Rebeka pályafutása

 

1

Tegnapelőtt is kérdezték:

– Mi bajod, Elek?

A tegnap is kérdezték:

– Mi bajod, Elek?

Nem is felelt az illetlen alak, pedig emberek között él az ember. Annyira ment, hogy még az Isten kegyelmét sem kereste.

Ma is húzhatták vasárnap fejében a harangot, s hirdethetett nagy könyörgést a pap termékeny időért, az ő helye mégis üresen maradt a hűvös templomban.

Jó reggel eltűnt, s csak a fák s a madarak látták, hogy hanyatt a fűbe temeti magát. Merőn és ízetlenül feküdt, mintha fogadásból tenné. Bántotta minden mozgás. Még a rebbenő szép madarakat sem szenvedhette. Úgy nézte őket, mintha puskába kívánkozó két golyó lett volna a szeme. A szellőt rúgással űzte el durván, ha arcába hajtotta az illatos füvet.

Igazán kacagni való volt ilyen nagy túlzásban a világmegvetésnek. Csúfolni lehetett volna, bűn terhe nélkül ilyenformán:

– Menj el, Elek, tán nem jól fogád a leányt?!

Déli harangszóig horpaca lett a nemevéstől, s mégis meg nem mozdult.

Ilyen bolonddá mi tehette?

Csak szerelem tehette.

– Ma elválik minden – fogadkozott magában.

Nem hallotta, hogy suhog a fű.

– Elek bácsim, hát itt van?

Odanézett, s hát a kicsi húga. Neki sem szólt.

– Jöjjön enni, mert anyám búsul.

Intett szelesen, hogy menjen. Aztán meggondolta hirtelen, s így szólt:

– Végy hamar egy éveget, s hozz bort. Mondd meg, hogy írják fel a nevemre. De hamar!

Hiába járultak hozzá a családtagok, s mondták:

– Jere enni, Elek!

– Óh te Elek, jere enni!

Elhajtotta magától.

– Bort!

Elhozták azt is. Kortyogtatni kezdte, s szelte az időt is.

Szürkületkor már tervezgetni kezdett.

– Menjek, ne menjek?! Kérjem még egyszer, vagy istája a hóhér?

Megitta a végit.

– Szeretsz-e, Rebeka?!

Nagy gerjedésben elment, s ahogy a kapu csattant, hamar így szólt a kicsi leányához az édesanyja:

– Eredj, Erzsi, nézd meg, hova menyen.

Félóra múlva visszajött a gyermek:

– Éppen a korcsomába, s mindenkit öl meg, hogy kerítsék elé a cigányokat.

 

2

A ház előtt hintázott a szélben a fa. Megette két ablak volt kitárva végig. A redők ispárgával a falhoz kikötve, s az üveges szárnyak szabadjára eresztve.

Minden pillanatban új csillag ugrott az égre.

A házból csend és béke áradt a nyitott ablakon. Kiketyegett az ennekelőtti falióra, s miközben lánca végén csendet halászott az ónhengerekkel, tulipános homloka megett a harangozóra gondolt. S nem lélegze tíznél többet, s a haranglábon pihenő Úrangyala kirepült a faluba.

Rebeka lámpát gyújtott a kikötött zöld redők megett. Az ablakhoz lépett, ahol muskátli bókolt a szélnek. Torony felé fordult, legényriasztó kezeit felfogá, és Istenhez kezde beszélni.

A vénember nem vala ilyen fürge. Ülve tisztelte a mennyet egy kurta lábú, kerek széken. Ujjaival megmutatta a keresztnek három végét, álla alatt ökölbe fogta kezeit, és pusmogni kezdett.

Időnkint nekifutamodott, és kidobott hangosan egy szót.

Az ablakon bólogatott bé a fa:

– Jól van, öreg. Kedvet találsz az Isten előtt.

Rebeka szót szüntetett, s az Úr után a muskátlivirágot látogatta meg egy kanna vízzel.

– Beh édes az illatja, mint a nádméz!

A vénember jól hallotta, de egy ideig szótlanul verte kezefejéhez a rojtos dohányzacskót. De aztán megmondotta jóízű véleményét:

– Ti fehérnépekül olyanok vattok, mint a lúd: minden burjánt felmagasztaltok.

Felkapott erre Rebeka is egy cserepet, s apja felé fordulva üdén dicsekedett:

– Jót szóla, hiszen kied is burjánt pipál! Én termesztettem eldugott melegágyban, s amikor a fináncok jártak, úgyé mennyit imádkoztam, hogy reá ne kapjanak?!

Az öreg boldogan töltötte a pipájával egy kicsit az időt.

– Hát te ügyes leány vagy, szentigaz. Megérnél egy kalapfej aranyat.

Egészen rábújt a virágra a leány.

– Jaj, milyen jó, mint a küs angyalkák lehellete! Miért is nem lettem kicsi méh, hogy szíphatnám örökké a virágok mézit! Vagy lettem volna szép kicsike pillancs, amelyik repül, re…

S leejté e pillanatban a cserepet, s a hirtelen zajra megrebbene a vénember keze is, s kiesék abból a cseréppipa.

Nagy csendben s kárvallottan szedték mind a ketten össze.

– Kecskebéka!

 

3

– Ha! Valaki jő.

Árnyékot termett a föld az ablak alatt.

– Jöhet bátran.

Még a földön térdepelt a leány. Kötényében a virágcserép darabokban, s orcáján a várakozás.

Elek az ablakon békönyökölt.

– Búcsúznak a madarak, és sírnak…

Háta megett három cigány állott.

– Ajtóm is van – mondta a vénember.

– Én csak a leányát látom. Mondám, úgyé, hogy búcsúznak a madarak, és sírnak?!

Látszott, hogy ivott.

Rebeka rebegve nézte. Meg sem mozdult.

– Búcsúzni jöttem – törte a legény.

– Adjon Isten jót – felelt a vénember.

– Hát nekem ne adjon! – dengette az ablak talpát, s a kalapjából a szobába rázta a virágokat.

Rebeka lassan arra húzódott, szedni kezdette fel a virágokat, és súgva így kérdezte a legényt:

– Ki adta?

– Temetőből szakasztottam.

A vénember karosszékbe ült, s megvetette a hátát.

– Leány nincs.

– Most sem adja?!

– Most sem.

– Hát jól van, azt a csillagos egit! – Kalapját a fejébe vágta, menni akart, aztán mégis visszahajlott, és kérve kérdezte:

– S azért még egyszer szót mondok: mégsem ereszti hozzám Rebekát?

– A szú rágja a fát, s ne a vasat.

Kalapját a fejéhez súrolta, és hátrább lépett.

Rebekának elfacsarodott a szája.

– Temessetek! – hangzott odakünn, mire keserűséget öntött a három cigány a húrba, és játszani kezdett valami siratónótát.

Így vonultak tovafelé. S még utoljára visszakiáltott a legény:

– Rebeka, mikor támadunk fel?!

Rebeka keservesen sírt.

Elmúlhatott egy óra.

A vénember magába esve aludt a széken.

Valami nesz hallatszott gyengén az ablak alatt. Kisírt szemeivel felfigyelt a leány.

Elek óvatosan az ablak talpára könyökölt, szétfürkészett a szobába, és halkan, szerelmes, édes hangon így szólt:

– Rebeka, jere, lépjél ki ehelyt az ablakon.

– S elmegyünk?

– El.

– Hová?

– Én hezzád, s te hezzám.

S Rebeka kilépett ehelyt az ablakon, s másnap magától ment délebédre a legény.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]