Ha igazság, harmatozzék!

A sóvidéki ember naphosszat kereste kabalája fejin a szarvat, s csodaképpen mégsem találta meg, pedig így tudóskodott:

– Lehetetlen, hogy ekkora állatnak szarva ne legyen.

E vélt fogyatékosság miatt aztán aludni sem tudott, s hajnal felé már azt hitte, hogy az eszitől megszabadul, hacsak valakinek fel nem tárhatja a dolgot. Nyomban átal is ment a szomszédjához, mert az is eszes ember hírében állott, viselvén három esztendeig a küsbírói tisztet.

Mondja neki, s a másik kacag rajta:

– A saját fejeden hamarébb megkapnád.

Ezt a csúfondáros elöljáró embert Bircsa Saminak hítták. Nagygazda volt, a jót szerette, s az italt meg nem vetette. A muzsikaszón is örökké szerfelett kapott, mint a szarka a tyúktojáson. Bölcs Sinkó Józsi által most is jókedviben találtatott.

– Nem eresztlek haza, Józsi.

– Mi szándékod vagyon, Sami?

– Disznót ölünk, s egyéb is. Jó szándék, ugyé, Józsi?

– Meghiszem azt! – mosolygott Sinkó Józsi, s az esze már helyreütődött.

Az esemény kedvire asszonyok forgolódtak, s közben ingerelték a férfiakat is, hogy semmi jó veszendőbe ne menjen.

Szép, nagy disznó volt, minek a nevenapját mára tették. Olyan buzgón meghízott, mintha hivatalát látta volna el. S három erős férfiú keze között egy pillantásra áldozatul esett, mint mindenki, aki becsületes.

Bircsa Sami azt sem tudta, hogy örömiben hova legyen, csak ismételgette:

– Olyan szalonnája van, mint a hat ujjom egymáson.

Valahonnét egy zöld korsó is megtelt erős pálinkával. Szép tiszta volt, mint a harmat, égette a józan torkot, s a szem fémlett tőle, mintha egyenesen újrateremtődne általa az ember.

Nagy politikával kezdődött a torozás.

– Essék a mi Urunk tiszteletire, hogy mindennemű leselkedő betegségtől megőrözte a Bircsa Sami disznaját! – szónokolt Sinkó Józsi.

– Tégödet es őrözzön meg! – kedveskedett a gazda.

A szomszédság férfiai megsejdítettek valamit, s mindegyre ütögették bé magukat:

– Ha tudnám vala ezt az összemelegedést, tán nem is jövök vala bé! – ravaszkodott ez is, az is.

– Nincs baj, s ne es legyen: részesedjék ki-ki a jóban – kedveskedett a gazda.

Künn cudarul hideg volt, hogy az úton járó kutya szaporán szedte a lábát, nehogy restsége miatt odafagyjon.

A varjak a csűr tetején hánytak-vetettek valamit, s pislogtak ravaszul, mint a csapáson keresztülsétáló róka. Némelyik az udvarra szállott nagy bátorsággal, s a pergelés tűzhelyén peckesen sétálgatott. Volt olyan, akinek csőrire ragadt a disznó körme, mint illatos szájkosár. A másik előzékenyen lekapta róla, s repült véle nagy boldogságban.

A kemence szádjában egy hóka macska mosdott, s szünetek alatt szomorún nézett az űrbe, mintha vénlegény volna.

Bircsa Sami jó példát mutatott a vígasságban, s küsbírói tudományát szerivel használta is:

– Mikor ilyen jóézűen lehetünk, bátron mondom, tisztelt gyülekezet, hogy mü es urak vagyunk…

– Biza urak, Jézus hallgassa meg… – mondta egy öregebb székely, kiben egyébként volt annyi fortély, hogy ha idejében betűhöz juthat, akármelyik ügyvédet elveri maga mellől.

Egy szóval, s kettővel is: végképpen kedvre kapott a disznóölő gyülekezet, sőt, egy új korsó irányába egészen jól útbaállottak, akárcsak hajdan a napkeleti bölcsek.

A szomszéd szobában javában munkálkodtak az asszonyok, s valami friss hírt mindegyik tudott.

Egyik így vallott:

– Ki hitte vóna: Széjes Vilma nagyon van… Addig s addig játszadozott a legényökkel…

– Amilyen az éfiú ész, hamar megesik – sóhajtott a másik.

– Ha fa, virágozzék, s ha leány… ne szólj szám, nem fáj fejem…

– Ha leán, vágyakozzék! – pótolta ki egy értelmes menyecske.

Aztán másra vitték a szót:

– Őkemik jól belékapának az ivásba.

Egyik így tanította a házbelit:

– Forgódj ott es, no: hadd legyen egy kicsi férfibűzöd!

