Két kicsi magyar

Az éjszaka gyászos öltözetével együtt lassan eltakarodott. Hegyek tetejéről újra napot jelentett a fogyhatatlan erő, s ágyaikból savanyú orcával állottak talpra a bányászok, mintha tövisbe léptek volna.

Kelemen Pál, mint a felijesztett légy, odatándorodott az ablakhoz.

– Késik az idő, halljátok-é?

Pedig nem hihető, hogy késett volna, inkább a köd csalta meg Kelemen Pált. Hamuszínével meg is ülte a földet, mint egy hidegverte, mesebeli gyöngytyúk. Az eget elfedte, nap sugarának ellenállott, s odaadással pusztultak benne a környező hegyek fái, mint huzamosan megvetett ember testén a hulló szőr.

Mert itt Amerika van: erdőknek halálos országa, s ezt a valóságot még a köd sem tudta eltakarni, s így se Kelemen Pálnak, se másnak nem szolgált semmi jóval.

Az asszony is megmozdult: fejét felemelte, de hajszálai még érték a párnát, s azokon az otthagyott meleg visszament a fejébe, s ott a gondokat felrázta s osztályozni kezdte.

– Köntös alatt vagyunk – azt mondta Kelemen Pál, s hitvány nadrágját magára erőltette.

Az asszony kutatta a szavak értelmét, de hasztalanul. Pedig mi sem egyszerűbb, mint hogy Kelemen Pál a ködre célzott.

A két legényke is felütötte a fejét.

– Aludjatok, nem hajt a tatár – intette az apjuk.

– Tégedet sem – szólt az asszony.

– Csak az élet nem hagy élni.

Kelemen Pál cifraságból nem mondott szavakat, túlontúl tudta, mit beszél, hiszen esztendők óta ő vágja a szenet, s csak a látszat az, hogy nem a rabok példaképe.

Aki nem hős, itt önmagát is elveszti, s helyébe nem talál egy marok állhatatos örömet. Tudja ezt az amerikai magyar, s csupán nyakasságból nem sír. Inkább túldolgozza a többi nációt, pedig munkának váltig az is elég volna, ahogy védeni kell a hazai elgondolásokat.

Erős homlokára húzta Kelemen Pál a nagyszemű bányalámpát, s odahagyta a tákolt házat, minek jóerejű vihar előtt nem sok becsülete volna.

Keményen a hegynek vágott, s a hulló leveleket gyöngédtelenül letaposta, mint őmagát a gond. Azután a bánya szájából félreverte a ködfüggönyt, s bebújt, mint a kitartó szú a fába. A csákány nyele mellé a markába lehelt, meghajlott, s még térdre is kényszerült, mint a katakombában lakó őskeresztény a titkos Isten előtt.

Vágta a szenet, és szükségből vigasztalódott.

Künn a köd nem oszlott, s az asszony a bányát megülő hideg szürkeségbe belesóhajtott:

– Virjaszd fel a napot, áldott Isten!

A két legényke teremtő ösztönével száraz ágakat szúrt a földbe.

– Foganj meg, leveleddzél ki, s nőj nagyot! – mondogatták.

Feleletül elváló halovány levelek egymásra borultak, mialatt az apjuk törte a hegyet, mint a kutya az éktelen csontot, mert az élet valami ijesztőt mindenkinek előír.

Estefelé átokra futott mégis a Kelemen Pál szája:

– A keservit a buta emberinek, aki nem tanul, amíg kicsi… így csak a szenet vágja, mint a barom, s neki nem napfény az élet, hanem beborulás, míg az úr éli világát.

Ha nincs haraggal mondva, ez nagyjában igaz is.

De ennél több is történt.

Kelemen Pált újrakeresztelte az apai gondolat:

– Két gyermekemnek nem hagyom örökül a magam sorsát.

Estére kelve feketén imbolygott haza, mintha az ördögök karmai közül szabadult volna meg erős tusa után.

Amint belépett, két legénykéje üdvözlésképpen rácsimpaszkodott. Kicsi tenyerük kormos lett, mintha tűzön állott üstöt simogattak volna, de ez igen tetszett nekik.

