Hajnali madárA vizek hátáról leszállott a fény. Az erdők átbújtak a horizonton. A mezők lehunyták szemüket. A hegyek elsüllyedtek. Bent a faluban pedig eléjött rejtekéből a denevér, és az első ház derekára karikát repült suhogva. S reá kialudtak lassan a virágok a fán, s a házakban meggyúltak a lámpák. Aztán énekelni kezdett a csendben a harang is, mire végérvényesen megszületett a falusi este. A pap felállott asztala mellől, s a templom felé fordulva megszokott imádságát mondta: „… és áldott a Te méhednek gyümölcse: Jézus…” – Plébános úr, egy kocsi béjött a kapun! – rontott bé Jézus szent nevénél Kati, a mindenes leány. – Miféle kocsi, te? – Elég módos kocsi. – S ki van véle? – Valami magos személynek láccik. Rögtön kiugrott a pap az Istenes útból. – Eredj, s fogadjad, te! – szólott a leánynak hirtelen hangon, s ahogy helyre taszigálhatott sietve jó néhány széket, maga is megindult, s még a reverendát is térdig emelte, hogy fürgébben mehessen. – Szervusz, Józsep! – kiáltott feléje a kocsi mellől egy férfi, kinek a hangjával együtt mellénye is messzire virított. – Szervusz, Kázmér! – szólott vissza felemelt hangon a pap. – Kezit csókolom, nagyságos úr! – szíveskedett a leány is, de rögtön ráesett a papi gazda: – Hallgass, te! – feddte sietve – mert az nem nagyságos, hanem méltóságos. Kati javítani akart éppen, de a szavát elgázolta dörögve a pap: – Eredj, s mutasd meg a pajtát; s jó dolgok legyen azoknak a lovaknak! A végszóra egy másik alak is elébukkant a kocsi mellől. – Szervusz, kedves Józsep! – Híjj, micsoda áldás! – ölelte meg azt is a pap. – Hiszen az egész vármegye itt van! – Nem a vármegye, hanem az ország! – javított belé a férfi, és a nagy szavakra megmarkolászta nyomatékul vadászkalapját. A pap azonban állott a maga útján. – Ne bőcsködjetek annyit – mondta legyintve –, hanem Isten hozott, s gyertek! – Isten s a haza sorsa! – fontoskodott búsan a fehérmellényes. – Bizony, temetni jöttünk… – tette rá sötéten a másik, mire megállott rögtön a pap is, és az urak szemébe kémlelt a maradék fényben. – S kit akartok temetni? – kérdezte. – Szegény hazánkat: szép Erdélyországot. Mintha mélységet vágtak volna pont a lába elé, visszább lépett egyet a pap, majd előrehajlott valamicskét, s úgy tette fel a fekete kérdést: – Hát csakugyan elvesztettük Erdélyt?! – El. – A szerződést alá fogjuk írni – mondta a másik. Egy ideig sújtottan álltak. Aztán mégis bémentek lassan és szótalanul a házba. S akkor az istállóban megszólalt Kati, ahogy kötözte a lovakat a kocsislegénnyel együtt: – Hát ezek mik, hogy olyan rangosak? – Ezek az urak-e? – Ezek. – Nagy kárt vallottak hirtelen. – Kárt-é? S azt miképpen? – Hát az egyik kamarás úr s alispán – magyarázta a legény –; s a másik főszolgabíró, de csak tetszelögnek immár, mert megkapták a végzést, hogy a rományok fognak uralkodni. – S a címjök megmarad-é? – érdeklődött Kati. – Vagy marad, vagy nem, de megtartják – mondta a legény, s hirtelen röhögni kezdett, s még leült belé a jászol karfájára, s úgy idétlenkedett sokáig darabosan. Végre mégis megjött a szava, s így szólt: – Láttál-é csóré cigánypurdét bokrétás kalappal? – Én nem. – No, ez nagy kár, mert éppen olyan a helyzet. A leány elértette rögtön a dolgot. A szeme megcsillant, s hóval mosott fogai kilátszottak az örömben, jelezvén, hogy az urak tetején találkozott a legénnyel. – A mü markunkba nem ütnek pecsétet, ne félj… – mondta. – S ha ütnek is reggel, lekopik estére – szólott a legény, és odament Katihoz, hogy a gyenge lámpafényen szemébe essék, mint a tüzes csóva. Átfonta derekát, és a nyakára bújva súgta: – Szeretőd van-é? – Van a nyavalyát, hiszen