Ha igazság, harmatozzék!A sóvidéki ember naphosszat kereste kabalája fejin a szarvat, s csodaképpen mégsem találta meg, pedig így tudóskodott: – Lehetetlen, hogy ekkora állatnak szarva ne legyen. E vélt fogyatékosság miatt aztán aludni sem tudott, s hajnal felé már azt hitte, hogy az eszitől megszabadul, hacsak valakinek fel nem tárhatja a dolgot. Nyomban átal is ment a szomszédjához, mert az is eszes ember hírében állott, viselvén három esztendeig a küsbírói tisztet. Mondja neki, s a másik kacag rajta: – A saját fejeden hamarébb megkapnád. Ezt a csúfondáros elöljáró embert Bircsa Saminak hítták. Nagygazda volt, a jót szerette, s az italt meg nem vetette. A muzsikaszón is örökké szerfelett kapott, mint a szarka a tyúktojáson. Bölcs Sinkó Józsi által most is jókedviben találtatott. – Nem eresztlek haza, Józsi. – Mi szándékod vagyon, Sami? – Disznót ölünk, s egyéb is. Jó szándék, ugyé, Józsi? – Meghiszem azt! – mosolygott Sinkó Józsi, s az esze már helyreütődött. Az esemény kedvire asszonyok forgolódtak, s közben ingerelték a férfiakat is, hogy semmi jó veszendőbe ne menjen. Szép, nagy disznó volt, minek a nevenapját mára tették. Olyan buzgón meghízott, mintha hivatalát látta volna el. S három erős férfiú keze között egy pillantásra áldozatul esett, mint mindenki, aki becsületes. Bircsa Sami azt sem tudta, hogy örömiben hova legyen, csak ismételgette: – Olyan szalonnája van, mint a hat ujjom egymáson. Valahonnét egy zöld korsó is megtelt erős pálinkával. Szép tiszta volt, mint a harmat, égette a józan torkot, s a szem fémlett tőle, mintha egyenesen újrateremtődne általa az ember. Nagy politikával kezdődött a torozás. – Essék a mi Urunk tiszteletire, hogy mindennemű leselkedő betegségtől megőrözte a Bircsa Sami disznaját! – szónokolt Sinkó Józsi. – Tégödet es őrözzön meg! – kedveskedett a gazda. A szomszédság férfiai megsejdítettek valamit, s mindegyre ütögették bé magukat: – Ha tudnám vala ezt az összemelegedést, tán nem is jövök vala bé! – ravaszkodott ez is, az is. – Nincs baj, s ne es legyen: részesedjék ki-ki a jóban – kedveskedett a gazda. Künn cudarul hideg volt, hogy az úton járó kutya szaporán szedte a lábát, nehogy restsége miatt odafagyjon. A varjak a csűr tetején hánytak-vetettek valamit, s pislogtak ravaszul, mint a csapáson keresztülsétáló róka. Némelyik az udvarra szállott nagy bátorsággal, s a pergelés tűzhelyén peckesen sétálgatott. Volt olyan, akinek csőrire ragadt a disznó körme, mint illatos szájkosár. A másik előzékenyen lekapta róla, s repült véle nagy boldogságban. A kemence szádjában egy hóka macska mosdott, s szünetek alatt szomorún nézett az űrbe, mintha vénlegény volna. Bircsa Sami jó példát mutatott a vígasságban, s küsbírói tudományát szerivel használta is: – Mikor ilyen jóézűen lehetünk, bátron mondom, tisztelt gyülekezet, hogy mü es urak vagyunk… – Biza urak, Jézus hallgassa meg… – mondta egy öregebb székely, kiben egyébként volt annyi fortély, hogy ha idejében betűhöz juthat, akármelyik ügyvédet elveri maga mellől. Egy szóval, s kettővel is: végképpen kedvre kapott a disznóölő gyülekezet, sőt, egy új korsó irányába egészen jól útbaállottak, akárcsak hajdan a napkeleti bölcsek. A szomszéd szobában javában munkálkodtak az asszonyok, s valami friss hírt mindegyik tudott. Egyik így vallott: – Ki hitte vóna: Széjes Vilma nagyon van… Addig s addig játszadozott a legényökkel… – Amilyen az éfiú ész, hamar megesik – sóhajtott a másik. – Ha fa, virágozzék, s ha leány… ne szólj szám, nem fáj fejem… – Ha leán, vágyakozzék! – pótolta ki egy értelmes menyecske. Aztán másra vitték a szót: – Őkemik jól belékapának az ivásba. Egyik így tanította a házbelit: – Forgódj ott es, no: hadd legyen egy kicsi férfibűzöd! Éppen ekkor kongattak délre. Egy-két fokkal jámborabb lett ki-ki. Sőt, a keresztvetést használták is. A gazda pedig ellendőképpen ájtatoskodott, láthatólag a többi helyett is: – Áldjuk Urunkot, kinek keziből vesszük a jókot – s nyelvén nagyot, fordított a dolgon: – A rosszakot se mástól. – Mü es elkövetjük a bűnt, s ez tudva vagyon előtte. – Ha az a kolontos Ádám az almát meg nem evé vala! – Akkor te is angyal lettél vóna – egészítette ki egy másik, ki a túl jámborságnak híve sohasem volt. Ezzel aztán végképpen kijöttek az istenes hangulatból, s folytatták e világi búknak s bánatoknak temetését. Az ablak alatt időnként erdőből jövő bakszának haladtak el. Némelyiken szép hasogatott fa, a másikon megint, nyakkal odakötve, hosszú tőkefa húzódott; s ha egy ember, kinek mozog is az esze, ezt körülményesen nézi vala, bizonyosan azt mondja: ha a vármegye patkány volna, akkor neki, mint ez a tőke, éppen olyan farka volna… A székelyek pedig, akik a szánakat földet seprő szokmányban követték, olyanok voltak, mintha zúzmorás bajusszal a munka miséjét mondanák szüntelen. – Bircsa Sami nyilván új világot teremtett, úgy zúgnak bent – mondták haladtukban. Újat ugyan nem, hacsak kezdetnek nem vesszük azon irányítását, hogy a gyülekezetet borivásra térítette. Emiatt aztán mindnyájan kedvességükbe vették még inkább. – Kár, hogy nadrágod nincs, mert megválasztanánk képviselőnek – találta el Sinkó Józsi a szót. – Egy kupa lisztért veszünk a cigántól – javasolta a másik, s kacagtak rajta jókat. Nagy vasfazékba töltötték a bort, hadd tüzesedjék. – Az urak es úgy tesznek, s kerüjjünk mü es egy vonalba vélük – pisolyogtak kedvesen, ahogy olyan emberek szokták, kiknél már van némi szeszesital. Bircsa Sami csak hányta a fazékba az öklömnyi cukordarabokat, s mikor emiatt a felesége fellebbezett, tehetős kedvében azt vetette: – Van elég a botfali cukorgyárban. Ebben nem is hazudott, mert éppen olyan igazság, mint hogy csillag is elég van az égen, csak vak ne legyen az ember. Akinek a természete béveszi az italt, mondják arról, hogy csupán a harmadik reggelre tapogatja meg az asztal lábát. Ezen gyülekezet is ilyen szíjas emberekből tevődött össze, mert csak a kedvük nőtt, ellenben eszük s erejük nem fogyott. Ha már ennyire vagyunk, álljon nyíltan az igazság: akit egy-két kupa bor lenyom, az egyik részben nem is férfiú. A jó kutya megemészti még a puskaport is. Az ember önmagát is. Ezért nincs olyan nyomorúság, mit a sír szájáig ne lehetne viselni. Mégsem bízunk magunkban, s ezért járunk ki s bé a vígasságba. Bircsa Sami s a cimborái is ezen ügyben ihattak csupán: ki merné ellenezni? Mert ami kedvet látunk, az csaló tűz egyedül, mint a mélyben kínlódó kincs elmúló fényessége. Száraz ember s nem kedves, aki mondja: – Legyen eszünk! Maga Bircsa Sami még most, hevült állapotában sem tagadta meg véleményét rólunk, emberi teremtményekről: – Hervadó bokréta vagyunk, s rossz fődbe vetett mag az eszünk. De hirtelen meleg érzelem futotta el, mire múlt időkből hozott szép bolond illatja vérinek kicsordult: – Ellenben nekünk, székelyekül, lengő száron rózsa a szívünk, s epekedik harmat után szüntelen… Öntsetek bort én nagy szüvemre…! Mint bujdosó barát lelke az álombeli szózattól, meggyúlt a többi is a szótól. – Szép szavadért dicsérünk. – Igazságodra harmatozunk! Bircsa Sami még jobban tüzet fogott: – Kedvünkre mozsikát rendelek. Az asszonyok is ajtó mellé gyűltek, s hogy őket a férfiak felfedezték, ez is, az is maga mellé