A négy égtáj négy istene bekente arcáját az égbolt színével, s a nyugalom forrásainak elszegte a gátját.
Belébágyadtak a falusi szentek is a huzamos éberségbe. Elég volt vasárnap fejében pucolni a pap szavait, s közben ügyelni arra is, hogy valamelyik titokzatos székely meg ne legyintse őket.
Alkonyodott.
Érezni lehetett, hogy cseppenőben van a harmat.
Egy bérkocsi gördült a falu nagyútján, s verte a port a házak fehér homlokára. Az őgyelgő népség félreszökdösött. Egyik-másik vendégszeretően köszönt a nyomának.
– Hol, kisasszony? – sunyított hátra a kocsis.
– A papi laknál.
Ott a kocsi megállt.
Kettőben odalépett a pap, szűzmárjás óráját megnézte.
– Pontos volt, kisasszony. Aki hozta, kegyelme itt marassza.
Júlia mosolygott, amíg a pap keze melegénél leszállt a kocsiról.
– Érdekes falu! – szólt.
– Vannak rosszabbak is.
Meg sem mozdultak néhány percig. Egymás gondolatának illatát szagolták, hol örömben, hol zavarban.
Népség verődött oda, javarészben leányok s legények.
Méregették a rájuk jött tanítókisasszonyt.
– Te, Laji! – hunyorított egy legény a másiknak. – Jó volna, úgyé, mikor a kakas elsőt kikiril?
Egy leány éppen meghallotta.
– Szállj le hágóra! – begyeskedett, és levágván őket a szemével, tovasirült.
– Jöjjön! – vágott utat a pap.
A kapun bélibbentek.
A kocsi porzott már visszafelé.
Szürkült.
A hegyek feje égbe ment.
Madarak szeme csillagot keresett. Az idő átüzent a földön, az égbolt jósolt.
Duruzsolt a nép, és szállott az illat.
A verandán szép csendben folyt a szó.
– Különös impressziók rezegnek bennem – ismételgette Júlia.
A pap eltűnődött, s úgy érezte, mintha a világnak ezt a faluját ő teremtette volna.
Ráhömpölygött a setétség megint a földre. A faluban pedig hullott a lélek esőcseppje.
Kezét nyújtotta a pap:
– Sára néni megterített. Ágyát megveti, megimádkoztatja, gondjait elveszi. Falusi éjjelünk nyugalmában vesszen el és virágozzék.
Megindult a szobája felé.
– Ilyen korán elvonul? – mosolygott a leány.
– Könyvet írok.
– Miről?
– „A székelyek pogány katolicizmusa”, az a címe.
– Érdekes…
Aztán mélyen elhallgatott. Új világ függönyei lebbentek meg csillagszemei előtt.
Minden a sejtelem ködében vonaglott.
A pap finoman megzavarta:
– Ha kedve van, egy piros rózsa kelyhében is elalhatik, minden harmatcsepp számára neveltem egyet.
– Ott fogok aludni, jaj, be jó lesz…
– Csendes jó éjszakát!
– Jó éjszakát…
– Egyél, fiam.
– Nem ehetném, édesanyám.
Bút fogott a tisztes asszony. Györke fia nem eszik, guzsalyasba nem készül, hollószeme tévelyeg, vajon mi lelé?
Valami lelte, nagy dolog lelte, egészen elveszett benne.
Szédült, mintha mélységek nyíltak volna hirtelen alatta, s mégis a magasba nézett.
Agya villámlott.
Jelenések estek előtte: ökörszarvon csillag, pillangón lovagló medvebocs, békaszájon szent ének, forró csókok honcsokba hányva, fent az űrben baromvásár.
Különös volt, szörnyű ritkaság.
Értelme önmagát próbálta zúzással és alkotással; tombolt, ősanyagot kevert, és fényt vetett, mint a ki nem ismerhető isteni motor.
Figyelte magát, hogy mikor lesz tiszta bolond.
Embert nem akart látni.
Vágya támadt, hogy mély sírba feküdjék, s élőhalottan ott keresse a jelenések okát.
