Vijjogó sas fia

A falu végén vakkantott egy erős kutya. Szavát békapta mindjárt valami másik öt, s mérgesen visszavetette.

Egy legény komoran vágta csizmájával az illatos port. Lengyolcs ingén átsütött ereje. Maga a fejét leszegte. Szavát Isten embere nem vehette volna.

Lelkiállapotát nyersen így ábrázolta.

Elhaladt: ki a faluból, neki a Cigánydombnak.

A kutyák még mindig hajigálták a hangot, és rágták a koromsötétet.

És bent a huruba földjén szikrázó kedvében ült a vén cigány, nevezetre Máté, dologra tolvaj és hegedűs. Mellette fia, a klánétás; szemben véle a leány, neve Etelka.

A legény megállt a huruba előtt, két hüvelykjét korcba akasztotta. Bentről a tűz világa arcon lepte.

– Máté, gyere ki! – kiáltott egyet.

Mint a riasztott boly, megelevenedett a huruba bent. Valami lopott portékát sebes szóval dugdostak.

– Hallád-é, Máté?! – kiáltott megint a legény, és a jobb lábát kivetette.

Erre kijött a cigány, s vigyorgott, mert gazdag volt és bolond hírű, aki hívta.

– Embered voltam örökké: ugyé, Máté?

– Abbiza, ifilegény, gazduram.

Ekkor egy üveget vett elé a zsebéből a legény, és odanyújtotta a cigánynak:

– Húzz egyet, a szentedet! – kínálta nyersen.

Amaz kiitta félig. Aztán megfogta a karját a legénynek, és szép kéretéssel vonta a huruba felé, mondván:

– Maga se vessen meg, ifilegény Káruj.

Bémentek. A tűz mellett karonfogva megálltak. A cigányfiú felszökött, s szépen köszönt. Etelka pedig derékban megnyújtózkodott, s az arcája ellangasodott. A legény megnézte, és fényt vetett a szeme. De aztán az öreg cigányhoz fordult, s mindjárt a középen kezdte:

– Hallom, te vagy megfogadva.

– Oda-é?

– Oda.

– Én biza fiastól; s ismét a kereki csóró, ki a leányomat tüzeli, s még annak az apja.

– Hát ha mondanám, úgy lenne-é? – szólott Káruj, s úgy nézte a cigányt, mintha kiáltva a fülébe kiáltaná: ha meg nem teszed, valahová odakenlek, mint a legyet.

– No, hamar s melegen – érdeklődött a cigány.

– Ne fuss! – szikrázott a legény szeme.

Megrövidült hirtelen Máténak a nyaka, de azonnal, megnyúlt ismét, ahogy pazarul így szólt a legény:

– Egy százas kell-e?

S alig mondhatá ki a száján, úszni kezdett az egész cigánycsalád a szóban megcsillanó kincs után. Mert magát a hajnalcsillagot is táncra hegedülné egy százasért a vén, megbőgetné a fiatal, s meleg ölébe csombolygatná Etelka – hajh, te nyomorú világ, ki az a cigány, kinek százas verte a markát, közel a környéken egy árva este?!

– Bűzöld meg, s tedd el! – vetette oda Káruj a pénzt.

Etelka átsugárzott a tűz felett. A szemei előtt már lebegett egy gyönyörű új köntös s egy úri topánka, amilyenben az angyalok járnak a szivárvány hátán. Máté a markába vette a százast, hangot nem is adott, csak nézte. S egyszerre kerengeni kezdett előtte a világ, mámorosan, úri módot hányva; s már látta önmagát, amint a két szemét kifordítja száz forintért, majd amint egy fa hegyiben fejjel lefelé lóg, és úgy húzza Kárujnak:

„Amíg szüvem egyet langal, játszódom a két csillaggal, ami fémlik a szeretőm kebelin…”

Hajdó Káruj megfordult, mire észbe kapott a cigány, s az ajtó között lefogta.

– S mondja meg no, mit tegyek az ajándékpénzért?

– Nem sokat.

– Teszek én akármennyit.

– Csak a Bartalis leány lakodalmára megyünk el – mondta röviden a legény. – Ott lesz a lovam, s magam rajta.