erőltetett egyet. A szolgalegény pedig már futott le az úton, mozsikaszó támasztása végett. Szépen bé is alkonyodott. Később a cigányok is megjöttek: egyik vén Dámi vala, ki az életének már azt a felit élte, mit szép nótáiért ráadásul kapott a magyarok istenitől. S kívüle még kettő, kik lábujjhegyen állottak, mint a kukorékoló kakas. – Állítsd bé, Dámi, szépen szóló udvas fádot! – vezényelte Bircsa Sami. Dámi asztal fejéhez támasztotta kopott bőgőjét, aztán a másik kettőre nézett, mintha meg akarná bűvölni őket, s megzendült a három fa:
Hirtelen égő pirosba öltözött a kedv, s nótaszónak illatját szem, száj és fül vérbe vezette, mint májusi holdvilág a szerelmet. Ó, drága, rusnya ember: te cigány, ki Isten helyett is szerszámodba veted a hited, s tüzet gyújtasz a vérben! Lengő ágon piros rózsa: kinyílottál, búra termett szívvirág, kit kedv ápol, melegít, s cigány viszen veszendőbe…
Gazdaggá lett a szegény is, mint virágos fán éneklő madárka. A nagy kedvességben valaki indítványt kiáltott: – Kerekedjünk táncra! – Igazságodra harmatozunk! – helyeselte férfi s asszony. Hamar tágasságot csináltak, s Bircsa Sami kerengtetni kezdte az egyik menyecskét. Példáját követték, s vigadtak szépen, s kicsi szünetekkel egy-egy rigmust hullattak, mintha tűzre fát vetnének.
Később újra:
Legények, kik leányügyben bolyogtak, s az ablak alatt mentek le s jöttek fel, néhány szuszra megállottak, s a vigalom feleslegéből részesedtek. Itt-ott néhány tekergő kutya futtában megbűzölte a havat, de ha érezte is valami nyomnak izgató szagát, hanggal azt nem tudatta, nehogy szájából a meleg kifusson. Sokszor beszélik, hogy a boszorkány ilyen éjfélkor töri gát alatt a jeget, s feredik bűvös hatalma gyarapítása végett. Hanem amelyik a mai éccaka nem sietett, a feredésről már végképpen lekésett, mivel az első kakasszó falusi béosztás szerint éppen ezt jelenti. Ebben a tájban Bircsa Saminál is összebújtak a cigányok, és alázatosan jelentették, hogy nekik távozni kéne, mert a szomszéd faluban lakodalmat kell muzsikálni. – Megalkuttunk, istálom, bizson Isten! Sem jó szóra, sem egyébre nem maradtak, így aztán Bircsa Sami szánra pakolta őket, a bőgő nyakára öles kolbászt tekert, a szolgalegényt melléjük, s útnak bocsátotta. Ellenben a gyülekezet alig sem bomlott, hanem a férfiak bokrétába ültek, s minden igazságot szabadjára eresztve, már bút panaszoltak, s a keserűségben egy törzs gyanánt száradának. – Kipusztulunk, mint a vadrózsafa – mondta Sinkó Józsi. – Fástul, gyökerestül… – Igazságunkra ki sem harmatozik – búsongott Bircsa Sami. Az ablakok mögött fény támadott itt is, ott is. A cigányok szeme már a falu végin keresztbe állott, s mire a határra kiértek, szépen leragadott. A bőgő pedig csúszott, csuszamlott: s egyszer csak az út közepén maradott. Vén Dáminak álmában lógott a feje, mintha búcsúzna kedves kenyerétől. A csillagok oszlani kezdtek, ami többek között azt is jelenti, hogy Jére Marci, ki a határnak negyedszázados pásztora volt, mindig vette a puskáját, s kutyástul elindult. Nyáron hivatalból, télen gyakorlása végett. Menvén, egyszer észreveszi, hogy a szürkületben előrefutamodik a kutyája: megáll, néz előre erősen, tapodja egyhelyben kínosan a havat, s nyöszörög bőven. – Valami vad lesz nyilván – kap észhez a pásztor, s nyomban hergeli a kutyát: – Hö meg, Burkos! Csípd meg, fogd meg! A kutya szívére veszi a szót, s mérgesen nekiszökik a nagy fekete állatnak, az elbődüli magát, s a kutya veszettül kezdi tépni a feje körül. Jére Marci ijedtiben a szívéhez kap, de nagy elszánással térdre ereszkedik, s célba veszi a vadat, ereszt egyet: bőg a rusnya állat, ereszt kettőt: még jobban bőg. De már oszlik az ijedtsége, mert íme, a kutya jön feléje, s a szájában fityegtet valamit, mintha a vadállat gégéjét kiszakasztva hozná… Jére Marci reszketve nézi a kutyáját, s amit az lógatott, a szájából kiveszi, s tekergeti vén fejét. – E kolbász, valósággal az! Aztán kellő vigyázattal a vadhoz közelít, s kezdi forgatni hol az egyik, hol a másik oldalára. Közben pusmog furtonfurt: – No de, ilyent sem értem életemnek napjában… Hanem Dámi felébredt a faluban, s már futva jött a kincse után, immár helybe is ért, s lelkendezve a pásztor mellé szökött: kap rögtön a bőgőjén, s nézi csillogó szemmel, de hirtelen színében elváltozik: – Serelmes Isten, ki vagy a zségben! S mint egy fogatlan vén tigris, nekiszökik a pásztornak, aki félreüti száraz két kujakkal, s csillapítja szépszerivel. De a cigány nem nyughatik, s bírni véle nem lehet. – Nyughass, Dámi! – Nem nyugsom! Kiharapom a torkát! – ugrik neki újra a cigány. No de Jére Marci kedvét veszti a játszásban, azért az eszét használja, puskáját úgy veszi, s elereszt egyet a Dámi füle mellett: az megjajdul, leborul a hóra, s kapálódzik bolondul. – Meghalok, meghalok! Sáraggyon a lelkin! – ordít a cigány, pedig csupán egy serét futott átal a fülin. Jére Marci feléje hajlik, s kéreli, csendesíti, kéreli… Bircsa Samiék még asztalnál búsongottak, buzgón kortyogtattak, néha laposakat pillantottak, s közben-közben nagy csendet hagytak. Egyszerre nagy mozgolódás, morgás támadt az ajtónál: s a pásztor kutyástul belépett, utána Dámi is, hátán dúlt ábrázattal hozta a bőgőjét, de helyette maga bőgött. A szerencsétlen esemény eléadatott, bőséges indulatszókkal. Veszik így is, veszik úgy is, forgatják, bogozzák, cigányt-pásztort gyóntatják, de igazságot tenni emberi lélek nem képes. Vén Dámi új erővel bőg, s szaggatja a ruháját: – Megdeglem éhen! Ez a bégé vót, istálom, kincsem, felesigem, gyermekem… Az atyafiak nézik a bőgőt, sorjában kongatják: rusnyán szól; pengetik: kedves hangját ki nem adja. Dámi szünet nélkül szeleskedik, kínjában húzza üstökét – s ekkor hirtelen eszébe jut valami: ég felé tekint, s összefogott kezekkel kiáltja: – A zsén igasságomra ki harmatozsik?! Egy pillanatig mindenki maga elé mered a szóra, de Bircsa Sami csillogó szemmel felugrik, a cigány fejét két karja közé veszi, s hallatszik a csókja: – Ha igazság, harmatozzék! – s húsz pengőt helyből kiteszen az asztalra, csak egy szóért, amit szívéből lopott a cigány; csak azért, mert szent és nagy hatalmú a szó, mit legszebb idejében hullat el a szív. Aztán barátsággal kérdi: – Elég-e, Dámi? – Elég, istálom. – No, gyógyulj meg ebben a percben. – Meggyavútam, istálom. Jére Marcinak örömbe borul az ábrázatja, mintha ő nyeré vala a húsz forintot. Bircsa Samiban újra fellobbant az éjjeli tűz: – Húzd rá, Dámi! – Nem sól, istálom. – Húzd rá, úgy es! Hol hibádzik, kifújjuk magunk a nótát! Vén Dámi kétfelé dörgölte szép cigánybajuszát, a húrokat megpengette, s amint vonóját módjával odaillesztette, kicsit megállott, s fényes szemmel intonálta a nótát: – Édösanyám sok szép szova – aztán vén fejét nekiszegte, s mint akik kiestek a világból, kórusban fúni kezdték:
Ej-haj! Öreg Dámi baljával megölelte a pásztort:
A nap bújt, s fénye az ablakra omlott. Bent asztalra borulva szépen vigadott néhány székely: éppen mintha most jöttek volna Keletről, s már tudnák, hogy rossz helyen választottak földet s véle hazát. Ó, szív: galickába zárt kicsi piros madár, immár megfulladsz saját melegedben, s mi segíteni mégsem tudunk. Mert ha kiveszünk a galickából, úgy sem jobb. |