

– Érdekes ember lehetett… – gondolkozott el Nádler úr.

Lőrinc továbbfűzte gyorsan a szavakat:

– Jól teccik mondani, mert ugyan érdekfeszítő ember volt. A csendőrök is annyit érdeklődtek utána, mintha az onokabátyjok lett volna, akiről nagy vagyon néz rájok. De én gyermeke voltam, s még nekem sem maradott semmi. A patika s a doktorok mindenből kiforgattak, s még tán engemet is vásárba bocsátottak volna, ha megengedé vala a szokás… – Itt a másik lábára állott, s egy ügyes szófordulattal vígabban tette hozzá: – De haggyuk a bánatot, amikor öröme van az embernek!

A mester úr kíváncsian nézett rá, mert azt hitte, hogy a dolog értelmére tért a fiú.

– Öröme? – kérdezte várakozó arccal.

– Most jelenleg nem tudok elég hálát adni az Istennek – evezett a legényecske.

– Hát mi történt?

– Éppen az, hogy semmi, amint látom.

– Hát akkor minek örvendesz?

– Én a tekintetes úrnak: hogy egészséges, hogy keze-lába ép, hogy nem tudták megölni!

Nádler úrnak még jobban kimeredtek a szemei, s ideges csodálkozással kérdezte:

– Miket beszélsz te összevissza?!

– Nem én beszélek, tekintetes úr.

– Hát?!

– A népek beszélnek. Nagy szerencsétlenséget zúgatnak, ami a mester úrt találta volna.

– Engem?!

– Nem állítanám, ha a saját fülemmel nem hallottam volna.

– De mit beszélnek? S kik beszélnek?

Nyelt egyet Lőrinc, s megint körülnézett. A kalapját kitette a kezéből, s meg-megroggyant térdben, mintha a lábai már nem bírnák az állást.

– Én megmondanék ápertén mindent – szólt bizalmasan –, ha a tekintetes úr reászánna egy kicsi időt.

– Ülj ide, ni! – mutatott Nádler úr egy padra, s mohón leső arccal maga le is ült mindjárt. Lőrinc is odahúzódott melléje, s újabb gőzt adván a képzeletének, beszélni kezdett:

– Ezelőtt három nappal, úgy szürkület kezdetin, éppen a birónitt vagyok. Bémenyek, köszönök, s mondom neki, hogy: keresztapám, legyen olyan jó, s állítson ki egy cédolát egy szekér fáról. Ellenben ahogy eppen a cédola föli búna keresztapám, hát nagy zúgás támad az ablak alatt, s az emberek erősen tárgyolnak valamit. „Ejszen mi is mennyünk ki!” – szólt keresztapám, s csakugyan alig vakarint kettőt-hármat a cédolán, kimenyünk. „Hát itt miféle gyűlés van?” – kérdi ő, s arra mind odafordulnak felénk az emberek, s az egyik beszélni kezd, s azt mondja: „No, Nádli úrt is megölték a rományok, a nagy gépindító mestert. Úgy megcsúfolták, mint a fát, amikor esszevágják. Igazi vitéz magyart veszte véle a nép, mert csak a napokban is beléhánt vaj kettőt a Küküllőbe…”

Nádler úr felállt, s gyenge horpasz mellét kifeszítette, s ágálva megjegyezte:

– Majdnem meg is vertem egyet az elmúlt napokban.

Lőrinc tovább színezte a dolgot:

– Úgy beszéltek a tekintetes úrról, mint aki vértanúságot szenvedett, s kiváltképpen másnap, amikor otthon is agyonvertek félig a csendőrök egy embert fiastól.

– S honnan ismernek engem a falusiak? – kérdezte a mester.

– A jó pap is olyan – felelte a legényecske –, hogy nemcsak a maga falujában ismerik. Ilyenformán van ez más emberrel is, aki nagy tudományú, aki gépeket csinál hitvány vasdarabokból, aki egy szigorú dróttal oda vezeti a világosságot, ahova akarja, aki mindent kitalál, s megreperál, s még amellett magyarnak is olyan vitéz, hogy mind mutogatják, ahol látják…

Nádler úr úgy érezte, hogy valami édes melegség áramlik a melle körül. Lépegetni kezdett alá s fel, s mind a hírmondó orra előtt.

– Vettem máshonnan is észre, hogy a szakmámban tekintélynek tartanak – jegyezte meg.

– Könnyű dolog azt észrevenni – mondta a fiú –, mikor az egész környéken beszélik.

– Nem is múlott, csak egy kicsi baklövésen, s ma mérnök vagyok.

Lőrinc, „baklövést” hallván, valami veszedelmes vadászatra gondolt, s tapogatódzva kérdezte meg:

– Tán nem találta el a tekintetes úr?

– Mit? – állott meg a mester.

– Hát amit célba vett.

– Sok pénz kellett volna hozzá, s egy gazember tanárom is volt, akit a negyedikben megpofoztam. Persze, kirúgtak. Különben ma mérnök volnék, rég mérnök volnék!

– Elég nagy mérnök a tekintetes úr – vigasztalta Lőrinc. – Hova kell nagyobb! Hiszen otthon is mind azt tervezték a nagy hír előtt, hogy a mester úrt kérik fel a harangfelhúzáskor.

– Miféle harangfelhúzáskor?

– Hát nem tudja a tekintetes úr?

– Nem.

– Mert az szernyű nagy dolog lesz, istálom. Hát az úgy volt, hogy a két nagyobbik harangot is bésorozták volt ágyúnak a háborúban, s csak most tuda a község annyira vergődni, hogy újakot szereljen. De immár meg is érkeztek nagy Németországból, s a jövő hónap első szombatján akarják a toronyba felhúzni. Az egész falu úgy kívánnya egyértelműleg, hogy a tekintetes nagy mester úr ültesse bé örök szólásra a harangokat.

– Isten ments! – emelte fel Nádler úr a kezét.

Lőrincet váratlanul találta az ellenvetés, s egy másik gombot nyomott meg:

– Annyit fizetnek, amennyi kell!

– Tőlem akármennyit fizethetnek, mert én a lábamat oda nem teszem. Egyrészt, mert úgy szédülök, mint a fene; másrészt pedig az elveim olyanok, hogy a templomot s a papot utálom. – Itt elhallgatott, majd csendesebben megkérdezte: – Hallottál-e valamit a kommunistákról?

Lőrincnek sejtelme sem volt, hogy azok mifélék. Egy pillanatig gondolkozott, hogy mit lehetne felelni erre, de aztán egy felnőtt komolyságával, próbaképpen, melléje szólott:

– Mindenkinek van felfogása, ha jó, ha rossz.

– S mi a te felfogásod például? – fogta meg a mester.

A legényecske látta, hogy a papokkal itt madarat fogni lehet, éppen azért utolsó szorításnak hagyta. Most csak így szólott, tovább tapogatva a tekintetes úrt:

– Nekem biza olyan felfogásom van, hogy még kétszer akkora torony tetejében sem szédülök, mint a nálunkvaló. A nyáron is én igazítottam meg a tetejiben a keresztet, amit egy nagy forgószél félrecsavart. Ötszáz lejt adtak érte, mert nem sok ember hányódik, aki ezt meg merje cselekedni.

– S a harangot is fel tudnád tenni? – kérdezte a mester.

– Én-e? Fel én akarmekkorát, ha egy kicsi szakértelmet tanulhatnék valahol.

– Mondjad, te… hogy is hívnak?

– Lőrinc, istálom.

– Mondjad, te Lőrinc: máshonnan is vittek el harangot?

– Minden faluból igen, legalább kettőt. S most kezdik mind helyrepótolni, csak legyen, aki győzze felrakni őket.

Nádler úr elgondolkozott a jó kereseten, de aztán visszakanyarodott az elveire:

– S a papokat szereted-e?

– Isten szolgái – mondta Lőrinc.

A mesternek düh rándította meg az arcát.

– Ingyenélők, herék: nem Isten szolgái! – tüzelt. – Mit dolgoznak? Nyúzzák és butítják a népet! Csodálatos, hogy ezt még nem látja mindenki!

Lőrinc olyan józan maradt, mint a tiszta víz.

– Még a farkas is védi a farkast – mondta. – S milyen volna akkor, ha én nem fognám pártját a papoknak?

– S miért kell neked pártfogolni őket?

– Azért, mert én is úgy számítottam, hogy pap leszek – tette ki a másik fogót a legényecske.

Nádler úr olyan veres lett, hogy ijesztő volt.

– Te?! – emelte rá a mutatóujját.

– Hát mit tudjak csinálni, tekintetes mester úr! Valami szikra lyuk, amin az életbe bébújjak; nekem is kell. Otthon még a sincs, amit egyszer egy nap a számba vessek. Úgy gondolkoztam, hogy nekiszánakozom, s Isten segedelmével béállok barátnak. Ma aztán búcsút vettem az apai háztól, amit a tavaly eladtunk, egy jólélek kenyeret s szalonnát vete a tarisnyámba, s elindulék. Egyenesen a barátokhoz akartam menni, de gondoltam; hogy előbb még bénézek egy pillantásra a tekintetes mester úrhoz, hogy a ravatalán legalább lássam meg. Ha pedig az ég kegyelmiből az élők sorában tisztelhetném, gondoltam, hogy azt a haranginnepséget tudatni fogom.

Itt felemelkedett lassan, s úgy látszott, mintha egészen el volna érzékenyedve.

– Ülj csak le még egy kicsit! – mondta a mester.

Lőrinc leült, és sóhajtott. Nádler úr odament hozzá, megfogta az állát, s az arcába nézett:

– Hogy is hívnak téged?

– Bimbó Lőrinc.

– Hány éves vagy?

– Tizenhat.

– Hát mondjad, miért kell neked beállani barátnak? Egy ilyen értelmes fiúnak.

– Hát mit csináljak, tekintetes úr? – nézett rá kétségbeesetten a fiú.

– Menj iparosnak! – mondta a mester, mintha az volna a legtermészetesebb dolog a világon.

Lőrinc leejtette a fejét.

– Akarmilyen helyre nem is állanék bé, s pártfogóm sincs; kihez mennyek?!

Mély csend lett. Nádler úr ide-oda forgatta a dolgot, de aztán elhatározta mégis magát, mert tetszett neki a fiú, s a papok kezeitől is meg akarta menteni.

– Mondjad, nem szeretnéd ezt a mekánikus mesterséget?

– Eléggé szerettem örökké a gépeket – mondta csendesen Lőrinc.

– Hát akkor nem állanál be ide, hozzám?

– Ide, a tekintetes úrhoz?

– Igen.

A legényecske elnézett messze a levegőbe, mintha sohasem gondolt volna erre.

– Két év múlva felszabadulsz – biztatta a férfi. – S mesterség lesz a kezedben. Addig is kapsz lakást, ruhát s kosztot. Valami zsebpénzt is, ha jól viseled magad. Ami pedig a szakmát illeti, nem leszel akármilyen helyen. No, mit határozol?

– Én nem tudom, mit csináljak – mondta elgondolkozva Lőrinc. – Az nem szenved kétséget, hogy a tekintetes úr nevezetes mester.

– Szóval itt maradsz?

– Én amibe beléállok, abba aztán beléállok – közelített oldalról a fiú.

– Hát megegyeztünk-e?

Lőrinc felállott, az ujjasát levetette, s az ing ujját feltűrte. – Úgy tekintem a mester úrt, mintha az apám beszélne – mondta. – Kérek valami munkát, mert telik a nap.

Nádler úr széjjelnézett mosolyogva, majd egy halom összegabalyodott villanydrótot tett oda Lőrinc elé: – Ezeket bogozd ki, és simítsd egyenesre.

Az inas hozzáfogott, és percekig szótlanul, ügyesen dolgozott. – Evvel vezetik a villanyosságot, ugyé? – szólalt meg végre.

– Avval.

– Ejszen az örökvilágosságot is evvel – jegyezte meg jóízű ravaszsággal, mire Nádler úr akkorát kacagott, hogy csengett belé a műhely. Oda is lépett boldogan a fiúhoz, és megveregette a vállát.

– Nagyszerűen megleszünk ketten, fiam – mondta, és utánatette:

– Most tedd el a munkádat, s gyere uzsonnázni.

Lőrinc letette a drótot, majd otthonosan körülnézve így szólt:

– Nem ártana egy kicsit kibővíteni ezt a műhelyt.

– Majd kibővítjük.

Megindultak. Elöl a mester, utána az inas.

– Hát család van-é, tekintetes mester úr?

– Van egy lányom.

– Hány esztendős?

– Tizenöt.

– Hejh, be szép üdőben van!

– Mért kérdezed? – nézett vissza a mester.

– Azért, mert nem menék barátnak – szólott Lőrinc, és úgy virított a nyugvó, enyhe napon a szeme, mint a nefelejcs.

Helytelen világ

A kicsi, gerendás kocsmában három hosszú asztal volt s egy fityegő lámpa. Rozoga, csámpás darab mind a négy. A padlódeszkák már össze voltak a vénségtől kucorodva, s a falakról is úgy lekopott a bőr, hogy csórén látszottak némelyik helyen a gerendacsonkok. Fent a hiuban pedig ott ült a halál, hogy bényomja a meggörbült mennyezetet alkalmas időben.

És a szekeresek ezt a kietlen, bolond-vigyori kocsmát mégis nagyon szerették, mert ott muzsikált el alatta pénz nélkül a víz.

Most is kilencen ültek benne, pedig erős nyári dologidő volt.

Az egyik asztalnál hárman, a másiknál ketten; s amelyik az ajtóhoz legközelebb volt, ott négyen időztek: két szenesember, egy magos bellér és ünneplőt jelentő öltözetben Csali Kelemen, az én falumból.

Apró, féldecis üvegecskékből pálinkát ittak. A két szénégető mindig kibugyogtatta egyszerre az egészet, a bellér csak nyalogatta, Csali Kelemen pedig rendelte szaporán nekik is, magának is.

– Hányadikba jár Danika? – kérdezte a bellér.

– A negyediket hagyja el, talán éppen ebben a percben – mondta Csali.

– Én is jártam volt kettőt, de nem lehetett akkor a papoktól tanulni, annyian voltak.

– Most tán csak egy pap vagyon az egészben, az is fiatal – tudta Csali.

– Hát romány?

– Az van tán kettő.

– No, akkor azok együtt hárman vannak – adta őket össze a bellér.

– Hárman hat lábbal, mert egynek-egynek kettőt számítok – vette fel a pálinkát az öreg.

– Mert a papnak nem kettő van – mondta az egyik szenes.

– Hát?

– Négy éppen, hallgassa meg: kettő, amivel a földön jár, s kettő, amivel aztán a végin a mennybe megyen.

A bellér nem volt finom ember.

– Ezt az utolsó kettőt ne számítsa, mert azt eltörik a fehérnépek – mondta.

Csali nem akart belevegyülni ebbe, nehogy az Isten megbüntesse, ilyen kicsi dolog miatt. A szénégetők azonban hergelni kezdték a bölcselkedő bellért, hogy ők nem hiszik, amíg nyilvánvaló példákkal nem bizonyít. A másik azonban nem várt sok biztatást, hanem egyik példára a másikat mondta, mintha egész életében kurkász lett volna rosszféle papoknál. Nem is tudták volna tán soha elvenni tőle a szót, ha egyszerre meg nem jelenik Danika.

Cingár, barna legényke volt. Mély nagy szemei neki és finom kezei, mintha nem is lett volna falusi gyermek. Odament az apjához, és bátortalanul megállott előtte. Az öreg Csali csak megnézte, s már tudta, hogy nagy baj van Danikával. Nem kérdezett azonban semmit, nehogy szégyent valljon az asztaltársak előtt. Felállt, és megindult az ajtó felé.

– Gyere, Danika, vegyünk kötőféket a lovaknak.

Azzal beleállt szó nélkül az útba, s úgy ment elöl, mintha nem is lett volna fia neki. Danika szorongva igyekezett utána, mint egy rosszkedvű Isten után.

A hídon áthaladtak.

– Hol vagy?! – mondta végre az öreg, de anélkül hogy megállt vagy visszanézett volna.

Danika reszkető horgasinakkal előrependeredett.

– Parancsoljon, édesapám.

– A papnak mit mondasz?

– Eléadom neki, ahogy vót.

– Elég hamar elbúcsúztál a gimnáziumtól.

– Szeptemberben lehet pótvizsgát tenni – mondta Danika, mint a madár. – A nyáron úgy megtanulom, hogy aztán…

– A télen nem vót elég üdőd?

– Én eleget igyekeztem – törött el a fiúnak a hangja –, de ilyen hirtelen nem lehet románul beszélni.

Az öregnek is puhult egy kicsit a hangja:

– Hát abban botlottál meg?

– Abban.

– S mit kérdeztek?

– Azt, hogy a faluban mik vannak. Számláljam elé románul, hogy mik vannak.

– Miért nem mondtad, hogy jöjjenek ki, s nézzék meg.

– Én mondtam nekik.

Csali Kelemennek megjelent a kedv az arcán.

– S mikor jőnek ki? – kérdezte.

Danika látta, hogy félrementek, s gyorsan kezdte magyarázni:

– Én nem azt mondtam, hogy jöjjenek ki, hanem elészámoltam nekik, hogy a faluban van templom, iskola, pap, tanító, bíró, zsidó, s mind elmondtam a többit is. Akkor azt kérdezték, hogy miféle állatok vannak. Megfeleltem arra is, hogy vannak lovak, ökrök, tehenek, disznók, s még mondtam egy sereget, de ahelyett hogy elég lett volna nekik, azt sérelmezték, hogy a leginkább jellegzetös falusi állatot kihagytam. Erre gondolkozni kezdtem, hogy mi kellene nekik, s eppen a tetűt akartam mondani, de annak nem tudtam románul a nevit.

– Miért nem mondtad magyarul?

– Még románul is heába mondtam volna, mert nem az hiányzott nekik.

– Hát mi?

– A szamár.

– Mért nem felelted azt, hogy a mü falunkban nincsen szamár.

Danika szökött egyet örömében:

– Eppen azt feleltem, édesapám.

Szótlanok lettek, úgy mentek. Az öreg székelynek minden lépésre borzosabb lett a kedve. Úgy érezte, hogy a Danikáé itt az igazság Isten és ember előtt. A sarkon balra fordultak a gimnázium felé.

– Gyere, mert meg akarom tanúsítani én is – mondta Csali nyersen.

A fiú csendesíteni kezdett.

Sápadt lett, s olyan rettentő félelem fogta el, hogy a szemei majdnem a bőr alá menekültek. Tudta, hogy veszedelem lesz abból, ha fel találnak így együtt a gimnáziumba menni, mert az öreg szabja és töri össze otthon is a házat, ha egy cseppet iszik.

– Ó, be rossz üdőben indulánk el! – állott meg egyszerre Danika, s hát nézi a toronyórát.

– Gyere csak, mert megkapunk valakit.

– Csak Alózi bácsit kaphatjuk meg, aki szellőztet, s söpröget a termekben.

– Vajegy tanár is lesz, gyere csak.

– Azok mind alusznak most szerteszéjjel a városban. Még három óra sincs, s négyig örökké alusznak. S ha megtudják, hogy édesapám mérgesen kereste őket, aztán fel sem mernek későbben sem jőni.

Az öreget megnyerte Danika ezzel az utolsó szóval. Visszább jött, s megnézte ő is félrehajtott fejjel a toronyórát.

– Akkor üdőzzünk négyfeléig, nehogy elriadjanak – mondta.

– Dohánnya van-é édesapámnak?

Csali kivett egy harmadosztályú paklit, amely úgy össze volt csombolygatva, mintha néhány szem cukrot temetett volna belé.

– Még lesz valami por – kutatott a papirosban.

– Jöjjön, mert én veszek édesapámnak – mondta Danika.

– Honnét van pénzed?

– A vallástanár úr egy virágpukétát küldött tőlem egy naccságának, s húsz lejt adott, s a naccsága is húszat.

– A’ jó vallástanár lehet – jegyezte meg az öreg, majd egyenesen bémentek egy boltba, s ott Danika felvásárolta a pénznek a felét. Aztán még gyufát gyújtott kedvesen az apjának, s lődörögni kezdtek a járdákon, s amikor megunták ott, akkor az úton. Ahogy a piacon büllögtek volna keresztül, úgy fél négy felé, hát a térség túlsó homlokán egy sereg ember vagyon rácsődülve valamire.

Idejük engedte, s odamentek.

– Itt mit árulnak? – kérdezte Danika egy embertől, akinek az inge fel volt könyökig tűrve.

– Tudományt – mondta az minden becsülés nélkül.

– Miféle tudományt?

Az inges mocskosan röhögött.

– Ennek előtte az Isten csinálta, most két ember csinálja – mondta, és elment.

Danika megfogta az apjának a karját, és béfelé húzta a gyúródásba.

Valami sátor volt ott ponyvából, nem kisebb egy sütőháznál. Szűk ajtaján szinte négykézláb kijött egy fekete arcú, félfülű mesterlegényféle, felállt egy tojásos ládára, a két karját az emberek feje fölé emelte, mintha meg akarná áldani őket. Amikor eléggé csend lett, villogtatni kezdte a szemeit, és így szólt nagy lázító hangon:

– Hölgyeim és uraim! A csoda nem halt meg! A csoda él! Tessék befáradni, és meggyőződni róla! Szemtől szembe itt látható Leopold, a világhírű bűvész. Direkt Kínából jött, harminckét csodával. Tessék befáradni, mert sohasem jön többé errefelé. Most mindössze tíz lej, felnőtteknek húsz!

Leszállt a ládáról, az ajtóba állt, és tartotta a markát.

– Még húsz lej pénzünk van – mondta Danika az apjának.

Az emberek egymásra néztek, és úgy röhögtek, mintha helytelenkedni akarnának. Aztán egy kövér asszonyság kibogozott húsz lejt, de az ajtónál fennakadt, mert nagyobb volt ő maga, mint a lik.

– Tessék befáradni – biztatta a félfülű.

– Nem látja, hogy nem fér! – szólt oda egy tímár.

– Tessék lehajolni, kérem.

– Kucorodjék össze, mint a sündisznó.

Az asszony nekikurtult, és nyögött egyet, de abban a percben egy gonosz, tekergő inas megcélozta hátulról, és úgy bényomta puhán az orrára, mint a zsákot.

– No, ez volt az első csoda, hogy béfért! – mondta egy ember.

És gyúródtak utána, mint a nyáj! Kapartak, lökdösődtek, és túrtak, hogy elzabálják egymás elől a csodákat.

– Akkor gyere, mert megtelik! – mondta Csali.

– Édesapám, maga bújjon bé elöl, s akkor én odaadom a húsz lejt, s én is bébullok – oktatta Danika az öreget.

Úgy is cselekedtek, de a fiút utolsó percben megfogta a félfülű.

– Kettőnek kevés! – mondta.

– Ez húsz lej, nézze meg, nem látja! – érvelt Danika.

– De a másik felnőtt, aki bement!

– Az a barátom volt, mért nem nézi meg jobban az embert! Most is vissza kell mennünk a gimnáziomba. Jó lesz, ha sietnek a csodatevéssel.

Az alak elengedte a forgalom érdekében.

– Hol akadtál vala fenn? – kérdezte odabent az öreg.

– Tárgyaltam a mókással – mondta Danika.

Előregyúródtak, hallgattak, és szorongtak. Végre leborította a félfülű egy pokróccal az ajtót, és a tenyerét háromszor összeütötte. Erre valahonnét a sátor falából elébújt egy kicsi, sovány ember. Nagy haja volt és fekete szakálla, a szemei aprók és csillogók, s a homloka közepén egy piros gubacs csücsült ügyesen. Nem szólt semmit, csak meghajtotta magát, és szörnyű komolyan odament egy hosszúkás asztalhoz, amelyen egy üveg víz és egyet-más apróság feküdt. Ott állt, és úgy nézte az embereket, mintha meg akarná tizedelni őket. Majd a másik is melléje lépett, és összeütötte megint háromszor a tenyerét.

Olyan csend volt, mintha a halál fogta volna mindenkinek a száját.

– Leopold, a világhírű bűvész, meg fog önök előtt varázsolni egy gyűrűt – mondta a félfülű, és elővett egy spárgát, amely lehetett valami két méter hosszú. Megfogták ketten a két végét, és kifeszítették a levegőben. Akkor Leopold ráhúzott a spárgára egy gyűrűt, a közepére gurította, és az emberekre nézett.

– Tessék meggyújtani ezt a madzagot! – mondta a félfülű.

Egy ember odament, és a jobbik végénél gyufát tartott alája kéjjel.

– A madzag el fog égni – jelentette a segéd. – Füst lesz belőle, semmi egyéb. És a gyűrű mégis ott fog maradni a levegőben, mert ott tartja Leopold, szemének egyszerű nézésével.

A spárgán végigsétált sercegve csakugyan a láng, és a nyomában nem maradt semmi, csak enyhe füst a félhomályban. De a gyűrű ott állt a levegőben, és sárgán virított, mint a csillag az égen.

Leopold nekifeszülve nézte egy ideig, aztán elfordult hirtelen, és a gyűrű lekoppant rögtön a földre.

– Emmá szem! – mondta egy tímár, és körülnézett.

– Kicsiség az egész – jegyezte meg mellette Csali.

– Hogy mondhat ilyent? Lássuk, csinálja meg!

– Gyűrűvel nem, de egy madárral megcsinálom.

– Hogy?

– Úgy, hogy folyton nézem, s mégis a levegőben marad.

– Hülye… – mondta a tímár, mire ismét összeütötte a tenyerét a segéd.

– Ugyanezen a gyűrűn Leopold át fog húzni egy tojást – mondta.

Egy pohárban, amely tele volt valami folyadékkal, ott állott már az asztalon a tojás. A szakállas kivette három ujjal belőle, felmutatta, és gyorsan forgatni kezdte a két tenyere között, aztán lehelyezte az asztalra, és úgy tett vele, mint az asszonyok, amikor laskát sirítenek. Néhány perc alatt hosszú, fehér rudat csinált belőle, és úgy dugta által a gyűrűn, mint egy miligyertyát. S ahogy keresztülhúzhatta, rögtön beleállította egy másik pohárba, s látni lehetett, hogy a tojás gömbölyödni kezdett rendes állapotába vissza.

– Azt mi tojta? – kérdezte Danika.

– Ezt a tojást egy közönséges tyúk tojta – mondta a félfülű, azzal ki is vette a pohárból, és odaadta Danikának: – Próbálja meg ön is, és húzza át a gyűrűn. Ezer lejt fizetünk önnek, ha sikerül.

– Mennyit?

– Ezer lejt.

– Híjj, a tojás rézangyalát! – mondta az öreg Csali, és elvette a fiától, s tapogatni kezdte. – Ez olyan, mint a kő – jelentette ki.

– Tessék csak megpróbálni.

– Tegye ki az ezer lejt.

Leopold kitette.

Csali szétvetette a lábát, és nekibújt. Erőt vett, és nyomott egyet a tojáson, amely reccsenve teleokádta sárgájával a markát.

– No, ezt eligazítám!

– Ennél laposabb nem is lehetne – mondta Danika.

A félfülű is velük mulatott. Engedte, hogy kacagják jól ki az emberek magukat, s akkor megint összeverte háromszor a tenyerét.

– A tojásra írva lesz! – mondta.

– Attól elestek – szólt oda Csali Kelemen, aki még mindig pusmogva tisztogatta a markát.

A félfülű szigorúan ránézett a harisnyás csendháborítóra, és az asztalfiókból öt tojást szedett sorjában elő. Az elsőt nagy kegyesen odanyújtotta Leopoldnak, aki cecésen három ujja közé fogta, és valami hegyes szerszámmal úgy tett, mintha írna a tojásra kereken. Majd a többi négyet is rendrevette, s örökké megállt, egy-egy kicsit, s összeráncolta a homlokát, mintha szörnyű okosat akarna írni. Végül a félfülű széjjelosztotta az emberek között mind az ötöt. Az egyik Danikának jutott, aki az apjával együtt kezdte keresni, hogy mit vakart a fehér héjára kereken a szakállas.

– Heába dolgozott – mondta végre.

– Nem fogott a plajbásza, mester! – szólalt fel a tímár is.

Leopold azonban úgy állta mozdulatlanul a szemrehányást, mint valami megmerevedett kicsi szent. A félfülű is némán várt jó néhány percet, de aztán megszólalt:

– Uraim, a tojásra határozottan írva van!

– Azt mondja a vakoknak! – vetette ellen egy csizmadia. – Nekem olyan szemem van, hogy innét meglátom magán a bolhát, de ezen a tojáson egy vakarás sincs.

– Tessék ideadni! – mondta a félfülű, majd magasra tartotta a tojást, és felemelt hangon folytatta: – Uraim, önök egy csodának voltak az elmúlt percekben a tanúi, mert Leopold a tojás héja alá írt az önök számára, tehát nem is látható mindaddig, amíg meg nem lesz hámozva. – Azzal fel is törte mindjárt a kemény burkolatot, és gondosan lefejtette az asztal felett, majd átnyújtotta egy embernek: – Látja ön ezen a tojáson az írást?

– Látom.

– Tessék elolvasni!

– A sza-már-nak nagy fü-le van…

– Tessék hangosan bemondani!

– A szamárnak nagy füle van – hirdette az ember.

Egy székely, aki éppen mellette állott, kivette a kezéből a tojást, egy ideig forgatta és nézegette, majd egy hirtelen fordulattal a szájába békapta, néhányat fordított rajta, és lenyelte.

– Lám, most írjon reá, a hasamon keresztül! – mondta huncutul sütő szemekkel.

Olyan kacagás tört ki a sátorban, amilyent ritkán hallott az ember. A szakállas megkövülve nézte az atyafit, aki béhúzott nyakkal, gyér bajuszával úgy állt mozdulatlanul és némán a megbolydulásban, mintha egyenesen az Isten rendeletére cselekedett volna. Utána percekig nem lehetett a kiáradt emberekkel bírni. Végre közéjük ment a félfülű, és egyenként próbálta mederbe szorítani őket. Közben Danika is meghántotta a tojást, s elvágta derékban.

– Mü is kapjuk bé, édesapám! – mondta.

– Mi volt reáírva?

– Nem volt semmi, csak egy kereszt.

A félfülű megint tapsolt.

– Uraim, következik a legnagyobb meglepetés! – mondta, és egy bédugott üveget vett fel az asztalról, amely félig volt vízzel. Jól megrázta, majd megkereste szemivel a tojásevő embert, és így szólott hozzá: – Nem sajnáljuk öntől a tojást, sőt egy pohár vízzel is van szerencsénk megkínálni ebből az üvegből. Tessék idefáradni!

Az ember odament.

– Eppen ihatnám – mondta.

– Tessék a kezébe venni ezt a poharat!

– Metszött évegből van – jegyezte meg a másik.

– Ön ebből az üvegből tölteni fog ebbe a pohárba – mondta a félfülű, mire Leopold kivette a dugót, hókusz-pókuszt csinált, majd nagy csendben merően nézte a likon által egy ideig a vizet, aztán átnyújtotta az atyafinak.

– Tessék úgy tölteni, hogy mindenki lássa! – utasította a félfülű.

Az atyafi elhelyezkedett, és a pohár fölé döjtötte az üveget, majd feljebb és feljebb emelte minden eredmény nélkül.

– E nem akar kijőni! – mondta, majd hitetlenül az üveg szájába dugta az ujját. – Mi az Istent csináltak véle?

– Leopold jéggé varázsolta pillantásaival a vizet – jelentette a félfülű, de alig szólta ki ezt, a szakállas Leopold inogni kezdett, mint az ájult.

Mind odacsődültek, mert úgy látszott, mintha meg akarna halni.

– Mi találta? – kérdezte Csali.

– Leopold kimerült, és rosszullét fogta el – mondta a félfülű, majd utánatette: – Uraim, az előadásnak vége van.

A szakállas leomlott a sátor falához egy székre, és szomorú, mozdulatlan szemekkel nézte a kifelé tóduló embereket.

– Mennyit vettünk be? – kérdezte halkan.

– Ötszázhúsz lejt – mondta a félfülű.

Danika megállt az ajtónál.

– Édesapám, tudja-e, hogy ez nem rossz mesterség? – mondta.

– Hogy a varasgyékba volna rossz, mikor mennyi pénzt bégyűjtöttek egy kicsi üdő alatt.

– Ne beszéljünk vélök?

Az öreg egy cseppet gondolkozott, majd visszafordult hirtelen.

– Lám, gyere! – mondta, és odament egyenesen Leopoldhoz, s kezet nyújtott neki. A szakállas felállt.

– Mi tetszik? – kérdezte.

– Csak tisztelni akarom személyében az urat – kezdte az öreg –, mert láttam, hogy nagy művelő ebben a tudományban. Nem létedzik, hogy párja akadjon az úrnak, azt már én állítom. A fiam aztán éppen nem győzi eleget magasztalni. Gyere ide, Danika!

A fiú odaállt, és meghajtotta magát, mire rászólt az öreg:

– No, tisztöld meg érdöm szerint az urat!

– Nagy mesternek üsmerem el – mondta Danika.

Leopold azt hitte, hogy az őszinte elragadtatás hozta ezeket eléje, és melegen mondta:

– Hálásan köszönöm a megtiszteltetést, igazán emlékezetes marad.

– Azt mü is szeretnők, hogy emlékezetesek maradjunk – egyengette Csali a dolgot –, mert amit az úr véghözvitt ehelyt a szemünk előtt, az nem kicsi tudomány, ugyé, Danika?

– Nem biza.

– No, tetszik hallani ugyé, mennyire meg van bűvölészve a legényke! Pedig már egy kicsit nagyocska, most járja ki a negyedik gimnáziumot, de azt mondja, hogy inkább lenne ezen a pályán, mint hogy papnak mennyen. Igaz-é, Danika?

– Igaz biza.

– Mutasd a kezedet, hadd nézze meg a mester úr igazi szakértelömmel.

– Finom kezek, az tény, hajlékony ujjakkal – ismerte el.

– No, ugyé! – fűtötte az öreg. – Minden megvan, ami kell, csak eppen az hiányzik, hogy valaki kitanítsa. Voltunk, igaz, már egy sereg helyen, de egyikhez sem volt olyan bizodalmunk, mint jelönleg az úrhoz.

A szakállas elgondolkozott.

– Lehet esetleg beszélni róla – mondta végre. – Itt laknak önök a városban?

– Nem eppen itt, de nem messze.

Leopold leült az asztalhoz, és úgy tett, mintha számítgatna valamit. Majd a félfülűvel összebújt, s végül így szólt:

– Ötezer lejért kitanítjuk a fiút.

– No, jó lesz, az árát én megfizetem – felelte könnyedén az öreg.

A szakállas és a félfülű megint összebújtak.

– A fiam fogja kitanítani – jelentette Leopold.

– Ez-é? – mutatott Csali a félfülűre.

– Igen.

– Ő is tudná, amiket látónk?

– Többet is tud. Harminckét mutatványt.

Az öreg kétkedve nézte:

– Nono, mégis küsebb mester lesz, nem ötezres!

– Hát mennyit tetszik rászánni?

– Ha legtöbbet, akkor hármat – mondta Csali.

Leopold elfogadta, s úgy egyeztek meg, hogy a félfülű megy velök a faluba, s ott fogja kioktatni Danikát, s kap szállást és napjában négyszer étkezést.

– Én is tiszteletemet fogom tenni rövidesen – mondta a szakállas.

– Ott elfér – felelte könnyedén Csali, és odaszólt a kismesternek: – Szedje össze a risztungot, mert repülünk.

Egy félóra múlva már ott ültek a kocsiszekéren. Elöl az öreg, s a piros takarós szénaülésen Danika a félfülűvel. Két jó fekete kabalája volt Csali Kelemennek, s úgy fogta a gyeplőt, hogy megszegett nyakkal haladjanak a gondozatlan országúton. Ahogy kikaphattak a városból, hátrafordult.

– A fülit hol hagyta? – kérdezte.

A kókler úgy nézett, mintha nem tudná, hogy miről van szó. Erre Csali megpengette a saját jobb fülét, és így szólt:

– Magának az ilyen hol van?

– A hideg elvette, s levágták – mondta a másik.

– No, ne búsuljon, mert Danika nagy csodatevő lesz hamarosan, s akkor kinöveszti.

Így értek haza, nagy barátkozásban. A félfülűt megetették jó túrós puliszkával, s Danikával egy szobába fektették, hogy kezdjék megszokni egymás természetét. Másnap mindenki mezei munkára ment, csak ők ketten maradtak otthon. A félfülű bezáratta tíz óra felé az ajtót, és az ablakokra függönyt tétetett. Aztán ládája mellé térdepelt, áhítatosan levette a lakatot róla, s különböző szerszámokat, porokat és többféle folyadékot szedett elé. Mind az asztalra rakta. Akkor megállt Danika előtt ünnepélyesen.

– Íme, itt vagyunk a titkok kapujában – mondta, hogy csodálatot keltsen maga iránt. – Mielőtt azonban belépnénk ebbe a titokzatos világba, el kell árulnom azt, hogy a Sors valamilyen formában mindig rettenetesen megbünteti, aki a bűvészet titkait oktalan embereknek elfecsegi.

– Nálam jó helyen leszen – mondta Danika.

A félfülű kezet nyújtott neki, és azt mondta:

– Szervusz!

– Nocsak, bátran! – biztatta Danika.

A kókler felvett az asztalról egy spárgát, s magyarázni kezdte:

– Ez a madzag be volt áztatva erős sósvízbe, aztán meg lett szárítva. Érted?

– Én igen.

– Na, mármost: meg lehet nyugodtan gyújtani, mert látszólag elég, de mégsem szakad el, s így a gyűrű minden különösebb fáradság nélkül rajtamarad. Elég egyszerű, ugyebár?

– Lám, csináljuk meg!

Megpróbálták, és pompásan sikerült.

Danika olyan arcot vágott, mintha egy nő mellől kelt volna fel, mondván: – Hát ez csak ennyi?!

Többszöri próba után azonban jobban kezdett tetszeni a dolog.

– Egyszerű, s mégis nagyszerű! – mondta.

Délig mind ezt gyakorolták, s akkor a félfülű megtöltött ecettel egy poharat, s egy tyúktojást ültetett abba.

– Délután háromig ázni fog – mondta. – Akkor kivesszük, és azt fogjuk tapasztalni, hogy az tetszés szerint gyúrható. Ki fogjuk nyújtani, és egyszerűen áthúzzuk a gyűrűn.

Összenéztek és nevettek mind a ketten.

Aztán ebédeltek, kimentek a kertbe gyümölcsöt szedegetni, majd hozzáláttak megint a tanuláshoz.

És másnap ugyanúgy.

A negyedik estefelé megérkezett Leopold is. Kicsi, rozoga ernyősszekéren ült, melyet egy hitvány szürke gebe húzott. Úgy jött, mintha nem először jönne. A szekerét tétetette a csűrbe, ő maga enni kért mindjárt, utána szivarra gyújtott, s lefeküdt heverészni.

A faluban pedig az emberek pusmogni kezdtek, megjövendölvén az ördög győzedelmét. Éjjeleken a kutyák jobban ugattak, és esténként, kézbeliekkel felszerelve, legények lesték a Csali házát.

S mikor felvirradtak a kilencedik napra, Danika odaállt az apja elé.

– Ma este egy bémutató előadást tartok – mondta.

Leopold és a félfülű is büszkén támogatták a fiút.

Készülni kezdtek a nagy dologra.

Csali Kelemen bejárta a szomszédokat, és mindenkinek hírt adott, hogy jöjjenek, és nézzék meg az ő csodatevő fiát. A félfülű gondosan rendezte Danikával együtt az asztalt. Leopold paposan sétálgatott a szobában, és a szakállát simogatta. Az ablakokat lefüggönyözték, a lámpát selyempapirossal körülburkolták, hogy a fény, mint a sejtelem, úgy folyjon széjjel a házban.

Az emberek is gyűlni kezdtek. Először a ház előtt megálltak: összebújtak, zsongtak, röhögtek. Azután csoportonként ereszkedtek bé lassan a kapun. A nők imádságoskönyveket hoztak magukkal, némelyik rózsafüzérrel is felszerelte magát, hogy fegyvere legyen, ha meg találna jelenni személyesen az ördög.

Danika ott állt tisztán, rózsaszínű arccal és fekete ujjasban az asztal mellett. Jobb keze felől mozdulatlanul Leopold, balról a félfülű fölényes tartással, ahogy egy mesterhez illik. Nem szóltak sem egymáshoz, sem máshoz. Csak vártak, mint valami tudós követek idegen országból. S amikor teli volt már utolsó szegletig a ház, a félfülű összeütötte háromszor a tenyerét, és felemelt hangon mondta:

– Hölgyeim és uraim! A csoda nem halt meg! A csoda él! Íme, itt láthatják önök a csodatevés legifjabb papját – mutatott Danikára –, aki be fogja bizonyítani önöknek, hogy a csoda…

Nem tudta folytatni, mert borzasztó zúgás és kavarodás keletkezett az ajtó körül. Éppen felemelte a kezét, hogy tapsoljon megint, de ekkor az emberek között előretörve feltűnt a falunak a papja, s két csendőr rögtön a nyomában. Előrementek egészen az asztalig, s ott a pap Leopolddal, a két csendőr pedig Danikával és a félfülűvel szemben megálltak.

– Tessék rögtön abbahagyni ezt a szamárságot! – mondta a pap. – Én, mint ennek a falunak a lelkipásztora, nem tűrhetem, hogy szemfényvesztő csalásokkal megingassák vallásos meggyőződésükben a híveimet!

– Ez csak játék – mondta Danika.

Leopold is megszólalt:

– Kérem, nekünk engedélyünk van.

Az egyik csendőr ránézett gorombán:

– Mutassa azt az engedélyt!

A szakállas odaadta neki.

– Hát ezek itt mifélék? – mutatott az asztalra a másik csendőr.

– Ezek csodaszerek – felelte Danika.

– Mérgek, mi? Robbantószerek!

– Nem affélék, hanem ártatlanok.

A csendőr csúful kezdett vigyorogni.

– Hazudsz, gazember! – ordított rá, és felemelte a fegyverét, s olyan mozdulatot tett, mintha le akarna söpörni azzal az asztalról mindent. Danika azonban megelőzte, és szétterjesztett karokkal az asztal fölé bujt, hogy megvédje tudományának kedves virágait. A csendőr el akarta lökni, de nem sikerült. Erre felbőszült, és a puska agyával húzott egyet Danika fejére. A fiú felordított, és a fejéből, mint egy új csodaszer, csorogni kezdett az asztalra a vér.

És ekkor odakünn felkacagott millió drága csillag, és a Hold csodálatos korongja gurulni kezdett a láthatatlan spárgán, és a tojásokra titkok íródtak mindenütt a faluban, és a gyümölcsök játszottak maguktól a fán, és a Szaturnusz gyűrűjén áthúzták láthatatlan kezek a Fiastyúk tojását, és a felhők nem tudtak vizet tölteni a völgyekbe, és a Tejútra fényes petéket rakott a Föld mögül a Nap.

