Zsenge madarászok

Mint két elrendelt erejű s gyönyörűségben alázatos rügy, úgy bomlottak ketten a világra. Kicsi korban nagy akaratúak s áldandó nyughatatlanok. Egyiknek neve kicsi Bálint volt, másiknak neve Baláska.

A falu végén laktak, zsúpfedelű házuk iker volt. Szomszédjukban csak a Krisztus lakott egy bádogkarimás falusi kereszten.

Mind a két részről egy-egy vén apa élt csupán. Egyszerűséggel vértesek, mint az igazság. De már megértek fehér haj alatt sárga színre, mint a sarjúba rejtett áldott körtöve.

Néha egy-egy Szent Antal-cipókával hazafutott a két legényke, s ilyenkor öröm gyúlt a két kicsi házba, mert jó a szegények eledele minden időben.

Így éltek, éldegéltek.

Egyszer aztán, nyugalmas alkonyaton, kicsi Bálint a kereszt alá állott. Feje csak a Jézus lábáig ért, s hogy ezt észrevette, így kezdett beszélni:

– Embernek is de jó lehettél: ha idetartom a fejemet, Te ráállasz, s mégsem fáj. Látod-é, még ki sem nőttem magamot, s apám mégis itt hagyott; ó, állj reá a szívemre is, hogy ne fájjon!

Mire ennyit kimondott, Baláskát is odarendelte az Isten: fejét közel dugta, kicsi Bálintot igen szomorán nézte, s amekkora két fekete szeme volt, akkora két könnycsepp hengeredett belőle.

– Miért sírsz, Baláska? – tudakolta kicsi Bálint, s vigasztalásul megölelte.

– Édes jó apám meghalt, s gyászba merített.

– Azt búsulom én is szegény Krisztusnak – mondta kicsi Bálint.

Megölelték egyik a mást, s nézték a keresztet.

– Ne sírjunk – szóltak későbben.

Azután csak a hasadozott keresztfába fogództak, hallgattak, éledtek: s szépen megérezték, hogy ez a sírással ugyanegy.

Idő múlva a bádogkoszorú alól szavak harmatoztak:

– Ne keseregjetek, mert bizony mondom, hogy leszek én apátok, hiszen úgysem volt gyermekem.

Kicsi Bálint felemelte a fejét:

– Hallod-é, Baláska?

Baláska is utána emelte:

– Hallom, s tudod-é, ki beszélt?

– Hát Krisztus Urunk.

Szép szemük egészen kitisztult.

– Fiakul fogadott.

– Valami szépet kéne cselekednünk érte – lelkesedett kicsi Bálint.

Erre Baláska megfogta kicsi társának a kezét:

– Gyere, apáinkat eltemetjük. Előbb a tiédet, s utána az enyimet – aztán elgondolkozva megállott, s felvetette a nagy kérdést:

– De vajjon elbírjuk-e ketten?

Kicsi Bálint önérzetesen szólt:

– El, ne félj, hiszen mi erősek vagyunk!

És elindultak, hogy a kiszáradt két gyökeret, honnét eredtek, visszaültessék a földbe.

A bádog-Krisztusra csillag sütött, s úgy látszott, mintha örvendene az isteni arc. Különben nincs is ebben semmi különös, hiszen ő is közöttünk lakik, s így egy a Sors: annyi különbséggel mégis, hogy az ő lába nem éri a földet.

Jó hajnalban egy-egy pálcával felszerelte magát a két legényke, s útbaállott.

– Valahogy csak lesz – mondták, s aprítottak jóízűn.

Nyugodalmasan a nap is feljött, s üdén csillogtatta a szekérnyomokban meghálott vizet.

A pacsirták két szárnyukat verték össze, mint két meleg tenyeret.

– Szép reggelünk van – mondotta kicsi Bálint.

– Emlékezetes reggelünk van – toldotta meg Baláska.

Messze a határon egy vén szántóvetőhöz értek. Ökreit borozdába fordítva nyugtatta, s maga az eke fáján szép csendesen rozskenyeret s szalonnát ellegetett.

– Aggyon az Isten segedelmet, nagyapó! – köszöntek a legénykék.

A vénember fejét lassan felemelte, s szomorú nagy szemeikkel az ökrök is odanéztek.

Kicsi Bálint pálcájával megütögette a gallyat, s mint egy nagy ember, úgy mondta:

– Jól omlik a szántás, nagyapó.

– Jól, hál’ istennek. Hát ettetek-é ma reggelre?

– Tegnap ettünk volt mára is – felelte kicsi Bálint.

– Mert az nem jó béosztás ilyen növendék legényeknek, hécskám – szólt a szántóvető, s lekanyarított nekik egy-egy sarkolat-kenyeret. Aztán jóra oktatta még őket, s ismét útnak eresztette. Maga pedig egyszerű, istenes mozdulattal megdöjtötte az ekét, mire a két ökör bólintott egymásnak, s megindult.