Letett róla mégis.
De csak egyedül, mélyen. Harapni tudta volna a titkok tömegét, mint a vadkan.
A magának való idő bérobogott.
Fel az odorba, s hanyatt feküdt a sarjún.
Megmerevedett, készen mindenre. Homloka kigyöngyözött, ahogy eszét szörnyű akarattal beállította az ítéletre és megismerésre.
Nem tudta, hogy feltündöklő és a csodák felé lángoló lelkek is vannak. Kicsapott diák volt. A könyvet és a munkát különben sem szerette.
Huszonnégybe járt. Nyugodt, mégis örökké szótlan, fehérnépre nem hederítő, kozmikus képekkel játszó, izzást megtartó üszögvég az emberárvíz hullámhegyén.
Az Isten ujja szikrázva rügyezett az orra előtt.
Szemét lehunyta. S furcsa: mégis látott. De valami borzongató, a nagyszerűség mértékét is túláradó látás volt ez.
A csillagok egy fekete asztalnál ültek, s fejtől a nap és a hold egymás mellett. Szép nyugalommal vártak valamire. Akkor a hold megimádkoztatta a csillagokat, s utána tüzes markából megetette őket a nap. Két ördög ugrott elé, s a farkukat összefenve nótát húztak a napcsaládnak:
„Volt szeretőm, de már nincs…”
Felugrott.
– Világvége lesz!
S már eltündöklött minden, s maga visszazuhant a közönséges létbe, sarjún fekvő harisnyás legény volt, körülötte fekete illat, alatta barmok szuszogása.
– Mégsem lesz világvége.
Legyezni kezdett maga körül, mert bántotta a sötétség. Képtelen volt elverni. Ez különös volt, forró fejét nekivetette, s mégsem tudta megérteni: valami, ami semmi, s mégis valami.
A puszta egyszerűség örök éneke.
Elernyedt, mint egy bogár; visszadőlt a sarjúra; s érezte, hogy nem lehetne most mást csinálni, csak imádkozni.
Elkezdte a maga módja szerint:
– Nagyistenem, aki nem is vagy sehol, s mégis inkább vagy, mintha lennél, mért nem adsz bizonyosságot nekem valamiről; teszem, kezdenéd azon, hogy én mért jövék a világra, vagy bár hagynád látni egyszer magadat, hogy kérdezném meg: tudsz-é arról, hogy én is vagyok, vagy tudod-é, ki a bíró a faluban, vagy lám azt, hogy hány szál sarjú van ebben az odorban?!
Hirtelen abbahagyta, mert az az érzése támadt, hogy a pap kutyája megharapta.
– Vajon a kutya nem lát-é téged, nagyisten? – kérdezte halálos komolyan. – Vagy tán a verebek s a varjak? Vagy még inkább a virágok, no, azok bizonyosan látnak, s gondolom, azért olyan egyedül szépek s szótlanok.
Különös megnyugvás szállotta meg. Bizonyosra vette, hogy a virágok látják az Istent. Soha nem volt még ilyen boldog.
Lehunyta megint a szemét.
Zsongott, rezgett és reszketett valami bontakozó fény. Csodával édesegy volt, ahogy egy új világ teremtése zajlott le előtte. Illatok tengere áradt, színek pompája lepte el a végtelen űrt.
Derengett és virradt a virágok csodaországa: hajladozott a liliomok serege, a rózsák tömege, rezedahegyek, tulipántenger, rózsaszínben, zöldben, vérszínűen, fehéren, az élet örömében, minden szépség dicséretében.
– Nagyisten, a virágok látnak téged!
Sorvasztó lázban nézte a csodaországot. Egyszerre kicsi mezőt nyitottak a virágok, arccal egymás felé fordultak, s ekkor a mezőben megjelent egy ruhátlan leány, a szeme lobogott testén, hullámzottak a rávetődött színek.
– Üsmerem! – kiáltotta Györke, felugrott, s azonmód ismét elhanyatlott a sarjúban.
Júlia volt.
