Három testvér

Hol volt, hol nem volt, valahol a hétnyelvű asszonyok országán is túl, volt egyszer egy szegény ember. Valami száz esztendeig a bolhacsordát őrizte, s megint százig a zsendülő leányok álmát. Ez idő alatt a szemét bé nem hunyhatta, félrepislantani nem tudott, egyszóval olyan kényes és gondokkal terhes volt a hivatala, hogy megölte volna magát a fából faragott embert is. Így nem csoda tehát, hogy gondolt egyet a kétszázadik esztendő végén a szegény ember, s a háza elé leterített egy rózsalevelet, s azon süttette magát a nappal ismét kerek száz esztendeig. Amikor aztán ez is letelt, felugrott nagy frissen, s vásárolt egy egykövű malmot.

Hanem, hogy szavamat ne vétsem, volt neki három fia is. Akkorák voltak, hogy ha jó szeme nincs az apjoknak, meg sem látja őket. Mondom, megveszi az ember a malmot, felönt száz köböl búzát rögtön, s a mákszem kerékre ráereszti a zúgó vizet. De meghallja a rettentő zakatolást a három fiú, hamar futnak a malomhoz, s egyszeribe belészöknek a rengeteg vízbe, s alájamerülnek. Erre a szegény ember leül szép csendesen a víz partjára, s várja, hogy mikor búnak elé a fiai. Vár tíz esztendőt, vár ötvent, vár nyolcvant, de nem mutatkozik semmi. S már éppen fel akarja keservében hörpinteni a rengeteg vizet, amikor elébúvik Péterke, a legnagyobbik. De szép s nagy a legény, hogy káprázik tőle a szem. Elé a középső is, aki még szebb, s utána Mózeske is, aki tündöklik valósággal, mint a csillag.

Látván ezt a szegény ember, tát egyet örömében, aztán hanyatág esik, s meghal.

– Ugyan járánk! – búsul a nagyobbik. – Gyertek, torozzuk el!

Melléje telepednek, búcsúztatják, siratják. Nézik az eget, hallgatják a malom zúgását, s egyszer elalusznak. De úgy el, hogy ember olyant nem látott. Egyszer aztán felébred a legkisebbik, néz körül, s hát az apja sehol sincs, de a helyén akkora fenyőfa nőtt, hogy a hegye veri a csillagokat. Nézi magát, s hát tiszta ruha nélkül van, ügyeli a bátyjait is, s hát azok ugyanvalóst! Hamar pallani kezd rájok, s mondja:

– Kelj fel, Péter, s te is, Jóska, mert megváltozott a világ!

Felülnek azok helyből, de észreveszik hogylétüket, s kuporodnak össze szégyenletükben, de tiszta hiába, mert ha nincs gúnya, nincs gúnya.

– Ez így alig sincs jól – mondja Péter, a nagyobbik.

Mózeske nem szól, hanem serényen felugrik, és tovalesz. S hát egyszer csak jön, s hoz egy akkora narancsot, mint egy ház.

– Gyertek hántani! – mondja.

Nekiállnak mind a hárman, s fejteni kezdik a narancs héját, hogy a verejték csorog róluk. Ahogy készen vannak, Mózeske kiteríti a mezőbe az óriás narancsbőrt, s addig kerüli, nézi s dolgozik rajta, amíg egyszer hát három gyönyörű vitézi gúnya áll a szemük előtt. Hamar felvesznek egyet-egyet, körülnéznek az égtájak felé, s hát kelet felöl fényesség dereng fel.

Összenéz a három legény, s táncolni kezd.

– Gyertek, ne döglődjünk tovább! – mondja Mózeske, s megindul. S utána a másik kettő is.

Mennek, mendegélnek. Egyik országból ki, a másikba be, teméntelen nagy erdőkön keresztül, vizek folyásával egyszint, majd szembe véle, s csak mennek, mendegélnek… Egyszer elérnek az Óperenciás tengerhez, minek csupa ezüst a vize, mintha egyenesen a holdból töltötték volna alá. Megáll a három legény a parton, elnéz a tengervíz felett előre, s hát még a levegő színe se olyan, mintha parttal biztatna.

Leülnek s tanácskoznak. Szóra szó jön, összevesznek, kibékülnek, szidják a tenger nagy vizet, amely ilyen egyszerre az útjokba álla. Egyszerre felugrik Mózeske, s elkiáltja magát:

– Ki jő velem?

– Hova, te! – kérdik a bátyjai.

– Hát neki ennek a csepp kis víznek. Vagy azt hiszitek, hogy egyszeribe hozzátok jő a túlsó partja, ha furt csak nézzük, ahelyett, hogy nekivágnánk? Fogadni mernék, hogy színaranyból vagyon túlfelől minden, s nagy jövendő várakozik ott reánk. Jőtök-e, vagy nem?