szent házban lakom! – mondta a leány, s éppen kéz alá állott, de nagyot kiáltott a ház felől valaki akkor. – Akki? – eresztette el a legény. – Az maga a pap – szólott Kati, és az ajtóba pendült. – Poroncsoljon, pelébános úr! – jelentette magát. – Hát te mi csinálsz ott? – Ehelyt a ponkhálót verem, nehogy vajegy mérges ponk megmássza a lovakot. – Gyere elé, s három csürkét ölints le, mert az urak megehültek. Még hátravillant a leány két szeme, aztán sietve megindult. Alig léphetett azonban kettőt, a legény hangja suhanó madárként repült az illatos tavaszi estben: – Aztán visszavárlak… Csendbe merült utána minden. A falu is lefeküdt már az erős tavaszi munka után a hosszú völgybe. Csak az angyal állott kiterjesztett szárnyakkal felette, mint egy csodálatos tó felett. A legény is hallgatagon ült egy ideig a két ló között az alacsony jászlon, de aztán kiáradt belőle az erdélyi föld és az Időnek lelke, s izzó szemekkel dúdolni kezdte a megsújtott nép szomorú dalát:
S mialatt így énekelt a magyar bánat örökös pusztájában, odabent a vacsorát várták az urak, s itták a pálinkát a falon keresztrefeszült Krisztus átvert lábai alatt.
– Hát ez felséges volt, Józsep! – szólt a főszolgabíró vacsora után, s kigombolta kerek hasán a kabátot, s megdőlt nagy egészséggel hátrafelé a széken. Kék mellénye megfeszült, és rajta végigborult az aranylánc, mint a három araszra zsugorodott erdélyi égen a Csaba útja. – Gratulálok a csirkéhez, s nemkülönben a leányhoz – kacsintott kicsire húzott szemmel. A pap bort töltött éppen, s visszamosolygott. – Szegények vagyunk, de jól élünk – jegyezte meg minden gondolat nélkül. Az alispán nem lépett belé a beszédbe. Ő még a sajtot ette finomkodva, s melléje kedvenc almáját, a batult. Sovány, szépen gondozott arcán azonban mintha valami gond feküdt volna. A szemeiben is ború látszott, s a homlokán ránc. – Kár, hogy nem büdösebb – mondta egy idő múlva. Aggodalommal néztek oda, mert nem tartották lehetetlennek, hogy nemzeti bánatában félrebeszél. – Mire értetted? – előzékenykedett a pap. – Én erre a sajtra – felelt a másik. A főszolgabíró kacagni kezdett. – Hozass Párizsból büdösebbet – mondta. Egy kissé ízetlennek találta az egészet a pap. Látszott is valami hirtelen merevség az arcán. Azonban jó magyar lévén, megőrizte vendégeinek úri örömét, s nem szólt semmi rontót, hanem kedélyesre húzott arccal poharat emelt, és koccintott. Eme mozdulatra azonban, mint a megindult lavina, az érzelem megtömörödött hirtelen benne, s felállt. – Kedves barátaim! A két vendég letette poharát. Tudták, hogy a pap nagy szónokló férfiú, s valami megrázó jelenetet vártak, amely a könnyeiket is megereszti talán. Magasabbra ültek, és meghatottan néztek a szilaj és nagy hajú fejre, amelyen rángatódzni kezdett lassan a száj, és szavakat szülni: – Én nem Erdélyt akarom temetni, hanem magunkat. Ezt a nemzedéket, amely nem volt méltó bizonyára e földhöz. Mert, kedves barátaim, én azt hiszem, hogy Erdélyt nem lehet eltemetni soha: az áll, mint egy örök szikla, amelyről lehullhat a fáradt madár, de maga össze nem omolhat. Mert Isten, a mi Mindenhatónk, gondozza ennek a földnek fenséges arcát, akár nevet az, akár sírni látszik… A főszolgabíró játszani kezdett az aranylánccal. A másik finom zsebkésével a poharából halászott kifelé valami dugótöredéket. Mondhatta már a szép frázisokat nékik a pap, mert nem szorongott a szívük, és nem fakadt fel bennük a könny. Fűzhette és köthette a gyönyörű szóvirágokat is, mert rögtön, ahogy bétoppant az Isten a szavak közé, úgy érezték, hogy vakon jár a beszélő férfi, s csak szánalmat ébreszt szavaival, mint egy