Gombás székely

Első harangszóra kinyílott a szeme. Keresztet vetett nyomban, s imádság helyett sóhajtott egyet, szokásból.

Alig szürkült.

– Aluszol-é, Véki? – szólott a fal felé, s a lábával keresztültapogatta az ágyat.

– Hallod-é?!

Még jobban összekucorodott az asszony. Kiérzett, hogy mérge van.

– Tán kiedtől lehet!

– Csak kérdem, te.

– Hát a lába?

– Neked is van.

– De nem kerengtetem.

– Még az volna hátra.

Nem folytatták tovább.

Szurkos szó nélkül s idétlenül feküdt még valami negyedórát. Akkor megrecsegtette vén derekában a csontokat.

– Ejszen felkelek – mondta.

– Tán elaludtál, Véki?! – s megint megjártatta végtagjait.

Hang nem jött reá.

– Bár nyughatna, s ne riogatna vénségire ennyit.

– Felkelek, ejszen.

– Hallom eleget.

A levelek kövéren imbolyogtak a hajnali fényben. Egyenletesen hullott rájuk az eső, s a nesz cirógatta az ablakokat.

Vén Szurkos István nem idétlenkedett több beszéddel, hanem leereszkedett az ágyból, s pipára kapva magára vonta harisnyáját s a puha szárú csizmát. Aztán nagy prüszkölés közben szembeverte magát egy kanna vízzel, elemlegette az Istent, s a bajuszát elfújta az útból.

Azon kapta magát, hogy nincsen rosszkedve. Az esze is bizsergett, készen volt arra, hogy űzze.

Megállt az udvar közepén a csendes, meleg esőben, s meghordozta a fejét.

Nem javasolt munkát az idő. De vén Szurkos nem nézhette magát soha dologtalanul, nem volt lusta ember sem melegben, sem vízszaporító időben.

Gondolkozva vigyázkodott körül. Találékony akart lenni, hogy becsülhesse magát.

Körbement az udvaron, majd bé az árnyék alá, s egyszeribe készen volt a tervvel, ahogy meglátta a sarokban virített nagy rakás faszenet.

– No, én téged elviszlek az uraknak – mondta, s abbahelybe nekilátott. Jó néhány zsák ganyélében festett gyaluforgácsot a rakásra öntött, s szakértelemmel összekeverte.

Szaporított.

– A pálinkában is vagyon víz elég – fűzte hozzá –, s az urak tudománya se mind igazság.

Zsákokba merte ügyesen, s fel a szekérre, mint a nehéz, fekete kévéket. Szénát a tetejére, arra nagy pokrócot módosan, s lecsaptatta egy gyertyánfa rúddal.

– Vesd ki a tarisnyát, Véki! – kiáltott a házba, s a két kabalát rúd elé fogta. Felült nagy pontosan a tetőre, feladatta magának a tarisnyát, megtapogatta, s így szólt:

– Szalonnát tevél-e?

– Veték.

– Kell is.

– Osztán ne háljon oda.

– Mert én kerek száz esztendeig nézem az urakot.

– Hozzon két font húst, hajja-é, s egy kicsi muszka téát is kérjen Vilmos úrfitól.

– Selyembubát nem akarsz-é? Eredj, s nyisd ki a kaput.

Úgy ment ki a szenesszekér hátán, mint egy császár. Alig állott meg Udvarhelyt a barátok mellett, hát jő egy úrféle, s egyenesen neki tart.

– Jó napot, bácsi.

– Elbútt – nézett fel az öreg az égre.

– Hát mit árul? – tette magát a városi is.

– Én puskaport.

– S hogy adja?

– Feketén, amíg maga a fejért ki nem találja.

Kerülni kezdte az úr a szekeret, s a botjával megdöfködte a zsákokat.

– Jól szól – mondta.

– Hogyne, mikor nálam járt iskolába.

– Pótlék van-é benne?

– Eléggé pótolja magamagát.

– Zsákja mennyi?

Összevonta szemöldökét a székely, mintha pontos árat akarna szabni. Megállapította magának, hogy négy piculán alul nem fogja adni, s így szólt:

– Hatvanhárommal odaadom, mert sietek.

– Viccel.

– E biza nem viccöl, hanem ég.

– Egy kicsit sok.

Érezte Szurkos, hogy megvan a vásár.

Jóízűen vetette oda, biccentvén a templom felé:

– No hatvan, s a két torony is legyen a magáé.

– Ötvenet adok, s a tornyot csalja haza kied.

– Vágjuk ketti, no. De csak azért, mert látom, hogy nagy ésszel él az úr.

Hatott.

Ötvenötben kifizette zsákját a városi, s elkísérte a kapuig a szenest. Ott meghagyta, hova rakja, s elsietett.

Már kiöntött valami hat zsákkal a székely, amikor egyszerre kopogást hallott. Nyomban odafordult, s hát egy szépasszony illatozik arra.

– Tiszta szenet hozott, ugyé bácsi, lelkem? – csicsergett.