És a virágok mind kigyűltek a föld színére, hogy lássanak.

És csodálatosan olyan volt minden, mintha az Isten maga folytatná, amit Danika abbahagyott.

Szerelmesek

Nyári este volt, augusztus vége felé. A város betakarva feküdt a hegyek közt, csupán csodálatos templomának a tornya nyújtotta ki ebből a világból a nyakát. A csillagok puha derűben ragyogtak, mint a megszoptatott gyermekek szemei.

Minden nesztelenül nyugodott, egyedül az újhold baktatott szögletesen.

A templom előtt elnyílott hársfák álltak, epedve régi illatuk után. A derengő fényben egy férfi várt az egyik alatt. Magos volt, és haloványan barna. A szemei messze elnéző, gyermekes szemek voltak. Az arca is szomorúnak látszott, mintha régi illatok után epedne ő is a fákkal együtt.

Akár a lelke, a neve is olyan puha volt: Bálint.

Csendesen sétálni kezdett, és láthatólag csak abban volt némi öröme, hogy úgy rakhatta egymás után a lábait, ahogy éppen neki tetszett. Csak akkor virradt fel valami különös mosoly a szemeiben, amikor meglátta Magdolnát feléje jönni. Ráborította rögtön meleg szemeit a lányra, és nézte. Szinte vágy nélkül nézte, mintha alig volna több Magdolna, mint a kamasz hold vagy a csillagok.

A leány úgy tett, mintha nem látta volna meg a fiút. Mintha csak véletlenül jönne errefelé. Apró, ruganyos lépései énekeltek a járdán, és ő úgy ringott fölötte, mint egy hetyke mezei virág. Különös leány volt: szőke, nyugtalanító zöld szemekkel, sötét aranyhajjal. A szája kemény és hidegen nyugvó, mintha nem foganna meg rajta soha a csók.

De az arca rokona volt a búzaszemnek.

Kezet nyújtott Bálintnak, és azt mondta neki:

– Jó estét!

A fiú szó nélkül nézte, szelíd gúnnyal a száján.

– Maga mért mosolyog úgy? – kérdezte Magdolna.

Bálint közömbösen vette.

– Tetszik nekem ez az egész – mondta.

Magdolna ránézett nagyra nyitott szemmel:

– Na, és?

– Hát tetszik.

– De mi tetszik?

– Az, hogy ilyen véletlenül és mégis ilyen pontosan találkoztunk.

– Hát nem megbeszéltük?

Bálint nevetni kezdett.

– Igazán? – mondta kötekedve. – Hát akkor te miért csinálod úgy, mintha csak véletlenül találkoztunk volna?

– Látod! Megint kínozol!

– Én?

– Na jól van, jól.

Összeért a kezük, s egymásra nevettek.

– Hova menjünk? – kérdezte Bálint.

– Ahová akarod.

– Biztos?

Magdolna ránézett, és durcásan ingerkedve nevetett. Sokáig nevetett, és gyermekesen botorkált mellette, mert mindig csak nézte.

– Nézz a lábad alá! – mondta Bálint, mert nem csókolhatta meg itt az utcán.

Szótlanul, visszafojtott örömmel mentek egy ideig. Aztán Magdolna megszólalt, mintha tudná már a leckét:

– Bácsi, most jól van?

– El vagy ismerve.

– Köszönöm.

– Szívesen.

Megint csendesen, szó nélkül mentek egy ideig. Aztán Bálint megfogta egy hirtelen kibuggyanó vággyal a Magdolna karját, és nagy, tiszta melegséggel, szinte gügyögve mondta:

– Drága kicsi gyermek…

A leány aprókat nevetett, és olyan szép volt, mintha az Isten jutott volna eszébe éppen.

Néha szembejött velük egy-egy ember a kövesúton, megnézte őket, és utánuk fordult. Magdolna azt hitte, hogy az ő szépségét nézik, amely még a gyér fényben is kitetszett, mint a ragyogóbb csillag az égen. Bálint azonban tudta, hogy azért nézik őket, mert úgy tudnak menni egymás mellett, ahogy csak azok, akik összetalálkoztak örökre.

Már messze kimentek az úton, amikor Magdolna csodálkozó örömmel felkiáltott, mintha észrevett volna valamit:

– Na, nézd csak!

– Mit, te?

– Itt vagyunk!

– Éppen itt.

– Ebben az utcában!

– Ebben hát.

A leány szomorú lett, sokáig nézett maga elé, majd panaszosan mondta:

– Látod, milyen vagy… Hogy beszélsz velem…

– Hát nem rendesen beszélek?

– Jól van, jól.

Bálint nagyon jól tudta, hogy Magdolna mit akar mondani, de engedte, hogy magától törjön elé, mint a forrás. Úgy tett, mintha gyönyörködnék abban, hogy a fák legyőzték a házakat, de azért közben a lányt figyelte, aki könyörgő szemekkel a köveket és a bokrokat nézte, hogy azok nem emlékeznek-e jobban arra a napra, amely olyan nagy nap volt, mint amelyiken feltámadott Krisztus.

Figyelt, és várta, hogy mi lesz.

Hosszú percek teltek el, amikor Magdolna ismét nevetni kezdett, aprókat, gyöngyszem-ízűeket. Aztán odafordult Bálinthoz.

– Nem emlékszel? – kérdezte.

– Mire?

– Hát tényleg nem emlékszel?! Én ott mentem a túlsó oldalon, és te itt a másikon… És én tudtam már…

– Mit tudtál?

– Azt.

– Gondolod, hogy ezt meg lehet érteni?

Magdolna erre hirtelen megállt, és remegve nézett, és kétségbeesett arccal.

– Látod, már elfeledted, hogy akkor beszéltünk először… – mondta, és ott kínlódott a sírás küszöbén.

Bálint két tenyere közé vette a Magdolna arcát:

– Csacsi, hiszen azért hoztalak erre!

A leányra visszaömlött az öröm.

– Akkor jól van – mondta, és a fiú karjába fogódzott, s boldogan ment kicsi táncoló lábaival, és néha megbotlott a fekete göröngyökben.

– Mondd csak, az én szemem nem világít a sötétben? – kérdezte végre.

– Dehogynem!

– Igazán?

– Természetes. Amíg én szeretlek, addig te vagy az egyetlen a világon, akinek a szeme világít a sötétben.

– Ugye nem igaz?

– Ha nem hiszed, akkor nézzed inkább a fákat és mindent, ami van. Mert sohasem volt még ilyen szép a világ.

– Tényleg… Jaj, Istenem, milyen szép!

Bálint nevetett rajta, mint egy drága gyermeken.

– Engem nevetsz? – kérdezte Magdolna.

– Dehogy!

– Hát!

– Láttam egy csillagot, amelyik mind’ körbeszaladt.

– Nem igaz…

– Nézd csak! Megint szalad!

Magdolna sokáig nézte az eget, aztán szomorúan mondta:

– Nem is szalad.

Bálint nevetni kezdett megint. Aztán átölelte a leány feszülő derekát, és úgy súgta neki:

– Nagyon drága vagy…

Magdolna rábújt, és lágyan, okosan gügyögte:

– Látod, én milyen csacsi vagyok…

– Te nem csacsi vagy.

– Hát?

– Az enyém vagy.

Összenéztek mély, felfödött szemekkel. Aztán hirtelen megálltak, összehajoltak, és sokáig úgy maradtak.

Amikor ismét elindultak, akkor sem beszéltek. Nem is láttak semmit a világból. Arra ébredtek fel, hogy künn vannak a nagy mezőben, a végtelenség ajtajában, amelynek a kulcslyukán besütnek a csillagok az égről.

– Üljünk le egy kicsit a fűbe – mondta csendesen Bálint.

– Gyere.

Leültek. Bálint megsimogatta Magdolnát.

– Drága kicsi gyermek… – mondta, és mint az örömben, úgy feküdt el a fűben, arccal a csillagok felé.

Magdolna nem szólt, mert tudta, hogy szebben fog felelni a föld.

És a föld csakugyan felelt, mintha szolgája lett volna neki: a mezők énekelni kezdtek, a kukoricák játszottak a széllel, a virágok festették magukat, a tücskök lakodalmat muzsikáltak, és a csend megvetette nekik valahol a szűzi magasságban az ágyat.

Magdolna és Bálint a csillagokat nézték.

– Látod, ott vannak az én rokonaim – mutatott Bálint a Tejútra fel.

Magdolna érezte, hogy igazat mondott a fiú.

– Gyere, látogassuk meg őket! – szólott.

Felálltak, és elindultak arra.

És azon az éjjel a csillagok révén rokonságba jutottak az Istennel, aki a szerelmet adta az emberi szívnek.

Szeder és Butyka

Csak most érkeztem haza, negyedórája sincs. Iramodva jöttem az éjszakában. Három kutyát, ugyanannyi bakát és egy cigánylányt láttam csupán utam alatt. Nem támadott meg egyik sem. Néha hátralestem, de nem is követtek. Bizonyára észrevették, hogy egy különös kicsi szörnyet cipelek a vállamon: egy babafejű körmös alakot. Észrevették, és megijedtek tőle. Amit nem is lehet csodálni, hiszen olyan ez a kicsi körmös alak, mint kölyökkorában a halál: csontszínű, vigyori, a helyén makacsul megülő.

Engem is rendkívül nyugtalanít. Azonban hiába próbáltam egész úton elriasztani vagy levetni magamról. Még megbillenteni sem sikerült. Be kellett hoznom magammal a házba, s természetesen szobámnak békés örömét rögtön megzavarta.

Most itt ülök asztalom mellett a faragott tölgyfa széken: ő pedig itt ül a vállamon, ezen a kétszárnyú mesteri lócán. Én fogom a szék két erős karját, és ő fogja a vállperecemet.

Fogja, és sugdos elé folyton a fülem mellett.

Éjfél elmúlt.

A szellemek fürgén építik az emeleteket a csendben.

Néhány percig még tusakodom. Aztán tollat veszek, és elönt a teljes engedelmesség, mint a sziklát. Erőm kongva úszik el az űrben, mialatt vállam tetejéről a születését diktálja ez a drágán nyavalyás, körmös alak.

A közönségesebb szokásaim közé tartozik, hogy néha elbolyongjak a külvárosi utcákon. Ritka kivétellel mindig tapasztalok az ilyen helyeken valami érdekeset. Sorsokat látok fekete rámában, és új nótákat is hallok nemegyszer.

Az este azonban nem kedvezett nekem semmiben a szerencse. Kilenc után indultam el, s tizenegyig megállás nélkül tekeregtem. És mégsem tapasztaltam semmi olyasfélét, ami megemlítésre méltó lehetne.

Igaz, hogy az idő is rossz volt: hideg, vaksötét, csepegősen ködbeteg. Lehervasztotta csintalanságom bimbóit, nyirkos hidegével bemászott a bőröm alá, és jó meleg véremet kezdte lebeszélni a fürge keringésről.

Körülnéztem, hogy valami italos helyet keressek. Nem messze találtam is egyet, mely a „Muskátlihoz” volt címezve. Kutya helyett csengő jelezte az ajtó felett, hogy beléptem. Három lépcsőt lefelé kellett mennem, de erős vigyázattal, mert keskenyek és sárosak voltak. Így is megsiklottam, és egy pillanat alatt kalimpálva eveztem a helyiség közepére. Két borozó ember felém kacagott az egyik asztal mellől. Kissé csípősen szóltam rájuk:

– Tán ingyen adják, hogy olyan jólesik?

Abban a pillanatban egy felette furcsa, sánta, fekete szakállas férfi lépett be az udvar felőli ajtón.

– Mi tetszik? – kérdezte egykedvűen.

Nem siettem felelni neki, ámbár láttam, hogy a tulajdonos ő. Körülnéztem, szivarra gyújtottam, majd urasan elévettem a tokjából gyönyörű szipkámat, és keresztülkukkintottam a tikján.

– Tessék parancsolni! – lett előzékeny egyszeriben a szakállas, és átvezetett egy másik szobába, mely szűk volt ugyan, de barátságos. Ablakában muskátli leveledzett, volt egy tiszta kerek asztal benne, és egy csepp fekete kályha, mely macska módjára dorombolt.

– Forraljon bort! – szóltam, és nekivetkeztem az ottmaradásnak.

– Mennyit parancsol?

– Most egy fél litert, aztán meglátjuk.

– Egyebet nem tetszik parancsolni?

– Egyebet nem.

Mégsem indult, hanem ott állt, és bizalmaskodva mosolygott.

– Van egy leány is – mondta odabújva.

– Fiatal?

– Ehe.

– Hány éves?

– Tizennyóc.

– Milyen?

– Naccerű, kérem! Szőke, gyengéd, se nem sován, se nem kövér, kellemetes, ártatlan, igen szép hanggal rendelkezik.

Nem volt kedvem a leányhoz.

– Majd meggondolom – mondtam. – Hozza csak előbb a bort.

– Igenis.

Elment, és én mégis magam előtt láttam. Jobban, mint azelőtt. Szakálla gondozatlan volt és szénfekete, a bal szeme vaksi, az egyik füle csorba, jobb lábára sánta, és olyan az egész ember, mintha rossz viccet űzne véle az Isten.

Izgatott határozottan.

S ahogy ott ültem egyedül, füstöt eregetve, különös, csintalan mese kezdett derengeni a kicsi szobában. Róla és a szőke nőről, akit nekem ajánlott. Ceruzát vettem elé, és sárga fedelű zsebkönyvembe írni kezdtem. Arra neszeltem fel, hogy elém tette a szakállas a bort.

– Írni tetszik? – kérdezte, és töltött.

Elúszott fülem mellett a szava, megnyalintottam a bort, és írtam tovább.

– Mit tetszik írni? – kérdezte megint.

– Egy történetet.

Egy ideig csendben maradt, aztán furcsán felsóhajtott:

– Ej-hejh…!

– Mi az, hogy ej-hejh? – emeltem fel a fejemet.

A szakállas körülvigyázkodott, majd hirtelen leült asztalom mellé, és egészen közel húzta a széket.

– Tessék azt eldobni! Azt a történetet! – mondta halkan.

– Miért?

– Azért kérem, mert én mondok egy jobbat.

Remegett. Különös indulat ugrált szőrös arcán. Egészen erőszakos volt.

– Tessék eldobni!

Figyeltem, és nem mozdultam.

A szakállas elém nyúlt, mint egy rém, kiszakította noteszemből az írásos lapot, és eldobta.

Nem mertem ellenkezni vele.

– Jegyezze meg – mondta odabújva –, hogy ilyen történet nincs több a világon! De nem is tudja senki, csak én! Egyedül én! És maga. Mert most elmondom. Magának elmondom. Jól vigyázzon! Érti?

Egy kicsit megborzadtam tőle, és felhajtottam az egész pohárral.

– Mondja már! – szóltam rá idegesen.

– Tessék ide figyelni! Figyeljen ide jól! Tudja, hol kezdődik az egész? Ott kezdődik, hogy volt nekem egy ismerősöm, egy szegény, szerencsétlen ember. Tudja, mi volt? Kódus vót! Ott lakott a szomszédságomban, egy olyan viskó-házban, milyenbe a kutyákat teszik a gazdag emberek. Vót neki egy süket felesége s egy kicsi gyermeke. Egy kicsi gyermeke, érti?! Mert itt van a kiindulás. Mégpedig azért, mert ez a kicsi gyermek nagyon beteg lett az erős téli időtől. Olyan beteg lett, hogy nem bírta ki, hanem meghót. No már most: aki meghal, azt eltemetik, ugye? Szép, rendes koporsóban, pappal és kántorral. Így temetnek el mindenkit. De ezt a szegény gyermeket nem így temették el. Érti? Nem így temették el!

– Hát hogy?

– Hát tudja, hogy? Én megmondom magának: úgy, mint az állatot! Mint a kutyát vagy mint a macskát. S ha kérdi, hogy miért, akkor én azt is megmondom. Képzeljen el egy szerencsétlen kódusembert, akinek meghal a gyermeke, de úgy hal meg, hogy az apjának még egy krajcárja sincs.

– Mért nem kért hatósági temetést! – vágtam a szavába.

– Fenét! – legyintett ingerülten a szakállas. – Nem kérhetett, mert nem mert kérni. Ugyanis meg kell jegyeznem, hogy a gyermek titkos gyermek volt, mivelhogy a hatóságnál nem vót béjegyezve, hogy egyáltalában született.

– Meg sem volt keresztelve?

– Nem hát! Egészen titkos gyermek vót, akivel nem lehetett hatósághoz fordulni, mert ha fordul, akkor eccerűen bécsukják azt, aki fordul. Most már aztán érti?

– Igen.

– No, ha érti, akkor ügyeljen ide: ez a Butyka is, merthogy így hítták az én ismerősömet, úgy gondolkozott éppen, mint én. Feltette magában, hogy titkon fogja eltemetni a gyermeket, mégpedig koporsó nélkül, mert nem vót neki, amivel koporsót vett vóna. Ellenben valamibe mégis tenni kellett azt a szegén gyermeket, ugye? Nohát tette is, mégpedig egy olyan hosszúkás ládikóba tette, amiben muskátlivirág vót. De még azt is lopni kellett, mert a Butyka felesége süket vót, s nem bajlódott soha virágokkal.

– S honnét lopta?

– Azt már én nem tudom. Én csak annyit tudok, hogy a Fecske utcából lopta, egy sárga, jóállású ház ablakából. Még ott a helyszínen kirázta a virágot s a földet a ládikóból, s vitte egyenesen haza. Éppen este vót, s a hold is elég szépen sütött. Ahogy hazaért, legelsőbben is belétette a gyermeket a ládikóba, valami ronggyal letakarta, s vette a hónya alá. Ez vót egyikfelől, a másikfelől pedig egy lapát, mellyel is gödröt kellett vóna neki ásni. Úgy tett, mintha csak mellékesen vinne valamit, s elindult a mező felé. Közben azért lopva ide is tekintett s oda is tekintett, nehogy valaki megneszelje a dolog érdemit, s hírt szállítson oda, ahova nem kell. Nem telt belé tíz perc, és szerencsésen künn vót a mezőn. Megállapodott egy helyen, amit alkalmasnak vélt a maga céljára, a gyermeket letette, s ásni kezdett. Vagyishogy ásni kezdett vóna, ha a föld megfagyva nem lett vóna. Egy jó darabig így is haszontalankodott, de aztán mégiscsak bélátta, hogy amit nem lehet, azt nem lehet. Nem vót más választás, mint hogy visszamennyen csákányért. De csak egyedül! Mert a gyermeket nem láccott jónak hordozni ismételten. Gyorsan megjárja, gondolta, s különben is ki lopjon gyermeket, s éppen meghalva!

– Ellopták? – szóltam oda türelmetlenül.

A szakállas megmerevedett arccal, csendesen mondta:

– El.

– Szóval vége van?

– Hhhh! – nevetett furcsán az ember. – Csak most kezdődik! Mert ugyanis a tolvaj kiderült. S ha azt kérdezi, hogy miképpen derült ki, akkor azt kell mongyam, hogy a csodával határosan. Mert tudja, ki lopta el a gyermeket? Én megmondom magának. Szeder lopta el! Szeder! Szeder!

– Ki az a Szeder?

– Az egy csavargó vót.

– Hát meghalt?

– Meg, ebből kifolyólag.

Úgy éreztem, mintha rágcsálni kezdené valami az idegeimet.

– Hallja, ez nagyon érdekes! – mondtam.

– No lássa! Mondtam én magának! De várjon csak, mert most fordul a dolog az érdekes felibe! Ugyanis Szeder a gyermeket felhasználta, s véle pénzt keresett.

– Pénzt?

– Meghiszem! De még mennyit! Merthogy ésszel gondolkozó ember vót ez a Szeder, s olyan dolgot talált ki, amire maga nem is gondol. Vagyis így szólt magában: ez a gyermek az enyim vót, s én egy olyan szegén ember vagyok, akinek még annyi pénze sincs, amivel koporsót vegyen, de annyi esze van, hogy a gyermekkel a hónya alatt elinduljon kéregetni.

– Hihetetlen!

– Bizony ez nem hihetetlen, mert valóság. Mivelhogy Szeder másnap reggel csakugyan elindult kódulni a gyermekkel együtt. A Butyka gyermekivel! Ahova csak bément, mindenütt hamarosan adtak neki, csakhogy sürgősen távozzék, mert egy halott gyermeket nézni, amelyik nyomorúságában egy ládikába van bészorítva, az nem nagy mulatság, ugye? Az úri népnek! Amelyik jómódban van! Az könnyebben ad még száz lejt is, csakhogy ne lásson ilyent. Hiszi?

– Hiszem.

– No hiheti is, mert a történet ezt bizonyítja. Ugyanis három nap alatt tizenötezer lejt keresett Szeder ilyetén módon.

– De akkor el is fogták – szólaltam meg.

A szakállas megrázta a fejét.

– Téved! – mondta.

– Hát?

– Egyéb történt. Olyasmi, amire maga nem is gondol. Mégpedig a harmadik este. Ugyanis, hallgasson csak ide: ugye, hogy valahol alunni Szedernek is kellett? No hát itt van a magyarázat. Mert Szeder nem mehetett valami fényes szállodába, ámbár a pénzzel baj nem lett vóna. De a szabad ég alatt sem tetszett neki, mert erős hideg állott bé. Mit tett vóna hát egyebet, mint hogy a szegény emberek fertályába húzódott, s ugyan mit gondol maga, hova talált bémenni, hogy szállást kérjen éjszakára?

– Butykához! – mondtam hirtelen.

A szakállas is vidámabb lett valamicskét, kezét a vállamra tette, és elismeréssel szólott:

– Eltalálta!

– S persze, Butyka szállást adott neki – mondtam izgatottan.

– Azt lehet gondolni – folytatta a szakállas. – Szó nélkül szállást adott, s le is feküdtek nemsokára, hogy aludjanak, ha tudnak. Szeder tudott is, de Butyka nem tudott, mert a gyermekivel való szomorú esemény nem hagyott nyugalmat neki. Ezt lehet is gondolni. Egy jó darabig forgolódott, aztán kiment szükségletire. De ahogy bétért ismét a friss levegőről, egyszerre nagy bűz csapta orrba őtet. De olyan nagy, hogy nem értette: eddig hogy lehetett ezt észre nem venni?! Megállt a szűk kicsi helyen, és szaglászni kezdett. Szeder egy zsákban tartotta a gyermeket, a zsákot pedig a ház sarkába tette vót, amikor lefeküdt. Gondolta Butyka, hogy megnézi azt a zsákot, s a lábával mozdított is rajta mingyárt egyet. S abban a pillantásban hát mit lát? Nem egyebet, mint két patkányt, amik a zsákból búnak ki, hogy elfussanak. Ettől megirtózott egy kicsit Butyka, s nem merte kibontani a zsákot, nehogy legyen ott még néhány patkány, amelyik esetleg megmarhatná. Ellenben odament Szederhez, s felköltötte.

– Mi van a zsákban? – kérdezte tőle.

– Minek kell azt tudni? – felelte Szeder álmosan.

– Azért, mert nagyon büdös, ami a zsákban van – mondta Butyka.

– Szóval kiderült minden?

– Hogyne! Szeder elészedte a gyermeket, s amikor Butyka elmesélte apaságát, akkor ő is bevallott mindent. S tudja-e, hogy mi történt aztán?

– Bizonyára megosztoztak a kereseten.

– Egyikfelől megosztoztak, míg másfelől elhatározták, hogy együttesen eltemetik a gyermeket, mégpedig mingyárt. S úgy is lett. Szeder vette a zsákot, Butyka pedig a csákányt s a lapátot. Egy félóra múlva el volt a gyermek temetve. De éppen ez az, hogy el vót, mert aki eccer megkóstolja a jó és könnyű keresetet, az nemigen haggya abba, hacsak éppen nem muszáj. Vagyis egy másik gyermek kellett vóna nekik, amelyik meg van szintén halva. Igen, de honnét és miképpen? Nagy kérdésnek látszott. De Szeder ismét ésszel gondolkozott, s kitalálta, hogy menjenek átal a temetőbe, s keressenek ott olyan gyermeket, akit nem a tegnap, hanem ma temettek el. S ha kapnak ilyent, akkor álljanak neki, s ássák ki. Butyka nem szólt semmit, csak azt mondta, hogy mennyenek. Úgy is lett. Mentek, s kerestek. De nemcsak kerestek, hanem találtak is. Éppen egy gazdag kereskedőé volt, s méghozzá fiúgyermek. Ásni kezdtek mind a ketten, de Szeder eccerre megállott, s azt mondta, hogy haggyák az egészet abba, mert nem éri meg a fáradságot, mivelhogy alig két napig fog mindössze jövedelmezni a gyermek, a harmadikon már csak bűze lesz neki, de olyan, hogy nem lehet élni véle.

– Abbizony igaz – mondta Butyka –, akkor egyet se ássunk tovább!

S nem is ástak, hanem csak álltak ott a kézbelivel, s nézték hol egymást, hol a földet. Egészen úgy látszott, mintha hiába vesztegeltek vóna, pedig ez nem igaz, mert Szeder arra használta most is az időt, hogy ésszel gondolkozzék. S mégpedig eredménnyel, mert eccer csak eldobta a keziből a csákányt, s így szólt:

– Ne búsujj, Butyka!

– Mért ne búsujjak? – kérdezte Butyka.

– Azért, mert a gyermek pótolva van, úgy van pótolva, hogy a legjobban. Mert hallgass ide: nem csinálunk semmi egyebet, csak veszünk vagy csináltatunk valahol egy babát, de nem közönséges babát, hanem egy viaszbabát. Azt belétesszük aztán egy kicsi deckatákolmányba, le is takarjuk, s mindent úgy véghezviszünk, mintha tényleg valóságos emberi baba vóna. Evvel pedig éppen olyan bátran járhatunk, mint a másikkal, mert az emberek szívesebben adnak pénzt, mint hogy megvizsgáljanak egy meghalt gyermeket.

– Aztán? – türelmetlenkedtem.

A szakállas ökölbe szorította a kezét, és a szemöldöke ugrálni kezdett.

– Aztán, hogy aztán mi történt, azt meg is mondom. Mert azt akarom, hogy megtudjon mindent. Hát hallgasson ide: Butyka úgy tett, mintha örvendene a találmánynak, s azt mondta, hogy mennyenek szépen haza. El is indultak hazafelé, de nem mehettek száz lépésnél többet, amikor Butyka egyszerre felemelte a lapátot, s minden szó nélkül olyant sújtott, hogy Szeder béesett a sáncba, s még azt sem mondta, hogy: jaj, Istenem!

Elképedve bámulhattam rá, mert így szólt:

– Ezt nem érti, ugye?

– Igazán nem.

– Lássa, azt gondoltam, hogy nem fogja megérteni. De én megsúgom magának a titkot: Butyka mint apa cselekedte azt, hogy agyonsújtotta Szedert.

– Most sem egészen értem – kockáztattam meg.

A szakállas nagyon ingerült lett.

– Értse meg, hogy Szeder megcsúfolta a Butyka gyermekit! Alávaló módon megcsúfolta, mert azt mondta, hogy helyettesíteni lehet egy közönséges viaszbabával! Egy valóságos gyermeket egy viaszbabával! Most már érti?

– Igen.

– No, akkor megmondhatom a végit is.

– Hát ezzel nincs vége?

– Nem egészen, mert Butyka mégis megszerezte a viaszbabát, és járogatni kezdett véle. S tudja-e, hogy milyen eredménnyel? Azt is megmondom magának. Olyannal, hogy ma háza van neki, s üzlete.

Elhallgatott, és leste, hogy mit szólok hozzá. Én azonban nem szóltam semmit, hanem felvettem a poharamat, és kortyonkint, időt nyújtva ittam. Percek múltak el, s már-már azt hittem, hogy mégis szólnom kell valamit, amikor megnyílt az ajtó, és egy furcsa, torzonborz alak lépett be rajta. A fejéről egy mély forradás futott a homlokába. Az ajtónál mindjárt megállt, erősen szúrós szemével az én emberemre nézett, és így szólt:

– Hogy vagy, Butyka?

A szakállas bambára rémülve fölemelkedett.

– Feltámadott! – mondta, és visszaesett.

Az alak hozzáment, fölemelte, megrázta, majd a fal mellé fektette a földre, egyet rúgott rajta, és megjegyezte:

– Orgyilkos disznó…

Vad szerencse

Pókos magyar

Valami fonott, csintalan széken egy szakállas férfi üldögélt az erdei ház előtt. Kopott, de úrias ruhát viselt. Erős csontú magyar arcán sárgán futott be sűrű hajzata alá a bőr. A vonásai, mint a talajba ágyat vert száraz ágak, bármi szikra kedvesség nélkül úgy feküdtek, és a szemeiben elmúlt boldog idők hullái hevertek sárgásbarna színben.

Könnyű Kálmánnak hívták, pedig nyomhatott még mostani leromlott állapotában is nyolcvanöt kilót. A legszebb magyar hivatalt töltötte be, mígnem összeomlott a régi haza. Szolgabíró volt.

A hatodik esztendőt lakta már ebben az erdei házban. Tiszta egyedül. Evett, aludt, és szenvedett.

Határtalanul sokat szenvedett.

De a szakálla fekete maradt.

Ült a csintalan széken, melyet fűzfavenyigékből maga fonhatott. Úgy nézett a levegőbe, mintha nem csinálna az ülésen kívül egyebet.

Októberi verőfényes nap volt, belémenve jól a délutánba. A sűrű fényben szép tollú madarak repkedtek hullámosan. A fákról levelek pilinkéztek, miket jórészt futkosó mókusok szele vert le. Valahol a közelben egy patak muzsikált a kecses erdei vadaknak, mialatt a völgy két oldaláról pirosan és sárgán vihogtak össze a hegyek.

Derűt és örömet csorgató ősz volt.

Lent zúgás áramlott végig a völgyön, majd egy fütty fúrta meg hegyesen a csendet.

– Megjött a vonat – mondta magában a szakállas.

Megint egy fütty fúrta meg a csendet, és zúgás áramlott végig a völgyön.

– Elment a vonat – mondta ismét, és ült gorombán és szótalanul tovább.

Az idő átfolyt a feje felett, színt és fényt zuhogva hangtalanul. Majd egy óriási pók baktatott el előtte a földön. Szerfelett hosszú, szívesen gyalogló lábai voltak. Bölcsesség, bizalom és humor volt benne, mint az igazi vándorokban.

Botot nem cipelt magával.

– Ronda!! – mondta a szakállas, és közelebb hajolt a földhöz, hogy jobban undorodjék tőle. A fogai kilátszottak a dühtől, és úgy nézte a vidám óriás pókot, amely jóízűen, dudorászva büllögött keresztül minden akadályon.

Ment, és elment.

A szakállas arca belefogyott csúnyán a levegőbe, majd a vonások mozogni kezdtek rajta, a keze ökölbe szorult, és a szemeiből gyilkoló hegyes fény szikrázott elé.

– Megölöm! – mondta, és felugrott.

Ijesztő gerjedelemmel keresni kezdte a pókot. Négykézlábra vetette magát, sziszegve és fogvicsorítva mászott előre.

Előre, a pók nyomában!

– Elszökött! – kiáltotta, és felugrott.

Döngve taposta a földet.

– Elszökött!

Ágakat kapdosott fel, és diribdarabokra törte.

– Gyalázatos féreg!

Futkosni kezdett, mint az őrült.

– Százlábú bitang!

Nekivadulva ledobta a kabátot magáról – és akkor egyszerre, torpanva megállt.

Egy hosszú lábú, vidám fiatalember állott előtte.

– Kezét csókolom, Kálmán bácsi! – köszönt.

A szakállas megkunkorodó arcvonásokkal nézte.

– Hát nem tetszik megismerni?! – folytatta a fiatalember. – Én vagyok Géza! A Kálmán bácsi unokaöccse!

A szakállas elernyedt, és úgy tett, mint a sün, amelyik össze akar kunkorodni.

– Szervusz – mondta, és felemelte lassan a kabátját.

Gézánál valami furcsa, hosszúkás csomag volt, amit rögtön ledendített maga elé a földre, hogy felsegítse a kabátot az öregre.

– Gyakorlatozni tetszett? – kérdezte.

– Mit gyakorlatozni?

– Hát sportolni!

– Fekete fenét! – legyintett gorombán az öreg. – Mi van abban a csomagban?

– Valami – mondta nevetve Géza, azzal lehajolt, és egy hatalmas súlyzót hámozott ki a vászonburkolatból. Irdatlan két fekete bunkója volt neki. Rögtön felemelte, és kétszer kinyomta a levegőbe, aztán letette, és a füléig szaladt örömében a szája.

– Tessék csak megpróbálni! – mondta.

Az öreg nem válaszolt, csak nézte furcsán a fiút. Úgy nézte, mint egy kicsivel azelőtt a pókot.

– Ugye, nem tetszett megismerni? – kérdezte Géza, és mindjárt felelt is rá szapora szóval: – Hát persze! Hiszen már öt éve, hogy nem látott Kálmán bácsi! És azóta lett ember belőlem is! Tessék elhinni! Ott künn, Berlinben. Ha tudná Kálmán bácsi, hogy micsoda sportélet van az ottani egyetemen! Szenzációs, mondhatom. Mindenki sportol! Valóságos verseny folyik a különböző nemzetek között. És tessék tudomásul venni, hogy a magyar ott is az első helyeken van mindig. Futásban, úszásban és magasugrásban én magam is több díjat vittem el. Bajnok vagyok, Kálmán bácsi!

– Nem láttál egy pókot, ahogy jöttél? – kérdezte az öreg.

– Miféle pókot?

– Egy hatalmas pókot.

A fiú bambán kezdett nézni.

– Én igazán nem láttam – mondta. – Mire kellene?

– Meg akarom ölni.

– Megölni?!

– Igen.

– Miért?

– Mert gyűlölöm – felelte nyersen az öreg, azzal megfordult, és a földet figyelve a ház felé indult. Majd egyszerre megfordult, és különös arccal mondta: – Hasonlított rád!

– Rám?

– Igen. Olyan hosszú lábai voltak, mint neked, és olyan nevetséges mozgása. És olyan pimaszul vidáman sétált, mintha nem omlott volna össze a Monarchia, mintha Magyarország most is az volna, ami hajdan!

Meg van zavarodva! – mondta magában Géza, és nem tudta, hogy mit csináljon.

– De látom, te sem nagyon búsulsz – vigyorgott rá az öreg.

– Bocsásson meg, Kálmán bácsi, de én nagyon örvendek, hogy itt vagyok, és öt év múlva ismét látom. Miért búsulnék hát? Elvégeztem az egyetemet, idegenben is becsületet szereztem a magyar névnek, s tudásomat is hazahoztam.

– Kinek hoztad haza?

– A magyar jövendőnek.

A szakállas belévágott öklével a levegőbe:

– Jövendő nincs!

– Majd csinálunk, Kálmán bácsi.

– Ki csinál?

– A fiatalság.

– Ez a mostani? Ez a hazátlan? Ez a kókler?

Úgy kacagott, mint egy őrült.

A fiú közelebb ment hozzá, és puhán, szinte könyörögve mondta:

– Édes, drága Kálmán bácsi! Tessék elhinni, hogy nem rossz ez a fiatalság. Erős, egészséges, tele van munkakedvvel és bizalommal. Tessék rám nézni!

– Szégyen!

– Mi szégyen, Kálmán bácsi?

– Az, hogy súlyzóval jársz! Ekkora becstelen súlyzóval!

– Hát Kálmán bácsiék mivel jártak abban az időben?

– Mivel jártunk? Zászlókkal jártunk! Hazafias dalokkal jártunk!

– De tönkre is mentek.

Az öreg majdnem felordított:

– Tönkre! Majd ti fogjátok felépíteni a leomlott templomot! Majd te fogod felépíteni! Te! A súlyzóval!

– Tessék elhinni, hogy igen.

– Te, aki nem tudsz megkeresni egy pókot.

A fiú körülnézett, és úgy tett, mintha nekigyürkőzne valaminek.

– A rézangyalát annak a póknak! Merre ment?

Kálmán bácsi boldogan ugrott oda, ahol elbaktatott a világba a pók. A földre lebújva mutogatta az utat, miközben szétesett ajka nedvezett, mint a betegnek. Majd egyszerre felugrott, és beszaladt a házba.

Nemsokára egy kurta nyelű baltával érkezett vissza.

– Mit akar azzal, Kálmán bácsi? – kérdezte a fiú.

– Agyonvágom.

– A pókot?

– Azt.

– Milyen volt?

– Óriási! Barna! Fekete csíkokkal! Úgy ment, mint a teve!

Ők úgy mentek utána, mint a szopós gyermekek: négykézláb, egymás után mászva.

– Tényleg biztató a mostani fiatalság? – kérdezte egy idő múlva a szakállas.

– Nagyon! – mondta a fiú.

– Megtalálja a pókot?

– Meg.

 

 

De úgy látszik, hogy nem találta meg, mert napnyugtakor ott feküdt meghasított fejjel, nem messze a háztól. És a kicsi fejsze is ott mellette, vérben a fokáig.

A nyele nemzetiszínűre volt festve.

Bizonyára valami zászlórúdból csináltatta, még a háborús időkben, a szolgabíró.

Kivilágított fapiac

Az idő még aluszik. Torzonborz álom fekszik rajta. Ég helyett köd van, napsugár helyett szakállas levegő, és hó helyett megvedlett világ.

Nevetséges, mintha fázós majom találta volna ki.

De nem vigasztalóbb a föld sem, amelyről figyelem: kietlen, rücskös, patás és keréknyomos. Vadföld. Elfutna, ha látna.

Fapiac egy székely városkában.

Szolgáló megy keresztül rajta. Olyan, mint a megérett bogyó. Két kártyában vizet visz, a döcögős talajt szidja, s a vizet locsogtatja. Ha nem szidná, úgy is locsogtatná. Két inas is feltűnik. Vállukon vasat visznek hosszú rúdban. Ők tréfálnak, és a vas nevetve hajlong, mint a husáng. Nem valami magosan varjak repülnek nagy családdal, és úgy kárognak, mintha nagyobbak volnának az inasoknál. Később egy csepp kutya és egy nagy kutya mennek átal. Futnak, mégsem haladnak. A kicsi féloldalt kaptat elöl, folyton hátranéz, és félve csodálja a nagyot. A nagy őt nem csodálja, hanem szagolja.

Reggeli élet ez tél elején.

Nem sok, de néha ez is megszűnik, s majdnem tanú nélkül sompolyog el a köd.

A helyét a nap sejteti már. Vaksin vajúdik, de kitart makacsul, és végül is győzelemre segíti ősereje. Átvágja lassan a bő hamuszín végtelen rétet, dús fénybe tömörödve közel jön egészen, és ontani kezdi magát.

A székelyek a tűzifát kezdik ontani.

Vásáros nap lévén, sokan gyúródnak a szomszédos falvakból béfelé. Itt-ott csomóban jönnek hosszú derekú szekerükkel, máshol egyenként döcögnek, mint a koldus.

A fapiac már jócskán teli van, amikor megérkezik Nagy János is, kinek mellékneve Kalandos. Két lovacskával hozza a fát. Fürge, tömzsi lovai vannak, és szerfelett gyapjasak, mint a berbécs. Véle van a fia is, Vilmos, fent ül egy zsákon a fa tetején, és kedvvel lovadzik. Maga a szekér megett jön. Hetyke fülű törpe ember, de egy tornyos kucsmával kitódta magát, s így jó közepesnek látszik. Kezeit csórén lógatja a zúzmarás hidegben, ámbár a posztókesztyűk, egy nyakba vetett spárgán, ott harangoznak az oldala mellett.

Természete vérmes.

Különc is egy kicsikét.

A szekerével sem vegyül a többi közé, hanem külön állítja egyedül. Aztán nyugodtan széjjelnéz a földön és a levegőben, majd szembefordul a többi szekerekkel, és a térdéhez suppantja néhányszor a kucsmát. Az emberek köszönést vélnek ebben, és átszólnak neki:

– Aggyon az Isten, Kalandos!

– Fogadjad, te! – szól rá Kalandos a sapkájára, és felteszi rögtön. S aztán, mialatt Vilmos bétakarja a lovakat, s szénát vet nekik, szivart sirít lassan, s átballag a cimborákhoz, akik éppen a háborúról beszélgetnek.

– Hát maga vót-e csatában, János bá? – kérdi tőle az egyik.

– Én igen, többször is – feleli Kalandos, és átmutat Vilmos felé: – Ez a fiam is abból kifolyólag született.

Félreértik a szót, és nevetnek rajta. De éppen megérkezik egy úr a téglagyártól, és nézni kezdi a fákat. Megvesz öt szekérrel, és elhajtatja.

Kalandos nincs közöttük.

Tíz perc múlva egy nagy magas, egészséges vendéglős ügyelgeti a fákat. Nagy nehezen megvesz öt szekérrel az is, és elhajtatja.

De Kalandos nincs közöttük.

Idő teltével valami iskolától is megjelenik egy szigorú tanár. Tiszteletadóan és ügyetlenül alkudozik. Végre feljegyzi nyolc embernek a nevét, és a lerakodás helyét is bemondja nekik.

És Kalandos ismét nincs közöttük.

– Ma csupa vak veszen fát – jegyzi meg, és forr. Újra szivarat sirít, és taszigálja a fején a sapkát.

– Szinte megvevék a fáját, János bá! – hergeli valamelyik.

Az öreg nem pattan fel.

– Hadd érjék – feleli könnyedén.

– Hát nem eladni hozta?

– Minden megeshetik.

Éppen egy sánta, iparosféle ember közeledik feléjük. Egyenesen a Kalandos szekeréhez büllög, s a botjával kopogtatni kezdi a fát. Vilmos nagy örömmel szól az apjának átal:

– Édesapám, kérik a fát!

– Ki kéri? – szólal meg az iparos.

– Hát maga nem azért kopogtatja?

– Én nem.

– Hát?

– Csak.

Kalandos arra fordulva, egy helyből nézi a dolgot.

– Az úrnak nem eladó! – szól oda végre.

A sánta odajön, és duzzogni látszik.

– Ingyen sem kéne – mondja.

– Hát akkor mért tapogatja?

– Szórakozásból.

– Szórakozzék olyan fa mellett, amelyik a tövin van.

– Né-né, beh bölcs! – mondja a városi. – Ebben a nagy sapkában mind fej van, ugyé? – emeli fel a botját, és egy ügyes mozdulattal letaszítja a Kalandos fejéről a kucsmát. De meg is szöki magát abban a pillanatban, és szaladni kezd.

Vinnyogva, csorbán szalad.

Valahonnan egy kutya is eléugrik, űzőbe veszi.

Mindenki nevet.

Maga Kalandos is tréfának minősíti a dolgot, s csak annyit jegyez meg, felemelvén a sapkát:

– Játszi vevő vót.

