Júdás

Nem sok idővel azután, hogy arany fénnyel kigyúltak Júdeában a mezők, és a pásztorok csodálatos, balga híreket beszéltek, három különös vénember érkezék Jeruzsálem városába. A forrongó és riadozó néptől egyenesen azt tudakolták, hogy merre volna található a zsidók királya. Egyszerre számosan ajánlják magukat, hogy ők elvezérelnék ama három szakállas aggastyán embert, akik igen módosan valának öltözve, és kincseket vivének magukkal.

Amint eljutnának a királyi házba, mind az udvari sok nép körülvevé őket, és igen vizsgálák vala, mivel addigelé soha nem láthatának ezekhez hasonlatos, jámbor embereket.

– Kit kerestek? – kérdezte a főmester.

– Mi a zsidók királyát.

– És kik volnátok?

– Mi királyok vagyunk Napkeletről, és eljöttünk, hogy imádjuk őt.

Melléjük álla amaz főmester férfiú, és Heródes elé vezeté őket, mondván:

– Íme, itt vagyon a zsidók királya.

Csak nézték a nagy kevély embert a napkeleti királyok, és igen elszomorodának, mivel úgy látták, hogy hamis útra hozták és ilyen közönséges módon akarnák megtréfálni őket. Végre hármuk közül bátorságot vett az egyik, és így szólt:

– Hol vagyon, aki született: a zsidók királya?! Mert láttuk a csillagát Napkelet felől, és imádni jöttünk őtet!

Hallván pedig ezt Heródes király, megháborodék szívében és vérében egyaránt; s meghagyá a vitézeinek, hogy zárnák be valahová ezeket a megháborodott mágus királyokat, amíg kiderülne, hogy mely Istentelen balgaságot beszélnek. Azok be is zárták tüstént a bölcs aggastyán embereket, és birkahúst adának nekik enni, s valami kevés gyümölcsöt.

Heródes pedig összegyűjté mind a papi fejedelmeket s a népnek írástudóit, és kérdezi vala tőlük, hogy hol született a zsidóknak ama királya, akiről a vén mágusok tudakozódónak nála. Azok pedig felelének neki:

„Júdea Betlehemében, mert így íratott meg a próféta által.”

Akkor még jobban felgerjedett Heródes, aki bitorlá a zsidók országának trónját, és elkergeté magától a papi fejedelmeket s mind a nép írástudóit, szidván kemény szavakkal őket, amiért így meg tudának ők is elméjükben háborodni. Annak utána hívatá titkon a mágus királyokat, és álnokul kegyességet tanúsítván irántuk, kitudakolá tőlük a csillag idejét, amely nékik Napkeleten megjelent volna. S akkor így szóla nekik:

– Induljatok és menjetek el a közeli Betlehem városába, és kérdezősködjetek szorgalmasan a Gyermek felől; és amikor megtaláljátok őt, tüstént jöjjetek vissza, hogy én is elmenjek és imádjam őt.

Az Istentelen Heródes úgy számította a dolgot, hogy ilyen úton ki fogja tudni a mágusoktól a gyermek Jézus igazi helyét, és akkor elmenvén oda ő is, megöli őtet. Isten azonban angyalt külde a napkeleti királyokhoz, és ama angyal megjelentett álmukban nekik mindent, és meghagyá nekik, hogy vissza ne térjenek Heródeshez többet. Azok úgy is cselekedének, vagyis minekutána megtalálták a kisded Messiást, és imádták őt, és kedves ajándékokkal hódolának neki, más utakon térének vissza az ő tartományukba.

Mivel pedig Heródes hosszú időn keresztül hiába várá vissza a mágus királyokat, és mivel a nép hangos szóval is kezdé beszélni, hogy valóban megszületett a zsidók királya, kit a próféták több versben megjövendöltek vala, szörnyű ijedelem futott az ő kevély szívébe, féltvén a trónját egy kisded gyermektől. Sokáig tusakodott magában, és találgatá a módokat, hogy miképpen pusztíthatná el a föld színéről a betlehemi kisdedet. Elméje határtalan félelemben zakatolt, és a vére pusztító tűznek módjára kezdett égni, s a szíve hasonló leve a megbőszült oroszlán szívéhez, amely mardosva égeti az oroszlánt, aki ilyenformán futni, bőgni, rontani és ölni kényszerül, így a megbőszült Heródes is elhatározá, hogy meg fog meztelen fegyverrel öletni minden csecsemő fiúgyermeket, aki Betlehemben és annak környékén csak találtatik, azt számítván, hogy közöttük lészen a gyermek Jézus is. Annak okáért egybehívatá a kapitányokat és a seregek hadnagyait, s ilyenképpen szóla nekik:

– Szerelmes barátaim és kedves vitézeim! Jól tudom, sok erős hadakban forogtatok, és mindenkor dicséretesen viseltétek magatokat. Mely gyakran halálos veszedelemre vetettétek az életet az én szolgálatomért. Jól tudom mindezt. De mostan igen nehéz dolog történt országomban, melyet ha mindjárt meg nem orvosolhatok, minden kétség nélkül elvesztem az én országomat, ti pedig engemet, vagyis a ti királyotokat, ki veletek mindenkor jót cselekedtem, és sokkal több jókat akartam cselekedni. Most azért, ha magatokat erős vitézeknek tartjátok, ideje vagyon, hogy azt cselekedettel is megmutassátok, mivelhogy az én országomban igen gonosz veszedelmet forraltak ellenem. Légyen híretekkel azért, hogy elrontanak engem országommal egyetemben. Nem nyilvánvaló haddal tusakodnak most ellenem, hanem egy gyermekecske fenyeget engem, és meg akar fosztani Izrael országának trónusától. Eme gyermek pedig Betlehem városában született, és bizonnyal ott vagyon most is, vagy annak környékén valahol. Emlékezhettek a mágus királyokra, akik Napkeletről jővén, mondának: „Hol vagyon, aki született: a zsidók királya?! Mert láttuk a csillagát Napkelet felől, és eljöttünk imádni őtet!” Azt rendeltem azon mágus királyoknak, hogy térnének vissza hozzám a hírrel, mely a kisded felöl a valót elmondja, de az álnok mágusok megcsúfoltak engem. Én most igen félek, és búsulván csak rettegek, nem tudván, hogy mi következik reám eme dologból. Nincs máshova fordulnom, csak hozzátok. Annak okáért az az én akaratom, hogy ti mindjárt Betlehembe menjetek, és annak határaiba és a környülvaló tartományokba, és mezítelen fegyverekkel bémenvén a házakba, ne bántsátok a vénembereket, ne illessétek az ifjakat, sem az asszonyi állatokat, hanem öljétek meg mind a fiúgyermekeket kétesztendőstől fogva és alább. Ne tekintsetek az anyáknak sírásaira, sőt, azoknak ölében is megkeressétek az én ellenségemet. És ha azok közül valaki elszántan oltalmazná fiacskáját, öljétek meg mind fiával együtt. Senkitől semmit ne féljetek, mert én, a ti királyotok, parancsolom ezt nektek. Menjetek bé tehát abba a városba, mint az oroszlánok, hogy csak egyetlenegy is azon gyermekek közül meg ne maradjon, mert talán az az egy lenne, akit a mágus királyok imádtak.

A kapitányok és a seregek vezérei mindjárt hírül adták eme parancsot az egész hadi seregnek, és mindnyájan sok meztelen éles fegyverrel Betlehem felé indulának.

Isten azonban mindezeket látja vala; és minekutána kiadta volna Heródes a vad parancsolatot a csecsemő-gyermekek megölésére, nyomban szóla az ő angyalának, hogy menne és repülne nagy gyorsasággal Szent Józsefhez Betlehembe, és jelentené meg neki a veszedelmet, és szólítaná fel, hogy menekedjék tüstént mind az egész szent család Egyiptus földjére. S akkor a mennyei angyal leszállván késedelem nélkül Betlehem városába, megjelenék Józsefnek álmában, és így szóla neki:

– Kelj fel, és vedd a gyermeket és a gyermeknek az anyját, és Egyiptusba fuss! És légy ott, amíg mondom neked, mert keresni fogja Heródes a gyermeket, hogy megölesse.

Hamar felkele József, hogy még abban a szent órában megcselekedje, amit az angyal által parancsolt vala neki az Úr. Felkölté azonnal a gyermek anyját, és megbeszélé neki az Isteni jelentést. Akkor magukhoz vevék éjnek idején a kisded Jézust, egy szamárra felrakának némi útravaló dolgokat az ő szegény házukból, és minden késedelem nélkül s titkon Egyiptus földjére indulának, hogy ott lakjanak mindaddig, amíg az Úr akarata azt megkívánná.

S azon a napon, hogy reggelre virradott volna Betlehem városa és mind a környező tartományok, melyek Júdeában valának, a Heródes sok kegyetlen vitézei megérkeznek vala, hogy a napot betöltsék az anyáknak sírásaival, és a földet béfessék a gyermekeknek ártatlan vérével.

Elsőbben is a várost lepék el, mint a kegyetlen farkasok, hogy ölni kezdjék az ártatlan bárányokat. Kegyetlen dühösséggel rontának be minden lakosok házaiba, és átvizsgálják a pincéket és a vermeket, s átal mindenféle rejtekhelyeket, netalán oda dugtak volna egyet a gyermekek közül. És bémenének gonoszul forgó szemekkel és meztelen fegyverekkel a szent templomokba is; és az utcákon, minden házakban és a megrémült városnak minden helyén irgalom nélkül öldösni kezdék a férfiúi gyermekeket, kétesztendőstől fogva és alább.

