Lélekindulás

Korán nekibuzdult az idő, s február farka szinte kivirágzott. Csak esténként nyelt el minden meleget a föld, s ilyenkor a napjában menő hó megállott.

Ezen a napon is.

Ügyesen fésült gyapjúujjasát mégis levetette már művesnap a falusi nép, mert a hagyomány is tartja, hogy aki ügyet vet télvégi hidegre, az időjárást álmában tűzzel a talpára írja annak az őse.

Szürkület után emígyen vetkezve jött le két vénember az úton: ingük bugyogó ujját lebbentette a szél, s ők gondolataikból időnként töredéket mondtak.

Aztán egy kapu megett, fehéren s csendesen, szavastól együtt odavesztek.

Egy sereg asszony is duruzsolva erre botorkált, s ugyanoda betértek.

A szomszédok háztájostól ugyancsak.

Bent nagy hálálkodás után egy ágyat körülültek, s úgy várták a szót, hogy betegek valának belé.

Máthé Izsák három párnán urasan feküdt, mint a nép java. Horpac mellén meleget gyűjtött a szakálla, s mikor szólott, szavában érzett is.

– Két íródeáknak esztendőre munkát tudnék adni.

– Egy s mást mondj el a jovából – kérelte az egyik öreg, s dohányoszacskaját felajánlta.

– Sirítsen egyet, s dugja a számba! – uraskodott Izsák, s le s fel mozgott a szakálla, mire a gyermekek kifakadtak, hogy:

– Olyan, mint a háború előtti zsidónk.

Valaki megintette a gyermekeket, s Máthé Izsák belékezdett:

– A nagyhéten indultam el Szibéria közepiből: hol vonatfélén, hol szüves ember szekerén, de legtöbbet mégis két lábamon…

– Szent Isten!

A feleség közbeszólt:

– Meg is puffadt a két lába, hogy még mozdítani se tudja.

– Elhisszük – osztoztak többen is.

Izsák háláját sűrű beszéddel tette:

– Hajják-é, az ember többet kibír, mint a szekeres ló… Hej, micsoda erdőkön jöttem én keresztül setét éjszakák idején! Számítottam is, hogy a vadak ha reám kapnak: volt s nincs Máthé Izsák. Mikor szorultam, fagyükeret ettem, kebelemben száraztott bükkfalapit sziptam, későbbecske naponkint úgy eccer a szemem fel is akadt, de e még semmi, hanem félig-meddig sokszor meg is holtam, s lám: mégis itt vagyok, s pillogtatok…

Az asszonyok elpityeredtek…

Aztán elhallgattak mind erősen. A legtöbbje két szusszanást egybevett, hogy gyérebben zavarja a csendet.

Végre egy vénember nagyot mondott:

– Aki ennyit kiállott, nem is hal meg nyilván soha.

Izsák a szakállát megölelte, s tudományos tempót vett:

– Hanem a muszkák kitalálták az igazságot, s magam is elhoztam, mert jó lesz nekünk is.

A férfiak megelevenedve lesték a szót.

Máthé Izsák száraz öklét a levegőbe ütötte.

– Bolzsevista vagyok!

Az atyafiak feje lekonyult, mert ilyen szél érte már őket. Egyik-másik maga helyett a pipáját erőltette: szirty-szorty, s nem vágott belé senki a szóba.

Izsák helyettük is tűzbe jött:

– Nagy urak nyomorgatásának immár vége. Egyformán születtünk, s mind a földbe kerülünk. Ezelőtt így volt: egyik élt puliszkával, másik élt tortával; ezután már egy kenyérből kanyarítunk: te is, szegény Máthé Izsák, te is, kényes naccságos úr.

Egy módos gazda kikezdte a szép eszmét:

– Egy kenyér mellett sem leszünk egyformák, mert az egyik ember nagyobb étkű, mint a másik.

Izsák fel sem vette az ellenkező szót.

– Most fordul helyre a világ! Egy szó illet mindenkit, ki a földet tipodja: Elvtárs!

– Helyesebben: eleven társ – verte vissza valaki a hangot.

Az asszonyok nem buzdultak a politikán, hanem kiadósabb dolgokon járt az eszük. Egy fiatal menyecske titkon odasúgta Izsáknénak:

– Mikor csókolod, a szakállát hogy hárítod el?

A hitves elveresedett titkával együtt.

