A legényfa kivirágzik

Kerek egy órája is van, hogy mosdik, keféli csizmáját, fésüli fejét és babrálja magát kicsi Móka. Közben fészkelődik: itt leül, ott lefekszik, ablakba kihajol, legyeket riaszt, majd szabad levegőre megy, de helyét sehogyan sem leli. A gondolatok csokorban teremnek buksi fejében, villognak, futkorásznak, s ha meg akarja fogni őket, akkor elrebbennek, mint a társkereső kicsi madár.

– Így se járék! – békétlenkedik a szoba közepén, majd a karjait hátraveti, ahogy töprengő papok szokták, és sétára fogja a dolgot.

Az édesanyja fél szemmel lesi, és titkon mosolyog. Alig kétszer fürdeti meg szemében kicsi fiát, már tudja, hogy a férfitermészet ütött ki azon. Kicsit elidőzik, nézvén vergődését, majd egy hunyorítással így rebbenti fel:

– Mikor töltöd a tizenhatot, Móka?

– Én-e? – fontoskodik a gyermek, megtűrvén szőrtelen álla alatt a bőrt, és kivágja a pontos időt:

– Aprószentek napján.

– Ma István király van.

A legényke nem feleli meg a szót, csak izeg-mozog ismét, és berzenkedik belsejében, mintha selyemfűszállal birizgálnák a vérét.

A lámpa szelíden ég. Fénye elfolyik a falon, mint a tej.

– Hosszú a nap – szól az asszony.

– Megvan a hossza.

A macska gürüzdöl az ágy tetején. Az eperfa ágai bélesnek az ablakon.

Csend üli meg a házat, mint a szín a virágot.

Aztán veszi a kalapját kicsi Móka, megkeféli ügyesen, s az ujjasát is bégombolván, kettőt kilépik peckesen. Úgy tesz, mint a kakóca a tavaszi napsütésben.

– Eresszen el, édesanyám! – akadozza ki elvörösödve.

Egymásra néznek, ahogy soha még.

Nem tudja most kérdéssel bántani édesfiát az asszony, csak dolgos két kezével, mint kifeslett virággal, megilleti arcáját, és megcsókolja meleg indulattal, mondván:

– Aztán láss haza, fiam.

Az este derült.

Fák és virágok illata házfedélre hull, és piheg a falu, mint a pihenő királyfiú.

Csoda dolog, amilyen könnyen esik most kicsi Mókának a járás. Ül vágyának a hátán, és illan az úton.

– Ma guzsalyosba megyek – tömörül szóba a világ.

Észre sem veszi: Sándor Péterék előtt hirtelen megáll. Csak áll, és révedezik. Egyszerre hangot ad a kert, s alig két araszra egymástól két kutya mérgesen átugrik a fején. Sebesen lekap a földre, s utánuk nyír egy követ. Aztán a ház felé fordul, s magában így szól:

– Vajon Sándor Peti itthon van-é?!

Látszik a szeme szúrásán s homloka ráncán, hogy gondolkozik erősen, vajon egyedül lásson-e el a leányhoz, vagy hírt adjon Petinek is? Egy éles füttyentéssel elfújja a kérdést, és belépik a barna kapun. Kicsit tart valamitől, és bátortalan. Máskor pedig úgy jött ide, mintha hazamenne. A tornác alatt fülel, és lassít. Majd az ajtónál megáll, a falhoz lapul, és hallgatódzik. Egyszer nagyot sóhajt odabent Sándor Péter, az idős:

– Hej, hol vagy István király, téged magyar kíván!

Utána megint csend.

Móka áll, s éppen azt figyeli, hogy minő bolondul zsong a feje, amikor megcsikordul az ajtó. Mint az árnyék, úgy ragad a falhoz. Meghökkenve lesi a jövőt, és szusszanni sem mer.

Egy alak megjelenik, a tornác fájánál megáll, s így beszél a csillagokkal szembe:

– A kecskebéka eszik túrós puliszkát örökké.

Móka rögtön megismeri, s hátbakapja egy hanggal:

– Peti!

A fiú megrezdül, hirtelen a zsebéhez kap, és keményen hátrafordul.

– Ki az, mert megölöm!

– Tá nem?! – közelít Móka.

– Hát te vagy?

– Jősz-e, Peti?

– Hova a sújba?

– Guzsalyosba.

Rögtön kitetszik, hogy a gondolat Peti előtt sem idegen, csak furcsállja, hogy ilyen egyszerre lett sietős Mókának a dolog. Látszik rajta, hogy gondolatai hullámzanak, s hamarjában nem tudja, hogy lekacagja-é a tervet vagy egyenesen reáálljon.

