János nemzései

Káprázatos templom!

Hajója az égtájak felé szabadon kiterjed. Oszlopa nappal fény, éjjel álom. Falai építtettek világ kezdetekor. Alapzata ezerszínű virággal vagyon kirakva és millió mozaikkal, melyek az életörömtől néha megindulnak. Mennyezete kék némely napokban, s rajta a fények apja ragyog, vagy a gyermekes csillagok nagy serege. S más napokban hamuszínű eme templomnak kárpitja, vagy éppen feketekék acélos a színe, és hűvösség jelzi, hogy prédikálni fog a nagy papi fejedelem.

Csodálatos templom!

Oltárán harmat a neve a bornak. Orgonáján szelek játszanak lágyan vagy tomboló gerjedelemmel. Szertartásának nyelvén az ember, az állatok, a növényfélék és a föld egyformán beszélnek. Mély, mint az ismeretes tengerek együtt. Magas, mint a végtelen űr, és tornyának tetején eleven angyal trombitál.

Felséges templom: ez a havasi mező!

 

 

Fenyők országa körül. A keleti szélen magányos erdei ház. Száz lépésre tőle lészából kerítés, s abban háromszáz juh talpon vagyon immár az első fényre. Bütüben egy kutya mereven megáll, és két fülével, mint két kanállal, úgy meri a csendet. Majd élesen és merészen előrenéz és hátra. Az ő neve Bátor, és harmat csillog az orrán.

Dereng.

Az illatos csendben két marcona kosfej összecsattan. A hang végighullámzik a mezőn, majd a nagy fenyők millió tűlevele között elmúlik, mint a tünemény.

A félszárnyú kaliba alatt kipattan kicsi Jankónak a szeme. Barna, tömött öklével megdörgöli nyomban és üdén felül.

– Bátor! – így szól a szava.

S a kutya puha menésben megindul feléje. Mellette okosan megáll, és nézi a legényke arcát.

– Hát felkőtél, hál’ istennek? – int rá nevetéssel, mire Bátor is megmeríti fejét a levegőben, és körülnyalja a száját.

Aztán kiállnak együtt a mezőbe, és nézik, és gyönyörködnek azon, hogy büszkén küzdik a két kos. Hullámzó, díszbe futó szarvuk csillog, és a bámuló juhok szelíd hátán járni tanul a fény.

Felszáll egy sas.

És felsír egy héja.

Jankó körülnéz, és lassan, nesztelenül leül egy halomra. Fejét mereven tartja, és figyel. Bátor újra és újra szemébe tekint, és kínlódik, hogy szóljon valahogy így:

– Mit látsz, kicsi király?

Ördögi látomás árnya suhan végig. Kicsi Jankó egész testében megrázkódik. Kínba meredő szemekkel mondja:

– A nap kútjának kávája véres… Tán az Istent valaki?!

Irtóztató!

Felugrik. Szép arca torz. Nagyot ordít a fenyők teteje felé.

Bátor is lehunyja elszánt arcán a szemét, és vonít.

Kísérteties!

Kínba merült arccal remegni és irtózni ebben a pirkadásban: micsoda gonoszsága ez a titoknak? Horkanhat itt a végzet lova, vagy a balszerencse tanyát üthet ehelyt?

Bizonyára csak az emberi és állati természet rendetlenkedése, esetleg a felséges öröm szeszélye ez a pillanatnyi borzalom. Mert mosolyog megint a legényke, és képszülő elméje önfeledten gyönyörködik a napszületésnek hirtelen kibomló magyarázatán, amely így szól:

– Most nem virrad. Virrad a nagy nyavalyát! A szeplőtelen Boldogasszony szeme nyílik ki lassan, és onnét sarjadzik a fény.

Jobb tenyerét a kutya fejére teszi, és hosszan, furcsa lobogású szemekkel nézi, hogyan dereng az égperemen a vésszel háló nép igazsága.

Egyszerre Bátor kiugrik a keze alól, és ugatni kezd. De ahogy meglátja a közeledő két embert, elszégyelli magát, fejét lesüti, és farkával hízelegve, köszöntésre megy.

– Miért vonított az előbb? – kérdi Jankónak az apja, kinek neve János.