Kicsi Bálint mohón ette a kenyeret, s bizakodva mondta:

– Ennek az erején jót megyünk.

– Jót, de mégsem lehet tudni, hogy mit érünk – szólt meglett komolysággal a másik, s kenyerének felit szépen a kebelibe tette.

S mentek, mendegéltek.

Patakokon átal, cihereken s erdőkön keresztül. Nemigen pazarolták a szót, pontos céljuk sem volt még ez ideig, de valamit erősen hittek: éppen, mint a meginduló férfiú.

Estefelé arra egyeztek, hogy nyugodjanak meg egy mákszemet. Le is telepedtek szépen az út szélire.

Baláska kereken hordozta a fejét, s mondta:

– Te, kicsi Bálint, ugyé nagy a világ?

– Hát apám azt mondogatta, hogy akkora, mint a gondolat.

Ezen jó ideig pihent az értelmük. Aztán kicsi Bálint a rengő arany búzatengerekre gondolt, s elejtette a szót:

– Milyen erősen ehetném!

Baláska mosolyogva elővette kebeliből a kenyeret, kettőbe törte, s enni kezdték, de csak aprádonkint, hogy ne fogyjon erősen. Amint éppen a végire jártak, hát egy ember s egy asszony jődögélt arrafelé. Elöl az asszony, s hosszú boton vezette az embert.

– Koldusok lesznek, szegények – mondta kicsi Bálint.

Lassan odaért a számkivetett pár, s megállott. Az asszony a fülire mutogatott, s állott némán. A férfiú pedig kezivel s lábával körültapogatott, mint a vak.

A két gyermek odament, hogy a néma magyarázat ne fájjon annyira. Látták, s nagyon furcsa volt, hogy a két koldus együtt tett ki egy embert: a látás az asszonyé, s a hallás beszéddel az ember java.

– Sem hajlékunk nincs, sem jó emberünk, bolygásunkban a halált keressük – mondta a vak férfiú.

– Mi pedig az életet keressük, bácsi – mondta kicsi Bálint, mire a vak a feje után tapogatódzott, s azt magához ölelte, és simogatta. A gyermek lelke a melegségben kibomlott:

– Nekem van egy kicsi házam, én azt magának adom, bácsi.

Baláska az asszonyhoz bújt, s felejtette, hogy az süket a jó szóra is:

– Nekem is van egy, s én is magának adom, néni.

A vak ember arca egyszeribe megszépült, az asszony csak érzett valamit, s szemeivel a napsugárban örömet halászott.

Kicsi Bálint ki is oktatta őket:

– Csak örökkétig egyenesen menjenek, s ha így tesznek, hajnalra odaérnek, s a falu végin megtalálják a két házat.

A hálától megreszketett a vak kezében a pálca, mit a süket menésre magyarázott. Amint baktattak, a két gyermek elnézte, de hát egyszer erőszakkal is megállott a vak ember, s a felesége szeme előtt erős vonalakat rajzolt a levegőbe, mintha házat építene. Az asszony csak meresztette szemeit a különös jeleken, aztán húzni kezdte ismét maga után élete felét.

Nagyokat botlott a vak, s ilyenkor szavai darabosan hullottak:

– Házunk is van, mégpedig kettő: hallod-é, asszony?

Így vénült meg bolondul a vak, s sohasem jött rá, hogy kár a szóért a süketnek.

A legénykék már jókorát mentek, mikor Baláska két ízben elismételte:

– Szemünkkel látunk, fülünkkel hallunk: boldogok vagyunk.

Kicsi Bálint sem csüggedett:

– Ép testünk s kicsi erőnk egyetlen kincsünk, s be vagyonosok vagyunk!

Kézen fogták egyik a mást, s mentek, mendegéltek.

Az égvilágán sehol senkit sem láttak, egyedül a csillagok népesítették be a szem útját. Aztán a nap elűzte. Ismét seregestől felkeltek, s ismét elűzte.

A legénykék csak mentek, mendegéltek.

Se mit egyenek, se lelkesállat, ki valamit gügyögött volna nekik, nem volt. Csupán a remény s a nagy akarat.

Ifjú szívek küzdöttek a sorssal.

– Győzöd-e még? – kérdezte kicsi Bálint.

– Jaj, Istenem!, győzöm, ha beléhalok is – vergődött Baláska.

Mentek, mendegéltek.

Egyszer aztán kicsi testük mégis lehanyatlott egy bokor alá.

– Hátha meghalunk itt?! – mondta Baláska.

– De hátha nem! – bizakodott kicsi Bálint, s szeme csillogott.

Szótlanul nézték a földet, rajta a lehullott leveleket, törtető bogarakat. Azután az ég felé tekintgettek, s el a levegőbe minden égtáj felé.