Egyik is szót vár, másik is szót vár: így nézik egymást jó néhány percig. Végre kicsi Móka halálos komolyan így szól:

– Én nem bolonkodom. Nem, bizon Isten.

– S hova gondoltad? – egyezkedik Peti.

– Én Bálint Pannához.

– Annak szereteje van, te!

– Nem esküttek meg.

Megint bedugultak mind a ketten.

Az utcáról ének hallatszott.

Peti is kitette a jobbik lábát erre.

– Jó, no! – adta meg a hangot, s egy pillantás alatt künn voltak az úton. Itt kicsi Móka nyakon ölelte társát, s remegve kínlódott a beszéddel:

– Hej, te Peti!

– Tán valami talála?

– Hadd el, ne is kérdezd.

Mókát sütötte a belső tűz, s vergelődött, hogy elmondja-é, ne-é? Mert ha elmondja, akkor elrepíti a titkos jónak ízét, ha pedig nem bolygatja, reggelig kirágja az oldalát.

– Jó nap volt a mai nap – kezdte.

– Tán leányra kaptál?

– Azt eppen nem, csak láttam, ahogy lehengeredett a buglyáról.

– Kit, te?

– Én aztán Pannit.

– S milyen vót? – tátogott feléje Peti.

Móka béhunyta az egyik szemét, s kacagott:

– Hát olyan, hogy most megyünk guzsalyosba hozzá.

A képzeletük dolgozni kezdett, ahogy hallgatva mentek tovább. Érezték, hogy születésük után most cselekszik a legnagyobb dolgot. Mert az első vizitábamenés olyan, mint a csikónak a rétreszabadulás vagy a madárfiúnak az első repülés.

A legényfa bimbajára ilyenkor süt az első napsugár. Császárok öröme szégyen ehhez képest, és országok sorsa törpe.

– Itt vagyunk! – vetette meg a lábát Móka.

– Jól ég a lámpa.

– Minket hívul, gyere csak. S ha aztán bent lehetünk, egyet se félj, hanem mondj bátrakat, s pöffedezzél, mintha nagy legény volnál.

Egészen beléveresedtek a nagy készülődésbe. Mint amikor nagy terűvel hágó alá ér a szekeres ember, nyugtattak ők is, egy kicsi hallgatással erőt gyűjtöttek maguknak.

Aztán oldalt billentette a kalapját Móka, és nagy vitézséggel szólt:

– No, most gyere bátran!

– Hát egyszerre menjünk mégis?

– Úgy hát. Nagyobb lesz a térfoglalás.

Megindultak. Az ajtó előtt megállott Peti.

– Elegen vadnak.

– Még kettővel többen lesznek – vetette oda kicsi Móka, erre nyomban koppintott az ajtón, s bélépett, s bé utána Peti is.

– Jó estét adjon Isten!

Mindenki visszaköszönt a bátor szóra illedelmesen.

Móka ment elöl, s tempósan kezet fogott mindegyikkel. Peti is a nyomában, s pontosan úgy tett, mint a másik, de a leány előtt meg akarta mutatni, hogy ő is tud valamit, s idétlenül azt találta mondani, hogy:

– Mü es eljövénk.

– Azt látjuk – fakadott ki erre nagy kacagással Márton Zsiga, aki a leánynak szereteje volt. A többiek is rákacagtak.

Kicsi Mókát elfutotta a méreg, helyből a legény felé fordult, s mintha a magasból beszélne, lefelé, így szólt:

– Jól mondta Peti, hogy eljövénk, s nagy értelme van annak, mert a dolog annyiból áll, hogy kocsival akartuk ehhez a módos házhoz elhozatni magunkat, de tekintettel arra, hogy te tudós nagy legény vagy, s mégis gyalog járogatsz el ide: gondoltuk, hogy nem teszünk túl mü sem rajtad.

Egyszeribe csend lett.

A respektus nagyra nőtt egy pillantás alatt. Még a háziak figyelmét is úgy felverte Móka a közönséges hangulatból, hogy elfelejtették leüléssel megkínálni. De ő egy perc alatt feltalálta magát, s komótosan lehúzódott egy kurta lábú székre, s maga mellé húzta a másikat is, intvén az állva szorongó Petinek:

– Gyere, ülj le, Peti, mert Márton Zsiga még meg talál ijedni, hogy el akarsz menni.

– Úgy, úgy. Vegyüljetek el – mordult meg a vénember, mire ismét belékaptak a rendes csapásba, s megindult a beszélgetés.

Öten voltak legényekül. Zsiga vitte a szót, s mintha az égvilágon semmi sem történt volna az előbb, ismét megeresztette nagy száját, s tempós bölcselkedéséből hat ökörrel sem lehetett volna kihúzatni. A leánynak tetszettforma a dolog, mert a kacagása felrebbent egy-egy puffanó szóra.