– Valamit megérzett bizonyosan. Vagy a bolha csípte.

– Én sem aludtam az éccaka – jegyzi meg az asszony.

És szorgosan fejéshez látnak. A csebreket elhelyezik a fejőliknál, s János nyomban odaszól:

– Eresztheted őket, Jankó!

Csobogni kezd a tej, és meleg illata beburkolja a fejet.

Jankó elereszti magát néha, majd felrezzen, és fütyörészni kezd. Bátor kutyája nem tágít mellőle. Esdeklő szemekkel vigyázza őt, miközben egyenként eregeti a jámbor állatokat.

Nagy későre megcseppenti János az utolsót is. Ekkor egyenesre feláll, és erős derekából kiroppantja a munkát.

– Mehettek, Jankó! – kormányoz kurtán.

A gyermek nyakába veti az eleséges tarisznyát, kalapját a hóna alá csípi, és botjával átalszeli a felsütött nap sugarát.

– Hóhé! Brrride ne!

A fehér habú tenger lassanként végighullámzik a mezőn.

És az élet kacagására betelik istennel az univerzum.

Elhízott földdarab ez.

A tunyaságban egymást imádják a füvek. Gombaháton párzik a rigó, és béhunyt szemmel is férget talál a harkály.

Öt esztendővel ezelőtt orottak eme részen. S az ölbe rakott fa még itt nyomja feketén a földet, árnyékot vetvén az epernyaló lusta varangynak.

Valahol vadgalamb búg, és kettyegtet a mogyorótyúk.

A juhok leptiben szedegetnek.

Jankó egy fatönkön ül. Bátor kutyáját nézi, és töpreng. Rebbenő elméje nem nyughatik belé Istennek végzésébe, mellyel megtiltá a szókimondást ennek az eleven értelmű pásztortársnak.

– Ezt nem találta el a Teremtő sem – mondja. Majd oldalt töri a fejét, és hunyorgó szemekkel megnézi az égi tüzes órát, mely a hágónak fele útján vala immár.

– Falunk egyet, Bátor! – szól, s jobb keze elvesz a tarisznyában. S eme mozdulatra Bátor is bétöri hátsó két lábát, s az elsőkre feltámasztja sóvárgó fejét, nevet a szemével, nyöszörög, és nyughatatlan, s a nyelve minden pillantásban kijár, mint a fakereső lángsugár.

Jankó kiemeli az eleséget, s a kutyával szembekacagva ügyesen lehelyezi a tönkre.

S nem is mozdula többet.

Se nem folya arcáról tovább az öröm, csak megijede, és nézé meredten a feléje hömpölygő medvét. S azt nézé Bátor is, a kutya, s orra likát, mint a tüzes vas, égeté a vadszag.

Fülük kínlódva hallá, hogy rengeteg lomha teste alatt ropognak az ágak, amint cammog és vigyázkodik, megáll, és keresi lustán a málnát, majd megindul újra, és rémületes lábaival nagyokat harap a távolságból, amely a szabadság utolsó szava gyanánt közöttük fennáll.

A világnak ő az ura, úgy jött.

Jankónak megrázkódott a teste. Mintha szurokkal meg lett volna kenve a csutak, úgy odaragadt. A kezeivel menekvésszerűen tapogatni kezdett, s egyszerre megmarkolta a kenyeret: önmagához visszaesett, s ez a csodálatos érintés meghozta a szavát is:

– Nye, medve, nye! – szólott kutyának való hangon.

A hangra földhöz ragadt a nagy állat négy lába rögtön. Fejét egy arasszal feljebb emelte, meglepetten Jankóra nézett, majd a kutyát látta meg, és kicsi, barna szeme elsetétült.

Az erő tengeréből a két füle kilátszott, és csak nézte őket. És nem jöve előre, se nem mene hátra. Hanem állott, mint egy halál kezével kirajzolt találós kérdés.

S ebben a felfeszült helyzetben percekig várt Jankó. Ereje nem volt a mozduláshoz, az esze nem váltott, a nagyvilág elmúlott valahogy tőle, csak egyedül a medve maradott meg, a rátekintő medve, a legnagyobb, a nagyállatnagy, aki mindjárt megeszi őt, megeszi Bátort, megeszi a juhokat meg az élő embereket, népek fejedelmét, s meg magát a római pápát és az egész világot…

– Nye medve! – kiálta fel ismét.