– Szernyű nagy a világ – mondogatták, s benne, mint egy szemfényvesztéssel rengetett bölcsőben, szépen elaludtak.

Így lengett felettük az idő, s egyszer egy kolduló barát erre jött. Nagy szakálla mellét verte, s az időjárás ellen oltalmazta is. Fakéreg bocskora olyan nyomokat hagyott, mint egy-egy kicsi koporsó. Nyakába vetve egy nagy olvasó lipinkázott, s fejét előrehúzta, mintha a másvilághoz szorosan oda volna kötve. Amint közeledett, zordan forgatta az olvasószemeket, mint az Isten a napokat. Aztán megállott, tarisznyáját letette, s szakállát, mint egy setét felhőt, a két alvó felett meglengette:

– Serkenjetek, az Úr nevében!

A keményen csengő szavakra ráébredtek a legénykék, s szemeiket ijedten a torzonborz emberre emelték.

Erre a barát is újra meggondolkozott, s leereszkedett a földre. Szakálla, mint tömött zápor, térdeire hullott, s mély hangját újra nekiengedte, mint az orgonát:

– Halljátok az égi szózatot!

Kicsi ideig még ámultak a különös férfiún, de aztán kicsi Bálint bátorságot vett, s megszólalt:

– Maga istenes ember, ugyé?

A barát ügyet sem vetett a kérdésre, de szent hevülettel tűzbe jött egészen:

– Boldogok a szegények, imádjátok a szegények istenét!

Baláska odasúgta kicsi Bálintnak:

– Vajjon nem a veszett kutya marta-é meg?

Ekkor felállott az istenes ember, s nagyra gerjedt buzgalmában az olvasót s a szakállát meglengette:

– Sietve gyertek!

A két gyermek ijedten keresztet vetett, mire a barát szent csókokkal sűrűn illette őket.

– Menjünk, nem lehet ez rossz ember – mondta kicsi Bálint.

S mentek hármasban vígan, már éhséget is valameddig felejtettek, s lábuk úgy pattant a földről, mint a gumilabda.

Már a nap nem látszódott, s kezdett gyászba borulni az űr.

De csak mentek, mendegéltek.

Egyszer aztán egy csillag az útra esett, s ott szépen hengeredni kezdett előttük, nyilván nehogy kőbe verjék lábaikat.

– Fogjuk meg elevenen – szólott kicsi Bálint, s kergetni kezdték a csillagot.

A barát örvendezett ennek, mint a gyermek.

Mikor aztán még sem tudták megfogni, Baláska ezen eltűnődött, s szemeit ártatlan csodával kerekre nyitotta:

– Te kicsi Bálint, hátha maga az Isten ez az Ember?!

– Abbiza nem mondasz lehetetlent – hajlott kicsi Bálint is a szóra, s nyomban hátrafordult, hogy valami mennyei ékes tulajdonságok menet közben nem látszódnak-e a baráton.

– Nézz oda, te! – kiáltott fel, s vigadtak a látott dolgon, mert a barát kitért az út szélire, szakállát vállára csapta, s kapdosott a földre.

– Gyere, ha jót akarsz! – lendült arra Baláska, s hát az istenes ember valami kásás vadvackorra kapott, s azt szedi, s miközben mondogatja, hogy fructus Dei, fructus Dei, gyúrja bé egymás után.

Ők is nagy örömmel megrakodtak.

A csillag ezalatt leült egy kőre, s nyugodalmasan várta őket. Aztán megint hengeredni kezdett, s a három vándor víg ábrázattal utána. Nagy hatalmukkal az éjet is a naphoz toldották.

S mentek, mendegéltek.

Egyenesen egy kolostorba vitte őket a barát. Jó hajnalban érkeztek meg. Ködből még köntöse volt a toronynak, s valaki húzta úgy a lélekharangot, hogy a baglyok feje zúgott belé.

A barát megdöngette a nagy cserefa kaput. Nem jött senki. Verni kezdték mind a hárman, s hát nagy későre valaki megcsosszant odabent, nekifeküdt a kulcsnak, s egy erősítő nyögésre megnyílott a kapu.

Az öreg szakállas a vezérbarát elejébe vezette őket egyszeriben, neki béajánlotta, s keresztvetéssel elcsoszogott.

A főbarát előtt egy sereg könyv volt kiteregetve, mintha szárítgatta volna azokat. Felálláskor még megsimogatta egyik-másikat, s azután két hűvös kezét a legénykék fejére tette:

– Valahányan földi férgek példátokon buzduljanak szent szolgaságra. Égből köszöntés nektek, az Úr kedvét reátok osztom s jászolához fogadlak. Békesség nektek!

Ekkor egy kelepelőt megrázott, s rá nyomban megjelent a kapunyitó rongyos barát.

– Vedd jámbor szolgáit az Úrnak! – szólott a vezérbarát, s végezetül újra kiropogtatta buzgón:

– Békesség nektek!