Egy fénysugár, mint a nyíl, az agyába sütött: a kocsi mellett állott, amikor a leány a pap kezét fogva, lebbenve, mint az illat, leszállott.
A jelenésekhez megnyílott az ajtó.
Elfehéredve feküdt a megnyílott élet előtt, s dermedve nézte a szerelem tüzes szekerét, amely átvonult rajta; s a felette repülő angyalt, amint mosolygó halálfejet hurcolt édes karjai között.
Ezzel az utolsó látomással, mint az érett gyümölcs, lehullott a mai nap.
Fiatalság rajzott a nagyúton a délutáni napsütésben.
Súrlódtak össze, mint a rögök, csiholták egymást, s berzenkedtek.
– Biri, ha koppintok, nyisd ki!
– Ha te vagy ki, én is ki.
S ami több: mind a ketten tövig megértették.
Ráki mellett egy egérszínű legény csak úgy tapodott helyben.
– No né, be reád jött.
– Előbb megyen, s aztán jő.
Júlia az ablakból nézte őket.
Kisasszony napja volt.
A lerekedt, érzéki meleg ráfeküdt a halvány levelekre, s tördöste lefelé.
A házak hosszúra nyúlt árnyékán Györke jött az úton, a Júlia ablaka felé. Szikár volt, minden mozdulatából az önérzet, elszántság és gőg ütközött ki, s mindemellett mégis végtelen szomorúság lebegte körül.
– Gyönyörű lehet ez a legény! – Nagyon küzdött ellene, de végül is kimondta önmagának: – Levetkőzve…
A szégyen pírja elöntötte.
Györke felnézett az ablakra, nem köszönt, kérő se volt, csak megálltában makacs és szomorú.
Júlia letörött a tekintet alatt, hamar felkelt, erőtlenül elfeküdt a díványon, és a vibráló színek forróságában alámerült.
Az ajtó kinyílt, s valaki jött feléje. Érezte, hogy férfi, s hogy az a legény. Titkos erők fogták, félt, s nem tudott felülni.
A legény tiszteletadóan megállott a lábánál, arcán az elmúlott éjszaka megörökölt harcait viselte. Méltóságos volt, nem kért és nem parancsolt, csak kijelentéseket tett.
– Tisztelem a kisasszonyt; s meggondoltam, hogy eljövök.
Valami csodálatos szépség lefogta a leány szemét s minden tagját.
Talán nem is a legény hozta ezt, hanem a lába nyomán áradt oda az érzésekbe beléőrültek templomából.
Györke vágytalan mosollyal nézte; s szemében, a mindensejtés tavában, az önkínzás madara repdesett.
Újra szólt:
– Elkéstem, de idejére eljöttem. A csillagok állása kihozta, az idő is neki járt. A világosság csalás, a sötétség játék; aki életre vágyik, nem látja a kútba esett eget, aki boldogan szeret, semmi ember az… Keljen fel: ma Kisasszony napja van!
Júlia megremegett.
– Valami szörnyű fog történni – gondolta. – Bolond ez a legény.
Mielőtt mentségért kiáltott volna, kinyitotta a szemét, egyenesen a Györke arcájára.
Pillanat alatt visszaesett a nyugalom és derű karjára. Csak jóságot, értelmet, erőt és a fájdalomnak valami ismeretlen remekét látta a legény arcán.
– Maga ki?
– Én Györke vagyok.
– Akkor magáról beszélt nekem a pap.
– Nem sokat tud rólam.
– Azt mondta, hogy maga diktál a szemével.
– Vajmi szikra, amit én tanultam.
Nézték egymást.
Megrázóan új volt, amit Júlia észrevett: a legény szeme úgy felöleli őt, mint egy porszemet, s nem a testét, mint más férfiaké, hanem a benne rejtőző szellem-szerelmet s még azontúl is mindent, ijesztő tökéletesen, egyszerre mindent.
– Mit akar? – mondta megfeszített erővel.