újfajta erdélyi koldus. – Hát minek is keveri bele ebbe az Istent! – duzzogott magában a kamarás. – Hiszen ez politika és diplomácia volt az egész! – Azért azt mondom néktek – szavalta az utolsó szavakat a pap –, hogy bízzatok Istenben, mert amíg ő veletek van, addig senki sem hagyott el. – Éljen! – ujjongott az alispán. – Éljen! – ujjongott a főszolgabíró. Koccintottak, s ahogy megihatták fenékig a bort, szótalanul maguk elé néztek, de a szemük sarkából valahányan lesték egymást. A színpadi csendet, amely távolról nagy nemzeti bánatnak látszott, az alispán oldotta meg végre. – Szépen beszéltél, Józsep. A pap elgondolkozott, majd lengetve fejét, így szólt: – Ó, mennyi nagy-nagy témát ad nekünk az Isten, amiről mind szebbnél szebben lehet beszélni. – Bizony, bizony… – bólogatott a fehérmellényes. – Tölts még egyet, Józsep! – mondta a vadászkalapos. Felemelte a pap a kancsót, s akkor vette észre, hogy kifogyott a bor. Hamar felállt, sietve kiment, és jót kiáltott az udvaron által: – Kati, hol vagy? Az istálló ajtajából eléugrott nemsokára a leány. – Tessék, pelébános úr! – Te ott mi csinálsz ismét? – Ehelyt a lovakat itatjuk. – Gyere, s hozz bort fel a pincéből, mert az urak ihatnának. Fel is hozta a leány a bort, s ahogy az asztalra tette, megfogta az alispán a karját. – Hány éves vagy? – kérdezte. – Kinek húsz, kinek száz. Szerette volna maga mellé ültetni, de tartott a paptól. S ha már nem lehetett, valami mást, valami úri szórakozást akart. – Itt nincs valami egzotikum? – kérdezte. – Milyenfajta, kérlek? – Hát izé – akadozott –, valami jópofa cigány. – Van, hogyne volna! – mondta a pap. – Gyere csak vissza, Kati! – Poroncsoljon, pelébános úr. – Eredj egyenesen Csunyihoz, s mondjad, hogy hozza a hegedűt is, mert nagyuraknak kell muzsikálni. – S hát valami különös, bogaras ember? – fűzte tovább a megpendült alispán. – Olyant akarsz? – Olyant. Van talán? – Várj, Kati! A leány az ajtóban megállt. A pap pedig sietve adta elé: – Hát van, van itt egy nagyszerű költő, egy mellőzött tehetség. Bolond egy kicsit, de annál igazibb. Kecskésnek hívják, mert kecskével jár örökké; hosszú szakálla van, és rögtön írja a verset: alkalmi strófát, epigrammát, ódát, elégiát. – Ó, te Józsep, hozasd ide, kérlek! – S van egy „apostol” is – folytatta a pap. – Én azonban inkább bolsevikinek nézném. Tanult fej azért, tudod, s egészen új jelenség. S érdekes, egy parasztnak a fia. – Ó, hozasd ide azt is! – Te Kati! – intett az ajtó felé a pap. – Poroncsoljon, pelébános úr. – Szaladj, mint a sebes szél, s hidd ide Kecskés urat is, a pennás dalnokot. S aztán Simó Balázst, a főhadnagy urat is! Mondjad, hogy valami urak vannak itt, akik tanácskozni szeretnének véle. A leány elment. – Nagy spektákulum lesz… – pöfögött egy bőrszékben szivarozva a főszolgabíró. Az alispán pedig kivált nem tudta összefogni a száját. A gazda töltött, s a nyugtalan várakozásban mind sűrűbben ittak. Tíz perc múlva kopogtatott valaki az ajtón. – Lehet. Simó Balázs jött bé. Középtermetű, csontos, nyugtalan szemű fiú volt. Katonanadrágot viselt, csizmát és falusi kabátot. Barna, kemény arcáról ömlött a hit, s két karjáról a munka fénye. Bemutatkozott, és jól megnézte sorra az urakat. A pap leültette, és poharat tett eléje. – Köszönöm, nem iszom – mondta határozottan Balázs. – A fogságom ideje óta nem élek véle. Hiszen ez nem is érdekes! – gondolta az alispán, de mielőtt szólhatott volna valamit, megérkezett a cigány: mezítláb, foszlottan, egy suta kalappal a fején. – Hát téged ki ruház? – kérdezte mindjárt a főszolgabíró. – Engemet a jó szerencse, istálom – mondta a cigány, és sorra ment, s