Vargyasi kalóz

Ha székely nem volna, kalauz volna.

Különben Erdővidéken van ez a Vargyas. Valamelyik nap bent vagyok Baróton, s folyik a beszéd. Négyen vagy öten voltunk férfiakul. Egyszerre felveti valamelyik Vargyast.

– Mert az nevezetes hely – mondják.

– Miről? – kérdem.

– Arról, hogy ott van egész Erdélyben márványház egyedül, s az is egy székely gazdáé.

– Hát hogy tudá építeni?

– Az könnyen, mert ott a márványbánya a falu töviben.

– Ott, hogy a tűz lángja vesse fel – kacag huncutul az egyik, s megvakarja a fejét, s látjuk, hogy helyzetet veszen, s valamibe belé akar kezdeni. Mi hagyjuk, s ő mondja:

– A nyáron volt, úgy augusztus farkán egy pénteki nap. Dél elmúlt volt jócskán. Jődögélek ehelyt fel az uccán, s hát zúg szembe velem egy autó. De szép volt, ember szebbet ne lásson. Megállok, hogy szaladjon el mellettem, hát lassít, s megáll ugyancsak.

– Kedves uram – szól ki belőle egy úr –, a vargyasi bányához merre mehetnénk?

– Sok kedvesse van az úrnak – mondom, de csak néz, mint a bagoly.

Gondolám, enyhítek rajta, és így szólék:

– A bányához-é?

– Ahhoz.

– A márványhoz-é?

– Ahhoz.

– Jótól kérdik, mert Józsi bátyám nagy részes benne.

Erre örvendezni kezdnek, s hívak, hogy kalózoljam el őket, s mutogassam meg. Számítom magamat, s úgy határozok ahajt, hogy megjátszom ezt is.

– Mehetek – mondom.

– Üljön fel, kérem.

Felülök reá, a nyavalya törje ki kocsiját, s porozni kezdünk. Ahogy repülünk tova, emberek jőnek szembe s rázzák a kezüket nekünk. Ismét emberek jőnek, s azok is rázzák.

– Hát ezek mit mondanak? – kérdi az egyik úr.

– Ezek azt, amit én szoktam olyankor.

– Hát maga mit szokott?

– Én azt, hogy az Isten a nyakatokat szakassza meg.

Kényszeredetten kacagnak, de vágjuk tovább az utat. Hogy a bánya felé érnénk, sirülünk egyet, valami reccsen, s hát úgy kivetődöm oldalt, hogy a szemem világa elhagy. Úgy reptiben még elkívántam, hogy az Isten pofozza meg az autóját, de szörnyű setét leve. Azonban arra eszmélek egyszer, hogy kerülgetnek, vigyázgatnak, s mondogatják, hogy nem hólt meg, de magam es veszem észre, hogy nem.

Valahogy helyre kentük s taszigáltuk egymást, s akkor neki az autónak, hogy azt is józan állapotba tesszük. Ahogy evvel megvalánk, gondolom, én elpályázom innét, mert ezeket az urakat az Úristen minenletteképpen el akarja pusztítani valahogy.

– Ott az út – mondám. – S tova a bánya.

Reám esnek, hogy immár ott ne hagyjam, s ők megfizetnek engem duflán. Gondolkoztam, mintha lémitálnék, későbbecske reámutatok az autóra, s megrázom az ujjamat:

– De erre fel nem.

Engedtek szavamnak, s megindulunk. Ahogy a márványhegyet elérjük, hát az urak nekifeküsznek a drága, ártatlan márványnak, s úgy nézik, hogy igézik meg. Az egyik egyszeribe elévesz egy kalapácsot, s avval kopogtatni kezdi.

– E nem igazi márvány – mondja.

– Nincs reá írva – azt találom kiszólni a számon, s hát haragszikforma az úr.

– Én tudós vagyok – mondja.

– Mert én arról nem tehetek: ki mondta, hogy a legyen!

– Szamár beszéd.

Mondom, hogy adja ide a kalapácsot egy mákszemet. Ideadja, fogom a nyelit, nekibúvok, s ütögetni kezdem én is a márványt.

– Maga mit csinál? – kérdi.

– Tudós vagyok – mondom. – Tessék a kalapács!

De erre elveresedik, s hát veti a mérgit:

– Hajja!

– Hallok valami szamarat.

Avval eljöttem, lám, mit csinálnak nálam nélkül. Jövök az úton szép leptiben, s éppen azon gondolkoztam, hogy mivel csúfoljam meg őket, s hát hurrog az autó utánam. Megállítják, s szólítnak, hogy üljek fel.

– Erre-é? Erre én nem. De köszönjék, hogy annyi becsületük vala, hogy megállnak. Mert bevallom az uraknak, hogy tova van egy patak, s azon a patakon egy híd, s én azt a hidat annyira eligazítottam, hogy ott az autó keresztül nem menyen halál nélkül. Azért jegyzém ezt meg, mert látom, hogy mégis tudnak becsületet az urak.

Így szólék, s eleresztem őket előre.

Ahogy a hídhoz értem volna, hát meg vannak állva azon innét, s letelepedtek az út szélére.

– Úgy-úgy – mondom – várjanak nyugton, amíg két embert küldök a faluból, hogy megcsinálják ezt a hitvány hidat.

Avval eljöttem haza.

 

 

Itt befejezte beszédét a székely, széjjelnézett, s egyszerre kacagni kezdett, hogy a könnyei csorogtak.

– Mit kacag? – kérdeztem.

– Hogyne kacagnék, mikor még másnap is ott látták az urakat túl a hídon, aminek semmi baja nem volt.