A másik asszony elismerését tolmácsolta huncutul:

– Hét esztendő nem kicsi böjt…

Közben az idő jól elfutott, s a vendégek szedelőzködni kezdtek. Búcsúzóul még rátértek az Izsák szakállára, mit példabeszédekkel s jól célzott szólásokkal kedvesen közrevettek. A szavak éle mutatta, hogy világéletében soha nem volt szakálleresztő nép a székely.

Oszlás után a kutya az ajtó elé feküdt, s férj s feleség, mint legigazibb elvtársak, jogaikat s nagy kincsüket megosztották.

Két hétre egészen kikúrálta a felesége: dagadásai lelohadtak, melle hiba nélkül szelelt, arcáján az ijesztő völgyek kiteltek, s még a szakálla is dús színben játszott, mint a nyakszegő paripa sörénye.

Ahogy az ágytól megszabadult, első nap déltájban kiállott a tornácba, s olyan állást vett, mintha nagy igazat akarna mondani. Hegyek ráncain hólé csorgadozott, s csillámlott a napfényben, s az Izsák szeméből odaömlött feredésre az öröm.

– Ó, szegény föld, be szép vagy!

És mintha a határon túl sohasem járt volna, újrakezdte öröklött életét, mit elhullatni világjárásban sem tudott, mert régi nagyistenünknek bűvös és szapora babonája az, hulladozván őstörténelmünk foszlányaiként a legendás égről.

– Kedves társam, be megjött az erőm! Készítsünk búzát tavaszi vetésre!

Ötvékányit tekenyőbe öntött, melléje térdepelt, s kíkköves vízzel markok szerint megsúrolta. Mint termékeny felhő, szakálla árnyékot vetett a búzára, s az árnyék közepén párosan ragyogott szemén átszűrt ereje.

Vetés után végignézett a földjén.

– A többi már az Úr dolga – szaladt ki a száján, de mintha meghökkenne valamitől:

– Vajjon az elejin veték-e keresztet?

Száját elhúzta, s gőggel együtt vakmerő gúnyt mutatott.

– Ez eccer tán így is jó lesz.

A szibériai foglyok arca megelevenedett előtte: szidták az Istent s a szenteket, fertelmes beszéd járta, és sárgára aszottan így magyarázták mindezt:

– Bolzsevista vagyok!

Szemöldöke ráncot vetett.

– Hogy is vala az egész?

Jól jutott eszébe, hogy az elején még háborogva vágta társai szemébe:

– Egyebünk sincs, csak az Istenünk: ti őt is elhajítottátok, mint a cigán.

S később megcsúfolva visszahulltak rá is a szavak.

Ha annyira gőgös nem lesz vala, most a szégyent magára ereszti, de így egy szónál többet nem engedett megszületni, s ezt is csak úgy mondta, mintha kettőbe akarná harapni:

– Mint a cigán…

Este, mikor kicsi fiát imádkoztatta a felesége, mint egy hibázott, mogorva gyermek, kisomfordált a házból. Két szemével valahogy a csillagos égre tapadt erősen, s már szinte beleszédült annak csodájába, mikor egy szikra ismét pattant a vérében, s szembekiáltott a harangszóval:

– Szűnj meg, mint a tavaszi dörgés!

Akkor a kalapját félreütötte, s egy kicsi idő múlva már néhány fogságot szenvedett elvtársával a kocsmában ült.

Az eszmére ittak, mint valami eltévedt apostolok.

– A bolzsevisták megváltják a világot.

– A papot megöljük.

– Meg amennyi úr van.

Ittak, bölcselkedtek, s megint ittak.

Máthé Izsákné alvó fia arcáról örömet szedett, s várta, várta az urát.

– Jó Istenem, hozd haza!

Éjfélkor csakugyan hazaromlott. Kigyógyult lába félre-félre futamodott alóla, s olyan zajt ütött, mint egy szakasz katonaság. Figyelmetlenül agyarkodott, szakállát simogatta kitartón, s hozzá morgott szüntelenül:

– Új világot jelképez, a szakállam jelképez…

Ahogy teldegéltek a napok, aprádonkint a házastársi öröm színe is kopott. Már nem szépítették erőszakkal is a szót, s esténként nem bújtak úgy egymáshoz, mint holdvilágon a virág.

Izsák gyakran eleresztett egy-egy káromkodást, s a felesége ilyenkor a legényke fülét szorgosan bedugta…

– Nem tanól jót a gyermek, s téged ver meg az Isten.

– Tán a pap mondta, te? – gúnyolódott Máthé Izsák.

– Az is, más eszes ember is.

– Mer a papi-ember nem káromkodik, úgy-é?

– Nem biza, mit is gondolsz!