Erre tüzet fogott a két idősebbik is, s hamar felugrottak. De úgy nekilendültek, hogy vetni kezdték le a vitézi ruhát, hogy szökhessenek belé a tengerbe.

– Nem úgy, nem! – ellenkezik velök Mózeske. – Ésszel él a székely ember, mert ha nem, akkor nyúvadás lesz a vége. Csónakot szerkesztünk, s azzal úsztatunk átal.

S alig végzi Mózeske a szót, hamar bédugja az egyik fülit, a fél lábára áll, mint a lúd, s vakkant egyet, s hát abban a helyben egy csónak lesz az orruk elé a vízre. Belészöknek rögtön, Mózeske meglegyinti a csónak orrát, s azzal neki a véghetetlen víznek, s vágják a tetejét úgy, mint a sebes szél. De alig tudának hét napig vágtatni, hát egyszer tünedezik a part, s mire ezt észrevennék, hát már ott is állanak a szárazon. Dörgölik a szemüket, s a csoda öli meg őket, mert hamarjában azt sem tudják, hogy álom vala-e az egész, vagy létedzett csakugyan.

– No, ez is megvan! – mondja Mózeske, s akkor veszi észre, hogy egy nagy palota meredezik a távolban.

Félrecsapják a kalapjukat, s megindulnak arra. Ahogy közelítnek, mindjobban vakít a fény, de bőgnek is egybe valamifélék úgy, hogy az ember szíve alig állja, hogy meg ne hasadjon.

Egyszer alája érnek a palotának, ott megállnak, s hát abban a percben három patak szakad a magosból, s mosni kezdi a lábaikat. Felnéz Mózeske a palota hegye felé, s hát úgy odaragad a szeme, hogy az örömtől szólani sem tud, csak mutogat fel azon. Nézik a nagyobb testvérek is, s szinte megkucorodnak a nagy látványosságtól, mert az óriási aranypalotának három legfelső ablakában három gyönyörű királykisasszony vagyon kihajolva, aranyhajukat lobogtatja a szél, s maguk sírnak kegyetlenül, s a szemükből bugyog a három patak.

– Mi baj, szép leányok? – kiált fel Mózeske.

– Jaj, nagy ellenség van rajtunk, s meghalunk – mondják a leányok.

– No, egyet se bőgjenek, ha csak az a baj – vitézkedik Mózeske –, mert mi éppen ellenséget keresünk.

Alig mondja ki Mózeske a szót, odalesz a három patak, azoknak helyébe fényesség csörgedezik, majd illatos szellő ereszkedik, s hát a szellő hátán jődögél a három királykisasszony is, de olyan ügyesen, hogy egy kicsi idő múlva már leány van mind a három legénynek a nyakában. S ahogy ez megvolna, lehengerednek az aranyfűbe, s mire ébredeznek, hát Mózes lett Mózeskéből is.

– No, ezt megszolgáljuk! – fogadkoznak a legények, s mindjárt a király elé vezettetik magukat.

Az is bőgve adja elé nekik, hogy nagy ellenség érkezett az országra, s van igaz három aranyszőrű paripa, amelyeken le lehetne tapodni őket, de nincs aki megülje a paripákat, mert azok úgy levetik, valahány próbálja, hogy a talpára nem áll többet, hanem csak mászik, mint a béka.

– Elé a paripákot! – parancsolja Mózeske.

A király szót fogad, s a palota elé vezetteti a három paripát. Odagyűl az egész királyi népség, s úgy nézi, hogy mi lesz. Hanem a három legény megkerüli a három lovat, ki-ki megsimogatja a magáét, aztán felpattan rá, s ül, mint a király a trónuson.

– Ha aztán jövünk, kérőbe jövünk! – mondja Mózes, s azzal elvágtatnak.

Telik-múlik az idő, de a legények nem jönnek. A leányok imádkoznak, éjjel úgy, mint nappal; a királyt pedig rázza a hideg, hogy zörögnek a csontjai.

Ismét telik-múlik az idő.

Aztán jön egy szép hajnal, s hát azon a szép hajnalon éktelen lárma hallatszik az ablakok alól. Kinéz a király, s hát az ellenség nagy seregét látja hullámzani a végtelen mezőkön, de fegyver egynek sincs a kezében. S ahogy nézi, egyszerre három lovas vitéz vág utat a seregben, s egyenesen feléje tart. Megismeri a király, hogy a lovak az ő aranyszőrű paripái, s meg a legényeket is rajtok. Olyan nagy volt az öröm, hogy hét napig egyet ittak s ettek. S akkor következett a jutalom. Vagyis a király maga elé hívatta a három legényt, s eléadta nekik, hogy az országból három részt hasított ki a számukra, s a behajtott sereget pedig szolgákul adja nekik, hogy legyen aki művelje a földet, ami aranybúzát termik.

– Jó lesz-e így? – kérdi végül.

– Megjárja – felel Mózes, és hümmög valamit a két bátyja is.