Vilmos is úgy élvezi a dolgot, hogy nem tud megmaradni egyedül, hanem átjön, és egy nagy hős képében így szól:

– Máskor az ilyen vevőt nem a kutya fogja meg, hanem mi. Ugyé, édesapám?

Apai intelemmel válaszol Kalandos:

– Ne dógozzál a kutya ellen, hanem eredj vissza a szekérhez.

– Úgysem jőnek a vevők, édesapám.

– Eredj, ne tudj annyit! Ha látják, hogy személy van mellette, akkor inkább jőnek.

S csakugyan igaza van az öregnek, mert alig megy vissza Vilmos, mindjárt jön egy bőrkötényes ember.

– Mennyi ez a fa? – kérdi.

Felelet helyett átszól megint Vilmos örömteli hangon:

– Kérik a fát, édesapám!

– Hadd el, hadd kérjék.

A bőrkötényes, látván a helyzetet, átjön Kalandoshoz.

– Mennyi az a fa, bácsi? – kérdi.

– Egy szekérrel raktam vót – mondja Kalandos.

– Én azt látom, de az ára mennyi?

– Ahhoz mérten, amilyen a fa.

A vevő türelmét veszti, és egy másik gazdával kezd alkudozni. Kalandos nem bánja, mert olyan természetű ő, hogy szereti végigcsiklandozni a napot. Jön is ebédidőig még kettő, de azokat is elereszti.

Már nem is maradnak eladók, csak valami tízen. S a vételár is sokat hanyatlik.

– Gyenge vásár van – jegyzi meg Vilmos ebéd után.

– Az urak ilyenkor heverésznek – menti az öreg a dolgot. És várnak.

Négy óra körül megélénkül ismét a forgalom. Egymás után öten is feltűnnek vevő szándékkal, sőt, ketten Kalandostól kérik első ízben a fát. Ő azonban kifigurázza és elveszti ezeket is.

Mire hat óra eljön, egyedül marad az egész fapiacon.

Egy ideig vár és leskelődik, majd egy hirtelen gondolattal így szól a fiához:

– Lám, tégy úgy, mintha meg akarnád venni a fát!

Vilmos csodálkozik az első percben, aztán kuncogni kezd, mert nagyon furcsának találja a dolgot.

– Tégy úgy, nem érted?! – szól rá megint az apja.

A fiú eltávolodik a szekértől egy kicsikét, aztán megfordul, és jőni kezd visszafelé. Látszik az arcán, hogy küzdik a nevetéssel, de azért körüljárja a szekerét, és megkérdi nagyosan:

– Hát aztán mennyiért adja ezt a fát, édesapám?

– Nem helyes! – rázza Kalandos az ujját –, mert hogy a sújba lehetek én édesapád, ha te úgy jössz hozzám, mint egy idegen vevő?

– Az is igaz – ismeri be Vilmos, és visszamegy újra. Komoly magatartást vesz, és úgy jön.

– Jó napot kívánok! – kezdi.

Az öreg nem akarja megzavarni mindjárt az első szóval, s illően fogadja:

– Aggyon az Isten.

– Mit teccik kérni ezért a fáért? – folytatja Vilmos.

– Kétszáz.

– Az sok egy kicsit.

– Sok a nyavalyát! Egy akkora szekér fáért!

– Elég jól meg van rakva – dicséri Vilmos –, de a közepiben csutakok vannak, s revesek.

Kalandos tiltakozik:

– Ott aztán egy sincs!

– Mert azt én tudom, hogy van!

– S hát azt honnét tudja?

– Én onnét, mert együtt raktuk vót.

Az öreg is elkacagja magát.

– Bár ne tudnál olyan sokat… – mondja, és végét veti a játéknak.

Ketten két keréknek az agyára ülnek, és várnak.

Már szürkül.

Vevőknek híre sincs.

Már esteledik.

Kalandos forr. Pusmog. Az arca fintorog. Egyszerre, hirtelenül feláll, a szekeret megbontja, és a piac közepére kezdi rakásba rakni a fát.

Vilmos tátja a száját.

– Mit csinál, édesapám? – kérdi.

Kalandos felelet nélkül rakja a fát. Csak amikor kész van, akkor szól oda neki:

– Hozz egy öl szénát hamar!

Amikor elhozza, a rakás alá téteti véle. Maga gyufát lobbant és alágyújt. Aztán ostort vesz, és felül szépen a rakás tetejébe.

Vilmos még jobban tátja a száját.

– Szaladj az utca felé – rendeli neki az apja –, s kiabáljad, hogy sül egy ember, sül egy ember!

Vilmos megrémülve topog egyhelyben.

A füst gyúródni kezd fel Kalandosnak.

– Eredj! – kiáltja haragosan, és prüszköl.

Vilmos szaladni kezd sebesen az utca felé, és húzza a vészharangot, nagyokat kiáltván:

– Sül egy ember! Sül egy ember!

Az öreg tikácsol a füstbokorban, majd leugrik egyszerre, hogy friss levegőt gyűjtsön. Körüljárja a rakást, megszítja a tüzet is, és lesi, hogy nem érkezik-e csodalátni valaki.

A láng átkúszik a szénáról a fára, és eloszlik a füst.

Három szaladó ember körvonala látszik.

Kalandos felhág a rakás tetejébe megint, és elhelyezkedik ottan. A lábait felhúzza az álla alá, a fejét a válla közé rejti, és úgy kucorog tornyos sapkájában, mint egy vigyori manó.

– Maga megbolondult, bácsi? – kiált rá az egyik megérkezett csodalátó.

– Éppen hogy nem – feleli Kalandos, és suhogtatja az ostort, nehogy le merje valaki húzni.

– Szálljon le! – kiabálnak feléje.

Újabb csodalátók csődülnek oda.

Vilmos még mindig futkos, és szaporán kiáltja:

– Sül egy ember! Sül egy ember!

A tűz ropog alól, és csiklintja Kalandost.

Már csődületben vannak az emberek körötte.

– Szálljon le, bácsi!

– Ma nyersen nem!

– Hát meg akar sülni?

A rakás négy oldalán kúszik már fel a láng.

– Fát vegyenek! – kiáltja Kalandos, mint a bolond.

A nők sikongani kezdenek. Az egyik térdre állva kéri:

– Édes bácsi, szálljon le!

– Vagy eladom a fát, vagy meghalok! – hirdeti Kalandos.

– Megvesszük! – lelkesednek többen is.

– Össze kell adni a pénzt! – kiáltja valaki.

Egy úr rögtön megajánl száz lejt.

Egy másik is százat.

Gyűl a pénz szaporán.

De a láng is süti már Kalandost, hogy alig bírja.

– Négyszáz elég-e? – kérdi egy úr, a markában a pénzzel.

Az öreg leugrik, és elveszi tőle.

– Elég, mert immár csípött – mondja nevetve, aztán szólítja Vilmost, felülnek a szekérre, és elindulnak.

Az emberek is megenyhülve nézik a lobogó tüzet, amely kivilágítja az egész fapiacot, miképpen a ritka öröm.

Aztán ők is elszélednek lassan.

Csak az ínségesek s a koldusok maradnak ott. Derülten melegszenek az ingyen tűznél, és tiszta szívből dicsérik az Urat.

Kányák a templomban

Valamelyik esztendőben erdőt vásárolt az öreg Barátos. Ott vette fenn a Hargitán, ahol két vármegye ütközik össze. Kicsi híján ötven holdat tett ki az erdő, s mind igazi, jó bükkfa az egész.

Farsangon csinálta a vásárt, s meg sem várta jóformán a hómenést, felfogadott valami harminc embert, mind jó fejszéseket, hogy álljanak neki, s vágják.

Egész tavasszal, egész hosszú nyáron s egész ősszel folyt a munka. Virradattól setét estig zúgott az erdő: a villogó fejszék sikoltva harapták a gyönyörű fákat, a fűrész hersegve hányta a meleg port; a dús koronájú törzsekben, mint a pele, úgy futkosott a halál, és templomi gyászbúgással döndült mindenütt tele a föld.

De mire megülte az erdőt a hó, nem is látott ölbe rakott fánál egyebet a szem, pedig jó messze elszolgált a kigyomlált levegőben. Puhán, édes nyugalomban és csodálatos fehéren guggoltak az ölek az ősi talajon. Olyanok voltak, mint valami óriási kockacukrok, melyekre éjfélenként rájárnak a mesék csillagszemű és üstökös paripái, s miközben a hold fiakat szül a homlokukra, ők pirosan röhögve ropogtatják.

Kedvét lelte bennük Barátos. Nem múlt el hét egész tél folyamán, hogy egyszer-kétszer ki ne nézzen a faluból. Pedig itt nem játék a tél: tenger a hó, melyben botokkal úszik az ember, izzadva töri az utat, és gombostű-pupillákkal harcol a rátámadott rengeteg fényben. Néha pedig búgva és sivítva keféli fel a havat a szél, és telegyúrja ég és föld között vele az űrt.

De olyan fergeteget nem adhat az Isten, és nem csinálhat olyan fehér temetőt, hogy ne lopnák a fát. Csak tavaszkeltig valami tíz öllel apadt a készlet. Mintha hasábfákat ettek volna törökbúza helyett a vaddisznócsordák, azt hús helyett a farkasok és a rókák. S hát még akkor, amint fütyülni kezdett a tavasz!

– Ez így nem jól van, no! – mondta Barátos, és méreggel teli hazament.

– Látott-é nyulat, édesapám? – kérdezte Lőrinc, a fia.

– Nem ügyeltem a nyulakat.

– Há métt?

Az öreg megnézte fél szemmel a legényecskét, s azt mondta neki:

– Kiteszlek az erdőbe, jó lesz-é?

Lőrinc jó gyermek volt, s így felelt:

– Ahova édesapám teszen, ott leszek.

– No, akkor készülj neki, mert reggel indulunk. Erősen lopják a fát, s valakinek ott kell pásztorkodni. Van ott egy házikó, oda bérendezlek, puskával is felszerellek, s amikor valaki jő, hogy lopjon, akkor megjelönsz. Jó lesz-é?

– Az jó, ha a tolvaj elmegyen – mondta Lőrinc.

– Hát hogyne menne el, ha te puskával vagy, s ő anélkül!

– Akkor úgy tartom, hogy lássa.

Megegyeztek, s másnap reggel kimentek a Hargitára. Az öreg elrendezte Lőrincet, kioktatta mindenféle dologra, s estefelé búcsút vett tőle.

– Aztán ne félj! – mondta.

– Nem kéne – felelte Lőrinc.

Amikor egyedül maradt, megvakarta a fejét, széjjelnézett, és így szólt:

– Nagy lárma legalább nincs.

Bement a házikóba, rendezgetett, majd nekilátott, és evett. Aztán leheveredett, de az egerek rágtak, a harkály mindjárt-mindjárt kalapált, s amikor semmi efféle nem volt, akkor valami pajzán kísértet bugyborékolva töltötte a fülébe a csendet. Ahogy esteledett, béreteszelte rögtön az ajtót, s a kicsi ablakon kikukucskálva nézte, hogyan merül el lassan a világ.

Erősen félni kezdett.

Lámpást nem mert gyújtani, nehogy rablókat csaljon oda.

Valameddig egy sarokba kucorodva szorongott, majd felvette a fegyvert, kitartotta az ablakon, és nagy elszántsággal úgy csinálta, hogy szóljon. S ahogy a hang végighengeredett búgva a rengetegen, kinyílott rögtön Lőrincnek is a melle, és így szólt:

– Mégis nagy dolog egy puska!

Immár nem is félt, csak úgy messziről egy kicsit. A lámpát is meg merte gyújtani, vigadni is mert egy-egy kedves nótájával, csupán a ruháját nem vette le éjszakára.

Másnap együtt kelt a fénnyel.

Ahogy kilépett a házikóból, a nagy erdei vidámság és illat lányosan vette körül.

Boldog volt.

Még egy szikrát sem félt.

Ugrott örömében egyet, s mintha az édenkertet ügyelné, tehetősen így szólt:

– Hol vagy, Ádám?

Egyszerre azonban valami csörtetés zaja érte bé a fülét. Megállt, hallgatódzott, szimatolt. Aztán két kicsi lovat látott meg, s mellettük egy sunyi sapkás embert.

– Ma lopás nem lesz! – mondta Lőrinc, és kihozta a puskát. Egy fa mögé állott, és bevárta ott, míg a sapkás odaállította a szekeret pontosan az egyik rakás mellé. Mire azonban az első darabot feltette, már ő is ott volt a szemhatáron. Nem ment egészen közel, hanem valami húsz lépésnyire megállt, és ráköszönt az emberre:

– Felkőt, hál’ Istennek?!

A sapkás úgy megijedt, hogy megkucorodott belé.

– Felkelék – mondta végre.

Lőrinc kivetette a mellét, s puskára támaszkodva, nagyosan így folytatta:

– Maga fel, s látom, kőti a fát is.

– Hát aztán itt elég van – barátkozott az ember.

– Elég, s mind a másé!

– Isten adta a fát.

– Igende kinek áll pénziben, s ki vágatta fel?

A sapkás egyezkedni próbált.

– Nem rakom meg egészen a szekeret.

– Azt nem, sem egészen, sem egy kicsit.

– Nagy legény vagy!

– Mikor tolvajt látok, megnőllök! – felelte Lőrinc, és a fegyvert felemelte egy kicsit.

– E mi? – kérdezte.

– Puskának láccik – mondta az ember.

– Nemcsak láccik, hanem szól is.

Hatott a dolog, mert az ember visszadobta a rakásra a fát.

– Edd meg, s nyúvadj meg! – mondta, s elindította lovait.

Az ember elment, s Lőrinc dalolva ballagott a házikó felé vissza. Néha meg-megállt, s repdesett játszi szemeivel.

Félóra múlva ismét megküzdött egy másik falopóval. Délután kettővel, s az esti szürkületben eggyel. Előbb szóval s a végén a fegyver mutogatásával riasztotta el valamennyit. Verekedésre vagy lövésre sor nem került, mert a tolvajok gyáván bégyulladtak örökké, s kullogva vonultak el a színről.

Így múltak a Lőrinc napjai csendesen, apró örömökben, nyugtalanító vágyak nélkül.

Csak a húsvét szent ünnepe zavarta meg egy kicsikét. Mert eddigelé örökké új gúnyába öltöztette eme örömnapon az édesanyja, s ő bokrétásan énekelve hirdette, hogy feltámadt Krisztus. A nagyheti kornyadozás után, mintha az ég és a föld helyet cseréltek volna, az öröm és vidámság széles hömpölygésével jött otthon a ragyogó húsvéti nap: mindenki tiszta ruhában, nagykedvű arccal ragyogott. Olyan volt az egész nap, mintha szent fia feltámadásának örömére maga az Isten muzsikált volna az embereknek.

De itt, ebben az illatos, örökvíg rengetegben nem válik el ez a nap a többi napoktól, nem ugrik ki pirosan harsogva közülök.

Mert itt mindig feltámadás van.

– Érdekes az Isten dolga… – mondta Lőrinc, és könnyű testtel ült a napon.

Sokáig ülhetett ott.

– Valamit enni kéne! – késztette végre a vágy.

És akkor eszébe jutott a nagy húsvéti szokás: az eledel megszentelésének általános szokása.

Egyszerre valami különös bánat szivárgott széjjel a testében. Húst, kalácsot és tojást szeretett volna a templomba vinni, mint otthon a faluban. És abból enni hazajövet, mint a megelőző szép húsvéti napokon örökké.

Széjjelnézett:

– Nincs templom!

Bólogatott szomorán:

– Nincs pap!

Majd hirtelen belerepült egy gondolat a szívébe, mint valami szép dalú aranymadár.

Megint széjjelnézett:

– Templom itt az erdő!

És megint bólogatott ragyogó szemmel:

– Pap maga az Isten!

Sietve kalácsot és húst tett egy kicsi kosárba belé, egy pózna hegyére felkötözte a kosarat, és kidúvasztotta a háztetőn, hogy lássa az Isten. Aztán lejött, hanyatt feküdt a közelben a füvön, és várta, amíg eljön az Isten, és megszenteli az eledelt.

A nap rázuhogott, és telehintette fénnyel a bőre alatt.

Valaki ringatni kezdte a földet, mint a bölcsőt. Aztán eloszlott a világ, és derengeni kezdett egy másik. Fényesebb minden emberi világnál. Angyalokkal, feltámadt boldog Krisztussal és mosolygó Atyával.

Virágok nyíltak fent a levegőben, és patakokban csörgedezett az angyalok szájáról az ének.

Aztán szentelőbotot vett az Isten, belemártotta az énekpatakba, és megszentelte a húst és a kalácsot odafent a póznán.

– Légy tele malaszttal és ízzel! – mondta.

És a nap volt a kalapja.

Nagy károgás és vijjogás riasztotta fel Lőrincet a fűről. Rögtön talpra ugrott, s hát valami tíz kányamadár küzdik egymással a pózna körül. Marták és szaggatták egymást. Egymást és a húst.

– Héjj, az ántiját! – mondta Lőrinc, és kihozta futva a puskát. Szétvetette a lábát, és rájuk szegezte.

– Kell-é szent hús?! – kiáltotta, s közéjük eresztett egyet. Sikoltva szétgyúródtak a kányák.

De egy lepilinkélt sebzett szárnnyal a földre. Lőrinc odament, és megkérdezte tőle:

– Mért nyúltál a szent húshoz?!

Aztán felment a háztetőre, lehozta a kalácsot és a húst, maga mellé tette a sebesült kányát, és jóízűen falatozni kezdett. Néha-néha odakínált egy-egy falatot a madárnak is, mondván:

– Nesze, most én adom!

Aztán, ahogy bevégezte az evést, lefeküdt ismét, és estig egyet aludt.

Nyugodtan tehette, mert kányákon kívül nem járt más tolvaj egész nap.

Társadalmi jelentés

A mai világban nem kicsi dolog a jó barátság. Különösen az olyan, amilyenben Kristóf, Binder és Rózsa állottak egymással. Mert ők nemcsak szórakozni és legényörömöket felkutatni jártak együtt, hanem szociális előadásokra és munkásmozgalmi megbeszélésekre is. Komoly, önérzetes és harcos proletárok voltak. Maga Kristóf egy felelősségteljes állásban is hozzá, mert a helyi szakszervezeti csoport titkára volt már három esztendő óta. Erre a fontos helyre nem daliás termete vagy férfias szépsége miatt emelték munkástársai, mint ahogy a „felsőbbrendű” uraknál általában szokás. Mert Kristóf termetére nézve a kicsinél is kisebb volt, arca pedig mulatságosan csúnya és szeplős még téli időben is.

Binder és Rózsa éppen ellenkező emberek voltak: magasak, arányos, vállas termetűek, arcban is egészen tetszetősek. Az egyik szőke, a másik barna.

Kristófnak még színe sem volt tulajdonképpen.

Binder szabólegény volt egy jó nevű román mesternél, Rózsa női fodrász, Kristóf pedig bőrmunkás. Bőrmunkás, de abban olyan mesteri, hogy iparművésznek lehetne nevezni. Nem pénztárcákat és hiú női táskákat csinált, hanem gyönyörű, egyéni mintázatokat a drága hámokra és gyeplőkre.

Mindig úgy szoktak együtt járni, hogy Binder, a szabó ment jobb oldalon; Rózsa pedig bal felől, mert úgy megszokta női fodrász létére az udvariasságot, hogy nem is tudott volna más helyen haladni. Kristóf nagy igyekezettel aprított közöttük, és állandóan magyarázott fel a két emeletre.

Sok és változatos tervet szőttek télen-nyáron. Volt bennük lelemény és vállalkozási kedv egyaránt. Egyszer azonban mégis fennakadtak. Ez tavaly nyáron történt. Ott ültek mindhárman a Kristóf lakásán, szép cifrázatú hámok és gyeplők árnyékában. Úgylehet, éppen egy csütörtöki nap volt. Arról beszéltek, hogy szombaton, mivel akkor munkaszünet lesz, kéne valami jó murit csinálni. A fodrász nőkkel való mulatságot ajánlott, amit négy fal között folytatnának: ő tud is három úriasszonyt – mondta –, akik odajárnak a fodrászüzletbe, s akikkel érti már régen a szót. Binder nem bánta volna ezt a tervet, de Kristóf elvetette, mert nem érezte jól magát a nők között, amióta így babusgatta egy nagy termetű, kövér asszony a télen: – Juj, nekem ez a kicsi kell…!

Rózsa beszüntette a fejtörést, és az ujjaival dobolni kezdett az asztalon. Binder a fülét csipegette, Kristóf pedig az állcsontját mozgatta egész marokkal.

Így ültek szótlanul sokáig.

Végre azt a találmányát közölte Kristóf, hogy tegyenek egy óriási kirándulást a tordai hasadékhoz. Vázolta röviden a természet szépségeit, melyek a hasadék körül hatványozott mértékben szoktak kibomlani, s hozzáfűzte azt is, hogy mentükben érinteni fognak néhány falut, mely a mai szociális viszonyok érdekes képét fogja megmutatni. Nagy hatással volt a fodrászra éppen úgy, mint a szabóra, mert azok nekipezsdülve hamarosan felálltak, s türelmetlenül gyalogolni kezdtek a szobában.

Abban állapodtak meg, hogy szombaton még virradat előtt nekiindulnak. Kristóf vezető szerepet vitt ez alkalommal is, mert azzal bízták meg, hogy tartsa kezében az egész tervet, összpontosítsa, gondoskodjék a korai elindulásról, és alapos térképi tanulmányokkal dolgozza ki a pontos útirajzot. A szabólegény élelmezési biztos lett, míg a fodrásznak új típusú fényképezőgépét kellett hoznia.

Boldogan váltak el, s másnap ki-ki emberségesen készült a kiosztott szerepek szerint. Szombaton pedig, még a madarak ébredése előtt, megzörgette Kristóf a Binder és a Rózsa ablakát, mert azok együtt laktak ketten.

– Készen vagytok-e? – kiáltott be.

A szabó nyitotta ki az ablakot.

– Készen – mondta, és egy gyors mozdulattal valami elérett paradicsomot nyomott a Kristóf szeplős arcájába. A sikerült tréfán, amit félnapi fejtöréssel találtak ki, nagyszerűen mulattak, és hosszan. Maga Kristóf is röhögött, pedig a kezében tartott térképet is lefolyta a paradicsom.

Már fent voltak a város felett, amikor pirkadni kezdett a hajnal. Tiszta egű augusztusi nap ígérkezett. Egy-egy madár boldogan rivallt bele a titokzatos kék levegőbe, majd a hegyek is, mint valami öreg játékosok, előderengtek. Aztán megtalálták a saját színeiket a virágok s a füvek és a föld szelíd és vad terményei valahányan.

– Ne fényképezzem le? – kérdezte a fodrász, aki sok költői hajlamot hordott.

Kristóf csodálkozva nézett reá:

– Mit akarsz lefényképezni?

– Ezt a harmatos mindenséget.

– Nincs semmi értelme – állapította meg Kristóf –, mert nem szociális kép ez, hanem egy megszokott és meg nem változtatható természeti tünemény.

– Burzsuj dolog az egész napfelkelés – szólta le a fodrász is.

Negyedóra múlva elértek egy falut. Kristóf megnézte a térképet, és így szólt:

– Bolyhos, kisközség.

Éppen megkondult akkor a harang.

– Ilyen korán már bolondítják a népet – mondotta a fodrász, majd odafordult Kristófhoz, és így szólt: – Ez ellen nehéz harcolni, barátom! Mert ezek a papok jobban meg vannak szervezve, mint mi: összetartanak, nagyszerűen értik a csíziót, garmadával áll rendelkezésükre a maszlag, s egész életük kényelmes, biztos élet. Jól vacsoráznak, bort isznak, korán lefeküsznek, s délfelé kelnek.

Kristóf fanyar képpel hallgatta a szavakat, majd elnevette egyszerre magát, és gyorsabbra fogta a menést.

– Siessetek! – szólt hátra.

Különös volt az egész. Binder és Rózsa alig győztek a csomagokkal loholni utána. Végre megkérdezte az egyik:

– Tulajdonképpen miért kell nekünk így sietni?

– Nagyszerű ötletem támadt! – buzogott Kristóf még mindig egyazon irányban. – Nem is képzelitek! Gyertek gyorsan! Bemegyünk egyenesen a paphoz, felverjük álmából, s azt fogjuk mondani neki, hogy buzgó katolikusok vagyunk, s mondjon rögtön misét nekünk, hogy lélekben felfrissülve tovább mehessünk!

Mintha bombát dobott volna el Kristóf, úgy felpezsdült Binder és Rózsa is.

A kicsi templom mellett könnyen megtalálták a papi lakást. Elég szegényes, de csendes falusi ház volt. Nagy csend körülötte mindenütt. A kapuk nyitva, s még kutya sem volt sehol.

Kristóf megállott az udvaron, és megkérdezte:

– Ti milyen vallásúak vagytok?

Binder lutheránus volt, de Rózsa katolikus. Így őt engedték előre, mert jobban tudta, hogy miképpen kell a pappal beszélni.

Egy nyitott ajtón keresztül a konyhába mentek, de nem találtak senkit ott. Kristóf és Binder megálltak, s intettek Rózsának, hogy kopogtasson a következő ajtón. A kopogtatásra nem válaszolt senki, mire a fodrász bátran benyitotta az ajtót.

Szinte kuncogni kezdtek attól, amit láttak.

Mert egy kicsi, sovány fekete férfi hálóingben és mezítláb állott a szoba közepén. A kezében fekete kötésű könyvet tartott. Nyilvánvaló volt, hogy sétálva olvasgatta, csak az ajtónyílásra állott meg. Nagy, barna szemeivel szelíden nézett, mint egy csodálatos házinyúl.

– A főtisztelendő urat keressük – mondta a fodrász.

– Én vagyok – felelte halkan a pap.

– Igazán? – ügyetlenkedett a fodrász, és hátranézett a másik kettőre, mintha segítséget kért volna. Erre Kristóf gyorsan előrejött, félretolta Rózsát, és így szólt:

– Bocsánatot kérünk a korai látogatásért. Mi kirándulók vagyunk Kolozsvárról, s mivelhogy mindennap szoktunk misét hallgatni, ma sem szívesen mulasztanók el. Ezért arra kérjük a főtisztelendő urat, hogy mondana nekünk misét, ha lenne olyan szíves.

– Hogyne, kérem! A legnagyobb örömmel! – válaszolt boldogan a pap, s még széket vitt oda mindegyiknek, s szinte könyörögve kérte, hogy üljenek le. Aztán felszedte a ruháit, és kiment a konyhába, hogy felöltözzék.

Kristóf, Binder és Rózsa összenéztek, mint valami leöntött kuvaszok. A szabó és a fodrász azon voltak, hogy észrevétlenül osonjanak el, Kristóf azonban leintette őket, s elhatározta, hogy felveszi a pappal a harcot.

Öt perc múlva már mentek négyen a templom felé. A pap maga gyújtotta meg a gyertyákat, majd Kristófot arra kérte, hogy legyen olyan szíves és minisztráljon neki.

– Azt én nem tudok egyáltalában – mondta zavartan Kristóf.

– Tessék csak nyugodtan, én majd mindent megmutatok – biztatta a pap.

Kristóf odaállt kelletlenül az oltár alá, a szabó és a fodrász pedig kuncogva várták, hogy mi lesz.

Nem lett semmi különös.

Csupán a felgurult nap fénye özönlött be az első evangéliom szavainál a színes ablakokon. És csupán a határtalan nyugalom csendje nyalta langyosan körül a pókhálós falakat.

Kristóf az elején még hátranézett néhányszor, és hunyorgatott csúnyán a szemével. Később azonban mindjobban figyelte a papot, és úgy beleadta a különös szolgálatba magát, hogy a csend cseppekben látszott a fülén, mint a harmat.

A végén, amikor bement a sekrestyébe levetkezni a pap, Kristóf kivitte sietve két barátját a templom elé, és így szólt hozzájuk:

– Én itt maradok, ennél a papnál.

– Hogy gondolod ezt? – kérdezte a szabó.

– Úgy, hogy itt maradok, és össze fogok mérkőzni vele. Vagy én fogom megnyerni őt, vagy ő fog megnyerni engem.

– És ha egyik sem? – jegyezte meg a fodrász.

– Akkor se baj – mondta Kristóf. – Legalább kiismerem a gondolkozásmódját, és tudni fogom, hogy miképpen s mivel kell ellensúlyozni a papok népbutító munkáját. Ti csak menjetek tovább. Itt a térkép. Estére azonban gyertek ide vissza, mert itt leszek a papnál, és várni foglak.

Binder és Rózsa látták, hogy komoly a dolog, és búcsút vettek. Kristóf ottmaradt, és várt. Közben végigszaladta tervével a napot, és feltette magában, hogy a végsőkig fogja feszíteni a dolgot: Krisztust és Marxot együtt fogja említeni a papnak, aztán vitázni fog szakadatlanul vele, majd pedig rogyásig fogja magyaráztatni az egyház tanításait, s még annyi percet sem enged neki, hogy reggelit vagy ebédet ehessék.

– Hol van a másik két hívünk? – lépett ki boldogan a pap.

– Elmentek a tordai hasadékhoz.

– Már?! Nem kellett volna ilyen gyorsan elengedni. Reggeli nélkül és egy jó szó nélkül…! De önhöz lesz szerencsém, ugye kedves barátom?

– Igen, én itt maradok, de nem reggelizni és nem ebédelni, hanem sokkal fontosabb dolgok miatt.

A pap megölelte Kristófot, és úgy mondta neki:

– No…!

– Igen, kérem – folytatta Kristóf. – Úgy érzem, hogy az egész még hátralevő életem fog eldőlni ezen a napon. Mindenekelőtt egy vallomással tartozom: én meggyőződéses kommunista vagyok, nem hiszek egyáltalában az Istenben, s ez az egész misemondatás is csak egy hecc volt.

A pap se meg nem botránkozott, se haragos nem lett, mint ahogy várható lett volna. Csak mosolygott szelíden, s még a karját sem vette le a Kristóf vállairól.

– Nem baj, édes barátom…! – vigasztalta. – Majd kérni fogjuk az Istent, aki megvilágosít minden hozzáforduló lelket. Már nagyon jó úton van, mert őszintén vallott, és töredelmesen. Meglátja, minden rendbe jön.

– Ön foglalkozott-e a Marx tanaival, főtisztelendő úr? – kérdezte Kristóf.

– Hallottam róluk, sokat hallottam róluk…

– Én azt hiszem, hogy Krisztus és Marx: ketten voltak a legnagyobb hatással az emberiségre.

A pap megint szelíden mosolygott, és nem szólt. A kapunál bocsánatkéréssel előrement, Kristóf pedig szeplős, kaján arccal követte nyomon.

Bementek a házba, s többé még látni sem lehetett egész nap őket.

Amikor estefelé Binder és Rózsa széles derűvel és dudorászva megérkeztek, a papot és Kristófot ott találták egy rozoga díványon. Kimerülve és ülő helyzetben összeesve aludtak mindketten. Az egyik az egyik sarokban, a másik a másikban. A pap egy katekizmust, Kristóf pedig egy feszületet szorongatott a kezében.

– Micsoda rumli! – kezdett nevetni a szabó, de a fodrász ráintett, és béállította a fényképező masinát, hogy megörökítse őket. Számolt néhányat, majd elkeccintette a gépet, és a barátjához odaszólt:

– Most röhöghetsz!

 

 

Úgy látszik, nagyon jól sikerült a kép, mert közkedvelt mutogatási tárgy lett a szakszervezetben. Néhány nap alatt be is szerezte lehetőleg mindenki. Kristóf nagyon szorongott, sőt, bujkált is kellemetlen helyzetében. Mindenféle élcet faragtak, és mendemondákban fürösztötték.

Amikor három hét múlva a titkárságról lecsapták, s a fodrászt tették oda az ő helyébe, akkor már világos volt, hogy Rózsa buktatta el a képpel. Rázott egyet csalódottan magán, és elhatározta, hogy új életet kezd: felvette a katolikus vallást, béállott a Katolikus Legényegyletbe, sőt, rövidesen ott is titkárrá küzdötte fel magát.

Öröm volt látni, kivált vasárnap.

Utazás Gyulafehérvárra

Mint egy óriási fekete százlábú, úgy mászott énekelve az éjszakában a vonat. A foltos égen kiragyogott néha a hold és a kocsi tetején daloló bakáknak a szájába világított.

Éjfél volt már, amikor a professzor betért Tövisre valahogy. A megtébolyodott állomáson tétován támolygott. A vasutasok kapkodva futkorásztak el mellette.

– Mondja, uram! – szólított meg egyet.

Szóba sem állott vele. Úgy látszott, hogy itt reked. Tusakodott, tépte magát: tűzzé vált az akarata, hogy menjen, bárhogy, bármilyen áron! Elindult a sínek felé, a katonák közé fúrta magát, hallgatózott, vizsgálta a felzászlózott, a vígság dühében veszteglő vonatokat. A Székelyföld felé ment azonban valahány. Végre németeket vett észre az utolsó előtti sínen. Csendesek, rendesek, mogorvák voltak.

– Merre mennek, uram? – szólított meg egy tisztet.

– Deutschland – mondta a német, és faképnél hagyta. A professzor közéjük vegyült. Egy bizalomgerjesztőbb, emberségesebb pofát keresett. Valami fütyörésző, vidám alakot ki is választott, és megszólította:

– Mikor indulunk?

– Félóra múlva.

Megfogta a németnek a karját, aki gyanakodva fordult szembe vele.

– Was?

– Jöjjön csak egy kicsit.

Néhányan odébbléptek, akkor kivette a professzor az aranyóráját, és a kamerádnak a markába nyomta.

– Aradra kell mennem – mondta. – Szerezzen helyet nekem ezen a vonaton.

A német a füléhez tette az órát, aztán gyufát gyújtott, és megvizsgálta elöl-hátul, a végén egy pillantást vetett a professzor arcára, és így szólt:

– Jöjjön velem!

Feltette egy fülkébe, ahol voltak még öten. Altisztek lehettek. Éppen az ablak mellé került. Amikor megmozdult végre a vonat, az is felugrott, akinek az óráját adta. Melléje ült, és szó nélkül enni kezdett. Megevett három húskonzervet, valami másfél kiló kenyeret, egy tenyérnyi birsalmasajtot, nyolc almát, három paradicsomot és öt körtét. Akkor rágyújtott a pipájára és megkérdezte a professzort:

– Lehet itt valahol hurkát kapni?

– Én igazán nem tudom.

– Hát ön nem idevaló? Osztrák?

– Magyar vagyok.

A német nevetni kezdett, s mintha a világ legszellemesebb viccét találta volna ki, így szól:

– Hát gulást lehet kapni?

A professzor nem merte visszaszúrni, mert félt, hogy le találják lökni. Összébb húzta magát, és szelíden mondta:

– Minden nációnak van nemzeti étele, kérem szépen. Például az olasznak a macska, a románnak a puliszka, az orosznak a szibériai felvágott, a franciáknak a birka, a szerbnek a trónörökös és így tovább.

– És a németnek? – az egyik.

– A németnek a francia – mondta a professzor.

Egészségesen kacagtak rajta.

– Szükség esetében azonban a románt is megeszi – tette hozzá Csetneky, mire egy nagy, erős német a hasára tette a kezét, és tátott szájjal előrehajolt, mintha tengeren volna.

– Talán sokat evett? – kérdezte a professzor.

– Nem tudom megemészteni! – mondta röhögve, és magyarul hozzátette: – Kutyafáját!

– Vegyen rá egy magyart, mert az kihajtja!

– Egy huszárat! – mondta ugyancsak magyarul a német.

Úgy látszott, hogy egészen összemelegszenek, és kellemes útjok lesz. Folytatták is a beszélgetést, egyre folyékonyabban. Hajnalfelé már egészen benne voltak a vitában. Természetesen a háborúról volt szó. A németek mindenkit gorombán leszóltak, és azt állították, hogy az egész háborút ők küzdötték meg egyedül az ántánthatalmakkal. Ők harcoltak a franciák, az angolok, az olaszok, az amerikaiak, az oroszok, a belgák, a szerbek ellen, s még ide is nekik kellett eljönniök, hogy kiverjék Erdélyből a románokat. A többiek, a szövetségesek, szájhősök voltak csupán és árulók. Most is azért vesztették el a háborút, mert elárulták őket.

– Kik árulták el önöket? – kérdezte a professzor.

– Előbb a bolgárok, most pedig a magyarok.

– Bocsánat, uraim, a magyarok a legnagyobb hősei a háborúnak! – tiltakozott a professzor. – Pedig semmi érdekük sem volt, hogy végigküzdjék az egészet, csupán becsületből tették.

– Csak kiabálni tudnak és énekelni, azt is hinterlandban! – mondta az egyik.

– Die csárdás! – vetette közbe a másik, és a taktust is verni kezdte a térdén. Erre egy harmadik felállott, a megvirradt ablak elé fordult, szétvetette a lábát, és csúfondárosan énekelni kezdte:

– „Isten áldek meg a magjart…”

A nagy röhögésben egyre hangosabban énekelt.

A professzorban felforrt az egész vér. Már-már azt hitte, hogy fel kell ugrania, vagy ordítania kell egyet, de akkor a vonat megállt. Hamar leszállott, és az indulataival küszködve, sétálni kezdett a vonat mellett.

Valami kisebb állomáson lehettek, nem messze Aradtól. Szembe velük, a másik vágányra, egy hosszú, virágos zászlós vonat szaladott be. Meggyszín parolés, víg bakák szökdöstek le róla. Dalolva a kútra tódultak rögtön, hogy mosakodjanak. A németek is sokan leszálltak, és belestek az üresen hagyott marhakocsikba, hogy nincs-e valami németeknek való ott. Az egyik vagonban hatalmas oldalszalonna lógott egy rúdon. Két német észrevette, és óvatosan felmászott érte mind a kettő.

A professzor gyorsan a kút felé szaladt.

– A németek lopják a szalonnátokat! – mondta.

A legények megszökték magukat. Az egyik vizesen, a másik zubbony nélkül szaladt. Éppen jókor érkeztek, mert egy csomó német már vitte a szalonnát. Egy köpcös, fekete szemű magyar eléjük állott szétvetett lábakkal:

– Hé, kamerád, e ki szalonnája?

A német gondolt egyet, s félrelökte a legényt.

– Vágjátok! – kiáltott egyet a fiú, és ráugrott nyomban. Valaki élesen füttyentett egyet. Százával rohantak oda, magyarok és németek. Mintha a föld lökte volna ki forrón valamennyit. A pokoli lármából kiszakadt egy-egy német bőgés és tüzelő magyar kiáltás.

Eldördült egy fegyver.

A professzor felugrott a magyar vonatra, és megragadott egy puskát. Kacagva, lobogó hajjal egy kerék mögé vetette magát, és mint kilobbanó láng, úgy jött belőle a hang:

– Lőjetek, magyarok!

Egy perc alatt ropogó csatatér lett az állomás.

A professzor mellett egy fiatal baka dekkolt, nyugodtan, vidám arccal célzott, és minden lövés után odamondotta:

– Nesze, nyolcvankettős golyó!

Egy géppuskát is felhúztak a székelyek a vonattetőre, s néhány pillanat múlva csörömpölve kezdtek összeomlani az ablakok szemben. Az egyik káromkodott, a másik dalolt, a csata isteni volt. A professzor valami hallatlan gyönyört érzett; tüzet, amely tisztára mossa a magyart; lángot, meggyújtott fájdalmat, a pusztulás gyönyörét, felrepülést a világ tetejére. Felállt és a két vagon között, célnak kifeszülve, a vállához emelte a fegyvert. Abban a percben megcsípte valami forrón a karját, kiesett a kezéből a fegyver, elzuhant, és érezte, hogy elönti melegen, puhán a vér.

 

 

Amikor magához tért, egy asszony ült az ágya mellett. Bánatos volt az arca, de mosolyogni próbált.

– No, nincs semmi baj – mondta, és megfogta a kezét. – Csak a felső karja van átallőve.

A professzor csodálkozó szemmel nézte, aztán körültekintett a szobában is.

– Ugye nem tudja, hol van? – kérdezte az asszony.

– Nem.

– Itt van a református papnál.

– Aradon?

– Nem. Itt Rózsatőn, ahol megsebesült.

A férfi nem szólt egy ideig semmit. Az emlékeit próbálta összeszedni, valahonnan a felhők háta mögül.

– Mi lett a vége? – kérdezte.

– Minek?

– A csatának.

– A németek harminckét halottat vesztettek, a mieink ötöt.

Ez nagyon megvidította a professzort. Sápadt arcára valami gyermekes önérzet terült rá lassan, és mosolyogva mondta:

– Igazam volt… Mondtam én nekik, hogy hős nép a magyar…

Itt ápolták néhány hétig a papnál, mint a testvért.

Akkor kivitték az állomásra, és felsegítették a nagy gyúródásban a vonatra. Vele voltak, amíg elindult. Az ablaknál ült, a jobb oldalon. Tömve volt az egész kocsi, a helyet is egy szakállas úr adta neki szánalomból. Mindenki víg volt, nagyhangú és röhögő. És mindenki románul beszélt.

– Hová megy? – kérdezte a szomszédját.

– Alba-Julia.

– És maga? – kérdezte a szembenlévőt.

– Alba-Julia.

– Az hol van?

Az egyik kacagni kezdett.

– Eddig Gyulafehérvár volt – mondta.

– Mind oda mennek?

– Mind.

– És ott mit csinálnak?

– Nagyromániát.

– Romania-Mare! – javította ki a másik. – Nagy nemzetgyűlés lesz ott. Hát nem tudja?

A professzor nem felelt, csak maga elé nézett. Úgy látta, mintha a fekete levegőben valami ismeretlen alakok mozognának. Elnézte sokáig szörnyedt lelkével őket, aztán megremegtek az ajkai, és az ablakhoz nyomta a homlokát, hogy ne lássák a románok a könnyet a szemében.

Odakünn is, mint nagy, fehér, kihált, szelíd álmok, hullani kezdtek a pelyhek.

Megjött Erdélybe a tél.

Erdélyi tánc

Dög a természetben

Az ég kék arca be van esve. Csipkék úsznak előtte. A nap közöttük baktat a déli tetőre.

Szeptember vége van.

A város arca is be van esve. Csipkék úsznak terein. Bors Feri közöttük baktat a főtéri sarok felé.

Délelőtt tíz óra van.

Feri megáll a sarkon. Az embereket hömpölygeti el mellette a gond és a vágy. Egy láthatatlan és megbolondult folyó hömpölygeti őket. Férfit a nő után, románt a magyar után, borút a fény után.

Feri áll, és csírázik a lelke, mint az elültetett babszem.

Kicsi, barna és buksi.

– Szervusz, Batu kán! – köszönt rá valaki.

– Szervusz, Dénkó!

Dénes ügyvéd és szomszéd falusi.

– Vársz valamire? – kérdi.