szépen kezet csókolt az uraknak. Amikor azonban Balázsnak is bókolni akart, ez keményen rászólt: – Hát te féreg s nem ember vagy?! – Ember vagyok, istálom. – Nohát légy az, s ne nyald senki kezét! Az urak feszengeni kezdtek a különös tanításra, amikor kopogtatás hallatszott megint az ajtón. – Tessék! – mondta a gazda, és felállt. Egy különös férfiú jött lassan az ajtónyílásból elé. Kopott, hosszú fekete kabátja volt, és szürke nadrágja, minek a szára hosszú szárú csizmába futott. Azt hihette bátran akárki, hogy vak ember öltözteti. Réveteg, gyanakvó szeme volt, hegyes feje, megeresztett bokros haja és kenderszínű nagy szakálla. A legmeglepőbb azonban mégis az volt, hogy zöldre festett kötélen egy fehér kecskét vezetett maga után. Szerencsés jó estét köszönt, majd sorra ment, és mindenki előtt meghajlott, mondván: – Várfalvi Török Tóbiás, nemzeti költő. – Hát a kecskét, azt hogy hívják? – szólt valamit az alispán, hogy röhögni ne kezdjen. – A kecskét? Azt Múzsának – mondta a nemzeti költő, és megsimogatta a szelíd állatot. – Foglaljon helyet, mester! – kínálta meg egy székkel a pap. Tóbiás meghajtotta magát, és leült. Aztán a szék lábához kötötte gondosan a kecskét, majd körülnézett, és így szólt: – Rossz világ jár a költőre, kérem. Az urak mind koszorúban ültek az asztalnál. A nemzeti költőre pislogtak, s valami kuncogó öröm futkosott a szájuk peremén. Csak Balázs maradott komoly. Szemei a keserűség és a megvetés tüzével veséig szúrtak. Tóbiás nagy mélabúval körültekintett, majd meglapogatta a kecske nyakát, mire az otthonosan lefeküdt. – Mi a nótája, mester? – kérdezte az alispán. – Az én nótám? – mondta a nemzeti költő, és ünnepélyesen felállt, aztán kivetette horpac mellkasát, s így szólt: „Árpád apánk, ne féltsd ősi nemzeted…” – Húzzad! – intett a fejével a cigánynak az alispán. – Nem tudom, istálom. – Hogy?! Nem tudod ezt az ősi nótát?! S még mered magyarnak mondani magadot, te üszökvég, te nemzetközi denevér! Egy pillanatra megállott az arcokon az élet, de aztán könnyedén legyintett egyet a kamarás úr: – Húzz egy mást, de magyarnak valót. A cigány nekidőlt a hegedűnek, s ahogy rázendített, az urak is fújni kezdték a nótát:
Balázs nem énekelt. Néma volt és elszánt, mintha a halál legyezte volna az arcát. De az urak másodszor is dalolni kezdték a „magyarnak való” nótát, s mint annyi sokszor, gyászos nagy időkben, most sem hallották, hogy a körüllévő házak tetején szólanak a halál kicsi ágyúi, a baglyok. Amikor pirkadni kezdett, már mind izzottak az urak. Csillagoknak érezték magukat, akik ímé, egy utolsó lobbanással, lehullanak a magyar égről. Féktelenek voltak, meggyúlt bennük a bánat, és úgy kiáltották az erdélyi tavaszba: – Jaj, ezt nem lehet elviselni! Az alispán karjaira bújt a boros asztalon: – Én elmegyek innen, pedig nekem szerelmem Erdély! – Együtt megyünk, Kázmér – folytak a könnyei a főszolgabírónak. – Mert mi ezt nem tudjuk nézni! Sorjában vigasztalta őket a pap: – Bízzatok csak az Istenben, mert ez a földi élet úgyis csak egy jelentéktelen állomás. Balázs döbbenve nézte őket. Arcája mindegyre változásba esett. Egyszer nagy sajnálkozás ömlött el rajta, máskor megvetés és harag, majd tűz borította bé, mint a napot; és végül józanság és élet áradott rája, mint a tavaszi földre. Akkor szólani kezdett, s megfontolt szavai úgy hullottak alá, mint a kövek: – Én nem hiszek a szóvirágban, sem a könnyben. És nem hiszem, hogy szereti Erdélyt, aki elmegy. Vegyen kalapácsot minden magyar, vagy bújjék a földbe, de maradjon itt! Az urak csodálkozva hallgatták a székely fiú egyszerű szavait. Csak a fejüket rázták néha, hogy ezt nem