Éppen ekkor kongattak délre. Egy-két fokkal jámborabb lett ki-ki. Sőt, a keresztvetést használták is. A gazda pedig ellendőképpen ájtatoskodott, láthatólag a többi helyett is:

– Áldjuk Urunkot, kinek keziből vesszük a jókot – s nyelvén nagyot, fordított a dolgon: – A rosszakot se mástól.

– Mü es elkövetjük a bűnt, s ez tudva vagyon előtte.

– Ha az a kolontos Ádám az almát meg nem evé vala!

– Akkor te is angyal lettél vóna – egészítette ki egy másik, ki a túl jámborságnak híve sohasem volt.

Ezzel aztán végképpen kijöttek az istenes hangulatból, s folytatták e világi búknak s bánatoknak temetését.

Az ablak alatt időnként erdőből jövő bakszának haladtak el. Némelyiken szép hasogatott fa, a másikon megint, nyakkal odakötve, hosszú tőkefa húzódott; s ha egy ember, kinek mozog is az esze, ezt körülményesen nézi vala, bizonyosan azt mondja: ha a vármegye patkány volna, akkor neki, mint ez a tőke, éppen olyan farka volna…

A székelyek pedig, akik a szánakat földet seprő szokmányban követték, olyanok voltak, mintha zúzmorás bajusszal a munka miséjét mondanák szüntelen.

– Bircsa Sami nyilván új világot teremtett, úgy zúgnak bent – mondták haladtukban.

Újat ugyan nem, hacsak kezdetnek nem vesszük azon irányítását, hogy a gyülekezetet borivásra térítette. Emiatt aztán mindnyájan kedvességükbe vették még inkább.

– Kár, hogy nadrágod nincs, mert megválasztanánk képviselőnek – találta el Sinkó Józsi a szót.

– Egy kupa lisztért veszünk a cigántól – javasolta a másik, s kacagtak rajta jókat.

Nagy vasfazékba töltötték a bort, hadd tüzesedjék.

– Az urak es úgy tesznek, s kerüjjünk mü es egy vonalba vélük – pisolyogtak kedvesen, ahogy olyan emberek szokták, kiknél már van némi szeszesital.

Bircsa Sami csak hányta a fazékba az öklömnyi cukordarabokat, s mikor emiatt a felesége fellebbezett, tehetős kedvében azt vetette:

– Van elég a botfali cukorgyárban.

Ebben nem is hazudott, mert éppen olyan igazság, mint hogy csillag is elég van az égen, csak vak ne legyen az ember.

Akinek a természete béveszi az italt, mondják arról, hogy csupán a harmadik reggelre tapogatja meg az asztal lábát. Ezen gyülekezet is ilyen szíjas emberekből tevődött össze, mert csak a kedvük nőtt, ellenben eszük s erejük nem fogyott.

Ha már ennyire vagyunk, álljon nyíltan az igazság: akit egy-két kupa bor lenyom, az egyik részben nem is férfiú.

A jó kutya megemészti még a puskaport is. Az ember önmagát is.

Ezért nincs olyan nyomorúság, mit a sír szájáig ne lehetne viselni. Mégsem bízunk magunkban, s ezért járunk ki s bé a vígasságba. Bircsa Sami s a cimborái is ezen ügyben ihattak csupán: ki merné ellenezni? Mert ami kedvet látunk, az csaló tűz egyedül, mint a mélyben kínlódó kincs elmúló fényessége.

Száraz ember s nem kedves, aki mondja:

– Legyen eszünk!

Maga Bircsa Sami még most, hevült állapotában sem tagadta meg véleményét rólunk, emberi teremtményekről:

– Hervadó bokréta vagyunk, s rossz fődbe vetett mag az eszünk.

De hirtelen meleg érzelem futotta el, mire múlt időkből hozott szép bolond illatja vérinek kicsordult:

– Ellenben nekünk, székelyekül, lengő száron rózsa a szívünk, s epekedik harmat után szüntelen… Öntsetek bort én nagy szüvemre…!

Mint bujdosó barát lelke az álombeli szózattól, meggyúlt a többi is a szótól.

– Szép szavadért dicsérünk.

– Igazságodra harmatozunk!

Bircsa Sami még jobban tüzet fogott:

– Kedvünkre mozsikát rendelek.

Az asszonyok is ajtó mellé gyűltek, s hogy őket a férfiak felfedezték, ez is, az is maga mellé erőltetett egyet.

A szolgalegény pedig már futott le az úton, mozsikaszó támasztása végett.

Szépen bé is alkonyodott.