Izsák vigyorogva bizonyított:

– Hát amikor legénykoromban szánkáztattam a papot, s ahogy éppen javában peffedezett a hátulsó ülésen, eccer csak: supp!, s belé a sáncba… s akkor vajjon mit mondott?

Az asszony restelkedve az urához bújt:

– Csak éppen ki ne mondd!

Este újra megintette az urát:

– Ha csakugyan sohasem imádkozol, osztán ne is várj jót. Már a kenyérre sem vágsz megkezdéskor keresztet, meglátod, nem ad az Isten áldást.

– Ne tudóskodj, aludjál! – intézkedett Izsák, s csak későbben mondta az okot értelmetlenül:

– A szakállam nem szenvedi a jámborságot.

Másnap végigjárta a földjét: a búza már kövéren hányta a fejét, a sietőse virágzott is, minek láttára Izsákban szaporodott a nyugalom, s szava szépen emberséges lett:

– Majd meghálálom az Úrnak.

Meggondolta jobban, s fogadalmat tett:

– Meg is térek ejszen, ha rendjén bétakaríthatom…

Otthon jobbuló szándékai ismét megzavarodtak, s este, a szent gerjedelem idején, ismét kiment a házból. Sokáig kémlelte az eget most is, és végül a nyugati szélen megállapodott: elnézte, hogy ott tömött setétség nő, s abba némelykor bepillant a felhő. Valahol messze dörgött is tompán, mintha a lenyugodt nap zsörtölődne a föld alatt.

Félóra múlva a csűr fedelét megszaggatta a vihar, s a jégeső levelet s virágot lefosztott a fákról.

Reggel a határon lézengő gazdák belesápadtak a búba s a gondba.

Máthé Izsák a földje végén megrázkódott, s irtózatosat káromkodott. Aztán setéten hazafordult.

– Így már bajos az eggyezség.

Vasárnap színtelenül s merevített vonásokkal ült a templomban, s egyedül azért ment, hogy mutassa: Ha te úgy, én is úgy.

És az evangéliumra nem állott fel. Az Úr testének felmutatásakor nem hajtott térdet. S még a szeme se rebbent.

Az emberek ijedten bújtak össze:

– Máthé Izsák szembeszállott az Istennel, jaj, mi lesz ennek a vége!?

A tragédia magja a nagy harmónia jelei között idétlenül megfogamzott.

A derűs fény mégis behullott a cifra ablakokon, s mosolyogva leintette az emberi férget:

– Ne háborodj, hiszen mákszem csak az erőd, s világ rendje nem veszi számba.

Vajon nem veszi számba?

Vecsernye után szigorú arccal vetkezett a pap. Utána mozdulatlanul megállt, s nézése a hideg falakról visszaözönlött, s fejét erőszakosan beragyogta, így még élesebben látszott, hogy: szikár székely ez a pap, kinek a párjai lovon hervadtak el a középkori csatákban!

Templomból kimenet tisztelgő népén nem vigyázkodott, s ezért hívei elszomorodtak:

– Szép szokását megvonta tőlünk.

Künn megszegte a nyakát, s a megyebírónak néhány szót kurtán odamondott:

– Máthé Izsákot kerítse meg, s küldje bé.

Izsák a „szövetkezetben” vigasztalódott. Amint szólt neki a megyebíró, italát egy arasznyival továbbtette, miáltal egy fokkal józanodott. Aztán meggondolta, s még vett egy szájjal.

– Kúrálom az igazságot – mondta félvállról, s eltűnt, s még a kalapját sem vitte.

Az üvegajtón egy pillanatig kereste a helyet, ahol koppintson, de a pap feje hirtelen megjelent, s rajta a haj megmozdult.

– Jó napot, tisztendúr.

– Mindörökké, ámen.

Izsák megállott, a papot nézte, s nem szólt egyet sem.

A pap is meg vele szemben, s ő sem egyet sem. Végre indulatának tetejéről hűvösen elmosolyodott mégis.

– Ülj le nálunk, Izsák.

– Nem ülök, tisztendúr.

– Mért nem, Izsák?

– Lelki háborodásban vagyok, s azért.

A pap szemébe nézett erősen.

– Én is abban, hiszed-é?

Aztán két kezét az Izsák vállára tette, s arcájára visszaömlött a jóság:

– Mind emberek vagyunk, Izsák, s bűnre hajlamosak. Eszes hívem vagy, belsődben jó is, csak hol a szakállad nőtt, a világ bűnét magadba szedted, s most mérgesedik benned.

