Haszontalan vértanú

Valahol a tengerektől messze, arany és kék színek között, volt egyszer egy ország. Szegény, balsorsú ország vala, de különös történeteknek és isteni bolond embereknek helye.

Sok búbánat, sok halál és sok bor volt ebben az országban. És vala temérdek templom is, mert arany helyett Isten szóla a földből, és kövér búzák helyett végzet termett a mezőkön.

Csak ment a bolygó ember ebben a különös országban sok napokon keletre és sok napokon nyugatra, és ment északra és délre, s megálla a tiszta faluk felett a hegyen, és mondá:

– Bezzeg három templom is van!

Aztán valahol, a nagy fenyvesek között, elérkezék Halálfogadó falujába, ott megálla, és megütődék, s szóla:

– Bezzeg itt egy sincs!

Hogyan is lett volna, mikor csak száz esztendeje építették ezt a falut valami favágók; s akkor is csak emlékezetéül annak, hogy meggabalyodának a fenyők illatától.

De mindenki rájön, hogy építenie kell templomot egyszer. S rájöttek a halálfogadósok is, amikor feküvének a halálos ágyon. Mert hívtak volna papot, hogy az Isten elé elkészítse őket, de papjok nem vala. És harangoztak volna, hogy toronybéli muzsika mellett igyekezzenek a lelkek a mennyek felé, de nem vala harang, mert nem vala templom, s a templomnak tornya sem vala.

Azonban erőszakos emberek lévén, így is meghalának. Csupán hét öreg maradott meg, s hét fiatal, s a tizennégynek összesen hét fehérnép.

De elég is vala nekik.

Az öregek azzal tölték úgyis minden idejüket, hogy a megholtak végakaratát kiáltották, járván éjnek idején és nappal a falut és a határt.

– Templomot építsetek!

Nem mozdult senki.

S ekkor ők leülének egy diófa alá heten, és elegyezék, hogy odahívják a fiatalokat is feleségeikkel együtt.

Azok oda el is jövének, és ügyesen béülének a fa alá, de valami szorítá szívüköt, látszott.

– Atyámfiai! – szóla a vének elsője.

Figyeltek erősen, mert a halálfogadás után még egyszer sem valának ennyire együtt.

– Járjátok bé a falunkot – folytatta a vénember –, és nézzétek meg, hogy nem látjátok a templomot.

– Bajos látni, mikor nincs! – vágta ki nagy ésszel egy fiatal.

– Ez az igazság! – szegte le a gyűlésvezető. – De – intette a többit – nem is lesz addig, amíg nem építünk.

– Magától nem is lesz – szóla belé egy asszony.

– Építsünk hát két kezünkkel templomot! – kiáltották az öregek mind.

A hét fiatal boldogan felkacagott. Eddig csak szorongtak, és a bánat ette őket, mert azt gondolták, hogy az eszes vének avégből rendelték ide őket, hogy a fehérnépeken megosztozzanak.

– Építsünk templomot! – kiáltották tehát ők is.

– S hát ti mit szóltok? – fordult a vének elsője a nőkhöz.

– Építsünk hát, egy-kettő! – nyújtják fel a kezeiket, s az egyiknek Isten akarata szerint gyermeke leve rögtön.

Megnézték, s hát fiú, s elnevezték rögtön Jövendőnek.

– Ő lesz a pap! – kiáltanak egyszerre fel, és kioszták a munkát, s hozzáfogának, hogy felépítenék Hálálfogadóban a templomot.

– Magos legyen!

– Nagy legyen!

– Kőből fel a keresztig!

– Három harangot belé.

És nem vala szünete a dolognak soha. Építék éjjel a holdvilágon, s építék nappal a napvilágon.

Férfia és asszony mind.

De meg is segíté őket az Isten.

Igaz, hogy dolgoztak háromszor hét esztendőn keresztül szakadatlan.

De állott a templom, és felnevelkedék Jövendő is papnak, és felkenve jóízűen meghalhatának az öregek, tudván azt is, hogy munka után, ó, Istenem!, édes a pihenés.