A lomha állat megnézte erre a földet, jobb első lába lassan előrevetődött, s a nagy test megmozdult.

Jött egy lépést.

Setétedni kezdett.

Jött kettőt!

Bátor a földet vakarta halálos erővel, hogy négy kicsi talpán kiserkedt a vér. De a medve számba se vette sem őt, sem a mozdulatlan legénykét, csak ereszkedett közelebb, mint egy erővel tömött, ijesztő felleg. Idegborzoló, fülledt, durva életszaga hirtelen orrukba ütődött, s ekkor Isten szavára megragadá Jankó a kenyeret, és sebesen a medve felé nyújtó, és szóla:

– Nesze, kenyér!

Egy elevenebb mozdulattal megtekintette Isten áldását a medve, s ahogy cammogva beérte, megállott, és megszagolta: orrlikai kinyíltak, és megint összeestek.

Jankó azt hitte, hogy csak tempózik, kínáltatja magát, azért újra szájához kenegette a jó búzakenyeret.

– Edd meg, kicsi medve!

Eme egyenes kínálásra sem harapott belé, hanem a fejét egy kicsit féloldalt döjtötte, és egykedvűen nézte a vendéglátó kicsi embert.

– Mért nem falál egyet?! – folytatta hízelegve Jankó, de a kenyeret nem merte visszavenni, ámbár ott tartani sem igen tudta, mert a nagy találkozástól az erő kihullott mind a két karjából, s hol lesüllyedt kenyértartó keze, hol ijedten kukra lendült.

A medve nézte, és mogorván szemlélte az erőtlenségnek ezt a játékát, s néha mintha dünnyögött volna, mondván:

– Ne csalogass, mert bajt látsz!

Így kínlódott Jankó sokáig. Végre elgémberedtek az ujjai, s földre hullott a kenyér.

Megrázkódott, és agyonrémülve várta, hogy mikor kapja le őt a csutakról a medve. De az nem siette el a dolgot. Egy barátkozó pillantást vetett a gyermekre, s megnézte a földre esett kenyeret is. Aztán nagy nehezen, mint egy négykézlábon járó, elvénült barát, lenyúlt nagy fejével a földre, szájával felemelte a kenyeret, s úgy tartotta Jankónak oda, mintha emberi módon szólana:

– Nesze, kenyér!

Erre a csodálatos magaviseletre, mint a leszakadó zápor, reménység, erő és öröm hullott a legénykére. Akár a szép hajnalon esett ébredésnél, úgy özönlött megint a fény a Boldogasszony szeméből. A visszaszállott életben kigyúlva, szinte önkívületben szólott Jankó:

– Ember vagy, medve!

És visszatette a kenyeret helyére, s szép lassan emelkedni kezdett ültéből. Hanem nézést örökké a medvét nézte, s szívéből mosolygott is neki, hogy barátságos természete meg ne zavarodjék.

Bátor kutyáját, ki szűkölve bújt a sarkához, gyengéden megintette:

– Egy se legyen!

Aztán óvatosan a medvéhez húzódott, s mint egy kicsi bárányt, simogatni kezdé. S hagyta magát a vadállat. Még a gyermek keze alá feküdt, biztatva őt, hogy csak bátran!

Jankó látá a kedvezést, és megbecsülé azt. Nekihajolva kedveskedett a medvének. Erős félelme idegrázó gyönyörűséggé kezde átváltozni. Szemei boldog fényt kaptak, s testében ezer örömszikra bizsergett. És a szelekben és napfényben durván kiedzett tenyerek mohón szívták a megbékélésnek édes ízét. Kezdte a fejnél, és lassan, meg-megállva, tömzsi ujjait végigszekereztette a barnafényes süppedékes, puha háton. S amikor a medve farához ért, hirtelen megállott, egy pillanatig gondolkozott, és elmosolyodott. S a másik pillantásban nekibátorodva megfogta szépen a medve kurta farkát, s az „állattenyésztő faj” természetes kíváncsiságával felemelte.