– Örvendeztek az élet mocskos porának, ugyé? – mondta az apjuk szomorúan, s a dísztelen lámpát szegre akasztotta.

A gyermekek kormos kezeikkel megmosdatták egymást.

Egyik mondta:

– Te vagy az ördögfióka.

A másik visszafelelte:

– Te vagy a főördög inasa.

Kelemen Pál bágyadtan mosolygott, mint az őszi napsugár, s a nagyobbik fiát szemmértékre vette:

Elég erős már a betűre.

Ahogy ehettek, kiült a „porcs”-ra, s a hegyek felett elnézett keresztül, s látta, hogy ott folyik az Olt, csobog is fáradhatatlanul, s levelek hullnak a színére, s ringanak, mint a távozó élet visszapillantása.

Felesége egyszer melléje állott: vére, mint tiszta patak szélcsend idején, úgy folydogált, megőrzött testét körüllebegték még a vágyak, de már csak úgy, mint az őszi virág illata.

– Valamit kigondoltam, Teréz – mondta gondosan Kelemen Pál.

Az asszony odabújt, s nem tehetett róla, hogy melle a férfimelegtől szépen megremegett.

– A nagyobbik fiunkat iskolára hazaküldjük – folytatta a férfiú –, amit magába szed, legyen a magja magyar.

– Jere ide, kicsi Pál! – örvendett az asszony.

A gyermek az anyja ölibe futott.

– Apád hazaküld magyar iskolára, úr lesz belőled, ne búsulj!

A gyermek nagyra nyitotta a szemét, mint egy szép mese hallatára.

– Hazamész-é? – kérdezte az apja.

– Ha anyám nem sír, hazamegyek.

Az anyja megcsókolta, és sírni kezdett.

Lassan rájuk szállott a hűvös este, s kicsi Pálból nagy úr lesz, mind azt álmodták.

Nemsokára be is telt a Kelemen Pál szava: egy ismerőse, ki drága egészségét néhány száz dollárral itt végképpen beváltotta, a fiát hazavitte.

Az asszony sokszor elsírta magát, mert gyermekétől távol lenni bizony nagy dolog egy anyának.

– Ne sírj, úr lesz belőle, s nem is olyan oktalan bányász, mint én, kit mindennap újra belep a szénpor s véle a keserűség.

Hetek múlva jött az írás, hogy szép könyveket vettek már kicsi Pálnak, ül a padban, ügyel a szóra, s nagy szemeit erős kedvvel jártatja a betűkön.

Kicsi Miklóst is beíratták itt angol iskolába, de sokszor az apját is elkísérte a bányába, s ilyenkor szenesen jött haza, s ébredező büszkeségével szinte éreztette a háznál, hogy ő a férfiú. Tervezgette, hogy majd autót vesz, hogy ne járjon szegény módra gyalog, dicsérettel tüntetett Amerika mellett, s már durcáskodott, ha intette az anyja, hogy beszéljen magyarul, s ha nem beszél, szégyellje magát.

Kicsi Pál pedig írta:

„Drága édesanyám s édesapám, olyan jó itthon lenni, hogy ki se lehet mondani. Kiadták a nyári vakációt, s gondolják el, tiszta jeles bizonyítványt kaptam, a tanító bácsi meg is csókolt, s azt mondta, hogy bár az ő fia volnék, de én nem lennék az ő fia, mert édesapám dolgozik értem, s édesanyámat úgy szeretem, hogy sokszor sírok is belé…”

Az ilyen levelekre reápotyogtatta könnyeit, s vigasztalásul kicsi nyulacskáival s galambjaival eljátszadozott, maga köré telepítette, s mesét mondott nekik. Templomba eljárt, virágokat termesztett, s az Olt partján sokszor kifeküdt a fűbe, s megnyugodt az ősök hitén.

Így élt jámborul kicsi Kelemen Pál.

Múltak az esztendők, s egyszer visszaérkezett kicsi Kelemen Pál. Sugármagasra nőve, s értelmes arcán játszadoztak a kimondott szavak.

Apának, anyának öröme telt benne, hogy alig győzték dédelgetni.