– Jó, istálom, jó! Megügyelem gazduramat.

– A többi aztán jő magától – kacagott Káruj, s ahogy a nézése még egyszer végigfutott a tűz felett, beléakadt az Etelka szempárjába, s úgy látta, hogy annyi hűség árad onnét, mint száz kutyából egyszerre.

Hamar kilépett. Nagy fejét újra leszegte.

S ahogy ment, egyszer megérezte, hogy illattengerbe lépett.

Megállt.

Feje felett dús virágban ringott egy fa.

A keserv kilobbant hirtelen belőle, pusztító ereje háborgott. Letépett egy öl virágot, s a porba rakta, aztán egy saskarót kifeszített, s mint a bolond, verni kezdte véle, szaggatott szavakkal mondván:

– A szerelem megcsúfolt: kibe hitemet vetettem! Csillag és föld, teremtett lények s az egész világ: semmi vattok, semmi vattok!

Beléizzadva megállott hirtelen.

Mintha megdermedne.

Aztán átváltozna.

Ellódította a karót. Hasra bújt a földön, fejét a megvert virágok közé fúrta, és tikkadozott a kínlódó könnyek súlya alatt.

– A szeretőm megcsúfolt: látod-é, gyönyörű Isten?! S hallod-é, virág, te: kit agyonvertelek, áldott virág: egyetlen társam levél…

Egymás arcáján így zokogtak ketten sokáig.

Égre emelt arcával vonítottak a kutyák, mert megérezték, hogy tűz van egy legény szívében.

A délebéd ideje csak az előbb jára le. Gondburkából kibújt a falusi nép, s ülte a vasárnapot.

Jámbor szagot permetezett az idő vecsernye előtt.

A Bartalis-házban ásták a lakodalom örömkútját. Két menyecske Magdót fejérbe vonta, egy másik mirtusszal a fejét beültette, s szép hajával a farát verette.

– Estére nem lesz vétek immár a bűn – mondta egy eleven asszony.

Tizenkét szekér lovastól együtt kivirítva sort húzott a kapu előtt. A népsereg a leány-asszony szívére vígan gomolyát tekert, s pattogott a falu gyermekhada, mint lángon a kövér törökbúzaszem.

A sor élén a négy cigány összebújt, és igen firtatott valamit.

– Bolond ez a Káruj – szólott az egyik. – Ki tudja, mit tett fel?!

Tovább azonban nem bogozták a talányt. Különben minek is! Maga a legény sem tette volna, hiszen úgy ült ezalatt lova mellett a jászlon, mintha a szívén kívül nem érdekelné semmi csoda, még az sem, ha a templom tornya hirtelen lepökne egy házat.

Szép fekete kancája vihogva ropogtatta a pergelt zabot. A csikó mellette ügyefogyottan töltötte az időt, s néha pontos vonalat vett, mintha méricskélné kettejük elütő termetét.

Aztán hátravetette egyszerre nagy fejét a legény, majd felállott, két fülét marokra fogta lovának, s a szemébe nézett:

– Lakodalomba megyünk, Sármán! Az istennek amennyi fejérnépe van, mind férjhez adjuk…

Mellében hullámot vetett a vér. Szeme a fellázadt érzések csatatere volt. Már nem is az elveszett leányt sóvárogta, hanem a mellőzés keserve sodort el benne minden gátat. A férfierő és a zabolátlan lélek tombolt ebben a földművelt legényben, amikor megérezte, hogy mit jelent egyedül lenni, s mégis le nem törni soha, hanem lobogni, mint zord éjjelen a havasi tűz.

Koszorút vetett a lova nyakába, fekete ujjasát a vállára vette, s várt. A nagyharang megkondult.

– Fogjunk össze, Sármán! S verjünk felleget fejünkkel.

Bartalisék előtt nyüzsögni kezdett a nép és zajogni. A huszonnégy ló fitogtatta virágos fejét.

Magdót kivezették, s az örömlegénnyel együtt a második szekérre felültették. Az elsőre nyomban felszökdösött a négy cigány, a többi is teli lett néppel egy pillanat alatt.