– Úgyszólván semmit. Csak elmegyünk járni ketten az erdő felé. Magam most megyek, hogy a kisasszony a fejérnépek szájára ne kerüljön, de várom a falu végin.
És elment.
Júlia még ott feküdt. Virágillatú teste elzsibbadva, fel- és alámerülve a súlytalan, de érezhető hullámokban. Gondolatai kapkodtak, és nem volt egyetlen szilárd foka az értelemnek, ahová pihenésre leszállhattak volna. Érzésfolyók hömpölyögtek, a sejtelem egy ismeretlen világ körvonalait derengette.
Az érzések káoszából kikelt a sors, a kérdezés nélkül cselekvő, a titokban tartott célra parancsoló, ezerszínű erőt éneklő, mellékutakat elzáró sors.
Követte a legényt.
– Adja a kezét! – mondta neki a falu végin.
Györke vezette.
– Gyönge vagyok – mondta később odasimulva.
– Kinek mi talál, az való. Majd feljő a hold, s feljőnek a csillagok, s akkor csak úgy szitál az erő az egekből, mint a sírból a hűvös örökvilág.
– Sokat beszél nekem, ugyé, Györke?
– Tán kibeszélem magamat.
A nap elhúzódott az emberek s a dolgok szeme elől.
– Üljünk le – szólt egy cserefánál Júlia.
Györke körülnézett. Egy vetésnyire megdőlt lovat látott.
– Menjünk oda! – mondta.
Megálltak a ló mellett.
– Megdöglött… – sajnálkozott a lány.
S csakugyan: nagy feje békét adón feküdt a halovány füves földön, átadta magát a végakaratnak.
– Ide leülhetünk – mondta a legény, s az arca fájdalmasan rándult, de a torzulást a mindent meglátás jósága rögtön letakarta.
– Ide?! – szörnyülködött a leány.
– Éppen ide.
Megfogta, és leültette, mint egy gyermeket.
A Györke arcája megint eltorzult.
– Magáért feltámasztom ezt a lovat.
Azzal a ló fejéhez térdepelt, s a tetemen keresztül elmondta szerelmi vallomását, elképesztő ötlettel, csók és ölelés nélkül, az egyetemes vallomást, az emberit.
Szemében csillogott a mindenség titkainak tükre.
– Támadj fel, lovam, istenek és embereknek lova! Napnak és éjszakának lova, te csillag alatt járó, ki virágon élted napjaidat, életünknek képe, törekedés nagyja, erőket hátrahagyó, szekeret megváltó, sötétségben utat kereső, halálban nyugvója levésnek határon túl és innét. Te, ki szerelmeket összehordottál, s gyalázat nélkül megbecsültél, táblája szemem sugarának, egy fő szava szerelmemnek, a mindenség képének színe; kapu, melyen keresztül látom, akiket szeretek: élőket és megholtakat, fények mezejét és földet… Kelj fel, lovam, a halálban, oszladozzál millió részekre, fuss, és töltsd bé a tereket a nagy érzéssel, a meg nem haló villanással, amely árad belőlem egy lányért rajtad és minden körüllevőkön keresztül…! Támadj fel, mert nincs halál, minden egy egész és örökké él.
Kutyás ló lehetett, mert nem támadott fel. De a földön elfeküdve zokogott a leány, érezte, hogy valami varázslatos fényben zuhan kezdet óta és örökké.
Györke mellette ült, mosolyogva, felemelkedve az élet és halál fölé.
A leány elcsendesedett.
Az idő mértéke támolygott, előrefutott, visszabillent, belézavarodva elvesztette az utat a kezdet és a vég között.
A fákat ölelte, a patakokat bétakarta; nyáremlékeit szitálta az ősz.
Rég éjszakát jeleztek az égre kiverődött fények.
Mint levegőbe döfött nagy erős, fekete szeg, úgy merevedett a patak felett a sziklacsúcs.
Györke nézte, és mosolygott.
– Kisasszony, szálljunk feljebb.
– Mit tett velem?
– Mondtam, hogy kibeszélem magamat, ahogy lehet.