– A világ végire – mondja Feri.

– Ha meghalok, segítek neked.

– Akkor én is igen a férgeidnek – szúrja vissza Feri.

Egészségesen, darabosan nevetnek.

– Festettél-e sok képet a nyáron? – érdeklődik Dénes.

– Még festhetek – mondja Feri.

– Hát állj neki, s fess!

– Hányat?

– Egyszer egyet, s ismét egyet.

Feri úgy nézi Dénest, mint a bolondot. Nézi, és kacag. Az arca kipirul, a szeme nedves lesz. Minden porcikája részt vesz az élvezetben.

Az emberek irigykedve és kíváncsian néznek oda. Azt hiszik, hogy valami országos viccet eresztének meg.

Dénes megvárja türelmesen, amíg Feri kizuhogja magát.

– Abba tudnád-e hagyni? – kérdi akkor. – Egy fél képet festhettél volna evvel az erővel!

– Nagy Bolyai vagy – mondja Feri.

– Nagy biza.

A kedv elhanyatlik, a szó elakad.

A szellem nem repül tovább az idegek szárnyán.

S így már nem érdekes.

Feri búcsúra nyújtja a kezét.

– Valami búvóhelyet nem tudsz? – kérdi meg mellékesen.

– Micsoda búvóhelyet?

– Nekem valót, egy-két hétre.

– Menj ki a somkúti nyaralómba. Üres az egész ház.

Ferinek megtelik alkotó fénnyel a szeme.

– Emmá beszéd! – mondja.

Egyedül marad, és lázasan az örömtől. Egész nyáron csak mászkált dologtalanul, kinyitva a fénynek, a gondolatoknak és a terveknek, mint a medence. Most ujjong feszülő erőkkel. Duzzad, és virít.

Olyan, mint az éretten kacagó gyümölcs.

Egész nap készül. Fut, vásárol, kajtat, csomagol. Ecsetjeit mind tisztára mossa, és vásznakat feszít. Fütyül, és dudorászik. Néha szökik is egyet-egyet, és olyan idétlen ilyenkor, mint a mackó.

Másnap vonatra cipekedik, hogy Somkútra menjen.

Három óra alatt ott van.

A ház egyedül áll egy dombos erdőnek a szélén.

Csend van, és szín van.

Az ég kékre derült, és kereken csókolódzik a hegyekkel.

Feri berendezkedik nagyjából a házban, aztán kimegy, és a kaszálókon felfelé baktat. Ingben és meztelen nyakkal törtet a fák közt.

Kiér a tetőre, megáll, és visszafordul.

Csodálatos panoráma fekszik előtte. Tiszta paradicsomi táj. Bátor és mégis kedélyes ország. Alul hullámosan kanyarog a völgy: az ölében összeér két oldalról a hegyek tenyere, melybe arany módjára csorog a fény

Már látszik, hogy nyílik az ősz.

Pír verődik ki néhol az erdők arcán. A nyárfa susogva beszél, a diófa sárgul. A bükkös tömötten és erőszakosan nagy földeket lep bé: fái kedély és bátorság nélkül pusmognak, mintha egyszerű, zsugori nyárspolgárok gyűléseznének a téli gondok előtt. A búros tölgyfákról ezerszámra üresen lóg kicsi szárán a makkház: úgy harangoznak a gyenge szélben, mint hatalmas szabadtéri kirakatban a füli-függők, melyből kinézték az ékkövet már a kapzsi disznók.

A bokrok alatt mókusok és rigók zörgetik az avart.

Kicsiben is szép, nagyban is szép.

Feri sokáig issza fülével a csendet, szemével a színt és a méreteket. Aztán kézállást csinál örömében, és hanyatt ereszti magát.

Órákig az égre bámul, és vajúdik.

Másnap berendezkedik a tetőn, és munkába kezd.

Lázban és szakadatlanul dolgozik.

Nap nap után.

Az ötödik délben egy úr tűnik fel a ház tájékán. Keseregve forog egy ideig, aztán meglátja Ferit a dombon, és egyenesen nekitart. Kicsi termetű és vékony. Az arca keskeny és sápadt. Gondosan van öltözve, és úgy lépked, mint a macska.

Feri látja, hogy jön, de nem hagyja abba a munkát.

Az úr odajön, megáll, a kalapját leveszi, és egyfolytában ezeket mondja:

– Szíves elnézését kérem ezért az előre be nem jelentett látogatásért, és a magam részéről mindjárt kijelentem, hogy őszinte örömömre szolgál, hogy éppen intenzív munkában találom önt, mert ha nem tévedek, Bors Ferenc festőművész úrhoz van szerencsém, ugyebár?

Feri gyanúsan nézi a hosszú mondat alatt.

– Úgy hívnak – feleli.

– Én Szomori vagyok – mondja a vendég, kezel, és felteszi kalapját. Aztán megnézi néhány pillantással a képet, és így folytatja: – Bors úrnak fogalma sincs sem rólam, sem a jövetelem célját illetőleg, de biztos vagyok abban, hogy mindjárt nem fog olyan bizalmatlanul nézni, hanem örülni fog. Én ugyanis szintén festőnek indultam, de aztán jobbnak láttam azzal foglalkozni, hogy más tehetséges és főleg fiatal festőket adminisztráljak, illetőleg oda juttassak a jól megérdemelt hírnévhez és vele együtt az anyagi boldoguláshoz. A Művészek Csarnoka című lapban egy tanulmány jelent meg önről, néhány reprodukcióval együtt, és rögtön elhatároztam, hogy önt a hónom alá veszem vagy országosan felfedezem, ha ez jobban tetszik.

– Hát ez hogy megy? – kérdi Feri.

– A felfedezés?

– Ez az egész, amit mond.

– Hát ez nagyon egyszerűen, kérem. Ön festi a képeket, lehetőleg minél többet, én pedig gondoskodom a reklámról és az eladásról. Természetesen nem kell meglepődnie azon, ha néha megjegyzéseket teszek a képre.

– Tegyen – mondja Feri.

– És egy-két észrevételt, miközben készíti.

– Mit készítek?

– A képet.

Feri barátságtalanul veti oda:

– Én nem készítek képet.

– Hát?

– Én festek képet.

– Az mindegy, kérem – folytatja Szomori –, hogy az ember készíti-e vagy festi a képet, csak az jó legyen. Különben is a dolognak ez a fele nem nagyon lényeges, mert remélhetőleg nemigen fog sor kerülni rá. Tudniillik abban az esetben, ha megállapodunk, akkor meg fogjuk együtt beszélni a témákat satöbbi.

Feri mosolyog.

– Hogy szeretne megállapodni?

– Ötven százalékra. És hogy tíz éven keresztül csak rajtam keresztül adhat el képet.

– Hát állapodjék meg.

– Hogy érti ezt?

– Né, azt a vackorfát látja-é ott? – mutatja Feri.

– Igen, hogyne.

– No, ha látja, akkor állapodjék meg avval.

Szomori tréfára veszi a dolgot, és kedveskedve fogja meg a Feri karját.

– Az ilyen magafajta művészek mind önfejűek és nyersek.

– Az a – mondja Feri.

– Együtt jár az őstehetséggel.

– Együtt, mint a tetű a vakaródzással.

Egy mókus villan elé a bokorból. Szaglászik, és kecsesen ugrál az avarban.

– Ni-ni, egy patkány! – mutatja Szomori.

– No, jól nézze meg, mert itt a patkány is ilyen.

– Tényleg, milyen! Le kellene festeni!

A mókus észreveszi őket, és eliramodik a bokrok alatt.

– Miért nem szólt hamarább! – mondja Feri.

– Lefestette volna?

– Én le, abbahelybe.

– Most már késő.

– Menjen utána, s térítse ide!

– Mit gondol, hiszen azt nem lehet!

– Azt nem, aki nem tudja.

Könnyedén vannak, és nevetnek.

Szomori odakerül a kép elé, és nézi. Komoly szakértő pofával vizsgálja.

– Maga a színeket meghamisítja – jegyzi meg egy idő múlva.

– Én meg, s azért mégsem zárnak a tömlöcbe.

– S miért hamisítja meg?

– Én azért, mert nem a maga szemével festek.

– S ni, itt ezek a fák is! Hát így nem szabad festeni!

Feri forrani kezd.

– De magának szabad innét elmenni – mondja.

– Ez nem felelet, kérem. Tessék csak ideadni azt az ecsetet!

– Melyiket?

– Azt, amelyik a kezében van.

A szemük összevillan.

Ferinek egyszerre kiszárad a torka. Nem szól, csak odaadja az ecsetet. Már a szemöldöke ugrál. És ugrál körül a paradicsomi táj is.

A fák vigyorognak, és a hegyek röhögnek.

Szomori megmártja bőven az ecsetet, és egyetlen vonással keresztülhúzza a fákat.

S ebben a pillanatban Feri előtt elhomályosul a világ, majd robbanásszerűen kigyúl.

Egy rettentő ütéssel leteríti a jövevényt.

Aztán leomlik a csend.

Szomori mozdulatlanul és agyontorzulva fekszik, mint a halott. Derengésszerű cikcakkokban eszméli a világot, és fekszik, mint a tenger fenekén.

Feri megkerüli, és nézi. Aztán megállapodik a lábainál, és úgy vizsgálja mohón. Nem tudja, halott-e vagy ájult. Csak azt látja, hogy nyomorultul, sárgán, torzulásba dermedve fekszik Szomori. Egy kicsit összekunkorodva, mint a hernyó.

Ledobja a megkezdett képet, új vásznat tesz, és festeni kezdi a leütött szakértőt.

Lázban, őrült idegekkel dolgozik. Amikor megvan, odavágja az ecsetet, és leroskad a földre.

– Kész van? – ül fel abban a percben Szomori.

Ferinek is kilobban az arcán az öröm, és odaugrik.

– Hát maga él?!

– Hát persze hogy élek.

Nevetnek.

– Mindig élt a mejjbevágás után?

– Nem mondom, egy ideig csak félig éltem, de aztán lassan eszméletre tértem egészen.

– Hát miért nem szólt akkor?

– Na hallja! Láttam, hogy engem fest, és tudom, hogy nem szereti, ha zavarják.

Felkel Szomori, és nézi a képet.

– Remekmű! – mondja.

Feri nevetgél, mint a gyermek.

– Mi a címe? – kérdi Szomori.

– Ennek a képnek?

– Igen.

– „Dög a természetben” – mondja Feri, és zuhogva nevet.

A hegyek is, mint kifestett, nagy komédiások, véle nevetnek.

És a búcsúzó nap megveregeti apai szeretettel a vállát.

Rézangyal

Kortárs volt Galambos Lázár.

Olyan világban talált élni, melyben a bokrok tolvajokkal és a városok kalmárokkal voltak tele. De ő mégsem használt csúf szavakat a szégyenteljes romlással kapcsolatban, hanem nappal tett-vett kicsi birtokán, esténként pedig türelmesen imádkozott az emberiség megjavulásáért. S nemcsak ő imádkozott kopogó egyfejére, mert volt neki egy Sári nevű felesége és egy növendék fia is, akit viszont Samukának hívtak: s őket is rászoktatta apránként a mindennapos ájtatosságra, s mialatt az egek nevetve virítottak odakünn, ők óraszámra duruzsoltak hárman.

Már kezdett híre menni.

Galambost mindegyre megállították falusi társai, s figyelmeztették, hogy elejtett egy litániát. Sőt, egy ízben azt is megtette valamelyik helytelen gazda, hogy beszéd közben a kerítés tetejére mutatott hirtelen, és felkiáltott:

– Né-né, ott van az Isten!

Galambos odanézett, de természetesen nem látta ott lenni az Istent. Erős ember lévén s még nem öreg, feleletül húzhatott volna egyet a tréfás alakra, de megirgalmazott neki is, mint a világnak.

Azt lehetne tehát gondolni, hogy egészen példás ember volt, igen, de nem így van. Mert történt nemsokára, hogy egy kardos és két csillagos rézangyal jelent meg Galambosnak, és így szólt álmában:

– Ne ijedj meg, de most levágom az imádkozó nyelvedet.

Galambos is furcsán talált felelni, mondván:

– Azt le, ha kidugom.

Az angyalt nem fogta azonban a tréfa, mert kikapta a kardját, és nyisszentett véle egyet.

– Kész – mondta.

– No, ezt nem vártam volna éppen egy angyaltól – felelte Galambos, majd hirtelen elkacagta magát, mint aki érti a mókát: – Hiszen nem is vágtad le!

– Azt te honnan tudod? – kérdezte az angyal.

– Én onnét, hogy jelenleg is avval beszélek.

Az angyal feszesen állott.

– Ne csússzunk át a tréfa területére – mondta –, mivel most a legnagyobb dolgot cselekedtem egész angyali életemben. Mert igaz ugyan, hogy a valót beszélő és evő nyelved megvan, de az imádkozót teljesen levágtam. Ha nem hiszed, próbálj valamit ájtatoskodni, lássuk!

Galambos próbált, s hát meg sem tud mukkanni.

– No-né, csakugyan nem tudok! – mondta.

Erre az angyal felette barátságos lett mindjárt, és leülvén az ágy szélére, megkérdezte:

– Csodálkozol ugye azon, amit cselekedtem?

– Olyanforma – felelte Galambos.

– Nahát, nem sokáig fogsz csodálkozni, mert hamar megmagyarázom neked. Hallgass hát ide: a világ, amelyben te élsz, olyan emberekkel van tele, akik megtöltötték a levegőt ölő gázokkal, a vizeket mérgekkel, a városokat és falvakat pedig magukkal. Gyors romlásnak indult az egész föld, s már közöttünk is, odafent, nagyon kezd elharapózni az a vélemény, hogy közeleg az utolsó óra. Én s még néhány társam nem adtuk fel azonban a reményt, hanem külön pártot alakítottunk, az úgynevezett Rézangyalok pártját. Nekünk ugyanis az a véleményünk, hogy a sok kenetes beszéd vitte romlásba a világot, mert esztendőkön keresztül megfigyeltük, hogy akiknek zeng és kenetesen beszél a nyelve, azok töltötték meg a levegőt ölő gázokkal, a vizeket mérgekkel és embertársaik szívét hazugságokkal. Elhatároztuk tehát, hogy érdemes emberekből a földön is pártot állítunk magunknak, s a felvételt azzal a cselekedettel eszközöljük, melyet véghezvittem veled is, levágván imádkozó nyelvedet. Most már érted?

– Ez elég tiszta beszéd volt – mondta Galambos. – S azt is el kell üsmerni, hogy mind egy szálig igaz, amiket mondtál.

– Egyszerű és igaz – szólt az angyal, és felállt.

– Ülj még egy mákszemet! – biztatta Galambos.

– Nemigen van időm, mert messze kell mennem.

– Milyen messze?

– Bizony, innen számítva a kilencedik faluba, mert közelebb érdemes ember nincsen.

– S nekem irányítást nem adsz a továbbiakra nézve? – kérdezte Galambos.

– Hogyne, mindenkinek adok valamiféle feladatot. Neked például egy meglehetősen könnyűt adok: tégy pénzzé mindent, amid van, s menj el abba a városba, melybe reggeli nyolckor érkezel meg, ha itt este háromnegyed hétkor ülsz fel a vonatra.

Galambos meglepetten nézett.

– Rég nem utaztam – mondta.

– Nem régebben, mint én – felelt az angyal.

– S ott abban a városban mit csináljak?

– Egy templomot fognak ott valami nyolcvanan javítani, állj be azok közé, és tartsd szem előtt a következőket: ne ájtatoskodjál, mindig jókedvű légy, mindig jót cselekedjél, és tanítsd az embereket is ezekre.

– Hát aztán Sárit és Samukát vigyem-e?

– Vigyed őket is.

– Akkor el kéne metszeni az ő imádkozó nyelvüket is, mert különben nem lesz békesség közöttünk.

Az angyal rögtön odalépett, ahol az asszony aludt, kihúzta a kardját, nyisszentett egyet, és így szólt:

– Kész!

Aztán Samukához lépett, ott is nyisszentett egyet, és ugyancsak így szólt:

– Kész!

– Mért mondod mindig, hogy kész? – kérdezte Galambos.

– Azért, mert örömmel végzem – felelte az angyal, és nem is szólt többet, hanem jókedvvel elment.

Az ablakon keresztül selymesen nézte a külső csend a belsőt, s mint a tengerbeli kagyló, úgy töltötte az éjszakát a kicsi ház.

Reggel arra riadott fel Galambos, hogy valaki mozgatja, és így szól:

– Keljen fel, édesapám, mert a nap is fenn van.

Úgy felugrott, hogy Samuka rögtön háttérbe szorult.

– Anyád hol van? – kérdezte.

– Palántát ültet a kertben.

– Imádkoztatok-é?

Samuka furcsán kezdte nézni az apját.

– Este mondjuk el az egésznapit – felelte.

– Valami bolygást nem láttál az éccaka?

– Én nem.

– Beszédet sem hallottál?

– Azt sem.

– De álmot láttál?

– Én biza azt sem.

Abbahagyta a beszédet az öreg, és öltözködni kezdett. Egy-egy kicsi időre fennakadt a szeme a levegőben, majd kutatva nézett többször is körül.

– Mit keres, édesapám? – kérdezte Samuka.

– Mit keresnék?

– Hiszen látom, hogy keres!

– No, ha látod, akkor hallgass.

– Igen, de én megkeresem édesapámnak.

– Nocsak, ne tudj annyit! – mondta Galambos. – Hanem eredj inkább, és segíts anyádnak a kertben.

Alig léphetett ki Samuka, az öreg temérdek levegőt vett, és nekiugrott a Miatyánknak, de tátva maradt a szája, és nem tudott egy hangot sem szülni.

– Kész! – mondta. – Minden igaz volt.

Egészen szokatlan, egészségtől duzzadó öröm lepte el a lelkét. Testben is olyan erősnek érezte magát, mint egy oroszlán. A szemei ragyogtak, a haja és a bajusza fémlett, sőt, szaporítóvesszeje is olyan erősen állott, hogy még legénykorában is ritka alkalommal.

Valósággal kicserélte a Rézangyal az éjjel.

Egész nap dudorászva járkált, hamar és játszva látta el a munkát, s mégis többre ment, mint azelőtt három egybevett napon. De volt egy gondolata, amely mindegyre visszarepült hozzá, és úgy kerülgette, mint a dongó. Néha a jobb fülébe repült, és ott azt zúgta neki: hátha Sári úgy imádkozik, mint azelőtt! Néha a bal fülébe repült, és ott azt súgta neki: hátha Samuka is úgy imádkozik, mint azelőtt!

Bolondul kíváncsi volt, de mégis bévárta az estét, mintha nem is járt volna Rézangyal az éjjel. S amikor eljött a megszokott idő végre, velük együtt felállt imádkozásra szépen, és várta, hogy mi lesz.

– Ühhh! – nyögött az asszony.

– Ehhh! – nyögött Samuka is.

És riadtan tátva maradt mind a kettőnek bambán a szája. Egyszerre ránéztek Galambosra, s mint a fuldoklók szóltak:

– Kezdjed, Lázár!

– No lám, édesapám!

Galambos nem tudta állani tovább, és kacagni kezdett remegő hassal.

– Hiába is kínlódtok – mondta –, mert az éccaka folyamán megfordult minden. Itt járt egy Rézangyal káplári rangban, és levágta mind a hármunknak azt a nyelvét, amelyikkel imádkozni szoktunk.

És elmesélte nekik az egész történetet elejétől fogva, s a végén könnyűszerrel megegyeztek arra nézve is, hogy pénzzé tesznek mindent, és elmennek ama bizonyos városba, melyet nekik megrendelt az angyal. Siettek, s két hét alatt elkészültek. S akkor egy gyönyörű nyár eleji napon, délebéd után mindjárt, elindultak a vasúti állomásra, amely nem volt nagyon messze tőlük. Boldogan, ünnepi ruhában, a szentek és a madarak gondtalanságával mentek.

Estefelé hatkor már az állomáson is voltak.

– Istállok három jegyöt a vonatra – mondta Galambos a kicsi ablak előtt.

– Meddig tetszik?

– Reggel nyócig.

A sipkás fejű kinézett rá, s így szólt:

– Maga meg van bolondulva?!

– Én nem vagyok megbolondulva, csak megindulva – mondta kedvesen Galambos.

– Akkor tessék megmondani, hogy hová akar utazni!

– Én oda, ahol egy nagy templomot javít valami nyócvan ember.

– Álljon félre! – kergette el a sipkás.

Galambos eljött onnét, de egy szikrát sem haragudt.

– Lesz jegy mindjárt, csak nem kell búsulni – mondta Samuka.

– Igen, de tégedet is elkerget – mondta az apja.

Samuka nem szólt, hanem megvárta, amíg lebonyolódik a forgalom. S amikor már senki sem volt a kicsi ablak előtt, szépen odament, és a sipkáshoz így szólt:

– Nagyságos úr, legyen olyan jó, s tegyen igazságot, mert ehelyt fogadtam egy emberrel.

– S miben fogadtál? – érdeklődött a sipkás.

– Én biza a nagyságos úr tudományában.

– Hogyhogy?

– A társam mind azt állítja, hogy a nagyságos úr nem tudja megmondani fejből, hogy melyik az a város, amelyikbe ez a háromfertályhetes vonat pontosan reggel nyóckor érkezik meg.

– Pont nyolckor?

– Igen.

– Lekvár! – mondta a sipkás.

Samuka fejjebb lökte boldogan a kalapját.

– No, akkor nekem volt igazam, s kérek három jegyöt abba a városba.

A jegyeket megkapta, s még a sipkást is örömben hagyta. Mire füttyentett a vonat, már ott ültek egy négypados szakaszban. Hármukon kívül még egy nagy szakállú, vénecske zsidó volt ott, s egy katolikus pap s két úrforma ember s egy úrias nő, korosabb.

Megindultak, s kellemes zakatolással haladtak belé az estébe s majd az éjszakába.

A katolikus pap elejétől kezdve egy szép, kicsi, aranyos szélű könyvet tartott a kezében, és senkire sem ügyelt, hanem abból imádkozott. Úgy kilenc óra után a zsidó is felállt, szíjakat rakott magára, és feltett egy furcsa sapkát, s mintha megkívánta volna a paptól, a fal felé fordulva, folyton hajlongva és folyton duruzsolva imádkozni kezdett. A két úrforma ember kuncogva nézte néhány percig, majd a romlott állapotokról kezdtek panaszkodni, és mind a ketten azt mondták, hogy becsületes munkával immár teljesen lehetetlen valamit elérni. Az öregasszony nem beszélt senkihez, hanem úgy ült, mintha kilenc fia volna valahol a háborúban.

A zsidó fokról fokra és szemlátomást kezdett elhatalmasodni, s mindegyre nekifutamodott a hanggal. A pap megnézte néhányszor, és nem volt barátságos az arca. Majd egyszerre felállt, és nyilvánvaló megvetéssel átment a szakasz másik oldalára. Ott ismét kinyitotta a könyvecskét, s mozgó szájjal olvasni kezdte.

Kicsi idő múlva egy rongyos, fél lábra rokkant ember döcögött be a hátulsó ajtón.

– Szegény nyomorék vagyok… – dünnyögte remegve, és alamizsnára tartotta a kalapját.

Galambos elsőnek és jócskán adott neki. Utána a többiek is adtak valamit, csak éppen a pap és a zsidó tettek úgy, mintha észre sem vették volna a kéregetőt. De meg is jegyezte Galambos, s mégpedig jó hangosan, ahogy kibüllögött a rokkant:

– No, mi is imádkozánk egyféleképpen.

Samuka is rátette rögtön:

– Mégpedig sokat s hamar.

Úgy látszik, hogy a pap magára vette a szót, mert odafordult Galamboshoz, és oktatni kezdte:

– A megjegyzéseit rosszkor használja, kedves bácsikám, mert én is szoktam alamizsnát adogatni, és igen gyakorta. De csak olyanoknak, akik igazán rászorultak, akikről igazán tudom, hogy rászorultak.

Samuka úgy nézte az apját, mintha biztatná, hogy feleljen meg a papnak bátran. Az öreg nem is gyúladott bé, hanem így szólt:

– Az ember annyit látott, hogy ennek a kéregetőnek az egyik lába le volt vágva: ez pedig van egy-két krajcárra való testi fogyatkozás.

Mint egy nagyember, beleszólt Samuka is:

– Ha mindenki adna neki, még úgy is bajosan tudná összegyűjteni a hiányzó lábának az árát!

A pap nem vette számításba, amit a legényke mondott, hanem Galambossal fűzte a szót:

– De honnan tudja maga, hogy nem issza-e el mindazt, és nem kártyázza-e el mindazt, amit mi túlzó könyörületből neki adunk?

– Ha mindnyájan így gondolkoznánk – mondta Galambos –, akkor csak annak adódnék alamizsna, aki megholt.

– No, az aztán nem is inná el! – jegyezte meg Samuka.

A pap nem vitatta tovább a dolgot, hanem megkérdezte, hogy hová valók és milyen vallásúak, majd elhallgatott, a könyvét is összetette, és sarokba támasztott fejjel szunnyadozni kezdett.

Lassanként mindenki egészen elcsendesedett, csak a zsidó és az öregasszony beszélgettek halkan. Majd ők is elhallgattak, s rá néhány állomásra a szakállas el is tűnt.

Már éjfél is elmúlhatott, amikor nagy zakotával rájuk tört egy csemegeárus.

– Narancs, csokoládé! Narancs, csokoládé!

Az öregasszony kivett két narancsot a kosárból, és egy ötszázlejest adott az árusnak oda, aki vígan hadarta:

– Aki vesz, jó lesz; aki nem vesz, beteg lesz!

– Tessék visszaadni! – mondta az asszony.

Az árus megnézte a pénzt, és rögtön visszadobta:

– Rossz!

Az asszony rémülve nézett rá.

– Igen, igen! – mondta a másik. – Két egyforma fél van összeragasztva!

A nő felugrott, és kétségbeesve kiabálni kezdett:

– Megcsalt! Megcsalt!

Mindenki riadtan fordult oda.

– Ki csalta meg? – kérdezték.

– A zsidó! A zsidó!

– Hogy?

– Megvette egy gyűrűmet! Egy drága gyűrűmet!

Galambos elkérte a bankót, hogy megnézze, majd kivett egyet a magáéból, és egymás mellé tartotta.

– Jó, rendes pénz ez! – mondta, és az övét nyújtotta vissza a zsidóé helyett.

A csemegeárus szó nélkül visszaadott, majd rákacsintott Galambosra, mint egy cinkosra.

– Aki vesz, jó lesz; aki nem vesz, beteg lesz… – hadarta ismét, és kiment.

Egy negyedóra múlva már mindenki bóbiskolt újból, csak az öregasszony nyalogatta a narancsot a csendben.

Laposan és enyhén múlott az idő, s le- és felszálláson kívül nem történt semmi különös. De amikor Lekváron, reggeli nyolckor, leszálltak hárman, Galambos észrevette, hogy az egyik kocsiból, amelyik az övéktől számítva lehetett úgy a harmadik eléfelé, egy olyanforma ember ereszkedik le, mint az a bizonyos zsidó. A kijáratnál melléje gyúródott, s hát csakugyan ő volt. Odaadta neki a hitvány ötszázlejest, és melléje így szólt:

– Magát is így fogják a másvilágon összeragasztani.

A szakállas megkucorodott rémületében, majd vinnyogva nekiugrott az embereknek, és elrohant visszafelé.

Galambosék pedig útbaálltak, és derűsen ballagtak a városon befelé. Két ízben meg is álltak, hogy kérdezősködjenek a javítás alatt álló templom után, de az egyik nem tudta, s a másik tiszteletlen megjegyzést tett felelet helyett a templomokra. Samuka puzduri is lett emiatt, s hirtelenében cigányoknak nevezte e legyes nadrágviselőket.

– Azt a templomot mi magunktól is megkapjuk, édesapám! – mondta, s hát úgy vezet, hogy jobban sem kell. Galambos egy nagyocska bottal s Galambosné az átalvetővel mint otthoni lakosok mentek utána. S ha bíztak a fiukban, nem is csalatkoztak, mert alig félóra múlva hirtelen megállt Samuka, s hát mutogat egy bizonyos irányba, kérdvén:

– Hát a mi?

– A biza templom – felelte Galambos.

– S mi csinálnak vélle?

– Javítják.

– No, úgy legyen! – mondta Samuka, s egyenesen odamentek. Itt már Galambos állott elé, s beszédet kezdett egy úrral, aki úgy csellengett ott, mint ahogy a vezetők szoktak.

– Szerencsés jó napot! – köszönt illedelemmel.

– Jó napot, bácsi – fogadta a munkavezető.

– Mit akarnak?

– Mi biza egyet akarnánk ehelyt hárman – kezdte Galambos –, mert ez a női személy a nejem, ez a legényecske pedig a fiam.

– S mit akarnak?

– Azt szeretnők legelsőbben is tudni, hogy ki veszi fel itt a munkásokat.

– Itt senki – felelte kurtán a munkavezető.

– Akkor magunktól kell béálljunk – mondta Galambos, és odaszólt a családnak: – No, rakódjatok le valahova, s lássunk dologhoz!

A nadrágos meglepetten állott, majd élesen szólt rá:

– Nem értette?! Több munkást nem veszünk fel!

– Igen, de mi felsőbb rendeletre jöttünk.

– Miféle felsőbb rendeletre?

– Egy kicsit titkos, akárkinek nem lehet elmondani – felelte Galambos, és indulni akart, hogy munkához lásson, de a vezető erőszakkal visszatartotta. Nem volt mit tenni egyéb, felszedték a csomagjaikat, egy közeli fa árnyékába mentek, és ott lehúzódtak a kerítés mellé. Arccal a templom felé fordultak, és úgy nézték sóvárgó szemekkel a munkát, mely kedvetlenül és álmosan folyt a melegben.

– Ne búsuljon, édesapám – szólalt meg Samuka végre –, mert nem ebből az egy nadrágosból áll a világ.

– A világ akárkiből állhat, de mi ülünk.

– Majd kitalálunk valamit – bizakodott Samuka –, de előbb falatozzunk egy kicsit, mert erősen megehültem.

Kenyeret vettek elé, s szalonnát s hagymát, s jóízűen nekiláttak. Majd ahogy ettek, Samuka megtörölte a bicskát, s távozási szándékkal felállt.

– Hova méssz? – kérdezte Galambos.

– Elindulok, s keresek valakit, aki felfogadjon minket.

– S kit?

– Majd kitalálódik, ha járkál az ember.

El is indult, s szemes volt. Jámbornak tetsző urakat nézett ki, s azoktól hamarosan kitudta, hogy miféle papok járnak az illető templomba belé. Azt is megtudta, hogy egy kanonok a legnagyobb közöttük.

No, nem is kérdezősködött többet, hanem vette az útját a kanonoki ház felé, s közben még fütyörészett is. De ahogy ment volna, egyszer csak egy másik templomhoz ért, amelyiket nem felfelé építettek, hanem lefelé bontottak. Egész sereg ember dolgozott ott, de nem olyan tutyi-mutyi módra, mint a másikon, hanem fürgén és dalolva.

Samuka megállt, és nézte. Különös érzés kezdett áradni benne. Le és fel, keresztül és kasul. Gomolygott, mint a forgószél, búgott és táncolt megrekedve, és kavarta lelkének homokját, majd forrón süvített, és pírba vonta az arcát, ahogy más szelek az ég alját szokták. Bomlik a templom! Elhordják köveit, világba vesznek belőle a szentek, az oltárai kialusznak, mint a halott szemei, és tornyának a helyén ott fog kuporogni süketen a csend! Bomlik a templom! És megy a hír nappal fel a napba, éjszaka a csillagokba és a holdba, hogy ők is le fognak bomlani egyszer…!

Valaki megfogta a karját.

– Mit bámulsz?

– Nézni szabad – mondta Samuka.

– Gyere dolgozni!

– Én nem.

– Mért?

– Azért, mert nem mondtam vót, hogy felépítsék.

– Gyere, mert kapsz egy rézangyalt.

Samuka feljebb emelte a fejét:

– Elevenen??

– Nem.

– Akkor nem kell.

– Miért?

– Azért, mert apámnak is van egy, s az eleven.

Kacsintott egyet, és továbbállt. Azt hitték, hogy kótya, s nevettek rajta. Samuka nem duzzogott emiatt, hanem még vissza-visszafordult, hogy jobb kedvük legyen. Aztán fürgébbre fogta ismét a lábait, s meg sem állott, amíg a céljához nem ért. A nagypap helyén volt éppen, de két jámborul makacs emberrel s egy fiatalocska káplánnal kellett megküzdenie, amíg béjuthatott valahogy a színe elé.

– Jó napot kívánok, kánonok úr! – köszönt Samuka.

A papnak jóságos arca volt, és nagy, kövér teste. Kezében egy nagy írásos papirossal éppen járkált a szobában. Nem köszönt vissza, hanem odament Samukához, és a fejére tette szelíden a kezét.

– Édes fiacskám, te ugyebár, nem vagy katolikus? – kérdezte.

– Én az aztán! – mondta Samuka büszkén.

A pap levette a kezét.

– És akkor miért nem tudod, hogy hogyan kell köszönni?

– Én tudom, csak nem mondhatom.

– Miért, fiacskám?

– Azért, mert a Rézangyal levágta az imádkozó nyelvemet, s most immár csak rendesen tudok beszélni.

A kanonok azt hitte, hogy egy meghibbant fiúval áll szemben, de amikor Samuka értelmesen eléadta a dolgot, az álomlátást s az utazást, s azt, hogy az apja s az anyja jelenleg a templom közelében várakoznak: akkor erősen megilletődött, mert biztosra vette, hogy itt csoda történt. Maga mellé vette habozás nélkül a fiút, és megindult véle a templom felé. Útközben nem beszéltek, hanem siettek. Galambosék még messziről meglátták a jövőket, s felálltak. Samuka egyenesen hozzájuk vezette a papot, s így szólt:

– Ajállom a szüleimet.

Galambost nem erősen kellett erőltetni, mert anélkül is aprólékosan elbeszélt mindent. A kanonok hátratett kezekkel hallgatta, néha elmosolyodott, néha pedig bólintott. Úgy döntött magában, hogy mindaz, amit Galambos mond, a közönségesnél valamivel jobb álomlátás, s egyéb semmi.

– Rendben van – jegyezte meg a végén, és odafordult rögtön Galambosnéhoz, akin többször is megjártatta volt beszéd alatt a szemét.

– Tud-e jól főzni, asszonyság? – kérdezte tőle.

– Meglehetősen tudok – felelte Galambosné.

– No, akkor jöjjön, s álljon be hozzám szakácsnénak. Jó lesz-e?

– Tőlem béállhat – mondta Galambos –, ha a Rézangyal tanításait ott is követi.

– Anyámért nem búsulok – jegyezte meg Samuka.

Ez a része így rendeződött el; s a másik is úgy, ahogy kellett, mert Galambos és Samuka már vígan dolgoztak délután a templomon. Estére kelve engedelmet kért az öreg, hogy éjjelenként itt aludhassék fiastól a templom oldalában. Ezt a munkavezető meg is engedte nekik, s még jutalmat is ígért minden tolvaj után, aki deszkákat akarna lopni. Kinéztek tehát egy alkalmasabb helyt, ott megvacsoráztak, és elnyugodtak. Samuka azonban mind a bomló templomot látta maga előtt, és nem tudott aludni. Éjfél előtt valamivel fel is ült, és megmozgatta az apját.

– Édesapám!

Galambos egyszerre felült, mert azt hitte, hogy lopják a deszkát.

– Mia-mia?

– Vajjon mi jóhelyt vagyunk?

– Miért kérdezed?

– Azért, mert nekem mind úgy jő, hogy nekünk nem templomot építeni, hanem templomot bontani kéne.

– Ne tudj többet a Rézangyalnál! – mondta Galambos, és újra lefeküdt. Úgy látszik azonban, hogy mégis birizgálta a kétség, mert egy idő múlva megszólalt ismét: – S azt honnét gondolod?

– Én onnét – magyarázta Samuka –, hogy ennek a mi dolgunknak az első fele ellenkezik a második felivel. Mert ha valaki, s éppen egy Rézangyal, azt a világot tartja példás világnak, amelyikben az emberek nem ájtatoskodnak, akkor furcsállanom kell, hogy mégis templomot építtet velünk.

Az öreg keresgélte egy ideig a feleletet, de aztán abbahagyta.

– Aluggyál! – mondta apai hangon.

Reggel az áldott napvilágon úgy tetszett, mintha nem ők, hanem az ő nyelvük által az ördög beszélt volna az éjjel. Bőviben voltak a derűnek és a munkára szóló kedvnek. Egyedül az borzolta meg örömüket egy kissé, hogy valami kajtár egerek likat fúrtak a kenyérbe, és a szalonnát is megreszelték az egyik véginél. Samuka kivágta ügyesen az egeres helyeket, de másnap éjszaka ismét rágcsálás történt, ámbár az átalvetőt egy elég magos kőnek a tetejére rejtették volt. A harmadik este széjjelnézett Galambos, hogy jobban eldugja valahova az eleséget. Egy vastagocska drót tűnt fel neki, amely a templom oldalán a földig szaladt a magosból. Úgy látszik azonban, hogy a munkások nem férhettek el tőle, mert az ágyából kiszakasztva kunkorodott belé a levegőbe. Mivel közel volt s éppen a fejük felett, Galambos felbogozta véle vacsora után az átalvetőt, amely egy ölnyi magosban, embernek közel, de egérnek messze lógott.

Aztán lefeküdtek, és álomba merültek.

Tizenkét és egy óra között különös fülledtséggel telt meg a csend. Majd kövéren és tömötten s egy kicsit búgva áramlani kezdett a mezőkről a levegő. Percek alatt feketére sűrűsödött a sötétség, és a madarak suhogva, lapuló iramodással menekültek a templom zugaiba, és utánuk kövér cseppek jöttek potyogva, hűvös likat ejtvén a levegőn.

Aztán a toronyra ráhömpölyögtek morogva a felhők, és elektromos, fodros fekete dunyhákkal csavarták körül. Majd kigyúlván egy vakító pillanatban, a lelkük sisteregve leszaladt a dróton, és a Galambosék feje felett reccsenve sikoltotta, mint egy felrobbant mennyei gránát:

– Kész!

De jóformán még észre sem vették, hogy meghalának, rohanó sietéssel már ott volt a Rézangyal is.

– Bocsánat, Galambos! – mondta hadarva. – Ezer bocsánat, mert tévedés történt. Ugyanis nem ide, hanem a bomló templomhoz kellett volna mennetek! Keljetek fel gyorsan, és menjünk átal.

De Galambos és Samuka tévedésben feküdtek, és nem mozdultak a szóra. Erre a Rézangyal föléjük hajolt, és úgy kezdte költögetni őket. Azonban üresen kongott bennük a szó, akár a házban, amelynek lakója elment.

– Ezek meghaltak…! – bólogatott a Rézangyal szomorú arccal. A kardját nézegette, amellyel terjeszteni vélte volt az eszméjét, és azon szomorkodott, hogy két csillagja mellé immár nem kapja meg soha a harmadikat. Így állt bűnbánatba esve, majd arra határozta magát, hogy felhagy világjavító céljaival. El is dobta rögtön a kardját, fordult, és körülnézett. És akkor, az égett rongyokból kigurulva, meglátta a kenyeret és a szalonnát. Felvette, leült, és falatozni kezdett.

Nem csoda, hogy ízlett neki, mert az Isten előre látta, hogy meg fog bűnös útjáról térni, és jutalmul megpirította neki a kenyeret, és megsütötte neki a szalonnát.

Rendes feltámadás

„Hazafiak”

Okos szekér

A kaszárnya körül nyüzsög a föld.

Otromba ládákkal, tarisznyákkal és zsákokkal újoncok jönnek. Tarkák, rongyosak, és ember létükre úgy ömlenek, mint a barmok.

De a virág, amellyel telerakták a lányok, széppé teszi őket.

És erőssé az, hogy sokan vannak.

Ellepik az egész kaszárnyát, és ülepedni kezdenek. A kiszolgált katonák helyére telepednek, akik fütyörészve készülődnek a hazavivő útra.

A napos végigjárja a megdagadt termeket, és neveket ordít. Négy kiszolgált katona nevét. Eléhalássza végre mind a négyet, és közli velük a parancsot:

– A századparancsnok úrnál rögtön megjelenni!

Tisztogatják magukat a legények. Gombolkoznak, oldalfegyvert kötnek, és megindulnak. Útjukban mindenünnen, mint a csigák, undok és szarvas okok másznak elé a félelemre. Szorongásukban párosan mennek, mintha testvérek volnának. Pedig még csak nem is egyazon nemzetbe valók, hanem négyen háromféle nyelven beszélnek.

Aki elöl megy és balról, az Dániel, a földim.

Szakaszvezető.

A másik három is az.

Nem beszélnek, csak fogdossák és ölik a sok futkosó rossz gondolatot, és nézik a vékony cérnaszálat, amelynek végén úgy lóg a szabadságuk, mint egy megijedt, kövér pók.

A századparancsnok türelmetlenül várja az ügyeletes tiszti szobában őket. Sápadt arca van, s az is frissen púderezve. Feszes, cicomás ruhája, és csintalan fekete bajuszkája.

Szép buta férfi.

Mindegyre lesi az időt az órán, amit finoman bal csuklóján hord. Nyugtalanságában az ajtót is kinyitja, és a küszöbön áll. Innét nézi a zajgó kaszárnyát és az új katonákat, akik tétován és mégis félig szaladva járnak, s mindegyre meg-megállnak, mint a likat nem lelő egerek.

A századparancsnok ezt sem tudja élvezni, csak egy percig. Pedig szereti a sok katonát, mert sok katonának élvezet parancsolni.

Az éjjel ivott, és most selyemszemű nőkre vágyik.

Visszamegy az asztalhoz, csörgeti a kardját, ásít, és leül.

És akkor megérkeznek a legények. Egymás után jönnek bé a szobába, és egymás után jelentkeznek külön. Egyik sem vág a másik szavába, hanem megvárja, amíg az előtte szóló végez.

Egy vonalban állnak, és feszesen.

A századparancsnok béteszi az ajtót, és barátságosan pihenjt enged nekik. Aztán odaáll eléjük, néhány szóval megdicséri őket, és arra biztatja, hogy legyenek zupások.

– Holnap reggelig gondolkozhattok – úgymond. – Aki visszamarad, az őrmester lesz rögtön, jó megélhetésű és rendes életű ember.

A szakaszvezetők arcán öröm látszik.

Zupások lesznek, mindenképpen olyanok a jelek.

Mielőtt elhagynák a szobát, egy őrmester érkezik, és altisztet kér a századparancsnoktól. Egy altisztet felügyelőnek a szekér mellé, mellyel a raktárból ruhát kell hozni az új katonáknak.

A felügyelőséget Dániel kapja.