– Kati! – mondta kurtán.

S már nem félt. A kiderült születési hiba miatt egyszerre elvesztette tekintélyét a medve. Felülkerekedve legyintett, és lenézéssel szólott:

– Már üsmerjük egymást.

Érezte, hogy férfi ő, ha kicsiben is. Emberben sem számította nagyra az asszonyi népet, mert a magasságbéli zord és világkormányzó férfiú, az egyedülvaló tüzes nap és a büszke kosok a nyájban nem hirdették neki az egyenlőséget az erősek és gyengék között.

Soha nagyobb öröme a mostaninál nem volt. Eszébe jutott, hogy ő látott egyszer egy nagy hajú, zsíros, idegen embert, aki medvét táncoltatott furulyával a faluban. Hát azt ő is megpróbálja, tette fel hamar magában.

Odaállott pontosan a medve orra elé.

– Ideügyelj, Kati! – mondta neki, és táncolni kezdett.

A medve figyelemmel nézte. Bámulásából kitetszett, hogy soha nem látott még ilyent. De meg sem mozdult.

– Járjad, hé! – riasztott reá Jankó.

Szavának sem lett foganatja. S hiába járta maga mindenféle módon tovább, a nagy lomha test nem kezdett illegetésbe.

Egyszer aztán ő is ráunt, s megállott. Sértődötten nézett körül, és keresni kezdte a kedvetlenség okát.

– Ehe! – mondogatta hirtelen. – Kivénült medve lesz, megnézzük a fogát!

S le is térdepelt nyomban, s a medve fejéhez hajolva, jobb kezét a felső állkapocsra és a balt az alsóra helyezte. Nekifeszült, hogy ő erőszakkal is kinyitja a száját.

– Tács! – mondta nyersen.

Feszített egyet.

S ebben a pillantásban a medvének két rémületes mancsa kifeszített körmökkel rácsapódott a fejére.

Jankó felordított, s már, mint a sárkány, Bátor vonítva ráugrott a medvére, s ez hörögve a kutyára vetette magát. A legényke vérbe borulva és félig meghántolt koponyával kiszakadt az irtóztató karmok közül, s apát és anyát kiáltva futni kezdett, és futott, ahogy tűzbe borult inakkal bírta. Rohant, és ordított megháborodott elmével, mezőkön és erdőn keresztül, amíg valahol a korondi hegyben Szűz Mária nevével ajkán elbukott. Ott feküvék alkonyatig, s akkor megtalálá őt egy pásztor, és bévivé a kunyhójába ápolásra.

Bátor pedig, miként a hűség vértanúja, szörnyű módon meghala.

Szomorú templom!

Falai feketén merednek a magasba, és hideg árad belőlük az égtájak felé. Oszlopai nappal keseregnek, és éjjel halálfejet izzadnak ki magukból. Alapzata bánatföld, és a szomorúság felhői gomolyognak kárpitján. Jajból vannak benne a szentek szobrai, és sóhajjal fútatottak díszei.

Siralmas templom!

Könnyek permeteznek földjére a magasból, és a világteremtő hitnek törmelékei szolgálnak tömjén gyanánt. Ezer virágjának feje lekonyul, s levegőjében a szép kicsi madaraknak elsorvad a melle. Benne a fény pusztulást hirdet, és a mélységből mindenütt siralmak moraja hallszik.

Gyötrelmes templom: ez a havasi mező!

Keleti szélén siralomház épüle három hetekkel ezelőtt. És azóta gyenge a mezőnek és erdőnek pompája arra, hogy feledtesse a juhőrző legénykét.

Szótalan lett az asszony, és szemei keresztülnéznek a látott tárgyakon, és fiának üres helyétől borzad, és nem tud örvendezni közelgő órájának, amelyben gyermeket szül újra.

És János?! Borzalom látni!

Sokszor nem leli meg szemével maga előtt a fát, és nekimegy. És máskor réveteg, s tántorog a sima mezőnek tükrén. Néma, mint az omlásnak induló szikla, csak néha kiált fel, emlegetvén egy nevet hideg borzalommal.

– Fiam, Jankó!