Otthon a legény is lóra szállt, a vállait megrázta, s a kapun belől várakozott.

S egyszerre a cigányszerszámok megzendültek, a nép nótába vágott, s cifrázott lépésekben a lovak megindultak. S nagy móddal zörögtek le az úton, a Hajdó-ház felé.

– Te leszel a páva, Sármán! – gyújtotta lovát a legény, s a menet élére kiugratott, s feszülve keményen szembefordult az áradattal.

A cigányok rögtön béhúzták.

Minden ló megállott, s a nagy nótaszó helyébe csend feszült.

Hajdó Káruj elkacagta magát, de a hangja sivított, mint az ár szele:

– Az urad nem leszek, hanem a vezéred!

Valamit odaszólt a négy cigánynak. Aztán karját lódítva intett a tömegnek:

– Gyertek esküvőre!

Sármán megszegte a nyakát, s ahogy előreugrott, a szekerek is megmozdultak utána.

S a szerszámokon nyomban felsírt egy halottasének.

Valaki elkiáltotta magát:

– Nem temetünk!

A menyasszony egy elnyújtott jajjal leejtette a fejét.

– Állj meg, az angyalodat! – szólott egy hang.

A legény megállott: lám, mit akarnak? S látta, hogy a bíró jön, s utánatódul apraja, nagyja. S még hozzá sem ért, így szólt az elöljáró ember:

– Bolond vagy-e, ugyanbiza?

– Eppen hogy nem – mondta Káruj.

A vőlegény is odatörtetett hamar. Könnyen vélekedett egészen, csak a cigányokat fenyegette:

– Megfizettelek, s húzzátok, ami jár!

– Más is fizetett – vetette oda Máté.

– Duflán fizetek, húzzátok!

– Közelről sem.

Mintha megnémult volna, egy-két percig dermedezett a vőlegény. Aztán recsegve felkiáltott:

– Ötszáz pengő, húzzátok!

A nép tátotta száját.

Máté meredezni kezdett Káruj felé, mintha így hápogott volna feléje: no, most neki húzzuk, vaj mi?! A legény azonban könnyű gőggel mosolygott lova hátán, csak a szeme úszott hihetetlen fényben, ahogy legyintett:

– Ezör forint, Máté!

– Ezerötszáz! – kékült el a másik.

Káruj a vakszemére vonta a kalapját.

– Birtokom fele négyteké, csak a halotti nótát!

A vőlegény felhördült, mintha agyonszúrták volna: hiszen az ő egész birtoka nem veri ezt a felet! Bokrétás kalapját a porba taposta, ujjasával a népet szembeverte.

– Megölök embert, lovat s szekeret!

A tömeg zúgni kezdte, hogy mi történt. Ki remegve sírt, ki rikótva kacagott.

Hajdó Káruj csak biccentett a fejével, mire a négy cigány a földre szállt: kettő lótól jobbra, kettő lótól balra. A vérüket is adták volna, ahogy ismét felzúgatták a halottasnótát.

Bartalis Magdó ájultán feküdt a szekérben.

Méltóságosan megindult Sármán, s a hátán levett kalappal énekelt a legény. Véle tartott mind a tömeg, és sírva s énekelve gyúródtak a lova körül. És a seregben ott lobogott az Etelka két cigányszeme, s csak a legényre sütött, mint a nap a földre: se étel, se üdvösség, csak ő.

Mint vihar után a kalász, kifosztva állott a tizenkét szekér. S tépett ruhában egy balul kiütött nász után, Magdóra ráborulva sírt a vőlegény. Egyre-másra beszédbe állott, de örökké csak ennyi lett belőle:

– Ne búsulj, gyalog is elmegyünk a paphoz…

A különös menet pedig verődött tovább az úton, s egyszerre béfordult a temető felé. A csikó legelöl s nyerítve ugratott a keresztek közé. És jól látszott messziről is, amint a lova hátán, a fekete kapu alatt meghajtotta nagy fejét a legény.

A falu végén megint ugatott a kutya. Negyven hete hirdeti már, hogy minden este erre jár a legény.