Az udvaron már béfogva állnak a lovak. Jóltartott, erős állatok. De a szekér is nagybelű, lajtorjás szekér. A hajcsárkatona is fent ül már egy átrakott deszkán. Türelmetlenül forgatja a fejét, mert nagyon várja, hogy futtathassa a kinyugodott lovakat.

Dániel felugrik, és odaszól neki:

– Eresztheted!

A katona megmozgatja a gyeplőt, és a szájával is biztatja a lovakat, mint a makrancos gyermekeket. A két pej rágja a zabolát, dús farkával csapkod, és egy helyben kapál. Cifrázzák a dolgot, mint az emberek is, amíg fiatalok és erősek. Aztán röhögnek egy kicsit, és elindulnak.

Aprókat lépnek, és szaporán, mert a katona nem akarja engedni, hogy mindjárt vágtassanak.

Dániel pártját fogja a lovaknak, és szól a gyeplősnek, hogy engedjen nekik kellő szabadságot.

Röhint egyet a két pej, és nekiugrik az útnak, amely romlott, és éktelenül dobálja a zörgő szekeret. A kerekek ugrálnak, mint vakációra bocsátott kamasz diákok, és a deszkák nyikorogva feszengenek.

Dániel ott ül a jobbik lajtorja állán, ami cudarul vágja a tomporát. Előbbre csúszik, és hátrább csúszik, majd a két kezével próbálja emelni magát, de a lajtorja utánaharap, mint a felingerelt kutya.

Gondolkozik, hogy mitévő legyen.

Egyszerre mintha ismerős, baráti szellemek húznák, feláll a szekérben, és szétveti a lábát. Áll biztosan és egyenesen, és dús örömmel telik meg az arca, mint a rózsabokor.

A szekér is boldogan nevet. És nevetve hozza oda Dánielnek a falut, amelyben született, s amelynek utcáin és határában így egyenesre felállva és szétvetett lábakkal szokta hajtani az otthoni lovakat.

Csodamódon, halottaiból kelti fel a boldog, szelíd és termékeny otthoni időket ez az okos nevető szekér!

Odavarázsolja Dánielnek a falu házait sorba, a mezei munkáról megtérő daloló lányokat, a búzaföldeket és a virágos rétet, a templom őrtálló tornyát és a meleg, tiszta kenyeret.

És amikor megállnak a raktár előtt a lovak, két meleg karját felnyújtja a legényért a falu, átöleli, hogy levegye, és így szól:

– Egy zupással kevesebb lesz, Dániel!

Dániel körülnéz, és nem messze embereket lát, akik összebújva, csendesen beszélgetnek.

Egyszerű emberek, bajlátók és kopottak.

Elindul feléjük, de az emberek elhallgatnak jöttére, és katona volta miatt bizalmatlanul néznek reá.

– Ne féljetek, én vagyok – szól nekik Dániel, ahogy szólott volt Krisztus a tanítványoknak.

Az emberek felismerik, és maguk közé fogadják.

Dániel együtt beszéli meg velük, hogy a szenvedők miképpen teremthetnének egy jobb világot.

Játék és vér

Játék és vér. Nálunk, székelyeknél erre megy minden. Nagy ünnepek alkalmával különösen. S nekünk legnagyobb ünnepünk a karácsony, mert abban a legtöbb a játék és vér.

A szent éjszakán kántálni szoktunk.

Legénykorunkban csapatokba verődünk, és úgy énekeljük bé a falut. Ez egyszer szenténekkel. Tiszta ingben és kopogós szívvel elmegyünk a leányos házakhoz, amelyek különösen takarosak és jó szagúak ilyenkor. Ott béköszöntő verset mondunk, pálinkát iszunk, isteni kolbászt eszünk, ismét szent nótákat fújunk, és mókázva udvarolunk a lánynak.

Szép szokás ez.

A szagja szent, a modora tréfás – és – csak kiáltani tudok:

Gyárfás!

Gyárfás!

 

 

Gyárfás jó barátom volt nekem. Vagy több a jó barátnál is, mert kamaszok és rajongók voltunk: a kamasz és a rajongó pedig úgy szereti a barátot, ahogy csak az igazi nőt tudja szeretni később.

Az elemi iskolában együtt loptuk az esztendőket és a gyümölcsöt, s a gimnáziumba is együtt vittek bé minket, szép ökrös szekéren, kis faládával és nagy, piros szívvel. Igyekeztünk, s amiből lehetett, egyikünk sem hagyta magát: sem a verekedésben, sem a tanulásban.

A barátságunk is rendületlenül tartott.

Már a negyedik gimnáziumba jártunk, s feszült bennünk a tudomány és a vér.

Karácsonyra gyalog mentünk a közeli városból haza. Tiszta leheletünkkel cirádákat rajzoltunk a hideg hegyi levegőbe, és az orcánk pirosra gyúlva illatozott, mint a rózsa.

– Már mi is elkezdhetnők a legénykedést, Gyárfás – mondtam neki hazafelé menet.

– Egy kicsit el – felelte kurtán.

Tudtam, hogy a kicsi sokat jelent nála. Gyönyörködve néztem rá, hogy milyen legény lett hirtelen belőle: sugár, ragyogó, tiszta és bátor.

Fiatal, nemes állathoz hasonlított.

A legénykedésről többet aztán nem beszéltünk.

Másnap otthon, két fickó-legény jött hozzám, és arra kértek, hogy vállalnám el az ő csoportjukban, karácsony szombatján, a vezérséget.

– Hát mért nem szólítjátok fel Gyárfást? – kérdeztem a fiúktól.

– Őt egy másik csapat már leszakasztotta az orrunk előtt – mondta az egyik, mire hozzátette bizakodó szemekkel a másik:

– S úgy gondoltuk, hogy mü se maradnánk szégyenben, s azért jöttünk, hogy ne legyünk azoknál alábbvalók.

Éreztem, hogy a harc magja el van már vetve. Vérmes legényecske voltam én is, és különös bizsergést éreztem a tagjaimban.

Nagyon különöset.

– A vezérséget köszönettel elfogadom – mondtam a két fiúnak, és paroláztunk.

Megegyeztünk arra nézve is, hogy összetanulásra nálunk gyűlünk meg esténként. Vezérségem alatt tizenketten voltak: mind erős és lator fiúk, igaz, hogy ész tekintetében már sok hiány volt náluk. Ez azonban nem hátráltatott semmiben sem, mert amit én esténként kigondoltam és ajánlottam, azt hűségesen követték. A szenténekek kiválasztásában is nagy egyetértést tanúsítottak velem, s egy hét leforgása alatt az éneklésben is dicséretesen összehangolódtak.

A nyolcadik este főpróbát tartottunk.

Gyönyörű volt.

Aztán megjött a szenteste. A föld örömet kiáltott az égre, és az ég örömet kiáltott a földre.

– Jézus születék!

Künn a fagyott hó szembesütött a csillagokkal, s a házfedélen időnként nagyot csattant a zsindely.

Szépen kiöltözve, feszülő erővel és lélekkel indulásra sürögtünk mi is. Mindegyiknek volt valami szedett-vedett pisztolya, de patronpuskája legalább is. Örömükben nagy zajt vertek, s egymás fegyverét ócsárolták tréfás szavakkal.

– Indulás, mert mások megelőznek! – vezényeltem.

Hallgattak rám, s nyomban megindultunk. Én elöl az élen, s ők utánam. Alig mentünk valamit, hátrafordítottam a fejemet, és megadtam a szentének szövegét és hangját:

– Csordapásztorok, midőn Betlehemben…

Az ősízű legényecskék ajkán gyönyörűen csendült fel az ének. És az elrejtett székely faluból felszállott a népek új királyához, hogy hirdesse: az örömet. Ujjongó madár ebbe a faluba is hullatott egy tollat. Ebbe a faluba is: a nem ismert nép, nem ismert falujába.

Így vigadozván, a holdfényes könnyű szárnyakkal haladtunk végig az úton. És közben új s új kántáló csoportok tűntek elé és vesztek el a fehér házak között. Azoknak száján is zengett az égi nóta és világított az éjszakában, mint a csordapásztorok tüzei.

Végre egy ház előtt megállítottam a csapatot.

– Kezdetnek helyben vagyunk – mondtam.

Hadnagy Ilka lakott abban a házban. Szép karcsú leányocska volt, még alig tizenhat éves, de azért már elég erős a szerelemre.

Tudták a csapatban, hogy az én kedveltem a lány. Boldogan sorakoztak fel utánam. Szép csendesen bémentünk az ereszbe, ott az ajtó előtt elhelyezkedtünk, és fújni kezdtük, hogy Betlehemi pusztán örvendetes hír van… Utána még elénekeltünk kettőt, aztán katonás tartással bévezettem a csapatot a szobába. Én egészen előre mentem, s utánam egyes sorban a többiek feltakartak. Amikor mindenki bent volt, egyszerre arcot vettünk a házigazda felé, és levettük katonásan a fejbelit is. És akkor, az ünnepélyes csendben, én mondani kezdtem a béköszöntőt, melyet vezér létemre, nekem kellett megcsinálni versben:

 

Örülj és örvendezz, nemes házigazda, Mivel felragyogott Betlehem csillagja. Örülj és örvendezz, kedves háznak népe, Mert idevezérelt a csillagnak fénye. Ahol a nap felkél, arrólfelől jöttünk, Istennek kedviért nagy utakat tettünk. Mert egy csillag vala amott felkelőben, Hogy gyorsan induljunk éjjeli időben. Napkelte országból gyorsan elindultunk S ezen népes házba hoza el az utunk. Mostan örvendezünk, mint virág az ágon, Nevünk a vígasság, számunk tizenhárom. Származásunk felől sem hagyunk kétségben: Anyánk gonddal nevelt tartós szegénységben. S kik a juhnyáj után bölcsen vánszorognak: Fiai vagyunk mi csordapásztoroknak. Hanem szegénységünk az Úr nem tekinté, Szárnyas angyalával nékünk megjelenté, Hogy földre lejöve világ Megváltója, Kinek a mi nyájunk igaz szószólója. Ámen

 

Aztán a végszóra kórusban köszöntünk:

– Dicsértessék a ma született Jézus neve!

Ezzel a szertartás madara elszállt, a sor megbomlott, az öröm mosolyt terített minden arcra, és a test a végélet vizébe ugrott.

Körülültük az asztalt, amely már meg volt rakva mindenféle jóval. Ilka rózsás arccal forgolódott, a házigazda pedig ránk köszönte a poharat. Éppen egy dicséretbe kezdett, engemet illetőleg, amikor új csapat éneke hangzott fel odakünn az ajtó előtt.

– Ez a Gyárfás csapata – mondta az egyik, az enyémek közül.

– Honnét tudod? – kérdeztem.

– Én onnét.

Csakugyan az volt, mert a Gyárfás kántoros hangját én is kihallottam, amikor jobban füleltem. Egyszerre különös izgalom vett erőt rajtam. Volt ebben az izgalomban minden, ami ki tudja fordítani a medréből az embert. Volt benne tűz, kakaskodás, kevélység, félelem és valami irtózatféle.

– Elállni az utat! – adtam ki a jelszót.

Odasereglettünk az ajtó köré, a zárat ráfordítottuk, és vártunk.

Gyárfásék az utolsó éneket is béfejezték, s valaki lenyomta a kilincset, hogy béhatoljanak a szobába.

– Kirekesztettek… – morajlott végig odakünn, majd feltette Gyárfás erélyesen a kérdést:

– Ki van odabe?

– Itt mi vagyunk – feleltem.

– Mit akartok?

– Megharcolni.

A „megharcolás” szokásban volt ilyen alkalmakkor, s azzal kezdődött, hogy találós kérdést adott fel egyik vezér a másiknak. Ha a belsők győztek, akkor a külsőknek el kellett kullogni; ha pedig a külsők, akkor a belső csapat vonult ki nagy szégyennel a hátán.

– Add fel a kérdést, mert megadjuk az elsőséget nektek – szóltam ki Gyárfásnak az ajtón keresztül.

– Arra felelj meg, hogy mit nem lát az Isten? – kérdezte Gyárfás.

– Nálánál nagyobb urat – vágtam ki, mert jól tudtam s éppen Gyárfástól a feleletet.

Most én következem, s hogy valami egészen könnyűt adjak, hirtelen ezt találtam ki:

– Mi az, hogy négy lába van s mégis három lábon jár?

Nagy csend lett, aztán vaktában így felelt Gyárfás:

– Angyal.

Harsogás fogadta feleletét, mert angyal semmiképpen sem lehetett. Aztán ismét csend, amely mindegyre húzódott és mélyült.

– Hát mi? – kérdezte végre Gyárfás.

– Az egy négylábú állat, amelyiknek az egyik lába erősen fáj – mondtam.

– A nyavaja törjön ki – felelte Gyárfás.

Aztán elsompolyogtak csendben az ajtó elől.

Mi még ültünk egy ideig, aztán búcsúzóul énekeltünk még egyet, majd nagy győzelmesen kitódultunk az ajtón. S ahogy a kapun mentünk volna kifelé, a kert oldalából egyszerre közénk ugrott valaki, és azt kiáltotta:

– Hát ez mi? Hát ez mi?

Majd hallottam a Gyárfás hangját is.

– Vágjad!

A hó szikrázott, de igen a szemünk is, s a kezünkben a bicska.

Csak úgy, nem is tudom miért.

A szent csillagok alatt.

A bicska.

És a vér.

– Jaj! – szökött fel egy ordítás az égig.

A Gyárfásé volt.

Ott feküdt, és ömlött a szíve felől a vér.

Amikor megláttam, egyszerre, mintha tűz oltotta volna ki a szemem, elvesztettem a világot és melléje estem a hóra.

Aztán én felébredtem, otthon. De ő – ó, Gyárfás, Gyárfás…! Milyen borzasztó meghalni karácsony este…!

Pohártörők

Több napi fintorkodás után végre pilinkézni kezdett a hó. Mint a gyermekeket és a búzavetést, engemet is egyszeriben reménység lepett el, mert arra gondoltam, hogy fehér ruhában mégiscsak jobb lesz a világ, mint feketében.

Hamar elhatároztam tehát, hogy megünneplem az első havazás napját, s el is indultam. Ahogy szálldosták a kalapomat és a vállamat a pelyhek, s igen az orrom peremét s a szempillám gyenge ágait, alkalmas kocsmát keresgéltem az emlékezetemben. Sorra merültek fel, mint csintalan cápák a tengerből, de leszóltam magamban egyiket a másik után. Végre is előderengett egy biztató cégtábla. Két katona volt idétlenül megörökítve rajta: egy mankós és egy félkezű, s tömzsi betűkkel az volt ráírva, hogy „Vendéglő a Rokkant Katonához”.

Háborús katona magam is voltam, s rokkant is egészen könnyen lehettem volna.

– Irány a Rokkant Katonához! – mondtam tehát.

Mielőtt azonban beléptem volna, az a gondolatom támadt, hogy alkalmazkodni fogok én is a környezethez, vagyis rokkanttá teszem magamat. Hamar készen voltam a tervvel, és billegve léptem bé az ajtón. Onnét is úgy indultam beljebb, mintha a jobbik lábam legalább egy fél arasszal volna kurtább, mint a másik. De alig billentem hármat, egy nagydarab és fekete bajuszos ember közeledett felém. Gyanúsan méregetve pislogott reám. Láttam, hogy ez nyilván a tulajdonos lesz; megálltam tehát, és keserves arccal így szóltam:

– Jól meglövék a lábamot.

Bambán nézett reám.

– Szinte a térdem kalácsát találták – fűztem hozzá.

A kocsmáros még értelmetlenebbül nézett körül.

– Meglőttek, nem érti?! – szóltam rá ingerülten.

Erre a nagydarab ember kifutott az ajtón, és odakünn elkiáltotta magát:

– Rendőr!

Futni kezdett, és futtában is mindegyre kiáltotta:

– Rendőr!

Néhány kocsis és munkásember ivott abban a szobában, ahol álltam, s azok is mind körülvettek engem. Nézegettek a lábam felé, reám pedig gyanakodva tekintettek. Kezdtem furcsán érezni magamat, de hogy enyhítsek valamit a dolgon, odaszóltam az embereknek:

– Ez a kocsmáros megbolondult.

– Nem tudom, ki bolondult meg – mondta egy sapkás.

A másik szobából is leskelődni kezdtek reám az ivók. Elállták egészen a szabad ajtóközt, és úgy méregettek, mint a vadász a zsákmányos vadat.

Az ántiját az első havának! – kezdtem lázadni magamban, de akkor, mint egy óriás bolha, bészökött az ajtón egy hatalmas barna rendőr, és reám csapott:

– Maga az?

– Melyik? – kérdeztem.

– Amelyiknek meglőtték a lábát?

– Bizony eléggé meglőtték – feleltem neki.

Nagy csend lett, aztán kegyesen tanácsolta valaki:

– Hát jajgasson, maga szerencsétlen!

– Én ide nem jajgatni jöttem – szóltam vissza, mire mások is szóltak, s én azoknak is feleltem. A rendőr azonban a mi szóváltásainkkal nem törődött, hanem lehajolt, s a szemeivel kerülgetni kezdte a térdemet, mint valami darázsfészket. Egyszerre lehúzta azt az irdatlan posztókesztyűjét is, s nagy piros kezeivel közelíteni kezdett a lábam felé, hogy megtapogassa.

Vártam, hogy hozzáérjen.

– Vou-úu! – vakkantam akkor reá nagy hirtelen, és úgy tettem, mintha meg akarnám maratni a térdemmel.

A rendőr ijedten elugrott, s az emberek kacagtak.

– Maga mit jácca itt? – kérdezte a rendőr, aki román volt természetesen.

– Isten őrizzen, hogy én játszódjam – feleltem.

– Hát akkor mért csinálta úgy, hogy: vo-úu!?

– Én csináltam úgy?

– Hát ki csinálta?

– A térdem.

Goromba méreg lepte el a nagyerős embert, és keményen rám szólt:

– Nadrág lehúzni!

– Attól minket az Isten őrizzen meg – mondtam fölemelt kezekkel. – Mit gondol maga? Hiszen, ha kiszabadulna a térdem, itt mindenkit összerágna!

A rendőr körülnézett, és jelezte az ivóknak, hogy itt bolondot látnak. Majd ismét ránézett a térdemre, és megkérdezte:

– Hát mér nem foly magának a vér?

– Örökké nem folyhat – mondtam.

– Nem örökké, de most muszáj volna, ha meglőtte valaki. Ki lőtte meg?

– Az ellenség – feleltem.

– Hol az ellenség?

– A háborúban – mondtam.

A rendőr ránézett a kocsmárosra.

– Dráku, invalid! – szólott szemrehányással, és gyorsan kiment.

Az ivók is nagy derűvel és zajongva ültek a helyeikre vissza. Magam is bémentem a másik szobába, s ott egy kicsi asztalnál elhelyezkedtem.

– Kitűnő tréfát tetszett csinálni – jött oda mosolyogva a tulajdonos.

– Bocsánat – feleltem –, ez komoly dolog volt. Tréfa akkor lett volna, ha a maga firmája nem a rokkant katonához szólna. Igaz-é?

– Igaz.

– No, ha igaz, akkor kérek egy fél liter meleg bort.

Elment, s amíg az italom készült, szemügyre vettem a környezetet. Szegényes, megfakult helyiség volt. Öt asztallal, egy kicsi kerek vaskályhával és néhány falra szegezett papiros-képpel, amelyeken kutyák és macskák társaságában szerelem kezdődött.

Egy fogatlan prímás három megrokkant társával háborús nótákat reszelt. A prímás felém nevetett folyton, és lábujjhegyen állva még énekelni is próbált, hogy melegítse a helyemet.

– Szép fogai vannak – mondtam hálából neki.

A prímásnak laposra futott a szája, mint a harmonika.

– Szépek, instálom, mint a százlejesek.

– Miért éppen, mint a százlejesek? – kérdeztem.

– Azért – mondta a prímás –, mert fogaim sincsenek, s százlejesek sincsenek.

Mély és borízű hangon nagyot nevetett a szomszéd asztalnál valaki. Odanéztem, s hát egy kopott, nemesfejű férfiú. Ötvenes lehetett, a haja szürke volt, és az arca sárga. Szemének zavaros fényét elöntötte a könny, és rohamokban nevetett. Aztán egyszerre, egészen hirtelen abbahagyta, és olyan lett, mintha tíz év múlva látnám: kemény és mozdulatlan, végérvényes alak.

Ült, mint a szobor.

Mindenki őt nézte, és sziklaarcán a két világsodró patakot. Végre odalépett hozzá a prímás, és gyűrött tarka zsebkendőjével törölgetni kezdte a könnyeit.

– Hull a hó, nagyságos úr! – mondta neki, mint egy gyermeknek.

A férfi ránézett, mintha nem értette volna.

– Itt az első hó, tessik vígan lenni! – ismételte a prímás.

A férfi megrázta a fejét, mintha nem hinne senkinek semmit.

– Hozz bé egy marikkal, te! – szólt hátra a nagybőgősnek a prímás.

A bőgős kiment, béhozott egy marék havat, és odavitte az asztalhoz.

Boldogan mutatta kinyitott tenyerén a havat, mint egy csodálatos ajándékot. A férfi mosolyogva nézte, majd belétúrt forró arcával, mintha fürödnék benne. Aztán megtörölte vizes ábrázatát, és visszajött kedvvel mondta:

– Kérek egy hosszúlépést!

Abban a pillanatban, keményen és szemrehányással, megszólalt a szomszéd asztalnál valaki:

– Hát engemet nincs aki dajkáljon?

Egy vállas, barna fiatalember volt. Barna szeme táncolva csillogott, és az erős nyaka szabadon feszült a kigombolt fekete kockás ingben.

Ránéztem, s az egészségében gyönyörködve, kedvesen kérdeztem tőle:

– Hát magának milyen dajka kéne?

– Nekem olyan, hogy teje legyen! – mondta a legény.

A cigányok és az ivók mind nevettek a kibuggyanó feleleten. Én rögtön tovább akartam fűzni véle a szót, de akkor a kocsmáros előmbe tette a bort, és megkérdezte:

– Jól tetszik-e érezni magát?

– Én jól, hát maga?

A váratlan kérdésre nem tudott felelni, csak kacagott, mint a majom.

– Mondja, ki ez az ember? – mutattam a sárga úr felé.

– Ez, kérem, doktor Sárossy, volt vármegyei ember – mondta a kocsmáros. – Nagy-nagy gavallér volt ez, kérem, aztán megbillent a világ, tizennyócban…

– Hát ez a másik, ez a dajkás legény?

– Ez kérem semmi, valami munkás – legyintett a tulajdonos.

– Hát magának a munkás semmi? – kérdeztem.

– Ahogy vesszük, kérem – felelte egy kicsit fitymálkodva. – Van tisztességes munkás is, aki megfelelőképpen felöltözik, és nyakkendőt köt, ha egy ilyen helyre ellátogat. De ez, ez kérem, afféle bugris.

– De erősnek látszik, arra ügyeljen! – figyelmeztettem.

A vendéglős olyan mozdulatot tett, mintha egy tyúknak tekerné a nyakát.

– Hamar megkérdezném tőle – mondta –, hogy az ajtón dobjam-é ki, vagy az ablakon.

Hirtelen felálltam, és így szóltam:

– Várjon, én megmondom neki, hogy maga mit kérdeztet.

A kocsmáros rögtön előmbe állt, mint a hirtelen bémeszelt fal:

– Édes uram, az Isten szerelmére!

Visszaültem, töltöttem, és fölemeltem a poharamat.

– No, igyunk a maga szerencsés megmenekedésére! – mondtam.

A tulajdonos megzavarodva hajlongott, miközben rák módjára távolodott tőlem. Éppen két friss vendég jött által a szobán, s az egyiknek a lábára curukkolt.

– Mingyárt hátul teszem a szemeit! – mondta neki a sértett, és a társával együtt odament a munkáslegény asztalához. Ott paroláztak, derendóciával elhelyezkedtek, és egy liter bort kértek.

– Hogy vagy, Mózsi? – kérdezte a meglepett jövevény, akit Muszkának hívtak.

Mózsi nem felelt mindjárt, hanem koccintott. Amikor letette a poharat, akkor hátradőlt a recsegő széken, és azt mondta:

– Eléggé megvagyok.

Aztán visszabillent a székkel, és kacagni kezdett. A nyaka megfeszült, és olyan volt a kacagása, mint az árvizes tavasz.

– Székely nótát, atyafi! – kiáltott oda a prímásnak.

Úgy indult a kocsmáros feléje, mintha le akarná tarolni.

– Tessék csendesebben lenni! – figyelmeztette.

Mózsi ránevetett, és azt mondta:

– Előbb haljunk meg.

A prímás szót fogadott a legénynek, és játszani kezdte, hogy:

 

Irígyeim sokan vadnak, Mind a szomszédomban laknak.

 

Amikor a végire értek, átszólt a sárga vármegyei ember:

– Még egyszer!

– No, húzza el még egyszer ennek a jóféle tátinak – mondta Mózsi, mire az öreg felállt, odament imbolyogva hozzá, a két tenyere közé vette a Mózsi egészséges arcát, megcsókolta, és így szólt:

– Édes fiam, a tiéd lesz a világ, mert… – itt elakadt egyszerre a szava, visszatántorgott a helyére, és leült. Ült, mint a szobor, és a könnyei megint egyet folytak, amíg a cigány másodszor is elhúzta a nótát.

Csengettem a poharammal.

– Tessék parancsolni! – jött oda a tulajdonos.

– Fizetni akarok – mondtam, de abban a pillantásban a szomszéd asztalnál felállott Muszka, és elkiáltotta magát:

– Igazságot akarok!

S odavágta a poharát, mint egy pecsétet.

– Miféle dolog ez, kérem? – szólt rá a vendéglős.

– Igazságot akarok! – mondta ismét Muszka.

– Itt ne akarjon maga igazságot! – szidta a tulajdonos. – Ez nem olyan hely, hogy maga itt ordibáljon, és vagdossa a poharaimat! Érti?!

– Ügyeljen, mert magát is pohárnak tekintjük! – szólt oda Mózsi.

A kocsmáros nem akart válaszolni neki, hanem tovább is Muszkát kínozta:

– Tessék fizetni, és takarodni! Tessék a poharat is megfizetni!

Muszka pénzt vett elő.

– Húsz lej, annyi a pohár – mondta a kocsmáros.

– Azért vágta oda, mert elhagyta a felesége – szólt oda valaki, mire a kocsmáros megjegyezte:

– Ez a pohár nem tartozott a hozományhoz.

Muszka gondolkozott egy ideig, aztán fizetni akart, de Mózsi megfogta a kezét, és azt mondta:

– Állj meg, mert csak annyit fizetünk, amennyit ér.

Azzal felállott, odahozott hozzám egy poharat, és megkérdezte:

– Mennyit ér ez a pohár?

– Öt lejt – feleltem.

Utána odavitte még két másik emberhez, s amikor azok is öt lejre becsülték, akkor Mózsi a szoba közepére állt, maga elé emelte a poharat, és nyugodtan így szólt:

– Mostantól kezdve a munkásember is csak öt lejt fizet egy ilyen pohárért, s ott vághatja a földhöz, ahol akarja.

S rögtön oda is vágta, aztán letett hét lejt az asztalra.

– Két lejt felszedési költségre adok – mondta, és visszaült nyugodtan a helyére.

Csend lett, és mindenki várakozott.

Éreztem, hogy vajúdik a világ. S a másik pillanatban már felálltam, odavágtam én is a poharat, és letettem a hét lejt, miképpen Mózsi.

Utána mindenki felállt sorba, odavágta a poharát, és letette a hét lejt. Csak a sárga, kidőlt vármegyei ember maradt mozdulatlanul.

A boromat is kifizettem, felvettem a kabátomat, és kifelé indultam. Amikor azonban a küszöbig érkeztem, egyszerre idegrándító kiáltást hallottam:

– Csatlakozom! Csatlakozom!

Visszafordultam, és gyökeret verve néztem a különös látványt: az öreg vármegyei, mint egy őrült, ott hadonászott a szoba közepén, és fuldokolva kiáltotta:

– Poharat! Poharat!

Ordított, és poharat kért, pedig ott állt üresen az asztalán.

Hamar visszaléptem, és rászóltam a cigányra:

– Adja a kezébe a poharat!

A prímás odaugrott az asztalhoz, a pohár után, de abban a pillanatban végigzuhant az öreg a padlón.

Sárgán, megdöbbentő nyugalommal feküdt.

A prímás melléje térdelt, és igyekezett a kezébe nyomni a poharat.

– Tessék odavágni, nagyságos úr! – mondta neki.

Mindenki sápadtan nézte.

Mózsi azonban bátran, nyugodtan odament, kivette a cigány kezéből a poharat, és fojtogató csendben odavágta a földhöz.

– Ennek csak az árát fizetem, mert nem kell felszedni soha – mondta.

Egyszerű, erős és igaz volt.

Bomba

Hosszú és kanyargós a Varjú utca. Sok olcsó és koravén háza van, rendezetlen és mocskos. Olyan és úgy bűzlik, mint egy megdöglött óriáskígyó, amelyen szédelegve forgolódnak a férgek. Ott kezdődik az Angyal patikánál, amelynek kopasz tulajdonosa a legjobb gyermekelhajtó szereket adja az egész városban. A vége kinyúlik egészen a határba. A határnak ezen a részén, ha elszórtan is, de sok a fa. Ezeket a fákat az ősz farka felé és a téli hónapokon keresztül feketére szokták lepni a varjak. Úgy gyűléseznek, mint az adókivető bizottság, vagy zárlat után a bankrészvényesek. Naponta többször és seregestől beportyázzák a hosszú utcát s szemétdombokat, és disznóölő-helyeket keresnek.

Ezért Varjú utca ez az utca.

Különben napszámosok és más olcsó munkások lakják, iszákos és csalni nem szerető kisiparosokkal elvegyesen. Számuk a négyezret biztosan megüti, de némelykor hatra is felrúg: aszerint, hogy a kormány és a különböző politikai pártok milyen szempontból veszik számba őket.

Keserűséggel, nyomorral és lázadással van tele most ez az utca, mert az utóbbi időben egyre erősebben folyik mindenünnét a munkások elbocsátása. Ha ez tovább is így megy, márpedig minden rohan a lejtőn, akkor a közelgő április elsejére a kétezret is eléri a Varjú utcai munkanélküliek száma.

Talán Bogyó Árpád az, aki a legrégebben van kereset nélkül közöttük. Asztalos volt a helybeli parkettgyárban, ahol öt esztendeig dolgozott egyhuzamban. Úgy dolgozott, hogy a saját gyárában biztosan nem dolgozott volna úgy. Igen, mert két gyermeke volt, s a harmadik jövőben. Szorgalma és az elbocsátástól való félelme a legelső szakmunkások közé emelte.

De hiába.

Mert a tavaly szeptemberben román érdekeltség vette meg a gyárat, s már október elsején kidobták.

Harmincöt magyar munkástársával együtt.

A harmincöt közül még tizenketten laktak a Varjú utcában. Ezek apránként mind eltűntek valahová, akár tartós fagy idején a hasznos madarak. Bogyó azonban mozdulni sem tudott családjával, mert sem szülei, sem közeli rokonai nem voltak. Ismerősei és eddigi jóakarói is mind elhúzódtak tőle, mihelyt kereset nélkül maradt. Csak egy szerencsétlen emberke jött el a házhoz október 26-án.

Ez az újszülött volt.

Egy szigorú, visító leányka.

A szülés alkalmán kívül még kétszer jött el a bába. Akkor az anya táplálkozására nézve javaslatot tett a gyermek érdekében, aztán kérte a beavatkozási díjat és az ápolási díjat. Szegény bába volt ő is, de Bogyó nem tudott fizetni. A bába sem akart elmenni. Végül is finom öngyújtóját ajánlotta fel neki Bogyó, de a szülésznő rákért még valamit. Sok keresgélés után egy ezüst vitézségi érem került elő valahonnét. Ez nagyon megtetszett a bábaasszonynak, s elhatározta búcsúzás után, hogy még ma este feltűzi új szeretőjének, aki ötös címert csinált neki a tegnap este.

A másik két gyermek fiú volt. A nagyobbik Gábor, mint az apja, a kisebbik pedig János. Azért János, mert Bogyót a harctéren egy János nevű barátja mentette meg a haláltól.

Bár ne mentette volna meg!

Sokszor mondta ezt október elseje óta Bogyó.

A ház, amelyben laktak, zöldre festett, rokkant kicsi ház volt a Varjú utca kilencvenhét alatt. Tulajdonosa egy asztalosmester, aki nagy műhelyt tartott, s aki maga már nem dolgozott. Nem is itt lakott, hanem egy másik házában, az Angyal patikától nem messze. Jó ember volt különben, mert ha Bogyó nem tudott fizetni, munkát adott neki, amíg ledolgozta a házbért.

De tovább nem.

Két szoba volt a kicsi házban. Amelyik az utcára nézett, abban lakott a Bogyó család. A másikban két asztalossegéd, kik a háztulajdonos alkalmazottai voltak. Az egyik segéd kommunista volt, a másik szociáldemokrata. Otthonjában örökké vitatkoztak, s a vitát mindig verekedéssel végezték, mert a kommunista okosabb volt, a másik pedig erősebb.

Itt és így éltek tehát Bogyóék. Nappal a reménység egyre gyengülő zümmögésében, este és éjszakánként pedig a csattogó segédek velőtfagyasztó árnyékában. Október folyamán és november folyamán, a házbérért dolgozó napok kivételével, minden reggel elindult Bogyó, és zöldülő arccal kutatott valami szakmájabeli munka után.

Mindig eredmény nélkül kullogott haza.

De ezt otthon nem mondta.

Hanem biztos kilátásokat hazudott, ígéretek alapján.

Kövérre festett reménységgel bódított.

Vagy jólétet ontó terveket adott elő.

De beszéde mindennap apadt, mint a hold.

Újévre elfogyott.

A beszéde elfogyott, de a szemében nőni kezdett a láz.

Már nem járt többé asztalosmunka után, sem gyári munka után, sem semmiféle állandó munka után. A gazdagabb emberek utcáit járta csupán, fabehordásra és hóeltakarításra ajánlkozott. Néha húsz lejt keresett, néha semmit.

Koldulni nem akart.

Gyermekei voltak.

Meghalni sem akart.

Sem beszélni egész decemberben.

Járta a pénzesek utcáit, keringett, szédelgett, álldogált, üldögélt, fázott, éhezett, szőrösödött, rongyosodott, zsugorodott.

Az agya zakatolt.

A szíve zakatolt.

Érlelődött a forradalmi napokra, amelyeket néha már búgni hallott a jövőben.

Érlelődött, és tovább járta a pénzesek utcáit.

Januárban.

Februárban.

Emberekről, házakról, udvarokról és bankokról jegyzeteket csinált magának. A szava is megjött, de egyelőre csak azt mondta több nap is egymásután:

Bitangság!

Az asszony visszaesett az ágyba. A gyermekek is odadőltek a hideg és a rossz táplálkozás miatt.

A négy hónapos csecsemő meghalt. Ingyen nem akarta eltemetni senki. Sem az egyház, sem a város. Végre a negyedik napon egyheti munka fejében temettette el az asztalosmester, a könyörületes házigazda.

Bogyó hálával dolgozta le a hetet.

Aztán két napra ő is az ágyba került.

Úgy tapasztalta, hogy a fekvés aránylag még a legjobb megoldás. Kevésbé fázik az ember, és nem éhezik olyan hamar. Két nappal meg is nyújtotta ezt az állapotot, de aztán mégis kimarták a gondok az ágyból.

Megint elment a pénzes utcákba.

Egy munkanélküli raktármunkással találkozott, akivel januárban egy bikaszemű zálogház-tulajdonoshoz együtt hordott volt be három öl fát. Az ember vígabbnak látszott, mint ahogy egy munkanélküli lenni szokott. Nem is munkát keresett, hanem csak sétált. A Bogyó kérdéseire elmondta, hogy a körülményekhez képest elég jól él, mert két helyen is munkanélküli-segélyt kap. Az egyik segélyt élelmiszerekben, fában és ruhában kapja a katolikus nőszövetségnél, míg a másikat pénzben a városházán. Megfelelő protekció kell azonban mindkét helyen, de különösen az utóbbinál. Bogyót is biztatni kezdte, hogy forduljon erre az útra, s protektornak mindjárt felajánlotta magát.

Elindultak.

Először a katolikus nőszövetségi segélyirodára mentek, mert szerencsére Bogyó is katolikus volt. A raktáros kitanította, hogy köszönjön, hogy, „Dicsértessék a Jézus Krisztus”, s mondja azt, hogy vallásos életet él, sokat imádkozik és sokszor gyónik, s még a parkettagyárból is Istentagadó kommunista munkástársai áskálódták ki. Ezekre a vallomásokra azonban nem került sor, mert a Bogyó családi állapotának felvétele közben kiderült, hogy egyházi esküvő nélkül csak együtt él egy nővel, akitől három törvénytelen gyermeke született.

Úgy néztek rá, mint egy bélpoklosra.

Az ilyen embert nem segélyezhetik, azt mondták.

Bogyó nagyon szégyellte magát.

Voltak más vallásos segélyirodák is.

Unitárius.

Lutheránus.

Zsidó.

A raktáros jóakaró azon töprengett, hogy miképpen lehetne a vallásos irodáknak elfogadható okmányokat hamisítani. Bogyó azonban hallani sem akart erről, hanem azt mondotta, hogy a legcsúnyább bűn a jótevőket félrevezetni, s hogy mindenki úgy cselekszi a jót, ahogy neki a legjobban tetszik.

Felmentek a városházára, de itt sem jártak nagyobb szerencsével, mert a Bogyó illetősége körül zavarokat fedeztek fel.

– Rendezetlen vagy mindenképpen – mondotta neki a segélyezett raktáros, és könnyű sajnálkozással nyújtotta a kezét.

Bogyó hazament, és szidta az Istent.

Aztán a munkásságot szidta, amelynek a velejét száríthatja ki addig a nyomor, amíg felfordítja a meglévő társadalmi rendet.

A munkásságot szidta, amelyik szervezetlen.

És szidta magát is, aki szintén szervezetlen.

S azokat, akik szervezve vannak:

Az áruló politikusokat.

A hazudó kormányt.

A milliós tolvajokat.

A kalmárokat.

A papokat.

Amilyen szorgalmas volt a munkában azelőtt, olyan szorgalmas volt a lázongásban most. Amilyen szelíd volt embernek azelőtt, olyan vad farkassá változott most. Amilyen Istenfélő volt azelőtt, olyan elszánt ördög lett most.

A nyomor miatt.

Melynek fenekén a felesége sírt.

Melynek fenekén a gyermekei félholtan feküdtek.

Március tizennegyedikén, pénteken.

Szombaton délelőtt munkás megbízottak járták be a Varjú utcát. Cédulákat osztogattak, és szóval is felhívtak mindenkit, hogy vegyen részt azon a néma tüntetésen, amelyre a munkanélkülieket vonultatja fel a párt.

A Varjú utcából mindenki fel akart vonulni.

Férfiak.

Nők.

Gyermekek.

Vasárnap reggel közlemény jelent meg az újságokban. Közlemény, melyben a párt lemond a tüntetésről. A néma tüntetésről, melyet a rendőrség betiltott. Betiltott, hogy az elégedetlenség ne legyen nyilvános.

Hogy ne izguljanak a templombajárók.

Se senki ne izguljon, aki szereti megülni a hetedik napot.

Csak a hetediket.

Nem mind a hetet.

Munka nélkül.

A Varjú utcában zúgtak az emberek. Zúgtak, és két pártra szakadtak. Az egyik nem akart tüntetni, a másik tüntetni akart.

Mindenképpen tüntetni akart.

Közöttük Bogyó is.

Nála jöttek a rendezők össze. A részletekről tanácskoztak, a tüntetők feldagasztásáról és rendbentartásáról, az útirányról és a sima lefolyásról.

És valami jelvényről, amely helyettesíthetné a zászlót, de amely többet mondjon a zászlónál.

Többet a golyónál is.

Többet a vérnél is.

Bogyó találta ki nekik. Azt mondotta, hogy csináljanak magas zászlórudat, egy főrúddal és két mellék-rúddal. Amilyent nagy vallásos körmeneteknél visznek az élen. És zászló helyett egy kosarat kössenek a rúd tetejére. És a kosárba egy gyermeket tegyenek.

Egy kiéhezett gyermeket.

A munkanélküliség elhervadt bimbóját.

Elhatározták, és megcsinálták.

A rudat a kosárhoz.

A kosarat a gyermekhez.

Bogyó felajánlta nagyobbik fiát, aki már négyéves volt.

Aki már sárga volt.

Aki már tizenöt kiló volt.

Egyik vette a kosaras rudat, és Bogyó a gyermeket. Felmentek az utca végére, ott beléültették a gyermeket a kosárba, feldúvasztották a levegőbe, és elindultak.

Hárman tartották a zászlót.

Bogyó a főrúdnál.

Jöttek, és dagadtak…

Végig a Varjú utcán.

Az Angyal patikánál két rendőr elejükbe állott. Nézték a különös zászlót, melynek a fészkéből nyálat köpött le a halállal küszködő gyermek. Az egyik rendőrnek könny jött a szemébe, de a másik felszólította a tüntetőket, hogy szereljék le a zászlót, és oszoljanak széjjel.

Nem oszlottak széjjel.

Tovább vitték a zászlót.

És tovább dagadtak.

A belvárosban nagy osztag rendőr-legénység vonult ki ellenük. Tiszttel az élen. Gátat vontak eléjük. A tiszt rájuk kiabált. A munkások visszakiabáltak.

A rendőrök elővették a fegyverüket.

Kihúzták a kardjukat.

A tiszt riasztó lövést adott a levegőbe.

Ordítottak.

Zúgtak.

Sírtak.

Oszoltak.

Csak Bogyóék álltak a zászlóval némán és rendületlenül. A zászlóval, melyet ostromolni kezdtek a rendőrök.

Egy.

Kettő.

Három.

Végre lehúzták, mint a fiatal fát a madarászok.

A tiszt kivette a gyermeket a kosárból.

Nézte:

Sárga volt.

Rázta:

Halott volt.

Letette a hóra, kordont vonatott a rendőrökkel körötte, és hatósági orvos után küldött.

A zászlótartók ott álltak megfogva némán.

Pénzes urak és vasárnapi hölgyek özönlötték el körül a helyet. Egy újságíró előrefurakodott, és hangosan kérdezte a gyermekre mutatva:

– Mi az ott?

Bogyót meghúzta millió munkáskéz, mint a vészjelt, és sivítva kiáltotta:

– Bomba!

A pénzesek elhitték, és menekültek.

Mindenki menekült.

De hiába!

Mert mindenütt, városokban és falvakban, tele volt a hely:

Élő Bogyókkal.

Halott Bogyókkal.

A legveszedelmesebb bombákkal.