Máthé Izsák nem engedett fel:

– Az egyenlőség eszméjit nem vélem bűnnek.

– Azt már magam sem, de jelenleg az Istent gondolom, akit te nem állhatsz…

Jókora szünet után már megnyomta jól a szót:

– A falu java tetted miatt borzad.

– Én a nyomorúság miatt borzadok, s mejjik jobb?! Feleségem s gyermekem kérik a kenyeret, s az Isten virágjában letörte, pedig a megtéréstől nem állottam immár messze.

A pap szíve megdöbbent a nehéz, szomorú szavakra, fejét közelebb hajtotta, s mondásába temérdek melegség ömlött:

– Egy vérünk van, Izsák, s meg kell értenünk egyik a mást, hogy el ne pusztuljunk. Hallgasd meg: hetenként egy véka búzát adok, gondold, hogy az Isten adta, s most vidd haza az első vékával, s ember nem tudja meg soha.

Máthé Izsák önfejűen elvigyorodott.

– Nem vásárlunk.

A pap két tenyere közé vette az Izsák fejét, s mert közös fajuknak tragikusan szép feje volt az, a vérség és egy-árvaság törvénye alatt megremegett.

– Vedd el, s élj, mert szívemből adom, s ha az Istent, akit én imádok, nem akarod megismerni, úgyis…

Izsák magába hullott, szeme fátyolos, a világ szomorú lett. Csak nyomaték nélkül ejtette el a szót, mintha úgysem bírná el az a nagy értelmet.

– Nem ellenkezem.

Másnap ebből a búzából sütött Izsákné madaracskát a fiának.

– Edd meg, magzatom, ügyesen, Isten rendelte, s anyád kakastéjjel megsütötte…

Mikor fia s párja elnyugodott, Izsák az asztali lámpásnak lába alá fektette a Bibliát, s ahogy tusakodva feléje hajlott, nagy szakálla ráomlott a betűkre, s azok alatta megmelegedtek, s úgy szállottak a szemébe.

– Keressétek az Urat, s erősödjetek meg…

– Zengedezzetek néki éneket, s beszéljétek el minden csodatetteit…

A nép keservét s az urak szomorú tettét.

Alattomban mégis híre futott az esetnek. Egyik jobban vélte tudni, mint a másik.

– Máthé Izsák s a pap búzában egyeztek ki az Isten felett.

– Haszonra menyen a vétek is: ilyen világ van mostanság.

Ezalatt a falu hitványából két ifiember összetanakodott:

– Öt esztendeig háborúztunk, tetejében fogságot is szenvedtünk: menjünk el hát mi is a paphoz, hátha?!

Az egyik, ha nem ivott, vasat pengetett a patak partján. A másik muszka foglyok őrzésére vetődött volt a faluba, s asszonyügyben meg is ragadott szépen.

Alázatos ábrázattal este a papi lakba beállítottak.

– Visztek-é, vagy hoztok? – kérdezte kedvesen a pap.

A látogatók nem adtak hangot, csak összenéztek, mintha biztatnák egyik a mást: szólj te, s én helyesellek.

– Ha baj van, eligazítjuk – biztatta őket a pap.

– Nem panaszlunk mi a világon semmit – mondta a kovács.

– Csak a hitünk gyenge – toldotta a másik.

– Akkor gyónni akarnak, úgy-é?

– Nem éppen.

– Vagy a szót facsarni egyedül?

– A plébános úr eszes ember, s nyilván tudni fogja, mivel lehetne javunkra.

– Adok isteneskönyvet vagy olvasót.

– Köszönnyük – idétlenkedett a kovács –, az is mind jó, de ha búza volna, még jobb volna.

Egyszerre észbe kapott a pap, de a méreg el is futotta cudarul, s jobbjával az ajtó felé döfött helyben.

– Ki hamar! Ki a házamból!

Ahogy csak győzött, kicurukkolt a két ifiember, s már messze jártak, mikor az egyik megállapította:

– Elhegedülte Szent Dávid, el az ingyenkenyeret.

A pap pedig hajába markolt, s teste remegett.

– Szörnyű két ördög, mire alkuszik!

Vasárnap a szószóló-székből zord fejét meghordozta népe felett:

– Eszen a rozsda, ember, s rothadsz, s már elég galád vagy alkudni a hitre is: egy véka búzáért hiszem az Istent, s nem alább.

Így dörgött, s szent mérgében a szépen varrt takarót két öklével ijesztően topolta a karimafához.

Az asszonyemberek térdre hullottak, s a férfiak beléfehéredtek.