És akkor sírni kezdett nagy jajszóval és fennhangon Betlehem városa, úgyannyira, hogy a nagy zendülés, riadalom és kiáltozás miatt nem hallották egymásnak szavait, míglen a gyermekecskék öldöklése tartott. És abban az időben, amit boldognak kellett volna mondani, mivel eljőve rendes idejére az Isteni gyermek, kiről a próféták olyan nagy jóslatokat tettek vala, nem találtatott csak egy ember is az egész városban, aki örvendezett volna, hanem mind olyanok voltak, akik arcájokból kikelve kiáltottak az égre. Sírtak az ártatlan gyermekek, akiket ölnek vala, sírtak azoknak nénjei és bátyjai; sírtak az atyák, de mindezeket legyőzte a fájdalmas asszonyok sírása és ordítása.

Némely nagyszívű anyák a vitézek elejébe állának, vagy éppen azoknak lábai elé veték magukat, hogy inkább ők ölessenek meg, ne pedig az ő ártatlan fiuk, aki nem vétkezett semmit ezen a földön. Némelyek ide és oda futkorásztak, karjukon az ő csecsemőjükkel, hogy elmenekülnének valahogy a városból, de a nagy igyekezetben megbotlának más anyáknak és kisdedeknek megcsúfolt holttestében, és azokra ráesvén, maguk alá ölték az ő gyermeküket. Némelyek olyan erősen tarták karjaik között az ártatlan kisdedet, ki az övék vala, hogy megfogván és húzván a vitézek, kettőbe szakada. Némelyek elrejték az ő fiukat, de az hangos sírással elárulá magát, mintha hívta volna az ő megölésére a vitézeket, nehogy kimaradna azon apró szent mártírok közül, akik elsőnek adták életüket a kisded Jézusért.

Amikor már nem volt gyermek Betlehem városában, akit megölni számítottak a dühös vitézek, a számtalan apró mártíroknak holttestein keresztül lemenének a közeli és a távoli majorokba és a körülfekvő tartományokba. És akkor ott is megindul vala a kisdedeknek és az anyáknak rettenetes sírása.

És ahogy a kegyetlenség éppen javában folyik vala, az egyik majorban gyermeket halla sírni egy vitéz, aki igen kedvelt embere volt Heródesnek. Nagy szorgalommal és serényen odafuta tehát a vitéz, és a kardjával rögtön levágá a gyermeknek a fejét, mire a dajka, aki szoptatá és gondozá a gyermeket, odaveté magát a vitéz elejébe, és így kiálta neki:

– A Heródes gyermeke volt, akit megöltél!

Akkor a vitéznek elváltozott az ő gonosz arcája, elméje kiugrott az ő rendes útjáról, és keresztüldöfé a dajkát, s megölé magát is azonhelyben, nehogy bármikor is megtudhatná Heródes, hogy ő lett fiának gyilkosa.

Egy másik majorban pedig, amely jó messzire vala Betlehem városától, egy igen szép és kívánatos fiatal asszony álla házának kapujában. Odamene hozzá a seregből egy hadnagy, és megkérdezé tőle, hogy nem volna-e fia, akit meg kellene ölni. Erre az asszony, aki még szebb vala, mint ahogy messzibbről látszott, azt felelé neki:

– Gyere be hozzám, mert vagyon.

Akkor bemenének mind a ketten a házba, ahol látá a hadnagy, hogy ott fekszik nyughatatlan siránkozással egy férfiú-gyermek. Kivonta tehát a kardját, hogy rögtön a gyermek életére menjen. De akkor elejébe állott az asszony felgerjesztő szemekkel, s széjjelnyitá az ő köntösét, derekától a földig, és így szóla a vitéznek:

– Vajon nem volna neked is jobb, ha inkább reám emelnéd a meztelen kardodat?!

A vitéz pedig megszédült attól, amit hallott, és amit látott, és rögtön elmúla az ő akarata, mellyel meg akará ölni a gyermeket; és annak helyébe olyan gerjedelem ébredett benne, hogy megfogni kíváná az asszonyt, és örömét tölteni véle. És miután be is töltötte véle örömét, megkímélte annak gyermekét, sőt, egy ezüstpénzt is adott az asszonynak, hogy emlékezne reá. S alig távozott el a házból, egy másik vitéz jött tüstént, és miután véle is hasonlóképpen cselekedett az asszony, az a vitéz is egy ezüstpénzt ada neki. És utána megint egy harmadik vitéz jött, és véle is úgy tett az asszony. És a harmadik után egy negyedik vitéz jött az ő látogatására. És a negyedik után az ötödik jött, és még nem vala vége. S mire elérkezett az este, a látványos asszonynak harminc ezüstpénze vala, mely csillogó pénzek közül egyet odaadott a kicsi fiának, hogy gyönyörködjék benne. A gyermekecske apró kezébe vette a pénzt, igen gyönyörködött benne, és nem jutott eszébe, hogy sírjon.

– Mi a neve a te fiadnak? – kérdé akkor a vitéz, aki éppen az asszonynál vala.

– Júdás! – felelé az asszony, és hálával kiáltott fel az ő bűnei közül, amiért meg tudá oltalmazni az ő édes fiát a szörnyű haláltól.