Fanyelű bicska

Gyermekkoromban nagy tolvaj voltam. Ez mostani eszemmel megmagyarázható, s ha éppen kell: menthető is többféle körülménynél fogva. Mindenekelőtt nem kicsi dolog az, ha az ember nyughatatlan, ivó és veszekedő férfiak véréből születik, mert az izgágaságnak és a rend ellen való lázadásnak már a gyermekkorban meg kell mutatkoznia valahogy. Azonkívül pedig falun nem sok szórakozása van a gyermeknek, s ha nem bátorodik belé a csínytevések és apró tolvajlások örömeibe, akkor gyámoltalanra unhatja magát, és csendes mamlasz lehet egész életére.

De voltak azért még nálamnál nagyobb tolvajok is. A gyermekek között tán nem. Ott csak egy volt nálamnál nagyobb, de az is a hazudásban, amit az én természetem nem vett be soha. Hanem a felnőttek között! Bajom ezek közül többel akadt volt, de nyugodjanak ezek a gyermekkori pettyek fátyol alatt.

Ellenben egynek nincs kegyelem!

Ha szavam szívére hatna, s bánat lepné el emiatt őt: most százszoros vigaszt nyerhet az Úristen előtt, akinek már régecske igen nagy kedvence lett.

Tehát legyen világosság!

 

 

Elemi iskolába jártam akkor, s éppen a másodikba. Mivel iskoláztatásommal apámék nem siették el a dolgot, már a nyolcadik esztendőt tapostam. Meglehetősen erős voltam, s a gondolkozásom is eléggé önálló.

Úgy emlékszem, mintha a tegnap lett volna: fülledt és szagos nyár volt. Azaz mégsem egészen nyár, mert csak a farka: búzahordás után s éppen zabaratás kezdetekor. A sok mezei munka megtorlódva bőgött a dolgos után, s napbúváskor mi már künn is voltunk az Isten földjén. Mármint apám, egy nagyobb s egy kisebb leánytestvérem s jómagam. Édesanyám otthon maradt volt: nemcsak azért, hogy nekünk délebédet főzzön s hozzon, hanem aznap kenyeret is sütött. Azonban még nem is harangoztak volt délre, s ő már megjelent a mannával: a nagy kantáros fazékkal s egy meleg cipókával. Mindjárt családdá kuporodtunk, imádkoztunk futva egy kurtát, s hozzáláttunk az ebédeléshez. Alig nyelhettem le azonban az utolsó falatot, édesanyám így szólt oda apámhoz:

– Jó volna, ha a legényke hazamenne.

– Há mét? – kérdezte apám, aki jobban szerette örökké, ha más dolgozik, s nem ő.

– Azétt, mert erősen járnak a mosztikások.

A mosztikások furcsa emberek voltak, s nem székelyek. Rendszerint soványok s nagy bajszúak, de az ingük mindig ki volt eresztve, s a kalapjuk örökké nagy karimás volt. Gebe lovukkal tempósan eregéltek végig a falu utcáján, s mindegyre azt kiáltották, hogy:

– Mosztikát vegyenek!

Pedig a mosztikát ők vették, s az nem más volt, hanem a száraz lép.

Nekünk is volt akkor jó néhány ilyen száraz lépünk, ami eladásra várt. Apám meg is kérdezte akkor édesanyámtól, hogy mi a nyavalyáért nem adta el délelőtt a lépeket, ha olyan erősen járnak a mosztikások.

– Azétt! – mondta anyám –, mert két piculáért nem akartam elvesztegetni.

Ez a felelet az apám kedvére volt mondva, mert ő több ízben is megparancsolta a háznak, hogy a lépet nehogy el merje valaki adni három piculán alól, mert ő inkább a ganyéra veti, semhogy árán innét elvesztegesse.

– Azt jól tetted – felelte is anyámnak.

Így történt, hogy engemet akkor hazaküldtek a mosztika eladása végett. Azért engemet s nem valamelyik leánytestvéremet, mert én egyrészt bátran mertem akármekkora emberrel beszélni, másrészt pedig az erőmből az is kitelt, hogy megvédjem a házat, ha valamelyik koldus a néptelenség láttára hirtelen meggyógyul, vagy ha a mosztikás ingyen akarná megvenni a lépet.

Az apám fia voltam, s így dolgozni én sem szerettem. Vígan indultam tehát hazafelé, s itt-ott a mezei munkásoknak urasan szólottam oda:

– Nocsak, törekedni! Törekedni!

Reám is rám fért volna, hogy viszonzásul küldetésem betöltésére buzdítsanak a dolgozók, de ők csak nevettek a nagyok szájába való szavaimra, s még a legjobb az volt, aki azt felelte, hogy én pedig törekedjek a tömlöcbe!

Ezt a gorombaságot most azért ismerem el helyénvalónak, mert szinte igaza lett neki. Igaza, mivel a szülői parancsot még egy szikrát sem véstem a lelkembe, hanem ahelyett egy fickó-ördöggel cimboráltam össze már útközben. Nem tudom, hol volt az eszem, s azt még inkább nem tudom, hogy az őrzőangyalom hol volt, de én már a kapun kívül meg mertem volna esküdni, hogy a mosztikát ma nem adom el.

S ha mégis el találnám adni – gondoltam –, akkor a pénzt ne lássa meg apám.

Már a kapunál ilyen kész tolvaj voltam. Bent a házban pedig legelsőbben is elévett az étvágy. De úgy elévett, mintha egész nap nem ettem volna semmit. A kalapomat le sem tettem, hanem felnyitottam egyenesen a pad fedelét, ahol a kenyér s a miegymás hozzávaló állani szokott. Azokból egyszer jóllaktam, s utána jól még egyszer azokból is, amelyek más helyen voltak elrejtve. Aztán a kalapomat letettem, s felhágtam a körtövefára, ahol sokáig hersegtettem a jó fái eledelt, s ahonnét végezetül még jó néhány kalapfejjel le is ráztam. Ezek közül jókedvemből és mintának sokat elhajigáltam, a többit pedig a sarjúba dugtam, hogy szorult esetben vagy sürgősség idején legyen.

– Mosztikát vegyenek! – hallottam éppen akkor az útról.

– Nekünk is van! – kiáltottam vissza.

Ha béjött volna, tán még megmutattam volna neki, de valami mókát bizonyosan csináltam volna véle. A nagy kalapos ember azonban szó nélkül továbbment az úton, én pedig olyan társtalannak éreztem hirtelen magamat, mint akit egy szempillantás alatt elhagy a szeretője. Hamarjában arra gondoltam, hogy valahonnét egy cimborát szerzek magamnak, s elmegyünk ketten vagy gyümölcsöt lopni, vagy a szomszédok csűreibe verebészni. A gondolat azonban, hogy cimborát szerezzek, nem sok eredménnyel kecsegtetett, mert olyan nagy dologidőben minden épkézláb legényke a mezőn volt. Megtanácskoztam magammal a dolgot, s úgy határoztam, hogy eszesebb és bátrabb cimborát magamnál úgysem kapnék, minélfogva én leszek az irányító is, s én a cimbora is.

Egyedül ketten voltam tehát.

Kiadtam a parancsot, hogy át kell kutatni a házat.

Nekünk egy ereszünk, egy szobánk s egy nagyobbacska kamránk volt. Végigdúltam ezeket mind, de az eredmény nem volt több, mint nyáron a hó. Emiatt a méreg majdnem kihasított, de a nagy válság közepette letekintett reám az Isten, s egy olyan tervet lebegtetett meg előttem, amelynek dicséretes eredménye is lett aztán.

Volt nekem ugyanis két nagyanyám, mármint élő mind a kettő. Közülök az egyik abban a házban lakott, ahol mi: külön szobában, sőt, külön világban. Azért külön világban, mert ha otthon volt, titokzatosan járt-kelt s tett-vett örökké, s szobája egy kicsi titokzatos birodalomnak tűnt fel előttem. Titokzatos birodalomnak, ahol kincsek lehettek eldugdosva, melyeket bankók őriznek: az ő cimborái.

Az Isten tehát azt a tervet lebegtette meg előttem, hogy kutassam fel ezt a kicsi titokzatos birodalmat is, melynek varázsló anyója nem volt otthon. A hadjárat azzal kezdődött, hogy megkerítsem valahonnét a kulcsot. Annyit sejtettem, hogy valahol a tornácban kell lennie, de hogy annak melyik rejtekhelyén, azt emberi keresztény nem tudhatta, mivel nagyanyám a kulcseldugásban egyedülálló volt. A szemem és a szimatom azonban olyan jól szolgált, hogy amíg valaki már a kulcsot megtalálta volna, én már bent is voltam a szobában.

Lehet, hogy Ádámnak nagy izgalma volt, amikor életre lehelte az Isten, és megpillantotta a paradicsomot, de az enyémnél nagyobb neki sem lehetett. Még remegtem is belé, úgy emlékszem. Annyi eszem azonban maradt, hogy az ajtót belülről bézártam, sőt, még annál is több, mert mindent jól megnéztem, mielőtt hozzányúltam, hogy aztán tudjam nyom nélkül eredeti állapotába visszaállítani.

Ma is hálával gondolok nagyanyámra vissza, mert sok minden tetszetős dolgot találtam, melyekben elvitel nélkül is örömöm telt. De a nagy kutatás teteje mégis az volt, amikor egy zacskó került a kezembe: jó hasason, mégpedig pénztől. Gondos és takarékos asszony volt nagyanyám, de mostani szemmel nem nevezhetem gazdagnak, mivel a zacskóban a legnagyobb pénzdarab a piculás volt. Nekem azonban akkor király volt a piculás a pénzek között, s mivelhogy királypárti is voltam abban az időben, nem egyet, hanem hármat vettem ki közülük. Ezt a hármat a zsebembe haladék nélkül belétettem, s még kedvesen csaptam is rájuk egyet, mint ahogy a nagyoktól szoktam volt látni, hogy a gyermek fenekére, akit szeretnek, lapítanak szeretettel néhányat.

Aztán a kutatásnak véget vetettem.

Az első percekben azt hittem, hogy a pénz nagyon jó helyen van a zsebemben, a piculák azonban nem úgy gondolkoztak, mint én, mert nemsokára rúgni és harapni kezdték egymást s a lábamot, s valósággal olyan volt a helyzet, hogy mindjárt megbolondulnak, ha el nem távolítom.

Én rossz voltam, az igaz, de olyan lelketlen mégsem, hogy kínozzam a pénzt. Megnyugtatólag tehát így szóltam hozzájuk:

– Ne búsuljatok, mert megyünk a boltoshoz!

A piculák szökdösni kezdtek örömükben, s én is igen vélük a boltos felé. Ha valaki látott volna, azt gondolhatta volna, hogy bizonyosan új megváltó született.

Ilyen a tolvaj gyermek.

S hát a tolvaj boltos milyen?

Az még sokkal olyanabb, amint a példa bizonyítja. Mert mi történt? Egészen gyalázatos dolog! Meg ma is felháborodom rajta: megdicsőült Zima Lukács magaviseletén.

Hát szabad ilyen boltosnak lenni?

Ilyen örménynek?

Ilyen embernek?

Az ajtaján csengő volt, fent a közfán. Amikor bényitottam, úgy sírt, mintha meg akartam volna ölni az anyját: az ajtót. A portékák is úgy néztek rám a polcokról, mintha esküdt ellenségeim lettek volna. S a világosság a két ablakon: forrón és hasogatva az arcomra ömlött, s beléfurakodott a szemembe, mintha a két ártatlan barna golyót ki akarta volna nyomni onnét.

– Mi kell neked, te legényke? – kérdezte a boltos.

– Nekem valami – mondtam.

– Mi az a valami?

– Mindjárt megkeressük – mondtam, és nézegetni kezdtem a portékák között. Cukrot nem akartam venni, sem másféle nyalánkságot. Inkább valami férfias dolgot, hogy meglegyen nekem még akkor is, amikor megházasodom.

– Mennyi pénzed van? – kérdezte kutató szemmel az örmény.

– Nekem három piculám.

– Akkor végy egy bicskát – mondta. – A bicska örökké bicska.

– Lám, milyen?! – érdeklődtem.

Egy fanyelű bicskát mutatott nekem, piros fával és pléhpengével. Közönséges bicska volt, de azért elég mutatós.

– Valódi acél – mondta az örmény. – Most jött Németországból.

Gondoltam, hogy hazudik, de az arcám úgy égett, s a szemeim úgy táncoltak a levegőben, hogy nem volt tudóskodni elég lelki erőm.

– Hát ez mennyi? – kérdeztem.

– Ez éppen három picula.

– Lánccal?

– Azt is adok.

– Sok egy kicsit – mondtam.

– Én nem lopom a bicskát – felelte a boltos.

Egyszerre olyan lehettem, mint a rák. Körülnéztem, hogy valaki nem hallotta-e, aztán a pultra tettem hamar a pénzt, mind a három darabot, a bicskát a zsebembe dugtam, s már indultam is kifelé, nehogy valaki be találjon jönni, s meglássa a vásárt.

– Hát a lánc nem kell? – szólt utánam a boltos.

Már nagyon mérges voltam magamra is, rá is, s az egész világra.

– Kell a kutyának! – feleltem vissza.

Bujkálva, a kertek tetején mentem hazafelé. Hálát adtam az Istennek, amikor végre beléphettem a kapun. A hálaadásom azonban korai volt, mert egy perc nyugtot nem találtam otthon sem. Minden pillantásban hallottam a Zima Lukács hangját, amikor azt mondta, hogy ő a bicskát nem lopja, s amellett minden pillantásban azt hittem, hogy jönnek a csendőrök, s engemet láncra vernek.

A piros bicskát a sarjúba rejtettem, s elbújtam magam is a világosság elől. S ahogy így elbújva gazdagon izzadta a homlokom a verejtéket, egyszerre angyalt láttam megjelenni, aki így szólt:

– Mosztikát vegyenek!

Tisztán láttam, hogy angyal volt, s a hangját is tisztán hallottam.

Ez több kettőnél… – mondtam magamban, s ha nem én lettem volna az illető, el sem hinném, hogy mennyire igazam volt. Egyszerre a félelem is eltűnt. A mellemről elszökött az ördög, s én mint az inas a felszabaduláskor, úgy jöttem elő a rejtekhelyről. Sok ész ahhoz sem kellett, hogy az angyal szavait magamnak megmagyarázzam, mert az semmi egyebet nem jelenthetett, hanem csak azt, hogy adjam el a lépet.

Kiállottam a kapuba, s vártam a mosztikásokat. Ha vártam, jött is nemsokára egy. Azt mondtam neki, hogy álljon meg egy percre, mert hozom a lépet. Bémentem, s kihoztam. Huszonöt krajcárt ígért érte.

– Adjon harmincat, s valamivel megpótolom – mondtam neki.

– Mivel? – kérdezte.

– Én egy kenyérrel. Jó lesz-e?

Az ember gondolkozni látszott.

– Ma sütötte édesanyám – ajánlottam neki.

S így a csoda létrejött, amit az angyal mondott, mert három darab egypiculással kifizetett engem a mosztikás, s avval elment.

A többit immár én is tudtam: a pénzt szépen visszatettem a nagyanyám zacskajába; a házban, az udvaron s a gazdaságban rendet csináltam s vártam az estét.

– Hát eladtad-e? – kérdezte apám, amikor hazajött.

Boldogságomban addigelé eszembe sem jutott, hogy én mit fogok felelni neki: egyrészt a lépre nézve, másrészt pedig a pénzre nézve. Az angyal azonban akkor ismét megszólalt, mondván:

– A ganyéra vetetted!

Ennyi éppen elég volt nekem is.

– Én el jól – feleltem apámnak.

– Tán nem?!

– Én el úgy, hogy csak két piculát ígértek érte, s én ezen úgy felmérgelődtem, hogy a lépet mind összetörtem, s inkább a ganyéra vetettem, semhogy olyan olcsón elvesztegessem.

Apám rámnézett, s láttam, hogy kigyúl a szeme büszkén.

– Jól tetted! – mondta, majd odafordult édesanyámhoz, akinek így dicsekedett: – Ebből a legénkéből még lesz valami.

Ebben igaza is volt, mert a nevemet valamicskét máris nevezetessé tettem, míg a boltost, a felnőtt tolvajt, már rég megették a férgek.

Kivirágzott kecskeszarvak

Angyali falu ez a miénk.

Különben nyár van, s természetesen este.

A hold kidugja az égi hárem függönye mögül az arcát, és legények után leskelődik. Hamar meglát két fiatal tehetőset, és megkérdi tőlük:

– Hova mentek?

– Az orrunk után – feleli Ádám.

A hold nem húzza fel az orrát:

– Úgyis tudom – mosolyog negédesen vissza.

– Sokat tudsz! – enyeleg Ádám is véle.

József elszégyelli magát, és közbelép, nehogy szerelem legyen a dologból.

– Ne duruzsolj felfelé! – mondja.

– Hát merre duruzsoljak?

– A szelíd jámborság felé.

Azonban tudja a hold is az egyszeregyet, mert okosan leszól:

– József, József: nem tudod, mi a jó!

Más nyári estéken az ilyen feleselés nagy romlást szokott szülni, de most olyan erős a béke, mint a vadkan agyara. Ádámnak sem lángol fel a vére, hogy megejtse férfiasan a gyönyörű holdat, sem József nem átkozza a lesütő bizsergetést.

Csak mennek nyugalmasan ketten.

Ahogy testvérekhez illik.

Jó az Isten, hogy így tud menni az ember: nyögés nélkül és verejték nélkül, azzal a csodálatos, könnyű képességgel, amelyért hálát mondani csak akkor lehetne eleget, ha nem kéne dolgozni soha.

– No, ide béütjük egy mákszemet magunkot – szólal meg Ádám.

Egy galambos kapu előtt állnak, arccal a ház felé, melyből világosság szűrődik ki az útra. És a világosság között nagy és jó mesterkedéssel elkeverve olyan bűbáj, amely képes kinöveszteni a férfi kemény fején a szarvat.

Csak így szép és fűszeres a világ.

– No, mozduljunk béfelé, József!

József tudja, hogy mért fúj a szél, de maga előtt is tagadja.

– Hát ide mért?

– Ide Eszterhez.

– Hát Eszterhez mért?

– Azért, mert leány.

– Hát nálunk nélkül nem lehet leány?

Ádám nem tanítja tovább a bugyuta testvért, hanem megragadja, hogy erővel üdvözítse. Keményen fogja, és irgalom nélkül húzza a kapu felé. József meg-megveti a lábát, de hasztalanul, mert a huncut csillagok az égről s a fákról a kacagó gyümölcsök hátulról tolják.

– Mit akarsz, Ádám? – kérdi inogva.

– Fenntartani az emberi nemet – feleli Ádám.

– Tartsa fenn más!

– Gyere-gyere, ne légy munkakerülő!

– Eressz el!

– Nem lehet.

– Hát mért nem lehet?

– Azért, mert most nem olyan idők vannak, mint a Bibliában.

Ilyen gyöngéden érvel Ádám, mert az ereje pótolja a mérget. El is rángatja Józsefet egészen a kapuig, amely ebben a percben állomássá változik át, ahol a kerék és az utas egyformán megáll. A kerék az Ádám fejében van, az utas pedig maga József, aki megragadja a kapufát, és rákonkorodik valósággal, mintha fogpiszkálót akarna nemzeni véle.

Innét elmozdítani nem lesz könnyű dolog – mondja magában Ádám, de ennél többre menni sem ésszel, sem erővel jó ideig nem tud. Csak áll, és nézi ragaszkodó testvérét; nagyokat szusszan, és olyan butának érzi magát, mint a szent ember a világi dolgokban.

– Ereszd el a kapuzábét, József! – szólal meg vihar-magos hangon.

József boldogan feleli:

– Előbb várj egy kicsit.

Várnak mind a ketten.

– No, vártam! – mondja Ádám.

József nem is felel, olyan nagy vitéz a kapufán. A csend teknővé alakul, és benne dagad a helyzet, mint a tészta. Ádám megnézi a kapufát, hogy nem lehetne-e kihúzni gyümölcsével együtt, de a fának nagy árnyéka lehet a földben, mert mozdulni sem akar. Akkor cselvetés jut eszébe, és így szól:

– Hiszen te leányt ölelsz, József!

József meglazul egy pillanatra a fán, de aztán visszahúzódik nyugodt lelkiismerettel.

– Ez nem leány, hidd el.

– Én neked nem.

Hiába feleselnek azonban, mert ez nem oldja meg a dolgot. Nincs más hátra, mint hogy Ádám megüzenje a háborút, és leverje Józsefet a fáról, mint a békát; vagy lefejtse, mint a piócát. Hevesen áhítja rögtön a felszerelést: valami rudat vagy husángot. Belépik tehát a kapun, hogy az udvaron kutatásba fogjon. Ahogy azonban menne, egyszerre megmozdul a ház túlsó bütüjénél valaki. Emberi alak, puha és fekete. Vénasszonynak látszik.

Ádám meglapul a kerítés mellé, és figyel. A szoknyás duruzsol, aprókat lépve jeleket végez, aztán megperdül maga körül, és ismét jeleket végez.

Határozottan vénasszonynak látszik.

Különös szagokat hoz arrólfelől a szellő, és titokzatosan perceg a csend. Ádám gyorsan és feszítő hőt buzogva erjed a kerítés mellett. Aztán a medréből egyszerre kiugrik, felragad egy követ, és odavágja a vénasszony felé. A kő és Ádám egyszerre repülnek: egyik nagyot csattan a ház oldalán, a másik pedig Józsefnek borzongva így szól:

– Boszorkány van az udvaron!

József nem hiszékeny, hanem állhatatos.

– Találj ki jobbat – mondja, és tovább öleli a kapufát.

– Vakuljak meg, ha nincs.

– A jó Isten ne hallgassa meg.

Ádám megfogja az ingét, és húzza:

– Hamar, amíg élünk, József!

– Hogyne, hogy bévigy a házba.

– Én nem viszlek be, hanem fussunk! Ereszd el a kapuzábét s a vallást, s ahogy csak lehet, fussunk!

Ahogy ezt kimondaná Ádám, egy fekete kecske jön ki az udvarból, és a kapuban megáll. Szép, szelíd állat, kedvesen gyöngyös, és mekeg is néhányat aprót, hízelkedő hangon. Aztán odalépked Ádámhoz kecsesen, megdörgöli a lábához a nyakát, majd meg is bökdösi puhán és játszva. Utána odamegy Józsefhez, és véle is végbeviszi ezeket.

– Kedves állat – ismeri el József, de azért nem ereszti a kapufát.

Ádám kétkedve nézi a kecskét, pillogtat és forog, mint a hitetlen ember. Aztán mégis rászánja magát, lehajol, és megsimogatja a játékos állat puha gyapját.

– Ez csakugyan kecske – mondja.

Az állat megbűzöli a kezét, majd bökdösi is megint, mintha játszani akarna. Ádám a nagyobb bizonyosság kedviért egészen lehajlik, és benéz alája, ahol is megduzzadva látja a tőgyet.

– Ez felül is kecske, s alul is kecske – nyugszik meg.

– Hát te mit gondoltál, hogy mi? – kérdi József.

– Én azt, hogy Putifárné – felel Ádám.

Józsefet megrémíti a szó, és szorosabban fogja megint a kapufát. Kiszoríthatja most azonban a lelket is abból, mert Ádám a kecskének áldoz mindent. Játszik véle, cirógatja, hergeli, és még tülkölésre is kihívja. Megértik egymást, és vidáman pajzánkodnak egy ideig. Lassanként azonban a kecskét kezdi elhagyni a szemérmetesség, és játékába belévonja a két hátulsó lábát is. Emelgeti őket, egyszer az egyiket, máskor a másikat, először csak alig, aztán mindjobban és feljebb. Melléje mekeg is, mint a táncos, amikor mondja a rigmust.

Ádám gazdaságban nőtt fel, s érti az állatok nyelvét. S így azt is tudni véli, hogy a lábemelgetés mekegéssel kísérve azt jelenti, hogy rég nem fejték meg a kecskét, minekfolytán felgazdagodott a jó szagú tej, és feszíti a tőgyet.

– Várj, mindjárt segítek rajtad! – mondja.

A kecske érti a jóságos emberszót, és mindjárt szétteszi a lábát. Ádám is alája húzódik rögtön, és huzint a markába egy sugarat. A tej melegen lepi bé vályus tenyerét, s ő különös belső sugallatot érez, hogy nyomban megnyalintsa.

– Híjj, be édes! – mondja boldogan, és nyalint egyet ismét.

– Lám, adj egy kicsit! – kívánja József.

Ádám odatartja neki a markát.

– Híjj, be édes, csakugyan! – mondja József. – Adj még egy kicsit!

Újból nyalint egyet, és dicséretképpen elereszti a kapufát.

– Ugye, jó? – kérdi Ádám.

József nem felel, hanem sebesen a kecske alá fekszik, és habzsolni kezdi a tejet. Mohó nagyon, és gügyög, mint az ártatlan csecsemő. De boldog a kecske is, sugárzik valósággal. Igazi állat azonban, és telhetetlen: ránéz nagy megejtéssel Ádámra, és int neki, hogy jöjjön ő is.

Ádám szófogadó, és már ott van alatta.

Gügyögnek mind a ketten.

Olyanok, mintha nyíló virágok volnának, akik harmatot kapnak.

Így lakmároznak egy ideig. Egyszerre azonban ének hangzik fel az úton, s lépések közelednek. A kecskének hegyes füle van, amit előrecsap, mint rebbenéskor a szárnyát a madár. S már ugrik is.

Ádám és József ott feküsznek hoppon. A szájuk nedves, és arcuk a boldogság árvizétől feldúlt.

– A nyavalya törje ki, éppen akkor futott el! – kezd duzzogni József.

– Mikor? – kérdi Ádám.

– Amikor legjobb lett volna.

– Mért nem fogtad meg a lábát?

– Én nem akartam.

– Hát akkor?

– Hát akkor immár elfutott volt.

Nem osztozkodnak tovább, hanem felkelnek, és rendbe hozzák öltözetüket. A mellüket kidomborítják, és feszülnek másképpen is. Különösen József.

– No, most gyere!

– Hová? – kérdi Ádám.

– Bé a házba.

– Oda minek?

– Hát Eszterhez.

– Hiszen a kapuzábé itt van! – kacagja Ádám.

József elengedi a füle mellett a múltat, és megragadja a bátyját:

– Gyere, ne szégyelld magad!

Ádám messze van a szégyenléstől. Inkább a pajzánság fogja őt, szinte érett emberhez nem is illőn. Ennek jelét is adja mindjárt, mert rácsimpaszkodik a kapufára, és kölykösen sírva játszik:

– Nem megyek, nem megyek! Én nem állhatom a leányokat.

– Ha nem állhatod, maradj ott – feleli József, és maga megindul sebesen bé a házba. De Ádám is lepattan rögtön a kapufáról, s mint két kergetett szarvas, úgy szöknek bé a házba.

– Kit ölnek odaki? – lepődik meg a gazda.

– Valaki lopja a pajtából a lovat! – találja ki Ádám.

A gazda kézbelit ragad, és indul a tolvajokkal szembenézni.

– Nem is lopja – kacag József.

– Én azt gondoltam – feleli Zsuzsa néni, a háziasszony.

Eszternek sem esik rosszul a móka, mert így szól:

– Mért nem mondtátok, hogy a fánkat lopják az erdőből?

A legények nem mindjárt értik a dolgot, mire Eszter hozzáteszi:

– Legalább nem jött volna reggelig haza apám.

A két legény szereti ezt a beszédet, mert valami belső parancsolat szerint sürgős volna különkapni most a leányt. Az asszonyt is egyengetni kezdi Ádám:

– Feküdjék le, Zsuzsa néni!

– Hát én mért?

– Azért, hogy aludjék.

– Eleget aludhatom még a feltámadásig.

József is hozza oldalból a segítséget:

– Ha én Zsuzsi néninek volnék, még horkolnék is.

– Igende, neked nincsen nagy leányod! – őrködik az asszony.

Nemhogy le tudnák fektetni, még a gazda is visszajön. Azonban nem haragszik, mint ahogy várni lehetne, hanem vidám, sőt, boldogan hetvenkedő.

– Eligazítám a tolvajokat! – mondja.

– S azt hogy? – tudakolja a felesége.

– Én úgy, hogy az egyiket hozzávertem a másikhoz.

– Hát ketten voltak?

A gazda a legények felé fordul, és ravaszul feleli:

– Úgy látszik, ma este csak kettesével járnak ide a tolvajok.

A tolvaj mellé hazugot, csalót és gyilkost is mondhatna most bátran, mert a legények nem fogják fel a szót. Annál jobban azonban a leányt, aki a kanapén ülve horgol, s olyan serényen szedi a szemeket, mintha a madarak el akarnák kapdosni előle. Ádám odaül melléje jobbról, s oda József is balról. A szemük parázslik, a halántékukon neki-nekiszökik az erekben a vér, a szájuk is harapós, s a kezük sem nyughatik.

Ádámot még meg lehetne valahogy érteni, de József merőben megváltozott.

– Hát téged mi lelt? – kérdi is Eszter.

– Engem semmi.

– Furcsa semmi lehetett.

Ádám elkacagja magát.

– Furcsa volt, de jó volt…

A két öreg szemben ül velük. Nem szólnak egyet sem, de a szemük úgy fog, mint a harapófogó.

Ádám már odáig van, hogy meg-megtapogatja a leányt, és a fülinél szagolja is néha. József járatlanabb a közelítésben, s mivel egyebet nem tud kitalálni, hát csámcsog, olyan éhes a lányra.

– Ti megbolondultatok! – ütközik meg a leány.

– Ne beszélj apádék előtt! – súgja neki Ádám.

József is dolgozik, ahogy tud:

– Mingyárt nem bírom, Eszter!

– Mit nem bírsz?

– Nálad nélkül.

Eszter felkel, és csendes felháborodást mutat.

– Ti mit ittatok? – kérdi.

– Mi tejet – mondja Ádám.

– Csakhogy a zsidó adta, ugye?

– Azt nem, mert a kecske.

József felugrik, és a mellére üt.

– Kecske hát!

Úgy mondják, hogy muszáj hinni. Tüzelnek szavuk igazáért, az arcájuk is ki van gyulladva. Egészen olyanok, mint a dühös ragadozók. Eszter félni kezd tőlük, és elhúzódik. Leül egy távoli helyre, és úgy nézi őket, mint a farkasokat. Biztosan sikoltana is, ha azok újból közelíteni akarnának.

A szobában csend lesz.

Feszül minden, és a delejesség úgy ugrál, mint a majom.

Ádám és József sóvárogva ülnek, mintha nagy karmokkal valami száraz ágon ülnének az erdőben.

Senki sem tudja, hogy mivel lehetne elűzni a derengő ördögöt. Végre mégis nekibátorodik a gazda, és a legényekhez így szól:

– Hát a beretvátokat ki lopta el?

– Azt senki – mondja Ádám.

Az öreg nem hagyja magát:

– Mert az tudom, hogy valaki el.

– S azt miről?

– Azt arról, hogy különben megberetválkoztatok volna.

Egyszerre az állához kap mind a két legény, s abban a pillanatban döbbenetesre torzul az arcuk.

Legalább kétcolos a szakálluk.

– Emberi keresztény ilyent még nem látott! – mondja Adám.

Józsefnek is tátva marad a szája a szőrbokorban.

A házbeliek először nem értik a dolgot, mert az elég természetes, hogy a férfitermészet messze kitolja a szakállat s a bajuszat, ha kéthárom hétig nem vágja le valaki. Az öreg még mókázik is, mert így ijeszti a feleségét:

– Mostantól kezdve én sem vágom le, Zsuzsi, hadd legyen nekem is karácsonyra ekkora.

– De mi levágtuk! – tiltakozik Ádám.

– S ma délután mégpedig! – hirdeti József.

Az öregnek több esze van, s nem áll kötélnek.

– Milyen beretvával? – kérdi.

– Mi rendessel.

– Avval, puliszkakeverővel! – kacag esziből a vénember.

A helyzet olyan, mint a vigyorgó sátánnak az arca. Ha a két legényre néznek, érzik, hogy nem kéne kacagni, de éppen azért: Zsuzsi néni is, Eszter maga is kifakad, s verik nevettükben a hasukat.

Amennyit ők derülnek, a legények annyit sötétednek.

Végre felugrik Ádám: s olyan egészen, mintha bicskát akarna elékapni, de valahogy mégis letér erről az útról, és így szól:

– Adj, Eszter, egy tükröt!

Eszter tükröt ad, de a tükör is nagy szakállat mutat. Rémítő dolog! Ilyen még nem volt!

– Hát e mi dolog?! – mered Józsefre Ádám.

– Vajjon mi dolog?! – mered vissza József.

Az öreg szűnik egy kicsit a kacagással.

– Jól tudtok játszani… – mondja.

A legények újból a tükörhöz folyamodnak. Kapkodják egymás kezéből a vakhátú szakállmutatót.

– Né, most még nagyobb! – fedezi fel József.

Ádám is úgy találja.

Erre gondol az öreg is egyet, szép csendesen feláll, s lábbujjhegyen megindul feléjük. Úgy megy, mint a madárfészek felé, amelyben benn ül a madár. Amikor odaér, kandikálva nézi közelről a szakállt.

– Uramjézus! – kiált fel végre.

– Maga mit uramjézusozik? – támad reá Ádám.

– Hát hogyne! – mondja az öreg. – Hiszen most is nő! Bizon Isten nő, a szemem láttára, most jelenleg!

Hátrafordul, és így szól:

– Gyere, Zsuzsi, láss csodát!

Az öregasszony is odamegy, és nézi, majd felkiált:

– Haljak meg, ha nem nő! Ebben a helyben, bizon Isten!

Ő is hátrafordul, és így szól:

– Gyere, Eszter, láss csodát!

Eszter is odamegy, és nézi, majd ő is felkiált:

– Bolonduljak meg, ha nem nő!

Ádám és József összenéznek. A szemük azt kérdi, hogy itt ki a bolond: ők-e, vagy a házbeliek? S amint így néznék egymást, egyszerre, mint az ördög, felmekeg egy kecske az ablak alatt.

Olyan a hang, mint a vészjel.

Vagy mint a riadó.

Ádám megvillámlik, és sebes mozdulattal feltaszítja az öreget, aki még mindig a szakállát lesi.

József Zsuzsi nénit taszítja fel egy pillantás alatt.

S kirohannak mind a ketten, mint a sűrűből a vadkan. Döngésük még hallik; s az ereje oly vad, mintha romlásba vinnék az egész világot. De a nagy rendben nem történik semmi zavar. A hold most is mosolyog, a csillagok győzhetetlenül fiatalok, és illatos a végtelen éjszaka. A fákon pirosan alusznak a gyümölcsök, és a kertek tetején derű muzsikál.

Teljes dicsőségében él az Isten.

S nem lehetetlen, hogy a mókát ő csinálja.

Mert a kecske megint nincs sehol. Az előbb mekegett, a hangja még el sem hagyta a fület, s ő már nincs sehol. Sem a ház körül, sem az udvaron, sem az út felé.

Pedig Ádám és József eléggé keresik: szemmel és szívvel egyaránt.

– Én ezt alig sem szeretem – rázza az eszét megzavarodva Ádám.

– Mit? – kérdi József.

– Ezt az egészet.

– Hát mit szeretsz?

Ádám nem felel, mert azt kéne mondania, hogy a kecskét. Ilyent azonban szégyen volna kiejteni emberi szájon, s azért Józseftől szeretné hallani előbb a vallomást.

– Hát te mit szeretsz? – kérdi tehát.

– Az Isten nekem bocsássa meg – kerüli ki József is a feleletet.

Többet nem szólnak, hanem felfelé indulnak az úton. Lassan mennek, s nem egymás mellett, mint máskor, hanem egyik a másik nyomában. Lógatják a fejüket, s úgy érzik, hogy két láb kevés nekik.

Mennek, és kandikálnak mindenfelé.

Egy mekegésért sokat adnának.

Jó idő múlva Ádám hátrafordul, és így szól:

– Te József: nézzél meg jól engemet!

József alig néz rá, kifakad:

– Az ántiiskoláját!

– Hát olyan vagyok? – kérdi Ádám.

– Olyan biza.

– Milyen, te?

– Olyan, hogy a szakállad immár nagy, a szád csúcsosodik, a füled hegyesedik.

– Tovább ne magyarázd! – tiltja le Ádám.

– Hát mért?

– Azért, mert látom rajtad, hogy milyen lehetek.

Bizony egyformák ők.

Kecskésedik egyik úgy, mint a másik.

Szagot is árasztanak már, annyira elérték a bakság duzzadó fokát. S mindez nem tréfa dolog. Mert a tegnap vagy a délután kacagtak volna rajta, ha ilyenfélét hallanak valakiről, de így, ez a valóság, ez meggondolkoztató. Ez nagyobb dolog a halálnál is, mert eddigelé sokan meghaltak, de egyik sem kecskésedett.

Nem tudják, hogy mit vétettek ők olyan nagyot az Istennek!

– Azért nem is olyan rossz ez az állapot! – fordítja a másik oldalára József a dolgot.

– Ha úgy vesszük, nem – feleli Ádám.

Egyszer él az ember, s egyszer a kecske is. Úgy veszik tehát, ahogy jobb. Visszaemlékeznek emberi mivoltukra, és a bakszaggal betakarják. Oktalan és nevetséges az egész emberi világ. A múltba süllyed egyszerre minden, s csak úgy emlékeznek reá, mint a történelemre, amit kis kecske korukban tanultak.

Ántivilág nekik az egész.

És boldogan nevetnek.

Nőni kezd a szarvuk is, és különös gyönyör járja át a testüket. Szabadsággá vált az élet! Kiáltani szeretnének az örömtől, és hirdetni, hogy többet ér a kenyérnél a rügy, a háznál a szikla, a verejtéknél a játék, a hazugságnál a döfés, és az álnok nőnél a szabad nőstény!

Összedugják a fejüket, és a boldogság énekre ösztönzi őket.

És énekelni kezdenek.

Bent a házban az emberek mekegésnek hallják.

De ők mennek az úton, és énekelnek. Teljes és tiszta szívből és olyan szépen, hogy a kecskék mindenütt megremegnek a pajtákban.

Kóborolnak és énekelnek.

Aztán lemegy a hold, és ők elvesznek a sötétben.

Így jön el a reggel.

A fény elönti a falat.

Az emberek tisztába öltöznek mind, mert vasárnap van. Kedvesek az emberek, az asszonyok és a gyermekek egyaránt. De a legkedvesebb mégis az a két bakkecske, amelyik a falu végén, a virágos fűben szendereg heverészve. A gyapjuk selymesen fénylik a napon, és kacskaringós, gyönyörű szarvuk kivirágozva illatozik.

Mind a kettőé csupa rozmaringot hajtott.

S milyen csodálatosan megéreznek mindent az asszonyok! Mert lám, ide is eljön harangszókor egy öregebbrendű, szelíden rozmaringot szed a szép bakkecskék szarvairól, azt az imádságos könyvébe teszi, és elindul.

A templomba megy hálát adni a nyugodalmas éjszakáért.

Tündéri kecske

Mintának való őszi éjszaka van. Olyan, mint az igazi tudós: derűs és bölcs. Innét a kis falusi házak közül különösen megejtő. Vannak csillagok is, nevetők. S megvan a hold is; valami érdekeset láthat, mert tágra kerekedve mereng.

Képzeletemben sokan gyűlnek az egyik idétlen házacska elé, amely félrebillentette jókedvében a kalapját. Ének is hallatszik ki onnét. S tánc és muzsika.

Lakodalom van.

Egy csepp türelmet kérek, és elindulok bé a házba.

– Hová, hová? – szól utánam valaki.

– Mindjárt jövök – világosítom fel.

S csakugyan úgy is van: megkeresem hamar a vigadó apát, az ölembe veszem, és már fordulok is vissza. Viszem az öreget, mint a hold a foltot. Csintalanság, amit csinálok, de most már beléfogtam, s viszem.

Künn leteszem az öreget a gyülekezet előtt, és így szólok:

– Uraim: Muszka Gergely!

Senki sem mukkan, csak a szél helyett lebben meg a várakozás. Már-már érzem, hogy valahogy folytatnom kéne, de az ördög megcsiklintja az öreget, s erre megelőz: kuncog kölyök módra, és így szól:

– Ennyi urat sem láttam egy rakáson!

Egy kicsit megszeppenek, hogy csorbát talál ejteni a jó modorba, hozzáfordulok hát, és gyöngéden figyelmeztetem:

– Úgy vigyázzon, Gergely bácsi, hogy ezek az urak olvasni fogják magát!

Nem tudom, hogy mi van ebben olyan borzasztó, de az öreg megrettenve húzódik vissza a kapu mellé. Látszik az ábrázatán, hogy az akasztás nem ment még ki a divatból. De annyi haszon van a rettenetből, hogy így a kapu mellett jobban látszik a vénember. A holdfény rácsorog valósággal, és béharmatozza, mint egy viharverte nagy mezei virágot.

A haja gyér és fehér, utoljára tegnapelőtt fésülték meg a mezőn az ágak. A ruháját, ami meglehetős, a csoda még most is öli, mert hét esztendő óta most van először rajta. Az arcán friss sebek nyomai, s általában be van hálózva valami nagy csata vonalaival.

A csillagok felől jeleket veszek észre, amelyek arra intenek, hogy fogjam pártját az öregnek. Oda is megyek hozzá.

– Miért nem szól valamit? – kérdem.

– Én nem csináltam semmi rosszat – mondja.

Látom, hogy ez alkalommal nem fog semmiképpen megeredni a nyelve, pedig nagyon szerettem volna elbeszéltetni vele a tegnapelőtti történetet. Azt a kedves, megindító, szűzies történetet a fehér kecskével. Ami határozottan megérdemli a türelmet, mellyel a percek meg is áldanak engem. Gondolom tehát, hogy próbálok még egyet az öreggel: karon fogom, és leültetem a kicsi padra, amelyik ott alszik barnán és bölcsen a kapu előtt. Aztán megismétlem még egyszer a kérést:

– Gergely bácsi, mondjon valami jóízűt az uraknak!

Az öreg rázza a fejét, de mintha mosolyogna.

– Hát ahhoz mit szólna, ha én mondanék el valamit maga helyett? – szorongatom tovább.

Melléje ülök, és jobb híján felveszem hát magam a beszéd fonalát:

– Igen tisztelt Gyülekezet!

Gergely bácsi, aki itt ül mellettem, s akinek családi neve Muszka, már harminc esztendeje a jó pásztori tisztséget tölti be ebben a faluban. Őrizett ő már mindenféle állatot, az egy emberen kívül. Egész életiben jó magaviseletet tanúsított mindenki iránt. Napjait és éjszakáit, ahogy a pásztorembernél szokás, jórészt a mezőkön és az erdőkön töltötte. És mégsem csoda, hogy közben hat gyermeket nemzett, aki mind a hat erősen hasonlít hozzá. Eme hat gyermek közül jelenleg négy él, a négy közül azonban most ne beszéljünk a háromról, hanem csak a legkisebbikről, akit Terézkének hívnak, s akinek most tartják éppen a lakodalmát.