A vén házigazda olyan volt, mint a bagoly, amelyik annál jobban gubbaszt, minél nagyobb a csárogás körüle. Az öregasszony pedig mindenre pislogott, mint az árokba kívánkozó alma.

Az idő vígan döcögött az éjfél felé.

Egy legény elment. El a másik is.

Száradni kezdett a forrás is, ahonnét a gondolathordó szavak bugyognak. Egyszerre nagy hangon, mintha felfedezést tett volna, találós kérdéseket vetett fel Márton Zsiga.

– Mi az, hogy ülőkém szereti ülőkédet?

– Az eppen a szék – találta el Móka.

Jóízűt kacagtak.

– Hát az mi, hogy erdőn termik, a város bolondjait összegyűjti, s nyerít is nekik?

Móka legyintett:

– Hiszen akármelyik cigánnak van.

A leány nagy örömmel vágta ki:

– Az akkor purdé.

– Hehehe! – kacagott Móka. – Mert a purdét erdőn vágják eppen!

Zsiga erőltetett vígsággal legyezett:

– Panna ne tudná, aki egy kicsi muzsikaszóra kiszökik a bőriből?! Hiszen még azt is kitalálja ő, hogy melyik volna a három közül a nagyobbik baj: azé, ha minden pap elveszne, vagy az, ha minden menyecske elveszne, vagy éppen az, ha minden szamár veszne el?

Egyszerre nagy csend lett. Aztán végtelen boldogsággal Peti mosolyogta el magát, hogy most ő is visszaadhatja Zsigának a csúfságot.

– Megmondom én – szólt.

– Hallám! – pöffeszkedett Zsiga.

– Hát – kezdette nagy figyelem között Peti – az volna a legnagyobb baj, ha a szamarak vesznének el, mert a diákokból leszen pap elég, s igen a leányokból is menyecske elég, de szamár csak Márton Zsigából leszen.

A kacagástól mindenki lógni kezdett ülőhelyén, csak a Zsiga orra töve sárgult el a méregtől; egyet nagyot nyelt, s szúrósan így szólt:

– Könnyű dolog mindent összegalatyolni, de olyan kérdéseket feladni, amilyeneket én adok fel, ahhoz ész is kell.

– Tán azt akarod mondani, hogy neked igen sok van? – kérdezte egy játékos fordulattal Móka.

– Találtatik egy kicsi – kevélykedett Zsiga –, tán kölcsön akarsz kérni?

– Métt ne? Csak éppen jusson belőle.

– Jut is, marad is.

A hányaveti szóra megfészkelte magát ültében Móka, s szúrósan mosolyogva így szólt:

– A kipróbált emberek azt mondják, hogy a tett bizonyít: éppen azért csak azt a küs tételt adom fel neked, hogy: mit nem lát az Isten?

– Az aztán mindent lát – nyilatkozott Zsiga.

– Ha látna, nem kérdezném.

– Pedig lát.

– Hát hogy látna, amikor nem lát!

– Ejszen téged nem lát – gúnyoskodott a legény.

Móka kedélyes biztonsággal felelt:

– Nono, közelítsz hozzá, de még messze vagy tőle.

– Hát te tudsz olyant, amit Szentfelsége csakugyan nem lát?

– Hogy a sújba ne tudnék. Tán kínoználak én téged másképp?

– Akkor mondd meg, lám!

– Egyszóval nem tudod?

– Fogjuk reá – legyintett Zsiga.

– Hohó, ápertén beszélj: tudod vagy nem tudod?

– Hát nem tudom.

– Akkor hallgass ide – emelte fel a mutatóujját Móka –, az Úristen mindent lát, csak egyetlenbenegyet nem.

– Mit?! – torzult el mérgében Zsiga.

– Nálánál nagyobb urat – tagolta bölcsen kicsi Móka.

Az arcokon derű villámlott át.

Mindenki nagyot szusszant.

Márton Zsiga ülőhelyébe visszarogyott.

– Hát ennek is te látod javát – mondotta Móka az elsápadt legény felé –, mert megtanultad, hogy kölcsönt pénzben is, de észben ugyanvalóst az ígérjen, akinek van – s azzal felállt, s odavetvén egy ropogós köszöntést, kiment.

A leány utána.

Künn a lányhoz húzódott erősen.

Vajon kezdjek-é valamit? – tusakodott a setétben. Szíve erősen vert, a vér rózsaszínűre festette arcát, és elévillant egyszerre a délutáni emlék, s érezte, hogy most, most üti le a lábáról. Szerencsére a falnak támaszkodott hirtelen, s a hűvös érintésre helyrejött egészen. Néhány csipkedő szót odamondott Pannának, s aztán oda engesztelésül egy meleg jó éjszakát, s elment.

Künn az udvaron várt.