Most is az erdőszélen látszik erős alakja, amint űzi jobbra a fájdalom és kergeti balra, amint mellére nyomja fejét a végzet, s amint ő maga remegve vajúdik fiának visszateremtésén.

Hirtelen kigyúl, és megegyenesedik.

– Jankó! – zúg a hangja az erdőn.

Aztán gyönyör rohan az arcára, és pihen kínjának árnyékában, ahogy három hét óta naponként szokott egyszer. Szemei néznek epedve, karjai mozognak, és minden tagja megenyhül a látomásban, amely mutatja neki az ő szeretett fiát elevenen.

– Fiam! – szól szépen, és a gyermek eltűnik, mint a hirtelen jelenség.

Ő maga behunyja szemét, és nagy erejét megfeszíti, s úgy teremti vissza Jankónak alakját, s helyezi reá a vonásokat, amelyek őbelőle eredtek, valamint ered egyik fából a másik. Majd kipattannak a szemei, és szörnyű módon nem látja, amit látott.

Megborzong.

Fogai csikorognak a nagy akaratban, mert nem tűri, hogy ne lássa fiát. S valamint megjelent Isten előtt egykoron a teremtés feladata, úgy jelenik meg János előtt is amahhoz hasonló. Erejének gyönyörűsége megszállja, és izmai, mint a rugó, elindítják őt a háza felé.

Fejszét, fűrészt és kézvonót és minden szerszámot hamar összeszed, s megindul azokkal az erdő felé szép, fényes szemekkel.

Kerüli hosszan a fákat, s végre nekilát egynek, amely a legnagyobb és színében gyönyörű, és levágja azt. Kimetsz a törzséből egy jó ölnyit hosszában, mert akkora vala tetőtől talpig az ő fia, Jankó.

Akkor behunyja szemeit, és a véghetetlen országból maga elé hozza legényke fiát, és isteni akaratnak erején képzelete lefényképezi őt értelmének falára.

Megforgatja forró vajúdásban a mintát, és faragni kezd.

Izgatott, és tagjai remegnek.

A verejték kiüt homlokán, majd elfogja egész testét.

Farag és fűrészel.

Gyalul és fúr.

Gyötri magát, és gyötri a fát, s közben meg-megáll, s boldogan nézi az alaktalan tuskót. Ráhajol, és távol veti magát, vágja mindenféle szerszámokkal, és simogatja kérges tenyerével. Felül gömbölyű fejnek, alul két szárba kivágja.

Így faragja fél nap!

– Olyan! Világteremtésire! – kiált fel végre, és az öröm lobogó erejével vállára veszi fajankót, kinek emberi formája nincsen, s aki még szörnynek sem elég formás.

Viszi át az erdőn, s ahogy a mezőbe érne, hát jő szembe véle egy legényke-gyermek, aki láttára megszöki magát, és kiált:

– Édesapám!

Megáll János rögtön, mintha örömből oszlopot ütött volna orra elé az Isten, megreszket szemében a fény, fajankó a földre esik, s ő maga megviselve így szól:

– Hát te vagy?!

– Nem is más.

– S nem hótál meg?

– Csak az ige tartotta.

– S eddigelé hol vótál?

– Piros Mózsi bácsi kúrált a korondi hegyben.

– S oda hogy kerültél?

– Kérdezze kied a Fennvalótól.

– Legén.

Egy percet hallgatnak. Akkor Jankó felkacag boldogan az apjára:

– Édesanyámnak leánkája lett.

– Ne beszélj?!

– Onnét jövök, hogy híjam kendet.

– S kénlódik?

– Abbiza kacag.

Erre az örömre János kényelembe ereszti magát, s ráérő mozdulatokkal, mintha templomba menne, megindul a ház felé.

A legényke lassú mozdulatokkal körülnéz. A nap szemébe süt, és hármat tüsszent. Majd fajankóhoz lépik, és füle tövét megvakarja.

– Hát e mi a nagy nyavalya?! – kérdi.

Végre elunja törni a fejét, s a dibdáb faragványra leül. Kinyitja bicskájának élét, és ösztönösen ezt az öt betűt vágja szép lassan a fába: „Bátor”.