Később a cigányok is megjöttek: egyik vén Dámi vala, ki az életének már azt a felit élte, mit szép nótáiért ráadásul kapott a magyarok istenitől. S kívüle még kettő, kik lábujjhegyen állottak, mint a kukorékoló kakas.

– Állítsd bé, Dámi, szépen szóló udvas fádot! – vezényelte Bircsa Sami.

Dámi asztal fejéhez támasztotta kopott bőgőjét, aztán a másik kettőre nézett, mintha meg akarná bűvölni őket, s megzendült a három fa:

 

Rejám rózsám átkot rakott:
Még az ég is kétrét hajlott
Felettem…

 

Hirtelen égő pirosba öltözött a kedv, s nótaszónak illatját szem, száj és fül vérbe vezette, mint májusi holdvilág a szerelmet.

Ó, drága, rusnya ember: te cigány, ki Isten helyett is szerszámodba veted a hited, s tüzet gyújtasz a vérben!

Lengő ágon piros rózsa: kinyílottál, búra termett szívvirág, kit kedv ápol, melegít, s cigány viszen veszendőbe…

 

Szedtem százféle virágot:
Abból főztem urusságot.

 

Gazdaggá lett a szegény is, mint virágos fán éneklő madárka.

A nagy kedvességben valaki indítványt kiáltott:

– Kerekedjünk táncra!

– Igazságodra harmatozunk! – helyeselte férfi s asszony.

Hamar tágasságot csináltak, s Bircsa Sami kerengtetni kezdte az egyik menyecskét. Példáját követték, s vigadtak szépen, s kicsi szünetekkel egy-egy rigmust hullattak, mintha tűzre fát vetnének.

 

Én Istenem, add neköm,
Be igazán szeretöm.

 

Később újra:

 

Eccer jártam nálatok:
Letörött az ágyatok.

 

Legények, kik leányügyben bolyogtak, s az ablak alatt mentek le s jöttek fel, néhány szuszra megállottak, s a vigalom feleslegéből részesedtek.

Itt-ott néhány tekergő kutya futtában megbűzölte a havat, de ha érezte is valami nyomnak izgató szagát, hanggal azt nem tudatta, nehogy szájából a meleg kifusson.

Sokszor beszélik, hogy a boszorkány ilyen éjfélkor töri gát alatt a jeget, s feredik bűvös hatalma gyarapítása végett. Hanem amelyik a mai éccaka nem sietett, a feredésről már végképpen lekésett, mivel az első kakasszó falusi béosztás szerint éppen ezt jelenti.

Ebben a tájban Bircsa Saminál is összebújtak a cigányok, és alázatosan jelentették, hogy nekik távozni kéne, mert a szomszéd faluban lakodalmat kell muzsikálni.

– Megalkuttunk, istálom, bizson Isten!

Sem jó szóra, sem egyébre nem maradtak, így aztán Bircsa Sami szánra pakolta őket, a bőgő nyakára öles kolbászt tekert, a szolgalegényt melléjük, s útnak bocsátotta.

Ellenben a gyülekezet alig sem bomlott, hanem a férfiak bokrétába ültek, s minden igazságot szabadjára eresztve, már bút panaszoltak, s a keserűségben egy törzs gyanánt száradának.

– Kipusztulunk, mint a vadrózsafa – mondta Sinkó Józsi.

– Fástul, gyökerestül…

– Igazságunkra ki sem harmatozik – búsongott Bircsa Sami.

Az ablakok mögött fény támadott itt is, ott is.

A cigányok szeme már a falu végin keresztbe állott, s mire a határra kiértek, szépen leragadott. A bőgő pedig csúszott, csuszamlott: s egyszer csak az út közepén maradott.

Vén Dáminak álmában lógott a feje, mintha búcsúzna kedves kenyerétől.

A csillagok oszlani kezdtek, ami többek között azt is jelenti, hogy Jére Marci, ki a határnak negyedszázados pásztora volt, mindig vette a puskáját, s kutyástul elindult. Nyáron hivatalból, télen gyakorlása végett.

Menvén, egyszer észreveszi, hogy a szürkületben előrefutamodik a kutyája: megáll, néz előre erősen, tapodja egyhelyben kínosan a havat, s nyöszörög bőven.

– Valami vad lesz nyilván – kap észhez a pásztor, s nyomban hergeli a kutyát:

– Hö meg, Burkos! Csípd meg, fogd meg!

A kutya szívére veszi a szót, s mérgesen nekiszökik a nagy fekete állatnak, az elbődüli magát, s a kutya veszettül kezdi tépni a feje körül. Jére Marci ijedtiben a szívéhez kap, de nagy elszánással térdre ereszkedik, s célba veszi a vadat, ereszt egyet: bőg a rusnya állat, ereszt kettőt: még jobban bőg. De már oszlik az ijedtsége, mert íme, a kutya jön feléje, s a szájában fityegtet valamit, mintha a vadállat gégéjét kiszakasztva hozná…

Jére Marci reszketve nézi a kutyáját, s amit az lógatott, a szájából kiveszi, s tekergeti vén fejét.