Peti is jött egyszeribe.

– Várj! – intett Móka.

– Mit akarsz?

– Ezt a Zsigát istenesen eligazítók, s most gyere, azt hallgassuk ki, hogy a leány előtt is lerontottuk-é.

– Észrevesznek – óvatoskodott Peti.

– Ne félj te attól!

Körülnéztek.

Mókának a szeme egyszerre megcsillant. Mutatóujjával a házra hajló nagy eperfára intett:

– Felhágunk a fára.

Mászni is kezdtek nyomban. Kicsit nehezen ment, mert vastag és sima volt a fa törzse, de vakartak felfelé, mint a macska.

Elhelyezkedtek. Peti az eresz felőli nagy ágon, Móka a tornác felett.

Csintalan jókedvükben jóízű szavakat váltottak, és vártak.

Egyszer megnyílt az ajtó.

– Jőnek! – jelentette Peti.

– Csak ne félj semmit.

Az ereszben megállt a leány. Zsiga megfogta a karját, s húzta.

– Jere, te! Jere no!

Csakugyan hátramentek a tornácba. Móka éppen felettük lebegett, s a holdvilágon pompásan kivett mindent.

Zsiga a leányt átölelte, s a csendesen piruló fejét a mellére vonta.

– Ész nélkül is szereti – állapította meg Móka, s hát éppen akkor látja, hogy javában csókolóznak.

– Kháár! – hangzott az eperfáról.

Zsiga felkapta a fejét.

– Varjú lesz – mondta. – Jere, csókolj meg, Panna.

– Kháár! – hangzott újra, mire Peti elköhintette magát. A legény rögtön észrevett mindent. Mérgében hamar elbúcsúzott, nehogy Panna is rá találjon jőni a csúf dologra.

Dühödten jött ki az ajtón. Az eperfa alatt megállott, s felhorkant mérgesen:

– Jertek le, mert száz darabban szedlek le!

– Jóhelyt vagyunk – mondta Móka.

– Jertek le, mert a fát is kivágom.

– Az lesz a legjobb – felelt megint Móka.

Sokáig így feleselgettek egymásnak, míg a legény mégis megunta a nyakmeresztő hívogatást, és ledőlt a fa alá.

– Majd lejőtök reggelig – mondta mérget nyelve, és kiterült az éggel szembe.

Elmúlt egy félóra. El egy egész.

– Fogadjunk, aluszik – mondta Móka.

– Vagy teszi magát.

– A nem aztán. Gyere, szálljunk le!

– Hátha megfog?!

– Hozzáverjük a földhöz – vitézkedett Móka, és csendesen leereszkedett a fáról. Lábujjhegyen megkerülte a legényt.

– Gyere, mert úgy aluszik, hogy fel sem lehetne kőteni.

Leszállott Peti is.

Közös erővel is megkerülték a legényt. Aztán melléje térdepeltek, föléje hajoltak; mint a doktor, töviről-hegyire megvizsgálták, s még az ujjok begyivel is megdöfődték egy-egy kicsit.

– Ha ez nem aluszik, akkor senki – jelentette ki Móka.

– Eléggé lipinkázik a melle – dünnyögte Peti is, s egyben valamit gondolt, eloldotta a harisnyaszíját, s hát húzza kifelé.

– Te mi csinálsz?

– Megkötjük a lábát.

Tetszett a találmány. Jót kacagtak rajta.

– Meg azt, a kezit is – tüzelt Móka, s kivonta ő is a szíjat.

Megkötözték istenesen. S Zsiga tűrte, mint a bárány, csak a melle hullámzott nagyokat az illatos légben.

Ahogy készen voltak, végignézett még egyszer Móka a legényen, s meglátta a nagy bokrétát a fülre húzott fekete kalapban.

– Ezt is vízbe tesszük – szólt, s azzal kivette a bokrétát a fejbeliből, s a Zsiga tátott szájába beléültette.

– Ezt felcifráztuk.

– Ne mondja, hogy árva szegény.

Hirtelen elhatározással az ablak alá lépett Móka, és koppintott. A negyedik zajverésre lelépett a vénember az ágyról, lassú medvegázolásban az ablakhoz jött, s egy laposat pillantva így szólt:

– Mia?!

– Hallgassa meg kied, valami tolvaj megkötözte Márton Zsigát.

– Hol, te?

– Ahajt fekszik az eperfa alatt.

– Hennye!

Hallották, ahogy nyílott az ajtó. Kettőt ugrottak, s már az úton voltak.

Ott fél kézzel megigazították korcban a harisnyát, a másikkal pedig megölelték egymást.

Boldogan összekacagtak.

Aztán nótára zendítettek, hirdetvén, hogy a hajnal szerelmében virágzik immár a legényfa.