És most már jöhetett a bolygó ember, és megállhatott a falu mellett a hegyen, megtarthatta csúfondáros beszédjét a másvilágra.

Mert bezzeg volt már templom, olyan, hogy holmi fukar falu hármat is kihúzott volna belőle.

– Jertek, szenteljük fel! – mondta a pap, és elhívá a megszaporodott embereket az isteni ünnepre egy vasárnapi napon.

Azok omlottak is százan, kétszázan, ezren, s hát még mindig vannak és jönnek, s teli a templom, mint tavasszal virággal a fa, s teli még a mezeje is, és körül mind, ami hely volt.

A bíró pedig kiálla a templomajtóba, és megfordula maga körül.

– Ugyan vala szaporodás! – mondta, és az egyháztanáccsal az oltár elé járula, hogy azt még egyszer megtekintenék.

S egyszerre felkiálta a kisbíró, és felhúzá az orrát.

– Hó a szenteléssel!

– Mi lölt, hé? – fordula oda a nagybíró.

– Hát miféle oltár ez? – mérgelődék amaz – hiszen nincsen rajta angyal!

Nézték.

– Csakugyan nincsen – mondá a nagybíró is.

– Elfelejtők, no. Az ember hibádzik. De hát azért tartjuk tán a papot!

Hamar hívták Jövendőt, s mutatták neki.

Jövendő is nézte.

– Hát milyen pap, aki az ilyent nem veszi észre? – korholta az egyháztanács.

Rosszul esett Jövendőnek.

– Kerítek – mondta.

– Vegyünk a zsidótól egyet! – ajánlotta valamelyik balgán.

Leintették.

A bíró kiállott a templomajtóba újból, és így szólt a néphez:

– Akármennyien vagytok, hazamehettek. A szentelés elmarad.

– Hát akkor minek jövénk ide? – zúgolódtak.

– Azért, hogy elmenjetek, nete! – szidta őket a bíró. – Hát ki vagyok én, ha valamit mondok?!

Csendesen, mint a jó bárányok, hazament a nép.

S a papnak meghagyá az egyháztanács:

– Osztán a jövő vasárnapra ide angyal legyen!

– Kérem szépen – mondta Jövendő, és hátratett kezekkel kisétált a falu végére, hogy a teendőkön gondolkozzék.

Majd megmutatom, hogy mit tud, aki tanul – fogadkozott magában, és ment a földeken, ment a szénaföveken, és amint mendegél vala, hát egyszer egy döglött lovat lát.

A homlokára csapott rögtön a gondolatok közé, és a szemei egyszeribe fellobogtak.

Letérdepelt a ló fejéhez, és így szólt:

– Isten nevében kelj fel!

A ló felugrott, a szőre fényes lett, reánézett Jövendőre, és így szólt:

– Kérlek.

A pap felült helyből és kitette a mellét a szélnek.

S a ló oldalt hajtotta a fejét, hátranézett, és így szólt:

– Hova parancsolsz?

– Hogy hínak?

– Pompás.

– Ki voltál, amíg éltél?

– Kérlek, én elnöke voltam a nyerítő társaságnak, de helyet adtam a fiataloknak.

– Tudod-é, hol van Tündérország?

– Tudom.

– No, engemet oda vigy!

– Kérlek – mondta Pompás, megfente a patkóit, és vágtatni kezdett.

S mint a rohanó sebes szél, úgy száguldott erdőkön, hegyeken, vizeken és országokon keresztül, s még örökké vágtatott ezüstfényű birodalmakon által, és bé Aranyországba, és egyszer keresztülugrotta a csodálatos vizet, amelyből fényt isznak a csillagok.

S elérkezett végre egy óriási érckapuhoz, és nekifordult a farával rögtön, és bérúgta, mint a szivarpapírosat.

Berúgott még hat kaput egymás után, s akkor megállt egy rózsaszínű, illatos mezőben, hátranézett, és könnyedén így szólt:

– Amint parancsoltad.