Olyan szép gyermek ez, hogy azt kimondani lehetetlen.

De volt is öröme benne Gergely bácsinak mindig. Még az úri rendbe is belépett átala, mert valahányszor Terézkére gondolt, mindig úrnak érezte magát. S hogy miért érezte úrnak magát, azt úgy magyarázta meg egyszer nekem, hogy azért, mert ő is ezt a legkisebbik gyermekét szereti a legjobban, mint az urak.

– Igaz-e, Gergely bácsi?

– Tiszta igaz – bólogat az öreg.

Így hát nem lehet csodálni, hogy nagy szegény létére is mindenképpen lakodalmat akart rendezni, amikor Terézkét repítik a házból. Ezt mindig kinyilvánította családi körben. Az öregasszony s a nagyobb gyermekek, akik már megházasodtak és férjhez mentek, sohasem ellenezték a Gergely bácsi szándékát. Csak mosolyogtak, s talán gondolták azt is, hogy addig hátha jóra fordul a világ.

A világ azonban ellenkezőleg fordult.

Megapasztották a pásztori fizetést is, pénzben és terményben egyaránt. Addig s addig szigorkodtak az évszakok, a hetek és a napok, amíg Gergely bácsinak két kecskéje maradt csupán.

Egy tarka s egy fehér.

S így érkezett el a nagy nap, amikor eljött a legény. Szép sugár legény, és fiatal. Eljött egy nyár végi szagos estén, furcsa rózsák égtek a szemében s az arcán, és azt mondotta, hogy ő már nem tud tovább várni, ő már nem győzi csillapítani magát így egyedül. Muszáj, hogy Terézkével csillapodjék, törvényes módon.

S olyan gerjedelemben volt, hogy még másnap el akarta vinni a leánykát a paphoz.

Akkor azonban közbelépett a meggondolás, és úgy határozott a család, hogy várjanak még egy kicsit.

– Mennyi az a kicsi? – tudakolta a legény.

– Egy hónap.

– Ádám óta sem telt el annyi!

Ádám nem sokat puhított a dolgon, mert az egy hónapot könyörtelenül kitűzték. Hárman szenvedték átal ezt a rengeteg időt: Gergely bácsi és a két fiatal. S nem lehet tudni, hogy a három közül melyik szenvedett többet, mert igaz, hogy a forrást is nehezen lehet eldugni, ha eljött a kiömlés ideje, de pénzt is nehéz szerezni egy pásztorembernek, ebben a világban.

Márpedig Gergely bácsi konokul megmondta mindennap:

– Inkább kiirtom az emberiséget, de Terézkének lakodalmat csinálok!

A napok teltek egymás után, de pénz nem került sehonnét.

Mindenki szótlanul és félve nézte az öreget, aki egészen megcsontosodott kínjában szegény, s akinek a szemében mind fenyegetőbbre gyúltak a tüzek.

Már csak négy nap volt az esküvőig!

A család imádkozott, nehogy megbolonduljon az öreg.

A következő napon halálszagot éreztek.

Pénz sehol!

Így virradt fel az utolsó nap.

De az Isten nem hagyja el az embert.

– Ugyé, Gergely bácsi?

– Eccer-eccer – mosolyog az öreg.

Csatajegyes bölcs arcával milyen kedvesen mosolyog! De nem is illenék az ő lelkéhez más, sem az ő megható cselekedetéhez. Mert tudják az urak, hogy mit csinált Gergely bácsi az utolsó reggelen?

Feláldozta a kecskét.

Nem a tarkát, hanem a fehéret.

Kiment pirkadatkor hozzá, a drága tejelő kecskéhez, és engedelmet kért tőle, hogy pénzt csinálhasson belőle. Egyszersmind meg is kérte arra, hogy támogassa őt ebben a szándékában, s ha valaki meg akarná venni, akkor viselkedjék úgy, hogy minél többet adjanak érte.

Vagy akármit csináljon, mert Isten után nincs másban reménység.

A kecske szelíden nézte Gergely bácsit, majd bólintott szakállas, szomorú fejével.

Megígérte, hogy közre fog játszani, ahogy csak lehet.

Hálából és szeretetből megfürösztötte őt az öreg. Aztán elindultak ketten a közeli város felé. Elöl az öreg csodaváró reggeli arccal, s utána patyolatfehéren a kecske, vidáman és nagy lélekkel.

Mentek, mint Ábrahám és Izsák.

S ahogy beérkeztek volna a városba, egyszer egy nagy fehér házból vidám kacagás gyöngyözött ki az útra. Hatalmas kapuja volt a háznak, és ki volt sarokig nyitva. S odabent a tágas, füves udvaron sok-sok nagyobbacska leánygyermek játszott, s közöttük egy-egy apáca sétált, s még nagyobb vidámságra buzdította őket.

Isten akarta-e, vagy hogy történt, de Gergely bácsi megállt a ház előtt, hogy gyönyörködjék a dologban. A gyönyörködésből azonban nem lett semmi, mert alig állhata meg, egyszerre megszökte magát a kecske, és béfutott gyorsan a kapun. Ott elvegyült a gyermekek között, és játszani kezdett velük. Nem volt mit tenni, utánament az öreg is. Odabent megállt, és elég sokáig engedélyezte a kecskének a játékot. Végre azonban őt is sürgetni kezdte az idő, és megfogta szépen a kecskét, hogy tovább vigye. Ekkor azonban mind rámentek a gyermekek, és úgy ellepték, mint a virágok májusban a fát.

Mind azt kiabálták, hogy nem eresztik a kecskét!

Fellázította őket egészen az öröm.

És nem eresztették a kecskét!

Összekarmolták az öreget.

Leteperték a földre.

És a vége?

Ó, az csodálatos.

Csodálatos, mert összeadták a gyermekek a pénzt, az apácák megpótolták; és a kecske tovább játszhatott, törvényes módon.

Így teljesedett be a csoda, reményen felül. Mert nem reményen felüli dolog-é az, hogy manapság egy szegény ember annyi pénzt kap egy kecskéért, mint a legjobb régi világban?

– Igaz-é, Gergely bácsi?

– Én nem tudom, hogy mit szóljak – mosolyog az öreg.

A mosolya nem olyan, mint eddig: valami van ennek a háta mögött. De ez már a mi dolgunk lesz, a miénk, kettőnké.

Tehát el kell búcsúznom a gyülekezettől.

– A viszontlátásra, uraim!

Lassan mindenki elmegy, csak mi maradunk ketten.

– Jöjjön bé egy kicsit, szívesen látom! – kedveskedik az öreg.

A meghívást elfogadom, hiszen öröm az öreggel együtt lenni, s azonkívül mulatni is vágyom, mert tele van a szívem csodálatos erőkkel.

Elindulunk hát bé a házba, ketten egymás mellett.

– Mondja, kitől hallotta ezt a történetet? – kérdi az öreg.

– Hát nem így volt?

– Nono: én azt szeretném tudni, hogy kitől hallotta. Mert én az égvilágon ezt senkinek el nem mondtam.

Egy cseppet tusakodom, de aztán kivallom neki:

– A pap mondta, Gergely bácsi.

– A mi papunk?

– Az.

– Hát ő vajon honnan tudja?

– Onnét, hogy ő látta. Éppen bent volt a városban, s látta, amikor a kecske béfutott a zárdába.

Az öreg nem szól, csak megint mosolyog.

Bent a víg mulatság tetején odavisz engem az asztalhoz, két poharat vesz elő, és tölt az aranyszínű borból, amit a kecske árából vásárolt.

Koccintunk, és felemeljük a poharat.

Az öreg azonban huncutul mosolyog a felemelt pohárral. Kuncog is egy kicsit.

– Mondja meg már, mi van a begyiben! – szólok rá türelmetlenül.

Gergely bácsi leteszi a poharat, egészen közel hajol hozzám, és úgy súgja, mint egy vallomást:

– Tudja, minden pontosan úgy volt, ahogy a pap mondta, csakhogy a kecske nem oda futott be.

– Hát hova?

– Az örömlányokhoz.

Erre én is rögtön leteszem a poharat.

– S azok vették meg?

– Azok.

– S miért?

– Mert olyan fehér volt.

Nem tudom, miért, de csordultig meghatva érzem magam. Koccintunk újra, megisszuk a bort, és felcsap belőlem a hit:

– Jóra fordul a világ, Gergely bácsi!

Megragadom az öreget, és boldogan táncolunk, mint a történetben a kecske.

Rügyek és reménység

Test és lélek

Lőrinc két almája

A csendes és szomorú szobában, mialatt az óra apró ketyegéseivel kis szegeket ver az időbe, elgondolkozom Lőrincen, az Ábel testvérin. És számba veszem, hogy vajon kik és hányan lehetnek, akik még emlékeznek reá!

Bizonyos, hogy a szabad természet madarai elsőnek tudnák elmondani, hogy a tavaly nyáron mily dallamosan fütyörészett ez a mókás fiú, amikor csúnya bottal a keziben és idős tarisnyával a vállán a város felé vette az útját. Az országút is jól emlékezhetik hosszú lábaira, melyeken könnyedén és kíméletesen tudott a világba menni. S talán nem maradna süket és szótalan sem az a borvizes ember, sem az az ájtatos asszony, akikkel ártatlan tréfát űzött volt Lőrinc az úton.

De én még a madaraknál és az országútnál is jobban emlékszem mindenre, mert az Ég megbízott volt, hogy Lőrincet mindig szemmel tartsam. Ennek a szoros felügyeletnek nemcsak gondjai voltak, hanem kárpótló örömei is. Így mindjárt a városban s a megérkezés melegiben nagy boldogsággal kellett látnom, hogy Lőrinc miképpen keresett meg egy lakatosmestert, és hogy azzal a mesterrel mily fortélyosan vétette fel magát inasnak. Volt azonban egy pont, egy kék szemű és hathatós, ahol a véleményünk nagyon megütközött. Ez pedig a mester úr tizenöt esztendős leánygyermeke volt, kire Lőrinc mindjárt úgy tekintett, mintha a mesterség alól már felszabadult volna, és nem idegenkednék attól, hogy családot alapítson. Amikor én ezt láttam, mindjárt félrehúztam Lőrincet egy sarokba, és így szóltam hozzá:

– Vigyázz, mert magosan van a gyümölcs!

Lőrinc hunyorított nekem, és azt válaszolta:

– Jó, hogy magosan van, mert legalább nem akárki tudja leszakítani!

Ennyiből is láttam, hogy nincs kivel beszélni. Hagytam tehát, hadd siessen a Lőrinc mellében a kicsi piros óra, sőt, csörgessen is mindig, valahányszor látja a leányt. Hagytam azt is, hadd nyíljanak a mezei virágok, és örömük tarkaságával lakodalmat juttassanak eszébe a szerelmes fiúnak. A holdvilágot is hagytam egész nyáron keresztül, hadd tegye még csábosabbá fenn a fa tetejiben a gyümölcsöt és a kút mélyében az égi vágyakat.

Csak akkor szerettem volna szólani ismét, amikor észrevettem, hogy az első felhő megjelent a mester úr háza felett. De a szó már gyenge lett volna akkor, mint a szellő, amely kering csupán és sírdogál, mialatt új felhők tornyosulnak. Nem idéztem elé tehát semmi csetepatét, sem arra nem vetemedtem, hogy az emberiség bölcseivel nagy viharágyúkat vontassanak oda, hanem egyedül a villámhárítót vizsgáltam meg, hogy alkalomadtán jól vezesse a csapkodó villámokat. S jó, hogy idejében készen voltam ezzel, mert a második hónap végin, egy hétfői nap estefelé hirtelen eltörött a mester úr kezeiben a reszelő. Az alsó végét a földhöz vágta, a felsőt pedig az ég felé emelte, s abban a pillanatban rákiáltott Lőrincre, mint egy borzos oroszlán:

– Most te következel!

Lőrincnek volt annyi esze, hogy rögtön kiugorjék a műhely ajtaján, és onnét kérdezze meg szelíden:

– Vajon nem volna kár?

A következő percben már a kutat kerülték ketten az udvaron.

A nagy üldözésre kiugrott a leány is a házból, s mire valami történhetett volna, már ott virított az apjára borulva, mint egy rózsabokor. Lőrinc egyet sem szólt, hanem bément a műhelybe, s egy kicsi idő múlva már a bottal a kezében és a tarisnyával a vállán lépett ki onnét.

– No, adjon Isten jót, mert most félig elmegyek – mondta csendesen.

A mester úr nem értette, hogy miképpen lehet elmenni félig, és kérdő szemmel nézett Lőrincre, aki erre így szólt:

– Vagyis a dolgos kéz elmegy, de a szív itt marad.

S már bé is tette maga után a kaput. Künn meg sem állott az úton, hanem szép leptiben mendegélni kezdett a város szíve felé. Amikor elért a barátok templomáig, ott egy legényt és egy leányt pillantott meg. A legény mellett egy láda volt a földön, a leány mellett pedig egy kövér átalvető. Láthatólag azért tették le mind a ketten a terhet, hogy egy kicsit nyugodjanak. Lőrinc megállott mellettük és azt kérdezte:

– Hát maguk hová mennek ilyen nagy elszánással?

A legény sorstársat láthatott a vándorfiúban, mert megtörölte a homlokát, és azt mondta:

– Botfaluba mennénk, ha tudnánk.

Erre Lőrinc megnézte jól a kéttornyú templomot, majd rátekintett az égre is, amelyen nem voltak felhők. Aztán feljebb taszította egy kicsit a kalapját, majd felragadta a ládát, és így szólt:

– No, akkor menjünk, mert vár a vonat!

A hirtelen biztatásra meg is indultak mind a hárman, de a legkönnyebben mégis a legény, mert az ő nagy ládáját Lőrinc emelte. Egy kicsit furcsa is volt a dolog, de ez nem tartott sokáig, mert Lőrinc egy csellengő szegény embert pillantott meg, akihez így szólt:

– Bácsi, ha ez a leány odaadná magának a válláról az átalvetőt, mennyiért hozná ki az állomásra?

A legény mindjárt észrevette magát, és azt mondta Lőrincnek:

– Eredj, ne hajigáld a pénzt! – s már el is vette a leánytól a terhet.

A szegény ember szomorúan nézte a dolgot, és azt mondta:

– Pedig öt lejért elvittem volna.

– No, ha el, akkor ragadja magához ezt a ládát! – válaszolta Lőrinc, s a következő percben már könnyedén büllögött elöl a leánnyal, utánuk pedig terhesen szuszogott a másik kettő.

Egy ideig nem szóltak semmit, de aztán a leány megkérdezte Lőrinctől:

– Maga volt-e még a botfalusi cukorgyárban?

Lőrinc még a színét sem látta volt sohase Botfalunak, sem a cukorgyárnak, de a tekintély kedviért mégis azt mondta:

– Nem sokszor, csak háromszor.

– Vajon kapunk-e munkát? – kérdezte megint a leány.

– Én kaptam tavaly is – mondta Lőrinc –, s még amellett két másik leánynak is szereztem.

Ismét szótlanul mentek egy darabig. Közben Lőrinc rápillantott egy-egy hegyeset a leányra. Szép barna arca volt, tizennyolc esztendősnél nem több, a termete sugár, és a járása nagyon gyönyörködtető. Mindjárt számadást is csinált Lőrinc magában: maga elé idézte a mester úr leányát, és összevetette ezzel a másikkal. Rögtön nagy harc keletkezett az összeeresztésből, de Lőrinc félreállott gondolatban, és az időt kérte fel arra, hogy igazságot tegyen. Aztán mégis gyanakodni kezdett az időre, és úgy gondolta, hogy hadd lássuk: döntsön most, legalább próbaképpen, ez a jóravaló leány. Így szólott tehát hozzá:

– Most, amikor eljöttem hazulról, nem tudtam, hogy egy bizonyos dologban miképpen cselekedjem.

– Mi volt az a dolog? – kérdezte a leány.

– Hát az olyan dolog volt, ami nagyon egyszerűnek mutatkozik, de mégis sok minden kell ahhoz, hogy jó és igazságos döntés jöjjön létre. Vagyis van nekünk otthon két gyönyörű almafánk, s az idén valahogy úgy történt, hogy egyetlenegy alma termett az egyiken is és a másikon is. S most, amikor éppen el akartam jőni, hogy a botfalusi cukorgyárba távozzam, kimentem a kertbe, s az egyik almát le akartam szakasztani magamnak az útra. De amikor már ott álltam a fa alatt, akkor nem tudtam, hogy melyiket szakasszam le. Mert nem egyforma volt a két alma, hanem az egyik édes volt erősen, de jól ügyeljen, mert erősen édes volt! A másik pedig nem volt éppen olyan édes, de aztán érett, ahogy kell!

Itt Lőrinc elhallgatott, és ránézett a leányra, akit már nagyon furdalt a kíváncsiság.

– S maga melyiket szakasztotta le? – kérdezte is tőle.

Lőrinc elnevette magát, és azt felelte:

– Lám, maga mit gondol?

Erre a leány nézett vissza nagy, kutató szemmel Lőrincre, és azt mondotta:

– Mind a kettőt!

Lőrinc kacagni kezdett, majd hízelkedve dicsérte a leányt, hogy mily pontosan eltalálta a dolgot! S még azt is elárulta neki, hogy mind a két alma itt van most a tarisnyában, de itt van egyben a nagy kérdés is, hogy melyiket egye meg előbb. Mert ha meg nem eszi, akkor valaki bizonyosan el fogja lopni vagy az egyiket, vagy mind a kettőt.

A leány erre azt felelte, hogy mutassa meg Lőrinc az almákat, mert akkor ő mindjárt megmondja, hogy melyiket kéne megenni előbb. Lőrinc azt mondotta neki, hogy itt az úton nem lehet, de mihelyt alkalmatosság kerül, megmutatja a két almát. A leány ebbe beléegyezett, és nagyon boldognak látszott, hogy uralkodhatik a két alma felett, ami nem is volt a tarisnyában. Annyira jólesett neki a dolog, hogy a járása még gyönyörködtetőbb lett, a száján pedig szüntelenül virágzott a nevetés. De ezt a nagy mulatságot már nem tudta tűrni a legény sem, aki hátul egyre mérgesebben hozta a leány átalvetőjét. Előrekiáltott tehát nekik:

– Álljatok meg, hadd nyugodjunk egy kicsit!

A leány mindjárt megállott, s meg Lőrinc is. De nem sok szó esett azalatt, amíg a pihenés tartott, mert a leány tovább nevetgélt, a legény pedig hol őt, hol pedig Lőrincet nézte szúrós szemekkel.

– Nehéz ugye az az átalvető? – kérdezte Lőrinc, mire a legény csúfondárosan nevetett, és azt mondta:

– Ha titeket nézhetlek, hogy elöl milyen jól mulatoztok, akkor egy szamarat is el tudnék a hátamon vinni.

Lőrinc könnyedén legyintett, és azt felelte ártatlan arccal:

– Ó, az semmi, mert nekem van egy barátom, aki nemcsak a hátán tud elvinni egy szamarat, hanem benn a fejiben is!

A legény nem tudta, hogy erre mit feleljen, Lőrinc pedig ismét előreindult a leánnyal, majd kedvesen szólott vissza:

– De a legnehezebb az, amikor valaki két különböző almát visz a tarisnyában.

Ahogy ezt kimondta Lőrinc, a leány megfogta a karját, és azt mondotta, hogy siessenek, nehogy későn érkezzenek az állomásra. Hamar kiderült azonban, hogy nem a vonat miatt akart sietni, hanem azért, hogy a legényt megelőzhessék kívánat szerint. Mert amikor a távolság már elegendőnek mutatkozott, a leány odasúgta Lőrincnek:

– Maga ne mondjon ilyeneket Domokosnak, mert erősen mérges miatta!

– Hát Domokosnak hívják?

– Annak.

– S hát még? – kérdezte Lőrinc.

A leány megértette a kérdést, és azt felelte:

– Az a célja, hogy én szeressem.

Lőrinc felnézett az égre, és elsóhajtotta magát, hogy mennyire teli vannak céllal az emberek! Arra a dologra nézve pedig, hogy ő olyanokat mondott Domokosnak, azt válaszolta, hogy nem vaktában történt, hanem ugyancsak céllal! Mert van ugyan pénze neki, s öt lej pénze éppen ugyanvalóst, s az is igaz, hogy a ládát ő adta oda a szegény embernek kihozatalra, de fizetni mégis az fog, aki mérgelődik!

A leány csodálkozással és kérdőleg nézett Lőrincre, aki mosolyogva bólogatott, és azt mondta:

– Nézze csak meg!

Amikor kiértek az állomásra, s a fogadott hordár letette a ládát a földre, Lőrinc kivetette a mellét, ránézett Domokosra, és így szólt:

– Hadd fizessek ennek a szegény embernek!

Egyszerre Domokost is elöntötte a gőgösség, és azt mondotta:

– Senki se fizessen az én ládámért!

Amíg fizetett, Lőrinc rákacsintott a leányra, aki hirtelen kuncogni kezdett. Azonban hamar abbahagyta, mert Domokos olyan szemet vetett rá, mint a rendőr a helytelen emberre. Így aztán a leány is illedelmes lett, és a fizetés is megtörtént. S vehettek mindjárt jegyet is, hogy a vonatra szállhassanak, s egyéb ne legyen hátra, csak az indulás.

Csak hárman ültek egy fülkében, mégpedig a leány mellett Domokos, vélök szemben pedig Lőrinc. Az első percekben sokat gondoltak, de egyet sem szóltak. Amikor azonban megindult a vonat, s már belé is jött a száguldásba jól, akkor Lőrinc megjegyezte:

– Hárman vagyunk, ugyé!

– Látszólag hárman! – mondta Domokos, majd odafordult a leányhoz, és megkérdezte tőle: – Hát te, Zsuzsi, hogy vélekedsz?

– Én most nem vélekedem, hanem utazom – felelte Zsuzsi.

Lőrinc szerette volna tovább fújni a parázst, de bélátta a pajkos eszivel is, hogy jobb lesz barátságot létesíteni, mint a mester után ezt az erősnek mutatkozó Domokost is magára zúdítani. Egy kis hízelgéssel és sok jóízű beszéddel ez pontosan sikerült is. És akkor más hasznos dolog után láthatott. Vagyis a következő nagyobbacska állomáson leszállt a vonatról, s két gyönyörű, de nem egyforma almát vásárolt, s a két alma mellé egy körtét. Csak ő tudta, hogy ezt az utóbbit micsoda célzattal. Jól elrejtette a három gyümölcsöt, s alkalomadtán meghonosította a tarisnyában. Így már minden rendben volt, aminek eddig rendben kellett lennie, s éjfélkor bátran megérkezhettek a botfalusi állomásra.

Itt úgy határoztak, hogy reggelig időzzenek el valahogy a váróteremben, s ott csakugyan el is időztek elég jól, mert a nagy árva asztalra borulva már aludni is tudtak. A legjobban Zsuzsi aludt, s utána Lőrinc. Domokos mind a kettőn túltehetett volna, ami az éjjeli természetét illette, de a féltékenység miatt az aluvást és a leskelődést felváltva folytatta.

Reggel még megmosdottak az állomás kútjánál: Domokos egyszer, s Lőrinc is egyszer, Zsuzsi pedig kétszer szorosan egymás után. Azért kellett neki kétszer mosdani, mert egyformán áhította úgy Domokos, mint Lőrinc, hogy töltsön a Zsuzsi kezire. Ahogy ezzel megvoltak, kicsomagolták a jó hazai eledelt, és reggelire bőségesen táplálkoztak. Utána aztán útnak eredtek a cukorgyár felé. Ahogy mentek nagy bizakodással, Lőrincnek folyton az ég felé járt a szeme, mintha valaki hatalmas pártfogót keresne ott. Egyben elgondolkozott az élet hirtelen fordulatain is, majd különös módon kacagni kezdett, mert az jutott eszibe, hogy ő mennyire megijedt volna attól az embertől, aki a tegnap ilyenkor azt mondta volna neki, hogy ma ilyenkor itt lesz!

– Hát neked mi esik olyan jól? – kérdezte Domokos.

– Nekem ez a könnyűség, amivel megyek – mondta Lőrinc.

Csodálkozott is a másik kettő, hogy micsoda dolog lehet ilyen messzire s olyan hosszú időre csak emígy elindulni! De aztán azt gondolták, hogy ki-ki maga tudja a legjobban az efféle dolog magyarázatát, s inkább a jövő felől kezdtek kérdezősködni.

– A tavaly miféle munkát végeztél itt? – érdeklődött Domokos.

– Én sokfélét – felelte Lőrinc.

Erre Zsuzsi is megszólalt, mondván:

– S mennyi fizetést kapott?

Lőrinc nagyot sóhajtott, és így szólt:

– Akármilyen sokat kap az ember, egy esztendő leforgása alatt úgy odalesz, mintha semmit sem kapott volna!

Domokos is állította, hogy ez így van, és szintén nagyokat sóhajtott a láda alatt. Közben Lőrinc azon járatta az eszét, hogy vajon mit lehetne csinálni, amikor megérkeznek. Mert azt egy szikrát sem szeretné, ha a két társa, de különösen Zsuzsi megtudná, hogy ő még gondolatban sem járt itt soha az életben. Sok mindenre gondolt, amit csinálni lehetne, de határozatba mégsem tett semmit, hanem abban állapodott meg, hogy azt a madarat próbálja majd megfogni, amelyik éppen felrepül előtte.

Dobogott is nagyon a szíve, amikor beléptek a nagy kapun, a gyár udvarára. Hatalmas nagy udvar volt ez, tiszta fövenyes földdel. Jobbra és leghamarább egy nagy épület következett, amelynek rengeteg ablaka volt. Balra pedig, és jó messze, ott állott a gyár, nagy kéményekkel és folytonos zúgással. Lőrinc mindjárt gondolta, hogy a jobbra levő sokablakos házban az irodák lehetnek, s azt mondotta, hogy tartsanak arrafelé. Amikor az épület felé érkeztek volna, akkor azt tanácsolta, hogy ott tegyék le a csomagokat, s várjanak egy kicsit, mert ő talán bémegyen az épületbe, és jelenteni fogja, hogy megérkeztek. A tanács okosnak látszott, s így Domokos letette a nagy ládát a földre, és Zsuzsi is le az átalvetőt. Abban a percben egy nadrágos fiú lépett oda, és megkérdezte:

– Maguk mit akarnak?

Lőrinc ránézett, s mivel látta, hogy csak valami alantosabb fiú lehet az illető, így szólt:

– Meg akarjuk koronáztatni magunkat!

Ahogy ezt kimondhatta volna, abban a pillantásban az épületből is kilépett egy kedves fiatal úr, és a nadrágos fiúnak odaszólt:

– Eredj hamar, és mondjad Bartha mérnök úrnak, hogy fáradjon ide az irodába! De repülj, mint a szél! Ott van a gépházban!

Mire a fiú megmozdult volna, vagy akár pillantott volna egyet a parancsoló fiatal úr, Lőrinc ledobta a tarisnyát és a botot a földre, s mint a villanás, úgy elszaladt a gyárépület felé.

– Miféle fiú volt ez? – kérdezte nagy csodálkozással a fiatal úr.

– A tavaly is itt dolgozott – felelte Domokos neki –, s most együtt jöttünk, éppen az előbb érkezénk meg.

Azonban sok idejük nem volt a beszélgetésre, mert Lőrinc már feltűnt, amint nagy bölcsen és a mérnök oldalán lengedezett visszafelé. S valamit beszélhetett a mérnökkel időközben, s olyan hamar, Zsuzsikáéknak csak kacsintott, s már eltűnt a két úrral együtt az épület ajtajában. Tíz perc múlva úgy jött vissza, mintha most már ő akarna elszalasztani valakit egy másik mérnök után.

– Mi van, Lőrinc? – kérdezte Domokos.

Lőrinc egy cédulát tartott a kezében, azt megnézte, mint valami szolgabíró, majd így szólt:

– Te az ötös barakkba mész lakni, Zsuzsi pedig a hatosba. Egy-kettő! Azt már menet közben mondotta el, hogy ő futár és általános felvigyázó lett a gyárban. Domokos pedig kazánpucoló, Zsuzsi ellenben a süvegek mellé került. Erre nagy öröm és hálálkodás keletkezett, ami nemcsak helyénvaló volt, hanem hasznos is. Azért hasznos, mert az öröm és a hálálkodás rózsaszínű ködében Lőrinc könnyen odapártolt Zsuzsika mellé, és véle együtt eltűnt a hatos barakkban. Nem volt azonban semmi rossz szándéka neki, csupán azt a nagy kérdést akarta eldönteni végre, hogy melyik almát kéne megenni előbb!

Megvárta türelmesen, hogy Zsuzsi tegye le szépen és a helyire az átalvetőt, és hogy szusszanjon is egyet. Akkor azonban a két almát és a körtét kivette a tarisnyából, és nagy ünnepélyességgel az asztalra tette. De úgy, hogy a körte magosan és büszkén álljon a két gyönyörű alma között. S amikor ez megvolt, rámutatott a bal felőli almára, és azt mondta:

– Ez az édesebbik!

Aztán rámutatott a jobb felőli almára, és azt mondta:

– Ez az érettebbik!

– Hát a körte? – kérdezte Zsuzsi.

– Az várja a feleletet. Vagyis azt, hogy melyik almát kéne megenni előbb.

Zsuzsi megnézte jól mind a két almát, aztán elgondolkozott, majd rámutatott arra, amelyik érettebb gyanánt szerepelt, és így szólt:

– Ezt!

Lőrinc felvette az almát, jóízűen beléharapott, majd csillogó szemmel azt mondotta:

– Tudni kell azt is, hogy ez az alma maga volt!

Zsuzsi egyszerre piros lett, mint a rózsa.

– Hát a másik? – kérdezte.

– Az a mester úr leánya, ahol a lakatosságot tanultam.

– S hát a körte?

– Az én vagyok! – felelte Lőrinc büszkén, mire Zsuzsinak nagyot csillant a szeme, szégyenlősen felvette a körtét, és félrefordulva enni kezdte.

Nagy gyönyörködéssel néztem őket, hogy milyen kedvesen és fiatalosan eszik a jó gyümölcsöt, majd egy óvatlan pillanatban elvettem én is a megmaradt almát. Szépen zsebembe tettem, és azt gondoltam, hogy hadd el, Lőrinc, mert jó lesz neked még ez is valamikor!

Csont és velő

Angyalok éneke

Fogós kérdés, hogy milyen asztalosok vannak. Mert ha valaki azt mondaná, hogy van bútorasztalos és műasztalos: én azt felelném, hogy jó-jó, de hát még? Ha pedig azt mondaná, hogy van barna asztalos, és van szőke, én azzal sem lennék elégedett.

A szemem csak akkor csillanna igent, ha végső szorultságból azt mondaná elmésen valaki, hogy van falusi asztalos, és van városi asztalos.

Keserű Mátyás falusi asztalos volt.

Növendék koromban, amikor deák voltam, nyáron által gyakran időztem a mester műhelyében. Szerettem őt, s nyilván ő is engem. A mesterség néhány titkába is béavatott. Nótát is igen sokat tanultam tőle, mert igen nagy énekes volt. Talán énekesnek még nagyobb, mint asztalosnak. Azonkívül kedvelte a betűt is, amivel jótékonyan hatott a falusi emberekre.

S hiába hívták Keserűnek, mert vidám volt a maga különös módján.

Különben pedig…

No, de jobb lesz, ha nem magyarázom tovább Keserű mestert, hanem elmondok egy rövid történetet, mely az ő természetét jobban elbeszéli.

Nyár volt. Július végén. Már estére hajlott az idő. Csak ketten voltunk a műhelyben, s beszéd nélkül. Keserű mester ablakrámákat festett, okkersárga színre. Én a gyaluforgácsot kígyóztattam, miközben azon töprengett az eszem, hogy vajon minek az illatához hasonlít a gyaluforgács illata. Mielőtt azonban kitalálhattam volna, hogy legjobban a gyaluforgács illatához hasonlít, kinyílott az ajtó, s hát nagy térfoglalással egy fiatal emberke lépett a műhelybe. Kamasz emberke volt, vékony és szőke. A lábbelije poros, vastagon. A vállán hátizsák, s a fején egy gyengécske sapka. Könnyű volt látni, hogy a városból jöhetett, a poros úton. Ámbár a köszönése nem városi módra vallott, mert nagy hangon így szólt:

– Adjon az Isten jó napot!

Keserű mester rápillantott az ifjú vándorra, de csak megnézte őt egy pillantással, s oda sem vakkantott neki. Hanem az ablakrámát szó nélkül tovább festette. Látván, hogy nem fogant meg a köszönés, azt gondoltam magamban, hogy ezek ketten nyilván régi ismerősök, csakhogy most haragban vannak.

S én sem szóltam semmit.

A jövevény letette szépen a hátizsákját, majd nagy tisztességtudással odament Keserű mesterhez, kinek az oldala mellett megállott.

– A mester úrhoz van-é szerencsém? – kérdezte.

Keserű mester erre sem szólott semmit, hanem tovább festette a rámát, mintha csak a légy dongott volna a füle mellett.

A helyzet különösnek kezdett látszani.

Annál is inkább, mert az ifjú emberke nem retirált, hanem tovább folytatta a szót, mondván:

– Engedje meg, hogy bemutassam magam: Szeder Károly asztalossegéd vagyok!

Keserű mester erre sem hederített semmit.

– Szeder Károly vagyok! – nyomta meg a jövevény.

De hát szó helyett ismét csendet nyert.

Az iskoláját, gondoltam magamban, most mindjárt bőgni kezd ez a szegény Szeder segéd. De nem gondoltam jól, mert csupán a vállát vonta meg, majd odajött egyenesen hozzám, hátha a váratlan csapásról fel tudnók lebbenteni együtt a fátylat.

– Süket? – kérdezte tőlem.

Én megráztam a fejemet, hogy nem süket.

– Hát akkor?!

– Talántán – mondám neki – a szedernek még nincsen itt az ideje.

– De engemet úgy hívnak! – védekezett a segéd.

Hát erre én is megvonítottam a vállamat, hogy a nevéről s az egész dologról nem tehetek; s ilyenformán ismét csendbe borultunk, ami nem volt a legjobb.

Láttam Szederen is, hogy bizony, mert rettentő szorongással nézett reám. Még a két karját is meg-megemelte néha, nehogy lemerüljön a csend mélyébe. Látván e szoros béborult állapotot, nagyon megsajnáltam a szegény jövevényt, s intettem neki, hogy jöjjön csak utánam.

S jött.

Amikor kiléphettünk a szobából, bétettem magunk után az ajtót, s ránéztem Szederre, aki így szólt:

– Hát ez rémítő helyzet!

– Vegyen csak levegőt, bőségesen! – biztattam.

Szeder az árnyékos helyen kétszer is nagyot szippantott a friss levegőből.

– No, jobban van-e? – kérdeztem.

– Kicsit jobban – mondta.

– Hát akkor ne búsuljon – folytattam –, mert segítünk valahogy a dolgon. Honnét jött, s mi járatban van?

– A városból jöttem – válaszolta Szeder ifjú –, s az lenne a célom, hogy Keserű mester segédnek felfogadjon. Mivel hát úgy hallottam, hogy segéd kéne neki.

– Hely lesz, ha szót fogad nekem – kezdettem a tanítást. – Hajlandó-e szót fogadni?

– De mennyire! – mondta serényen.

– Hát akkor hallgasson ide! – folytattam a tanítást. – Elsőbben is, amikor belép a műhelybe, ne úgy köszönjön, ahogy köszönt. Mert ugyanis Keserű mester azt szokta mondani, hogy ő nem sekrestyés, hanem asztalosmester. Érti-e?

– Értem, kérem.

– Másodszor pedig: az Istent hiába ne emlegesse, mert Keserű mester azt szokta mondani, hogy az neki eddig is sokba került. Érti-e?

– Értem, kérem.

– Harmadszor pedig: tud-e énekelni?

– Tudok!

– No, akkor csatát nyerünk! – szóltam boldogan; s azzal kihoztam a hátizsákot a műhelyből, és Szedernek azt mondottam, hogy vegye a hátára ismét, s majd úgy jöjjön a műhelybe vissza, mintha még nem is járt volna ebben a házban soha.

– Értem!

– Mindent?

– Mindent!

No jó, én előrementem, vissza a műhelybe, s ott Keserű mesterhez így szóltam:

– Hát mester bátyám, ha most jönni találna egy magának való segéd, felfogadná-e?

– Ha nekem való jönne, azt igen – felelte ő.

S abban a pillantásban megnyílott az ajtó, s azon félrecsapott sapkával belépett Szeder. A hátizsákját egy mordulással ledobta a földre, majd megdörgölte verejtékes homlokát, s csak úgy általában így szólt:

– Még az angyalokat is elnyeli ez a fene por, míg az ember a városból ide kijön!

Látván, hogy igen jól kezdi, még adtam egy kicsi zabot a jókedvének, szólván:

– Tán előbb köszönne, ha bémegy egy házba!

– Nem sekrestyéshez jöttem – folytatta Szeder –, hanem Keserű Mátyás mesterhez!

No, gondoltam, igazán jó csapáson megy a dolog; s így fűztem tovább a szót:

– Az Úr jóságos és mindnyájunknak közös atyja: mért nem köszön hát az Ő nevével?

– Én sem vagyok sekrestyés – vágta ki Szeder. – Hanem asztalossegéd!

– Maga asztalos?! – csaptam rá örömmel.

– De mennyire!

– Helyet szeretne talán? – tudakoltam tovább.

– Én azt – folytatta Szeder –, de csak olyan helyet, ahol a mester is úgy gondolkozik, mint én.

– Hát maga hogyan gondolkozik? – kérdeztem.

– Én úgy, hogy nem hiszek semmiféle hókuszpókuszban – hirdette Szeder. – Aztán óvakodom az alázatos szemforgatóktól, nemkülönben a szektárius szellemektől!

Nagyokat bólogattam erre, miközben szemmel tartottam Keserű mestert, aki egyre vidámodva festette a rámát. S folytattam is, szólván:

– S mit szeret, ha szabad kérdeznem?

– Én a vidámságot, s különösen az éneklést! – mondta Szeder, mire én rögtön megbiztattam, hogy énekeljen egyet.

Hát erre mindjárt széjjelvetette a két lábát a segéd ifjú, és kántorosan azt a dalt kezdette énekelni, hogy: Ha férfi lelkedet egy nőre feltevéd…

Midőn a dal végét jól kiterítette, akár a páva az ő farkát, intettem neki, hogy a kabátját vesse le, s az inge ujját tűrje fel… Szeder ezt meg is cselekedte gyorsan, mire én odavezettem őt Keserű mesterhez, akihez így szóltam:

– Mester bátyám!

– No, mi az, fiam? – kérdezte Keserű mester.

– Adja hát oda az ecsetet ennek a legénynek!

Oda is adta rögtön.

Szeder pedig a kezébe ragadta az ecsetet, s miközben egy új dalba kezdett, úgy festette tovább az ablakrámát, mintha esztendők óta ebben a műhelyben dolgozott volna. Én magam s Keserű mester hátrább húzódtunk, s onnét néztük a kellető munkát.

– Milyennek találja, Keserű bátyám? – kérdeztem végre.

– Istentelen fickó, de jól dolgozik – felelte Keserű Mátyás.

– Hát akkor felfogadja segédnek, ugye?

– Fel én!

Több szó már nem is esett, hanem beléállottunk mi is a dalba, és énekeltünk. Együtt, mind a hárman. S boldogan és nagy örömmel, ahogy csak az angyalok tudnak.

Mikes Kelemen

Kedves Anyám!

Lássa, más mint vélekedik rólam, de én mindjárt nevetéssel kezdem el ezt a levelemet. Hát hogyan is ne kezdeném avval, amikor ilyen nagy és irtóztató levéllel rontok bé a házba, s kigyelmed azt vélheti, hogy immár meg is kaptam azt az elmebéli zavarodást, melytől a tavaly oly erősen féltett.

De várjunk, mert mindennek vagyon magyarázatja, azonképpen ennek a levélnek is.

Nem is rég volt, mert csak egy esztendeje, hogy otthon lehettem Farkaslakán, s egy kicsi időt együtt töltheténk. Szép tavaszt értünk akkor, de még a szép tavasznál is szebb volt, amikor én rakásba tettem eddigvaló könyveimet, amelyeket én mind a magam nyughatatlan elméjéből szerzettem, s akkor azt mondtam nagy gyermeki és igaz örömmel: látja-é, édesanyám, ezeket mind én írtam teli! Akkor esett meg, hogy kegyelmed engem az elmebéli megbillenéstől féltett. De az aggodalom után mindjárt felderült az orcáján a mennyboltozat, s abban a két nevető, tatáros szemében is feltündökölt az anyai csillag. Jól észrevettem, hogy örömét találja bennem és elmém gyümölcseiben, de egy csepp mégis hiányzott a tengerből. Nagy epedéssel azt mondá nekem ugyanis: még csak azt szeretném megérni, hogy nekem is írnál valami szépről valami szépet.

Hát ez a magyarázatja ennek a hosszú levelemnek.

Mert én attól a perctől fogvást folytonosan csak azt kerestem, hogy találnék valami szépet, amiről úgy tudnék írni, mint a vágyam sarkallja, és kedves anyám megérdemli. Most nagy öröm vagyon mind az én szívemben, mind pedig a papiroson, mert reátaláltam arra a szépre. S nem is kitalált dolog, amiről szólok, hanem Ember, és annak az embernek valóságos története. S a tetejében még székely ember is; igaz, hogy nem udvarhelyszéki, hanem csak háromszéki, de abban azután a legjobbféle, mondhatnám: példakép.

Ha szükség volna reá, akkor is csak egy hibát lehetne találni benne; ez az egy nem más, mint hogy megholt, mégpedig elég rég, mert ennek előtte 174 esztendővel. Szükség azonban a hibatalálásra nincsen, mert olyan ember volt ez a háromszéki, aki holta után egy könyvében feltámadott, s még mindegyre jobban támad.