Egy hűvös oldalkamarába betette őket a rongyos barát, s otthagyta azonmódúlag. Semmi jóval nem biztatott ez a hajlék. Egy kőmedencében szenteltvíz, egy fekete abroncsú cseberben ivóvíz. Az egyik oldalon kicsi ablak nézett a kertbe, mint a félszemű szegény a múltjába. A másik oldalon barkaágak szegre akasztva porladtak a megállott időben. A kihűlő madárfészek szaga lepett be mindent, s megkövülve ült a csend, mint a koporsóban.

De menedékül volt egy nagy feszület, minek lábait fényesre csókolták a buzgó lakók.

Kicsi Bálint szomorúan körüljáratta szemeit:

– Elbúcsúztunk a nagyvilágtól…

– El napfénytől s mezei virágtól s szép szabadságtól – búsongott Baláska is, s egyszerre egymás nyakába estek, s sírásuk, mint a bő harmat, megeredt.

Ekkor a rongyos barát ismét belépett. Kezében két fapapucsot s karjain két fakó köntöst lógatott.

– Öltözzetek fel, testvéreim! – mondta, s számba sem vette a sírást, mintha az emberi fájdalom jeleit már fel sem ismerné.

A legénykék csak nézték a különös ruházatot, de nekiállott maga a barát, s felöltöztette őket. S minden vigasztalás nélkül, lapos lépésekkel tovalett.

– Szegény édesapám, Isten nyugossa meg, ha látná! – szomorkodott Baláska.

Kicsi Bálint nem csüggedett annyira.

– Hadd el, lesz valahogy. A Mindenható tán nem hagy el…

Leültek egymás mellé az ágy fájára, s fakó köntösüket nézegették: itt egy lik, ott egy másik lik, még kétszer akkora, amott egy gyertyapecsét, tovább a hasadást valamelyik buzgó barát dibdáb öltésekkel bevarrta.

Később a papucsokat is egymáshoz mérték, s hát pontosan egyforma mind a két pár.

– Ebben is testvérek vagyunk, látod-é? – tetszett a dolog Baláskának.

– Ketten egyek vagyunk, tudja az Isten – mondta a másik.

Kicsi fejüket kézfejre támasztották, s víg gyermekes beszéd helyett csak néztek szomorúan maguk elé. Aztán kicsi Bálint belemutatott a levegőbe:

– A jövendőnk oda van temetve! Oda: a nagy csendbe.

– Valami melegség sugárzik is onnét.

Ebben a várásban arcukon az erő felpirkadott újra: hittek és reménylettek, s már olyan erősen, hogy forrón jött a kicsi Bálint nyughatatlan szava:

– Úgy szeretnék veled kettesben valami országos hírűt cselekedni, miből aztán haszna lenne az emberiségnek!

Ekkor megkondult a harang, valahol a fejük felett, s a barátok siralmas lámentációba kezdettek, s imitt-amott gyertyák kaptak lángra, mint az égre visszaigyekező csillagsugarak.

Baláska lassan felállt, a nagy Krisztus előtt térdre ereszkedett, s szelíd fényű szemeivel csak nézte a példaadó Kínszenvedőt. Aztán a csendbe belebugyogtak szavai:

– Megkérnélek szépen: légy végképpen a mi apánk, édes Krisztus!

Kicsi Bálint is melléje térdepelt:

– Kicsin maradt árvák vagyunk, hozzád folyamodunk…

Így szállott rájuk az első este.

Reggel a kereszt alatt összeborulva találta őket a rongyos barát: úgy aludtak, mint a gondtalan kisdedek. S mégis felijesztette őket, mint a madarakat:

– Munkára, testvérek! – s egy-egy lábaskában édes tejet adott nekik, s melléje rozskenyeret. A két gyermek beléaprította a rozskenyeret a tejbe, s még a barát is örvendett, olyan ügyesen megették.

Azután egy dohos, nagy terembe mentek. Hűvös gyertya- és tömjénillat lebegett, mintha a másvilágnak előtornáca volna ez a hely.

– Ide nézzetek, testvéreim! – szólt a barát, s egy nagy rakás egyetmás gyertyára mutatott.

– Jól meggyűltek! – azt mondta kicsi Bálint kedvesen.

– Meg kell reparálni az egészet – szólott az Isten szolgája. Egy szálat mindjárt a kezibe is vett, egy kacorral az odaszáradt oldalcseppeket lefaragta, az alsó végit alaposan megbütülte, s hogy fényt csaljon belőle, egy rongydarabbal az egészet végigsúrolta.

– Ezt cselekedjétek! – rendelkezett, s azzal otthagyta őket.