S ha már így állott a dolog, hogy a király nem tudta kitalálni magától, hogy nemcsak a föld, hanem leány is kéne a legényembernek, nem hibáztatták a nagy fösvény apát, hanem eldobogtattak a paripákon, s a kiosztott országos birtokon letelepedtek. A legyőzött nagy sereget művelésre fogták, s inkább számba se vették a királyt, mintha nem is lett volna. Egész esztendőben dolgoztattak serényen, de termés idején mégis olyan volt a föld, hogy nem volt semmi rajta. Úgy határozták, hogy próbálnak még egy esztendőt, de ismét nem termett semmi. Erre Mózes gondolkozni kezd, de nem hiába, mert kicsi idő múlva így szól:

– Hát ha tudni akarjátok, én megmondom, hogy mi a baj. Az a baj, hogy a dolgozó seregnek folyton szakad a nagy rabságban a könny a szemiből, s eső helyett az mossa a rögöket: ezért nem termik a föld!

– Akkor ne kínozzuk tovább őket! – szólnak a bátyjai, s hazaeresztik a földművelő rabokat a családjaikhoz.

Meghallja azonban a nagy felszabadítást a király, s maga elé rendeli a legényeket.

– Zárjátok tömlöcbe őket! – parancsolja.

Megfogadják a király rossz szavát, s a legények hamar búnak eresztik a tömlöcben a fejüket. Egyedül Mózesben bízott a lélek, s mondogatta is gyakran:

– Lesz még jó világ, ne féljetek!

Addig s addig késett a jó világ, amíg a nagyobbik testvért halva találták egy reggel. Három nagy orrú ember jött, elvitték, s a tengerbe belévetették.

A következő éjjel olyan álmot látott Mózes, hogy neki egy fehér hajaszála volt, amit kihúzott a fejiből, s azzal leverte földig a palotát. Mondja ezt az álmot a megmaradt bátyjának, ki dologhoz fog abban a percben, s matarászni kezd a Mózes haja között, s hát egyszer felkiált, mert megvan a fehér hajszál. Elveszi tőle Mózes a fehér hajszálat, és suhint véle egyet, s hát rezegnek a palota falai. Suhint még egyet, s hát recsegve omlik minden össze.

– No, most aztán gyere! – szól Mózes, s megindulnak, s másznak a romokon keresztül.

Kiszabadulnak, s mennek, mendegélnek. Hét hosszú esztendőn, annak minden napján s minden éjjelén szakadatlan csak mennek, mendegélnek. Egyszer aztán egy égig érő fekete falhoz érnek.

– Hol a hajszál? – kérdi Mózes az akadály előtt.

Keresni kezdik, s hát nem kapják. Búnak erednek erre mind a ketten, de kiváltképpen a nagyobbik, aki lefekszik, felkel, ide-oda megyem, majd sóhajt egy nagyot, s a rémítő fekete fal töviben kiadja a lelkit. Mózes ráhajlik a bátyja tetemére, és elsiratja őt testvéri szívvel. Akkor megdörgöli a szemit, pislant egyet, s hát a bátyja halott fülin észreveszi a fehér hajszálat. Hamar felragadja, s megcsapja vele a fekete falat, ami ijesztő égi zörgés között leomlik, s megette egy végtelen világ kitárul. Mózes térdre ereszkedik, s nagy áhítattal nézi az Isten nagy országának megnyílását, ahol csak fényesség van, boldogság áradása és millió gyönyörű csillag.

Aztán gondol egyet, s nagy bizalommal ráugrik egy csillagra, onnét a másra, ismét a másra, s végtelen tereken így halad keresztül.

Egyszer egy szakállas ember lépik hozzá.

– Állj meg, Mózes! – mondja.

Mózes megáll.

– Én az Isten vagyok! – szól a szakállas.

– Nagy szó! – feleli Mózes.

Az Isten mosolyog, és a Mózes vállára teszi a kezit.

– Erős hited volt örökké – mondja neki –, neked adom ezt a csillagot, s élj boldogságban.

Mózes lehajtja a fejét, mintha nem ezt várta volna.

– Mi bánt, fiam? – kérdi az Isten.

– Engem az, hogy egyszer találkoztam volt egy királyleánnyal, s az jó volna most ide, mert kopogó egy fejemre hosszak lesznek itt a napok.

Az őszinte szavakra megbólintja az Isten a fejit, aztán kinyújtja az egyik ujját, s hát a másik pillantásban, mint a galamb, reászáll arra a királyleány, de alig mosolyodik el ott, nyomban a Mózes vállára repül.

– Jól találtok! – mondja az Isten.

– Mi jól… – jegyzi meg Mózes, s reá még hunyorít egyet, s táncra perdül a királyleánnyal.

Ma is élnek, s meg is módosodtak, mert Göncöltől is megvették a kisebbik szekeret, amivel minden éjjel bejárják a magos eget.