– Milyen szép lettél, kicsi fiam – mondta az anyja.

Kelemen Pál ellágyulva nézte a fiát, apai örömben mosolygott, s a félig beteljesült akarata leseperte arcáról a gondot. Nem bánta már a sok erős munkát, csak azt érezte, hogy szépet cselekedett s a maga gyermekkori vágyai kezdenek valóra válni.

– Jere ide, fiam – nyújtotta ki a karját.

– Hát szép ország a mi országunk, ugyé?

– Gyönyörű ország, minden gyönyörű – vallotta kicsi Pál –, nagyok s áhítatosak az erdők, mint a templom, virágoknak se szeri, se száma, s meleg lélekkel áldottak az emberek.

Vén Kelemen Pálnak a szíve felébredt, s a könnye kiesett:

– Be szépen mesélsz, fiam. Alig mertem hinni, hogy ilyen fiam lesz…

Az asszony is törölgette mosolygó szemeit.

De Miklós nem érzékenyedett el, ő nem találkozott ilyen szavakkal, s amilyen kicsi volt még, olyan gúnyosan legyintett:

– Én szégyelleném a sírást, abból senki sem él meg.

Az anyja nagy szeretettel mondta neki:

– Majd te is rájössz arra, hogy sírás nélkül nincsen szép élet, várj csak, s aztán gondolj vissza anyád szavaira, kit addig, lehet, el is temettek…

– Jövőre te vagy soron, Miklós. Téged is hazaküldlek, hogy lásd meg az apád gyönyörű országát.

Kicsi Miklós csak félvállról mondta:

– Nekem itt is jó lesz, minek hányjuk ki ilyenekre a pénzt, inkább vegyünk autót, s ne uraskodjunk rongyosan.

– Jó, jó, majd megbánod, csak gondolj vissza, amit anyád mondott.

Mégsem lehetett meggyőzni kicsi Miklóst, ő úgy vette az életet, ahogy adódott, új talajba gyökerezett, a megindulásnak, érzésnek és lelkivilágnak nem sok hasznát látta.

A szülők a ház előtt összeültek örömükben. Egymás kezét fogták, és keveset beszéltek.

A két testvér együtt maradt a szobában.

Kicsi Pál elészedte a könyveit, s az egyiket az öccse elé tartotta:

– Ez aztán a szép könyv, nézz ide!

– Miféle könyv?

– Nagy magyarok élete. Szent könyv, mint a Biblia.

– Időlopásra jók a könyvek – mondta Miklós. – Evvel nem keresel egy fél dollárt sem.

– Csak olvasd – biztatta Pál.

Miklós silabizálni kezdte, de nem tudott egy értelmes szót kihozni.

– Szégyellhetnéd magad, nagy múltú népünk nyelvét nem ismered, milyen magyar vagy?!

– Szégyelld te magad, te sem tudsz autót hajtani, miféle amerikai vagy?!

– Én nem vagyok amerikai.

– Mert én az vagyok, s nesze: edd meg a könyvedet – s azzal a Pál lábához vetette a könyvet.

– Megver az Isten, ne félj, amiért hajigálod az én szent könyvemet!

– Bolond vagy! – kacagott gúnyosan kicsi Miklós, s széjjelszórta a többi könyveket is.

– Ne bántsd szép könyveimet, megmondom apámnak – indult fel kicsi Pál, s félig sírva és reszketve megfogta az öccse kezét.

Miklóst a nyers méreg elöntötte, a lábait széjjelvetette, s kicsi Pált minden erejével odavágta.

– Jaj! – sikoltott a gyermek, s fejéből már folyt a vér.

A szülők ijedten ugrottak be.

Miklós, mint egy nagy ember, száraz arccal s büszkén odamutatott:

– Most ott van, egye meg a könyveit, megtanítottam Amerikára!

Öreg Kelemen Pál haloványan megállott a jajgató fiú előtt, sokáig nézte, ahogy felesége csókolja a véres fejét, s azután a másik fiára nézett, és sírni kezdett, mert mindkettő vér szerint és sors szerint az övé volt.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]