Szabad pályán

Idegeim zengenek azóta.

Mint két lefogott verekedő gyermek, olyan a két karom azóta.

A lelkem áradva zúg még a mai nap is. Különös volt nagyon.

Tíz óra lehetett, amikor a szobámba értem. Sötét volt. Olyan sötét volt, mintha napfény nem énekelt volna ama négy fal között soha. Megálltam rögtön. Azt hittem, nem is vagyok. Azt hittem, hogy nincs a világ sem.

Gyufát vettem elé, s megláttam a gyertyát.

Igen jól égett, hosszú, bókoló süveggel. A füleim is felmerültek egyszerre a csendből: szél zúgatta, hallottam, a fákat. Az eső ablakomra csapott, mintha ezer madarak kopogtattak volna a tükörüvegen.

– Mit csináljak?

Ott volt a gyertya alatt egy könyv: Dósa György a címe.

– Olvasni fogok.

Hamar levetkőztem. Még ökleltem néhányat a levegőbe, mellemet megveregettem, s éreztem, hogy feszül bennem az erő.

– No jere, Dósa!

Már a Duna–Tisza között jártunk, s mint a karvalyok fészkeit, úgy vizsgálá meg a kigyúlt paraszthad az urak kastélyát sorra. Nagy Antal a szerémi borvidéken vitézkedett egy baráttal s egy kereskedővel az élen. De hiába verék az ellent Kamancnál széjjel, mert fogságba esének valahányan. Vitték is melegiben a vesztőhelyre őket. S ahogy mene Nagy Antal a baráttal s más vértanúkkal az örök halálnak elejébe, „menet közben valamennyien a maguk magyar nyelvén daloltak”.

Leejtettem a könyvet.

Ujjaim tenyerembe vágódtak. Megrúgtam az ágy fáját, hogy reccsent; s torkomat fojtogatta valami, s a tagjaim égtek.

Nem lehetett olvasni tovább. Kifújtam a gyertyát, mert a szemeim akartak világítani.

Téphette már odakünn a fákat a szél, vághatta az ablakot az eső, és borzolhatta magát a nagy éjjel, mint a világot bétakaró fekete madár – én most Nagy Antallal mentem, s megöleltem nyakon, s megöleltem a lángoló barátot is, és menet közben valahányan a magunk magyar nyelvén daloltunk.

Mentünk, és daloltunk.

És lassan setétedni kezdett. Már csak a szemeit láttam társaimnak, majd azt hittem, hogy nem szemek, hanem csillagok azok.

De mentünk.

Már nem is mozogtunk, s mégis haladtunk.

S már nem nyílt hangra sem az ajkunk, és mégis daloltunk.

Aztán valahol elmerültünk. Valami nagy, vaksetét alagútban.

Isten lebegett felettünk.

És sok idő múlva fényt láttam, sok apró fényt láttam néhány lábnyira a földtől.

Megálltam.

Leszállott csillagok lesznek talán.

S akkor horkantott valami. És valaki szólt:

– Ülj fel, főkapitány!

Egy fekete mén állott mellettem. Nagy kard az oldalamon, páncél a testemen, és körülöttem féktelen, lobogó vitézek. Ismerősök valahányan.

S közülük kimagaslott egy fehér szakállas, barna szemű, büszke székely, az orra hajlott, a homloka szikla, jobbja a kardon örökké, a szemei csillognak örökké, és örökéletet prédikál, mintha ő volna a székely Krisztus.

– Van Isten az égben! – mondja, és kivonja kardját.

– Mit akartok? – kérdem.

– Azt akarjuk, hogy élhessünk és dalolhassunk!

S már lovon volt valahány. Egy fekete arcú, nagy hajú vitéz előreugratott gyors paripáján, dióbarna, nagy szemei vibráltak az éjben, páncéltalan dereka feszült.

– Mit csináljunk, Lőrinc? – kérdeztem.

– Vágjuk a bestye urait!

– Hol van a szent zászló, tán elveszett?

– Nem veszett el! – ugrott előre nyárádmenti Balogh deák, s magasba nyomá hídjával a zászlót, amelyen Szűz Mária fénylett.

– Hát jó bátyánk, Jóska, hol vagyon?

– Ő a keleti részen figyelőállásba bévevé magát, mert a harcot nem javasolja.

– Nem-é?

– Nem.

– Hát ti?

– Mi annál inkább, mert egyszer van szabadulása a szegény magyarnak. Eleget ettek s rágtak immár az urak, rajtunk feküsznek, mint az örökös nyavalya, se magunknak dolgozni nem engedik, sem egy magyar éneket immár elfúni nem szabad, hanem csak nyomorgatnak asszonyostul, barmostul, s árulkodnak a gaz idegen uraknak, hogy mi is emberek s magyarok akarunk lenni.

– Gyehennára tesszük!

– Ahol a város, né! – kiált Lőrinc. – Lámpái világon vannak, de csak idegennek s úrnak világítanak, s a szegény marad setétben, s nyögi az igát.

– A sereg hol vagyon, táborban-é?

– Ott vagyon hát. Fúvass kürtöt, s megmozdul a föld is.

S szájához emelé Balogh deák egyszeribe a kürtöt.