A legénykék munkához láttak szorgosan. Javítgatták az Isten portékáit, s közben hazai történeteket elevenítettek fel, hol vígat s hol szomorút. Ha vígat, felderültek, mintha drága csikókat feresztenének a Küküllő vizében; ha szomorút, egy-egy könny is pottyant a gyertyára, hogy kapjon különös fényt tőle.

Így teldegéltek szépen a napok.

Későbben a sok törmeléket megolvasztották, s új gyertyákat öntöttek azokból. Egészen mesterek lettek, hogy dicséretet zengett sorra a számtalan barát.

Azután tömjént is törtek, ostyákat is sütöttek. Majd pedig feszületeket pucoltak, kelyheket fényesítettek. Kicsi Bálint még szentképeket is rámázott, s úgy kifaragta a maga szép gondolatit, hogy a sok súlyos testű barát sorra csodájára járt.

Valami másfél esztendő is eltelt immár, amikor megjelent előttük a régi, nagy szakállas barát, kézen fogta őket s vitte. Azt sem mondotta, hova, s ha szót engedett a száján, azt is még örökké deákul, hogy egyszerű ember kicsi képzelettel csupán ágropogásnak vehette. De mégis öröm lett a vége, mert a könyvtárszobába vezette őket.

Úgy egy fél napig velük dolgozott a barát: porozták s rendezgették a könyveket.

– Vallassuk ki ezt a vén barátot – súgta egyszer Baláska a társának.

– Várj, én kikezdem – kapott rajta kicsi Bálint, s mindjárt a szakállas felé fordult:

– Jó az Isten: nem győzzük eléggé magasztalni.

Keresztet vetett a vén barát.

– A Teremtő tartsa meg magát, hogy idekalózolt minket – mondta Baláska.

A barát csak nem szólott.

– Maga mióta barát ugyanbizon? – merészkedett kicsi Bálint.

– Ab initio – hangzott a különös szó.

– Hagyd annyiba, ki tudja, mit galatyol össze – mondta Baláska, s csakugyan nem kérlelték többet a barátot, csak azon folytattak vitát, hogy vajon kolontos-e ez a barát, vagy a nagy esze miatt sínyli különös tempóját.

Eljött a dél, s magukra maradtak. Az új munkában a délután is hamar elfutott, mintha repítették volna.

Másnap újra beállottak a könyvek közé, mint a betűnek két hercege. Voltak könyvek, miknek a homlokán olyan szép rajzolások díszlettek, hogy az ember kész örömmel megcsókolta volna az alkotónak már száradó kezecsontját, így aztán nem is csoda, ha szünetekkel tarkázták a munkát, beléállván egyik-másik különösebb könyvbe.

A harmadik nap szombatra esett, s úgy uzsonnatájban kicsi Bálint egészen belébújt egy könyvbe, s amint szántogatott benne, egyszer szava jött:

– Ejnye, szegény emberiség!

– Mi jóra kapál? – kérdezte Baláska.

– No hallgass ide, te! – s olvasni kezdte szép értelmesen:

– „Mint a hegyeket télen a hó, bűn borítá be azonképpen a földet, s amint járnak-kelnek azokon gonosz farkasok, amúgy itt az emberek, s rút szándékaik számosabbak, mint állaton a szőr. Az emberiség kezében száradni kezdett a leveles ág, jóra buzdító fiai, mint a csodák, elapadtak, a szívek vére Isten ellen folyik. És elbujdosván, száraz ágakon sír a megváltó Gondolat madara, s elűzetett a szent tűz. Irgalmas Atyánk, adj nagy fiakat a népnek, kik hirdessék újra az enyészhetetlen szépet s a lelkednek birodalmát…”

– Be szép, hallod-é! – sóhajtotta Baláska.

– Biza, szívemet megmozgatta erősen – szólott a másik, s megcsókolta a könyvet.

Azon este ismét a példaadó Kínszenvedő elé térdepeltek, s imádság közben kicsi Bálint egyszer azt mondta kigyúlt két szemmel:

– Egy szép gondolat megszálla, velem tartasz-é?

– Veled, ne félj, akármi legyen.

– Keressük meg a Gondolat madarát s az elűzött tüzet!

– Legyen úgy! Ha belehalunk is, legyen úgy! – de arcája aggodalmat öltött. – Hanem hogy megyünk el innét? A kapu örökké zárva!

Kicsi Bálint összeráncolta két szemöldökét:

– Ne csüggedjünk, kiveszem én a kócs titkát, ha addig élek is.

Éppen jött az édes tejjel a kapunyitó rongyos barát. Újra beleaprították a rozskenyeret, s evés közben kicsi Bálint elkezdte furfangosan:

– Milyen áldott ember maga, tisztelendő úr.

A barát arca hirtelen felderült: életiben most mondták először neki, hogy: úr. S lám, még a barátnak is jólesik, hogy hasonló lehet a többi emberekhez.

Kicsi Bálint tovább fűzte a szót:

– Csak éppen jövésünkkor nem akart béereszteni, bizonyosan nem kapta hamarjában kézhez a kulcsot.