lehet, jaj, ezt nem lehet itthon maradva kibírni. Valami menedéket kerestek, valami kicsi rést, ahol kibújhassanak innét a fényre. A pap felszárnyalt országok fölé, és onnan nézett alá. És csodálkozott, hogy nem követi fennkölt lelkével Tóbiás is őt. De a nemzeti költő erejét vesztetten mind jobban és jobban hervadott a fekete lávában az asztal mellett. Búnak eresztette végleg a fejét, s határtalan szenvedéssel mind csak a heverő kecskét nézte. Néha lehajolt, és megsimogatta. S ilyenkor mindig egy-egy könny hullott a jámbor állat hátára szeméből. – Mester! – szólt reá hirtelen az alispán, és látszott rajta, hogy valami különös, nagy ötlete van. Tóbiás felemelte a fejét. – Mindjárt meghalok… – mondta. – Éppen ellenkezőleg! – szólott az alispán, azután sietve felállt, s a költőhöz lépett, s rátette annak vállára a kezét. – Ne meghaljon – mondta –, hanem írjon hamar egy gyönyörű elégiát, egy világszép nemzeti siratót. – Éljen! – kiáltotta a pap is. – Írjon, azt írjon! Megitattak véle egy jó pohár bort. Balázs szomorúan nézte, hogy mi lesz. S az alispán papírt és írószerszámot rakott a nemzeti költő elé, aztán kivette revolverét, és őrt állott felette. – Rajta, mester! Tóbiás a kezébe vette a tollat, és nézni kezdte a heverő kecskét. Sokáig így ült, de az urak hiába várták az erdélyi siratót, mert Tóbiás csak ült, csak tépte a fájdalom őt, és égette a nagy tűz, de nem tudott egyetlen szót sem leírni most. Az alispán eléje tette a fegyvert. – Írjon talán ezzel – vetette oda a szót, mire felemelte a fejét a költő, és hosszan, vontatottan így szólt: – Vége… Erdély eltemetett… Aztán az asztalra borult, és a teste rángatódzni kezdett a zokogás terhe alatt. Az ablakok fényt öntöttek kopott ruhájára és nagy hajára, amely elfödte fejét, mint az őszi fű a sírnak hantját. Szótlanul megittak egy pohár bort az urak. A cigány félrehúzódott, s valami ételmaradékot evett sietve. Balázs kínjában felállt, és egyenesre feszült, mintha új jelnek nőtt volna ki hirtelen az erdélyi földből. Két lábában kirúgtak az inak, s a keze, az erős két keze, amely megszagolta immár a tavaszi földet, ökölbe szorult, hogy béontsa minden magyar háznak a falát, amelyben sírnak és temetnek. Nem bírta tovább ebben a szobában, ahol huhognak a baglyok. Kinyitotta a tornácra vivő ajtónak mind a két szárnyát, és kiállott oda szembe a vajúdó nappal. S akkor valami csodálatos, vérébe zuhogó világot látott: átellenben a templommal és a házzal, künn a nagy hegy alatt a széles tavaszi határon, minden földön székelyek szántottak a hegyről leomló fényben. Hangosan kacagni kezdett, és a két karját úsztatta a levegőben, mint egy óriási, ujjongó hajnali madár. Mind kirohantak hozzá. – Mi van ott? Mi van ott? S akkor a fiú erős jobb karját a határ felé nyújtotta, és szélesen, nagy hömpölygéssel áradott belőle az öröm és a hit: – Nézzétek, megmozdult a föld! Az urak eltemették Erdélyt, de a székely falu feltámadott immár! Ahogy kirepültek szavai, egy lövés sikoltott odabenn a szobában, és a nemzeti költő leesett a székről a felijedt kecske mellé. Odafutottak, s ahogy megdöbbenve körülállották a halálba zuhant költőt, ünnepi ruhában egy gazda lépett bé az ajtón. Köszönt, megnézte alig a halottat, aztán az asztal mellé állott, és úgy jelentette az örömhírt a papnak: – Fiam született, plébános úr. A plébános elévette az anyakönyvet. – Milyen névre akarja kereszteltetni, Dózsa bácsi? – Úgy gondolom, hogy lenne György – mondta a székely. – Dózsa György?! – Az éppen. – Az már volt! – lehelte a férfiút szembe a pap. A szikla nyugalmával vette a férfi a szót. – Egy volt – mondta. – S ez lenne a második. |