– Olyan, mint a gyémánt, tessék megnézni – s magasra tartva úgy kirázott hirtelen egy zsákot, hogy tömötten megfeketedett tőle körös-körül a levegő.

Térde fölé húzta szoknyáját a szépasszony, s eliramodott a helyszínéről nyomban.

– Mindennek szere vagyon – mondta az öreg.

Vígan lerakódott, s béállította lovait „Húsos”-hoz a korcsma udvarára. Két öl szénát vetett eléjük, s gondolta, hogy megsétálja magát a jó vásár örömére, s megveszi a két font húst.

Játékosan közeledett a Küküllő hídja felé. Már messziről észrevette, hogy hét úr áll a karfa mellett, s nézi a vizet. Ahogy odaért, megállt mellettük, s mókás nagy kedvében odavetette:

– Még meg találják igézni azt a szegén vizet.

Hátranéztek a szóra. Tímárok voltak mind. Kettőt látásból ismert az öreg. Nagy kedve jött, hogy megjátszódjék velük.

– Annyit essött, hogy csoda történt – kezdette.

– Miféle csoda? – érdeklődtek a tímárok.

– A patikushoz indulék, hogy eléadjam néki, mert jól ismer. Hát ilyent életemnek napjában nem láttam.

Körülfogták szorosan a tímárok, s kimeresztett szemekkel várták a szót.

– Ha jőnek velem bé azon, elmondom – fontoskodott a vénember.

Megindultak.

– Hát hallgassák meg az urak – folytatta –, olyan terűt hoztam a városba, amilyent ember még nem hordott. Hinnye, magam se hinném, ha más mondaná! Elindulok tegnap az erdőre, hogy egy kicsi szenem van, s hozzam haza. Menyek, s hát egyszer egy nagy fehér mezőbe érek. Tán nem esék hó augusztusban?! – ijedek meg. Hó te!, mondom a lovaknak, s helyből járni kezdem körül a mezőt, s a csoda öl meg, olyan, de olyan fehér. Hiszen e mind gomba!, kiáltok fel, de annyi, amennyit Erdély nem látott. Én is hagyom a szenet, s belé egy sereg leveles ágat a szekér fenekibe, s szedni kezdem reá a gombát, s hordom öllel oda, s rakom, amíg egy tetejibe fér.

– Annyi volt csakugyan? – ámultak a vargák.

– Ott van a szekéren, azonmódúlag frissen, ahogy szedtem.

– Nem adja el?

– Én el. Hát mi a tűzlángját csináljak annyi gombával!

– Mi az ára? – kérdezte az egyik varga.

– Ingyen adta az Isten – kétszínkedett a székely –, csak a fáradságot számítom fel: két forintért viheti akárki, s ne setétedjék bé, ha annyi gombával tíz ember meg nem éri egy hétig.

A mészároshoz értek. Az öreg megállott, s tette, hogy köszön, s válik el.

– Hát mi megvesszük – mondták a vargák –, jöjjön, s vigyen oda.

– Egybe mehetünk, csak látom, ehelyt van a mészáros, s egyjáróst vajegy font húst vennék az asszonynak, minek másszak vissza esmént.

– Kell-é előleg?

– Kell a sújnak. Előbb nézzék meg a portékát.

A küszöbről mégis visszafordult.

– Nem bánom, no. Hadd vegyek disznóhúst is.

Odaadtak egy forintot neki.

Bément s vásárolt pontosan a székely, közben háromszor is emlegette a mészárosnak, hogy örökké annyi csontot ad neki, hogy hetekig nincs békesség miatta az asszonnyal.

Beszélgettek, s csipkedték egymást valami tíz percig.

A vargák vártak künn.

Egyszer megrázta magát a székely, szidván az időt, s levetette az ujjasát, s kifordítva visszavette. Aztán fonákjára kényszerítette a kalapját is. A csizmaszárat pedig letűrte bokáig, s a bajuszát kisirítette hegyesre s felfelé.

Csodálkozva nézte a mészáros.

– Kied mit csinál? – kérdezte.

– Szénészkedem – találta el kacagva a feleletet, s azzal összetámasztotta két térde kalácsát, s büllögve kiment.

S ördöge legyen, nem ismerték meg a tímárok.

S nemhogy elment volna szépen hazafelé, még a hátukba került, sántítva hozzájuk ment, s megváltozott hangon így szólott alázattal:

– No, van mit beszéljen a világ, tekintetes urak.

Feléje fordultak.

– Tán angyalt látott valaki?

– Azt mondják, hét ember megbolondult.

– Miféle hét ember?!

– Valami úrfélék.

– S mitől?

– Azok valami gombától, amit egy tolvaj árult ma reggel szenesszekéren.

– Árult-é?

– El is adta.

A tímárok szeme összevillant. S aki a forintot adta, káromkodott egyet.

– Jertek, megnyúvasztjuk – mondta, s a többinek az élén megindult mérgesen a mészárszék ajtaja felé.

– Ennyi úrnak ész is kéne – nézett utánuk a székely, s úgy tovalett egy pillantás alatt, mintha az ördögök vitték volna el.