– Bizony, testvéreim, egy kicsit mérgelődtem is, hogy a kapu melletti feszület háta megül valaki leverte. Ha Isten belé nem botlaszt, tán reá sem akadok.

– Nem baj semmi, tisztelendő úr, hiszen csak úgy mondám, jó, hogy itt vagyunk már.

Mikor a barát eltávozott, kicsi Bálint nyomban elészedte a hazai öltözetet:

– Öltözzünk hamar! Aztán jön a többi magától.

Pontosan felöltöztek, azután még vártak egy darabig, s mikor minden elcsendesedett, szépen ki, s lábujjhegyen végig a setét hideg folyosón.

– Emelints meg! – súgta egyszer kicsi Bálint, s már a lába sem érte a földet.

– Itt van! – s leemelte a nagy kulcsot.

Csendesen belétaláltatták, ketten nekifeküdtek, s hát egyszer: csatt, s kinyílott a kapu.

– Istenem!, segíts meg minket! – szóltak, s zendülő testi s lelki erővel újra nekivágtak a setét világnak.

Egy nagy erdő közepén virradtak meg. Kicsi madarak éneke, mint sok zengő aranyhúr, összekötötte a fákat. Galambok is búgtak, mintha szónoklatot mondottak volna mindazoknak, akik ellenségei az életnek.

– Be szép életünk van! – mondta Baláska, s karjait széjjeltárta.

– Az emberiség javára adjuk, példaképpen – szólott kicsi Bálint.

Egyik tisztáson egy cseppet leheveredtek. El sem tudtak szundítani, mert a vágy égett bennük, s megfeszülő fiatal erejükből ami tellett, azt mind adni, adni akarták az emberiségnek.

Egy-egy marok epret s málnát szedegettek, forrásból ittak rá, s forró testük ismét nekilendült az útnak.

Mentek, mendegéltek.

Ebből az erdőből kiértek, aztán másikba ereszkedtek, s abból is ki. Majd rengeteg vágtereken mentek keresztül, s véghetetlen kaszálókon, hol az új fű minden esztendőben a réginek zsírjából nevekedik. Patakomlásokon vergődtek átal, sziklákon peckelődtek keresztül, s emberi lénynek sehol nyomát sem látták, csak madarakat, vizeket s virágokat.

– Győzöd-e még? – kérdezte kicsi Bálint.

– Jó az Isten, győzteti velem váltig.

– Hadd el, lesz jobban is, felkarol majtég az emberiség.

Így mentek, mendegéltek.

Egyszer-máskor nagy erdei vadakat is láttak, de azok csak szemeiket meresztették rájuk, aztán a fejüket lehajtották, s elcsörtettek békességgel.

– Látod-é, még ezek is megbecsülnek! – örvendett Baláska.

– Azt kell hinnem, hogy az emberiség javát nézik bennünk.

Sok-sok vándorlás után valami különös kietlen erdőbe értek, hol az élet semmi akaratossággal nem tudott gyökeret verni. A földön gizgaznál egyéb nem termett, s a száraz ágak feketén lógtak az örök csendben.

– Jóhelyt vagyunk, úgy veszem észre – vigyázkodott kicsi Bálint –, valahol itt lesz a Gondolat madara.

– Úgy becsülöm én is – helyeselte Baláska.

Megállottak, s jól szemügyre vették minden oldalról ezt az erdőt.

– Hogy is állott a könyvben? – kérdezte Baláska.

– „És elbujdosván, száraz ágakon sír a megváltó Gondolat madara, s elűzetett a szent tűz…”

– Ne búsulj, ez a hely lesz az, mernék fogadni.

Újult reménységgel útbaállottak ismét. De már lassítva mentek, s közben drága csillogó szemük folyton járta az ágakat, hogy nem sír-e valamelyiken a madár.

Mentek estig, s nemhogy a madarat, de semmiféle lelkesállatot nem láttak. Ekkor elegyezték, hogy éjszakának idejére megtelepednek az egyik fa tövére, mert a gyér holdvilágon nyilván nem látnák meg a drága madarat, s elmennének mellette. De azért csak felváltva aludtak, mert ahogy Baláska mondta:

– Nem lehetetlen, hogy fényes tollazata van, s akkor éjszaka is szembetűnik.

– Bizonyosan ragyog is, mint a barátoknál az öröklámpa.

Sorosan átal is virrasztották az éjet, de a madárnak még híre sem volt sehol.

– Valahol beljebb lesz – bizakodtak, s ismét megindultak.

Mentek, mendegéltek.

– Győzöd-é még? – kérdezgette kicsi Bálint.

– Amíg élek, győzöm; hát te?

– Én sem tovább.