A fák fehér szakálla csüngött, mint a megdermedt fény. Éjfél volt, és tökéletes, gyönyörű tél.

Zúzmarás bajusszal jött a legény. Báránybőr sapkáját a fülére húzta, a vállai előredőltek, és kiütköztek arcáján a csontok a titkos teher alatt.

Dermesztően tiszta volt minden.

Immár el is hagyta a falut, de csak akkor ocsúdott fel, amikor a huruba előtt állott levett sapkával. Hiába mondta volna bárki, úgysem hitte volna, hogy nem az emberiség első temploma előtt áll. A fájdalom és gyönyör összeolvadva kínozták.

Állott, és a fagyos csendben hallgatózott. Émetten kiverődött újra előtte a Máté alakja, amint a birtokrésziből telirakja arannyal egy cigányasszonynak a mellét, s eltűnik véle a semmibe, s rongy hajlékát otthagyja leányostól.

– Nyárára eltörlöm innét ezt a pajtát.

Így tervezett, és béfigyelt megint, miközben a hideg nyugtatta magát a hó tetején.

– Pedig itthon ké neki lenni!

Szörnyű kétség szállotta meg. Hirtelen bényitott, s rögtön megállott a setét cigányszobában, mert a legáldottabb szenvedés hangja és izenete égette meg béesett arcát:

Etelka vajúdott a jéghideg ágyban!

Odament, térdre állott, az alacsony ágyra borult.

– Én vagyok, drága gyermekem… – töredezte megindultan.

A vajúdó leány láza sütötte arcát. Gyufát gyújtott, s annak fényénél látta a beteg csillogó, nedves szemét, amint a leánysors kínok között változott át asszonysorssá benne.

– Légy velem! – szólott Etelka, és görcsösen megszorította a legény két erős karját.

Sokáig így vajúdott.

– Hideg van… – mondta később, vacogva a láz és a fagy tüzében.

Felkapta fejét a legény.

– Hideg van – mondta. – De milyen, a keservit!

Aztán a gondolat eszébe rohant hirtelen:

– Tüzet rakok, mindjárt, mindjárt, édes gyermekem.

Kiugrott a hurubából. A vére forrt.

– Mások fűttőznek! Őt a hideg öli!

Nekiugrott egy kerítésnek, és karóstól kiszakította, mint a tollat.

– A falut is feltüzelem, fel én!

Egy öl deszkával futott vissza. S a ház agyagos földjén már rakta a máglyát.

– Mindjárt, mindjárt, ne búsulj.

Szívét-lelkét bélepte, hogy most neki gyermeke lesz. Most, ennél a tűznél! Soha nem érzett gyönyörűség szállotta meg. Lassan, gyermekes örömmel énekelni kezdett.

S amint énekszóval alágyújtott, az ajtóban megcsikordult a hó, a kereki csóró állott ott, izgága cigánylegény, kiről is azt mondta vala Máté, hogy tüzeli a leányát.

– Beteg? – kérdezte a cigány.

– Beteg – mondta Káruj, mintha hozzátette volna: semmi vagy itt, mert nekem beteg.

– Fújjad inkább a tüzet! – szólt utána.

A cigány azonban ügyet sem vetett reá. Az ágy felé közeledett.

– Oda ne! – vágott eléje a legény, s amikor a tűz lángra lobbant, maga ment az ágyhoz.

Etelka már csendesebben feküdt. Mintha vértelen arcára az enyhülés kezdett volna szállni. Közel bújt hozzá a legény, és szinte felkiáltott, amint meglátta a vergődő csecsemőt. A kezébe kapta, a tűzhöz emelte.

– Legényke! – mondta áhítatos arccal.

A csóró szeme gonoszat lobbant, de mukkanni sem mert. Érezte, hogy pehely volna a Hajdó Káruj két markában.

– Fogd meg! – nyújtotta oda a csecsemőt a legény. A cigány elvette.

– Bé csúf! – gondolta magában, de a szívét szaggatta hét ördög.

Akkor az ujjasát levetette Káruj, s tiszta ingének ujjával szárazra törölte a csecsemőt.