– Ne zengesd! Hagyj békességet nekik! – így szóltam, s felvetem magamat a lóra.

– Előremegyek – mondám –, s megügyelem, hogy s mint volnának a városban az urak. Valaki nem akar-é velem odajőni?

Mind feszíték magokat, hogy ők jőnek bizony, s még a fehér szakállas székely legkivált.

– Jertek hát! – mondám.

Megindulánk, s szép csendességben ügeténk a város felé. Ahogy a házak közé beérhetnénk, hát nagy csendességet látunk. Néhány lámpa vala egymástól jó messzire, s azok fényt vetének az útra.

– Hiszen én itt jártam! – szóltam hirtelen.

– Itt jártunk mi is több ízben.

– Hát akkor ez nem Szamosvár-é?

– Ez a, itt tanyáznak a bestyék.

Általmenénk a Szamos hídján, s fel a Bűzpiac mellett, s fel az Izmaéliták utcáján, s a Reménylő Leányok házánál megállánk, mert egy derék legény jöve hozzánk, valami Demeter nevű.

– Dósa az én királyom! – kiáltá, ahogy közel ére.

– Ki vagy, fiam?

– Én szabad székely voltam, de az urak elvevék szabadságomat, s most a pálinkát kell nekik hordanom.

– S hogyan jövél ide?

– Én egyenesen, mivel híre jára még a tegnap, hogy közel vagyon seregivel Dósa, s ma éjjel beüti magát ide, hogy felkérdezze a leckét az uraktól.

– S itt találhatjuk-é őket?

– Éppen hogy itt! Nem menekedének el, mert igen bíznak vakszerencséjökben. Hanem összegyűltek nagy lármával, s ott isznak fenn az Ugatóban.

– Vezess oda!

– De sokan vannak, főkapitány uram! S szolganépség van velök, s kutyák is, akik mind harapósak.

– Ne félts te minket, hanem vezess oda!

Lőrinc pap is rája szóla:

– Egyenesen oda!

S kiugratott előre, s megindulánk valahányan, mint egy család, minek az a velünk való fehér szakállas az apja. Demeter deák pedig elöl futa, s kandíta mindegyre vissza, nehogy elforduljunk valamerre, s elmaradjon az urak leckefelmondása.

S ahogy elhaladánk a tudomány háza mellett s a papok borillatos fészkinél, egyszerre jobbra fordíta Demeter, s biztata, hogy csak kövessük a nyomait. S ahogy felhágánk utána a hangos kövű utcára, egy kapu előtt megállíta, hogy itt vagyon az urakhoz a béjárás, melyen csak szív és lélek nélkül szabadjon bemenni.

Leszökém fekete lovamról.

– Szálljatok le ti is, s fegyvert a kézbe, ahogy magyarnak talál!

S szólítám Demeter deákot, hogy ügyelne a lovakra.

– Én bizony, engedelemmel legyen mondva, igen szeretném látni, hogy miképpen menyen az urak nyúvasztása.

– Eresszétek be!

Megkötöttük a lovakot, s én bé a kapun előre, s velem mind a többiek, csak Gergely bátyám hiányzék. Megyünk óvatosan, s hát csakugyan ott isznak egy csomóban valami harminc fej.

– Aggyon jó estét az Isten, aki fenn van!

Mint a megriasztott ülük, mind felszökének, s arcájokat ellepé megijedt szemük.

– Ki a vezéretek? – kérdem.

Nagy csendben fogadák szavamat, de végre kiszólta valamelyik:

– Nekünk váltakozva.

– No, mert nekünk Dósa György! – hasítá Lőrinc pap, s a kardjával vágni kezde, s kiáltá közben:

– Korpázd a bestyét!

S eme pillantásban kutyák s temérdek elbújtatott királyi katonák szökének elé, jó részük székely, akik így vélték hasznukat űzni ezen a földön.

Reánk omlottak, mint a sáskák, s megfogának.

– Siculi mortis! – így röhögtek.

S rögtön követet küldöttek nagyságos vajdájukhoz, hogy mi lenne velünk, nyilvános tolvajokkal s hazánk árulóival. S hajnalra vissza is érkezett a követ, pecsétes levéllel, melyet György őrgrófnak a testvére így olvasa fel:

– „Édes hazánk nyilvános rablói, sok istenkáromló tolvajok és büdös parasztok s azok felébresztői mind elégettessenek. S legkivált ama vakmerő bizonyos Dósa György, tüzes koronával a fején, mert ő akart vajda lenni és Erdélynek ura.”

Nagy tüzet tettek ama hegyen, és kántáló cigányokat rendelének oda, hogy megsütnének minket. S ahogy hajtának neki a dicsőséges halálnak, feszálla Szűz Mária a zászlóról, karddal a kezében, és vágni kezdé az urakat, s esőt bocsáta a tűzre, s amint lehulla egy főembernek a feje, megdördült az ég…

Verejtékkel a homlokomon és nagy dobogó szívvel felugrottam az ágyból.

Már reggel volt. A szél elállt.

A nap bésütött az ablakomon.

S akkor láttam, hogy levertem a gyertyatartót.

Jót kacagtam egyet.

Aztán kinyitottam az ablakot, hogy szabadon halljam a madarak énekét.