Az Úr szeme derűsen rebbent az ablakon:

– Bűnnek betege: ember, feredj a fényben, s meggyógyulsz benne…

Be jó lenne, Istenem!

Rettentő mérgében egész délután fújta magát Máthé Izsák.

– Reám célozta a szókat! Ejnye, biza! Kipallérozott, mint a gonoszat!

A két ifiember is rázta magát.

– Búzát se kaptunk, s a falu csúfja lettünk. Ezért vért eresztünk.

Amint annyira esteledett, Izsák egy véka búzát kerített kölcsön, s azt a vállára vetette.

– Öntse mind egy szemig a hívei nyakába!

Az indulat miatt az esze meg sem járta, hogy künn letenné a zsákot, hanem azzal együtt az üveges ajtón beromlott, s egyenesen a pap lába elé suppantotta:

– Itt van, s még az is tolvaj, aki hiszen másnak!

– Mi lelt ilyen hirtelen, Izsák?

– S még kérdi? No, e még talál a többire!

– Nem érthetem a dolgot, Izsák.

– Mert én értem, s éppen ez a baj…

A hangja reszketni kezdett:

– Kicégérezett a templomban engemet, hogy én búzáért hiszem az Istent, aki nincs is, azt is – és veszedelmesen ugrásra lendült, de hirtelen csontos kezeivel mellen ragadta a pap. S ebben a pillanatban betoppant a két ifiember, darabos megjelenéssel, valami éktelen durva szó már a szájukon, a papnak szánva még az útról, de Izsák láttára kínosan lenyelték, s egyenesen feléje közelítettek, elöl a kovács, s durva két karját merevítette:

– Nyúvaggy meg a papi búzától, híres Máthé Izsák, szégyenünknek fő oka!

Izsák dacosan elejébe feszült.

– Ügyelj a szóra, hé!

– Ügyelj te magadra, te… te… Pilátus! – s bolondul belémarkolt az Izsák dús szakállába, mire egy darabokra szakadt káromkodás s valakinek a nyaka ropogott, de Izsák megsuhogtatta karjait, s már a kovács düledezett, de odaugrott ekkor a cimbora, s lett gabalyodás veszedelmes, s oda dermedten a pap is, ki megragadta a kovácsot, fordított egyet rajta, a gangra kivetette, s nyomban melléje a társát.

Sápadtan nagyokat szusszant Izsák, nyaka sajgott, álla égett.

A pap kinyitotta az ablakot, karba tette a kezét, s nagyokat szippantott az illatos levegőből.

Sem az egyik, sem a másik nem szólt.

Aztán összenéztek, szemük csillogott, s elmosolyodtak, mint két virtuskodó gyermek.

– No Izsák, ezek alkudtak az Istenre.

– Gondolhattam is volna.

– Szörnyű két ördög.

– Így ezekre célzott a mái beszéd.

– Gondolhattad is volna.

Máthé Izsák két szemét, mibe beléült már a nyugalom, kérésre nyitotta s szólott:

– Jól találna egy imádságoskönyv, mert a régi odaveszett a fogságban.

A pap elévett egyet szótalan, leült, feléje hajlott, s ahogy szép igéit a könyv homlokára véste, pennája sercegett a csendben:

„Minket, árva székelyeket, csak a hit éltet: erős-szép életünket más ki se bírná.”

Ahogy az Izsák kezébe adta, melegen a szemébe nézett:

– A búzát vidd vissza, Izsák, s használjátok egészséggel.

Izsák lesütötte a szemét.

– Az Isten adjon ezerannyit helyette.

A felesége s a fia már aludtak. Lámpát nem is gyújtott, hogy nyugodalmuk zavart ne szenvedjen.

Csendesen a felesége mellé lehúzódott. Már nem tusakodott, csak végiggondolta az utolsó esztendőket. Apróra mindent, s egyszerre felgyúlt benne sok öröm és életkedv.

– Feleség, édes-lelkem feleség!

Az asszony félálmában az urát megölelte:

– Hallom, lelkem, hallom.

– Hát halljad is, mert megindult a lelkem, s láss csodát: holnapra kelve szakállamot levágatom, s Istennek ajánlom.

Az asszony felujjongott:

– Tudtam én azt, hogy jó a te lelked, csak a fejed keményecske, s megkutyáltad vala magadot erősen.

– Biza, hol elesünk, hol felkelünk…

A szellő holdvilágba csombolygatta künn a fákat, lengedezett hozzá melegen, s hozta két öllel a termékeny időt.