Este ismét letelepedtek, és őrködtek sorra. Még jó erőt vallottak egymásnak, de kicsi testük fáradt volt immár, jó néhány napja nem is ettek, mert még bogár sem termett ebben az erdőben, nemhogy gazdátlan gyümölcs. Azért csak bizakodtak, s valamelyik pár szem örökké csillogott fel az ég felé.

Megvirradtak ismét, s a madár sehol.

– Míg az erdőből tart, ne csüggedjünk! – mondta kicsi Bálint.

Sápadtan s beesett arcával újra megindultak.

Eljött este, s a madár az égvilágon sehol.

Sem éjjel, sem másnap.

– Elszáradunk, mint ez az erdő – szomorkodott Baláska.

Csodálatos erejével még erősen állott kicsi Bálint a hitben, akárcsak egy szíjas szárú mezei virág a sorvasztó időben:

– A jóisten nem hagy el, ne csüggedjünk egy percre se: még tart az erdő, s jöhet vigasztalás.

– Ki legalább gondolatban segítsen: sem apánk, sem anyánk.

– De ne felejtsd, hogy él az emberiség, s az aggodalmas értünk, s majd megbecsül, szegény árvákat, kik érte buzgólkodunk.

És mentek, mendegéltek.

Akaratos testük forrón küszködött éhséggel, fáradtsággal. Már egy-egy dombra alig tudtak felhágni, de az erőszakadást titkolták egymás előtt.

A nap nyugodott már ezen a napon is, és a bujdosó madár sehol, de sehol.

A napfénnyel együtt fájdalmasan elcsuklott kicsi Bálint is:

– Jaj, látom az erdő szélit! Hol a madár! Hol a madár?!

Keservesen sírva leesett a földre.

Baláska melléje ereszkedett.

– Hadd el, ne sírj, tán maga az Isten akarta így…

Kicsi Bálint csak zokogott szívetszakasztóan:

– Nekem a madár kell! Meghalok utána… Jaj, jaj! Hol vagy, aranymadár, hol vagy ó, édes aranymadár?!

– Hadd el, kicsi Bálint, úgyis meg kell halni egyszer. Tiszta lelkünk van, itt is meghalhatunk bátran.

– Hol a madár, aranymadár?! Jaj, hol, hol? Az életemet adnám érte, de hol, hol van?! – így szakadoztak a kicsi Bálint szavai. Aztán lassan elcsendesedett.

Utána Baláska is.

Őrködő szemüket behunyták, forró testükből fáradtan pihegett a maradék erő.

Hajnalban szenvedő arcával felült kicsi Bálint, elnézett fel a fák közé, s szemén s száján kilobbant az öröm:

– Ébredj, itt a madár! Be szép, jaj, be szép! Nagyisten, mit adjak, hogy idehozzad?! Kelj fel, nézzed, nézzed!

Baláska felült, kezeit a madár felé nyújtotta:

– Szép aranymadár! Ó, mennyit kerestünk, érted mennyit szenvedtünk!

Kicsi Bálint az ölét kitárta, s lassan közeledett a madár felé:

– Szállj ide, légy a miénk, szállj ide!

A Gondolat madara megrebbent, szépen a kicsi Bálint tenyerére szállott, s mintha csókolgatná, kicsi szájával megkopogtatta a bőrt.

Egyszerre Baláska is felujjongott:

– Né, a tűz is, akit elűztek! Ég, ég…!

Egy hasadékon át a földből lobogott elé a szent tűz. Baláska odament, tenyerét föléje tartotta, s hát nem égeti. Egy száraz ágat tartott oda, s hát az meggyúlt, de hiába várták, mert csak égdegélt, s mégis el nem égett.

– Gyere, vigyük mindkettőt az emberiségnek! – mondta kicsi Bálint.

– Hirdessük az örömet, gyere, gyere!

Egyik az aranymadárral, másik az égő fácskával, örömben gyorsan elindultak.

Mentek, mendegéltek.

Egy éjszaka, két éjszaka elrepült, mint a jó hír. Harmadikra a régi faluba értek.

– Menjünk apánk házába, mit a koldusoknak adtunk volt: ott megállunk, s reggel hirdetni kezdjük az örömet.

Egyenesen rá is mentek a két házra, s előbb benyitottak a kicsi Bálintéba: hát egy asszony s egy ember szidták egyik a mást veszettül, s szeretenszéjjel egy sereg gyermek sírt.

– Ebben apám lakott valamikor – beszélt kicsi Bálint. – S mikor reám maradt, én egy vak embernek adtam. Ma éjjel itt hálnánk, ha lennének olyan jók.

Az ember tekergette a fejit:

– Apám igaz hogy vak volt, de elfelejtette megmondani, hogy honnét származott a ház. S különben is sok apró gyermekemnek is alig tudok helyet szorítani, aki nem vak, láthatja.

A gyermekek odagyűltek s csodálkoztak.

– E miféle madár s tűz? – kérdezte a gazda.