– E kolbász, valósággal az!

Aztán kellő vigyázattal a vadhoz közelít, s kezdi forgatni hol az egyik, hol a másik oldalára. Közben pusmog furtonfurt:

– No de, ilyent sem értem életemnek napjában…

Hanem Dámi felébredt a faluban, s már futva jött a kincse után, immár helybe is ért, s lelkendezve a pásztor mellé szökött: kap rögtön a bőgőjén, s nézi csillogó szemmel, de hirtelen színében elváltozik:

– Serelmes Isten, ki vagy a zségben!

S mint egy fogatlan vén tigris, nekiszökik a pásztornak, aki félreüti száraz két kujakkal, s csillapítja szépszerivel.

De a cigány nem nyughatik, s bírni véle nem lehet.

– Nyughass, Dámi!

– Nem nyugsom! Kiharapom a torkát! – ugrik neki újra a cigány.

No de Jére Marci kedvét veszti a játszásban, azért az eszét használja, puskáját úgy veszi, s elereszt egyet a Dámi füle mellett: az megjajdul, leborul a hóra, s kapálódzik bolondul.

– Meghalok, meghalok! Sáraggyon a lelkin! – ordít a cigány, pedig csupán egy serét futott átal a fülin.

Jére Marci feléje hajlik, s kéreli, csendesíti, kéreli…

Bircsa Samiék még asztalnál búsongottak, buzgón kortyogtattak, néha laposakat pillantottak, s közben-közben nagy csendet hagytak. Egyszerre nagy mozgolódás, morgás támadt az ajtónál: s a pásztor kutyástul belépett, utána Dámi is, hátán dúlt ábrázattal hozta a bőgőjét, de helyette maga bőgött.

A szerencsétlen esemény eléadatott, bőséges indulatszókkal.

Veszik így is, veszik úgy is, forgatják, bogozzák, cigányt-pásztort gyóntatják, de igazságot tenni emberi lélek nem képes.

Vén Dámi új erővel bőg, s szaggatja a ruháját:

– Megdeglem éhen! Ez a bégé vót, istálom, kincsem, felesigem, gyermekem…

Az atyafiak nézik a bőgőt, sorjában kongatják: rusnyán szól; pengetik: kedves hangját ki nem adja.

Dámi szünet nélkül szeleskedik, kínjában húzza üstökét – s ekkor hirtelen eszébe jut valami: ég felé tekint, s összefogott kezekkel kiáltja:

– A zsén igasságomra ki harmatozsik?!

Egy pillanatig mindenki maga elé mered a szóra, de Bircsa Sami csillogó szemmel felugrik, a cigány fejét két karja közé veszi, s hallatszik a csókja:

– Ha igazság, harmatozzék! – s húsz pengőt helyből kiteszen az asztalra, csak egy szóért, amit szívéből lopott a cigány; csak azért, mert szent és nagy hatalmú a szó, mit legszebb idejében hullat el a szív.

Aztán barátsággal kérdi:

– Elég-e, Dámi?

– Elég, istálom.

– No, gyógyulj meg ebben a percben.

– Meggyavútam, istálom.

Jére Marcinak örömbe borul az ábrázatja, mintha ő nyeré vala a húsz forintot.

Bircsa Samiban újra fellobbant az éjjeli tűz:

– Húzd rá, Dámi!

– Nem sól, istálom.

– Húzd rá, úgy es! Hol hibádzik, kifújjuk magunk a nótát!

Vén Dámi kétfelé dörgölte szép cigánybajuszát, a húrokat megpengette, s amint vonóját módjával odaillesztette, kicsit megállott, s fényes szemmel intonálta a nótát:

– Édösanyám sok szép szova – aztán vén fejét nekiszegte, s mint akik kiestek a világból, kórusban fúni kezdték:

 

Édösanyám sok szép szova,
Kit fogadtam s kit nem soha.

 

Ej-haj! Öreg Dámi baljával megölelte a pásztort:

 

Meg fogadnám, de már késő,
Hull a könyem, mint az esső.

 

A nap bújt, s fénye az ablakra omlott.

Bent asztalra borulva szépen vigadott néhány székely: éppen mintha most jöttek volna Keletről, s már tudnák, hogy rossz helyen választottak földet s véle hazát.

Ó, szív: galickába zárt kicsi piros madár, immár megfulladsz saját melegedben, s mi segíteni mégsem tudunk.

Mert ha kiveszünk a galickából, úgy sem jobb.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]