Ennek utána, úgy gondolom, már figyelemmel és nagy kíváncsisággal várja, hogy megmondjam ennek az embernek a nevét, s elbeszéljem az ő kincses életét; valamint azt is, hogy mit tudott írni abban a feltámasztó könyvben olyan nevezetest. De erre még egy kicsit várni kell, mert az a világ, amelyben ő született és gyerekeskedett, mindenképpen megkívánja a fülön való ragadást. A bárány mondatja velem, vagy éppen a galamb, a fülön való ragadást, mert amicsodás idő volt az, kegyetlenebb elbánást is megérdemelne. Mert ha elszánná arra magát, akkor képzelje el, hogy milyen lehet legvalóságosabban a siralom völgye. Nohát olyan volt akkor mind egész Magyarország, mind pedig az erdélyi tartomány. Minden hely teli rakodva német katonákkal, akik ott is űzték a törököt, ahol török egy szikra sem volt. De bezzeg volt magyar, és volt más hazai lakos, s török helyett százszor török volt az minden német katonának. A sereges és nagyugró sáska vagy a ragadozó, erdei állat s még a vészesen terjedő ragadós betegség is mókás dolog ama kegyetlen és pusztító németek mellett. Féltek is úgy a szegény magyarok tőlük, hogy aligha félhettek úgy még a tatároktól is. Azt mondja a történelem, hogy példának okáért egyszer öt magyar falu, amelyik egymás mellett volt, s meghallotta a németek jövésit, futni kezdett ropogós télben az erdők felé. A gyermekeket szorgos futásukban elhullatták az utakon; s azok ott fagytak meg szegények, de a nagyok sem menekedtek meg benn az erdőben, ahol étel és ital helyett mind csak megölő hidegben részesültek. Ha akarná valaki, személyes tanút is idézhetne, aminthogy a történelem is idéz egy hadi bírót, aki maga is német zsoldos katona volt, de mégis némi csekély emberséggel, mert ilyeneket írt a felettes németeknek: „A német katonaság elnyomatása alatt valósággal odajutott a magyarság, hogy előbb ökreiket, azután földjeiket s legvégül a feleségük és a gyermekük testét kénytelenek eladni. Gyermekeiket a töröknek adják el rabszolgaságra, mert a német katona nem kérdi, hogy honnét a pénz, hanem csak legyen!”

Hát ebben a világban született az a csecsemő ember, akiről írom levelemet. S ami csodás volt az a bánatos idő, azonképpen érkezék a világra ő is. Nem a családot vagy a belsőséget s a házi gazdagságot gondolom, mert azt mind szerencsésnek lehetne nevezni, mivel az apja s az anyja egyaránt java nemesek voltak, igen módos udvarházzal és megélhetéssel. Hanem az apát hiába kereste volna szemének első kinyílásával a gyermek, mert az a háborúban időzött éppen, s nem is lehetett tudni, hogy mely részen. Csak későbben vették a szomorú hírt, hogy a székely kurucokkal együtt egy bizonyos Thököly nevű vezérhez állott, ami így nézve méltó cselekedet is lett volna, ha győzni is tudnának vala. De sajnos, úgy megverődtek a zernyesti csatában, s éppen a gyermek születési esztendejében, hogy futásra kellett fogniok a dolgot. Egyenesen béfutottak Havasalföldjére, ahol még a török basáskodott akkor. A szegény háromszéki vitéz azt gondolhatta, hogy immár biztonságos helyzetben van, de bezzeg felnyílék hamarosan a szeme, mert a havasalföldi vajda kiadta őt az Erdélyben kevélykedő német generálisnak, aki Fogarasra vitette, s ott nagy kegyetlen kínzásokkal halálba küldte.

Ezt a vitéz székely embert Mikes Pálnak hívták, a fia pedig a keresztségben a Kelemen nevet kapta. Mivel pedig a falujok Zágon volt, amely ma is jó hírben áll mind az egész környéken, azért az árva fiút Zágoni Mikes Kelemennek nevezik mindenütt, ahol magyarok laknak.

Bajos igazat szólani, hogy vajon szerencse volt-é az, vagy éppen szerencsétlenség, amikor néhány esztendő múlva elétűnt egy Boér Ferenc nevezetű másik nemes ember, és azt mondta, hogy ő bizony elvenné feleségül a háborús özvegyasszonyt. Ha az asszonyt tekintjük, ő szerencsének nézhette, mert feleségül ment a nemeshez. Egy legfelsőbb ítélettel, ha az egész magyarság életire és jó hírnevére gondolunk, talán mi is a szerencsét emlegethetjük, mert eme második házasság nélkül Mikes Kelemen talán sohasem lett volna az az útmutató csillagunk, aki így lett. Mert a mostohaapa nagy változásokat vitt az árva fiúval végbe. Először is átkereszteltette őt a katolikus vallásra, mivel az édesapa református volt, de ő maga katolikus. Azután pedig elküldötte a legénykét a kolozsvári jézsuita papok iskolájába, ahol sokat és szorgalmasan tanult, legkülönösebben a deák nyelvből.

Nem illendő dolog az Istenre reáfogni mindent, ami velünk vagy mással történik. De ebben a jelenvaló esetben mégis fel kell sóhajtanunk a legmélyből, hogy milyen csudálatos az Isten csendes igazgatása, mellyel minden utat béfödöz, csupán egyet hagy nyitva, hogy azután azon az egyen futhassunk az Ő akarata szerint! Mikor volna lehetséges jobban látni az efféle rendeléseket, mint éppen a Mikes Kelemen életiben? Azt kell felelni, hogy soha. Ugyanis minden úgy következett egymás után, ahogy a stációk a keresztúton szoktak következni. Először csak béfogadta a katolikus Anyaszentegyház a háromszéki bárányt, azután már ment is a jézsuitákhoz, ahonnét hátramarasztotta nekünk azt a rajzos munkácskáját, amely ilyen címmel ékeskedik: Hit, remény és szeretet. Ez az ő jelmondása maradt egész életiben, de amikor leírta, akkor még bizonyosan nem gondolta, hogy északi Magyarországon nemsokára zászlóra fognak írni egy másik jelmondást is, amely így hangzott átal a szegények siralomvölgyén: „Pro libertate!”

Vagyis a szabadságért, amely elvétetett a magyaroktól.

Ezt a szabadságos magyar zászlót egy szegény falusi ember emelte elsőbben az egek felé, ahol az Isten lakóhelyét minden vallású ember egyaránt keresi. Hamar és bőségesen lettek társai Esze Tamásnak, mert így hívták azt a szegény falusi embert. De jól tudták, hogy egymagukban nem sokra mehetnek a nagy és kiterjedt német hatalommal szemben, azért vezért kerestek szorgosan. S ki lehetett volna valaki más a kuruc magyaroknak a vezére, mint éppen Rákóczi Ferenc! Csak ő lehetett, s ő is lett, mert ismerte jól a magyar nép elnyomatását, melyet szinte nézni sem tudott már, hanem egy-egy kurta időre elbujdosott előle. S mi lett a kurta bujdosásokból? Elsőbben lett a kurucok általános felkelése, azután pedig egy sírig tartó, és nagy bujdosás.

A nagy bujdosásig van azonban még egy és más, amit egyszer mi s egyszer pedig a németek emlegethetnek erősebben.

Nekünk legerősebben azt kell emlegetni, amikor annyira haladtak volt már a kurucok, hogy Rákóczi Ferencet Erdélyben fejedelemmé választották. Ez nemcsak azért nevezetes, hogy egyszer ilyen fejedelmünk is lehetett, hanem jelesen azért is, mert Mikes Kelemennel nagy dolog történt éppen ebben az időben. Ugyanis a nagy és szépséges fejedelem, akinek északi Magyarországon egy milliónál is több holdban volt a földje, úgy magához, mint a fejedelemséghez méltó udvart akart támasztani. Azt gondolta, hogy ezt a célját semmivel sem érheti el jobban és érdemesebben, mint ha megalapítja az erdélyi „Nemes Társaság”-ot. Átal is váltotta mindjárt cselekedetté ezt a gondolatot, mert Kolozsvár városában, ahol őt fejedelemmé emelték, helyből meglétesítette az erdélyi magyar ifjakot.

Tudni kell, hogy Boér Ferenc úr, mármint a Kelemen mostohaapja, mindenütt ott szokott volt lenni, ahol valami kedvező dolog rügyezésbe fogott. Így hát az erdélyi nemes úrfikat sem lehetett nála nélkül összeválogatni, mert mindjárt jelentette a fejedelemnek, hogy neki is volna egy arra való fia. A fejedelemmel beszélni lehetett, s azt válaszolta, hogy hol vagyon hát az a nemes ifjú? Jótól kérdezte, mert Kelemen már ott is állott a fejedelem előtt. Szép öltözetű és szelíd ábrázatú ifjúnak látta őt a fejedelem, s mivel időre is éppen megfelelt, mert tizenhét esztendős volt, azért maga mellé vette. Egyenesen apródnak tette meg, hogy az ő legbelső dolgaiban legyen a szolgálatjára. Nem kellett sok idő, hogy a fejedelem észrevegye: no, ebben az egyben jobban választottam, mint a generálisokban, mert amíg azok makacs természetűek és mindenben a legnagyobb tudósok, addig ez az ifjú serény és ügyes a szolgálatban, okos és derűt keltő a beszédjében, és szépen ragaszkodó minden cselekedetében.

Az is az Isten titka, hogy miben és hol adja az embernek az ajándékot.

Bátran el lehet mondani, hogy Mikes Kelemen ilyen játékos ajándéka volt az Istennek, mind a fejedelem számára, mind pedig a mi számunkra.

Az ajándékban Rákóczi tudott hamarébb gyönyörködni, mert attól az időtől fogvást, hogy Kolozsvárott egymás szemibe tekintettek, Kelemen soha el nem hagyta az ő urát és a szegény magyarok vezérét. Jóban és rosszban huszonnyolc esztendőt töltöttek együtt, de inkább a rosszban töltötték mind a huszonnyolcat, mert négy esztendő múlva leesett a kurucok csillaga, s talán elbújt valahol a magyar földbe belé, hogy még kincsesebb legyen az a föld.

A csillag lehullása után azt üzenték a labanc németek Rákóczinak, hogy akarná-é magát s a vagyonát és társaiét épségben megőrizni, mert ha akarná, akkor hódoljon meg, s úgy lesz. Rákóczi erre nem is felelt, hanem csak eszibe jutott a kurucok zászlója, és azt gondolta, hogy inkább földönfutó lesz, csakhogy a zászló ragyoghasson mindig, amíg él a magyar nép. Meg is mondta abban a helyben az ő generálisainak s más társainak, hogy hívségben marad mindazokért, amikért az Isten és a Haza rendelése szerint harcolt, de immár nem kívánkozik bírája lenni senkinek. Ilyenformán ki-ki maga bíráskodott önmaga felett. Valahányan voltak, olyan ítéletet hoztak maguk felett, hogy nem tekintik a német szót, hanem Rákóczi mellett maradnak, és véle együttesen vállalják a zarándokságot. A fejedelemnek könnyben ázott a szeme, hallván a hűséges vallomásokat. De leginkább a fiatal Kelemen orcáján nyugtatá a szemit, mert ez az ifjú nemcsak leghűségesebben állott melléje, hanem huszonegy esztendős létire ilyen bölcs szavakat is mondott: „Nagyságos fejedelem, az Isten rakás kenyeret hintett el imitt-amott az ember számára, s az velünk is úgy vagyon: menjünk tehát, s ahol megtaláljuk, a magunk részit szedjük fel.”

Így indult el a halálig tartó bujdosásra Rákóczi Ferenc és véle együtt a hűséges csapat, mintegy ötvenig való ember. Az útjukat Lengyelországon keresztül vették, s ahogy ott megközelíthették a tengert, egy Danzig nevű kikötővárosban hajóra szálltak, s egyenesen Angolországba mentek. Itt azonban bal lábbal találtak partra ereszkedni, mert az angol királyné Rákóczival még beszélni sem akart. Ha nem is akart, azért még nem szökdöstek belé a bujdosók a tengerbe, hanem elmentek Franciaországba, melynek a királyával rokonságot tartott Rákóczi. Elsőbben is ide kellett volna jőni nekik, mert szíves fogadtatásra találtak. Meg is ülték úgy magukat a franciáknál, hogy amikor elmentek innét, már ötödfél esztendővel voltak idősebbek.

Mikes Kelemen kiváltképpen nagy hasznát vette a francia vendégségnek, mert nemcsak megtanulta annak az országnak a nyelvét, hanem sok okos és útbaigazító könyveket is olvasott. Fiatal és jóféle értelmével ezekből mindent kivett, ami neki kellett. A legnagyobb lelki rezdülést mégsem ezek az okos könyvek idézték fel benne, hanem egy szép és nevezetes francia asszonynak a levelei. Ezeket a leveleket akkor még nem tette nyomtatásba senki, de a csemegés és pajzán dolgok miatt, melyek azokban a levelekben rejtőzködtek, mégis szélesen és hosszan el valának terjedve. Azt is mondják némely tudós és babra emberek, hogy Kelemen innét nyerte volna a kedvet és a sugallatot, hogy ő is levelekben írja meg, amit a szívében hordott, s amit a világban tapasztalt.

Én nem tennék esküt arra, hogyan és miképpen volt, de azt biztosan lehet tudni, hogy ez a háromszéki fiú elmebéli szükségben nem szenvedett. Ha netalán a szép francia asszony adott volna neki mintát és buzdítást arra, hogy belső gazdagságának a gyümölcseit nekünk levelekben hagyta hátra, akkor legalább találtunk egy asszonyt, akit bátorsággal dicsérni lehet. De lám csak, nemigen van időnk a dicséretre, mert Rákócziék ismét tengerre szálltak, hogy valahol máshol szedjék fel azt a rakás kenyeret, amit Kelemen szerint az Isten elhintett az ő számukra. Nagy volt a hír, hogy a török császár milyen bőséges ígéretekkel hívta az országba őket: de talán az ő reménységük még a török ígéretnél is nagyobb volt. Hát azt nem is lehetne csodálni, ha nagyobb lett volna, mert abban reménykedtek, hogy a hatalmas császár nagy hadat fog melléjük adni, s ők annak a hadnak az élén tollasan és zászlósan fognak Erdélyországba visszamenni. Erről a reménységről szólottak egymás között a bujdosók, amíg a tenger hányta-vetette őket. Volt idejük elegendő, hogy fülitől farkáig cirógassák a reményt, mert huszonöt napig ringottak a nagy vízen. Nem egyszer, de sokszor megesett, hogy Kelemen a bajtársaitól elhúzódva mélyedezett. Talán azt hihették, hogy búnak esett az a jó szagú és csendülő lelke, de ő bizony egyéb dolgon járatta a pillangós eszét. Ez az egyéb dolog nem más volt, hanem az, hogy neki van egy ismeretlen Nénje, s annak a Nénjének ő levél formájában mindent meg fog írni.

Úgy is történt, ahogy a fejébe vette, mert ahogy megérkeztek Gallipoli városába, még azon a napon papirosat terített maga elé, és belékezdett az első levélnek a megírásába, emígy:

„Édes Néném, hála legyen az Istennek, mi ide érkeztünk ma szerencsésen.”

Bizony nagy szó volt az, hogy szerencsésen, mert még ma is jól meggondolja az ember a tengerre szállást, hát még abban az időben, amikor a mérges szelek és a morgó vízhegyek kedvükre térengethették a hajókat, mivel azok a máiaknak csupán a tojásai voltak. Nem csoda hát, hogy a tenger erősen ijedtit vette Kelemennek, aki ezt nem is átallotta a Nénjének bévallani, mert azt írta: „Én olyan bátor vagyok a tengeren, hogy ha a hajó egy oldalára fordul, már azt gondolom, hogy a halaknak leszek vacsorára. Még Szent Péter is megijedt volt, mikor a vízben sipadoztak a lábai; hát mi bűnösök hogyne félnénk!” Hálá légyen az Istennek, ezt a tengeri ijedtséget hamar kiújulta, s még az „etyepetyéje” is jócskán megjött, csak éppen a jóféle ennivaló hiányzott a megkerült etyepetyéhez. Mert a töröknek olyan vallása van, hogy sem disznóhúst nem eszik, sem szalonnát nem tart, sem pedig töltött káposztát nem rotyogtat. De ami egyebet adtak volna, avval is elég rosszul jártak a magyarok. Nevezetesen úgy volt a dolog, hogy a kajmakány, ki uraságban mindjárt a fővezér után következik a törököknél, egyszer meghívta őket délebédre. Annyi igaz, hogy sokféle ennivalót hoztak a szolgák, de miképpen! Úgy, hogy csak megszagoltattak mindent, s azután már el is vitték. Kelemen úgy kelt fel a „száraz ebéd” után, ahogy leült volt. Fel is fogadta abban az álló helyiben, hogy török vendégségbe máskor csak jóllakva megyen. Várhatta azonban, hogy újólag meghíja valami gazdag török, s legalább az orrát megvendégelje, mert hívatlanul maradott. Aki elsőbb embert meghívtak, második ízben az sem vágyódott, mert a török nem csinál ilyenkor egyebet, csak „ád egy pipa dohányt, egy findzsa kávét, azután, egy-két szó után, a hosszú hallgatás. Amikor pedig a füstölőt eléhozzák, már az arra való, hogy el kell vakarodni a háztól”.

Azonban nemcsak asztalnál ember az ember, hanem egyéb állapotjában is. Így tekintve, sok dicséretet kaptak Kelementől a törökök. Emberséges emberek voltak, ha a keresztényeket meg is vetették. Az érkezésnél is igen hathatós pompával fogadták a magyarokat, és mindenféle tisztelő cifrasággal. Olyan nagy volt a lárma és a tódulás, hogy Kelemen azt gondolta: no, most elrabolják őket, s már csak azt nézte, hogy melyik kötözi meg. Szíves és jó ember volt maga a vendéglátó kajmakány is. Ez pedig nem akárki volt, hanem a török császár rokona, mivel a császár leányával hált. Nem irigyelte azt tőle senki, mert úgy beszélték, hogy elegendő csúf a császár leánya. Elég csúf lehetett, mert a kajmakány őt is úgy szokta volt megvendégelni az ágyban, ahogy a magyarokkal cselekedett az asztal mellett. Emiatt panaszt is tett a leány az ő hatalmas apjának, aki úgy segített a dolgon, hogy az asszonyházba hívatta a kajmakányt, s ott jól ráveretett a bottal. Ezt a látványosságot nem Kelemen látta, mert az asszonyházba még törökben is csak a kappanformájú megheréltek mehettek bé. Hanem az egyik magyarnak a felesége mosóné volt a kajmakány udvarában, s ő hozogatta haza a jó törökös híreket. Kelemen azonban még a mosónénál is többet tudott, pedig nem kajtatott hírek után, csak a leveleket írogatta szorgalmasan az ő Édes Nénjének. Így tudta azt is, és jóslat formájában meg is írta már előre, hogy a kajmakányból rövidesen fővezér lesz. Amikor kérdezték tőle, hogy ezt honnét tudhatja, akkor így felelt: „Onnét gondolom, mert a császár leánya jobban szeretne fővezérné lenni, semmint kajmakányné.” Bé is telt hamar a jóslat, mert a császár a „mészáros” fővezértől elvette a pecsétet, és a kajmakánynak adta. Nekem is úgy tetszik, hogy helytelenül cselekedett, mert „jobban illik egy mészároshoz, hogy jó hadi ember legyen, mivel úgyis mindennap vért ont”.

Amikor a pecsét ezen az úton az elsőt vándorolta, akkor már a magyarok Drinápolyban voltak, mely mutatványosabbnak tetszett, mint az első. Itt egy jó darabig künn a mezőn laktak; sátorok alatt, valamint az izraeliták. Azután szállást csináltatott nekik a fővezér, de nem sokkal haladták felül akkor sem a sátorozást. Egyedül a Rákóczi szállása volt emberséges, mivel azok a törökök még magyarban is nagyra nézték a legfőbbik embert. A többi magyaré csak abban különbözött egymástól, hogy az egyik hibásabb volt a másiknál. Kelemen mégis jókedvvel írá a Nénjének: „A házam négy kőfalból áll, azon egy fatáblás ablak, azon a szél mind széllyire, mind hosszára béjöhet. Ha pedig papirossal becsinálom, az egerek és a patkányok a papirost vacsorájokon elköltik.” Az ágya a földre volt vetve, füttőzni pedig egy cseréptálhoz járt, melyben egy kevés bakszén izzotta a meleget. Panaszkodás helyett inkább azon tűnődött, hogy az ablakot mi célból vágták olyan messze a magosba fel. Nem másért biza, hanem egyedül azért, hogy ne lehessen azon kileskelődni s a töröknéket szemre venni. Volt ott a házban egy kicsi fából való szék, s leskelődés helyett Kelemen inkább azon üldögélt. Ilyenkor mindig a bujdosók sorsán gondolkozott, valamint a világ mutatványos és gyarló dolgain. Bélátta, hogy ennek így kellett történnie, mert az „Isten azt szereti, hogy az ő akaratján fussunk”. Nincs jobb, mint hogy „bízzunk, amíg élünk”. Mert lám, mire mennek mások is a magok nagy szabadságával és a hatalomra való feltörekedésükkel! A mészárosból felhágott vezért is egy pillantás alatt a porba tevék, amelyből mindnyájan vétettünk, akár háromszéki nemes emberek legyünk, akár vérontó mészárosok.

Igaz, hogy gyönyörűséges volna még egyszer meglátni Zágont, de ha Isten másképpen végzett, akkor „holtunk után lássa meg más, akitől lehet”.

Így töltötte Kelemen a négy kőfal között az időt, míglen egy esztendő múlva jött a parancs, hogy tovább kell menni. El is vonultak egy másik városba, aminek Jenikő volt a neve, s ott feküdt éppen a tenger partján. A szállással itt sem járt jobban, mint Drinápolyban, mert a tenger szélye felett lakott egy cövekes házban. A padló alatt térdig érő víz locsogott folytonosan, hogy úgy tetszett éjjelenként, mintha feredett volna. A ház olyan emberé volt máskülönben, akit távolról főispánnak is lehetett volna nézni. Az is volt, de csak „a rókák között, mert szőcs” volt. Bútor semmi nem állott a házban, de a zsidóknak sem volt bútoruk ennek előtte, s mégis milyen jól meg tudtak élni. Az ablak alatt nagy halak úszkáltak, s azoktól sokat kérdezősködött a Nénje felől, csak éppen a halak nem feleltek.

Nem kell mégsem azt gondolni, hogy csupán a halakkal társalkodott volna, mert a galambot jobban szerette. Ez a galamb egy Zsuzsi nevű lány személyében rejtőzködött a nagy Bercsényi házában, aki első generálisa volt Rákóczinak. Ennek a galambnak a cirógatására és a véle való turbékolásra sokat járt a generálisékhoz. De a víz itt sem folyt egészen leptiben, mert egyfelől Bercsényi erősen kunkorgatta a nagy bajuszát, másfelől pedig Bercsényinének, ki „Ábrahám idejében még fiatal lehetett”, soha meg nem szűnt beszélni a szája. Mindig azokról a mulatságokról záporozott, amelyek még az ántivilágban, vagyis az ő lánykorában voltak. Kelemen hagyta, hogy beszéljen, s úgy tett, mintha ügyelne is minden szóra. De azután hazament, és megírta a Nénjének: „Énnekem amicsodás természetem vagyon, elhallgatom az embert három óráig is, de azután kérdje meg kéd tőlem, mit beszéltek nekem! Mert én azon a hiten vagyok, hogy ha régi dolgokkal akarom az időt tölteni, akkor a Nagy Sándor históriáját olvasom; az elég régi.”

Isten őrizzen meg mindenkit, hogy ezt a generálisnénak szemibe megmondta volna, mert kényes és rátartós asszony volt erősen. Még amikor egyik helyről a másikra akart volna menni, akkor is nagy pompával és karon kellett vezetni. Egyszer azonban mégis másképpen esett, mert földindulás lévén, Bercsényinének hirtelen az „ijedtség lett a hopmestere”, s annak a karján futott egyedül a kertbe. Nem is lehet csodálni az ő megszeppenésit, mert olyan goromba volt az a földindulás, hogy még a Kelemen háza alól is egyszeriben lement a víz, „s csak este jött haza”.

Ha „rák hátán” járt is az idő, mégis szinte két esztendő múlott el emígy. Akkor ismét jött a török parancs, hogy más városba fognak menni. A nagy gályát már elé is állították a vízre, hogy azon utaznának. Látván a nagy nekirugaszkodást, mind megijedtek, hogy nagyon messze kéne menniök, s azért a fejedelem elment tudakozódni a fővezérhez. Bár igen jóféle ember volt ez a nagy tollas, mégsem árulta el még a fejedelemnek sem, hogy hol lesz a következő szállás. Csak mosolygott, és így szólt: „Csak annyira vagyon, hogy ha a riskását itt megfőzik, odavihetjük melegen.”

Arról nem tudósította Kelemen a Nénjét, hogy csakugyan főztek-é riskását, de arról igen, hogy ismét hét napot a tengeren töltöttek. A hajót gályarabok siklatták, óriási lapátokkal evezvén. El lehet gondolni, hogy micsoda dolog van ott, ahol kétszázhúsz rab ember, aki láncra vagyon verve, éjjel-nappal dolgozza azokkal a nagy lapátokkal a vizet. Ezek a rabok mind keresztény emberek voltak, sőt, még magyar is volt közöttük. Kelemen meg is kérdezte ezektől a szegény magyaroktól, hogy nem vágyódnak-é haza. Azt felelték neki, hogy a feleségük és gyermekeik eddig úgyis elvesztek otthon, s így minek és hová vágyódnának hát.

A világnak akkori állapotjáról találóbb szókat a tengerbe pökni nem is lehetett volna.

De elég találót mondott Bercsényi generális is, amikor az új szállásra megérkeztek. Mert hallván, hogy Rodostó eme új városnak a neve, mindjárt megbolygatta a betűket, odafordult Kelemenhez, és azt mondta: ez a hely lesz Ostorod. A jövendő igazat adott a generálisnak, sőt, még annyival megtetézte, hogy nemcsak Kelemennek lett ostora, hanem mindnyájuknak, akik bujdosók voltak.

De még azelőtt sok nevezetes dolog történt. Elsőbben is, amikor meghallották, hogy itt Rodostóban sok időt fognak tölteni, akkor mindenki a maga fészkit ügyekezett tatarozni. A törökök is egy kevéssé jobban megerőltették magukat, mert emberségesebb szállást juttattak a bujdosóknak. Kelemen valami örménynek a házát kapta, s ahhoz kicsi kertecskéje is volt. De a jó szagú hírek mellett már az első napon egy csendülő hírt is írásba tett a Nénjének. Az örmények ugyanis erősen megijedtek a magyaroktól, s hamar elfutottak a kádihoz, mondván: „Ezek a magyarok olyan hamisak, hogy az asszonyokon, a leányokon még az utcán is erőszakot tesznek.” Pápai Gáspárnak jutott a magyarok résziről a felelet, de Pápai nem is maradt adóssa az örményeknek, mert a kádi előtt ezeket a szókat pöké ki nagy ügyesen: „Nem lészen nekik semmi bajuk, de ha azután az ő tyúkjok a mi kakasainkhoz jőnek, akkor semmiről nem felelek.” A kádi törökösen mosolygott, s azt mondta, hogy örökké annak van igaza, aki a legjobban felel.

A békesség azért sohasem állott helyre a magyarok és az ottvaló lakosok között, akik görögök, örmények és zsidók voltak, szinte egyarányú számban. Az örmények legfőképpen a „tyúkjaikat” féltették, akikre a magyarok törvényt akartak volna tenni. A görögök szerfelett kevély népek voltak, a zsidók pedig ott is olyanok, mint egyebütt a világon. Háborúságra mégsem került a dolog, mert ott őrködtek a szpáhi katonák, s azok egy szempillantás alatt bárki rendetlenkedőt felmagasztaltak a piacon.

A rodostói rák még lassabban járt a hátán az idővel, mint a jenikői. Kelemen sokat volt unalomban, mert a kertben és a mezőkön való sétálásba is beléun az ember. Unadalmában a régi királyok cselekedeteiről írt leveleket, és példabeszédekkel bizongatta, hogy mindnyájan egyenlők vagyunk az Úr előtt, és hogy „azt a szomorúságot kell nekünk jónéven venni, amelyet onnét fellyül küldenek reánk; és nem azt, amelyet mi csinálunk magunknak”.

Az ő szomorúságát felülről küldték reá, s azért mindig „reménységgel pihegett”. Azt is mindennap reménylette, hogy egyszer eljön az idő, amikor visszamehet Erdélybe, minek a címeribe az a hűtelen káposzta került. De az az idő egyre nem akart jőni. Helyette megérkezett ellenben a pestis, és „sétálni kezdett közöttünk”. Elsőnek egy Horváth Ferenc nevű embert ragadott el, azután pedig Bercsényiné felett kezdék kaszálni a szénát. Tudni lehetett, hogy „már hamarébb meglátja a mennyországot, mint Magyarországot, de bizony jobb is az első a másiknál”. Amikor megholt, a vén Bercsényi nem tett nagy zokogásokat, mint ahogy gondolni lehetett volna, hanem inkább a kincsesládákat nézegette. Kelemennek egy szikrát sem tetszett a dolog, mert hideg és reszkető pennával írta: „Vallyon nem házasodik-é még meg? Mert itt nincsen más leány, hanem Zsuzsi. Zsuzsihoz pedig még más is tartaná közit, de aki gazdagabb, a hatalmasabb.” Jól megsejtette a jövőt, mert a vén Bercsényi csakugyan szerette a bárányhúst, és nem sok idő teltivel Zsuzsit feleségül vette. „Ilyen a világ! Rendszerént a szegény fogja meg a madarat, és a gazdag eszi meg.”

A test után a szív is bujdosásra került hát. Csak éppen az elme maradt meg szabadnak és járkálónak. Bolygott is Kelemen elméje ebben az időben eleget, mert a pápától elkezdve a módos püspökig és a selyemhernyókig sok mindenkit felkeresett. S még fel egy haszontalan diákot is, aki a mátkáját nem akarta elvenni feleségül, mert a vigyázatlan leány tánc közben egy kis szelet talált bocsátani. De „amely deákból az olyan szél kifújja a szeretetet, az megérdemli, hogy a leányok sok babot és retket egyenek”.

S amíg így járkált az ő egészséges elméje, azalatt „az irgalmas Isten a Bercsényi úr lábaiba tette a purgatóriumot”. De hát ilyen a világ! „A benne való életnek a kezdete nyomorúság, a közepe nyugtalanság, a vége fájdalom és szomorúság.” Hanem a reménység a Bercsényi halála után is csak reménység maradott, mert Zsuzsinak igen kedves volt a grófi titulus, mit némi vagyon mellett az ura hagyakozott reá. Inkább elpályázott grófnésan Lengyelországba, semmint a Kelemen felesége legyen. Úgy kifogytak tehát az asszonyi nemből, hogy bátran lehetett írni: „Még végtire olyan szokás lesz közöttünk, valamint az Áthos hegyén lakó görög barátoknál, ahova nemhogy szabad volna menni az asszonyoknak, de sőt még semminemű nőstény állatot sem szabad tartani.”

Zsuzsinak a nyomán öregedni kezdett lassanként az idő, s elfogyott a szerelem is, mint a lassú járású hold. De hát „akármelyik nagy tűz elalszik, ha annak eledelt nem adnak”. Csak éppen az a tűz nem aludt el, amelyiknek a közegiben a Kelemen Édes Nénje ült, olvasván nagy gyönyörködéssel „az ésszel és a nyájassággal írott leveleket”. De azokat lehetett is nagy gyönyörködéssel olvasni, mert szép dolgok és élvezetesek állottak bennök, ami a törökök életét és legkivált furcsa vallását illeti. Ők is sok mindentől megtartózkodnak, amitől a keresztény-embernek is kötelessége volna, de sőt még az ő nagyböjtjökben nemcsak a tiltott eledelektől, hanem attól az édességtől is, melyet az asszonyember nyújthat csupán. Jó is az, mértékletesnek lenni, mert aki nagy mohósággal gyúrja be magába az ételt, az a „fogával ás magának vermet”. Akinek pedig a hasa nem árvízben, hanem „árborban” úszik, arról mi jót lehessen mondani? Azt bizonyosan nem, amit arról, „aki idős leánnyal hál, mert az olyan jó cselekedet, mint a szegényeknek való alamizsnálkodás”.

Sohasem esik haszontalanba, ha valaki mértékletességre akarja tanítani az embereket, de hol van az a nagy és hatalmas, aki a halált tudná megtanítani erre? Mert íme, minél többet megevett már a bujdosók közül, annál többre és nagyobbra fente a fogát. Eljött már a fejedelemért is, s mihelyt megállott az ágya mellett, már „a lélek kiment belőle, s csak a halál maradott benne”.

Fekete angyal vitte el a lelkét.

Most már csakugyan „olyanok lettek az árva magyarok, mint az evangyéliomi beteg, aki harminc esztendeig volt a tó mellett: várván, hogy valaki vesse belé, amikor az angyal felzavarja”. Az angyal felzavarta a kicsi magyar tavat, de nem akadt, aki belévesse őket a tóba. Egyszeriben felbomlott a rend, s bizony Kelemennek sokszor eszibe jutott, hogy mit mondott volt neki egyszer a fejedelem: „Hadd el, még sokszor eszedbe jutok, ha meghalok.” Hiába jött el a nagy fejedelem öregebbik József fia, mert „igen messze esett az alma a fájától”, s még azt a kicsi rendet is felforgatta, ami még megvolt.

De „az Isten azt akarja, hogy fussunk az ő akaratján”. Azt akarta a török császár is, amit az Isten, mert ember sohasem akarhat mást, még ha olyan nagy és hatalmas is, mint a török császár, akinek valami olyan nagy galuskát adtak a németek, amit nem akart lenyelni: azt gondolta tehát, hogy megszalasztja a bujdosó magyarokat, s megjáratja őket Erdély körül, hadd legyen a németeknek is az ijedtség a hopmestere. Hamar elindultak tehát Konstantinápoly felé, ahol elsőbben is meglátogatták a török fővezért, kihez Kelemen szerint „nagy vizes pompával” mentek, mert éppen nagyon esett az eső. Itt a török császár Józsefet Erdély fejedelminek nyilvánította, és a többivel együtt Csernavodára küldte. Mindent szaladva cselekedtek, sőt folyton repülőfélben voltak, de a halál jobban tudott repülni, mert Csernavodában utolérte a friss fejedelmet, és meghívta magához.

Minden olyan jegyben állott, hogy immár „apostolok eloszlása lészen”.

Kelemen Bukarestbe ment, hogy a vajdát szép szavakkal meglátogassa. A vajda a táborban volt, vagyis sátor alatt, a maga káposztáskertjében. Itt beszélgettek egy kurta időt, azután pedig Molduvába indult Kelemen. A kövér és virágos mezőkön sok kedvit találta, de a szeme mégis inkább járt az erdélyi hegyek irányába. „Örömest bément volna Zágonba, de az Úr béfedezte előtte az odavivő utakot.” Így hát csak Jász városába mehetett el, ahonnét két hónap múlva a kozákok megszalasztották. Ismét futni kellett az Isten akaratján, melynek a végiben ott állott Rodostó, Rodostóban pedig a halál.

Három török császárt szolgált ki, és ötvenöt török fővezért. De gondolatot csak egyet: az Istenét, mely egyben a magyaroké is volt.

Hát kedves Anyám!

Én ennek a mi székely emberünknek az életinél szebb megírnivalót nem találtam a kigyelmed számára. Most a levelem végin, ahogy elgondolkozom, különösképpen kicsordul a szívemből valami, és kicsordul a szememből a könny is. Mert csak mi tudjuk ketten, hogy kigyelmed is bajos életet élt örökké, melyet úgyszintén csak nyájas elmével és béaranyozott türelemmel tudhatott elviselni.

Hála legyen az Istennek a nyájas elméért és a béaranyozott türelemért, melynek szárnyai alatt talán a jövendőben is reménységgel piheghetünk.

Szerencsés Gyurka

Volt egyszer egy ember, s egy felesége neki. Annyira mentek ketten, hogy rendes időben egy gyermekük született.

Úgy hívták, Gyurka.

Jóféle gyermek volt Gyurka. Példája a bölcseknek már zsenge korában. Kicsivel beérte, s kézen-közön felnőtt. Magához való ésszel is rendelkezett. A dolgot nem szerette, igaz; de ezt Isten akarata szerint, az apjától örökölte.

Addig s addig, hogy legény lett belőle.

Vándorlásra adta magát. De csak akkor látta meg, hogy milyen a világ. Az egyik háztól ugyanis elküldték, a másiknál nem adtak neki enni, a harmadiktól dologgal riasztották el.

Valami vén székellyel találkozott egyszer.

– Hó! – mondta neki kurtán, mert fárasztotta a sok beszéd.

Az öreg megállt, s ráhunyorított:

– Te ki vagy, hogy nekem úgy „hógatsz”?

– Én álomfejtő.

– Álomfejtő? No ügyelj, mert attól büdösödik a hal – mondta a székely.

Még egyet-kettőt mondtak egymásnak, de nem találtak össze, s tovább mentek.

Ekkor egy úr jött, s Gyurka felbiztatta:

– Ejtsen el egy piculát, hogy kapjam meg!

– Eredj, s dolgozzál! – felelte az úr.

Erre otthagyta őt is, s elment, s lefeküdt az erdőben egy fa alá. Aludt hét esztendeig, s akkor valami kutyák felriasztották. Morgott nekik Gyurka, hogy még aludni sem lehet ebben a világban, s elindult ismét.

Elért egy faluba, s ahogy vánszorgott keresztül azon, hát az egyik kapuban, valami rovásos széken, módosan üldögél egy ember.

– Nem kell magának egy szolga? – kérdezte Gyurka.

– Gyere, s állj bé! – mondta az ember.

Megegyeztek, aztán jóllaktak, s ittak reá.

Másnap szántani küldte két ökörrel Gyurkát a gazda. Ő kiment, s egész nap döglődött a falu végin, s este hazament.

– Mennyit szántottál? – kérdezte az ember.

– Fel én az egészet – felelte Gyurka.

Így szántott három napig szájjal. Akkor titkon kiment a gazda, s észrevette a nagy csalást. Nem szólott semmit Gyurkának, csak egy kutyát adott másnap melléje.

Kimentek négyen ismét a földre. Gyurka leállította az ökröket, s ismét le akart feküdni, hogy szántson, de amint ezt tette volna, hát a horgasinába jól beléharapott a kutya.

– Bolond vagy-é? – nézett a kutyára Gyurka, de az eb nem tágított.

Erre felállott a legény, s így szólt:

– A kutyamarás nem jó, de a munka olyan sincs.

Azzal kirázta a tarisznyát, s a szalonnát is odavetette a kutyának.

– Isten maradjon veletek! – köszönt az ebédelő kutyának és a két ökörnek, s ismét elbaktatott a világba.

Bolygott elé s hátra valami hét esztendeig. Akkor olyan álmot látott, hogy kicsi Isten lehet, csak akarni kell. A kezeit hátratette tehát, mint a kitalálók, s szép leptiben megindult egy óriás mezőn keresztül. Egyszer elért egy nagy folyóhoz, s annak a partján leült. Olyan erősen kezdett gondolkozni, hogy sült el belé a feje. Amikor mégis látta, hogy semmit sem tud kitalálni, eleresztette magát, mint a többi tárgyak a világban. Szemlélődött, s várta, hogy a nagy természet mutassa meg, mitévő legyen.

Így üldögélt napnyugtáig, amikor nagyot csobbant a víz. Lassan arra nézett, s hát kacagó halak játszadoznak. Egy pillantás alatt megkívánta létüket; s bízva az Istenben is, hirtelen befordult a vízbe, mint a csutak. Nyomban érezte, hogy a farka megnőtt, s meg a lebernyegek is az oldalán. Úszni kezdett tehát, s folyton csak vizet ivott volna, mint az igazi halak.

– Ha én nem vagyok hal, akkor senki! – mondta örvendezve, s még sebesebbre fogta az úszást. Nem telt belé két perc, s már seregestől körülvették a kicsi s a nagy fürge halak. Hideg, gyilkos szemekkel nézték, s azután marni kezdték.

– Hé, testvérek! – mondta Gyurka, de a szavával sem javított semmit a dolgon. Erre fújni kezdte mérgesen a vizet, s menekült a part felé, ahogy csak tudott. Ott szárazra vetette magát, s talpra támaszkodott.

– Isten veletek! – köszönt a halaknak is, majd ismét hátratette a karjait, hogy kitaláljon valami egyebet, s megindult.

Mendegélt az áldott napon, amíg a víz leszáradt róla. Akkor újból lefeküdt, s látni kezdte az álmokat, egyiket a másik után. Valami hét esztendőt aludt által emígy, de akkor érezni kezdte, mintha rágná a két fülit valami. Mozdulni akart, s hát bajosan megy. Kinyitotta a két látóját, s hát a leforgó esztendők alatt úgy felverte körülötte a helyet a fű, s úgy béfonta őt is, hogy a legénykedés nehezére esik. Kiáltott egyet, s nyomban hat nyúl szökött ki a feje mellől. Erre gondolt ő is egyet, s mozgatni kezdte az orrát s a két fülit: s egy pillantás alatt olyan baknyúl lett belőle, mintha aranyfüvön nevelkedett volna. Örömében toppantott a jobbik lábával, s erre nyomban egy másik nyúl került valahonnét melléje.

Éppen javában barátkoztak, amikor feltűnt egy fegyveres ember.

– Gyere, fussunk! – szólott Gyurkának a másik.

– Fusson más – mondta Gyurka, mert nem szerette pazarolni az erejét. Erre a másik elfutott, ahogy csak tudott. Ő pedig megmozgatta kacagva a bajuszát, rögtön két lábra állott, s kivetette a mellét is, mint aki legény a talpán.

Megindult ismét, s ment, mendegélt.

Egyszer elérkezett egy gyönyörű egyenes útra, s amikor kilenc nap és kilenc éjjel folyvást egyet ment azon, leült nyugodni egy kőre. Itt kiült egy telet s egy tavaszt egy helyben, s a nyár derekán éppen indulni akart újra. Előretette az egyik lábát, és elnézett az útvonalon előre. De akkor meglátott valami leányt, amint igen kellemesen mozgott messze. Fiatal lehetett, mert gyorsan aprított, s a fejét peckesen hordta.

Gyurka érezte, hogy egyszerre megfutamodik benne a vér. Rég az ideje, hogy nem látott volt efféle igézetes népet. S legalább ezt az egyet nem akarta elszalasztani.

A feje berregni kezdett, mint a motor. A két karját meglebegtette, a lábát behúzta maga alá, s hát abban a percben egy fecskemadár lett belőle.

Felrepült, s keringeni kezdett a leány feje felett.

– No, Gyurka, most csirikolj! – biztatta magát, s kezdett énekelni. Egy kicsi idő múlva akkora bátorságot vett, hogy a leány vállára szállott. Ott berzengetni kezdte a tollát, s nagy gyönyörűségében folyton énekelt, miközben a leány nagy szeretettel simogatta.

Egyszer aztán a tenyerébe vette a leány, s bétette a kebelébe.

– Helyben vagyok! – örvendezett Gyurka, és rebesgetni kezdte a tollát. Aztán végső helyet keresett magának. Amikor azt megtalálta, lustán magára húzta takarónak a szerencsét, és álmodozni kezdett.

Ma is ott álmodozik bizonyosan. Jobb helyet a földön nem is találhatott.