– Az emberiség javai – mondta kicsi Bálint –, akár meg is foghatja a tüzet, mert nem éget.

Az ember meg is tette, de jajdulva ugrott félre, s kikergette nyomban a két legénykét:

– Ilyen kicsik vagytok, s már komédiáztok, urizáltok, hogy a sújba adnék szállást!

A másik házból is kikergették.

– Furcsa világ leve, hallod-é? – mondta Baláska.

– Annyi baj legyen, rossz ember mindenütt van, de madarunk s tüzünk után nyugszunk mi még szép hajlékban is.

Fedél híján a falu végin egy buglya tövében telepedtek le: Baláska kalapjába tette az égő fácskát, s egész éjjel markolta a kalap száját, nehogy valaki ellopja. A madár lábát pedig spárgával a nyakukhoz kötötték, s úgy aludtak, mint a bölcsőben.

Reggel járni kezdték a falut, s mondogatták:

– Jó hírt hoztunk, emberek, örvendezzetek! – és mutogatták a Gondolat madarát s a csodatüzet.

– Mi nem tölthetjük ilyenekkel az időt – mondták a falusiak –, dolgozni kell szorgosan, s nem tudóskodni.

Kicsi Bálint nem vette zokon a dolgot:

– Gyere a városba, ott van az emberiség esze, az megérti, ne félj, a mi nagy cselekedetünket.

El is mentek még azonnap.

Hirdetni kezdték mindjárt:

– Jó hírt hoztunk, emberek, örvendezzetek!

Szép kisasszonyok s urak verődtek köréjük, megcsodálták a madarat s a tüzet, aztán nevetgélve továbbmentek.

Egy okos hírű embernek el akarták mondani az egész történetet, mire az legyintett:

– Kinőttem a mesevilágból, fiam – s keserű mosolygással elment.

Azért is járták tovább az utcákat, s kiabálták szomjasan, éhesen, de kigyúlt arccal:

– Ez a Gondolat madara!

– Ez az Érzés tüze!

Komolyan oda sem hederített senki.

– Észre tér az emberiség, csak ne csüggedjünk! – mondta kicsi Bálint, s ismét kiáltották:

– Ez a Gondolat madara!

– Ez az Érzés tüze!

Estefelé, mikor már sűrűn omlottak az utcára az emberek, szemükben a próféták tüzével hirdették:

– Emberek, örvendezzetek!

– Ez a Gondolat madara!

– Ez az Érzés tüze!

Nagy tömeg verődött köréjük. Kicsi Bálint szónokolni kezdett:

– Lássátok s becsüljétek meg a magatok visszahozott kincsét, és az enyészhetetlen szépséget fogadjátok szívetekbe. Nézzétek a madarat, fűttőzzetek meg a szent tűznél s örvendezzetek!

Egy nagy rangú katonatiszt tört utat, s mikor látta mindezt, a legénykéket két rendőrrel közrefogatta s istentelenül valami hideg fogdába bezáratta:

– Holnap majd megvizsgálja elméjüket az orvos – mondta urason, s eltávozott.

Kicsi Bálint fejét a hideg falnak ejtette:

– Éheztünk, szomjúhoztunk, s most jutalmul tömlöcre vetettek – és sírva leesett a hideg padlóra.

Baláska ráborult:

– Látod-é, csak adni, csak adni s szeretni: ez volt a jelszavunk, most kifizettek érte…

– Ó, drága szép madaram! – sóhajtozta még kicsi Bálint, aztán meggyötört teste elcsendesedett, s melegét a hideg föld lassan magába szívta.

Azután a Baláska teste melegét is.

Reggel összeborulva, hidegen feküdtek, szép lelkük megszabadult az emberiség karmai közül. A fácska mellettük pislogott, s a Gondolat madara hol a kicsi Bálint fejére, hol a Baláska fejére szállott, mintha kétségbeesve egyenként költögette volna őket:

– Ébredj, itt a madár!

Sokan odagyűltek. Orvosok megvizsgálták, jámbor, egyszerű asszonyok elsiratták.

A város feje is szemlét tartott. Közben sokáig elnézte a különös madarat, s szepegő szolgálóját odaintette:

– Fogd meg, Marcsa, ezt a szép madarat, s otthon tedd galickába, mert ez valami egzotikum.

Csak a tűzzel nem tudták, hogy mitévők legyenek.

Végre egy sápadt barát a kezibe vette az égő fácskát:

– Jó lesz szent könyveket másolni mellette, ha az Isten is úgy akarja.

Kicsi Bálintot s Baláskát is hideg fenyőfa galickába tették, s azt a jutalmazó, meleg földbe.

Úgy rendeltetett, hogy a Gondolat madarával egy sorsra jussanak.

Még a halálban is van valamennyi öröm.

Emberek, örvendezzetek hát, a csillagát!