– Ide sötétedtünk… borzasztó…! nem tudok semmit… tegyen, amit akar.
Gyöngéden megfogta és felemelte a legény.
– Éjfél is volt már – mondta, és fél karon vitte a leányt, mint a bárányt, neki a hegynek.
Leültek a tetőn.
Messze alul dalolva mosta a köveket a hegyi patak, zsolozsmázott az ősz fülébe.
Bétakarta ujjasával a leányt.
– Sokszor ültem én itt éjszaka hosszat, s láttam a világot.
– Mindent látott?
– Csak egyet láttam, s úgy jő nekem, hogy minden volt az az Istenben eggyé verődött egész.
– Maga csak gondolja, Györke.
– Hogyne, mikor most is látom.
– Én is ott vagyok? – kérdezte epedve, odabújva Júlia.
– Inkább ott, mint itt.
Elhallgatott. Majd megmerülve a nyugvó űrben, csendesen folytatta:
– Örökké felizzott valami fény, ami láttatta a teljes világot. A nevit nem tudtam e fénynek, igaz, de immár azt is tudom.
– Mondja meg.
– Júlia.
Boldogságtól szomorodottan beszélt:
– Most ebbe a névbe sütnek a csillagok, benne él a hold, tőle búcsúznak a levelek, beléje hullanak a magosság határai, benne táborozik minden szépség, s ahogy ezt én szeretem: érzem, hogy mindent és mindenkit szeretek, s mégiscsak egyedül magát.
Elmerülve gondolkozott a leány. Megszédítette ez a szerelem, s bár majdnem szégyellte magát, de inkább vágyott arra, hogy átölelje a legényt, s végig hozzátapadva csókolja olyan különös és remegtető módon, ahogyan beszél.
– Szeretett már valakit, Györke?
– Örökké szerettem.
Rettenetes tűz égette Júliát, hogy feltegyen egy kérdést, de nem volt ereje hozzá, csak melléje beszélt:
– De úgy, tudja, hogy gondolom…?
A legény ránézett, elértette a kérdést, és egyenesen kimondta:
– Nem háltam még asszonyemberrel.
Amint kimondta, az ölébe sodródott Júlia. Szüzessége fellobogott, s csak egy vágya volt: az övé lenni most, vele összeforrni, kinyílni, hogy beléje hulljon a tiszta erő, elveszteni mindent, és fel nem ébredni soha.
Karjait feléje nyújtotta.
Végzetes szomorúan nézte Györke, meg sem mozdult.
– Nem ezt akartam – szólt.
– Györke, gyermeket szeretnék, gyermeket, gyermeket!! – esdekelt a leány, és felfogott kézzel könyörgött a szerelmes anyaság után.
– Az én vágyamból nem lehet gyermek.
– Hát mi lehet? – suttogta a leány.
– Egy Isten a másik mellé, vagy egy új csillag, mely végeszakadatlan esésben fényével írja meg mindazt, amit én nem tudok megírni. Vagy tenyér a tengerek alá. Vagy homlokon kinyíló virág.
Júlia felült egyenesre. Melle kidomborodott, szeme égett és ölelt. Akaratlan gonoszsággal és a nő utolsó kihívásával odavetette:
– Bolond!
A legény szeméből könnycsepp izzott ki a szentségtelen ütésre.
Felállt. Fejét, az isteni bölcsőt, a keleti égtájra fordította, az űrbe beléölelt, és színt váltva szólt:
– Bémutatom a magosság és szépség dicséretét: egyetlen fiamat!
S borzalmas zuhanással leesett, összekötvén a magost a méllyel.
Júlia belédermedt, aztán eszméletlenül eldőlt, mint egy gyertyaszál.
A csendtengerben levelek hulltak.
És minden béfutott sorsának honába.
A székely faluk felett templommá derült az őszi hajnal, s a hegyeken végigsóhajtott a sors.
Reggel egy székely feldúlt arccal törtetett az erdőből a torony felé. Feltett szándéka volt, hogy megöli a falut, ha el nem hiszik, hogy ma hajnalban látta az Istent.