Rebeka pályafutása
Tegnapelőtt is kérdezték:
– Mi bajod, Elek?
A tegnap is kérdezték:
– Mi bajod, Elek?
Nem is felelt az illetlen alak, pedig emberek között él az ember. Annyira ment, hogy még az Isten kegyelmét sem kereste.
Ma is húzhatták vasárnap fejében a harangot, s hirdethetett nagy könyörgést a pap termékeny időért, az ő helye mégis üresen maradt a hűvös templomban.
Jó reggel eltűnt, s csak a fák s a madarak látták, hogy hanyatt a fűbe temeti magát. Merőn és ízetlenül feküdt, mintha fogadásból tenné. Bántotta minden mozgás. Még a rebbenő szép madarakat sem szenvedhette. Úgy nézte őket, mintha puskába kívánkozó két golyó lett volna a szeme. A szellőt rúgással űzte el durván, ha arcába hajtotta az illatos füvet.
Igazán kacagni való volt ilyen nagy túlzásban a világmegvetésnek. Csúfolni lehetett volna, bűn terhe nélkül ilyenformán:
– Menj el, Elek, tán nem jól fogád a leányt?!
Déli harangszóig horpaca lett a nemevéstől, s mégis meg nem mozdult.
Ilyen bolonddá mi tehette?
Csak szerelem tehette.
– Ma elválik minden – fogadkozott magában.
Nem hallotta, hogy suhog a fű.
– Elek bácsim, hát itt van?
Odanézett, s hát a kicsi húga. Neki sem szólt.
– Jöjjön enni, mert anyám búsul.
Intett szelesen, hogy menjen. Aztán meggondolta hirtelen, s így szólt:
– Végy hamar egy éveget, s hozz bort. Mondd meg, hogy írják fel a nevemre. De hamar!
Hiába járultak hozzá a családtagok, s mondták:
– Jere enni, Elek!
– Óh te Elek, jere enni!
Elhajtotta magától.
– Bort!
Elhozták azt is. Kortyogtatni kezdte, s szelte az időt is.
Szürkületkor már tervezgetni kezdett.
– Menjek, ne menjek?! Kérjem még egyszer, vagy istája a hóhér?
Megitta a végit.
– Szeretsz-e, Rebeka?!
Nagy gerjedésben elment, s ahogy a kapu csattant, hamar így szólt a kicsi leányához az édesanyja:
– Eredj, Erzsi, nézd meg, hova menyen.
Félóra múlva visszajött a gyermek:
– Éppen a korcsomába, s mindenkit öl meg, hogy kerítsék elé a cigányokat.
A ház előtt hintázott a szélben a fa. Megette két ablak volt kitárva végig. A redők ispárgával a falhoz kikötve, s az üveges szárnyak szabadjára eresztve.
Minden pillanatban új csillag ugrott az égre.
A házból csend és béke áradt a nyitott ablakon. Kiketyegett az ennekelőtti falióra, s miközben lánca végén csendet halászott az ónhengerekkel, tulipános homloka megett a harangozóra gondolt. S nem lélegze tíznél többet, s a haranglábon pihenő Úrangyala kirepült a faluba.
Rebeka lámpát gyújtott a kikötött zöld redők megett. Az ablakhoz lépett, ahol muskátli bókolt a szélnek. Torony felé fordult, legényriasztó kezeit felfogá, és Istenhez kezde beszélni.
A vénember nem vala ilyen fürge. Ülve tisztelte a mennyet egy kurta lábú, kerek széken. Ujjaival megmutatta a keresztnek három végét, álla alatt ökölbe fogta kezeit, és pusmogni kezdett.
Időnkint nekifutamodott, és kidobott hangosan egy szót.
Az ablakon bólogatott bé a fa:
– Jól van, öreg. Kedvet találsz az Isten előtt.
Rebeka szót szüntetett, s az Úr után a muskátlivirágot látogatta meg egy kanna vízzel.
– Beh édes az illatja, mint a nádméz!
A vénember jól hallotta, de egy ideig szótlanul verte kezefejéhez a rojtos dohányzacskót. De aztán megmondotta jóízű véleményét:
– Ti fehérnépekül olyanok vattok, mint a lúd: minden burjánt felmagasztaltok.
Felkapott erre Rebeka is egy cserepet, s apja felé fordulva üdén dicsekedett:
– Jót szóla, hiszen kied is burjánt pipál! Én termesztettem eldugott melegágyban, s amikor a fináncok jártak, úgyé mennyit imádkoztam, hogy reá ne kapjanak?!
Az öreg boldogan töltötte a pipájával egy kicsit az időt.
– Hát te ügyes leány vagy, szentigaz. Megérnél egy kalapfej aranyat.
Egészen rábújt a virágra a leány.
– Jaj, milyen jó, mint a küs angyalkák lehellete! Miért is nem lettem kicsi méh, hogy szíphatnám örökké a virágok mézit! Vagy lettem volna szép kicsike pillancs, amelyik repül, re…
S leejté e pillanatban a cserepet, s a hirtelen zajra megrebbene a vénember keze is, s kiesék abból a cseréppipa.
Nagy csendben s kárvallottan szedték mind a ketten össze.
– Kecskebéka!
– Ha! Valaki jő.
Árnyékot termett a föld az ablak alatt.
– Jöhet bátran.
Még a földön térdepelt a leány. Kötényében a virágcserép darabokban, s orcáján a várakozás.
Elek az ablakon békönyökölt.
– Búcsúznak a madarak, és sírnak…
Háta megett három cigány állott.
– Ajtóm is van – mondta a vénember.
– Én csak a leányát látom. Mondám, úgyé, hogy búcsúznak a madarak, és sírnak?!
Látszott, hogy ivott.
Rebeka rebegve nézte. Meg sem mozdult.
– Búcsúzni jöttem – törte a legény.
– Adjon Isten jót – felelt a vénember.
– Hát nekem ne adjon! – dengette az ablak talpát, s a kalapjából a szobába rázta a virágokat.
Rebeka lassan arra húzódott, szedni kezdette fel a virágokat, és súgva így kérdezte a legényt:
– Ki adta?
– Temetőből szakasztottam.
A vénember karosszékbe ült, s megvetette a hátát.
– Leány nincs.
– Most sem adja?!
– Most sem.
– Hát jól van, azt a csillagos egit! – Kalapját a fejébe vágta, menni akart, aztán mégis visszahajlott, és kérve kérdezte:
– S azért még egyszer szót mondok: mégsem ereszti hozzám Rebekát?
– A szú rágja a fát, s ne a vasat.
Kalapját a fejéhez súrolta, és hátrább lépett.
Rebekának elfacsarodott a szája.
– Temessetek! – hangzott odakünn, mire keserűséget öntött a három cigány a húrba, és játszani kezdett valami siratónótát.
Így vonultak tovafelé. S még utoljára visszakiáltott a legény:
– Rebeka, mikor támadunk fel?!
Rebeka keservesen sírt.
Elmúlhatott egy óra.
A vénember magába esve aludt a széken.
Valami nesz hallatszott gyengén az ablak alatt. Kisírt szemeivel felfigyelt a leány.
Elek óvatosan az ablak talpára könyökölt, szétfürkészett a szobába, és halkan, szerelmes, édes hangon így szólt:
– Rebeka, jere, lépjél ki ehelyt az ablakon.
– S elmegyünk?
– El.
– Hová?
– Én hezzád, s te hezzám.
S Rebeka kilépett ehelyt az ablakon, s másnap magától ment délebédre a legény.