Etelka hosszan jajdult. A gyermekkel az ölében odament a legény.

– Itt van, né! – bugyogta. – Nézzed, lelkem, szép kicsi legényke!

A hitvány ágyat átitatta az áldott vér. Agyonrémült, ahogy látta.

– Bábát küldök – mondta sebesen.

Majd a csóróhoz fordult:

– Maradj itt! Őrizzed Etelkát, s kúráld a tüzet.

Akkor egy pillanatig tétovázott, mintha keresne valamit. Aztán nagy öröm fogta el egész testében: vette a fekete báránybőr sapkáját, s a csecsemőt beléültette, hogy ki sem látszott semmi belőle. Odaszorította férfiszívéhez, és gyorsan, ropogó erőben elment. A fagyott havon muzsikát vert a két lába, ahogy kicsi fiát vitte. Egyszer-egyszer megnézte, aztán a tenyerével újra béfödte, s ügyelt, hogy ujjai között kapjon levegőt. Egy háznál megállott, s verte az ablakot. Már hasadt a hajnal.

A bába felkelt, s kihajolt: különös bölcsejében meglátta a gyermeket, s a torkán sült meg a szó.

Káruj sebesen tördelte:

– Itt van tíz pengő. Menjen Etelkához, de futva, fel a Cigánydombra, s a vérit mentse meg!

Az asszony a szoknyát s egy hárászkendőt magára kapott, s futott.

A legény pedig egyet se gondolkozott, hanem vitte a gyermeket a paphoz; vitte a fekete fészekben, mint egy sasfiút. S ahogy ment volna, lassan előretört a reggeli fény. S ő meg-megállott véle, majd felfödte, s mutatta neki a fényt, s biztatta megáradó apai szerelemmel:

– Láss világot, aranyom! Édes aranyom!

Bévitte a paphoz. Gyónó asszonyok húzódtak az ajtó elé. Sírni kezdtek, amint látták a fészekben ülő csóré gyermeket. Egyik-másik a feje tetejét csókolgatta.

– Az én fiam. Péterkének kereszteljük… – mondogatta a legény; és úgy tűnt néha, mintha nem lett volna teljes eszinél. Álmosan kijött a pap.

– Keresztelje meg hamar, hamar! – állott elejébe Káruj.

Odapillantott a pap, s arca átváltozott rögtön, a szeme könnyel teli lett. Az élet ereje feltornyosodott előtte. Gyorsan bévitte őket a melegre. Felrázott lelkéből kibugyogtak a keresztelő szavak, s a lecsorgó szent vizet béitta a puha bölcső.

A kapu előtt újra megállt menet a legény. Nézte a napot, amely a hegytetőn előretört kacagva. Felemelte a fiát, s bémutatta neki.

Csendesen pihegett a gyermek. Asszonyok és férfiak vették körül. S egyszerre kivált közülük egy kerek arcú menyecske, szép mellét kibontotta, s a gyermek száját megcirógatta véle.

– Szopjál, kicsi ártatlanka!

A legény felkacagott, ahogy megismerte a menyecskét:

– Ó, Bartalis Magdó! – ujjongott neki.

Két csendőr valakit kísért a csoport felé.

– Ki az?

Egy tízesztendős leányka futott oda:

– A kereki csórót hozzák. Ma hajnalban megölte cigány Etelkát.

A legény megvonaglott. Egy pillanatig szimatolt, mint a vad. Látszott, hogy az indulatok rázzák, és az arcáján az őrület küszöbén verik a harcot.

Bartalis Magdó, mellén a gyermekkel, elejbe állt, s úgy kérlelte:

– Káruj, apa vagy, s legyen eszed.

Ebben a pillanatban a csecsemő felemelte a fejét: sokáig nézte az áldott emlőt, mintha az emberi sorsot fürkészné benne. Aztán édesen és boldogan nevetésre vonta tejes száját. Az apja ráhajolt, s mintha a nap tüzéből jött volna, úgy gördült a szava:

– Ugye, nem félünk mi a világtól?

A csepp legényke mohón feszült az emlőnek, mintha mondta volna:

Nem mi aztán, csak nőjek fel magam is.