– Legény, de jól repítettél! – mondta Jövendő, és megveregette a Pompás nyakát.

– Kicsiből kitelt – szerénykedett a paripa. – Előkelő magyar családból származom.

– De hol vannak itt a tündérek? – kérdezte a pap.

– Csak hetvenhét lépés ide, kérlek. Van ott egy országos, tündöklő rózsa, s annak kelyhében egy nagy-nagy csillogó harmattenger, s abban ferednek. De szíveskedjél, kérlek, gyalog menni oda, mert a tündérek bétakarják magukat, ha ilyen meglett korú lovat látnak.

A pap csakugyan elindult gyalog, s számolni kezdte a lépéseket, de a hatvanadiknál meglátta a feredő tündéreket, és a hetvenegyediknél már belézavarodott a számolásba.

– Ecce angeli! – kiáltott fel.

És szédülve nézte az ezeregy csodálatos tündért, amint a harmattengerben lubickoltak, amint illatot mertek kebleikre, és ragyogóan kifeküdtek az aranysugarakra.

– Felséges! – mondta, s ekkor valami jutott eszébe, hirtelen keresztet vetett, visszafordult, és így szólt:

– Sajnos, szárny nélkül nem használhatom.

Visszatámolygott a lóhoz.

– Megnéztem – mondta. – Mehetünk haza.

– Kérlek – felelte Pompás, és már szerdára visszarepült.

Jövendő rögtön összehívatta az egyháztanácsot.

– Akárhányat hozhatok – jelentette –, ha szárny nélkül megfelel.

Az emberek összenéztek: hát ennek elmene az esze? Ki látott szárny nélküli angyalt?

– Már olyant nem teszünk ebbe a templomba. Nem azért kínlódtunk huszonegy esztendőt – mondta a bíró.

– Ha angyal, legyen szárnya! – mondta a másik. – Az én ökrömnek is vagyon szarva.

Újból visszament Jövendő a lóhoz, és halottaiból felkeltette ismét.

– Nem tudsz valahol szárnyas angyalokat? – kérdezte.

– Tudok, kérlek.

– Hol?

– Fenn a mennyországban.

– Oda nem mehetnénk el?

– Sajnálom, oda lónak nem szabad bémenni.

– Akkor feküdj csak vissza.

– Ahogy parancsolod.

Leült Jövendő is helyben Pompás mellé. Homlokát tenyerébe hajtotta, és így gondolkozott szombaton estig. Akkor kigyöngyözött homlokkal újból felkeltette a lovat, és így szólt:

– Mit gondolsz, én bémehetnék a mennyországba?

– Halálod árán minden nehézség nélkül.

– És mit gondolsz, angyal lenne belőlem?

– Kérdés, hogy szeretted-é a tündéreket.

– Igen.

– De úgy? Hiszen te méltóztatsz tudni?!

– Nem; ugyan?!

– Akkor minden bizonnyal.

– S vajon vissza is eljöhetnék onnét?

– Hogyne, kérlek. Egy angyalnak minden szabad.

– Akkor feküdj csak vissza.

– Köszönöm.

– De várj, mégse!

– Kérlek.

– Kedves Pompás – mondta remegve és ünnepélyesen Jövendő –, a halálodból nem adhatnál nekem?

Pompásnak felcsillant a szeme.

– Kérlek, megrúghatlak, ha úgy akarod.

– Köszönöm. Várj, láb alá megyek.

– Ne fáradj, kérlek. Majd odafordulok én.

Odafordult.

A pap keresztet vetett.

– A halálban találkozunk – mondta –, Isten veled!

– Isten veled!

– Most rúghatsz.

– Kérlek.

És előzékenyen agyonrúgta.

 

 

És másnap, vasárnap reggel, egy gyönyörű angyal állott Halálfogadóban az oltár felett, és a vértanúk örök megváltó mosolyával mosolygott bele saját árnyékába, a magyar jövendőbe.